The Holy See
back up
Search
riga

A Nemzetközi Teológiai Bizottságnak az egyistenhitről és erőszakról szóló dokumentumában

Így van az emberben, mert így van az Istenben*

 

Javier María Prades López

 

Ki ne ismerné a híres kanti tételt, mely szerint „a Szentháromság dogmájából, szó szerint véve, abszolút semmi hasznot nem lehet szerezni a gyakorlat számára, még abban az esetben sem, ha azt hisszük, megértjük azt (…) Ha három vagy tíz személyt kellene tisztelni az istenségben, a hitújonc azt ugyanolyan könnyen elfogadná, mert neki semmiféle fogalma nincs a három személyben (hüposztaszisz) létező Istenről, vagy pedig azért, mert a törvényektől eltérő szabályok eme különbözőségéből semmi hasznot nem tud húzni az életvitelére vonatkozóan”? Egy hosszú és végletesen összetett folyamat után a felvilágosodott Európa eltávolodott a keresztény Isten-tapasztalattól. Intellektuális elitje odáig jutott, hogy azt gondolja: a Szentháromság nem csak önmagában felfoghatatlan, hanem haszontalan is az emberek és a népek élete számára.

Az Atya-, Fiú-, Szentlélekistenben való hit haszontalanul megkomplikálta a deizmus egyetlen Istenének racionális megértését. Olyan komplikációk ezek, amelyek ráadásul káros szőrszálhasogatáshoz vezettek a közjó terén. Ezen siránkozott Goethe: „Én hittem Istenben, a természetben és a jónak a rossz fölötti győzelmében; de ez nem volt elég a jámbor lelkem számára; még azt is hinnem kellett, hogy a három egy és az egy három; és ez már ellentmondott a lelkemben lévő igazság érzetének; s azt sem láttam, ez hogyan lehetne a legkisebb mértékben is a javamra”.

A Nemzetközi Teológiai Bizottságnak az egyistenhitről és az erőszakról szóló szövege magára akarja vállalni ezeket a nehézségeket, amelyeket még ma is megannyi embertársunk oszt a kulturális és vallási pluralizmus által elárasztott területen. Mind spekulatív szempontból, mind pedig antropológiai és morális következményei szempontjából vizsgálja ezeket. Míg az első négy fejezetet annak szentelték, hogy a szentháromsági egyistenhittel számoljon, a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott eredetiségéből kiindulva, teológiai és filozófiai elmélyítés által szembesüljön azzal a nagyon elterjedt váddal, hogy az egyistenhit – különösképpen a keresztény egyistenhit – intoleráns és potenciálisan erőszakos, addig az ötödik fejezet az Szentháromságos egy Istenben való hitnek néhány, a személyes és közösségi élethez kapcsolódó szempontját fejti ki.

Amint az természetes, a dokumentum nem áll meg a keresztény kinyilatkozatás „védelménél” – bár nem hiányzik belőle egy egészséges mennyiségű apologetika –, hanem be kívánja mutatni az Istenről szóló felfogásnak azt az elképzelhetetlen eredetiségét, amelyhez csak a kegyelem révén tudunk közelíteni, az Atya szabad kezdeményezéséből, aki elküldte az ő Fiát, Jézus Krisztust és a Szentlelket propter nos homines et propter nostram salutem. Milyen javakat szerezhet az ember abból a tényből, hogy a Szentháromságos egy Isten kinyilatkoztatta magát? Az Evangélium örömét főleg akkor lehet megismerni, ha az emberi élet számára adott hatalmas előnyéből indulunk ki, ami az ebben az életben adott százszoros jutalom és az örök élet (bár üldözések közepette). Különben nem örömet fakasztó örömhír lenne, hanem csak az emberi szenvedést hordozó számtalan nehézség egyike.

A dokumentum 5. fejezete éppen azt az antropológiai „előnyt” írja le, amely a szentháromsági hitből fakad. Felidézi az ószövetségi imago Dei keresztény felfogását, amit krisztológiai szempontból értelmez Szent Pál és Szent János. Ugyanis a kinyilatkoztatás annak bemutatására törekszik, hogy minden dolognak radikális princípiuma – még az emberé is – a Szentháromságos egy Isten üdvözítő tervében található. Az ember ezért az ő Teremtőjének jegyeit tükrözi, nem csak a változtathatatlan személyi jegyeinek köszönhetően – mivel „lélekben és testben egy” – a rákövetkező feltétel nélküli morális méltósággal, hanem a konstitutív közösségi mivolta révén is. Az Isten képe nem csupán a férfira és nem csupán a nőre vonatkozik, egymástól elválasztva, hanem a férfi és a nő titokzatos „kettős egységére” is. Így már a teremtés legelején egy minden ember számára közös „nyelvtant” találunk, amely lehetővé teszi, hogy a valóságot úgy olvassuk, mint Istennek a Krisztusban megnyilvánuló teljesen ingyenes önközlése dimenzióját. A férfi és a nő között, valamint teljesebb értelemben véve, az egyén és a közösség között meglévő konstitutív és felülmúlhatatlan különbségeket helyesen kell olvasni: mint ami a gazdagságnak, nem pedig a bizalmatlanságnak és fenntartásnak a motívuma. Mindkét esetben olyan különbségről van szó, amely az eredeti egységre vezet vissza, valamint egy olyan egységre, ami a szeretet közösségében nyilvánul meg titokzatosan. Így van az emberben, mert így van Istenben, kiváló módon. Bár ha a bűn által okozott sebesülés súlyosan meg is károsította az alapvető emberi tapasztalatot, megőrzi az önmagán való felülemelkedés képességét, a ráhagyatkozásét arra a Misztériumra, amely nélkül nem lehetne úgy felfogni és megélni, amint van.

