The Holy See
back up
Search
riga

Nemzetközi Teológiai Bizottság

A teológia ma:
távlatok, alapelvek és kritériumok

 

Tartalom

Előzetes megjegyzés

Bevezetés

1. fejezet: Isten Igéjének hallgatása

1. Isten Igéjének elsőbbsége

2. Hit, az Isten Igéjére való válasz

3. Teológia, a hit megértése

2. fejezet: Az Egyház közösségében maradni

1. A Szentírásnak mint a teológia lelkének a tanulmányozása

2. Hűség az apostoli Hagyományhoz

3. A „sensus fidelium”-ra való odafigyelés

4. Felelős csatlakozás az egyházi Tanítóhivatalhoz

5. A teológusok közössége

6. Párbeszédben a világgal

3. fejezet: Számot adni Isten igazságáról

1. Isten igazsága és a teológia értelmessége

2. A teológia egysége a módszerek és tudományágak sokszínűségében

3. Tudomány és bölcsesség

Összegzés

 

 

Előzetes megjegyzés

A teológia statútumának témájával már a 2004-2008 közötti ötéves ciklusában kezdett foglalkozni a Nemzetközi Teológiai Bizottság. A munkálatok egy aAlbizottságban folytak, melynek elnöke főtisztelendő Santiago del Cura Elena atya volt, s a következő tagokból állt össze: excellenciás Bruno Forte, S. E., excellenciás Savio Hon Tai-Fai, S. D. B. püspökök, Antonio Castellano, S. D. B., Tomislav Ivanĉić, Thomas Norris, Paul Rouhana, Leonard Santedi Kinkupu, Jerzy Szymik főtisztelendő atyák és dr. Thomas Söding professzor.

Mivel azonban ez az aAlbizottság nem tudta befejezni a munkát egy dokumentum megjelentetésével, a tanulmányozás a Bizottság újabb ötéves ciklusában folytatódott a már megkezdett alapokon. E célból egy új aAlbizottság alakult, melynek elnöke főtisztelendő Paul McPartlan atya volt, s a következő tagokból állt össze: excellenciás Jan Liesen püspök, Serge Thomas Bonino, O. P., Antonio Castellano, S. D. B., Adelbert Denaux, Tomislav Ivanĉić, Leonard Santedi Kinkupu, Jerzy Szymik főtisztelendő atyák, Sara Butler, M. S. B. T. nővér és dr. Thomas Söding professzor.

Ennek a témának általános vitája az Albizottság számtalan összejövetele, valamint a Nemzetközi Teológiai Bizottság 2004-es és 2011-es, Rómában tartott Plenáris Ülése alkalmával folyt.

A jelen szöveget a Bizottság 2011. november 29-én „speciális formában” elfogadta, majd elnöke, William Levada bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa elé terjesztették, aki megadta a publikálásához a felhatalmazást.

 

Bevezetés

1. A II. Vatikáni Zsinat utáni évek rendkívül termékenyek voltak a katolikus teológia számára. Új teológiai hangok születtek, különösképpen a laikusoktól és nőktől; új kulturális közegből származó teológiák, főleg Latin-Amerikából, Afrikából és Ázsiából; újonnan átgondolt témák mint a béke, a felszabadítás, a környezetvédelem és a bioetika; már tárgyalt témák elmélyítése, a biblikus, liturgikus, patrisztikus és középkori tanulmányokban való megújulásnak köszönhetően; a megfontolások új csomópontjai mint az ökumenikus, vallás- és kultúraközi párbeszéd. Mindezek alapvetően pozitív eredményt hoztak. A katolikus teológia azon az úton akart járni, melyet a Zsinat nyitott meg, amely bizonyságát akarta adni „elkötelezettségének, tiszteletének és szeretetének az emberek nagy családja iránt”, párbeszédet kezdve vele és rendelkezésére bocsátva „azokat az üdvös erőket, melyeket maga az Egyház a Szentlélek vezetése alatt alapítójától kap”.[1] De ugyanebben az időben láthatóvá vált a teológiának bizonyos széttöredezése, mely a fentebb említett párbeszédben mindig azzal a kihívással szembesül, hogy saját önazonosságát megtartsa. Felvetődik tehát a kérdés, hogy mi jellemzi a katolikus teológiát, és mi adja – sokféle formájában és formája által – önazonosságának világos értelmét a mai világgal való szembesülésében.

2. Világos, hogy az Egyháznak bizonyos mértékben szüksége van közös párbeszédre, és közölni akarja a világgal Krisztus egyetlen örömhírét, mind teológiai, mind lelkipásztori síkon. Jogosan lehet tehát beszélni a teológia egy bizonyos egységének szükségességéről. Azonban jól meg kell fontolnunk, mit értünk egység alatt, hogy ne lehessen összekeverni az uniformizmussal vagy egyetlen stílussal. A teológia egységének – mint az Egyházénak is – amint azt a Hitvallásban megfogalmazzuk, szorosan kell kapcsolódnia a katolikusság fogalmához, mint ahogy a szentség és az apostoliság fogalmához is.[2] Az Egyház katolikussága magától Krisztustól, a világ és az egész emberiség Üdvözítőjétől származik (vö. Ef 1,3-10; 1Tim 2,3-6). Az Egyháznak tehát minden nemzetben és kultúrában lakhelye van, és arra törekszik, hogy „mindenkit befogadjon az üdvösség és megszentelődés érdekében”.[3] Az a tény, hogy egyetlen Üdvözítő van, igazolja a katolikusság és az egység között szükségszerű kapcsolat létezését. Miközben a teológia bemutatja Isten mérhetetlen Misztériumát és azt a számtalan utat, melyeken keresztül Isten kegyelme különböző közegekben az üdvösség érdekében működik, jogosan és szükségszerűen ölt sokszínű formát, azonban a szentháromságos egy Isten egyetlen igazságát és az egyetlen Úrra, Jézus Krisztusra alapozódó üdvözítő tervet kutatva, ennek a sokszínűségnek jellegzetes családias vonásokat kell mutatnia.

3. A Nemzetközi Teológiai Bizottság korábbi dokumentumaiban már vizsgálta a teológia feladatának különböző szempontjait, különösképpen A hit egysége és a teológiai pluralizmus (1972), a Tanítóhivatal és teológia (1975) és A dogmák értelmezése (1990) című dokumentumokban.[4] A jelen szöveg célja az, hogy azonosítsa a katolikus teológia jellegzetes családias vonásait.[5] Azokat a távlatokat és alapelveket teszi vizsgálat tárgyává, melyek a katolikus teológiát jellemzik, s azokat a kritériumokat tárgyalja, melyek által a különböző és sokszínű teológiákat hitelesen katolikusoknak lehet elismerni, valamint olyanoknak, melyek részt vesznek a katolikus Egyház küldetésében, vagyis személyesen hirdetik az Örömhírt minden nemzet, törzs, nép és nyelv számára (vö. Mt 28,8-20; Jel 7,9) és az egyetlen Úr szavát hallgattatva velük, egyetlen nyájba gyűjtik össze őket egyetlen pásztorral (Jn 10,16). Ez a küldetés megkívánja, hogy a katolikus Egyházban sokszínűség legyen az egységben és egység legyen a sokszínűségben. A katolikus teológiáknak – mint olyanoknak – azonosíthatóaknak kell lenniük, és arra kapnak felszólítást, hogy egymást kölcsönösen támogassák, és hogy kölcsönösen számoljanak egymás eredményeivel, mint ahogy azt az Egyházzal közösségben élő keresztények teszik Isten dicsőségére. A jelen szöveg három fejezetet tartalmaz, melyek a következő témákat tárgyalják: a teológia – kifejezéseinek, szereplőinek, elgondolásainak és tartalmának gazdag sokszínűségében is – katolikus, és ennek következtében alapvetően egy, ha Isten szavának figyelmes hallgatásából fakad (vö. 1. fejezet); ha tudatosan és hűségesen az Egyházzal való egységben marad (vö. 2. fejezet); és ha arra irányul, hogy Istent szolgálja a világban, és így a mai férfiaknak és nőknek érthető módon tárja elő az isteni igazságot (vö. 3. fejezet).

 

1. fejezet: Isten Igéjének hallgatása

4. „Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1,9), mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek (vö. Ef 2,18; 2Pt 1,4)”.[6] „A bibliai kinyilatkoztatás újdonsága az a tény, hogy Isten egy velünk folytatott dialógusban kívánja megismertetni önmagát”.[7] A teológia – minden hagyományában, tudományában és módszerében – arra az alapvető tevékenységre alapozódik, hogy hűségesen hallgassa Isten kinyilatkoztatott Igéjét, magát Krisztust. Isten Igéjének hallgatása a katolikus teológia döntő alapelve; megértésre, örömhirdetésre és a keresztény közösség megalapítására vezet: „Az Egyház Isten szaván alapszik, belőle születik és él”.[8] „Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával Jézus Krisztussal vagyunk közösségben” (1Jn 1,3).[9] Az egész világnak meg kell hallania az üdvösségre való meghívást, „hogy az üdvösség üzenetét az egész világ hallván higgye, a hitben remélje, és remélvén szeresse”.[10]

5. A teológia tudományos reflexió arra az isteni kinyilatkoztatásra, melyet az Egyház hittel fogad el mint egyetemes üdvözítő igazságot. Ennek a kinyilatkoztatásnak a teljessége és gazdagsága túlságosan nagy ahhoz, hogy csupán egyetlen teológia művelje, és valóban – minthogy az emberek különböző módokon fogadták be – sokszínű teológiának ad helyet. Mégis, a teológia a maga különbözőségében Isten egyetlen igazságának szolgálatába áll be. A teológia egysége tehát nem kíván egységesítést, hanem inkább azt, hogy az egymással beszélni és egymás felé közvetíteni tudó teológiák egyedül Isten Igéjére összpontosítsanak és annak mérhetetlen gazdagságát magyarázni tudják. Hasonlóképpen, a teológiák sokszínűségének sem kell széttöredezettséget vagy széthúzást jelentenie, hanem inkább azt, hogy Isten egyetlen üdvözítő igazságát sokféle módon magyarázni tudják.

1. Isten Igéjének elsőbbsége

6. „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél” (Jn 1,1). A János szerinti evangélium „előszóval” kezdődik. Ez a himnusz megvilágítja a kinyilatkoztatás kozmikus jelentőségét, valamint a kinyilatkoztatás csúcsát Isten Igéjének megtestesülésében. „Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4). A teremtett világ és a történelem jelenti azt a helyet és időt, melyben Isten kinyilatkoztatja önmagát. De az Isten által az ő Igéje révén teremtett világ (vö. Jn 1) egyúttal az a közeg is, ahol az emberek elutasítják Istent. Ennek ellenére Isten szeretete irányukban mindig végtelenül nagyobb; „a világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel” (Jn 1,5). A Fiú megtestesülése ennek a változatlan szeretetnek a csúcspontja: „és az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14). Isten Atyaként való megnyilatkozása, aki szereti a világot (vö. Jn 3,16.35), a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztus, Isten Fia és a „világ Üdvözítője” (Jn 4,42) kinyilatkoztatásában valósul meg. „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan” a próféták által, de az idők teljességében „Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, aki által az időket is teremtette” (Zsid 1,1-2). „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van” (Jn 1,18).

7. Az Egyház nagyon tiszteli a Szentírást, de fontos azt is elismerni, hogy „a keresztény hit nem »könyv-vallás«; a kereszténység »Isten Igéjének vallása«, de nem »egy írott és néma szóé, hanem a megtestesült és élő Ige vallása«”.[11] Isten evangéliumát alapvetően tanúsítja az ószövetségi és az újszövetségi Szentírás.[12] Az Írások „Isten sugalmazására egyszer s mindenkorra vannak írásba foglalva”, és így „változatlanul közvetítik magának Istennek igéjét, és a prófétáknak és az apostoloknak szavaiban a Szentlélek hangját szólaltatják meg”.[13] A Hagyomány Isten Igéjének hűséges átadása, tanúsítva a Szentírás kánonjában a próféták és az apostolok által, valamint az Egyház leiturgia-jában (liturgiájában), martyria-jában (tanúságtételében) e diakonia-jában (szolgálatában).

8. Szent Ágoston azt írta, hogy Isten Igéjét a sugalmazott személyek hallgatták és adták tovább a saját szavaikkal: „Isten a Szentírásban emberek által emberi módon beszél, mert így beszélve keres minket”.[14] A Szentlélek nem csak a Biblia szerzőit sugalmazta, hogy megfelelő szavakat találjanak a tanúskodáshoz, hanem a Biblia mindenkori olvasóit is segíti, hogy megértsék Isten Igéjét a Szentírás emberi szavaiban. A Szentírás és a Szenthagyomány közötti kapcsolatnak a gyökerei abban az igazságban vannak, hogy Isten az ő Igéjét a mi üdvösségünk érdekében nyilatkoztatja ki: „amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják”.[15] A történelem folyamán pedig a Szentlélek „elvezeti a hívőket a teljes igazságra, és az Ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük (vö. Kol 3,16)”.[16] „Isten Igéje adja magát nekünk a Szentírásban, mint a kinyilatkoztatás által sugallt tanúságtétel, mely az Egyház élő Hagyományával együtt alkotja a hit legfelső szabályát”.[17]

9. A katolikus teológia egyik kritériuma az Isten Igéje elsőbbségének az elismerése. Isten „sokszor és sokféle módon” szól: a teremtésben, a próféták és bölcsek által, a Szentírás révén, és végső módon Jézus Krisztusnak, a testté lett Igének élete, halála és feltámadása által (vö. Zsid 1,1-2).

2. Hit, az Isten Igéjére való válasz

10. Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében írja: „A hit hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm 10,17). Két pontot kell itt kiemelni. Egyrészt Szent Pál azt magyarázza, hogyan származik a hit az Isten Igéjének hallgatásából, mindig „a Szentlélek erejével” (Róm 15,18). Másrészt megvilágítja, milyen utakon keresztül érkezik el az emberek fülébe Isten Igéje: alapvetően azok közvetítésével, akik arra kaptak meghívást, hogy hirdessék az Igét és őrizzék a hitet (vö. Róm 10,14-15). Ebből az következik, hogy Isten Igéjét hitelesen mindig is csak az apostolokra alapozva (Ef 2,20-22) és az apostoli jogfolytonosság révén lehet hirdetni (vö. 1Tim 4,6).

11. Mivel Jézus Krisztus, a megtestesült Ige „az egész Kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége”,[18] ugyanilyen személyes választ vár el az Ige, vagyis a hitet. Az emberek a hit által teljesen ráhagyatkoznak Istenre egy olyan cselekedettel, amely az értelem és akarat „teljes meghódolását” jelenti a kinyilatkoztató Isten előtt.[19] A „hitnek való engedelmesség” (Róm 1,5) tehát személyes dolog. Az emberek a hit által megnyitják a fülüket, hogy Isten Igéjét hallgassák, és a szájukat, hogy imádságot és dicséretet ajánljanak fel neki; megnyitják a szívüket, hogy befogadják Isten szeretetét, melyet a Szentlélek ajándékozása révén áraszt a szívükbe (Róm 5,5); és így bővelkednek „a Szentlélek erejével a reményben” (Róm 15,13), abban a reményben, amely „meg nem csal” (Róm 5,5). Hit által tudjuk tehát megérteni azt a hitet, amely átfogja mind a reményt, mind a szeretetet. Szent Pál kiemeli, hogy az Isten Igéje által létrehozott hit a szívben lakozik, és helyet ad a szóbeli megvallásnak: „Ha tehát száddal vallod, hogy »Jézus az Úr«, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10, 9-10).

