Nemzetközi Teológiai Bizottság

Az egyház apostolisága és az apostoli jogfolytonosság *

(1973)

Előszó

A jelen tanulmány arra törekszik, hogy megvilágítsa az apostoli jogfolytonosságot, egyrészt azért, mert az erre vonatkozó katolikus tanítás bemutatása nagyon hasznosnak tűnik a katolikus egyház számára, másrészt pedig azért, mert az ökumenikus párbeszéd is igényli ezt.

Az ökumenikus párbeszéd ugyanis, úgy tűnik mindenütt elindult a világban, mégpedig gyümölcsöző kilátásokkal, amennyiben a katolikusok is részt fognak venni benne, katolikus identitásukhoz hűséges megtartása mellett. Szeretnénk tehát bemutatni a katolikus egyháznak az apostoli jogfolytonosságra vonatkozó tanítását abból a célból, hogy megerősítsük testvéreinket a hitükben, és hogy hozzájáruljunk az ökumenikus párbeszéd fejlődéséhez és érlelődéséhez.

Felsorolunk néhány leggyakrabban felmerülő nehézséget:

– Mit lehet felmutatni az Újszövetség tanúságtételéből, tudományosan szemlélve? Hogyan lehet felmutatni az Újszövetség és az egyház Hagyománya közötti folyamatosságot?

– Mi a szerepe a kézföltételnek az apostoli jogfolytonosságban?

– Vajon nem az-e a tendencia, mindkét területen, hogy az apostoli jogfolytonosságot az egész egyház közös apostoliságára szűkítsék, vagy éppen ellenkezőleg, az egyház apostoliságát az apostoli jogfolytonosságra?

– Hogyan kell más egyházak és egyházi közösség szolgálattevőit az apostoli jogfolytonossághoz való viszonyuk szemszögéből értékelni?

Mindezen kérdések láttán felmerül a Szentírás, a Hagyomány és az egyház ünnepélyes megnyilatkozásai közötti kapcsolat problémája.

Minden reflexió annak van alárendelve, hogyan szemléljük az egyházat, ami az Atya akaratából teljesen Krisztus húsvéti misztériumából fakad, a Szentlélek által vezetve és szervezetten felépítve. Mi arra törekszünk, hogy az apostoli jogfolytonosság saját és lényegi funkcióját a teljes egyházban helyezzük el, amely az apostoli hitet vallja, és amely tanúságot tesz az ő Uráról.

A Szentírásra támaszkodunk, aminek számunkra kettős értéke van: történelmi dokumentum és sugalmazott dokumentum. Mint történelmi dokumentum, az Újszövetség elbeszéli Jézus és az első évszázad egyháza missziójának lényeges elemeit; mint sugalmazott dokumentum, tanúsítja ezeket az alapvető tényeket, értelmezi őket és megmutatja igazi benső jelentésüket és dinamikus összetartozásukat. Mint Isten gondolatainak emberi szavakkal való megfogalmazása, a Szentírásnak minden időben mértékadó értéke van Krisztus egyházának gondolkodása számára.

A Szentírás olyan olvasása, amely sugalmazott könyvként mértékadó értéket tulajdonít neki minden idők egyháza számára, szükségszerűen az egyház Hagyományán belül való olvasás, amely a Szentírást sugalmazottnak és normatívnak ismerte el. A Szentírásnak ez a normatív jellegű elismerése alapvetően magába foglalja a Hagyomány elismerését is, melynek közegében a Szentírás létrejött és sugalmazottnak lett elfogadva. Mértékadó jellege és a Hagyománnyal való kapcsolata tehát kölcsönösen feltételezik egymást. Ennek következtében a Szentírásnak minden sajátosan teológiai szemlélete egyúttal egyházi szemlélet is.

Az egész dokumentumnak tehát ez a metodológiai kiindulópontja: minden olyan rekonstrukciós kísérlet, amely el akarja szigetelni az újszövetségi írások kialakulási folyamatának egyes fázisait, és el akarja különíteni őket az egyház részéről történt élő fogadtatástól, önmagában véve ellentmondásos.

Ez a teológiai módszer, amely a Szentírásban olyan együttest lát, ami elválaszthatatlanul kötődik a közösség életéhez és gondolkodásához, melynek kebelében úgy ismerik és úgy ismerik el mint Szentírást, egyáltalán nem jelenti a történelmi szempont semlegesítését egy olyan egyházi apriorizmus nevében, amely a történelmi módszer kívánalmainak megfelelő olvasástól függene.

