NEMZETKÖZI TEOLÓGIAI BIZOTTSÁG

JÉZUS TUDATA ÖNMAGÁRÓL ÉS KÜLDETÉSÉRŐL

(1985)

 

 

Előzetes megjegyzés

Bevezetés

Négy tétel és magyarázata

Első tétel

Második tétel

Harmadik tétel

Negyedik tétel

 

Előzetes megjegyzés

A Nemzetközi Teológiai Bizottság plenáris ülése 1985. október 2. és 7. között elfogadta az egyháztani dokumentum végső szövegének megfogalmazását és a statútum szerinti harmadik szavazásra való bocsátását. Ez elsősorban azzal foglalkozott, hogy a Jézus Krisztusról szóló „tudomány” vagy „tudományok” teológiájának néhány szempontját tanulmányozza. Ezekkel a nehéz teológiai témákkal a harmadik ötéves időszak (1980-1985) kezdetétől szembesült. Az egyháztani témák tanulmányozása új szempontot tett világossá a jelenlegi teológiai és lelkipásztori kutatásban: hogyan kell bemutatni a mai keresztényeknek azt a tudatot, amivel Jézus tudta, hogy ő az Isten Fia, és amivel megalapította az egyházat, azt a „közösséget”, amit vére árán váltott meg?[1] Nem csupán egy skolasztikus problémáról van szó, mivel a nagy keresztény nyilvánosság szólítja meg a teológusokat és lelkipásztorokat ezzel a kérdéssel.

Ezért 1983-tól fogva elkezdődött egy új kutatási terv tanulmányozása két kérdés megvilágítására: miben áll az Isten-ember Krisztus „tudományos megismerésének” tartalma? Milyen a pszichológiai és ontológiai tények járulnak ehhez? Vagy az ősi terminológiával mondva:Quid scitur a Jesu Christo? Quomodo haec cognoscuntur a Verbo Incarnato? Ezt a feladatot egy albizottságra bízták, amely számos összejövetelt tartott. Elnöke Főtisztelendő Christophe von Schönborn, OP atya, friburgi (Svájc) professzor volt, tagjai pedig Főtisztelendő Gál Ferenc, Walter Kasper, Carl Peter, Cándido Pozo, S.J., Bernard Sesboüé, S.J., e Jan Walgrave, OP professzorok. A dokumentum első változatához, amit az 1985 októberi plenáris ülésen vitattak meg, hozzáadták a maguk munkáját Excellenciás Mons. Jorge Médina-Estévez e José Boaventura Kloppenburg püspökök, valamint Főtisztelendő John Thornhill, SM, a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjai.[2]

Hogy ezt az eredményt elérhessék a meglehetősen mozgalmas ötéves ciklus alatt, szükségessé vált a kezdeti program redukálása. Így a megfogalmazott és a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjai által megszavazott szöveg az eredetileg feltett két kérdés közül az elsőre korlátozódott, vagyis csupán a quid-re, míg a quomodo későbbi tanulmányozások témája maradt. Itt tehát nem lett tárgyalva a megtestesült Ige isteni, beöntött, emberi, misztikus és profetikus tudása; a Nemzetközi Teológiai Bizottság tanulmányozta ezt a tematikát, de a nem elégséges idő nem engedte, hogy olyan válaszokat adjon, amelyek egyszerre megfelelőek mind az egyház doktrínájának, mind azoknak a kutatásoknak, amelyeket megannyi teológus és filozófus végzett ebben a témában az utóbbi évszázad kezdetétől. Másrészt alkalmasnak, ha nem éppen szükségesnek tartották újra megerősíteni a Hit, a Kinyilatkoztatás és a Hagyomány adatait néhány alapvető kérdésben: milyen tudata volt Jézusnak a saját személyéről, küldetéséről, az országáról, amely az egyházban konkretizálódott, amely egyszerre a földi emberek közössége és a „mennyek országa”, az „Isten Országa”, a titokzatos test, amelynek bár eltérő, de valóságos módon minden hívő részese, legyen bár testi és időbeli állapotban, vagy pedig az Istennel való életben és az isteni és örök aiónban.

