The Holy See
back up
Search
riga

A KERESZTÉNYSÉG ÉS A VALLÁSOK

A NEMZETKÖZI TEOLÓGIAI BIZOTTSÁG
DOKUMENTUMÁNAK BEMUTATÁSA

S.E. Mons. Luis F. Ladaria, S.I.

 

A Nemzetközi Teológiai Bizottság 1996-ban jelentette meg az A kereszténység és a vallások című dokumentumát. Amikor 1992 decemberében első alkalommal gyűltek össze a Bizottságnak az 1992-1997 közötti ötéves időszakra kinevezett tagjai, döntő többségük javasolta a vallások teológiai problémájának vizsgálatát. A téma ekkor már vita tárgyát képezte. Kétségtelen, hogy ez egy olyan teológiai kérdés volt, amely nagyobb vitát támasztott; így érthető, hogy a Teológiai Bizottság érdeklődését is felkeltette. Bár azóta már jónéhány esztendő eltelt, a téma iránti érdeklődés megmaradt, és a szöveg is nagyban megőrizte az aktualitását. Ezért következett annak különböző nyelvekre való lefordítása és kiadása. Ennek a rövid bevezetésnek az a célja, hogy a dokumentumot a maga szövegösszefüggésébe helyezze, valamint hogy az olvasásához rövid irányítást nyújtson.

Történelmi és tanítóhivatali kontextus

A II. Vatikáni Zsinat fejlődést és elmélyülést tanúsított a vallások katolikus szemléletében. Immár pozitívabb módon tekintettek rájuk, mint az előzőekben, legalábbis az egyház hivatalos dokumentumait tekintve. A különböző népek kultúráinak és vallási hagyományainak megismerése kétségtelenül hozzájárult a mentalitás megváltozásához, amelynek visszhangját a zsinat sem némíthatta el. Ehhez elég elolvasni a Lumen Gentium dogmatikus konstitúció 16-17. pontját, a Nostra Aetate nyilatkozatot, az Ad gentes 9,11 dekrétumot. Mindazonáltal a zsinati szövegek szándéka és betűje ellenére bizonyos körökben elterjedt a zsinat utáni években egy bizonyos vallási relativizmus, mintha minden vallásnak ugyanolyan értéke lenne az üdvösség elérésében; nagymértékben csökkent a misszionáriusi lelkesedés, sőt egyenesen kétségbe vonták Krisztus egyedüli és egyetemes közvetítői mivoltát is. Ezzel a helyzettel szemben 1986-ban, a II. Vatikáni Zsinat bezárásának és az Ad gentes kiadásának huszonöt éves távlatában, valamint tizenöt évvel VI. Pál pápa Evangelii Nuntiandi apostoli buzdítása után, Boldog II. János Pál pápa kiadta a Redemptoris Missio kezdetű enciklikáját a misszionáriusi küldetés érvényéről. Ebben, miközben megerősíti az egyház kötelességét, hogy Krisztust hirdesse, komoly értékelések találhatók a kultúrákról és a vallásokról Krisztus egyedüli és egyetemes közvetítésének kontextusában. 1992-ben a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa és a Népek Evangelizációjának Kongregációja együttesen adta ki a Párbeszéd és Híradás című instrukciót. Ezek – és különösképpen a Redemptoris Missio – olyan közvetlen hivatkozási alapot jelentettek a Teológiai Bizottságnak, amelyet szükségszerűen mindig szem előtt kellett tartani a munka folyamán. A vallások új, nyíltabb és pozitívabb értékelése semmiféleképpen nem jelenthette a hit tartalmának a relativizálását. És valójában – ha figyelmesen elemezzük a tanítóhivatali megnyilatkozásokat ebben a témában a II. Vatikáni Zsinattól kezdődően – világosan látható, hogy ezek Isten egyetemes üdvözítő szándékának és Krisztus egyedüli és egyetemes közvetítői tevékenységének elvitathatatlan tényéből indulnak. Pontosan arról az elgondolásról van szó, hogy ezt az üdvösséget hogyan tudja ténylegesen mindenki elérni, és hogy Krisztus és az ő Lelke hogyan lehetnek jelen az egész világon. A kiindulási pontot az a meggyőződés jelenti, hogy Jézuson kívül nincs más út az Atyához való eljutásban, és hogy csak az egyházban – amely Krisztusban szentség, vagyis az embereknek Istennel és egymással való egységének jele és eszköze (vö. LG 1.), és amely a katolikus egyházban áll fenn (vö. uo. 8.) – van jelen az üdvösségi eszközök teljessége, amiket Isten az ő végtelen jóságában az emberek rendelkezésére bocsát. Ezekre az alapvető igazságokra alapozva kezdte meg a Teológiai Bizottság a téma tanulmányozását, azzal a szándékkal is, hogy a tanítóhivatali útmutatásokat követve megvizsgálja, el lehet-e gondolni a vallások valamiféle pozitív hozamát, bár kettősségének világos tudatában, tagjainak üdvözülése érdekében. Négy évvel az A kereszténység és a vallások című dokumentum megjelentetése után, 2000-ben, a Hittani Kongregáció publikálta a Dominus Iesus nyilatkozatot Krisztus és az egyház egyedüli és egyetemes közvetítői mivoltáról. Ez közvetlen és világos nyelvezettel tárja elő a katolikus hittan néhány lényeges és elvitathatatlan pontját az érintett témákban, miközben megjelöl további tanulmányozásra szoruló néhány területet. Azonban az irodalmi műfaja más, a stílusa is eltér a Teológiai Bizottság dokumentumáétól. Ez utóbbi több adatot foglal magába, vitat különböző helyzeteket, megengedi bizonyos feltevések sugalmazását. Világos, hogy egy tanítóhivatali dokumentumnak természeténél fogva józanabbnak és mértéktartóbbnak kell lennie.