A választott módszer lehetővé teszi egy puszta sztoricizmus határainak elfogadását: jól tudván, hogy egy elszigetelten vett és hatástörténetétől elválasztott könyvnek pusztán történelmi elemzése nem tudja biztonsággal megmutatni, hogy a hit konkrét útja a történelemben az egyetlen lehetséges út. De a történelmi bemutathatóság eme vitathatatlan határai egyáltalán nem törik szét a történelmi ismeret értékét és súlyát. Éppen ellenkezőleg, a Szentírás Szentírásként való elfogadásának tényét, ami az ősegyház számára konstitutív jelentőségű volt, mindig újra kell értékelni a maga jelentőségében: újra kell gondolni a részek közötti kapcsolatot a maguk különbözőségeiben és az egésznek az egységében. Ez azt is jelenti, hogy magát a Szentírást nem lehet egy egymás mellé állított vázlatok sorozatára redukálni, amelyek mindegyike a názáreti Jézusra vonatkozó életprogramot tartalmazna. Sokkal inkább egy történelmi útként kell elgondolni, amelyen az egyház egysége és katolicitása kifejezésre jut.

Ezen az úton, amely három nagy szakaszt foglal magába – a Húsvét előtti, az apostoli és az apostolok utáni szakaszt[1] – mindegyik momentumnak megvan a maga jelentősége, és jelentőségteljes, hogy azok az „apostoli emberek”, akikről a Dei Verbum dogmatikus konstitúció (n. 18.) beszél, az Újszövetség írásainak egy részét ki tudták dolgozni.

Itt világosan kitűnik, hogy Jézus Krisztus közössége hogyan tudta megoldani azt a problémát, hogy apostoli maradjon, bár apostolok utánivá vált. Következésképpen létezik az Újszövetség apostolok utáni részének egy sajátosan normatív jellege az egyháznak egész apostolok utáni idejére, amely biztosan az apostolokra épül, akik maguk is Krisztusra alapozódtak.

Az apostolok utáni írásokban maga a Szentírás tesz tanúságot a Hagyományról, és már kezd megnyilvánulni a Tanítóhivatal az apostolok tanírására való hivatkozásban (vö. ApCsel 2,42; 2Pét 1,20). Ennek a Tanítóhivatalnak teljes kivirágzása a második században történik majd, akkor, amikor az apostoli jogfolytonosság fogalma már teljesen kifejlődik.

A Tanítóhivatal részéről átelmélkedett és hitelesen magyarázott Szentírás és Hagyomány együttesen hagyományozzák ránk hűségesen Krisztusnak, Istenünknek és Megváltónknak tanítását, és szabályozzák az egyház tanítását, amit minden népnek hirdet, és az idők végezetéig minden új nemzedék felé irányít.

Ebből a sajátosan teológiai szempontból és a II. Vatikáni Zsinat tanításának megfelelően a következő nyilatkozatot fogalmaztuk meg az apostoli jogfolytonosságról és azoknak az egyházi szolgálattevőknek az értékeléséről, akik a katolikus egyházzal még nem teljes kommúnióban lévő egyházakban és egyházi közösségekben élnek.

I. Az egyház apostolisága és az általános papság

1. A hitvallások megfogalmazzák, hogy az egyház apostoli. Ez nem csak azt jelenti, hogy folytatja az apostoli hit megvallását, hanem azt is, hogy saját döntése szerint az ősegyház normájának megfelelően akar élni, amit Krisztus első tanúi alapoztak meg, és amit a Szentlélek irányít, akit az Úr ajándékozott a feltámadása után. A Levelek és az Apostolok Cselekedetei megmutatják nekünk ennek a Léleknek az egész egyházban való hatékony jelenlétét, nem csupán a kiárasztását illetően, hanem még inkább a szívek átformálásában: ő Jézus legbensőbb érzéseihez hasonlóvá formálja őket. István vértanú a haldokló Úr megbocsátó szavait ismétli; a megvesszőzött Péter és János örül, mert méltóvá lettek érte szenvedni; Pál hordozza a stigmákat (Gal 6,17), Krisztus halálára akar formálódni (Fil 3,10), nem akar mást ismerni, csak a megfeszítettet (1Kor 1,23; 2,2) és létét az engesztelő keresztáldozathoz való hasonulásként fogja fel (Fil 2,17) Kol 1,24).

2. Ez a Krisztus érzéseihez és főleg a világért történt áldozati halálához való hasonulás alkotja minden élet végső értelmét, amely keresztény, lelki és apostoli kíván lenni.