12. A hit tehát Istenről való tapasztalat, amely magába foglalja a Róla szóló ismeretet, hiszen a kinyilatkoztatás utat nyit az Isten igazságához, mely üdvözít bennünket (vö. 2Tim 2,13) és szabaddá tesz minket (vö. Jn 8,32). Szent Pál azt írja a galatáknak, hogy mivel hívők (vagytok), „ismeritek az Istent, sőt az Isten is ismer titeket” (Gal 4,9; vö. 1Jn 4,16). Hit nélkül nem lenne lehetséges behatolni ebbe az igazságba, mert ezt Isten nyilatkoztatta ki. Az Isten által kinyilatkoztatott igazság hittel fogadható el, mégsem valami irracionális dolog. Inkább a „szellemi hódolatot [logikč latreia]” indítja el, amiről Szent Pál megállapítja, hogy a gondolkodásmód megújítását foglalja magába (Róm, 12,1-2). A teremtés művéből – az értelem segítségével – felismerhetjük, hogy Isten létezik, és hogy egy: a Teremtő és a történelem Ura, annak a hosszú hagyománynak az alapján, amit megtalálunk mind az Ószövetségben (vö. Bölcs 13,1-9), mind az Újszövetségben (vö. Róm 1,18-23).[20] Mindazonáltal, csakis a hit által tudjuk felismerni, hogy Isten kinyilatkoztatta önmagát a Fia megtestesülése, élete, halála és feltámadása által, a világ üdvösségéért (Jn 3,16), és hogy Isten a maga benső életében: Atya, Fiú és Szentlélek.

13. A „hit” egyszerre a hívés vagy a bizalom aktusa, és az is, amit elhiszünk vagy megvallunk: fides qua, illetve fides quae. A két szempont szétválaszthatatlan egységben működik, ugyanis a bizalom érthető tartalmú üzenethez kapcsolódik, a megvallást pedig nem lehet tartalom nélküli szavakra szűkíteni, mert a szívből kell fakadnia. A hit egyszerre mélységesen személyes és egyházi. A keresztények – mikor megvallják a hitüket – azt is mondják, hogy „hiszek”, meg azt is, hogy „hiszünk”. A Szentlélek koinonia-jában megvallott hit (vö. 2Kor 13,13) az összes hívőt Istenhez és egymáshoz kapcsolja (vö. 1Jn 1,1-3), és legteljesebb kifejeződését az Eucharisztiában éri el (1Kor 10,16-17). A hitvallások a legkorábbi időktől kezdve a hívők közösségének kebelén belül keletkeztek. Minden keresztény arra kapott meghívást, hogy személyes tanúságát adja a hitének, de a hitvallások lehetővé teszik az Egyház – mint olyan – számára is, hogy megvallja a maga hitét. Ez a hitvallás megegyezik az apostolok tanításával, az Örömhírrel, amelyben az Egyház fennáll, és amely által épségben marad (vö. 1Kor 15,1-11).

14. „Akadtak a nép körében hamis próféták is, ahogy a ti körötökben is föllépnek majd hamis tanítók, akik romlásba döntő tévtanokat terjesztenek” (2Pt 2,1).[21] Az Újszövetség bőségesen igazolja, hogy az Egyház legkorábbi idejétől fogva egyesek „heretikus” értelmezését adták a közös hitnek, olyan értelmezést, mely az Apostoli hagyománnyal ellentétes. Szent János első levelében a szeretetközösségből való eltávolodás a tévtanítás mutatója. A tévtanítás tehát nemcsak az evangélium eltorzítását jelent, hanem az egyházi közösséget is érinti. „Eretnekség valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazságnak makacs tagadása vagy makacs kétségbevonása a keresztség fölvétele után”.[22] Aki ezzel a makacssággal vétkezik az Egyház tanítását illetően, saját véleményével helyettesíti az Isten Igéjének való engedelmességet (a hit formális indítéka), a fides qua-t. A tévtanítás arra emlékeztet, hogy az Egyházzal való közösség csak akkor garantálható, ha az a maga teljességében a katolikus hitre alapozódik, és ha arra ösztönzi az Egyházat, hogy egyre elmélyültebben keresse a közösségben az igazságot.

15. A katolikus teológia egyik kritériuma, hogy saját forrásának, egybefogójának és normájának tartsa az Egyház hitét. A teológia egyben tartja a fides qua-t és fides quae-t. Az apostolok tanítását tárja elő, a Jézusról szóló Örömhírt „az Írások szerint” (1Kor 15,3-4), amennyiben szabálya és ösztönzője az Egyház hitének.

3. Teológia, a hit megértése

16. A hit aktusa az Isten Igéjének való válaszadásban új távlatokra nyitja a hívő értelmét. Szent Pál ezt írja: „Isten ugyanis, aki azt mondta: »A sötétségből támadjon világosság«, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk” (2Kor 4,6). Ebben a megvilágításban a hit új módon látja az egész világot; igazabb módon látja, mert a Szentlélek hatalma megadja neki magának Istennek a látásmódját. Ezért Szent Ágoston arra szólít fel mindenkit, aki az igazságot keresi, „higgyen, hogy értsen” (crede ut intelligas).[23] „Isten Lelkét kaptuk – szögezi le Szent Pál –, hogy megismerjük, amit az Isten a kegyelemben ajándékozott nekünk” (1Kor 2,12). Eme ajándék által aztán arra kapunk ösztönzést, hogy megismerjük magát Istent, „a Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is”. Azt tanítva, hogy mi „birtokában vagyunk Krisztus gondolatainak” (1Kor 2,16), Szent Pál implicite azt állítja, hogy Isten kegyelme által részesülünk egy bizonyos mértékig abban az ismeretben, ahogyan maga Krisztus ismeri az Atyát, és abban az ismeretben, ahogyan Isten ismeri önmagát.

17. Miután a hívők hit által megkapták „Krisztus felfoghatatlan gazdagságát” (Ef 3,8), arra törekszenek, hogy még teljesebben megértsék azt, amiben hisznek, szívükben elmélkedve ezeken a dolgokon (vö. Lk 2,19). A Lélek által vezéreltetve és értelmük minden forrásából merítve arra törekszenek, hogy asszimilálják Isten Igéjének felfogható tartalmát, oly módon, hogy az hitük számára fénnyé és táplálékká válhasson. Kérik Istent, hogy „akaratát teljesen ismerjék, nagy bölcsességgel és lelki megértéssel” (Kol 1,9). Ez az az út, amely a hit megértésére vezet (intellectus fidei). Amint Szent Ágoston magyarázza, az értelemnek ez a vágya és keresése magának a hitnek a dinamizmusából veszi a kezdetét: „Azt, aki a valódi értelem révén megérti azt, amit előbb csak a hit által tartott biztosnak, kétségtelenül előbbre lehet tartani annál, aki még csak vágyik arra, hogy megértse, amit hisz. Ha pedig még csak vágyat sem érezne, és úgy vélné, csak azt kell hinnie, amit meg is ért, nincs tisztában azzal, mire szolgál a hit”.[24] A hit megértésének ez a működése a maga részéről arra szolgál, hogy táplálja és növelje a hitet;[25] és így „a hit és az értelem olyan, mint két szárny, melyekkel az emberi szellem fölemelkedik az igazság szemlélésére”.[26] Az intellectus fidei útja a hívésből indul, mely állandó forrása és alapelve, hogy megérkezzen a dicsőségben való szemlélésre (a boldogító színelátásra; vö. 1Jn 3,2), melynek az intellectus fidei az elővételezése.

18. Az intellectus fidei változatos formákat ölt az Egyház életében és a hívők közösségében, a hívők különböző adományai szerint (lectio divina, elmélkedés, prédikáció, teológia mint tudomány stb.). A szó szoros értelmében akkor válik teológiává, amikor a hívő felvállalja a feladatot, hogy értelmes és tudományos módon mutassa be a keresztény hit tartalmát. A teológia tehát olyan mértékben scientia Dei, amilyen mértékben értelmes részesedés abból az ismeretből, amivel Isten önmagáról és minden dologról rendelkezik.

19. A katolikus teológia egyik kritériuma, éppen azért, mert a hit tudománya: a „megértést kereső hit [fides quaerens intellectum]”,[27] saját értelmes dimenziója. A teológia arra törekszik, hogy megértse, miben az Egyház hisz, miért hisz, és mit lehet megismerni sub specie Dei. Mivel a teológia scientia Dei, arra törekszik, hogy értelmes és rendszerezett módon megértse Isten üdvözítő igazságát.

  

2. fejezet: Az Egyház közösségében maradni

20. A teológia igazi helye az Egyház kebelén belül van, Isten Igéjével egyesülten. A teológia egyháziassága a teológiai feladat építő eleme, mert a teológia a hitre alapozódik, mégpedig magára a személyes és az egyházi hitre. Isten kinyilatkoztatása arra irányul, hogy összehívja és megújítsa Isten népét, a teológusok pedig az Egyház által kapják meg kutatásuk tárgyát. A katolikus teológiában sokat gondolkodnak a teológiai „helyekről”, vagyis a teológiai feladat számára alapvető hivatkozási pontokról.[28] Nem csak a „loci”-kat fontos ismerni, hanem a viszonylagos súlyukat, valamint az egymással való kapcsolatukat is.

1. A Szentírásnak mint a teológia lelkének a tanulmányozása

21. „A Szentírás tanulmányozásának” „a hittudomány lelkévé” kell lennie.[29] A teológiát illetően ez sarkalatos megállapítása a II. Vatikáni Zsinatnak. XVI. Benedek pápa pedig megerősítette: „Ahol a teológia nem lényege szerint a Szentírásnak az Egyházban való értelmezése, annak a teológiának nincs többé alapja”.[30] A teológiának a maga teljességében a Szentírásra kell formálódnia, a Szentírásnak pedig erősítenie és kísérnie kell az egész teológiai munkát, mert a teológia „az evangélium igazságával” (Gal 2,5) foglalkozik, és csak akkor tudja megismerni az igazságot, ha tanulmányozza a róla szóló mértékadó tanúságokat a Szentírás kánonjában,[31] és ha így cselekedve kapcsolatba hozza a Biblia emberi szavait Isten élő Igéjével. „Az exegétáknak soha nem szabad megfeledkezniük arról, hogy amit értelmeznek, az Isten Igéje… Csak akkor tudják elérni a céljukat, ha a bibliai szöveg értelmét úgy fedték fel, hogy az az Isten aktuális Igéje”.[32]

22. Az exegézis feladata a Dei Verbum szerint: kideríteni, hogy „mit akart velünk közölni Isten”.[33] A bibliai szövegek megértéséhez és magyarázásához[34] minden lehetséges filológiai, történelmi és irodalmi módszert alkalmazni kell, hogy a Szentírást a maga kontextusában és periódusában lehessen megvilágítani és megérteni. Így számot kell vetni metodológiai módon a Kinyilatkoztatás történelmiségével. A Dei Verbum (12. pont) kifejezetten utal az irodalmi műfajokra való odafigyelésre is: „Az igazság ugyanis nem egyformán jelenik meg és fejeződik ki a történeti, a prófétai, a költői vagy más műfajú szövegekben”. A Zsinatot követően olyan új módszereket fejlesztettek ki, amelyek a Szentírás jelentésének új szempontjait tudják kiemelni.[35] A Verbum Domini mindazonáltal jelzi, hogy a Biblia isteni dimenziójának felismeréséhez és a Szentírásnak valóban „teológiai” értelmezésére való eljutáshoz három alapvető kritériumot kell figyelembe venni:[36] a Szentírás egységét, a Hagyomány tanúságát és a hit analógiáját.[37] A Zsinat utal a Szentírás egységére, mert a Biblia az üdvösség teljes igazságát csak a sokoldalú teljességében tanúsítja.[38] Az exegézis metodológiai módszereket fejlesztett ki, hogy a Szentírás kánonját a maga egészében úgy tekintse, mint hermeneutikus hivatkozási pontot a Szentírás értelmezéséhez. Ily módon lehet értékelni a különböző könyvek és perikópák kontextusának és tartalmának jelentőségét. Összességében – amint a Zsinat tanítja – az exegézisnek azt kell keresnie, hogyan olvassa és értelmezze a bibliai szövegeket a hitnek és Isten népének teljes kontextusában, a Szentlélek működése által támogatva a századok folyamán. Az exegézis ebben a kontextusban keresi a szó szerinti értelmet, és tárul ki a Szentírás teljesebb vagy lelki értelme (sensus plenior) előtt.[39] „Csak akkor lehet beszélni teológiai exegézisről, a Szentírás megfelelő exegéziséről, amikor a kétfajta módszert, tudniillik a történetkritikai és a teológiai módszert egyaránt alkalmazzák”.[40]

23. Amikor a Dei Verbum megállapítja, hogy a Szentírás tanulmányozása a teológia „lelke”, az összes teológiai tudományra gondol. Ez az alap az Isten által kinyilatkoztatott Igében – úgy, amint azt a Szentírás és a Hagyomány tanúsítja –, a teológia számára lényeges dolog. Elsődleges feladata Isten igazságának értelmezése, minthogy az üdvözítő igazság. A teológia arra törekszik – a II. Vatikáni Zsinattól ösztönözve –, hogy minden munkájában Isten Igéjével foglalkozzon, mégpedig a Szentírás tanúságával.[41] Így a teológia tárgyalásában a „bibliai témák” minden mást megelőznek.[42] Ez a megközelítés újból megegyezik az egyházatyákéval, akik „elsődlegesen és lényegében »a Szentírás magyarázói«”,[43] és megnyitja a lehetőséget az ökumenikus együttműködésre: „A Szentírás közös hallgatása a szeretet dialógusára ösztönöz, és növeli annak igazságát”.[44]

24. A katolikus teológia egyik kritériuma az, hogy állandóan a Szentírás kánoni tanúságából kell merítenie, elősegítve, hogy ehhez a tanúságtételhez kötődjön az Egyház egész tanítása és gyakorlata, mert „a Szentírásnak kell táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést és magát a keresztény vallást is”.[45] A teológiának meg kell kísérelnie, hogy szélesre tárja a Szentírás kapuját a keresztény hívek előtt,[46] hogy kapcsolatba kerülhessenek Isten élő Igéjével (vö. Zsid 4,12).

2. Hűség az apostoli Hagyományhoz

25. Az Apostolok Cselekedetei az első keresztény közösség életének olyan leírását adja, amely minden kor számára alapvető fontosságú: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42; vö. Jel 1,3). Ez a tömör leírás – amely a Pünkösd elbeszélésének végén található, amikor a Szentlélek az apostolok száját prédikálásra nyitotta, és az őket hallgatók közül sokakat hitre vezetett – kiemeli a Szentlélek működésének néhány lényeges, az Egyházban meglévő elemét. Már az Egyház tanításának és szentségi életének, lelkiségének és szeretet iránti elkötelezettségének mintegy előzetes összefoglalása. Mindezek az apostoli közösségben kezdődtek, és ennek az életstílusnak a Szentlélekben való átadása az Apostoli hagyomány. A lex orandi (az imádság szabálya), a lex credendi (a hit szabálya) és a lex vivendi (az élet szabálya) jelenti az összes lényeges szempontját ennek a Hagyománynak. Szent Pál arra a Hagyományra hivatkozik – amelybe apostolként épült be –, amikor annak „átadásáról” beszél, amit ő maga is „kapott” (Kor 15,1-11; vö. továbbá 1Kor 11,23-26).

