The Holy See
back up
Search
riga

NEMZETKÖZI TEOLÓGIAI BIZOTTSÁG

AZ ESZKATOLÓGIA AKTUÁLIS PROBLÉMÁI

(1990)

 

Bevezetés

 

A mai gyakori bizonytalanság a halállal és a halál utáni létezéssel szemben

A FELTÁMADÁS KERESZTÉNY REMÉNYE

1. Krisztus feltámadása és a mi feltámadásunk

2. Krisztus parúziája, a mi feltámadásunk

3. A Krisztussal való közösség azonnal a halál után, az Újszövetség szerint

4. A feltámadás valósága az aktuális teológiai kontextusban

5. A feltámadásra hivatott ember

6. A keresztény halál

7. Az egyház minden tagjának „élő közössége” Krisztusban

8. A lélek megtisztulása a megdicsőült Krisztussal való találkozás révén

9. Az emberi élet megismételhetetlensége és egyetlensége. A reinkarnáció problémái

10. Az isteni terv nagyszerűséges és az emberi élet komolysága

11. Lex orandi – lex credendi

 

Összefoglalás

 

Bevezetés

A mai gyakori bizonytalanság a halállal és a halál utáni létezéssel szemben

1. Krisztus feltámadásának állítása nélkül a keresztény hit hiábavaló (vö. 1Kor 15,14). Minthogy bensőséges kapcsolat áll fenn Krisztus feltámadásának ténye és a mi jövendő feltámadásunk reménye között (vö. 1Kor 15,12), a feltámadt Krisztus képezi a mi reményünk alapját is, amely a földi életünk határain túl nyílik. Ugyanis „ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk” (1Kor 15,19). Eme remény nélkül lehetetlen lenne keresztény életvitelt folytatni. Ezt a kapcsolatot a jövendő életbe vetett szilárd remény és a keresztény élet követelményeinek való megfelelés lehetősége között már az ősegyházban világosan elfogadták. Akkor ugyanis arra emlékeztek, hogy az apostolok a dicsőséget a szenvedések által érték el;[1] és így azok is, akik vértanúságra jutottak, a Krisztussal a halál révén való találkozás reményben találtak erőt, valamint a saját jövendő feltámadásuk reményében.[2] A szenteket napjainkig is ez a remény ösztönzi, vagy ez erősíti, s így adják életüket vértanúságra vagy Krisztus és embertársaik szolgálatára. Tanulságul szolgálnak, miközben arra tekintenek, amerre más keresztények is, a Krisztus felé vezető útjukon, és erősebbé válnak. Ez a reménység a keresztények szívét a mennyei dolgok felé emeli, anélkül, hogy a földön teljesítendő kötelességeik teljesítését elvetnék, mert az embernek „az új föld várásának nem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld”.[3]

Mindazonáltal a jelen világ sokféle módon veszélybe sodorja ezt a keresztény reményt. Ugyanis erősen hat rá a szekularizmus, „amely az ember és a világ olyan szemléletében áll fenn, amely elszakad a misztérium dimenziójától, sőt, azt elfedi és tagadja. Ez az immanentizmus az ember teljes szemléletének a redukálása”.[4] A szekularizmus olyan légkört teremt, amelyben korunk sok kereszténye él. Csak nagy erőfeszítés árán tudnak megszabadulni a befolyásától. Ezért nem kell csodálkozni, ha a keresztények között is félreértések támadnak az eszkatológiai kérdések körül. A keresztények gyakran aggodalommal tekintenek a jövendő halálra; „nemcsak a fájdalom és a test előrehaladó szétesése gyötri őket, hanem, s még inkább az örök megsemmisüléstől való félelem is”.[5] A keresztények a történelem minden korszakában a kétségek kísértésének voltak kitéve. Azonban a mi korunkban a sok keresztény ember aggodalma, úgy tűnik, a remény elerőtlenedését jelzi. Bár „a hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka” (Zsid 11,1), fontos lesz nagyobb állhatatossággal szem előtt tartanunk a katolikus hitnek a jövendő sorsunkat illető igazságait. Kísérletet teszünk arra, hogy egy szintézisbe egyesítsük ezeket, kiemelve belőlük különösen azokat a szempontokat, amelyek közvetlen választ tudnak adni a jelenkori aggodalmakra. A hit így támogatni fogja a reményt. Mielőtt azonban belefognánk ebbe a feladatba, szükséges kijelölni azokat a fő alapokat, amikből a mai aggodalmak származnak. El kell ismerni, hogy napjainkban a keresztény hitet nem csak olyan hatások rázzák meg, amelyek az egyháztól kívülállóknak tekintendők: ma fel lehet fedezni egy bizonyos „teológiai félárnyékot” is.