Ezért az ősegyház az Ószövetség papi szótárát Krisztusra alkalmazza, az Újszövetség húsvéti bárányára (1Kor 5,7), valamint – ővele kapcsolatban – a keresztényekre, akiknek életét a húsvéti misztériummal való kapcsolatuk jellemzi. Ők, akik az evangélium hirdetésére tértek meg, azt igazolják, hogy a „szent és királyi papságot” élik meg, az ószövetségi nép lelki értelmezését (1Pét 2,5.9; vö. Kiv 19,6; Iz 61,6). Ez Annak áldozati felajánlása révén valósulhatott meg, aki minden régi áldozatot magában foglal össze, és aki utat nyit az egyház teljes és eszkatologikus áldozatának.[2]

A keresztények, a Krisztusra alapozott egyház új épületének élő kövei, ténylegesen áldozatot mutatnak be Istennek a Lélek újdonságában. Személyes áldozatot – ugyanis az élet felajánlásáról van szó „élő, szent, Istennek tetsző áldozatul” (Róm 12,1sk; vö. 1Pét 2,5) – és ugyanakkor közösségi áldozatot, mert mindannyian együtt azt a „lelki házat”, azt a „szent” és „királyi papaságot” (1Pét 2,9) alkotják, melynek célja az, hogy „Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljanak fel Jézus Krisztus által” (1Pét 2,5).

Ennek a papságnak több vonzata is van: etikai, ugyanis minden nap és a mindennapi élet minden tevékenységében gyakorolni kell; eszkatologikus, ugyanis Krisztus „Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket” (Jel 1,6; vö. 5,10; 20,6); sajátosan kultikus, mivel az Eucharisztiát, amiből ők élnek, Szent Pál a Régi Törvény áldozataihoz, sőt – kontrasztként – a pogányok áldozataihoz hasonlítja (1Kor 10,16-21).

3. A keresztények eme papaságának megalapozására, megélésére és megőrzésére Krisztus szolgálatot alapított, amelynek jele és eszközszerűsége révén közli népével a történelem folyamán életének, halálának és feltámadásának gyümölcseit. Ennek a szolgálatnak első alapkövei már a Tizenkettő meghívásánál le lettek rakva, akik egyszerre jelenítik meg az új Izraelt a maga teljességében, és Húsvét után a kiváltságos tanúkká válnak, arra küldetve, hogy az üdvösség evangéliumát hirdessék, ők az új nép fejei, hogy Isten munkatársaiként felépítsék az ő templomát (vö. 1Kor 3,9). Ennek a szolgálatnak a szerepe minden keresztény nemzedék számára lényeges. Ezért kellett azt az apostoloktól kezdve megszakítatlan folyamatban továbbadni.

Ha azt mondhatjuk, hogy az egész egyház az apostolokra lett alapozva (Ef 2,20; Jel 21,14), rögtön és elválaszthatatlanul le kell szögeznünk, hogy az egész egyháznak ez a közös apostolisága az apostoli jogfolytonossághoz van kötve, amely minden keresztény szolgálatára szóló egyházi struktúrát alkot.

II. Az egyház apostoli alapjának eredetisége

Az egyház apostoli alapját az a jellegzetesség igazolja, hogy egyszerre történelmi és lelki.

Abban az értelemben történelmi, hogy Jézus történelmi tettével alapította az ő földi élete folyamán: a Tizenkettő meghívásával még a nyilvános működése kezdetén, megbízásukkal, hogy az új Izraelt képviseljék, és hogy egyre szorosabban csatlakozzanak Jézus Pászka-útjához, ami a keresztbe és a halálba torkollik (Mk 1,17; 3,14; Lk 22,28; Jn 15,16). A feltámadás nem megváltoztatja a húsvét előtti apostoli struktúrát, hanem megerősíti azt. Krisztus a Tizenkettőt sajátos módon teszi az ő feltámadásának tanúivá ama parancs alapján, amit halála előtt parancsolt meg nekik: a Feltámadottra vonatkozó legősibb hitvallás úgy fűzi egybe Pétert és a Tizenkettőt mint a feltámadás kiváltságos tanúit (1Kor 15,5). Azok, akiket Jézus szolgálatának kezdetétől szenvedéseinek küszöbéig maga mellé vett, nyilvánosan tanúsíthatják, hogy ugyanaz a Jézus az, aki feltámadt (Jn 15,27). Júdás bukása után, de még a Pünkösd előtt, a Tizenegy első gondja arra irányult, hogy az ő apostoli szolgálatukban részesítsenek egy olyan személyt, aki azok közül való volt, akik a megkeresztelkedése óta követték Jézust, hogy feltámadásának tanúja legyen velük együtt (ApCsel 1,17.22sk). Maga Pál is, akit maga a Feltámadott hívott meg az apostoli szolgálatra, és így illesztődött be az egyház alapjába, tudatában van annak, hogy szüksége van a Tizenkettővel való közösségre.