Hitük eme kifejezésére, amely egyben az egyház hite is, a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjai szisztematikus jellegű választ igyekeztek adni: ez magyarázza a tanítás négy alapvető tételre való osztását; míg a belőlük szükségszerűen következő magyarázat főleg az egyház nagy hagyományának szintjére helyezkedik, amely a Szentírásban és a Tanítóhivatal tanításában fejeződik ki. Egy olyan korban, amelyben – mint mondtuk – sok keresztény megkérdezi, mit kell még hinni, a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjai a keresztény hagyomány válaszát adják; és ez semmiféle hátrányára nincs a már elvégzett komoly tanulmányainak. Ugyanis a teológia tanáraira nem csak az a feladat hárul, hogy magyarázzák a hitet, hanem az is, hogy értelmezzék is azt. Ez az, amit megpróbáltunk megtenni.

Róma, 1986. május 31.

 

Philippe Delhaye,Prot. Ap.

A Nemzetközi Teológiai Bizottság általános titkára

 

Bevezetés

A Nemzetközi Teológiai Bizottság már két alkalommal foglalkozott krisztológiával.[3] Az 1980-ban kiadott tanulmányban néhány tag egy olyan szintézist tárgyalt, amely szükséges a teológusok munkájához, hogy a Kalkedóni Zsinatnak Jézus Krisztus személyéről és két természetéről szóló tanításához egy megváltástani szempontot is hozzáfűzhessenek. Ezzel összefüggésben utalást tettek Krisztus öntudatának és tudásának nagyon nehéz kérdésére.[4] Majd tárgyaltak Jézus Krisztus preegzisztenciájáról és szenvedésének szentháromsági vonatkozásáról. Anélkül, hogy a jövendőt előre meg akarta volna ítélni, a Bizottság megállapította, hogy a Jézus öntudatáról és tudásáról szóló tanulmányozást még tovább kell folytatni.[5]

Amint a Bizottság múltban, úgy a jelenben is „jobban meg kívánja világítani azt a helyet, amelyet az emberek üdvözítésében elfoglaltak Krisztus embersége és az ő földi életének különböző »misztériumai« mint a keresztség, a kísértések, a Getszemáni kertben való »agóniája«”.[6] Ebből származik a döntés ama személy értelmi és érzelmi életének új kutatására, aki ismeri az Atyát és másoknak is ki akarta nyilatkoztatni őt. A Bizottság nem törekszik a téma minden szempontból való tárgyalására, bármennyire is fontos lenne; az idő szelleme azonban megkívánja, hogy legalább néhány olyan kérdésre megadja a választ Jézus Krisztusra vonatkozóan, amelyek ma az emberek gondolatát és szívét izgatják.

Milyen értelmes személy fogadná el azt, hogy a reményét egy olyan egyénbe vesse, aki emberi lélek és értelem nélkül való? Nem olyan problémáról van szó, amit kizárólag a IV. század embereire kellene hagyni,[7] mert még most is őrzi teljes aktualitását, bár különböző kontextusban.

A történetkritikai módszernek az evangéliumokra való alkalmazása kérdéseket támaszt Jézus Krisztusra vonatkozóan, arra a tudatra, amivel ő rendelkezett a maga istenségéről, a maga életéről és a maga üdvözítő haláláról, a maga küldetéséről, a maga tanításáról és főleg a maga egyházat alapító tervéről. Az ilyen módszert alkalmazó szempontok eltérő és olykor egymásnak ellentmondó válaszokat adtak. Az idő múlásával pedig az ellentmondások nem csökkentek, hiszen ezeket a témákat folyamatosan tárgyalták nem csupán a tudományos folyóiratokban, hanem legalábbis időnként a napilapokban és hetilapokban is, teljesen népies nyelvezettel, a tömegkommunikációs eszközökben.