A Szentháromságos egy Isten továbbá úgy nyilatkozik meg számunkra, hogy a nemzés, és ezzel együtt a gyermekké fogadás – amiről mindnyájunknak van tapasztalata, hiszen mindannyian gyermekek vagyunk – teljesen Istenben valósul meg. Az isteni egység és egyetlenség misztériuma annyira isteni, amennyire misztérium a Fiúnak az Atya általi örök nemzése a Szentlélekben. Itt tágas tér nyílik az összes személy szabadságának és önmegvalósításának végleges felfogása előtt, ami talán korunk emblémája. Bármilyen eltérőek legyenek is a magyarázatok, ma senki nem hagy fel azzal, hogy kifejezze a szabadság és önállóság iránti igényét. Amit a Fiúisten nyújt nekünk, az a teremtett szabadság javaslata, amelynek nem beletörődésre van szüksége, sem lázadásra az Atya színe előtt, hanem éppen arra, hogy gyermeki legyen, hogy elérje legnagyobb önbirtoklást. Akinek van tapasztalata arról a jóról, hogy ki az ő apja, nem csak a gyermekkorban és az ifjúkorban, hanem az egész élet folyamán, az teljességében megérti a keresztény örömhír hihetőségét. És meg is hatódhat, amikor a kegyelem révén felfedezi, hogy a radikális Princípium és az az Alap, ami felé minden dolog ismerése és szeretése révén törekszik, nem egy személytelen Intézmény vagy egy abszolút anonim Tárgy, hanem a szerető, bölcs és jóságos Atya, aki fenntartások nélküli Szeretetként nyilvánul meg, egészen addig, hogy egyszülött Fiát ajándékozza nekünk, hogy a szabadság, a szeretet emberi tapasztalatát éljük meg mindörökké.

A dokumentum elmélyíti ennek az elképzelhetetlen szeretet-kezdeményezésnek jegyeit, amelyet a Szentháromságos egy Isten tanúsít az emberek iránti. A Fiú kenotikus elküldése a kereszthalálban csúcsosodik, hogy legyőzze a rossz és a bűn hatalmát, magára vállalva minden következményével azokat a történelmi feltételeket, amelyek közé az emberi faj jutott a szabadságának gyakorlása folyamán. A Fiú szenvedésében, aki magára veszi a legvégső gyöngeségünket, a szeretet isteni hatalmának keresztény fogalma nyilvánul meg, amit senki sem tud feltartóztatni a mindenféle erőszak elleni harcában, legyen ateista vagy vallásos. Óvatosak voltunk a reduktív teológiákkal szemben, amelyek egyoldalúan úgy hangsúlyozzák a szeretet magasztalását mint az isteni hatalomtól elválasztott gyengeséget. Ha így lenne, az olyan Isten, akinek a szeretete nem képes legyőzni a halált, a végsőkig lealacsonyodva csődöt mondana, nem nyújtana nagyobb vigasztalást egy hiú szentimentális közelségnél.

Éppen ellenkezőleg, az Atya szeretetének húsvéti győzelméből a feltámadt Fiúban és a Szentlélek ajándékozásában olyan új élet születik, amit igazi testvériségként lehet leírni. Új testvérekből álló közösség születik, amely lehetővé teszi az emberek közötti egység tapasztalatának megélését, ami után annyira vágyódunk, de amit saját erőnkből megvalósítani nem tudunk.

A páli erőteljes formula segítségével emlékezhetünk arra, hogy „Krisztusban egyek” vagyunk, legyőzve az emberek közötti legkegyetlenebb és legfájdalmasabb megosztottságokat. Ez a keresztény koinonía egy folyamatosan megújuló nyitott magatartásnak a kezdete, amely a föld végső határa felé törekszik, amíg az egyház el nem éri végső beteljesedését, amit missziós neve is kifejez.

A Szentháromságos egy Istenbe vetett hit így jelentős megegyezést mutat „a gyakorlattal”, az emberek életével, annak minden személyes és közösségi dimenziójában. Nem apriori-ként, amit erővel is be kell fogadni, hanem azzal a csodálkozással, amit szemünk előtt gyakorol a tényleges megvalósítása.


* L’Osservatore Romano, napi kiadás, CLIV. évfolyam, 024. szám, 2014. január 31. Péntek.

 

top