Nem hiányzanak ugyanis a dogmák új értelmezései, amit a hívek úgy fognak fel, mintha azokban kétségbe vonnák Krisztusnak magát az istenségét és az ő feltámadásának valóságát. Az ilyen vélekedésekből a hívek nem kapnak semmiféle megerősítést a hitükhöz, sőt, inkább arra kapnak ösztönzést, hogy a hit sok más igazságát is kétségbe vonják. Az ilyen értelmezésekből maguk elé állított Krisztus-képük nem tudja védelmezni a reményüket. A kifejezetten eszkatologikus területen megemlítjük „azokat a közvéleményben szélesen elterjedt teológiai ellentéteket, amelyeknek sem a tárgyát, sem a horderejét nem tudja megkülönböztetni a hívek nagyobb része. Azt lehet hallani, hogy vitáznak a lélek létezéséről, az örök élet jelentőségéről; és így rákérdeznek arra is, milyen kapcsolat van a keresztény ember halála és az egyetemes feltámadás között. Mindez megzavarja a keresztény népet, amelynek sem lexikális tudása nincs, sem a családtól kapott nem tanítást”.[6] Ilyen teológiai kétségek gyakran nem csekély hatást gyakorolnak a katekézisre és a prédikációra, ugyanis, amikor a tanítást oktatják, azt vagy újféleképpen adják elő, vagy pedig elhallgatják az eszkatológiai igazságokat. A szekularizmus jelenségéhez közvetlenül csatlakozik az a széles körben elterjedt meggyőződés, és bizonyosan nem a tömegkommunikációs eszközös hatása nélkül, hogy az ember, mint minden más térben és időben létező dolog, nem más, mint anyag, és hogy a halállal teljesen megsemmisül. Továbbá, a jelenlegi kultúra is, amely ebben a környezetben fejlődik, minden eszközzel arra törekszik, hogy elfelejtesse a halált és az elkerülhetetlenül hozzá kapcsolódó kérdéseket. Másrészt, a reményt megtépázza az emberi természet jóságáról szóló pesszimizmus is, s ebben van az aggodalmak és gyötrelmek gyökere.

A századunk emberei által a második világháborúban tanúsított végtelen kegyetlenség után általánosan elterjedt az a reménység, hogy okulva a kegyetlen tapasztalatból, fel lehet építeni egy jobb rendet, a szabadságét és az igazságosságét. Ennek ellenére, rövid időn belül felülkerekedett a keserű kiábrándultság: „Ugyanis ma a világon mindenütt növekszik az éhínség, az elnyomatás, az igazságtalanság és háború, a szenvedések, a terrorizmus és az erőszak mindenféle formája”.[7] A gazdag országokban sokakat magával ragadott „az anyagi javak bálványozása (az úgynevezett konzumizmus)” és nem gondoskodnak másokról.[8] Könnyű arra gondolni, hogy a mai ember, aki ily mértékben rabszolgája az konkupiszcenciából fakadó ösztöneinek és kizárólag a földi javakat szomjazza, egyáltalán nincs magasabb célra rendelve. Ily módon sok ember kétségek között van, hogy a halál a semmibe viszi őt, vagy pedig az új életre. Azok közül sokan, akik azt tartják, hogy a halál után is van élet, ismét a földön, reinkarnáció által képzelik el azt, úgy, hogy a földi életünk lefolyása nem egyetlen. A vallási közömbösség kétségbe vonja az örök élet reményének alapját, vagyis azt, hogy ez Istennek Jézus Krisztus által adott ígéretére alapozódik, vagy hogy ezt egy másik üdvözítőre kell alapozni, akit még várni kell. A „teológiai félárnyék” tovább támogatja ezt a közömbösséget, mivel Krisztus valódi képe körül olyan kétségeket támaszt, amelyek nehézzé teszik sok kereszténynek, hogy benne higgyen.