Miután megtettük ezeket az általános észrevételeket és röviden érintettük a történelmi kontextust, áttekintjük a dokumentum egyes részeit, bár egy pillanatra megállunk még az A kereszténység és a vallások címnél. Ezzel a megfogalmazással elkerülhetővé vált az a probléma, hogy a kereszténység több vagy kevesebb vallás-e, és hogy ebben az értelemben egy szintre lehet-e hozni a többivel. Más oldalról: „vallásokról” szól, vagyis elkerüli, hogy nem keresztény vallásokról beszéljen, hogy ne határozza meg azokat abból kiindulva, amik valójában nem is.

Első rész: status questionis

A dokumentum megfogalmazása idején utalni kellett a vallásokra vonatkozó teológiai állásfoglalások meghatározására irányuló általánosan alkalmazott kísérletekre: miközben egyesek a kereszténységnek a vallásokkal való kapcsolatáról úgy beszéltek, hogy az az emberi törekvések „beteljesedése”, valamint a reménynek, de az akadályoknak és buktatóknak a momentumait és kezdőpontjait is látták bennük, mások nagyobb optimizmussal az üdvösség elemeinek „jelenlétét” vették észre bennük, mivel bennük adott az Istennel való kapcsolat közösségi kifejezése, és ebben az értelemben segítségül szolgálhatnak a kegyelem befogadására. Ez a nagyobb „optimizmus” egyébként nem akadályozta a tudatlanság, a bűn s végül az elfajulás elemeiről való beszédet (4. p.). A vallási jelenség kettősségét, különböző árnyalatokkal, a jelentősebb teológusok is elismerték.