Ez az alap nem csak történelmi, hanem lelki is. Krisztus Pászkája, a húsvéti Vacsorán elővételezve, megalapítja az újszövetség népét, és így az emberi történelmet összefogja. Az első tanúkra bízott evangelizálásra, vezetésre, kiengesztelésre és megszentelésre vonatkozó küldetés nem korlátozódhat csupán az ő életük idejére.

Ami az Eucharisztiát illeti, a Hagyomány, melynek alapvonásai már az első században rögzülnek (vö. Lk és Jn) igazolja, hogy az apostoloknak a Vacsorán való részvételük alapján lett átadva a hatalom, hogy az eucharisztikus ünneplést vezessék.

Az apostoli szolgálat ily módon eszkatológikus rendeltetésű. Lelki eredete átviláglik Jézusnak a Szentlélek által sugallt imádságán, amelyben – mint életének nagy fordulópontjaiban is – elismeri az Atya akaratát (Lk 6,12-16; Jn 17,19). Az apostoloknak Krisztus misztériumában való lelki részesedése a Szentlélek ajándékozásával válik teljessé (Jn 20,22; Lk 24,44.49), és vezeti őket az ő misztériumának mélyebb megértésére (Jn 16,13-15). Így a kérügmát – ha azt önmagában értjük – nem szabad elszakítani vagy elvonatkoztatni sem attól a hittől, amihez a Tizenkettő és Pál csatlakozott a Jézus Krisztushoz való megtérésével, sem attól a tanúskodástól, amit ők erről hitről tettek egész életükkel.

III. Az apostolok és az apostoli jogfolytonosság a történelemben

Az Újszövetség dokumentumai igazolják, hogy az egyház kezdetén, még az apostolok idejében, nagy változatosság volt a közösségek szervezésében, de egyúttal a tanítói és vezetői szolgálat tendenciája is rögzült és megerősödött a következő korszakban.

Azok a férfiak, akik az apostolok életében haláluk után irányították a közösségeket az újszövetségi szövegekben különböző neveket viselnek: preszbüteroi-episzkopoi, és ilyen nevekkel írják le őket: poimenesz, hegumenoi, proisztamenoi, küberneszisz. Ami ezeket a preszbüteroi-episzkopoi-t jellemzi az egyház többi tagjaihoz való kapcsolatukban, az az ő tanítói és vezetői apostoli szolgálatuk. Bármiféle volt a mód, amivel ki lettek választva, a Tizenkettő, illetve Pál tekintélye vagy a tőlük való függés révén, ők a Krisztus által rendelt apostolok tekintélyében részesedtek, akik mindörökre megőrzik egyedülálló karakterüket.

Idők folyamán ez a szolgálat fejlődésen ment át, benső következmény és szükség következtében, de külső tényezők is támogatták, elsősorban a tévtanítások elleni védekezés és a közösségekben lévő egység hiánya. De amikor a közösségekben nem voltak jelen az apostolok, és mégis az ő tekintélyükre akartak továbbra is hivatkozni, szükséges volt, hogy megőrizzék és megfelelő módon folytassák az apostolok funkcióit az ilyen közösségekben, illetve velük szemben.

Már azokban az újszövetségi iratokban, amelyek jelzik az apostoli korról az apostolok utáni korra való átmenetet, feltűnik az a fejlődés, amely a második században stabilizációhoz és a püspök szolgálatának általános elismeréséhez vezet. Ennek a fejlődésnek az állomásai kitűnnek a páli corpus utolsó irataiból, illetve más szövegekből, amelyek az apostolok tekintélyéhez kapcsolódnak. Amit az apostolok a közösségeknek az egyház alapításának idején jelentettek, azt az egyház struktúrája számára, vagy egyes közösségek számára, lényegesnek ismerték el az apostolok utáni kornak a kezdetekre való reflexiója révén. Az egyház apostoliságának elve, ami ebből a reflexióból származott, magával hozta a tanítói és vezetői szolgálat elismerését, mint amely Krisztustól az apostolok által és révén származó rendelkezés.

Az egyház abban a biztos tudatban él, hogy Jézus, mielőtt elhagyta ezt a világot, a Tizenegyet azzal az ígérettel küldte egyetemes misszióra, hogy velük marad a világ végezetéig (Mt 28, 10-20). Az egyház idejét tehát, ami ennek az egyetemes küldetésnek az ideje, úgy kell felfogni, hogy ugyanúgy jelen van benne Krisztus, mint az apostoli és az apostolok utáni időben, s ami egy egyedüli apostoli szolgálat formáját ölti.