26. A Hagyomány tehát élő és éltető dolog, olyan mozgásban lévő folyamat, ahol a hit egysége a nyelvek sokféleségében és a kultúrák különbözőségében jut kifejezésre. Megszűnik hagyománynak lenni, ha megkövesedik. „Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése folytán… az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi”.[47] A Hagyomány a Szentlélekből meríti erejét, aki – amint Jézus megígérte apostolainak – elvezeti az Egyházat a teljes igazságra (vö. Jn 16,13), miközben szilárdan rögzíti a magára Jézusra való emlékezést (vö. Jn 14,26), megtartja az Egyházat az apostoli gyökereihez való hűségben, lehetővé teszi a hit biztos átadását és bátorít az evangélium mindig időszerű bemutatására az apostolok utódainak, a főpásztoroknak az irányítása alatt.[48] A Hagyomány életerős elemei tehát: a Szentírás folyton megújuló tanulmányozása, az istentisztelet, a hit tanúinak a történelem folyamán adott tanítására való odafigyelés, a hitben való növekedést tápláló katekézis, a tényleges szeretet az Isten és az embertárs felé, a strukturált egyházi szolgálat és az Isten Igéjének a Tanítóhivatal által tett szolgálat. Amit átadnak, az „tartalmazza mindazt, ami Isten népének szent életét és hitének gyarapodását szolgálja”. Az Egyház „a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz”.[49]

27. „Az egyházatyák mondásai tanúskodnak e Hagyomány éltető jelenlétéről, melynek gazdagsága átárad a hívő és imádkozó Egyház gyakorlatába és életébe”.[50] Minthogy mind a keleti, mind a nyugati egyházatyák nagy szerepet játszottak a kinyilatkoztatott igazság „hűséges áthagyományozásában és kifejtésében”,[51] az írásaik sajátos hivatkozási hely (locus) a katolikus teológia számára. Az Atyák által ismert és megélt Hagyomány sokrétű és élettől duzzadó volt, amint azt a liturgikus családok és a lelkiségi s exegetikai-teológiai hagyományok sokfélesége mutatja (például az alexandriai és antióchiai iskola), amit szilárdan rögzítettek és az egyetlen hitben egyesítettek. A IV. és V. századi nagy teológiai vitákban az Atyák egyöntetű tanításával való megegyezés vagy annak hiánya az igazhitűség vagy a tévtanítás bizonyítéka volt.[52] Szent Ágoston számára az Atyák együttesének tanúskodása az Egyház szava volt.[53] A Kalkedóni és a Tridenti Zsinat kezdi az ünnepélyes kijelentéseit ezzel a formával: „A Szent Atyák szerint…”,[54] majd a Tridenti és az I. Vatikáni Zsinat világosan megjelölte, hogy az Atyák „egyöntetű egyetértése” volt a Szentírás értelmezésének biztos vezérfonala.[55]

28. Az Atyák közül sokan voltak püspökök, akik a többi püspökkel együtt összegyülekeztek előbb a helyi, majd a későbbiekben az egész világra szóló vagy „egyetemes” zsinatokra, melyek az apostolok példáját követve a legelső századoktól jellemzik az Egyház életét (vö. ApCsel 15,6-21). A krisztológiai és szentháromsági eretnekségekkel szemben – melyek az Egyház hitét és egységét veszélyeztették a patrisztikus korszakban – a püspökök nagy egyetemes Zsinatokra gyűltek össze – I. Nikaiai, I. Konstantinápolyi, Efezusi, Kalkedóni, II. Konstantinápolyi, III. Konstantinápolyi és II. Nikaiai – hogy elítéljék a tévedést és kihirdessék az igaz hitet a hitvallásokban és definíciókban. Ezek a Zsinatok normatív jellegű és egyetemesen kötelező jelleget adtak a tanításuknak, különösképpen az ünnepélyes definíciókban; ezek a definíciók pedig kifejezik az apostoli Hagyományt és hozzája tartoznak, s folyamatosan az Egyház hitét és egységét szolgálják. A további Zsinatok – melyeket Nyugaton ismertek el egyetemesnek – ezt a gyakorlatot folytatták. A II. Vatikáni Zsinat utalást tesz a Pápának és az Egyház püspökeinek tanítói vagy tanítóhivatalai funkciójára, és leszögezi, hogy a püspökök akkor tanítanak tévedhetetlen módon, amikor vagy egyetemes Zsinatra gyülekeznek össze Róma püspökével együtt, vagy pedig közösségben vele – bár szerte a földkerekségen – megegyeznek, hogy egy a hitet és erkölcsöket érintő sajátos tanítás „végleges módon érvényes”. Maga a Pápa, a püspökök testületének a feje, tévedhetetlen módon tanít, „amikor mint az összes Krisztus-hívő legfőbb pásztora és tanítója… a hit vagy erkölcs kérdésében végérvényes tételt hirdet ki”.[56]

29. A katolikus teológia elismeri az egyetemes Zsinatok tanítóhivatali tekintélyét, a püspökök rendes és egyetemes tanítóhivatalát és a pápai tanítóhivatalt. Elismeri a dogmák státuszát, vagyis azokat az állításokat, „melyekben az Egyház egy igazságot véglegesen kinyilvánít, mégpedig oly módon, hogy az Egyház számára kötelezőek, így a tagadásukat eretnekségként elutasítja és anatémával sújtja”.[57] A dogmák az élő és mindig időszerű apostoli Hagyományhoz tartoznak. A teológusok tudatában vannak az értelmezésük körüli nehézségeknek. Például a vizsgálat alá vett kérdést történelmi összefüggésének fényében kell vizsgálni, és fel kell ismerni, hogy egy dogma jelentése és tartalma hogyan kötődik annak megfogalmazásához.[58] Ennek ellenére a dogmák biztos hivatkozási pontot jelentenek az Egyház hite számára, és mint olyanokat kell őket használnia teológiai reflexiókban és érvelésekben.

30. A katolikus hitben a Szentírás, a Hagyomány és az Egyház Tanítóhivatal elválaszthatatlanul összetartoznak. „A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye”, és az a feladat, „hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva”.[59] A Szentírás nem egyszerűen egy szöveg, hanem locutio Dei[60] és Verbum Domini,[61] amit kezdetben az Ószövetség prófétái (vö. Róm 1,1-2), végül pedig az Újszövetségben az apostolok hagyományoztak át. Mivel a Szentírás az Isten Népének közösségében született és az egységesítette, olvasta és értelmezte, az Egyház élő Hagyományához tartozik, a hit minden időre szolgáló kánoni tanúságaként. Ugyanis „a Szentírás jelenti az első elemet az írott hagyományban”.[62] „A Szentírást úgy hirdetjük, hallgatjuk, olvassuk, fogadjuk be és éljük meg, mint Isten Igéjét az apostoli Hagyomány keretén belül, melytől elválaszthatatlan”.[63] Ezt a folyamatot a Szentlélek támogatja „aki által az Egyházban és az Egyház által a világban fölhangzik az evangélium élő szava”.[64] „A Szentírás ugyanis Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava; a Szent Hagyomány pedig Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék; ennek következtében az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti”.[65] Ezt a bizonyosságot az apostoli Hagyományból is meríti, mert az az Isten Igéje hallgatásának élő folyamata az Egyház részéről.

31. A II. Vatikáni Zsinat megkülönbözteti a Hagyományt azoktól a hagyományoktól, melyek az Egyház történetének bizonyos szakaszaihoz vagy bizonyos területekhez és közösségekhez kötődnek, mint például szerzetesi közösségekhez vagy bizonyos helyi Egyházakhoz.[66] A Hagyomány és hagyományok közötti eme megkülönböztetésnek a megtétele volt az egyik legfőbb feladata a katolikus teológiának a II. Vatikáni Zsinat után, valamint általában a teológiának az elmúlt évtizedekben.[67] Olyan feladat ez, amely szorosan kötődik az Egyház katolikusságához, és amely számtalan ökumenikus utalást tartalmaz. Számtalan kérdés vetődik fel, mint például: „Meg lehet-e határozni pontosabban, mi az egyetlen Hagyomány tartalma, éspedig milyen eszközökkel? A magukat kereszténynek hirdető hagyományok magukba foglalják-e az egész Hagyományt? Hogyan tudjuk megkülönböztetni a valódi Hagyományt kifejező hagyományokat és azokat, amelyek egyszerűen csak emberi hagyományok? Hol találjuk az igazi Hagyományt, és hol a leszegényítettet és eltorzítottat?”.[68] A teológiának egyrészt meg kell mutatnia, hogy az apostoli Hagyomány nem valami elvont dolog, hanem ténylegesen létezik a különböző hagyományokban, melyek az Egyház kebelében alakultak ki. Másrészt, a teológiának vizsgálnia kell, hogy bizonyos hagyományok miért nem az Egyház jellemző vonásai a maga egészében, hanem csak bizonyos szerzetesrendekéi, helyi Egyházakéi vagy történelmi korszakokéi. Míg az nem szükséges, hogy az apostoli Hagyomány kritikának legyen alávetve, a hagyományoknak mindig nyitottaknak kell lenniük a kritika felé úgy, hogy készek lehessenek arra a „folyamatos megújulásra”, amire az Egyháznak szüksége van,[69] mégpedig úgy, hogy az Egyház folyamatosan meg tudjon újulni az egyedüli alapján, vagyis Jézus Krisztuson. Ennek a kritikának célja, hogy igazolja, vajon egy részleges hagyomány valóságosan kifejezi-e az Egyház hitét egy bizonyos időben és helyen, és utána megpróbálja megerősíteni vagy javítani a minden időben és minden helyen meglévő hittel való kapcsolat által.

32. Az apostoli Hagyományhoz való hűség a katolikus teológia egyik kritériuma. Ez a hűség megkívánja, hogy tevékeny módon és megkülönböztetéssel fogadja be a folyamatban lévő apostoli Hagyomány különböző tanúságait és kifejezéseit. Ez magába foglalja a Szentírás, a liturgia és az Egyház Atyái és Hittudósai írásainak tanulmányozását, továbbá a Tanítóhivatal tanítására való odafigyelést.

3. A „sensus fidelium”-ra való odafigyelés

33. Szent Pál a Tesszalonikaiakhoz írt első levelében írja: „Szüntelenül hálát adunk Istennek, hogy amikor az Isten szavát hallottátok tőlünk, nem úgy fogtátok fel, mint emberi tanítást, hanem mint az Isten szavát, ahogy valóban az is. Bennetek is hatékonynak bizonyul, akik hittetek” (1Tesz 2,13). Ezek a szavak illusztrálják azt, amit a II. Vatikáni Zsinat „az egész nép természetfölötti hitérzékeként (sensus fidei)”,[70] és „a lelki dolgoknak – a nép részéről történő – mély megtapasztalásaként (sensus fidelium)” határozott meg.[71] A hit alanya Isten népe a maga egészében, mely a Szentlélek erejében megerősíti Isten Igéjét. Ennek értelmében jelenti ki a Zsinat, hogy Isten népének teljessége részesedik Jézus prófétai szolgálatából,[72] és hogy a Szentlélektől származó kenetet birtokolva (vö. 1Jn 2,20.27) „már nem lehet tévedni a hitben”.[73] Az Isten népét vezető pásztorok, miközben annak hitét szolgálják, maguk is elsősorban a hívők közösségének tagjai. A Lumen gentium ezért beszél előbb Isten népéről és a sensus fidei-ről, valamint arról, hogy ezt ki birtokolja,[74] és csak utána a püspökökről,[75] akik a püspökségben való apostoli jogfolytonosságuk által és sajátos karizmájuk – charisma veritatis certum (az igazság biztos karizmája)[76] – révén alkotják az Egyház Tanítóhivatalát, mivel hierarchikus közösségben állnak fejükkel, Róma Püspökével és az apostoli székben Szent Péter utódjával.[77] A Dei Verbum hasonlóképpen tanítja, hogy Isten Igéje „az Egyháznak lett átadva” és elmondja, hogyan csatlakozik hozzá „az egész szent nép”, hogy aztán pontosítsa: az Isten Igéje hiteles értelmezésének hivatala a Pápára és a püspökökre lett bízva.[78] Ez a rendelkezés alapvetően fontos a katolikus teológia számára. Amint Szent Ágoston leszögezte: „Vobis sum episcopus, vobiscum sum christianus”.[79]

34. Fontos helyesen értelmezni a sensus fidei vagy a sensus fidelium természetét és elhelyezkedését. A sensus fidelium alatt nem egyszerűen egy adott korban vagy kultúrában megvalósuló többségi véleményt kell érteni, nem is csak egy mellékes megerősítést jelent arra vonatkozóan, amit a Tanítóhivatal már előbb tanított. A sensus fidelium Isten népének sensus fidei-je a maga teljességében, Isten Igéjének engedelmeskedve és a hit útjain a pásztoraitól vezérelve. A sensus fidelium így az Isten népébe – mely megkapja, megérti és megéli Isten Igéjét az Egyházban – mélyen gyökerezett hit érzéke.

35. A teológusok számára a sensus fidelium-nak nagy jelentősége van. Nem csupán figyelmük és tiszteletük tárgya, hanem munkájukhoz alap és locus. Egyrészt a teológusok függenek a sensus fidelium-tól, mert az általuk kifejtett és magyarázott hit Isten népében él. Világos tehát, hogy maguknak a teológusoknak is részt kell venniük az Egyház életében, hogy világos ismeretük legyen róla. Másrészt, a teológusoknak Krisztus Testén belül való különleges szolgálata az is, hogy úgy magyarázzák az Egyház hitét, amint az a Szentírásban, a liturgiában, a hitvallásokban, a dogmákban, a katekizmusokban és magában a sensus fidelium-ban van. A teológusok elősegítik a sensus fidelium tartalmának megvilágítását és artikulálását, elismerve és bemutatva, hogy a hit igazságát illető problematikák összetettek lehetnek, és pontos kutatást igényelnek.[80] Időről időre rájuk hárul továbbá az a feladat is, hogy kritikusan vizsgálják a népi vallásosság megnyilvánulásait, az új gondolati áramlatokat és benső mozgásokat az Egyházban az apostoli Hagyományhoz való hűség nevében. A teológusok kritikáinak mindig építő jellegűeknek kell lenniük; alázattal, tisztelettel és világosan kell azokat adniuk: „A tudás (gnószisz) felfuvalkodottá tesz, a szeretet (agapé) ellenben épít” (1Kor 8,1).

36. A sensus fidelium-ra való figyelés a katolikus teológia egyik kritériuma. A teológiának azt kell keresnie, hogy felfedezze és helyesen artikulálja azt, amiben a katolikus hívők ténylegesen hisznek. Szeretetben kell elmondania az igazságot, oly módon, hogy a hívők növekedni tudjanak a hitben, és ne legyenek olyanok, akiket „a tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor” (Ef 4,14-15).

