AZ „ISTEN NEVÉBEN” TÖRTÉNŐ ERŐSZAK ERETNEKSÉGE

(Serge-Thomas Bonino, O.P., a Nemzetközi Teológiai Bizottság általános titkára)

„Aki meg akarja fojtani a kutyáját, előbb vádolja meg veszettséggel” – tartja a francia közmondás. Vajon a vallások veszettek? Milyen sokan ki akarják őket zárni a közéletből, mert el akarják hitetni, hogy szigorúan magán területre korlátozhatóak! Így, kölcsönvéve a földgolyót vérrel szennyező konfliktusok nyíltan vallásos dimenzióját, melegen tartják azt az előítéletet, mely szerint a vallások, és különösképpen az egyistenhívő vallások, természetük szerint az emberek közötti megoszlás tényezői. Az erőszak megszüntetéséhez és az egyetemes béke biztosításához csak egyetlen megoldás lehetséges: a végletekig elmenő szekularizáció.

Ez az érvelés a vallásellenes gondolkodásmód egyik formáját ölti magára. A dogmatikus ateizmus partvonalra került, még akkor is, ha – a maga tudományos formájában – áthatja a közös világias gondolkodásmódot, de – a relativizmus által meghódított kultúrában – paradox módon egyfajta vallási fanatizmusba megy át. Tehát már nem annyira Istennel, mint inkább a vallásos emberrel küzd. Minthogy elterjedt az az előítélet, hogy a relativizmus az egyedüli filozófia, amely összhangban áll a liberális demokrácia kívánalmaival, minden olyan magatartást, amely a transzcendens, egyetemes és abszolút igazságra hivatkozik, úgy kell értelmezni, mint ami a világi békét fenyegeti. A vallásos hit szociális kórtünetté lett nyilvánítva.

Ez a fajta stratégia, amely démonizálja mindazt, ami vallásos, nem tegnapra nyúlik vissza. A vallásilag semleges és politikailag mindenható modern Állam nem önmagát nyilvánította-e egyedüli gyógyeszköznek a vallásháborúkkal szemben? A vád pedig különösen az egyistenhitű vallásokra összpontosult, mivel azt gondolják, hogy ezek intoleráns „mentalitást” gerjesztenek a híveikben, mert ők úgy gondolják, hogy egyetemes és abszolút igazságot birtokolnak. „Az intolerancia csak az egyistenhit természetében van jelen bensőségesen” – foglalta össze Schopenhauer. „Egy egyetlen Isten természeténél fogva féltékeny Isten, aki nem tűr el semmiféle más istent maga mellett. A sokistenhit istenségei viszont természetüknél fogva toleránsak. Csakis az egyistenhitű vallások azok, amelyek a vallásüldözéseknek, továbbá az eretnekek elítélésének, valamint az idegen istenségek képei lerombolásának látványát nyújtják” (Parerga et paralipomena. A vallásról [1851]). Ettől fogva az egyistenhit kritikája abból a primátusból táplálkozik, amit a posztmodernitás tulajdonít a különbségnek az azonossággal szemben, a pluralitásnak az egységgel szemben, a relatívnak az abszolúttal szemben.

Ebben az összefüggésben nagyon hasznos, hogy a Nemzetközi Teológiai Bizottság (NTB) foglalkozott a problémával. A Philippe Vallin atya által vezetett albizottság öt évig dolgozott a témán, állandó kapcsolatot tartva az egész NTB-gal. Ennek a munkának a gyümölcse az életerős szép tanulmány: A Szentháromságos egy Isten, az emberek egységének alapelve. A keresztény egyistenhit az erőszak ellen, amint az egész NTB jóváhagyott 2013. december 6-án. A dokumentum nem egy kimerítő teológiai traktátusként jelenik meg, hanem inkább „érvekkel alátámasztott tanúságtételként” (Bemutatás).

Alapelve félremagyarázhatatlan: a keresztény hitet illetően az „Isten nevében történő” erőszak puszta és egyszerű eretnekség. Itt semmiféle engedményt nem lehet tenni a korszellemnek, hiszen a meggyőződés magának az Evangéliumnak a lényegéből fakad. A dokumentum valójában javasolja, „a vallásos erőszak igazolásának semlegesítését Isten krisztológiai és szentháromsági igazságának alapján” (Bemutatás). Mindenféle vallási erőszak visszautasítását főleg a szenvedő Jézus Krisztusra alapozza, aki „amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos bíróra” (1Pét 2,23). Anélkül, hogy ez a szenvedésnek bármilyen morbid istenítését igazolná, Krisztus áldozatként veszi magára az emberek vallási erőszakként felfogott erőszakát, és azt gyökerében semmisíti meg a szeretet hatalmával. Az erőszak tehát nem igazolható sem az Isten jogainak vindikálásával, sem az embereknek saját akaratuk ellen történő megmentésével, ugyanis „nem is hathat másképpen az igazság, csak a saját erejével” (II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae, 1. p.). „Jézus nem lelki kedvét a vérben. Nem az értelem szerint cselekedni, ellentétes Isten természetével […]. Aki el akar vezetni valakit a hitre, annak alkalmas nyelvezetre és helyes gondolkodásmódra van szüksége, nem pedig erőszakra vagy fenyegetésre, és nem is valamiféle támadó vagy terrorizáló eszközre” (II. Paleológ Mánuel, Beszélgetés egy muzulmánnal, 7. vita, in „Sources Chrétiennes 115”, 144-145. Idézte XVI. Benedek pápa a Regensburgban, 2006. szeptember 12-én tartott beszédében). Ez a kereszténység paradoxonja: a vallásszabadság gondos tiszteletben tartását nem a relativizmus egy formája motiválja, hanem ez abból származik, ami „dogmatikusabb” abban az elgondolásban, amit a keresztény hit nyújt Istenről.