A közösség és a tekintéllyel felruházott szolgálattevő közötti feszültséget nem lehet teljesen elkerülni, amint az már az újszövetségi iratokból kitűnik. Pál egyrészt arra törekedett, hogy az evangéliumot a közösséggel és a közösségben értelmezze, és hogy a keresztény élethez normákat találjon; másrészt viszont apostoli tekintélyével állt eléjük, amikor az evangélium igazságáról (vö. Gal) vagy a keresztény élet helyettesíthetetlen elveiről (vö. 1Kor 7 stb.) volt szó. Éppen így az irányítói szolgálat soha nem szakadhat el a közösségtől és emelkedhet föléje, hanem a szolgálatát benne és érte kell betöltenie. Az akár közvetlenül az apostolok által, akár az őket követő szolgálattevő révén apostoli vezetést kapott újszövetségi közösség aláveti magát a szolgálattevő vezetésének, aki tisztségét magának az Úrnak a tekintélyére vezeti vissza.

A dokumentumok kevés volta nem teszi lehetővé számunkra, hogy az átmeneteket olyan tisztán igazoljuk, amint az kívánatos volna. Az első század vége feltárja azt a helyzetet, amelyben az apostolok, a közvetlen munkatársaik, és végül az ő követőik létrehozzák a preszbüteroi és episzkopoi helyi kollégiumát. A második század elején erőteljesen megjelenik a közösség fejeként az egy püspök képe Szent Ignác leveleiben, aki úgy gondolja, ez az intézmény „a föld legtávolabbi határaiig” el lett rendelve.[3] A második század folyamán ezt az intézményt, a Kelemen-levél következtében, kifejezetten az apostoli jogfolytonosság hordozójaként ismerték el. A pasztorális levelekben tanúsított kézföltétellel történő felszentelés a tisztulási folyamatban fontos lépésként jelenik meg az apostoli hagyomány fenntartása, valamint a szolgálatban való folytonosság biztosítása érdekében. A harmadik század dokumentumai (Hippolütosz „Traditio”-ja) megmutatják, hogy ez a kézföltétellel történő felszentelés már biztosíték volt, és szükséges intézményként tekintették.

Római Szent Kelemen és Lyoni Szent Ireneusz kifejti a lelkipásztori vezetésről és az Igéről szóló tanítást, az Ige, a küldetés és a szolgálat között lévő egységből származtatva az apostoli jogfolytonosságot, ami a katolikus egyház önértelmezése számára tartós alappá vált.

IV. Az apostoli jogfolytonosság lelki szempontja

Ha eme történelmi áttekintés után az apostoli jogfolytonosság lelki szempontját kívánjuk megérteni, mindenekelőtt azt kell aláhúznunk, hogy a felszentelt szolgálat, amely az evangéliumot tekintéllyel képviseli és alapvetően az egész egyházra irányuló szolgálatként jelenik meg (2Kor 4,5), megkívánja a hivatalos szolgálattevőtől, hogy a megalázkodott és megfeszített Krisztust jelenítse meg (2Kor 6,4skk; Gal 2,19skk; 1Kor 4,9skk).

Az egyházat, aminek ő szolgál, a maga teljességében, mint ahogyan a tagjaiban is, a Lélek élteti és mozgatja, minthogy minden megkeresztelt személyt „a Lélek tanít” (1Tessz 4,9; vö. Zsid 8,11skk; Jer 31,33skk; 1Ján 2,20; Jn 6,45). A papi szolgálat azonban tekintéllyel idézi emlékezetébe azt, ami kezdetben már a keresztségi hitébe bele volt foglalva, de aminek a teljességét idelent soha ki nem lehet meríteni. Ennek megfelelően, a hívőnek táplálnia kell saját hitét és saját keresztény életét az isteni élet szentségi közvetítésével. A hit normája – amit mi a maga formális jellegzetességében regula fidei-nek nevezünk – az ő számára a Lélek működése révén immanens, és az emberrel való vonatkozásában mégis transzcendens, mivel soha nem tud pusztán egyedüli lenni, hanem lényegileg egyházi és katolikus.

A hit normájában az isteni Léleknek minden személy felé való közvetítése szükségszerűen ennek a hitnek a közösségi formájához kapcsolódik. Szent Pál megállapítása, hogy „azt sem mondhatja senki: »Jézus az Úr«, csak a Szentlélek által” (1Kor 12,3) mindig érvényes: megtérés nélkül, amit csakis a Lélek ad meg a szíveknek, senki nem tudja Jézust Istenfúi mivoltában felismerni, és csak aki őt Fiúként ismeri, az tudja felismerni azt, akit ő „Atyának” nevez (Jn 14,7; 8,19 stb.). Mivel tehát az Atya ismeretét a Lélek közvetíti Jézus által, a keresztény hit szentháromsági: pneumatikus formája szükségszerűen magába foglalja azt a tartalmat, ami a szentháromsági keresztségben szentségi módon kifejeződik és megvalósul.