4. Felelős csatlakozás az egyházi Tanítóhivatalhoz

37. A katolikus teológiában a Tanítóhivatal integráns része magának teológiai munkának, mivel a teológia Istentől kapja a tárgyát az Egyházon keresztül, s az Egyház hitének hiteles értelmezése „kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva”,[81] vagyis a Pápa és a püspökök Tanítóhivatalára. A Tanítóhivatalhoz való hűség azért fontos, hogy a teológia hittudomány (scientia fidei) és egyházi tevékenység lehessen. A korrekt teológiai metodológia a Tanítóhivatal természetének és tekintélyének helyes felfogását kívánja a maga a különböző szintjein, valamint az egyházi Tanítóhivatal és a teológia között korrekt módon létező kapcsolatok helyes felfogását.[82] A püspöknek és a teológusoknak eltérő hivatásuk van, s tisztelniük kell egymás illetékességi köreit annak elkerülésére, hogy a Tanítóhivatal a teológiát pusztán ismétlő tudományra redukálja, vagy pedig a teológusok átvegyék az Egyház főpásztorainak tanítói hivatalát.

38. Az Egyháznak közösségként való felfogása jó hivatkozási alap, melynek keretében meg lehet látni, hogy a teológusok és a püspökök között, a teológia és a Tanítóhivatal  között termékeny együttműködési kapcsolat lehetséges. Az első dolog, amit meg kell érteni: a teológusok a munkájukban, a püspök pedig a tanítóhivatalukban egyformán alá vannak vetve Isten Igéje primátusának, és soha nem lehetnek annál nagyobbak.[83] A püspökök és a teológusok között kölcsönös tisztelettől inspirált együttmunkálkodásnak kell lennie: az Igére való engedelmes hallgatásukban és annak hűséges hirdetésében; a sensus fidelium-ra való odafigyelésükben s a hit fejlődésének és érlelődésének szolgálatában; aggodalmukban, hogy az Igét a jövő nemzedékeknek az új kérdések és kihívások iránti tisztelettel adják át; a már megkapott adományokról való reménnyel teljes tanúskodásukban; mindezekben a dolgokban a püspököknek és teológusoknak sajátos szerepük van a közös küldetésben,[84] melyből mind a Tanítóhivatal, mind a teológia a maga törvényességét és működését eredezteti.[85] A teológia tanulmányozza és fejtegeti az Egyház hitét, az egyházi Tanítóhivatal pedig kihirdeti és hitelesen magyarázza ezt a hitet.[86]

39. Egyrészt a Tanítóhivatalnak szüksége van a teológiára, hogy megnyilatkozásaiban igazolja nemcsak tanítóhivatali tekintélyét, hanem teológiai illetékességét és a kritikai értékelésre való képességét is; így a teológusok arra kapnak felszólítást, hogy a tanítóhivatali megnyilatkozások előkészítésében és megformálásában segítséget nyújtsanak. Másrészt, a Tanítóhivatal a teológia számára elengedhetetlen segítség a hitletétemény (depositum fidei) hiteles átadásában, különösen a döntések fontos idején. A teológusoknak el kell ismerniük, hogy a tanítóhivatali nyilatkozatok hozzájárulnak a teológia fejlődéséhez, és azon kell munkálkodniuk, hogy ezek a nyilatkozatok befogadásra találjanak. Maguk a tanítóhivatali megnyilatkozások ösztönözhetik a teológiai reflexiót, a teológusoknak pedig meg kell mutatniuk, hogy munkálkodásuk eredményei hogyan felelnek meg a tanítóhivatal tanbeli megállapításainak és hogyan mélyítik el azokat. Az Egyházban ténylegesen létezik a teológusoknak egy bizonyos „tanítóhivatala”,[87] de nem lehetnek párhuzamos, alternatív vagy ellentétes tanítóhivatalok,[88] vagy olyan helyzetek, melyek elválasztanák a teológiát az Egyház Tanítóhivatalától.

40. Ami a hit „hiteles” értelmezését illeti, ebben a Tanítóhivatal olyan szerepet játszik, amit a teológia egyszerűen nem tud átvenni. A teológia nem helyettesítheti egy tudós teológusi csoporttól származó véleménnyel a püspököktől származót. A Tanítóhivatal eme funkciójának elfogadása a hit hitelességét illetően a tanítóhivatali megnyilatkozások különböző szintjeinek elfogadását kívánja meg.[89] Ezeknek a különböző szinteknek felel meg a hívők és a teológusok részéről adott differenciált válasz. Nem mindegyik tanítóhivatali tanításnak egyforma a súlya. Ez önmagában lényeges a teológiai munkához, és valóban, a különböző szinteket azokkal írják le, amiket „teológiai minősítéseknek vagy jegyeknek” neveznek.[90]

41. Éppen ennek a fokozatosságnak az értelmében, a Tanítóhivatalnak a teológusok – mint Isten népe tagjai – részéről szükségszerűen tanúsítandó engedelmesség mindig kritikus, de építő értelmezést és kritikus értékelést foglal magába.[91] Míg a katolikus teológiában nincs helye „nézeteltérésnek” a Tanítóhivatallal szemben, a kutatás és a kérdésfelvetés indokolt, sőt szükséges is, ha a teológia teljesíteni akarja feladatát.[92] Bármilyen is legyen a helyzet, nem elegendő, hogy a teológusok engedelmessége pusztán csak formális és külsőséges legyen. A teológusoknak arra kell törekedniük, hogy az Egyház Tanítóhivatala által hirdetett igazságot elmélyítsék, és keresniük kell a keresztény életre és az igazság szolgálatára vonatkozó következményeit. A teológusok ily módon teljesítik a feladatukat, a Tanítóhivatal pedig nem redukálódik egyszerű díszítő idézetekre a teológiai tárgyalásban.

42. A püspökök és a teológusok közötti kapcsolatot gyakran szívélyesség és kölcsönös bizalom jellemzi, teljes tisztelettel az egymás hivatása és felelőssége iránt. Például a püspökök jelen vannak és részt vesznek a nemzeti és regionális teológiai társaságok összejövetelein, tapasztalt teológusokhoz fordulnak tanításaik és eligazításaik megfogalmazásában, látogatják és támogatják az egyházmegyéjük területén lévő teológiai intézményeket és iskolákat. A teológusok és püspökök közötti kapcsolatban olykor előfordulhatnak feszültségek is. A dinamikus együttműködésről szóló mély elemzésében, az Egyház élő szervezetének kebelén belül, Krisztus hármas – prófétai, királyi és papi – hivatalában Boldog John Henry Newman elismerte ilyen „ütközések és kontrasztok” lehetőségét, és jó arra emlékezni, amit ő „a dolgok normájának” tekintett.[93] „A teológia az egész egyházi szisztéma alapelve és irányítója – írta, és mégis – nem mindig a teológiának kell felülkerekednie”.[94] A teológusok és a Tanítóhivatal közötti feszültségeket tekintve a Nemzetközi Teológiai Bizottság ezt írta 1975-ben: „Ahol igazi élet van, ott feszültség is van. Ez nem barátságtalanság, nem is igazi szembehelyezkedés, hanem inkább életerő és ösztönzés, hogy közösségileg és párbeszédes módon végezzék mindketten a szolgálatukat”.[95]

43. A teológia és a teológusok szabadsága különlegesen jelentős téma.[96] Ez a szabadság „valódi tudományos felelősségből származik”.[97] A Tanítóhivatalhoz való ragaszkodás olykor kritikus ellentétet fakaszt az úgynevezett „tudományos” teológia (ahol hiányoznak a hit előfeltételei és az egyházi engedelmesség) és az úgynevezett „felekezeti” teológia (amit egy vallási felekezet kebelén belül dolgoztak ki) között, de ez a szembeállítás nem helyes.[98] Más viták a hívő ember lelkiismereti szabadságából keletkeznek, vagy a teológiai kutatásban való tudományos előrehaladás fontosságából, a Tanítóhivatalt pedig olykor visszahúzó erőként, vagy a fejlődés fékjeként mutatják be. Az ilyen problematikák elemzése önmagában a teológiai feladat részét képezi, hogy helyesen lehessen beleilleszteni közéjük a tudományos és felekezeti szempontokat, a teológia szabadságát pedig Isten akaratának és tervének horizontjában lehessen látni.

44. A Tanítóhivatalhoz való felelős csatlakozás a maga különböző fokozataiban a katolikus teológia egyik kritériuma. A katolikus teológusoknak el kell ismerniük a püspökök illetékességét és különösképpen a püspökök testületét a Pápa főségével, hogy hiteles értelmezését adják a Szentírásban és a Szenthagyományban átörökített Isten Igéjének.[99]

5. A teológusok közössége

45. Mint bármely más keresztény hivatás, úgy a teológus szolgálata is – azon túl, hogy személyes – közösségi és kollegiális. Az Egyházban és az Egyházért műveli és szolidaritásban éli meg azokkal, akik ugyanezt a hivatást kapták. A teológusok joggal öntudatosak és büszkék a szolidaritásnak ama kötelékei miatt, melyek egyesítik őket Krisztus testének és a világnak teljesített szolgálatukban. Nagyon sokféle módon – mint kollégák a teológiai iskolákban és intézményekben, mint ugyanazon teológiai társaságok és társulatok tagjai, mint munkatársak a kutatásban, illetve mint írók és tanárok – támogatják, bátorítják és ösztönzik egymást; valamint mentorként és példaképként szolgálnak különösképpen azoknak az egyetemi hallgatóknak, akik maguk is teológusok kívánnak lenni. Továbbá, amint jogos is, a szolidaritásnak ezek a kötelékei térben és időben kiterjednek, szerte a világon egyesítve a különböző országok és kultúrák, valamint a különböző korok és helyzetek teológusait. Ez a szolidaritás különösen akkor hasznos, amikor előmozdítja a katolikus teológia kritériumainak tudatosítását és figyelembe vételét, amint ez a dokumentum bemutatja azokat. Senki sem tudja jobban segíteni a katolikus teológusokat abban a törekvésükben, hogy saját tudományáguk valódi jellemzőivel összhangban a lehető legjobb szolgálatokat nyújtsák, mint a többi katolikus teológus.

46. Manapság a kutatásban és publikálásban egyre jobban elterjed az együttműködés, mind az azonos teológiai területeken, mind azok határain kívül. Elő kell mozdítani az olyan találkozási alkalmakat, szemináriumokat és konferenciákat, amelyek erősíthetik a kölcsönös megismerést és megbecsülést a teológiai intézmények és karok kollégái között. Erősíteni kell továbbá a tudományközi találkozási és csere-alkalmakat a teológusok és filozófusok, a természet- és társadalomtudósok, a történészek és a többiek között, ugyanis – amint ez a dokumentum is bemutatja – a teológia olyan tudomány, amely más tudományokkal való kölcsönhatásában fejlődik, mint ahogy azok is gyümölcsöző eszmecserét folytatnak a teológiával.

47. A teológusok – feladatuk természeténél fogva – gyakran a tapasztalat és az Egyház reflexiójának határán munkálkodnak. Különösen a világi teológusok mai nagy számát tekintve, akiknek olyan tapasztalataik vannak az Egyház és a világ, az evangélium és az élet közötti együttműködés sajátos területein, amelyekben a pappá szentelt teológusok és a szerzetes teológusok nem annyira járatosak, egyre inkább igaz az, hogy a teológusok kezdeti megfogalmazását adják „a megértést kereső hitnek” az új körülmények között vagy az új kérdések közepette. A teológusok igénylik és megérdemlik, hogy az egész egyházi közösség támogassa őket az imádságával, s különösképpen ők egymást, az Egyház érdekében való őszinte erőfeszítéseikben, ám ilyen körülmények között különösen fontos a katolikus teológia alapvető kritériumaihoz való figyelmes ragaszkodás. A teológusoknak mindig tudatában kell lenniük munkájuk benső átmenetiségének, s munkájukat alá kell vetniük az egész Egyház vizsgálatának és értékelésének.[100]

48. A legértékesebb szolgálat, amit a teológusok egymásnak nyújtanak: a kölcsönös kérdésfeltevések és kölcsönös kiigazítás, például a disputatio középkori mintájára, valamint a mai szokásnak megfelelően, hogy írásaikat kölcsönösen átnézetik egymással, hogy ezáltal a gondolataikat és módszereiket folyamatosan finomítsák és tökéletesítsék. Ez a folyamat általánosan és helyesen magában a teológiai közösségben megy végbe,[101] s természeténél fogva lassú és személyes dimenzióra korlátozott lehet. Főleg a gyors kommunikáció és az eszméknek a szoros értelemben vett teológiai közösség határain kívüli elterjedése korában ésszerűtlen lenne feltételezni, hogy az önjavító mechanizmus minden esetben elegendő lenne. A püspököknek – akik őrzik, tanítják a híveket és gondot viselnek rájuk – megvan a joguk és kötelességük, hogy szóljanak, közbelépjenek, s ha szükséges, cenzúrázzák azt a teológiai munkát, melyet tévesnek vagy károsnak ítélnek.[102]

49. Az ökumenikus párbeszéd és kutatás egyedülállóan kiváltságos és feltételezhetően gyümölcsöző területet képez a katolikus és a más keresztény hagyományokhoz tartozó teológusok között. Az ilyen munka folyamán a hitre, értelmezésre és nyelvezetre vonatkozó kérdéseket mélyen megfontolják. Hogy a kölcsönös megértést az olyan kérdésekben előmozdítsák, melyek az egyes hagyományok között sok évszázados ellentéteket okoztak, a teológusok saját közösségeik nagyköveteiként abban a szent feladatban fáradoznak, hogy megtalálják a keresztények megbékélését és egységét oly módon, hogy a világ higgyen (vö. Jn 17,21). Ez a nagyköveti munka a katolikus résztvevőktől azt kívánja, hogy az itt előtárt kritériumokhoz különleges módon ragaszkodjanak, hogy a katolikus hagyományban összefoglalt sokszínű gazdagságot az „ajándékoknak abban a cseréjében”, amely bizonyos értelemben mindig ökumenikus párbeszéd és általános együttműködés, hitelesen tudják felajánlani.[103]

50. A katolikus teológia egyik kritériuma, hogy hivatásos, imádságos és szeretetteljes együttműködésben művelik a katolikus teológusok teljes közösségével az egyházi közösségben, a kölcsönös tisztelet és támogatás szellemében, figyelemmel mind a hívők szükségleteire és értelmezéseire, mind pedig az Egyház főpásztorainak vezetésére.

6. Párbeszédben a világgal

51. „Isten népe… hiszi, hogy az Úr Lelke, mely betölti a földkerekséget, vezérli”.[104] A II. Vatikáni Zsinat megállapította, hogy az Egyháznak tehát készen kell állnia arra, hogy különbséget tegyen a korunkban meglévő „eseményekben, szükségletekben és vágyakban”, melyek a Szentlélek működésének valódi jelei.[105] „E feladat végrehajtásához az Egyháznak mindig kötelessége vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit [signa temporum perscrutandi], azért, hogy minden nemzedéknek megfelelő módon tudjunk választ adni az emberek örök kérdéseire a jelen és az eljövendő élet értelméről és e kettő összefüggéseiről. Így tehát ismernie és értenie kell a világot, melyben élünk, várakozásait, vágyait és gyakran drámai vonásait”.[106]

52. Miközben hittel megéli a világban való mindennapi jelenlétét, minden keresztény szembesül a kihívással, hogy az emberi dolgokat jellemző eseményeket és kríziseket értelmezze, és mindenki részesül a párbeszédekben és vitákban, melyekben elkerülhetetlenül megkérdőjelezik a hitet, s melyekre választ kell adnia. Az egész Egyház az evangélium és a hétköznapi élet közötti – úgyszólván – határfelületen él, amely a múlt és a jövő között határ is, ahogy a történelem halad előre. Az Egyház mindig párbeszédben és mozgásban van, s a megkereszteltek közösségén belül, ahol mindannyian dinamikusan elkötelezettek, különleges felelősség hárul a püspökökre és a teológusokra, amint azt a Zsinat kiemelte. „Isten egész népe, főleg a pásztorok és teológusok feladata, hogy a Szentlélek segítségével korunk különböző megnyilvánulásait meghallják, megkülönböztessék, értelmezzék, és az isteni ige világosságánál megítéljék, annak érdekében, hogy a kinyilatkoztatott igazságot egyre inkább föl lehessen fogni, jobban meg lehessen érteni, és alkalmasabb módon lehessen előadni”.[107]

53. Ebből a szempontból a teológiának különleges illetékessége és felelőssége van. A kor szociális, vallási és kulturális áramlataival való állandó párbeszéd révén, valamint az olyan tudományok felé való nyitottsággal, melyek a saját módszereiket használva tanulmányozzák ezeket a fejlődéseket, a teológia segítheti a hívőket és a Tanítóhivatalt, hogy meglássák az emberi történelem mozgalmainak, eseményeinek és tendenciáinak jelentőségét, és hogy megkülönböztessék és értelmezzék azokat a módokat, melyeken keresztül lehetséges, hogy a Szentlélek beszél az Egyházhoz és a világhoz.