Így annak megértése, hogy az Isten nevében történő minden erőszak visszautasítás a keresztény hit szívébe van írva, szükségessé teszi a keresztények történelmi gyakorlatának önkritikáját. Isten népe ugyanis a történelemben való zarándoklása folyamán nem volt mindig ennek a meggyőződésnek a magaslatán, és Boldog II. János Pál pápa a nagy jubileumi 2000-es esztendő alkalmával bocsánatot kért az egyház egyes gyermekeinek „beleegyező magatartásáért”, amellyel, „különösen bizonyos századokban, az igazság szolgálatára hivatkozva egyetértett a türelmetlen, sőt még az erőszakos módszerekkel is” (Tertio millennio adveniente, 35. p.). Ma azonban – amint a NTB leszögezi – megvannak a feltételek ahhoz, hogy „a kereszténység végérvényesen búcsút mondjon a vallási erőszak kettősségének” (64. p.). Ennek értelmében a dokumentum vállalja, hogy feloldja azokat az alkalmi kötelékeket, amelyeket egyesek a történelemben a kereszténység és a vallási erőszak közé fonhattak, és helyesen értelmezi a Bibliának azokat a „nehéz lapjait”, amelyek – úgy tűnik – törvényesítik a vallási erőszakot (24-30. p.).

Az egyistenhitről és erőszakról szóló vitában a dokumentum figyelmet fordított két könnyű megoldás elkerülésére. Az első a kereszténységnek az egyistenhittől való elhatárolása lett volna: igen, megengedjük, hogy az egyistenhit erőszakos tényező lehet, de tüstént pontosítjuk, hogy a kereszténység mentesül ettől a vádtól, mert a Szentháromságos egy Istent hirdeti, aki önmagában közösség a különbözőségben. Ellenkezőleg – amint a dokumentum aláhúzza –, a szentháromsági misztérium egyáltalán nincs az egyistenhit kárára. Biztos, hogy a Szentháromságban való hit megvallása mélyen meghatározza az egyistenhit keresztény felfogását. Ám az egyistenhit fogalma, ha nem egyedi, akkor nem is egyértelmű. A NTB elveti „az annak a gyanúnak tulajdonított filozófiai és vallási félreértést, hogy az Isten megtestesülésére fektetett keresztény hangsúly, mint ahogy az Isten életében a szentháromsági viszonyok is, az Isten tisztaságának, transzcendenciájának, tökéletes egyszerűségének elvesztése árán történnek” (78. p.). Isten abszolút egyszerűségének állítása, amire a dokumentum nagy hangsúlyt fektet, biztosítja, hogy a Szentháromság megvallása nem tényleges, a három személy következetes közösségétől kompenzált triteizmus, hanem elválaszthatatlan az isteni lényeg egyetlenségének elismerésétől, amint azt már az értelem is megkívánja.

A másik könnyű apologetikus megoldás a keresztény hitnek az értelemtől való elkülönítése lett volna: igen, megengedjük, hogy a vallás az erőszak tényezője, de tüstént pontosítjuk, hogy a kereszténység nem az értelemből, hanem a hitből származik. Ellenkezőleg a dokumentum hangsúlyozza a vallási tapasztalatnak – mint olyannak – a belső értékét. Amint a kegyelem nem lerombolja a természetet, hanem meggyógyítja és beteljesedésére vezeti, úgy a keresztény hit is az emberi állapot vallásos dimenzióját ölti magára. Megtisztítja azt, miközben visszavezeti a hiteles lényegéhez, amivel elválaszthatatlanul egyesíti az Isten és az embertárs szeretetét, oly módon, hogy minden Isten nevében végbevitt erőszak „a vallási tapasztalat megkárosítása” (25. p.).

Ez a pont alapvető jelentőségű a vallásközi párbeszédben. A katolikus teológusok – akik ezt a dokumentumot megfogalmazták – nem akartak egyéb egyistenhívő vallások híveinek nevében beszélni, de meghívják őket is, hogy kezdeményezzenek hasonló megtisztulási folyamatot a saját hagyományaikban. Amennyiben azok egy hiteles vallás megjelenítői, nem tehetnek mást, mint hogy visszautasítják a vallási erőszakot. Nem kifejező az, hogy Boldog II. János Pál pápa az 1986-os assisi vallásközi találkozót a béke jele alá helyezte? Távol attól, hogy a vallások a megoszlás tényezői lennének, amikor hűségesek maradnak lényegükhöz, és semmit meg nem tagadnak az abszolút iránti érzékükből, a béke kovászaivá válnak. Íme, ezért jelentene öngyilkosságot a szociális és politikai élettől való elválasztásuk.