A hit normája, vagyis a keresztségi katekézis formája – amelyben a szentháromsági tartalom kifejeződésre jut – alkotja a forma és a tartalom egységében az egyház apostoliságának és katolicitásának állandó sarokkövét. Megvalósítja az apostoliságot, mert a hit első hőseit a krisztologikus-pneumatikus normához kapcsolja; ők nem a saját nevükben beszélnek, hanem arról tanúskodnak, amit hallottak (Jn 7,18; 16,13 stb.).

Jézus Krisztus Fiúként jelenik meg, mert azt hirdeti, ami az Atyától jön. A Lélek az Atya és a Fiú Lelkeként jelenik meg, mert nem a sajátjából meríti, hanem megjeleníti és emlékezetbe idézi azt, ami a Fiútól jön (Jn 16,13sk). Ez válik a Fiú és az ő Lelke továbbmunkálkodásában az apostoli jogfolytonosság megkülönböztető vonásává. Az egyházi Tanítóhivatal különbözik mind a tudósok egy puszta hivatalától, mind egy önkényuralomtól. Ahol a hit tanítóhivatala a professzorokra szállna, a hit egyének intellektuális tevékenységéhez kötődne, és így nagyrészt a korszellemnek lenne alávetve. Ahol pedig a hit bizonyos egyének vagy közösségek despotikus hatalmától függene, közülük bárki elrendelhetné, hogy mi a normatív, a hit egy önkényes hatalom által lenne megállapítva. Ezzel szemben az igazi apostoli tanítóhivatal az Úr Igéjéhez kötődik, és így szabadságra vezeti azokat, akik hallgatják.

Az egyházban senki és semmi nem kerülheti el az apostoli közvetítést: sem a pásztorok, sem a nyáj, sem a hitről szóló nyilatkozatok, sem a keresztény élet előírásai. A felszentel szolgálat kétszeresen is rá van utalva erre a közvetítésre, mivel ő maga egyrészt alá van vetve a keresztény eredetek szabályának, másrészt pedig – Ágoston szavai szerint – arra van kötelezve, hogy hagyja magát taníttatni a hívők közösségétől, akik tanítására ő maga is kötelezve van.

Az eddig mondottakból két következtetést vonunk le:

1. Az evangélium egyetlen hirdetőjének sincs joga saját feltevései szerint tervet kidolgozni az evangélium hirdetésére. Az apostoli egyház hitét hirdeti, nem pedig a saját személyiségét vagy saját vallási tapasztalatait.

Ez azt jelenti, hogy a hit normájának említett két eleméhez – forma és tartalom – egy harmadik is járul: a hit normája megkíván egy küldött tanút, aki nem saját magát hatalmazza fel, és akit nem is egy közösség hatalmazhat fel, mégpedig az isteni Ige transzcendenciájának ereje miatt. A felhatalmazás nem történhet másként, csakis szentségileg azok által, aki már maguk is küldve lettek. Biztos, hogy a Lélek mindig szabadon támaszt az egyházban különböző karizmákat a hithirdetésre és szolgálatra, és minden keresztény embert arra indít, hogy a hitéről tanúskodjon; de ezt a tevékenységet a hit normája említett három eleméhez kapcsolva kell gyakorolni (vö. LG 12).

2. A küldetés, ami ily módon – ismét a hármas elv alapján – a hit normájához tartozik, amely a hit katolicitására vonatkozik, ami az apostoliságának a következménye és ugyanakkor megmaradásának feltétele is. Ugyanis egyetlen egyénnek és egyetlen elszigetelt közösségnek sincs joga küldeni. Csak az egészhez (kat’holon) – katolicitás térben és időben – való kötődés biztosítja a küldetésben való megmaradást. A katolicitás továbbá azt is megmagyarázza, hogy a hívő az egyház tagjaként közvetlen bevezetést nyer a szentháromsági életbe nem csupán az Istenembernek, hanem az ő egyházának – melyhez bensőségesen kapcsolódik – közvetítése révén. Igazságának és életének katolikus dimenziója alapján az egyház eme közvetítésének normatív módon kell megvalósulni, vagyis a szolgálat által, ami konstitutív formában lett átadva neki. Ez a szolgálat nem egy történelmileg elmúlt korszakra vonatkozhat (amit egy sor dokumentum igazolhat), hanem ebben a hivatkozásban fel kell vérteződnie azzal a hatalommal, hogy maga tudja képviselni a kezdetet, az élő Krisztust, mégpedig az evangélium hivatalosan felhatalmazott hirdetése révén, valamint a szentségek – elsősorban az Eucharisztia – felhatalmazással történő kiszolgáltatása révén.