54. Az „idők jelei” alatt azokat az eseményeket vagy jelenségeket lehet érteni az emberi történelemben, melyek bizonyos értelemben, fontosságuk vagy hatásuk értelmében, egy adott korszakot meghatároznak, és a kor emberisége különleges kívánalmait vagy vágyait kifejezésre juttatják. A Zsinat által használt – az „idők jelei” – kifejezés megmutatja, hogy teljes mértékben elismerte nem csak a világ történelmiségét, hanem az Egyházét is, amely a világban van (vö. Jn 17,11.15.18), bár nem a világé (vö. Jn 17,14.16). Mindaz, ami a világban általában történik, legyen pozitív vagy negatív dolog, soha nem lehet közömbös az Egyház számára. A világ az a hely, ahol az Egyház Krisztus nyomdokaiban hirdeti az evangéliumot, tanúságot tesz Isten igazságosságáról és irgalmasságáról, valamint részesül az emberi élet drámájában.

55. Az utóbbi századokban nagy szociális és kulturális fejlődések történtek. Említeni lehet például a történelmiség és a mozgalmak felfedezését, mint a felvilágosodást vagy a francia forradalmat (a maga eszméivel: szabadság, egyenlőség, testvériség), a nők emancipációjáért és jogaik előmozdításáért, a békéért és igazságosságért, a felszabadításért és demokratizálásért indított mozgalmakat és a környezetvédő mozgalmat. A múltban az emberi történelem ambivalenciája az Egyházat olykor oda vezette, hogy túlságosan óvatos volt ezekkel a mozgalmakkal szemben, csak azokat a fenyegetéseket látva meg bennük, melyeket a katolikus tanrendszerre és hitre jelenthettek, elhomályosítva jelentőségüket. Ez a magatartás azonban fokozatosan változott az Isten népe sensus fidei-jének, egyes prófétai hívők éleslátásának, valamint a teológusok és a környező kultúrák közötti türelmes párbeszédnek köszönhetően. Így az evangélium fényében jobb megkülönböztetés történt, nagyobb készséggel annak meglátására, hogy Isten Szentlelke ilyen eseményeken keresztül is tud szólni. Mindenesetre, a megkülönböztetésnek pontos különbséget kell tennie az evangéliummal összeférő és a vele szemben álló elemek között, a pozitív feladatok és ideológiai szempontok között, de a világnak ebből származó jobb megértése nem teheti, hogy ne ösztönözzön az Úr Krisztus és az evangélium jobb értékelésére,[108] mivel Krisztus a világ Megváltója.

56. Ha az emberi kultúra világának haszna származik az Egyház tevékenységéből, akkor ez is hasznot húz „az emberi nem fejlődése történetéből”. „Az Egyháznak is javára válik az elmúlt századok sok tapasztalata, a természettudományok fejlődése és a kultúra különféle formáiban rejlő gazdagság; ezek által jobban föltárul maga az emberi természet, és új utak nyílnak az igazság felé”.[109] A teológusok különleges feladata, hogy gyümölcsöző kapcsolatokat alakítsanak ki a többi tanrendszerrel, tudománnyal és kultúrával, hogy jobban megvilágítsák és bővítsék ezeket az utakat, az idők jeleinek megkülönböztetése pedig nagy lehetőséget ad a teológiai munkára, a felmerülő hermeneutikai kérdések együttese ellenére is. Sok teológus munkájának köszönhetően a II. Vatikáni Zsinat felismerhette az idők különböző jeleit a tanításával kapcsolatosan.[110]

57. Amikor a keresztények Isten végső szavát hallják Jézus Krisztusban, nyitottak arra, hogy meghallgassák, hogyan visszhangzik más személyekben, helyeken és kultúrákban (vö. ApCsel 15,15-17; 17,24-28; Róm 1,19-20). A Zsinat arra buzdította a hívőket, hogy „legyenek otthonosak a nemzeti és vallási hagyományokban; örömmel és tisztelettel ismerjék föl ezekben az ige rejtett magvait”.[111] Kifejezetten tanította, hogy a katolikus Egyház „semmit sem utasít el abból, ami igaz és szent” a nemkeresztény vallásokban, melyeknek parancsai és előírásai „nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert”.[112] Világra hozni ezeket csírákat és megkülönböztetni az igazságnak ezeket a sugarait: ez is sajátos feladata a teológusoknak, akik jelentős mértékben hozzájárulnak a vallásközi párbeszédet elősegítéséhez.

58. A katolikus teológia egyik kritériuma, hogy állandó párbeszédben kell állnia a világgal. Az isteni kinyilatkoztatásból származó fény által megvilágítva segítenie kell az Egyházat, hogy az idők jeleit olvassa, és hogy hasznot húzzon belőlük saját életére és küldetésére vonatkozóan.

  

3. fejezet: Számot adni Isten igazságáról

59. A hitben befogadott Isten Igéje megvilágítja a hívő értelmét és felfogását. A Kinyilatkozatást az emberi ész nem kizárólag passzív módon fogadja be. Ellenkezőleg, a hívő ember értelme aktívan átöleli a kinyilatkoztatott igazságot.[113] A szeretettől ösztönözve arra törekszik, hogy asszimilálja azt, mert ez az Ige megválaszolja a legmélyebb kérdéseit. Anélkül, hogy bármikor is azt állítaná, hogy kimerítheti a kinyilatkoztatás gazdagságát, arra törekszik, hogy értékelje és kifejtse Isten Igéjének felfoghatóságát – fides quaerens intellectum – s megokolt és tudományos magyarázatát adja Isten igazságának. Más szavakkal: arra törekszik, hogy értelmes és tudományos módokon fejezze ki Isten igazságát, amelyek az emberi értelem sajátjai.

60. Hármas vizsgálódásban, néhány időszerű kérdést megközelítve, ez a fejezet a teológiának – mint értelmes emberi tevékenységnek – néhány lényeges szempontját vizsgálja, az intellektuális kutatáson belüli hiteles és helyettesíthetetlen helyzetével. Először: a teológia a hit által megvilágított értelem munkája (ratio fide illustrata), mely megkísérli tudományos párbeszédre lefordítani Istennek a kinyilatkoztatásban kifejezett Igéjét. Másodszor: az általa alkalmazott értelmes módszerek és a belőle fakadó specializált teológiai tudományágak sokfélesége összeegyeztethető a teológia alapvető egységével, mivel Istenről szóló beszéd a kinyilatkoztatás fényében. Harmadszor: a teológia szorosan kötődik a lelki tapasztalathoz, mely megvilágítja és amelyből táplálkozik, valamint természetéből fakadóan megnyílik a hiteles bölcsességre Jézus Krisztus Istene transzcendenciájának élő érzésével.

1. Isten igazsága és a teológia értelmessége

61. Ebben az alfejezetben a teológia történetének néhány szempontját tekintjük át az első idők kihívásaitól a jelen idők kihívásaiig, a teológia tudományos természetére való utalással. Arra vagyunk hivatva, hogy megismerjük Istent, megismerjük Isten igazságát: „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Jézus azért jött, hogy tanúságot tegyen az igazságról (vö. Jn 18,37), s úgy mutatkozott be mint „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Ez az igazság ajándék, mely leszáll „a világosság Atyjától” (Jak 1,17). Az Atyaisten kezdte ezt a megvilágosító munkát (vö. Gal 4,4-7), és ő az, aki majd teljesedésbe viszi (vö. Jel 21,5-7). A Szentlélek mind Paraklétosz, a hívők vigasztalója, mind „az igazság Lelke” (Jn 14,16-17), aki ösztönzi s megvilágítja a hívőket, és elvezeti őket „a teljes igazságra” (Jn 16,13). Isten teljes igazságának végső kinyilatkoztatása az emberiség és a teremtés végső beteljesedése lesz (1Kor 15,28). Következésképpen a Szentháromság misztériumának a teológiai vizsgálódás középpontjában kell állnia.

62. A hitben befogadott Isten igazsága találkozik az emberi értelemmel. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberi személy (Ter 1,26-27) az értelem világosságának köszönhetően képes áthatolni a látszatokon a dolgok mély igazságáig, megnyílva így az egyetemes valóság felé. A közös igazságra való hivatkozás – mely tárgyilagos és egyetemes – lehetővé teszi a hiteles párbeszédet az emberi személyek között. Az emberi szellem intuitív és egyben racionális is. Intuitív, amennyiben spontán módon befogadja a valóság és a gondolat első alapelveit. Racionális, amennyiben ezekből az alapelvekből kiindulva s az elemzés és kutatás szigorú folyamatait alkalmazva, fokozatosan korábban ismeretlen igazságokat fedez fel, és koherens módon szervezi őket. A „tudomány” a legmagasabb forma, amit az értelmes tudat művelhet. Kijelöli a tudás egy formáját, mely képes megmagyarázni, hogy a dolgok hogyan és miért vannak úgy, ahogy vannak. Az emberi értelem, mely maga is a teremtett valóság része, nem egyszerűen a valóságra vetíti – gazdagságával és összetettségével együtt – a felfoghatóság keretét; a valóság benső felfoghatóságához alkalmazkodik. Tárgya – vagyis a tanulmányozandó valóság sajátos szempontja szerint – az értelem különböző, a tárgyhoz illő módszereket alkalmaz. A racionalitás tehát egy, de a formák sokaságát öltheti, melyek mindegyike szigorú eszköz a valóság felfoghatóságának megszerzéséhez. A tudomány hasonlóképpen sokrétű, amennyiben minden tudománynak megvan a maga tárgya és sajátos módszere. Létezik egy modern tendencia, amely a „tudomány” fogalmat a „kemény” tudományoknak (matematika, tapasztalati tudományok stb.) tartja fenn, és irracionálisnak vagy egyszerű véleménynek tartja azt az ismeretet, amely nem felel meg eme tudomány kritériumainak. A tudománynak és a racionalitásnak ez az egyoldalú szemlélete leegyszerűsítő és nem megfelelő.

63. Az Isten által kinyilatkoztatott igazság tehát megkívánja – és ugyanakkor ösztönzi is – a hívő értelmét. A hívőnek egyrészt vizsgálnia és tanulmányoznia kell Isten Igéjének igazságát; így kezdődik az intellectus fidei, a hívő vágyának, hogy Istent lássa, e földön kapott formája.[114] Célja nem az, hogy helyettesítse a hitet.[115] Természetesen fejlődik ki a hívőnek hit-aktusából, és hatékonyan tud segíteni annak, akinek a hite meginog az ellenhatások közepette.[116] A hívő értelmes reflexiójának gyümölcse a hit igazságának megértése. Értelme használata révén a hívő felfogja az üdvtörténet különböző állomásai és a hittitkok közötti mély kapcsolatokat, melyek kölcsönösen megvilágítják egymást. Másrészt, a hit ösztönzi magát az értelmet is, és kitágítja annak határait. Az értelem késztetést kap olyan utak keresésére, melyekről még csak nem is álmodta, hogy járhat rajtuk. Az értelem meggazdagodva kerül ki az Isten Igéjével való eme találkozásból, mert új és nem várt horizontokat fedez fel.[117]

64. A hit és az értelem, a teológia és a filozófia között párbeszéd tehát nem csak a hit, hanem az értelem számára is szükséges, amint azt II. János Pál pápa előtárta a Fides et ratio-ban.[118] Szükséges, mert az értelmet elutasító vagy megvető hit azt kockáztatja, hogy babonássá vagy fanatikussá válik, míg a hittől szándékosan elzárkózó értelem, bár nagy előrelépéseket tehet, nem éri el azokat a magasságokat, melyeket megismerhetne. Ez a párbeszéd annak az egységnek köszönhető, mely az igazság saját szempontjainak különbözőségében megvalósul. A hitben befogadott igazság és az értelemmel felfedezett igazság nemcsak, hogy végső soron nem mondhatnak ellent egymásnak, mivel ugyanabból a forrásból, magából Isten igazságából, az értelem teremtőjétől és a hit ajándékozójától származnak,[119] hanem egymást kölcsönösen támogatják és meg is világítják: „A józan ész a hit alapjait bizonyítja, s a hit fényétől megvilágosítva előmozdítja az isteni dolgok tudományának művelését; a hit pedig az észt szabadítja s védi meg a tévedésektől, és gazdagítja sokféle ismerettel”.[120]

65. Ez a mély indoka annak, hogy bár az ókori gondolkodásban a vallás és filozófia gyakran szemben állt egymással, a keresztény hit kezdettől fogva egy szélesebb látókörben kiengesztelte őket egymással. Valóban, a korai kereszténység, miközben vallási formát öltött, gyakran nem új vallásnak tekintette magát, hanem inkább az igazi filozófiának,[121] amely képes eljutni a végső igazságra. A kereszténység azt állította, hogy tud tanítani mind Isten igazságáról, mind az emberi létről. Az Egyházatyák az igazság iránti elkötelezettségükben mintegy szándékosan hoztak létre távolságot a saját teológiájuk és a „mitikus” vagy „politikai” teológia között, ahogy ezeket abban a korban értelmezték. A mitikus teológia úgy mesélte el az istenségek viselt dolgait, hogy nem tisztelte az isteni transzcendenciát; a politikai teológia pusztán szociológiai és utilitarisztikus megközelítését adta a vallásnak, melynek nincs köze az igazsághoz. Az Egyházatyák a kereszténységet a „természetes teológia” mellé helyezték, amely azt állította, hogy természetes magyarázatát tudja adni az istenségek „természetének”.[122] Mindazonáltal, azzal a tanítással, hogy a Logosz, a minden dolog eredete, személyes, ábrázattal és névvel rendelkező lény volt, és hogy barátságot keresett az emberiséggel, a kereszténység megtisztította és átalakította Isten filozófiai eszméjét, és bevezette a szeretet (agapé) erőterébe.

