A katolikus teológia származási kódexe

Serge Thomas Bonino*

A Lélektől ösztönözve az egyház elkezdte összpontosítani erejét az „új evangelizációra”. A katolikus teológia nem maradhat kívül ezen az alapvető megmozduláson. Mindazonáltal, hogy jobban folytassa helyettesíthetetlen szerepét az egyház küldetésében, hűségesnek kell maradnia a maga sajátos természetéhez. Most, a jelenlegi helyzetben, különböző – akár külső, akár belső – tényezők homályosítják ennek a természetnek a helyes értelmezését.

Belülről nézve, a katolikus teológia a széttöredezést kockáztatja. Egyrészt a megengedett specializáció miatt, amely magának a tudományosságnak az igényéből fakad, a különböző teológiai ágak afelé tartanak, hogy eltávolodnak egymástól, s gyakran oda jutnak, hogy nem is ismerik egymást. Biblikusok, dogmatikusok, vagy moralisták nagyon gyakran különböző bolygókon élnek. Másrészt, a pluralizmusnak a katolikus teológián belül való megengedett követelése nem kevésbé a téves elgondolások igazolására szolgál, mely szerint a különböző teológiák egymással „össze nem hasonlíthatók” lennének: a kulturális környezetnek és a metodológiai szempontoknak végletekig menő különbözősége lehetetlenné tenne minden párbeszédet és megakadályozna mindenféle kritikus értékelést. Valójában minden párbeszéd feltételezi az objektív és egyetemes igazságra való közös hivatkozást.

Kívülről nézve, az ismeretek jogos különbözősége következtében, a teológiának nincs többé monopóliuma a vallási kérdésekben. Továbbá, létezésének jogát kell védelmeznie a vallásfilozófiákkal vagy vallástudományokkal szemben. A racionalista előítélet, amely szerint a teológia „hitvalló” természete káros lenne a maga objektivitására nézve, így a teológiának az egyetemi világban való fokozatos marginalizálódásához vezet.

Éppen ezért alapvető fontosságú a katolikus teológiának, hogy önmagára vigye vissza azt, ami és aminek lennie kell, és ezt megmutatnia azoknak, akikkel együtt dolgozik a tudományos világban. Ennek fényében a Nemzetközi Teológiai Bizottság teológusai nemrég közzétettek egy dokumentumot a kollégáikhoz címezve A teológia ma: távlatok, alapelvek és kritériumok címmel. E dokumentum célja az, hogy „azonosítsa a katolikus teológia jellegzetes egymással rokonságban álló vonásait. Azokat a távlatokat és alapelveket teszi vizsgálat tárgyává, melyek a katolikus teológiát jellemzik, s azokat a kritériumokat tárgyalja, amelyek által a különböző és sokszínű teológiákat hitelesen katolikusoknak lehet elismerni, valamint olyanoknak, amelyek részt vesznek a katolikus Egyház küldetésében, amely az örömhír hirdetésében áll minden nemzet, törzs, nép és nyelv számára” (n. 3).

Összefoglalva, a dokumentum a katolikus teológia genetikai kódexére emlékeztet, vagyis azokra az alapelvekre, amelyek meghatározzák identitását, és ennek következtében biztosítják annak egységét a tényleges sokféleségében. Ezekből az alapelvekből kiindulva, a dokumentum szisztematikus módon foglal össze néhány olyan kritériumot, melyek lehetővé teszik annak meghatározását, hogy egy tanítás vagy egy mű megfelel-e avagy nem a katolikus teológia saját metodológiájának.

Hogy ezt megtegye, a dokumentum három részre oszlik, amely három fejezetnek felel meg. Az első fejezetben a Nemzetközi Teológiai Bizottság a teológiai kutatást az Isten és az ember között folyó párbeszédbe helyezi bele. Feléje irányítva a Szavát, Isten elkezdi magát megismertetni az emberrel és helyreállítja a kapcsolatot vele. Az ember hittel válaszol erre a kezdeményezésre, és így befogadja Isten ajándékát az életébe. Mivel Isten Igéjének felfogható tartalma van, és mivel táplálék és világosság az értelem számára, a hit spontán módon felébreszti a vágyat a hívő lelkében, hogy felfoghassa azt, amiben hisz. Ez a teológiai folyamat forrása és motivációja. Fides quaerens intellectum.

Mivel a teológia benső természeténél fogva függ a hittől, csak in medio Ecclesiae lehet művelni, egyenesen az egyház szívében. A katolikus teológus aláveti magát Isten Igéjének, amit az apostoli Hagyomány hagyományozott át az egyházban. Az egyház hite tehát az ő számára „forrás, egybefogó és norma” (n. 15.). A második fejezet – „Az egyház közösségében maradni” – levon néhány következtetést a teológiának a hittel és az egyház életével való építő kapcsolatából. A teológusnak figyelnie kell a keresztény nép sensus fidelium-ára, és felelős módon kell a tanítóhivatal megnyilatkozásait fogadnia, mert arra illetékes, hogy „hiteles értelmezését adja a Szentírásban és a Szenthagyományban átörökített Isten Igéjének” (n. 44.). Annak meghallására is késznek kell lennie, amit a Lélek az egyházaknak mond az „idők jelei” által.