V. Az apostoli jogfolytonosság és annak továbbadása

Minthogy a megtestesült isteni Ige maga a számunkra önmagában megnyilvánuló isteni élet hirdetése és közvetítő eszköze, az Ige szolgálata a maga teljességében a hit szentségeinek is a szolgálata – elsősorban az Eucharisztiáé – melyekben az Ige, Krisztus nem szűnik meg aktuálisan folytatni az üdvözítő tevékenységét az emberekért. A pásztori tekintély az apostoli szolgálatnak a felelőssége az egyház egysége és fejlődése iránt, melyeknek forrása az Ige, és amely számára a szentségek egyúttal megnyilvánulási és a megvalósulási alapvető helyet jelentenek.

Az apostoli jogfolytonosság tehát az egyház lényegének és életének az az aspektusa, amely a közösségnek Krisztustól az ő küldöttei által megvalósuló aktuális függőségét felmutatja. Az apostoli szolgálat ily módon Krisztus és a Lélek Isten népében való hatékony jelenlétének a szentsége, anélkül azonban, hogy Krisztusnak és a Léleknek közvetlen hatása az egyes hívőkre korlátozva lenne.

Az apostoli jogfolytonosság karizmáját az egyház látható közösségében kapják meg. Ez azt feltételezi, hogy aki a felszentelés révén a hivatalos szolgálattevők testületébe vétetik fel, az egyház hitével rendelkezik. Ámde ez nem elegendő. A szolgálat adományát olyan cselekedetben adják fel, amely a Lélek ajándékának látható és hatékony jele, olyan cselekedetben, melynek eszköze a szolgálatnak egy vagy több olyan viselője, akik már az apostoli jogfolytonosságba betagozódtak.

Az apostoli jogfolytonosság továbbadása tehát a felszentelés által történik, amely egy szertartást foglal magába egy látható jellel és egy Istenhez szóló imádsággal (epiklézis), hogy Szentlelkének ajándékát árassza a szentelendőre a feladatának betöltéséhez szükséges hatalommal. A látható jel – az Újszövetségtől kezdve – a kézföltétel (vö. LG 21). A szentelési szertartás azt tanúsítja, hogy ami a szentelendőben történik, nem emberi eredetű, és hogy az egyház nem rendelkezik kénye-kedve szerint a Lélek ajándékával.

Az egyház – annak tudatában, hogy léte az apostolisághoz kapcsolódik, és hogy a szentelés által átadott szolgálat a felszenteltet az Atya igazságának apostoli hitvallásba iktatja be – szükségesnek ítélte az apostoli jogfolytonosság számára, a szó szoros értelmében, hogy a felszentelés hitben legyen kiszolgáltatva és elfogadva, amit ő maga ezzel egybekapcsol.

A szolgálat apostoli jogfolytonossága az egész egyházra vonatkozik, de nem az általánosan vett egyháztól származik, hanem Krisztustól az apostolokra és az apostolokban minden püspökre, a világ végezetéig.

VI. Nem katolikus szolgálattevők értékelésére szolgáló elemek

Az apostoli jogfolytonosság katolikus felfogásáról szóló eddigi áttekintésünk lehetőséget ad arra, hogy nagy vonalakban bemutassuk a nemkatolikus szolgálattevők értékelését is. Ezzel kapcsolatban elengedhetetlen, hogy szemünk előtt tartsuk ezeknek az egyházaknak és közösségeknek eltérő eredetét, fejlődésüket, továbbá önértelmezésüket.

1. Annak ellenére, hogy Péter hivatalát különbözőképpen értékelik, a katolikus egyházak, az ortodox egyházak és más egyházak, amelyek az apostoli jogfolytonosság valóságát megőrizték, megegyeznek az egyház szakramentalitásának közös alapszemléletében, az Újszövetség idejétől a közös Atyákon keresztül, különösképpen Szent Iréneuszon keresztül kifejlődve. Ezek az egyházak úgy tekintik az egyházi szolgálatba való betagolódást – amely kézföltétel által valósul meg a Szentlélek leesdésével – mint az apostoli jogfolytonosság átadásához elengedhetetlen formát, ami egyedül őrzi meg az egyházat a tanrendszerben és a közösségben. Ez a Szentírásra, Hagyományra és szentségre vonatkozó soha meg nem szakított egyetértés adja az alapot ahhoz, hogy az eme egyházak és a katolikus egyház közötti közösség soha nem szakadt meg teljesen, és hogy ma újra lehet éleszteni.

2. Gyümölcsöző párbeszédek folytatódnak az anglikán közösségekkel, amelyek megőrizték a kézföltételt, melynek értelmezését megváltoztatták. Itt nem lehet elővételezni ennek a párbeszédeknek a lehetséges eredményeit, amely megkíséreli kideríteni, milyen mértékben vannak meg az egység hordozó elemei a kézföltétel szertartásában és a hozzá csatlakozó imádságokban.