A katolikus teológusok többsége, az említett különbségekkel, krisztocentrikus irányba mozdult el, vagyis abból a meggyőződésből indult ki, hogy Jézus mindenkinek az üdvözítője, hogy csakis őbenne valósul meg Isten üdvözítő terve, és hogy ezért az ő egyedüli közvetítése el tud jutni minden emberhez abban a helyzetben – a vallásosban is –, amelyben éppen van. Így egy „bennfoglaló” tendenciáról beszéltek, mivel a Krisztus által adott üdvösség minden ember számára elérhető alapelv vonalában van, minthogy az isteni kegyelem, ilyen vagy olyan módon, mindenkihez el tud jutni (11. p.).

Ezzel a tendenciával szembehelyezkedett egy „kizáró” – mások által „ekkléziocentrikus”-nak nevezett – irányzat, amelyet abban az időben már nem védelmeztek a katolikus teológusok, mert a tanítóhivatali megnyilatkozások már nem engedték az extra Ecclesiam nulla salus alapelv szigorú értelmezését (10. p.). Viszont már jelentkezett a „pluralista” törekvés problematikája, amely különböző árnyalatokkal megengedte az üdvösség közvetítésének pluralitását. Azok a szerzők, akik ezt az irányvonalat védelmezték, azt gondolták, hogy a kereszténység nem elegendő, és hogy csak az „istenközpontúság” adhat értelmet az Isten felfoghatatlanságának és az ő transzcendenciájának. Semmiféle konkrét közvetítés nem tarthat igényt a kinyilatkoztatás kizárólagosságára. Lehetnek az isteni Logosznak olyan kiegészítő megnyilatkozásai, amelyeket egyetlen vallásban sem lehet teljesen kifejezni (12. p.). Világos, hogy eljutottak a krisztológiai és teológiai vita középpontjába. És oda, hogy nem lehet az igazság kérdését félretenni (13-5. p.), mint ahogy Krisztus nyilvános hirdetésének a kérdését sem a párbeszéd korában (23-26. p.).

A Teológiai Bizottság ennek az összképnek tudatában három alapvető feladatot javasolt a vallások keresztény teológiájának (vö. 7. p.): a) a kereszténységnek a vallásos pluralitás kontextusában kell értelmeznie önmagát, és konkrétan reflektálnia kell a magának vindikált univerzalitásra; b) a vallások értelmét és értékét az üdvtörténet összképében kell tanulmányoznia; c) tanulmányozni kell a vallások konkrét tartalmát a keresztény hittel való szembesítésük érdekében. Ezt a harmadik feladatot nem tudták a dokumentumban elemezni. Hiányoztak a Teológiai Bizottságból az olyan szakemberek, akik képesek lettek volna ezt elvégezni. A másik két témát sem tárgyalták szisztematikusan, de az alapelemeket megadták a tanulmányozásukhoz. Mind a kereszténység egyetemességének értelmét, mind a vallásoknak az üdvtörténetben való értékét a tárgyalás különböző momentumaiban érintették.

Második rész: alapvető teológiai előfeltevések

A kereszténységnek a vallások összességében való helyzetével kapcsolatos kérdésekre adandó válasz, valamint az az érték, amit ezeknek tulajdonítani lehet, egy sor alapvető teológiai kérdéstől függ. A dokumentum a következő sorrendben tárgyalja ezeket: az Atya kezdeményezése az üdvösségben; Krisztus egyedüli közvetítői tevékenysége; a Szentlélek egyetemes működése; az egyház mint az üdvösség egyetemes eszköze.

Nincs szükség arra, hogy sokáig időzzünk az első pontnál. Maga a dokumentum sem teszi ezt (28-31. p.). Csupán az 1Tim 2,3-6 szövegösszefüggését emeljük ki: az üdvözítő Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére, és ez az egyetemes akarat Jézus Krisztus egyedüli közvetítői tevékenységéhez kötődik. Az Atya már a világ teremtése előtt elgondolta az üdvözítés tervét Krisztusban, és végbe akarja azt vinni, mindent újra egyesítve őbenne (vö. Ef 1,4-10). Az Atya az üdvtörténetnek nem csak a kezdeténél van ott, hanem ő a cél is, ami felé azt tart (vö. 1Kor 15,28).