66. A nagy keleti teológusok a kereszténység és a görög filozófia találkozásában gondviselésszerű alkalmat láttak arra, hogy a kinyilatkoztatás igazságára, vagyis a Logosz igazságára reflektáljanak. Hogy megvédjék és megvilágítsák a hit misztériumait (a Szentháromság személyeinek egylényegűségét, a hüposztatikus unio-t stb.), készen, de kritikusan átvették a filozófiai fogalmakat, és a hit megértésének szolgálatában állították őket. Nyomatékosan hangsúlyozták azonban a teológia apofatikus dimenzióját: a teológia soha nem csökkentheti a Misztériumot.[123] Nyugaton a patrisztikus korszak végén, Boetius olyan utat nyitott a teológia művelésének, amely az intellectus fidei-nek a tudományos természetét hangsúlyozta. Az opuscula sacra művében a filozófia összes forrását összegyűjtötte, a keresztény hitrendszer megvilágításának szolgálatába állítva, és a hitnek szisztematikus és axiomatikus előtárását adva.[124] Ez az új teológiai módszer, amely szofisztikus filozófiai elemeket alkalmaz és egy bizonyos rendszerezést céloz meg, valamennyire Keleten is kifejlődött, például Damaszkuszi Szent Jánosnál.

67. A teljes középkorban, majd különösképpen az egyetemek alapításával és a skolasztikus módszer kifejlődésével a teológia folyamatosan differenciálódott, de nem szükségszerűen vált el az intellectus fidei egyéb formáitól (például a lectio divina-tól, a prédikációtól). Valóban úgy épült fel, mint egy tudomány, a tudomány kritériumai szerint, melyeket Arisztotelész mindenekelőtt az analytica posteriora művében tárt elő: megokolással lehetséges megmutatni, hogy valami miért olyan, amilyen, és nem más, és megokolással lehetséges eljutni a végeredményre, az alapokból kiindulva. A skolasztikus teológusok arra törekedtek, hogy a keresztény hit felfogható tartalmát ésszerű és tudományos szintézis formájában mutassák be. Hogy ezt megtehessék, a hit tételeit alapelveknek tekintették a teológia tudományában. A teológusok használták továbbá az értelmet, hogy a kinyilatkoztatott igazságot pontosan meghatározzák és megvédjék, rámutatva, hogy nem ellentétes az értelemmel, vagy megmutatva annak benső érthetőségét. Eme utóbbi esetben az igazságnak egy hierarchiáját (ordo) hozták létre, megkeresve, hogy melyik közöttük a legalapvetőbb, amelyik jobban meg tudja világítani a többit.[125] Meghatározták a misztériumok között lévő felfogható kapcsolatokat (nexus mysteriorum), és az így nyert szintézis tudományos módon tárta elő Isten igéjének felfogható tartalmát, az emberi értelem kívánalmai és képességei szerint. Mindazonáltal ez a tudományos ideál soha nem öltött hipotetikus-deduktív szisztéma-formát. Inkább mindig arra a szemlélt valóságra formálódott, amely teljesen meghaladja az emberi értelem képességét. Sőt, annak ellenére, hogy különböző gyakorlatokkal voltak elfoglalva és a szentírási kommentároktól eltérő irodalmi formákat használtak, a Biblia volt az inspiráció élő forrása a skolasztikus teológusok számára. A teológia pontosan az Ige jobb megértését célozta meg, és Szent Bonaventúra és Aquinói Szent Tamás magistri in sacra pagina-nak tartották magukat. A „megszokásból vett érvelés” döntő jelentőségű volt. A teológus nem a priori érvel, hanem meghallgatja a kinyilatkoztatást és megkeresi azokat a bölcs utakat, melyeket Isten szabadon választott az ő szeretet-tervéhez. A teológia tehát, erősen a hitre alapozva, úgy tekintette magát, mint emberi részesedést abban az ismeretben, amivel Isten rendelkezik önmagáról és minden dologról.[126] Ez volt egységének elsődleges forrása.

68. A középkor vége felé a keresztény tudomány egységesített szerkezete, melynek a teológia középponti eleme volt, elkezdett összeomlani. A filozófia és az egyéb világi tudományok egyre inkább elszakadtak a teológiától, és maga a teológia is különböző részletekre töredezett, melyek olykor szem elől tévesztették mély kapcsolódásukat. Volt egy olyan törekvés a teológia részéről, hogy elhatárolja magát az Isten Igéjétől, hogy így bizonyos esetekben pusztán filozófiai reflexióvá váljon vallási kérdésekben. Ugyanakkor, talán ennek a Szentírástól való eltávolodásnak az értelmében, elhalványult a teo-lógiai dimenziója és lelki célja, és a lelki élet elkezdett a racionalizáló egyetemi teológiától elválasztva fejlődni, sőt szembekerült ez utóbbival.[127] Az így széttöredezett teológia egyre jobban elszakadt a keresztény nép valós életétől, és egyre kevésbé volt felkészült arra, hogy a modernitás kihívásainak kérdéseit megválaszolja.

69. A skolasztikus teológiát a Reformáció idején kritizálták, mert túl nagy jelentőséget tulajdonított a hit racionalitásának, és túl kicsit annak a kárnak, amit a bűn az értelemnek okozott. A katolikus teológia úgy válaszolt, hogy továbbra is nagy figyelmet tulajdonított az istenképiség (Imago Dei) antropológiának, valamint a bűn által megsebzett, de tönkre nem tett értelem képességének és felelősségének, s megmutatta, hogy az Egyház mennyire az a hely, ahol az Istent valóban meg lehet ismerni, a hittudományt pedig valóban lehet fejleszteni. A katolikus Egyház így nyitva tartotta a filozófiával, a filológiával, valamint a történelem- és természettudománnyal való párbeszéd lehetőségét.

70. A Felvilágosodás folyamán a hit- és teológia-ellenes kritika azonban radikálisabb volt. A Felvilágosodás bizonyos értelemben vallási ösztönzéssel rendelkezett. A deizmushoz közeledve azonban a felvilágosodott gondolkodók immár kibékíthetetlen ellentétet láttak a történelem járulékos tényei és az értelem valós szükségletei között. Szerintük az igazságot a történelemben nem lehet megtalálni, a Kinyilatkoztatás pedig történelmi eseményként nem lehet többé az ismeret megbízható forrása az emberek számára. A katolikus teológia sok esetben védekező magatartással válaszolt a felvilágosodott gondolatok kihívására. Nagyobb elsőbbséget adott a hitvédő, mint a tudományos szempontnak, túlzó elkülönítést alkalmazott az értelem természetes rendje és a hit természetfeletti rendje között, továbbá túl nagy jelentőséget tulajdonított a „természetes teológiának”, és túl keveset az intellectus fidei-nek a hittitkok megértésében. A katolikus teológia sok szempontból megsérült ebben a találkozásban saját stratégiája miatt. De legjobb kifejezéseiben építő párbeszédre is törekedett a Felvilágosodással és annak filozófiai kritikájával. A Szentírásra és az Egyház tanítására való hivatkozással teológiailag kritika alá került a kinyilatkoztatás pusztán „eszközszerű” fogalma, a kinyilatkoztatás fogalma pedig átfogalmazódott Istennek Jézus Krisztusban történt ön-kinyilatkoztatásává, oly módon, hogy a történelmet még Isten üdvözítő tetteinek helyeként lehetett tekinteni.

71. Ma új kihívás létezik, a katolikus teológiának pedig a klasszikus értelem posztmodern krízisével kell szembesülnie, amelynek nagy következményei vannak az intellectus fidei-re. Az igazság fogalma – úgy tűnik – meglehetősen problematikus. Valóban létezik az „igazság”? Lehet beszélni egyetlen „igazságról”? Egy ilyen fogalom talán intoleranciára és erőszakra vezet? A katolikus teológia hagyományosan az értelem képességének erős érzékével dolgozik, hogy túllépjen a látszaton, és eljusson a dolgok igazságának valóságához, de ma az értelmet gyakran úgy fogják fel, hogy gyenge, és lényegében képtelen a „valósághoz” eljutni. Létezik tehát egy probléma: a filozófia metafizikai irányultsága – amely a katolikus teológia előző modelljei számára fontos volt – mély krízisben marad. A teológia segítséget nyújthat ennek a krízisnek a legyőzéséhez és új életet adhat egy hiteles metafizikának. A katolikus teológiának mindenesetre érdeke, hogy párbeszédet folytasson Isten és az igazság kérdéséről minden kortárs filozófiával.

72. A Fides et ratio-ban II. János Pál pápa a teológia és filozófia közötti kapcsolat megújításának szükségességére hivatkozva elvetette mind a filozófiai szkepticizmust, mind a fideizmust. A filozófiát önálló tudománynak ismerte el és döntő vitapartnernek a teológia érdekében. Hangsúlyozta, hogy a teológiának szükségszerűen a filozófiához kell fordulnia segítségért: filozófia nélkül a teológia nem tudná igazolni megállapításainak érvényét, sem megvilágítani az eszméit, sem pontosan megérteni a különböző gondolkodási iskolákat.[128] A teológia „kiindulási pontja és forrása” Istennek a történelemben kinyilatkoztatott Igéje, a teológia pedig arra törekszik, hogy ezt az Igét megértse. Mindazonáltal Isten Igéje az Igazság (vö. Jn 17,17), és ebből következik, hogy a filozófia, „az igazság emberi keresése”, elősegítheti Isten Igéjének megértését.[129]

73. A katolikus teológia egyik kritériuma, hogy meg kell próbálnia a keresztény hit igazságainak tudományosan és ésszerűen megokolt bemutatását. Hogy ezt megtegye, segítségül kell hívnia az értelmet, és el kell ismernie a hit és az értelem között fennálló szoros köteléket, elsősorban a filozófiai értelmet, hogy így le tudja győzni a fideizmust és a racionalizmust.[130]

2. A teológia egysége a módszerek és tudományágak sokszínűségében

74. Ez az alfejezet a teológia és a teológiák, valamint a teológia és az egyéb tudományok közötti kapcsolatot vizsgálja. A katolikus teológia – amit Szent Ágostonnal együtt alapvetően úgy lehet értelmezni, hogy az „érvelés vagy beszéd Istenről”[131] – a maga lényegében egy, és minthogy tudomány, megvannak a megkülönböztető jegyei: tárgya az egy és egyetlen Isten, s tárgyát saját módján tanulmányozza, vagyis a Kinyilatkoztatás által megvilágított értelem használatával. Szent Tamás éppen a Summa theologiae elején magyarázza, hogy a teológiában mindent az Istennel való vonatkozásában kell érteni, sub ratione Dei.[132] A kérdések nagy sokfélesége – amit a teológusnak figyelembe kell vennie – ebben az Istenre való végső hivatkozásban találja egységét. Mindazok a „misztériumok”, melyeket a különböző teológiai traktátusok tartalmaznak, arra vonatkoznak, ami – a szó legszorosabb értelmében – az egyetlen abszolút Misztérium, vagyis Isten Misztériuma. Az eme Misztériumra való hivatkozás egységesíti a teológiát a témák és gondolatmenetek hatalmas választékában, s a reductio in Mysterium fogalma értékes lehet annak a dinamizmusnak a kifejezésére, amely mélységes módon egyesíti a teológiai állításokat. Minthogy Isten Misztériuma Krisztusban lett kinyilatkoztatva a Szentlélek erejéből, a II. Vatikáni Zsinat kifejezte annak szükségességét, hogy minden teológiai tárgyat „Krisztus misztériumával és az üdvösség történetével eleven kapcsolatban kell megújítani”.[133]

75. Az Egyházatyák a „teológia” szót csupán egyes számban ismerték. Számukra a teológia nem „mítosz” volt, hanem magának Istennek a Logosza. Annak mértékében, ahogyan Isten Lelke az emberi lelket a Logosz kinyilatkoztatásán keresztül hatalmába kerítette, és arra irányította, hogy az ő természetének és működésének végtelen misztériumát szemlélje, az embereknek is lehetségessé vált a teológia művelése. A skolasztikus teológiában a teológusok által vizsgált kérdések különbözősége igazolhatta a különböző módszereket, de soha nem vonták kétségbe a teológia alapvető egységét. A középkor vége felé azonban volt egy olyan törekvés, hogy megkülönböztessék és egyenesen elválasszák egymástól a skolasztikus és misztikus teológiát, a spekulatív és pozitív teológiát, és így tovább. A modern időkben a „teológia” szót egyre nagyobb mértékben többes számban kezdik használni. Különböző szerzők, korszakok vagy kultúrák teológiájáról beszélnek, ezeknek a „teológiáknak” megkülönböztető jegyeire, jellemző témáira és sajátos távlataira való hivatkozással.

76. Különböző tényezők járultak hozzá a „teológiák” eme modern sokféleségéhez.

– A teológiában egyre nagyobb hangsúlyt kapott a különböző tárgyakra történő benső szakirányosodás: például bibliai tudományok, liturgia, patrisztika, egyháztörténet, fundamentális teológia, dogmatika, erkölcsteológia, lelkipásztori teológia, lelkiség, kateketika, egyházjog. Ez a fejlődés elkerülhetetlen és érthető a teológia tudományos természete és a kutatás igényei miatt.

– A teológiai stílusoknak van egy bizonyos különbözősége az egyéb tudományok külső hatása miatt: például a filozófia, a filológia, a történelem, a szociális tudományok, természettudományok, élettani tudományok. Következésképpen a mai katolikus teológia központi területein a gondolkodásmód igen különböző formái léteznek együtt: például a transzcendentális teológia és az üdvösségtörténeti teológia, az analitikus teológia, a megújított skolasztikus teológia és metafizika, a politikai teológia és a felszabadítás teológiája.

– Ami a teológia művelését illeti: folyton növekszik a témák, helyek, intézmények, tervek, kontextusok és érdeklődések sokfélesége, valamint újraértékelődik a kultúrák pluralitása és változatossága.[134]

77. A teológiák sokfélesége kétségtelenül szükséges és jogos.[135] Elsősorban az isteni igazság gazdagságának következménye, hogy az emberek csak sajátos szempontjaikkal tudják felfogni, és soha nem a maga egészében, sőt soha nem végleges módon, de mindig – úgyszólván – új szemmel. Továbbá, az általa vizsgált és tárgyalt tárgyak különbözőségének (például Isten, az emberi lények, a történelmi események, a szövegek) és az emberi kérdésfelvetések változatosságának értelmében a teológiának elkerülhetetlenül a tárgyak és módszerek sokféleségéhez kell folyamodnia,[136] a vizsgált tárgy természete szerint. A teológiák sokfélesége valójában az Egyház katolicitását tükrözi, amely arra törekszik, hogy az egyetlen evangéliumot minden helyen és minden körülmények között hirdesse az embereknek.

78. A sokféleségnek természetesen megvannak a maga határai. Létezik egyrészt egy alapvető különbség a teológia törvényes pluralizmusa, másrészt pedig a relativizmus, heterodoxia vagy eretnekség között. Azonban maga a pluralizmus is problematikus, ha nincs meg a különböző teológiai tárgyak közötti párbeszéd, vagy pedig nincsenek olyan egyeztetett kritériumok, melyek által a különböző teológiai formák – önmaguk vagy mások által – katolikus teológiaként lehetnének értelmezhetők. Ezeknek a problémáknak elkerüléséhez vagy legyőzéséhez lényeges a teológiának – mint értelmes vállalkozásnak, scientia fidei és scientia Dei – alapvető közös elismerése, úgy, hogy minden teológiát egy egyetemes közös igazsággal való kapcsolatában lehessen értékelni.