2. Ma az eszkatológiát más indokokkal is háttérbe szorítják, melyek közül legalább egyet megjelölünk: annak a tendenciának az újjászületését, amely egy a világon belüli eszkatológiát állít. A teológia történetében olyan jól ismert tendenciáról van szó, amit a középkor óta „Giocchino da Fiore lelki örökségének” szokás nevezni.[9]

Ezt a tendenciát a felszabadítás teológiájának néhány teológusa műveli, akik ily módon Isten Országa felépítésének szükségességét már a történelmünkön belül sürgetik, akik a történelmet meghaladó üdvösséget, úgy tűnik, a második helyre szorítják. Biztos, hogy ezek a teológusok egyáltalán nem tagadják az emberi élet és a történelem után következő valóságok igazságát. De, minthogy az Isten Országát egy osztályok nélküli társadalomba helyezik, a „harmadik korszak”, amelyben megvalósul az „örök Evangélium” (ApCsel 14,6-7) és a Lélek uralma, új formában kerül bevezetésre, mégpedig a maga szekularizált változatában.[10] Ily módon a történelmi időbe beleköltözik egy bizonyos eszkaton, még ha nem is abszolútként, hanem relatívként, végsőként jelentkezik. Ennek ellenére a keresztény gyakorlat kizárólag arra irányul, hogy ezt az eszkatont érje el, amely az Evangélium olyan reduktív olvasásából származik, amikben mindazokat, amik az abszolút végső valóságokhoz tartoznak, nagyrészt elhallgatják. Ebben az értelemben, ebben a teológiai szisztémában, az ember „egy időbeli messianizmus perspektívájába kerül, amely az Isten Országa és az ő, az emberi történelem immanenciájába felszívódása szekularizációjának egyik legradikálisabb kifejezése”.[11] A teológiai remény elveszíti teljes formáját, amikor azt politikai dinamizmussal helyettesítik. Ez igazolódik mindig, amikor a politikai dimenzió „fő és kizárólagos dimenzióvá válik, amely a Szentírás reduktív olvasásához vezet”.[12]

Meg kell jegyezni: nem lehet megengedni, hogy olyan eszkatológiát tárjanak elő, amely az Evangélium reduktív értelmezéséhez vezet, még akkor sem, ha nem veszi át a marxista szisztéma egyetlen elemét sem, amit nehezen lehetne összeegyeztetni a kereszténységgel. Ismeretes, hogy a klasszikus marxizmus a vallást a nép „ópiumának” tartja, mert az „miközben az ember reményét a jövendő és félrevezető élet felé emeli, elvonja őt a földi társadalom építésétől”.[13] Az ilyesféle vád minden alapot nélkülöz. Sőt, a materializmus az, amely megfosztja az embert a világ építésének igazi motívumaitól. Miért kell harcolni, ha semmit nem lehet remélni a földi élet után? „Együnk-igyunk, mert holnap úgyis meghalunk” (Iz 22,13). Viszont, ellenkezőleg, biztos, hogy „az eszkatologikus remény nem csökkenti a földi dolgok jelentőségét, hanem inkább új motívumokkal segíti beteljesedésüket”.[14]

Nem tudjuk azonban kizárni, hogy nem kevés olyan keresztény is volt, akik sokat gondolva a túlvilágra, a túlbuzgó élet útját választották, és elhanyagolták a szociális kötelességeiket. Ezt az eljárási módot azonban el kell vetni. Ezzel szemben az sem megengedett, hogy a jövendő életről való megfeledkezéssel a kereszténységnek egy pusztán „időbeli” változatát valósítsuk meg a személyes életben vagy a lelkipásztori gyakorlatban. Az egyház tanítóhivatala[15] által előtárt „integráns” tanítás ugyanakkor megőrzi az evangéliumi örömhír különböző elemeinek gazdagságát.[16] Ezért az ilyen tudósítás megtanítja nekünk a kereszténység igazi magatartását és a helyes lelkipásztori magatartást, mivel megmutatja, hogy félre kell tenni és túl kell haladni a téves és haszontalan állásfoglalásokat a lelki misszió a világ érdekében kifejtett diakónia között.[17] Végül ez a tudósítás az embertársak iránti szeretet igazi kifejezése is, mert azt keresi, hogy tökéletesen megszabadítsa őket minden rabszolgaságtól, elsősorban a szív rabszolgaságától. Ha a keresztény ember azzal foglalkozik, hogy teljes módon megszabadítson másokat, semmi módon nem zárkózik önmagába.