Több helyet foglal el Jézus egyedüli közvetítői tevékenységének tárgyalása (32-49. p.). A kilencvenes évek bizonyos tendenciái az egyetemes közvetítői tevékenységet egyedül az örök Logosznak tulajdonították, nem az emberré lett, meghalt és feltámadott Fiúnak. Ez a tétel ellentmondásban áll az Újszövetség néhány kapitális szövegével (vö. 1Tim 2,5; ApCsel 4,12). Fenn kell tartani annak egyetemességét, hogy az üdvösség Jézusban, a megtestesült Fiúban valósul meg. Krisztus egyetemes jelentőségét különböző szinteken találjuk megerősítve. Elsősorban: Krisztus üdvözítő tevékenysége minden ember felé irányul, mindenkinek hirdetni kell az Evangéliumot (Mt 28,16-20; Mk 16-15-18; ApCsel 1,8). Azonban megkérdezhetjük, hogy nem fedezhetjük-e fel ezt az egyetemességet más szinten is, meghirdetésének az azt elfogadók részéről történő befogadása előtt. Nem hiányzanak erre utaló jelek sem az Újszövetségben: Jézus nem csak az üdvösségnek, hanem a teremtésnek is közvetítője; a két dimenzió egybekapcsolódik (vö. Kol 1,15-20); a páli Ádám-Krisztus párhuzam Jézus mindenkire vonatkozó jelentőségét mutatja (Róm 5,12-21; 1Kor 15,20-22.44-49). A Jn 1,9 szerint Jézus a világba jött világosságként megvilágosít minden embert. Mát utaltunk az 1Tim 2,5 szövegére. Az Újszövetség – olyan szövegeiben, melyeket bizonyára pontosabban meg kell határozni és ki kell fejteni – a názáreti Jézusnak, a minden emberért megtestesült, meghalt és feltámadt Fiúnak elsőbbségéről és jelentőségéről szól. Ezért a dokumentum így összegezhet: „Az Újszövetség üzenetével nem fér össze sem Isten üdvözítő akaratának korlátozása, sem párhuzamos közvetítések feltételezése a Jézusé mellett, sem pedig az, ha ezt az egyetemes közvetítést Jézustól elszakítva tulajdonítjuk az örök Logosznak” (39. p.).

A dokumentum azzal folytatódik, hogy összegyűjti a patrisztikus teológia néhány elemét, többek között a legújabb tanítóhivataliakat is, különösképpen, amelyek a II. Vatikáni Zsinatnak és Boldog II. János Pál pápának is különböző alkalmakkor arra szolgáltak, hogy Jézus egyetemes jelenlétéről beszéljenek: a semina Verbi, amiről Szent Jusztin és Alexandriai Szent Kelemen beszélhetett, akik azt mondják, hogy minden emberhez eljuthat az igazság valamely töredéke, amely azonban csak Jézusban, a Logoszban van jelen a maga teljességében; az a gondolat, hogy Isten Fia minden emberrel közösséget vállalt a megtestesülésben; Isten képének krisztológiai dimenziója, amelyet a II. Vatikáni Zsinat is említ (GS 22.), amikor Tertulliánusz egyik ismert szövegét idézi.[1] Úgy tűnik, hogy mindezek a hagyományból származó motívumok azt engedik feltételezni, hogy Krisztus üdvözítő tevékenységének értéke nem korlátozódik azokra, akik őt ismerik. Ezért a dokumentum jelzi, hogy csak Krisztus és a Lélek egyetemes tevékenységének kontextusában van értelme rákérdezni a vallásoknak az üdvösség rendjében való értékére és értelmére; világosan aláhúzza, hogy az üdvösség minden ember számára ugyanaz, hogy nincsenek különböző üdvgondozások: azok számára, akik hisznek Jézusban, és azok számára, akik más vallást követnek, vagy nem hisznek őbenne, és hogy nem lehetséges semmiféle olyan más út az Istenhez való eljutásban, amely nem torkollik bele az egyetlen útba, ami Krisztus (vö. Jn 14,6) (vö. 49. p.).