Ez azt jelzi, hogy mennyire fontosak ezek a kérdések nem csak a nagyon különböző nyilvánosság, hanem a keresztények számára is. Ez utóbbiaknak olykor nehezen sikerült kielégítő választ adni azoknak, akik a reménységük értelméről kérdezték őket (vö. 1Pt 3,15). Ugyanis ki akarna, vagy inkább ki tudna bízni egy olyan Üdvözítőben, aki nem tudott vagy nem akart volna az lenni?

Érthető tehát, hogy az egyház milyen óriási jelentőséget szentel a Jézus öntudata és tudása problémájának, sem az előbbit, sem az utóbbit nem pusztán spekultív teológiai érvekkel tárgyalva, hanem az egyház sajátos küldetésének alapján. Az egyház ugyanis az Isten Országát hirdetve bűnbánatra hívja az embereket; evangelizálja őket; megadja a szükséges eszközöket a megszabaduláshoz, a megbékéléshez és az üdvözüléshez; minden emberrel közölni akarja az Atyaisten kinyilatkoztatását a Fiúban a Szentlélek által. Nem fél megjelenni a világ előtt ezeket a feladatokat magára öltve. Nyíltan kijelenti, hogy ezt a küldetést és ezt a tanítást az ő Urától, Jézustól kapta. És annak számára, aki megkérdezi, hogy a dolgok valóban így jelennek-e meg, gondoskodik a válaszról, kifejezve a hitét és a bizonyosságát. Ebből fakad ma a Jézus öntudatáról és emberi tudásáról szóló kérdések teológiai és lelkipásztori jelentősége.

Amikor felmerülnek ezek az oly fontos teológiai és lelkipásztori kérdések, a jelenlegi megvitatásból az érvelések két csoportja emelkedik ki. Mindenekelőtt utalni kell a Szentírás egyházi-dogmatikai és történelmi-kritikai egzegézise közötti kapcsolatra, mert ezek a nehéz hermeneutikai kérdések különösen is akutak a kutatásaink területén. A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint a Szentírás egzegézisének azt kell keresnie, hogy „a szent írók valójában mit akartak mondani”. Azonban a szent írók elsődleges szándékának keresése folyamán azzal is számot kell vetni, hogy mi az egész Szentírás egységének a tartalma, „amit értelmezni kell”, számot vetve az egész egyház élő hagyományával és a hit analógiájával.[8] A Bizottság éppen ebben a globális értelemben, a Zsinat útmutatását követve, bibliai témákkal kívánja kezdeni a téma tárgyalását. A Szentírás tanulmányozásának ugyanis „az egész teológia lelkének” kell lennie.[9]

Nem kevésbé nehéz problémaként jelentkezik az egyház élő hagyományának tanulmányozása eközben; ugyanis a történelemben élve, az egyháznak és az ő teológiájának, hogy az egyszer s mindenkorra átadott hit magyarázatát előtárja, szükségszerűen a maga korának filozófiai nyelvezetét kell használnia, mégpedig sajátos és kritikus módon. A problémára vonatkozó ellentmondások, amelyek bennünket érdekelnek, pontosan a filozófiai fogalmak különbözőségéből fakadnak. A Bizottság, miközben előtárja mondanivalóját, nem a priori egy meghatározott filozófiai terminológiából kiindulva kíván előre haladni, hanem egy közös előzetes megközelítésből, amely szerint, mivel emberek vagyunk, a magunk számára a „szívünkben”, minden tevékenységünkben vagyunk jelen. Mindazonáltal tudatában vagyunk annak, hogy Jézus öntudata az ő Személyének egyetlenségéből és misztikus jellegéből részesedik, és hogy ezért ez meghaladja a pusztán racionális gondolkodásmódot. Az elénk állított kérdést nem tudjuk másként tárgyalni, csakis a hit fényében, amely szerint Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia (vö.