3. A mai ember bizonytalanságaira a keresztény válasz, mint ahogy minden kor minden embere számára is, a feltámadt Krisztus mint alap, és mindazoknak a jövendő dicsőséges feltámadásának a reménységében van összefoglalva, akik Krisztushoz tartoznak.[18] Ez teljesen Krisztus feltámadásának a mintájára fog történni: „ahogy a földi ember (Ádám) képét hordoztuk, a mennyeinek (Ádámnak) a képét is fogjuk hordozni” (1Kor 15,49), vagyis magának a feltámadt Krisztusnak. A mi feltámadásunk egyházi esemény lesz, az Úr parúziájához kötődve, amikor teljessé válik a testvérek száma (vö. ApCsel 6,11). Ugyanakkor, közvetlenül a halál után, megvalósul a boldogoknak közössége is a feltámadt Krisztussal, amely, ha szükséges lenne, feltételezi az eszkatologikus megtisztulást. A feltámadt Krisztussal való közösség, elővételezve a mi végső feltámadásunkat, magába foglalja a tipikusan keresztény halál meghatározott antropológiai felfogását és szemléletét. Krisztusban, aki feltámadt, és általa érthető „a javak közössége”,[19] amely az egyház minden tagja között fennáll, akiknek a feltámadt Úr a fejük. Krisztus a mi létezésünk végső célja; aki felé kötelesek vagyunk haladni az ő kegyelmének segítségével a rövid földi életünk útján. Ennek a vándorlásnak komoly felelőssége annak a végtelen nagyszerűségének révén fogható fel, aki felé irányulunk. Mi Krisztust várjuk, nem pedig egy a mostanihoz hasonló másik földi létezést, ő pedig minden vágyunk legfőbb beteljesedése lesz.


 
[1] Vö. Római Szent Kelemen, Ad Corinthios V. – FC 15,75-77; magyarul: Vanyó L. (szerk.), Apostoli atyák, (Ókeresztény Írók 3.), Budapest 1980, 108.
[2] Vö. Antióchiai Szent Ignác, Ad Romanos IV. – Funk I,256-258; magyarul: Vanyó L. (szerk.), Apostoli atyák, (Ókeresztény Írók 3.), Budapest 1980, 181.
[3] GS 39, in AAS 58 (1966) 1057.
[4] Második rendkívüli püspöki szinódus, Záródokumentum (1985. december 10.) II, A, 1, in Civitate Vaticana 1985, 6.
[5] GS 18, AAS 58 (1966) 1038.
[6] Hittani Kongregáció, Recentiores episcoporum Synodi levél, Bevezetés, in AAS 71 (1979) 940.
[7] Második rendkívüli püspöki szinódus, Záródokumentum (1985. december 10.) II, D, 1, in Civitate Vaticana 1985, 17.
[8] Második rendkívüli püspöki szinódus, Záródokumentum (1985. december 10.) I, 4, in Civitate Vaticana 1985, 4.
[9] Vö. H. de Lubac, La postérité spirituelle de Joachim de Fiore, 2 köt. (Paris, 1978 és 1981).
[10] A Marx és Hegel közötti kapcsolathoz vö. Henri de Lubac, La postérité spirituelle de Joachim de Flore, 2. köt., Paris 1981, 256-360.
[11] Hittani Kongregáció, Libertatis nuntius instrukció (Instrukció a „felszabadítás teológiája” néhány szempontjáról), 10,6, in AAS 76 (1984) 901.
[12] Ibid., 10,5, 900.
[13] GS 20, in AAS 58,1040.
[14] GS 21, in AAS 58 1041.
[15] VI. Pál, Evangelii nuntiandi, 34, in AAS 68 (1976) 28.
[16] Vö. Nemzetközi Teológiai Bizottság, Emberi jólét és keresztény üdvösség.
[17] Vö. Második rendkívüli püspöki szinódus, Záródokumentum (1985. december 10.) II, D, 6, in Civitate Vaticana 1985, 19.
[18] Itt nem szükséges hangoztatni, hogy az emberek tartozhatnak Krisztushoz anélkül is, hogy látható módon az ő egyházánoz tartoznának: vö. LG 15 sk, in AAS 57 (1965) 19 sk.
[19] LG 49, in AAS 57 (1965) 55.

 

top