A Teológiai Bizottság figyelmet fordít a Szentlélek ajándékának egyetemességére is (50-61. p.). Valójában Jézus egyetemes tevékenysége nem érthető a Lélek működése nélkül, aki egyetemessé teszi Krisztus művét. A Szentlélek jelen volt már az Ószövetségben is, de teljességében a feltámadott Úr ajándékaként lett az egyházra és az emberekre kiárasztva. A Lélek a Jordánban Jézusra mint az emberiség fejére szállt le, hogy tőle a felkenés átmehessen testének tagjaira is. A Lélek nélkül nem jut el az emberekhez Jézus üdvössége. Az egyház a Lélek működésének kiváltságos helye, de már az Újszövetségben látjuk, hogy tevékenysége megelőzi az igehirdetést (vö. ApCsel 10,19.44-47). A pünkösdi eseményt (ApCsel 2,1skk) alapnak kell tekinteni és a bábeli zűrzavar megszüntetésének (vö. Ter 11,4), következésképpen pedig az emberek közötti egység kovászának. Ez az adomány azonban egyetemesen kiárad. De a dokumentum különösen aláhúzza, hogy a Lélek ajándéka a feltámadott és az Atya jobbjára mennybe emelkedett Úrtól származik. Ez az Újszövetség állandó tanítása. A Lélek úgy adatott nekünk mint Krisztusnak, a meghalt és feltámadt Fiúnak a Lelke. Nincs Szentléleknek bővebb „üdvgondozása”, mint ami Jézusé: „Nem gondolhatunk tehát a Léleknek olyan egyetemes működésére, amely ne lenne kapcsolatban Jézus egyetemes működésével” (58. p.). A Dominus Iesus nyilatkozat is visszatért ennek a részletnek a kiemelésére. A Lélek Krisztusé, és mindenkit Krisztushoz vezet. Krisztus embersége a Lélek világban való jelenlétének a helye és az ő kiáradásának princípiuma. A Léleknek az egyházban való tevékenységét és az egyetemes jelenlétét meg kell különböztetnünk, de nem szabad szétválasztanunk.

Pontosan ez az egyetemesség vezet oda, hogy az egyházról mint az üdvösség egyetemes szentségéről lehet beszélni (62-79. p.). Felvetődik a probléma, hogy az egyház csak azok számára bír-e jelentőséggel, akik hozzá tartoznak, vagy pedig mások számára is. Minthogy a második válasz az, amit helyesnek lehet tekinteni, az egyháznak az üdvösséghez való szükségességét kettős értelemben lehet felfogni: a hozzá való tartozás szükségességeképpen és az egyház küldetésének szükségességeképpen, az Isten Országa elérkezésének szolgálatára. Ezért a régi extra Ecclesiam nulla salus kérdést a II. Vatikáni Zsinattól kezdődő új perspektívákra nyitottan szembesítik az egyházzal – Krisztus minden megigazultból álló testének tagjával – fennálló kapcsolattal, és különösképpen az egyház üdvözítő küldetésével, a maga hármas aspektusában: martüria, leiturgia és diakónia. Az egyház a maga tanúságtételének erejében minden embernek hirdeti az Örömhírt. Liturgiájában megünnepli a húsvéti misztériumot, és így „betölti papi szolgálata küldetését, képviselve az egész emberiséget. Isten akarata szerint minden emberre kiárad ennek hatása, jelenvalóvá teszi Krisztust, aki »bűnné lett« értünk (2Kor 5,21)” (77. p.). Diakóniájának embertárs iránti szolgálatában tanúságot tesz Istennek az emberek számára történő önajándékozásáról. Világos, hogy felvázolva az egyház – mint az üdvösség egyetemes szentsége – működésének ezeket a szempontjait, nem várható el az oly összetett téma teljes kimerítése.