79. Az egység keresésének a teológiák sokfélesége között ma sokféle formája van: a teológia közös egyházi hagyományára való hivatkozás sürgetése, a párbeszéd és az interdiszciplinaritás gyakorlása, továbbá az annak elkerülésére fordított figyelem, hogy más tudományágak, melyekkel a teológia szembesül, föléje helyezzék saját „tanítóhivatalukat”. Egy közös teológiai hagyomány létezése az Egyházban (amit meg kell különböztetni magától a Hagyománytól, de nem szabad elválasztani a Hagyománytól[137]) a teológia egységének egy fontos tényezője. A teológiában létezik egy közös emlékezet, oly módon, hogy bizonyos történelmi eredmények (például mind a keleti, mind a nyugati Egyházatyák írásai, Szent Tamás, a Doctor communis szintézise[138]) hivatkozási pontok maradnak a mai teológia számára. Az igaz, hogy az előző teológiai hagyományok néhány szempontját el lehet, vagy olykor el kell hagyni, de a teológus munkája soha nem tekinthet el a megelőző hagyományra való kritikus hivatkozástól.

80. A teológia sokféle formáját, melyeket ma meg lehet különböztetni (például biblikus, történelmi, alapvető, dogmatikus, gyakorlati, morális teológia), s amelyeket a különböző forrásai, módszerei és feladatai jellemeznek, alapvetően egyesíti egy olyan erő, amely Isten igaz ismerete és Isten üdvözítő terve felé tör. Közöttük szoros kapcsolatnak és együttműködésnek kell lennie. A párbeszéd a tudományközi együttműködés elengedhetetlen eszköz a teológia egységének biztosításához és kifejezéséhez. A „teológia” egyes számban egyáltalán nem a stílusok vagy fogalmak egységesítését jelenti, hanem inkább az igazság közös keresését jelöli, Krisztus testének közös szolgálatát és az egyetlen Isten közös imádását.

81. A teológia ősi időktől fogva együtt munkálkodott a filozófiával. Bár ez az együttműködés megmaradt alapnak, a legújabb időkben a teológia további együttműködőkre talált. A biblikus és egyháztörténeti tanulmányokat új elemző módszerek és szövegértelmezések segítették, valamint új technikák, hogy a források történelmi hitelességét igazolják, és a szociális, illetve kulturális fejlődést leírják.[139] A szisztematikus, a fundamentál- és erkölcsteológia mindegyike hasznot húzott a természeti, gazdasági és orvosi tudományokból. A gyakorlati teológia profitált a szociológiával, pszichológiával és a pedagógiával való találkozásból. Mindezekben a kapcsolatokban a katolikus teológiának tiszteletben kell tartania a módszerek és az alkalmazott tudományok helyes koherenciáját, de kritikusan is kell bánnia velük a hit fényénél, mely a teológus önazonosságának és motivációjának része.[140] A részleges – más tudományterületről kölcsönzött módszerek által elért – eredmények nem lehetnek meghatározók a teológus munkájában, és kritikusan kell befogadni a teológiába a működésüket és érvelésüket.[141] Az egyéb tudományok ismereteinek és módszereinek nem megfelelően kritikus használata valószínűleg a teológiai munka eltorzulásához és széttöredezéséhez vezet. Valójában már az Atyák felismerték, hogy a hit és a filozófia között létrehozott elhamarkodott fúzió az eretnekség forrása.[142] Röviden, nem szabad elfogadni, hogy más tudományok ráerőltessék a maguk „tanítóhivatalát” a teológiára. A teológus átveheti és felhasználhatja az egyéb tudományterületek által nyújtott adatokat, de csak a teológia saját elveinek és módszereinek a fényében.

82. Az egyéb tudományokból származó adatok eme kritikus integrációjában és asszimilációjában, melyet a teológia végez, a filozófia közvetítő szerepet játszik. A filozófiát illeti, mivel racionális tudomány, hogy egyetemesebb összképbe illessze az egyéb tudományokból származó eredményeket. A filozófia közvetítő szerepéhez való fordulás segíti a teológust, hogy a tudományos adatokat kellő gondossággal használja. Például az élet kialakulásának területén szerzett tudományos ismereteket a filozófia fényénél kell tárgyalni, hogy meghatározza az értéküket és jelentésüket, mielőtt a teológia venné tárgyalás alá őket.[143] A filozófia segíti továbbá a tudósokat annak a kísértésnek az elkerülésében, hogy egyoldalú módon alkalmazzák saját módszereiket és saját kutatásaik eredményeit az olyan vallási kérdésekben, melyek más megközelítést igényelnek.

83. A teológia és a vallástudományok vagy vallásos tudományok közötti kapcsolat (például vallásfilozófia, vallásszociológia) különösen fontos. A vallástudományok vagy vallásos tudományok a keresztény hagyomány szövegeit, intézményeit és jelenségeit tárgyalják, de – metodológiai alapelveik természete szerint – ez a tanulmányozás kívülről történik, anélkül, hogy rákérdeznének annak igazságára, amit vizsgálnak; számukra az Egyház és annak hite egyszerűen olyan kutatási tárgy, mint bármi más tárgy. A 19. században jelentős ellentétek voltak a teológia és a vallástudományok vagy vallásos tudományok között. Az egyik oldalról azt állították, hogy a teológia nem tudomány, mert a hit az előfeltétele; csak a vallástudományok vagy vallásos tudományok lehetnek „objektívek”. A másik oldalról azt mondták, hogy a vallástudományok vagy vallásos tudományok anti-teológusok, mert tagadnák a hitet. Ezek a régi ellentétek olykor ma is előbukkannak, de most jobbak az előfeltételek a két fél közötti termékeny párbeszédhez. Egyrészt a vallástudományokat vagy vallásos tudományokat már integrálták a teológiai módszerek egészébe, minthogy nem csak az exegézis és az egyháztörténet számára, hanem a lelkipásztori és fundamentális teológia számára is szükséges kutatni a vallásos eszmék, témák, rítusok struktúráját és fenomenológiáját. Másrészt a fizikai tudományok és a korszerű ismeretelmélet általánosságban megmutatták, hogy soha nincs olyan semleges helyzet, ahonnan az igazságot keresni lehetne; a tudós mindig a sajátos szempontok, felismerések és előfeltevések hordozója, melyek az ő elemzését befolyásolják. Mindazonáltal megmarad egy lényeges különbség a teológia és a vallástudományok vagy vallásos tudományok között: a teológia tárgya az Isten igazsága, és erre a tárgyra hittel és Isten fényében reflektál, míg a vallástudományok vagy vallásos tudományok tárgya a vallásos jelenségek, és ezekhez kulturális érdeklődéssel közelednek, metodológiailag eltekintve a keresztény hit igazságától. A teológia túlmutat a vallástudományokon vagy vallásos tudományokon, amikor belülről reflektál az Egyházra és annak hitére, de hasznot is húzhat azokból a kutatásokból, melyeket a vallástudományok vagy vallásos tudományok kívülről végeznek.

84. A katolikus teológia elismeri az egyéb tudományok jogos autonómiáját és hivatásos illetékességét, valamint törekvésüket is a bennük található ismeret megszerzésére, sőt a fejlődést ő maga ösztönözte sok tudományban. A teológia továbbá utat nyit az egyéb tudományok előtt, hogy teológiai témákkal foglalkozzanak. Építő jellegű kritika révén segíti az egyéb tudományokat, hogy a racionalizmus befolyása alatt szerzett anti-teológiai elemeiktől megszabadulhassanak. A racionalizmus és pozitivizmus – kiszorítva a teológiát a tudományok csoportjából – maguknak a tudományoknak a jelentőségét és hatását szűkítette le. A katolikus teológia kritizálja a tudományok mindenféle ön-abszolutizációját mint önkorlátozást és elszegényítést.[144] A teológia és a teológusok jelenléte az egyetemi élet szívében, valamint az, hogy jelenlétük által lehetségessé vált az egyéb tudományokkal való párbeszéd, elősegíti a szellemi élet széles, analogikus és integrális szemléletét. Mint scientia Dei és scientia fidei, a teológia fontos szerepet játszik a tudományok szimfóniájában, és így kapja meg az őt megillető helyet az akadémia világában.

85. A katolikus teológia egyik kritériuma az, hogy megpróbálja beilleszteni a kutatások és módszerek sokféleségét az intellectus fidei egységesített tervébe, és ragaszkodik az igazság egységéhez és így magának a teológiának alapvető egységéhez. A katolikus teológia elismeri az egyéb tudományok módszereit és kritikusan alkalmazza azokat a saját kutatásában, nem zárkózik el a kritikától, és nyitva áll a tudományos párbeszédre.

3. Tudomány és bölcsesség

86. Ez az utolsó alfejezet azt a tényt vizsgálja, hogy a teológia nem csupán tudomány, hanem bölcsesség is, különleges szereppel az egész emberi megismerés és Isten Misztériuma közötti kapcsolatban. Az emberi személy nem elégszik meg részleges igazságokkal, hanem törekszik a tudomány különböző elemeit és területeit úgy egységesíteni, hogy az összes dolgot, sőt magát az emberi élet végső igazságát is megértse. Ez a kutatás kétségtelenül lelkesíti magát a teológiát, és szoros kapcsolatba vonja a lelki tapasztalattal és a szentek bölcsességével. Tágabb értelemben azonban a katolikus teológia mindenkit meghív a végső Igazság transzcendenciájának a felismerésére, amit soha nem lehet teljesen megérteni vagy megismerni. A teológia nem csupán bölcsesség önmagában, hanem bölcsességre való invitálás más tudományágak felé is. A teológia jelenlétének a tudományos vitatkozásban és az egyetemi életben potenciálisan megvan az az áldásos hatása, hogy mindenkit emlékeztet az emberi értelem bölcsességi hivatására és Jézus sokatmondó kérdésére, amit első szavaival mondott Szent János evangéliumában: „Mit kerestek?” (Jn 1,38 – SzIT: „Mit akartok?”).

87. Az Ószövetségben háromszor jelenik meg a bölcsességi teológia középponti üzenete: „Az Úr félelme a bölcsesség kezdete” (Zsolt 110/111,10; vö. Péld 1,7; 9,10). Ennek a megállapításnak az alapja: Izrael bölcseinek az a belátása, hogy Isten bölcsessége működik a teremtésben és a történelemben, és hogy aki ezt felfogja, az meg tudja érteni a világ és az események értelmét (vö. Péld 7sk; Bölcs 7sk). Az „Isten félelme” a helyes magatartás Isten jelenlétében (coram Deo). A bölcsesség az a művészet, mely által a világot meg lehet ismerni és az egyéni életet Isten imádására lehet irányítani. A Prédikátor és Jób könyve hatásosan mutatja be az emberi megismerés, valamint az Isten gondolatai és útjai között lévő határokat, de nem azért, hogy lerombolja az emberi bölcsességet, hanem hogy belemélyítse azt az Isten bölcsességének horizontjába.

88. Maga Jézus Izraelnek ebbe a bölcsességi hagyományába állt be, és benne az ószövetségi kinyilatkoztatási teológia átalakult. Ő így imádkozott: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad” (Mt 11,25). A hagyományos bölcsességnek ez a zavara valami új meghirdetésének evangéliumi kontextusába helyezkedik bele: Isten szeretetének Jézus Krisztus személyében való eszkatologikus meghirdetésébe. Jézus így folytatja: „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja”, hogy aztán eljusson az ismert meghívásig: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű” (Mt 11,27-29). Ez a tanulás a tanítványi állapotból származik Jézus társaságában. Csak ő fedi fel az Írások értelmét (vö. Lk 24,25-27; Jn 5,36-40; Jel 5,5), mert Isten igazsága és bölcsessége benne lett kinyilatkoztatva.

89. Pál apostol kritizálja „a világ bölcsességét”, mely Jézus Krisztus keresztjében „oktalanságot” lát (1Kor 1,18-20). Ez az oktalanság – hirdeti ő – „Isten titokzatos, rejtett bölcsessége”, „amelyet Isten öröktől fogva rendelt” és most kinyilvánított (1Kor 2,7). A kereszt a döntő momentum Isten üdvözítő tervében. A keresztre feszített Krisztus „Isten hatalma és Isten bölcsessége” (1Kor 2,16). Azok a hívők, akik birtokában vannak „Krisztus gondolatainak” (1Kor 2,16), megkapják ezt a bölcsességet, és ez adja meg nekik, hogy eljussanak „Isten misztériumához” (1Kor 2,1-2). Fontos megjegyezni, hogy ha Istennek a keresztben kinyilvánított paradox bölcsessége ellene is mond a „világ bölcsességének”, soha nem mond ellent a hiteles emberi bölcsességnek. Ellenkezőleg, felülmúlja az utóbbit, és előre nem látható módon beteljesíti azt.

90. A keresztény hit korán találkozott a görögök bölcsesség-keresésével. Felhívta a figyelmet ennek a keresésnek a korlátaira, különösképpen azt a gondolatot illetően, hogy az üdvösség egyedül az ismeret (gnózis) által nyerhető el, de be is épített néhány eredeti meglátást a görögöktől. A bölcsesség egyesítő vízió. Míg a tudomány arra törekszik, hogy a részleges, korlátozott és jól meghatározott valóságnak egy egyetlen szempontjával vessen számot, megvilágítva a tanulmányozott tárgy tulajdonságait magyarázó alapelveket, addig a bölcsesség arra törekszik, hogy a valóság egészéről adjon egységesített látványt. Valójában olyan ismeretről van szó, amely összhangban áll a legnagyobb, legegyetemesebb és legkifejezőbb okokkal.[145] Az egyházatyák szerint a bölcs az volt, aki minden dolgot Isten és az örök valóságok fényében ítélt meg, amik normák az itteni földi dolgok számára.[146] Ezért a bölcsességnek erkölcsi és lelki dimenziója is van.

91. Amint a neve is jelzi, a filozófia önmagát bölcsességnek tekinti, vagy legalábbis a bölcsesség szeretetteljes keresésének. A metafizika különösen javasolja a létező alapvető titkának egy egységesített szemléletét; de Isten Igéje, mely feltárja azokat, amiket „szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott” (1Kor 2,9), utat nyit az embereknek egy magasabb bölcsesség felé.[147] Ez a természetfeletti keresztény bölcsesség, mely meghaladja a filozófia pusztán emberi bölcsességét, két, egymást kölcsönösen támogató formát ölt, melyeket azonban nem szabad összekeverni: a teológiai bölcsességet és a misztikus bölcsességet.[148] A teológiai bölcsesség a hit által megvilágosított értelem műve. Tehát megszerzett bölcsesség, bár természetesen feltételezi a hit ajándékát. Egységesített magyarázatot nyújt a valóságról a Kinyilatkoztatás legmagasabb igazságainak fényében, és mindent megvilágít a Szentháromság mindent megalapozó misztériumából kiindulva, akár önmagában tekintve, akár a teremtésben vagy a történelemben való működését szemlélve. Ezzel kapcsolatban az I. Vatikáni Zsinat ezt mondta: „a hit által megvilágosított ész, ha gondosan, jámborul és józanul kutat, Isten segítségével mind a természetes ismeretek analógiájából, mind maguknak a hittitkoknak egymás közti és az ember végcéljával való összefüggése alapján a hittitkok némi, éspedig nem kis mértékben gyümölcsöző megértésére jut”.[149] A szellemi szemlélődés, mely a teológus értelmi munkálkodásából fakad, így valóban bölcsesség. A misztikus bölcsesség vagy a „szentek tudománya” a Szentlélek ajándéka, mely az Istennel való szeretet-kapcsolatból származik. A szeretet ugyanis hatékony egytermészetűséget teremt az ember és az Isten között, aki megengedi a spirituális személyeknek, hogy ismerjék, sőt elszenvedjék az isteni dolgokat (pati divina),[150] valóságosan megtapasztalva azokat az életükben. Ez egy olyan nem-fogalmi ismeret, melyet gyakran a költészet fejez ki. Szemlélődésre és Istennel békében és csöndben megvalósuló személyes egyesülésre vezet.

