Nemzetközi Teológiai Bizottság

A hit egysége és a teológiai pluralizmus*

(1972)

A probléma dimenziói

1. Az egységnek és a pluralitásnak a hit kifejtésében való végső alapja magában Krisztus misztériumába rejlik, amely, bár egyetemes helyreállítás és kiengesztelődés (vö. Ef 2,11-22), meghaladja bármely történelmi kor kifejezési formáinak lehetőségeit, és maga alá von minden kimerítő rendszerezést (vö. Ef 3,8-10).

2. Az Ó- és Újszövetség egysége-kettőssége – mint a keresztény hit alapvető történelmi kifejeződése – tényleges kiinduló pontot nyújt ugyanannak a hitnek az egységéhez-pluralitásához.

3. A keresztény hit dinamizmusa, és különösképpen annak misszionárius jellege, kötelezettséget jelent arra, hogy számot kell vetni az ésszerű szinttel; bár a hit nem filozófia, mindazonáltal kijelöl egy gondolkodási irányt.

4. A hit igazsága kötődik a történelmi kifejlődéséhez Ábrahámtól Krisztusig és Krisztustól a parúziáig. Ennek következtében az igazhitűség nem egy szisztéma egyetemes elfogadásában áll fenn, hanem a hit kifejlődésében való részvételben, és így az egyház én-jében is, amely egyként létezik (subsistit) és amely a Hitvallás valódi tárgya.

5. Az a tény, hogy a hit igazságát történelmi kifejlődésében éli meg az ember, magába foglalja annak kapcsolatát a hit gyakorlásával és történetével. Minthogy a keresztény hit a megtestesült Igére alapozódik, történelmi és gyakorlati jellege lényegesen különbözik a történelmiség olyan formájától, amelyben egyedül az ember lenne önmaga értelmezésének a megteremtője.

6. Az egyház az az összefoglaló közeg, amelyben az újszövetségi teológiák egysége – mint ahogy a dogmák egysége is – megadatott a történelem folyamán. A meghalt és feltámadt Jézus Krisztus megvallására alapozódik, akit a Szentlélek erejében hirdet és ünnepel.

7. Az a kritérium, mely megengedi a valódi és téves pluralizmus megkülönböztetését, az egyház normatív rendelkezéseinek szerves egységében kifejtett hite: az alapvető kritérium a Szentírás, a hívő és imádkozó egyház hitvallásával való kapcsolatában. A dogmatikus formulák közül a korai zsinatokéi elsőbbséggel rendelkeznek. Azok a formulák, amelyek a keresztény gondolkodás reflexióját fejtik ki, alá vannak vetve azoknak, melyek a hitnek magukat a tényeit fejtik ki.

8. Még ha az egyház jelenlegi helyzete a pluralizmust növeli is, a pluralitásnak határa van abban a tényben, hogy a hit az emberek között egységet hoz létre abban az igazságban, amely Krisztus révén érhető el. Ez elfogadhatatlanná tesz minden olyan felfogást, amely a hitet egy pusztán pragmatikus együttműködésre redukálná, az igazságban való közösség nélkül. Ez az igazság nincs egy teológiai szisztémához kötve, hanem a hit normatív megfogalmazásaiban jut kifejezésre.

A súlyosan többértelmű tanítással szemben, vagy ami egyenesen összeegyeztethetetlen az egyház tanításával, az egyháznak megvan a lehetősége arra, hogy felfedje a tévedést, és a kötelessége, hogy elvesse azt, egészen a tévtanítás formális elvetéséig, ami végső eszköz az Isten népe hitének megőrzésére.

9. Mivel a keresztény hit egyetemes és misszionárius jellegű, az Isten által kinyilatkoztatott eseményeket és szavakat szükséges újra meg újra átgondolni, megfogalmazni és újra megélni minden emberi kultúrában, ha azt akarjuk, hogy igazi választ adjanak az emberek szívében gyökerező problémákra, és hogy ösztönözzék Isten népének az imádságát, istentiszteletét és hétköznapi életét. Ily módon Krisztus evangéliuma minden kultúrát a teljessége felé vezet, s ugyanakkor teremtő kritikának vet alá. A helyi egyházaknak – melyek a Pásztoraik vezetése alatt a keresztény hit megtestesítése eme súlyos feladatának szentelik magukat – mindig meg kell tartaniuk a folyamatosságot és közösséget a múlt és a jelen egyetemes egyházával. Eme erőfeszítéseiknek köszönhetően, hozzájárulnak mind a keresztény élet elmélyítéséhez, mind az egyetemes egyház teológiai reflexiójának kifejlődéséhez, az emberiséget a maga teljes sokféleségében az Isten által akart egység felé vezetve.