Harmadik rész: néhány következtetés a vallások keresztény teológiájához

Mindeddig semmi konkrétum nem szólt a vallásoknak – mint olyanoknak – értékéről. Azonban az alapok már le lettek rakva a probléma megközelítéséhez. Ezekből az előfeltételekből kiindulva a Bizottság néhány meggondolandó szempontot kíván nyújtani, és biztosan nem végső megoldásokat akar adni.

A probléma, amely legnagyobbrészt magára vonta a figyelmet a vallások teológiájában, hogy az üdvösség megvalósulhat-e az általuk birtokolt értékek révén. Ez az első pont, amit a Teológiai Bizottság tanulmányoz (81-87. p.). Sem a zsinati dokumentumok, sem a Redemptoris missio enciklika nem nyilatkozott kifejezett módon erről a tételről, bár beszélt az Ige magjainak, az igazság sugarainak, valamint a Lélek működésének a kultúrákban és vallásokban való jelenlétéről. A Teológiai Bizottság felteszi a kérdést, hogy Krisztus és a Lélek eme jelenlétének és tevékenységének lehetséges-e más funkciója, mint hogy segítse az embereket a végső céljuk, vagyis az üdvösség elérésében. A Bizottság, ebből az alapvető megfontolásból kiindulva, óvatosan megfogalmaz néhány következtetést. Szó szerint idézünk néhány fontosabb bekezdést:

„Miután [az enciklika] ilyen explicit módon elismeri Krisztus Lelkének jelenlétét a vallásokban, nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy mint olyanok bizonyos üdvözítő funkciót töltenek be, vagyis kétértelműségük ellenére segítenek, hogy az ember elérje végső célját. A vallásokban kifejezett témává lesz az ember kapcsolata az Abszolútummal, transzcendentális dimenziójával…” (84. p.). „A vallásokban ugyanaz a Lélek működik, aki az egyházban is. A Lélek egyetemes jelenléte azonban nem hasonlítható össze a Krisztus egyházában megvalósuló különleges jelenlétével. Bár a vallások üdvözítő értéke nem zárható ki, ez mégsem jelenti, hogy bennük minden üdvözítő értékű. Nem feledhető a gonoszság szellemének jelenléte, a bűn öröklése, az ember tökéletlen válasza Isten működésére stb. Csak az egyház Krisztus teste, és csak benne van adva teljes intenzitással a Lélek jelenléte. Ezért senki számára nem lehet közömbös, hogy hozzátartozik-e Krisztus egyházához és részesül-e annak üdvös adományaiból, amelyek csak benne találhatók meg. A vallások betölthetik a »praeparatio evangelica« funkcióját; előkészíthetik a népeket és az egyházakat az üdvözítő esemény befogadására, amely már lejátszódott. Ebben az értelemben funkciójuk az Ószövetségéhez hasonlítható, amely előkészület volt a Krisztus-eseményre” (85. p.). „Az üdvösség Isten Krisztusban adott ajándéka által érhető el, de nem az emberi válasz és elfogadás nélkül. A vallások is segíthetik az emberi választ, amennyiben Isten keresésére, a lelkiismeret szava iránti engedelmességre és a helyes életre indítanak… A vallások ezért – a jelzett feltételekkel – eszközül szolgálhatnak arra, hogy segítsék követőik üdvözülését, de ez nem fogható ahhoz a funkcióhoz, amit az egyház tölt be a keresztények és nem-keresztények üdvösségének közvetítésében” (86. p.). „Az üdvözítő elemek létlehetőségének állítása a vallásokban még önmagában nem jelenti azt, hogy ítéletet mondunk ezeknek az elemeknek a meglétéről minden egyes külön vallásban (87. p.).