3. A 16. századi reformációból keletkezett közösségek olyan mértékben különböznek egymástól, hogy a katolikus egyházhoz való viszonyukat minden egyes esetben a részleteknek megfelelően kell leírni. Mindazonáltal, néhány alapvonást ki lehet dolgozni. A reformáció közös törekvése az volt, hogy a Szentírás és az egyház Hagyománya közötti kapcsolatot, az „egyedül az egyház” elve érdekében, tagadja. Még ha a következő időkben különböző módon hivatkoznak is a Hagyományra, nem adják meg neki azt a méltóságot, amit az ősegyházban megadtak.

Mivel az egyházi rend szentsége az elengedhetetlen szentségi kifejezése a közösségnek a Hagyományban, a sola Scriptura hirdetése az egyház és az ő papsága ősi felfogásának elhomályosítását hozta magával. Így évszázadok folyamán ténylegesen gyakran lemondtak az akár már fölszentelt személyek, akár mások által történő kézföltételről. Ott, ahol gyakorolták, nem mindig volt ugyanaz a jelentése, mint a Hagyomány egyházában. A misztériumba való bevezetésnek és értelmezési módjának eme különbsége nem más, mint az „egyház” és „Hagyomány” fogalma eltérő értelmezésének kiemelkedő tünete. Számtalan ígéretes közeledés[4] kezdte visszaállítani a kapcsolatokat ezzel a Hagyománnyal, bár a törés még nem lett ténylegesen megszüntetve. Ilyen körülmények között az eucharisztikus interkommúnió jelenleg lehetetlen marad,[5] mert a szentségi folyamatosság az apostoli jogfolytonosságban a kezdetektől fogva – az ortodox egyházak számára, mint ahogy a katolikus egyház számára is – az egyházi közösség elengedhetetlen eleme.

Ez a megállapítás egyáltalán nem azt jelenti, hogy a protestáns szolgálattevők és közösségek egyházi és pneumatikus minőségét kevésbé kellene figyelembe venni. A szolgálattevők építették fel és táplálták a közösségeket; a keresztség által, az Ige tanulmányozása és hirdetése által, a közös imádság által és az Utolsó vacsora ünneplése által, buzgóságuk által vezették az embereket az Úrban való hitre, és így arra segítették őket, hogy rátaláljanak az üdvözülés útjára. Vannak tehát ezekben a közösségekben olyan elemek, amelyek biztosan Krisztus egyetlen egyházának apostoliságához tartoznak.[6]

Ha a katolikus egyházzal való egyesülés nem is mehet másképp végbe, mint szentségileg – és soha nem pusztán jogi és adminisztratív eszközökkel[7] –, világos, hogy ezeknek a szolgálattevőknek lelki minőségét soha nem szabad figyelmen kívül hagyni. Egy ilyen szentségi aktusnak kellene a meglévő értékeket a Katolikumba integrálni, és szertartásának kellene kétségtelenül kifejeznie, hogy valóban létező karizmák már fel lettek véve.

* A szolgálattevőkkel foglalkozó munkacsoport dokumentumát „általános formában” fogadta el a Nemzetközi Teológiai Bizottság.

[1] Az apostolok személyes jelenléte az ismertető jegye az apostoli kornak, amit azonban időben nem lehet pontosan behatárolni, mivel az apostolok különböző egyházakban és különböző időkben haltak meg. Az apostolok utáni kor itt az apostolok halála és a kánoni iratok lezárása közötti periódusként értendő, melyek gyakran egy-egy apostol neve alatt és tekintélyével jelennek meg, hogy a hithirdetésükkel általuk megvalósított folyamatosságot dokumentálják.

[2] Szent Ágoston, De Civitate Dei, X, c. 6.

[3] Antiochiai Szent Ignác, Ad Ephesios III, 2. – Vanyó, L. (kiad.), Apostoli atyák, (Ókeresztény Írók 3), Budapest 1980, 165.

[4] Lásd a kétoldalú tárgyalások bizonyos eredményeit.

[5] Az Eucharisztia bizonyos esetekben való közös ünnepléséről lásd Ökumenikus Direktórium 38skk. (Az említett Direktórium két részben jelent meg: AAS [1967] 574-592; [1970] 705-724.)

[6] Vö. LG 15 és UR 3 és 19-23.

[7] Ha ezt a szertartást bármiféle hatóság egy egyszerű dekrétummal akarná felcserélni, azt kockáztatná, hogy a szentségi adományt, mellyel nem rendelkezhet kénye-kedve szerint, a szolgálattevők hatalmával helyettesíti.