A dokumentum egy eredeti része aláhúzza, mennyire fontos, hogy a teológus beleilleszkedjen a hitnek, a keresztény életnek és a tudományos kutatásnak abba a testvéri közösségébe, amit a teológusok együttese alkot.

A harmadik fejezet olyan különböző kérdéseket vizsgál, amelyek a teológiának kifejezetten tudományos dimenziójához kapcsolódnak. Rövid történelmi bemutatás után a Nemzetközi Teológiai Bizottság arra emlékeztet, hogy az igazság és a tudományosság iránti kívánalom mindig is a teológia része volt, és megmagyarázza annak a filozófiával való egyszerre termékeny és bőséges együttműködését. A szétszakadás vagy a felhígulás veszélyével szemben, amik ma a katolikus teológiát fenyegetik, világosan bemutatja ismeretelméleti sajátosságát és egységesítő alapelvét: a teológiának mindent sub ratione Dei kell vizsgálnia, Istennek az ő Igéjében kinyilatkoztatott misztériumának fényénél. Végül felhívja a figyelmet a teológiának ugyancsak tudományos jellegére és annak következményeire.

A dokumentum – A teológia ma: távlatok, alapelvek és kritériumok – nem kívánja megújítani a katolikus teológia önértelmezését. Így logikus, hogy bőségesen hivatkozik olyan már meglévő szövegekre, amelyek megvetik a teológia alapjait, vagy napfényre derítik a teológus egyházi hivatását. Felfigyel azonban néhány időszerű jelenségre (mint a civil teológusok megnövekedett jelenlétére a teológiai életben) és bizonyos legújabb kulturális fejlődéshez kötődő problémákra (mint például a teológiának az egyetemi világban való marginalizálódására).

Ennek a dokumentumnak az egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy nagyon komoly hangsúlyt fektet arra, ami a katolikus teológia paradoxonjának tűnhet: ugyanis az, természeténél fogva, teljesen „hitvalló” és teljesen tudományos. Ez a két szempont egyáltalán nem mond ellent egymásnak, hanem erősíti egymást.

Mivel teljesen „hitvalló”, a teológiai mesterség hiteles hivatás az egyházban, és ha mindent ennek igénye szerint él meg, a szentség útján halad. A teológia művelése természetszerűleg magába foglalja az intenzív teológiai életet, és eredeti lelkiséget ébreszt: „az igazság szeretete, a szív és az értelem megtérésére való készség, szentségre való törekvés és elköteleződés az egyházi küldetés és közösség felé” (n. 93.).

Az, hogy a teológus szellemileg és egyházilag munkálkodik egyszerre, egyáltalán nem befolyásolja a teológia tárgyilagos és tudományos dimenzióját. Éppen ellenkezőleg, a teológust a legjobb körülmények közé helyezi, hogy témáját – az Isten kinyilatkoztatott misztériumát – aszerint tárgyalja, amint az valóban van. Valójában ismeretelméleti szinten leszűkítő szemléletet jelent fenntartani az ésszerűség monopóliumát olyan tudományoknak, amelyek „semlegesnek” vagy „külsődlegesnek” gondolják magukat. Az értelem nem kevésbé értelem, amikor azt művelik, és egy kapott tényből kiindulva bontakozik ki azzal szemben, amikor ezt a tényt a saját forrásából merítették. Az értelembe az igazságot viszi, nem pedig in primis azt a módot, amivel birtokba vette ezt az igazságot. A hit bensejében tehát, mint hiteles opus rationis, a teológia teljesen elfoglalja a helyét a tudományok koncertjében. A teológiának alázatos és erős jelenléte az egyetemi intézmények központjában biztosítja az emberi értelem nyitottságát az igazság mint olyan felé, és a szellemi élet végső hivatására szóló meghívást képezi: a tudományt. Amint XVI. Benedek kijelentette 2006-ban a Regensburgi egyetemen tartott híres beszédében: sürgető, hogy „legyőzzük az értelemnek önként vállalt arra való korlátozását, ami tapasztalattal igazolható, és újra megnyissuk azt a maga teljessége felé. Ebben az értelemben a teológia nem csupán történelmi és humántudományi tudomány, hanem valódi és sajátos teológia, aminek a hit értelmének felhívásaként meg kell kapnia a helyét az egyetemen és a tudományok gazdag párbeszédében”.

* A Nemzetközi Teológiai Bizottság általános titkára.

(L’Osservatore Romano 30.4-1.5.2012, p. 5)