Ha egyrészt a tanítóhivatali megállapítások, amelyek a Léleknek és az Ige magvainak a vallásokban való lehetséges jelenlétéről annak megállapítására vezetnek is, hogy jelen lehetnek bennük üdvösségi elemek, az óvatosság is kötelességszerű, a vallási jelenség kettős mivolta miatt. Mindenesetre, elkerülik ezeknek az elemeknek kifejezett azonosítását a vallásokban. Csak Izrael vallásában – mivel elismerik benne a hiteles isteni kinyilatkoztatást – állíthatjuk bizonyosan a meglétüket.

Így a dokumentum áttér a kinyilatkoztatás témájára, a többi probléma egyikére, amelyekkel ebben a harmadik részben szembesülünk, amely a vallások teológiája néhány fontos pontjának van szentelve (82-92. p.). Az alapvető megállapítás az, hogy „csak Krisztusban és az ő Lelkében adta Isten magát teljességgel az embernek; következésképpen csak akkor beszélhetünk teljes értelemben Isten kinyilatkoztatásáról, amikor ez az önközlés hírt ad magáról” (88. p.). Az Újszövetség könyvein kívül az Ószövetség könyvei is hitelesen tanúskodnak a kinyilatkoztatásról, „Isten igéi”, bár csak Krisztus világosságánál nyerik el értelmük teljességét. Csak a kanonikus könyveket lehet „sugalmazottaknak” és „Isten igéinek” tartani.

A pluralista állásfoglalással szemben – amelyre már utaltunk – sürgetővé válik az „igazság” problémájával történő szembesülés, a vallásokkal való kapcsolatban és párbeszédben (93-104. p.). Ha néhány alkalommal az a benyomása támadhatna is az embernek, hogy ez a kérdés félre lett söpörve, a dokumentum fontosnak tartja, hogy közvetlenül is számot vessen vele: el kell kerülni minden relativizmust. Az egyháznak a vallásokról szóló tanítása a keresztény vallás igazságának központi mivoltából indítja az érvelését. Elismerve azt, ami jó a más vallásokban, nem tulajdonítja azok igazság iránti igényének ugyanazt az értékét, mint ami a saját hitében megtalálható. A „pluralista” teológiával szemben a Teológiai Bizottság emlékeztet arra, hogy a II. Vatikáni Zsinat megőrizte a vallások megkülönböztetett szemléletét: ha mindegyikükben meg is van a közös törekvés arra, hogy az emberi szív legmélyebb nyugtalanságaira választ adjanak, akkor sem szabad a közöttük meglévő alapvető különbségeket összetéveszteni. Ha az egyház az egyik oldalról semmit sem utasít el abból, ami igaz és szent ezekben a vallásokban, a másik oldalról megvan a kötelessége, hogy hirdesse Krisztust, aki az út, az igazság és az élet (Jn 14,6), az egyetlent, akiben az emberek megtalálják a maguk vallási életének a teljességét (vö. 100. p.). A vallások megkülönböztetett teológiája szolgál alapul minden komoly vallásközi találkozásra és párbeszédre. A párbeszéd nem érvénytelenítheti a saját hit és etika tartalmát, amelyre ezek alapoznak. A keresztény, a „másság” tiszteletben tartásával nem szakadhat el saját – a szentháromságos egy Istenbe vetett, Krisztusban kinyilatkoztatott – hitének lényegétől. Olykor azzal vádolják ezt a magatartást, hogy fensőbbséget hirdet vagy arrogáns. De Jézus Krisztus igazsága mindig az ember szolgálatára van; soha nem szabad úgy bemutatni mint a fensőbbség vagy uralkodás magatartását.