A hit megfogalmazásainak állandósága

10. A dogmatikus megfogalmazásokat úgy kell tekinteni mint a pontos kérdésekre adott válaszokat, és ebben a tekintetben mindig igazak maradnak. Maradandó jelentőségük kötődik a szóba jövő kérdések tartós időszerűségéhez.

Nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy azok a folyamatos kérdések, amelyeket a keresztények Isten igéjének értelméről feltesznek, a már megkapott válaszokkal együtt olyan életszerűen kötődnek egymáshoz, hogy a mai válaszok valami módon mindig feltételezik a tegnapiakat, bár nem korlátozhatók azokra.

11. A dogmatikus meghatározások szokás szerint az érvényes szóhasználattal dolgoznak, és akkor is, amikor látszólag filozófiai fogalmakat használnak az ilyen meghatározások, nem kötelezik az egyházat egy részleges filozófiára, hanem csak azokat a valóságokat fejezik ki, amelyek a közös emberi tapasztalatra alapozódnak, és amelyek a kérdéses fogalmak használatával megjelölhetőek.

12. Ezeket a meghatározásokat soha nem szabad Isten igéjének a Szentírásban lévő különösen hiteles kifejezésétől különállónak tekinteni, sem az evangéliumnak minden korban megvalósuló teljes hirdetésétől. Másrészt ezek a meghatározások normákkal segítik ezt a hirdetést a Kinyilatkoztatás egyre jobb értelmezésében. Ez a Kinyilatkoztatás mindazonáltal mindig ugyanaz marad, nem csak lényegében, hanem ugyanúgy az alapvető kifejezéseiben is.

Pluralitás és egység az erkölcsben

13. Morális területen a pluralizmus elsősorban az általános elveknek a tényleges körülmények között való alkalmazásában jelenik meg. Kiterjedtebbé válik, amikor kapcsolatok jönnek létre olyan kultúrák között, amelyek addig egymást nem ismerték, vagy pedig a társadalomban végbement gyors változások következtében.

Mindazonáltal, az alapvető egység az emberi méltóság kölcsönös tisztelete révén nyilvánul meg, amely magába foglalja az életmódra irányuló parancsokat.

Minden egyes ember lelkiismerete kifejez bizonyos számú alapvető igényt (vö. Róm 2,14), amelyeket a mi korunkban az ember alapvető jogairól szóló közös nyilatkozatokban fogadtak el.

14. A keresztény erkölcs egysége olyan állandó alapelveken nyugszik, melyeket a Szentírás tartalmaz, a Szenthagyomány világít meg, a Tanítóhivatal ad át minden nemzedéknek. Emlékeztetünk a legfontosabb alapvonalakra: Isten Fiának tanítására és példájára, aki az Atya szívét nyilatkoztatja ki, az ő halálára és feltámadására való formálódásunkra, a Szentlélek szerint az ő egyházában, hitben, reményben és szeretetben való életre, hogy megújuljunk Isten képére.

15. A hitnek és a közösségnek szükséges egysége nem akadályozza a hivatások és a személyes preferenciák sokféleségét abban, hogyan közeledjen az ember Krisztus misztériumához és hogyan élje meg azt.

A keresztény ember szabadsága (vö. Gal 1,13), távol áll attól, hogy korlátlan pluralizmust jelentsen, az objektív teljes igazságra való törekvést igényli, nem kevésbé türelmet a gyenge lelkiismerettel szemben (vö. Róm 14,15; 1Kor 8).

Az emberi értékek és a jogos felelősség önállóságának tisztelete ezen a téren magába foglalja annak lehetőségét, hogy a keresztényeknél az analízisek és opciók különbözősége világi ügyekben megvalósuljon. Ezt a különbözőséget a hit iránti egy és ugyanazon engedelmességben és a szeretetben lehet elfogadni (vö. Gaudium es spes, n. 43.).

* A Nemzetközi Teológiai Bizottság által „sajátos formában” jóváhagyott javaslatok szövege. Ezeknek a javaslatoknak lényegi magyarázata megtalálható a Nemzetközi Teológiai Bizottság kötetében: Commissione Teologica Internazionale, Pluralismo: unità della fede e pluralismo teologico, Edizioni Dehoniane, Bologna 1974, 249 pp.