Az utolsó téma, amit a dokumentum tanulmányoz, a vallásközi párbeszéd témája (105-113. p.), amit az igazságról beszélve már érintett is. Ezt a témát nem akarták egész teljességében tárgyalni, mivel már más dokumentumok vizsgálódásának tárgyát képezte. Két olyan alapvető téma van, amiről a keresztény embert megkérdezik: Isten és az ember. Tudjuk, hogy sok és nagyon eltérő tanítás szól az Istenről vagy a különböző vallások Abszolútumáról. Ezért alapvetően fontos számot vetni azzal, hogy a kérdezők mit értenek Isten és az ő emberrel való kapcsolata alatt. Az emberről szóló felfogás is más lehet; de a párbeszédben emberi személyek találkozása történik, nem pedig egyszerű szavakkal megvalósuló párbeszéd. A találkozás az üdvösség keresésének közös emberi feltételei között valósul meg. Ez mélyebb egyenlőséget teremt, mint amit az egyszerű emberi párbeszéd tudna. Az összes emberi probléma – távol attól, hogy a sajátosan annak mondott vallásközi párbeszédről a figyelmet elterelje – termékeny táptalajt jelent hozzá. Az állandó tényező, amely az emberi létezés összes problémájának mindig az alapját képezi: a halál. Másrészt viszont éppen ebben visszhangzik a legteljesebb intenzitásával az élő Isten segítségül hívása. A keresztény ember alapvető tanúságtétele a feltámadott Krisztusé, az ő második eljövetelére való várakozásban.

Összegzés: az egyház helye és küldetése

A párbeszéd az egyház küldetésének területére helyezkedik (114-117. p.). Kezdete és vége a Szentháromságban van. Kinyilvánítja és aktualizálja az örök Logosz és a Szentlélek küldetését az üdvtörténetben. Nem a keresztény emberek kaptak ennek beteljesítésére küldetést, hanem az egyház. Ezért nem a saját elgondolásaikat hirdetik, hanem Jézus Krisztust. A Szentlélek sokkal jobban megérinti a szíveket, mint a megszokott emberi kapacitás felfoghatja. Ezért, még ha nem is lehet megkülönböztetni a párbeszédet és az evangélium hirdetését, az előbbi nem nélkülözheti a tanúságtevő értékét. Így tehát „praeparatio evangelica” lehet, „már az egyház missziójának szerves része, amennyiben a Szentlélek által szeretetet sugároz” (117. p.).

Záró gondolat

A dokumentum egyrészt arra törekszik, hogy elfogadja és tiszteletben tartsa a vallások értékeit, azt a példát követve, amit a tanítóhivatal legújabban adott ezen a téren. Összességében azonban elkerül minden relativizmust, nem beszél a vallásokról mint az üdvösség útjairól, bár megállapítja annak lehetőségét, hogy bizonyos szempontokból ebben az értelemben segíteni tudják a követőiket. Világos marad minden olyan mozzanat, amely nem a jót szolgálja, hanem az elégedetlenséget, a széthúzást és a félelmet. Bár visszatükrözhetik az igazság bizonyos sugarait, nem világítja meg őket a teljes Világosság.

De főleg azt szögezi le világosan, hogy az, ami azokban érvényes és jó lehet, Krisztustól és a Lélektől származik, akit ő árasztott ki a feltámadása után. Az „ember Jézus Krisztus” (1Tim 2,5) egyedüli üdvözítő tevékenységét mindig fenn kell tartani. Ő az egyetlen út, aki az Atyához vezet (Jn 14,6), és nem valódiak azok az utak, amelyek nem őbelé torkollanak. Emiatt a Krisztussal való találkozás és az egyházba való betagozódás – amely az ő teste – iránt senki nem lehet közömbös. És ezért az egyháznak is kötelessége, hogy szakadatlanul hirdesse Krisztust azoknak, akik nem ismerik őt, mígnem megvalósul az idők végezetén az ő dicsőséges megnyilvánulása, amikor eljön ítélni eleveneket és holtakat.

(8/03/2012)

 
[1] De res. mort. 6,3: „Quodcumque limus exprimebatur, Christus cogitabatur, homo futurus”.

 

top