92. A teológiai bölcsesség és a misztikus bölcsesség formálisan különbözik egymástól, és fontos, hogy ne keverjük össze őket. A misztikus bölcsesség soha nem lehet helyettesítője a teológiai bölcsességnek. Mindazonáltal világos, hogy a keresztény bölcsességnek eme két formája között szoros kapcsolat van mind a teológus személyében, mind az egyházi közösségben. Egyrészt az intenzív, szentségre törekvő lelki élet a hiteles teológia tartozéka, amint azt a keleti és nyugati Egyház hittudósainak példája mutatja. Az igazi teológia feltételezi a hitet, és a szeretet az ösztönzője: „Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet” (1Jn 4,8).[151] Az intelligencia a teológiának éleslátást ad, de a szív saját bölcsességgel rendelkezik, mely megtisztítja az intelligenciát. Ami minden keresztényre igaz – vagyis hogy a „meghívás által szentek” (1Kor 1,2) –, annak különös rezonanciája van a teológusok felé. Másrészt a teológiai munka helyes végzése, hogy a hitnek tudományos értelmezést adjon, lehetővé teszi a lelki tapasztalat hitelességének igazolását.[152] Avilai Szent Teréz ezért akarta, hogy szerzetesnői a teológusok tanácsát kérjék: „Minél jobban segít benneteket az Úr az imádságban, annál jobban szükséges, hogy tevékenységeitek és imádságaitok biztos alapon nyugodjanak”.[153] Végső soron, a teológusok segítségével, a Tanítóhivatal feladata, hogy eldöntse, valamely spirituális állítás hitelesen keresztény-e.

93. A teológia tárgya az élő Isten, a teológus életét pedig szükségszerűen jellemeznie kell annak a folytonos törekvésnek, hogy megismerje az élő Istent. A teológus nem vonhatja ki az életét abból a törekvésből, hogy a teljes valóságot Istennel kapcsolatban megértse. Az igazságnak való engedelmesség megtisztítja a lelket (vö. 1Pt 1,22) és „a felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató” (Jak 3,17). Ebből az következik, hogy a teológiai kutatásnak meg kell tisztítania a teológus értelmét és szívét.[154] A teológiai munkának ez a sajátos jellemzője egyáltalán nem tesz erőszakot a teológia tudományos jellegén; ellenkezőleg: mélységes egyetértésben van vele. A teológiát így megkülönböztető spiritualitás jellemzi. A teológus spiritualitásának szerves része az igazság szeretete, a szív és az értelem megtérésére való készség, szentségre való törekvés és elköteleződés az egyházi küldetés és közösség felé.[155]

94. A teológusok sajátos hivatást kaptak Krisztus testének szolgálatára. Meghívva és megajándékozva, különleges kapcsolatban vannak a testtel és annak minden tagjával. „A Szentlélek közösségében” élve (2Kor 13,13), minden testvérükkel és nővérükkel együtt törekedniük kell arra, hogy életüket az Eucharisztia misztériumára alakítsák, „melyből az Egyház folyamatosan él és növekszik”.[156] Valóban, minthogy arra kaptak hivatást, hogy a hit titkait magyarázzák, különleges kapcsolatban kell lenniük az Eucharisztiával, amelyben benne van „az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk”, akinek teste a Szentlélek által élővé és éltetővé tesz.[157] Amint az Eucharisztia az Egyház életének „forrása és csúcsa”,[158] valamint az „egész evangelizációé”,[159] úgy az egész teológiának is forrása és csúcsa. Ebben az értelemben a teológiát lényegileg és mélységesen „misztikusnak” lehet felfogni.

95. Isten igazsága tehát nem egyszerűen olyasvalami, amit szisztematikus reflexióban lehet előadni és deduktív érveléssel igazolni; élő igazság, amit a Krisztusból való részesedésnek köszönhetően lehet megtapasztalni, „aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett” (1Kor 1,30). Mivel bölcsesség, a teológia képes integrálni mind a tanulmányozott, mind a tapasztalt hitet, és Isten igazságának szolgálatában túllépni annak határait, ami szigorúan lehetséges intellektuális szempontból. A teológiának ez a bölcsességként való értelmezése elősegítheti két probléma megoldását, melyek ma a teológiában jelentkeznek: először lehetőséget nyújt a hívők és a teológiai reflexió közötti szakadék áthidalására; másodszor lehetőséget nyújt Isten igazsága megértésének bővítésére, hogy így könnyebbé váljon az Egyház küldetése az eltérő bölcsességi hagyománnyal rendelkező nem-keresztény kultúrákban.

96. A teológiát sajátságosan jellemző misztérium-érzék a teológiai ismeret határainak készséges elfogadására vezet, ellentétben minden racionalista, az Isten Misztériumának kimerítésére irányuló igénnyel. A IV. Lateráni Zsinat tanítása alapvető fontosságú: „a Teremtő és a teremtmény között nem lehet akkora hasonlóságot megjelölni, hogy egyúttal tudomásul ne vennénk a közöttük létező nagyobb különbözőséget”.[160] A hit által megvilágosított és a Kinyilatkoztatás által vezérelt értelem mindig tisztában van tevékenységének benső korlátaival. Ezért lehetséges az, hogy a katolikus teológia „negatív” vagy „apofatikus” formát öltsön.

97. A negatív teológia azonban egyáltalán nem a teológia tagadása. A katafatikus és az apofatikus teológiát nem szabad egymással szembeállítani. Anélkül, hogy Isten Misztériumának értelmi megközelítését kizárná, a via negativa egyszerűen megvilágítja az ilyen megközelítés határait. A via negativa minden hiteles teológiai párbeszédnek alapvető dimenziója, de nem szabad elválasztani a via affirmativa-tól és a via eminentiae-től sem.[161] Az emberi szellem, a következményektől az Okhoz, a teremtettől a Teremtőhöz emelkedve, először állítani a teremtményekben felfedezett hiteles tökéletességeknek Istenben való jelenlétét (via affirmativa), majd tagadja, hogy ezek a tökéletességek Istenben tökéletlen formában lennének meg, ahogy azok a teremtményekben vannak (via negativa); végül állítja, hogy ezek Istenben olyan sajátosan isteni módon vannak meg, amely megszökik az emberi megértés elől (via eminentiae).[162] A teológia jogosan törekszik arra, hogy Isten Misztériumáról hitelesen beszéljen, de ugyanakkor tudja, hogy tudása, bármennyire is igaz, inadekvát Isten valóságához, akit soha nem lehet „megérteni”. Amint Szent Ágoston mondta: „Ha megérted, akkor nem Isten”.[163]

98. Fontos tudatosítani az ürességnek és az Isten hiányának azt az érzését, amit ma sok ember tapasztal, és ami a modern kultúra oly nagy részét átitatja. Az elsődleges valóság azonban a keresztény teológiában az Isten kinyilatkoztatása. Kötelező hivatkozási pontja Jézus Krisztus élete, halála és feltámadása. Ezekben az eseményekben Isten véglegesen szólt megtestesült Igéjén keresztül. Az affirmatív teológia a teremtésben és a történelemben jelen lévő Ige engedelmes meghallgatásának következményeként lehetséges. Isten Misztériuma – ami Jézus Krisztusban a Szentlélek erejéből lett kinyilatkoztatva – az extaszisz misztériuma, a szereteté, közösségé és a három isteni személy kölcsönös egymás-átjárásáé; a kenószisz misztériuma, amivel Jézus a megtestesülésében lemondott isteni formájáról, hogy szolgai alakot vegyen fel (vö. Fil 2,5-11); és a theószisz misztériuma, ahol az emberek arra kaptak hivatást, hogy részt vegyenek Isten életében, és hogy az „isteni természetben részesüljenek” (2Pt 1,4) Krisztus által a Lélekben. Amikor a teológia negatív útról és szavak nélküliségről beszél, a Szentháromságos Misztérium előtti tiszteletteljes félelem érzésére hivatkozik, mely misztériumban az üdvösség van. Bár nem lehetséges teljesen leírni, a szeretet révén a hívők már részesednek a Misztériumban: „Akit, noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét” (1Pt 1,8-9).

99. A katolikus teológia egyik kritériuma, hogy keresnie kell Isten bölcsességét, és örvendeznie kell benne, ami a világ számára oktalanság (vö. 1Kor 1,18-25; 1Kor 2,6-16). A katolikus teológiának a Biblia nagy bölcsességi hagyományában kell gyökereznie; bele kell kapcsolódnia a keleti és nyugati kereszténység bölcsességi hagyományaiba, valamint keresnie kell a hídépítést minden bölcsességi hagyomány irányában. Mivel az igazi bölcsesség keresésére törekszik az Isten Misztériumának tanulmányozásában, a teológia elismeri Isten tökéletes elsőbbségét; nem arra törekszik, hogy Istent birtokolja, hanem arra, hogy Isten birtokolja őt. Ezért figyelnie kell arra, amit a Lélek mond az Egyházaknak a „szentek tudománya” által. A teológia magába foglalja az életszentségre, valamint az Isten Misztériuma transzcendenciájának egyre mélyebb tudatosítására való törekvést.

 

Összegzés

100. Mivel a teológia az Egyháznak és a társadalomnak nyújtott szolgálat, a teológusok által írt jelen szöveg is arra törekszik, hogy szolgálatára legyen a többi teológus társunknak és azoknak is, akikkel katolikus teológusok párbeszédet folytatnak. Tisztelettel írva mindazoknak, akik előbbre viszik a teológiai kutatást, valamint a teológusi hivatás örömének és kiváltságának mélységes érzésével, arra törekszik, hogy megmutassa a katolikus teológiát jellemző perspektívákat és alapelveket, és hogy bemutassa azokat a kritériumokat, melyek fényében ez a teológia fölismerhető. Összefoglalva azt lehet mondani, hogy a katolikus teológia Istennek Krisztusban kinyilatkoztatott Misztériumát tanulmányozza, és azoknak a hit-tapasztalatát vázolja, akik az Egyházzal közösségben vannak s az isten életben részesednek a Szentlélek kegyelméből, aki az Egyházat elvezeti az igazságra (Jn 16,13). Elmélkedik annak a szeretetnek a végtelenségén, amely által az Atya a világnak ajándékozta a Fiát (vö. Jn 3,16) és azon a dicsőségen, kegyelemen és igazságon, amely őbenne lett kinyilatkoztatva a mi üdvösségünkért (vö. Jn 1,14), hangsúlyozza az inkább az Istenbe, mint a teremtett dolgokba vetett remény fontosságát, azt a reményt, melyet törekszik megmagyarázni (vö. 1Pt 3,15). Minden tevékenységében – megfogadva Pál apostol buzdítását a „mindenkori hálaadásra” (Kol 3,15; 1Tesz 5,18), még a csapásokban is (vö. Róm 8,31-39) – alapvetően doxológikus, dicsőítés és hálaadás jellemzi. Mivel Istennek a mi üdvösségünkért végbevitt művét és műveinek összehasonlíthatatlan természetét tanulmányozza, a dicsőség és a dicséret a leginkább hozzá illő módszer, amint Szent Pál nemcsak szavaival, hanem példájával is tanította: „Annak pedig, aki bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk, legyen dicsőség az Egyházban és Jézus Krisztusban minden nemzedéken át, örökkön-örökké! Ámen” (Ef 3,20-21).


[1] II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et Spes, 3.

[2] A két utóbbi fogalomhoz lásd fentebb a 92-94. és következőleg a 10., 25-32. pontokat.

[3] H. de Lubac, Cattolicismo. Aspetti sociali del dogma, Milano, Jaca Book, 1992.

[4] Lásd L’interpretazione dei dogmi, in Civ. Catt. 1990 II 144-173.

[5] A „katolikus” itt arra az Egyházra vonatkozik, mely a Krisztus által alapított és Péter gondoskodására bízott egy, szent katolikus és apostoli Anyaszentegyházban áll fenn (vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium, 8., Unitatis Redintegratio, 4., Dignitatis humanae, 1.). A „teológia” szó az egész szövegben úgy vonatkozik a teológiára, ahogy azt a katolikus Egyház értelmezi.

[6] II. Vatikáni Zsinat, Dei Verbum, 2.

[7] XVI. Benedek pápa Verbum Domini szinodus utáni apostoli buzdítás (2010), 6. vö. Dei Verbum, 2., 6.

[8] Verbum Domini, 3.

[9] Ahol külön nincs jelölve, minden szentírási idézetet a következőből veszünk: Biblia. Ószövetségi és újszövetségi Szentírás, Szent István Társulat, Budapest, 2005.

[10] Dei Verbum, 1. Vö. Szent Ágoston, De catechizandis rudibus 4,8 (Corpus Christianorum Series Latina [CCSL] 46,129).

[11] Verbum Domini, 7; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK), 108.

[12] Vö. Dei Verbum, 7., 11., 16.

[13] Dei Verbum, 21.

[14] Szent Ágoston, „Deus […] per hominem more hominum loquitur; quia et sic loquendo nos quaerit” (De civitate Dei XVII,6,2; [CCSL] 48,567); vö. Dei Verbum, 12.

[15] Dei Verbum, 11.

[16] Dei Verbum, 8.

[17] Verbum Domini, 18.

[18] Dei Verbum, 2.

[19] Vö. Dei Verbum, 5., az I. Vatikáni Zsinatra való hivatkozással: Dei Filius, 3. fej. (DH 3008).

[20] Vö. Dei Verbum, 3., valamint az I. Vatikáni Zsinat, Dei Filius, 2. fej. (DH 3004).

[21] Vö. még: 1Jn 4,1-6; 2Jn 7; Gal 1,6-9; 1Tim 4,1.

[22] KEK, 2089.

[23] Szent Ágoston, In Joannis Evang., XXIX,6 [CCSL 36,287]; továbbá: Sermo 43,7 [CCSL 41,511].

[24] Szent Ágoston, Levél 120. (Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum [CSEL 34,2,704]): „Porro autem qui vera ratione iam quod tantummodo credebat intelligit, profecto praepondendus est ei qui cupit adhuc intelligere quod credit; si autem non cupit et ea quae intelligenda sunt credenda tantummodo existimat, cui rei fides prosit ignorat”.

[25] Vö. Szent Ágoston, De Trinitate XIV,1 [CCSL 50,424]: „Huic scientiae tribuens… illud tantummodo quo fides saluberrima, quae ad veram beatitudinem ducit, gignitur, nutritur, defenditur, roboratur”.

[26] II. János Pál, Fides et Ratio enciklika (1998), kezdő szavak.

[27] Szent Anzelm, Proslogion, Proemium (in S. Anselmi Cantuariensis Archiepiscopi Opera omnia, ed. F. S. Schmitt, t. 1, p. 94). A hit, remény és szeretet között fennálló szoros kapcsolat értelmében (lásd föntebb, a 11. pontban) le lehet szögezni, hogy a teológia spes quaerens intellectum (vö. 1Pt 3,15) és caritas quaerens intellectum is. Ezt az utóbbi szempontot a keresztény Kelet különösen is kiemeli: ugyanis a teológia Krisztus misztériumát magyarázza, ami Isten szeretetének a Kinyilatkozatása (vö. Jn. 3,16), az Isten szeretetének szavakban való kifejezése.

[28] Vö. különösen Melchior Cano, De locis theologicis, ed. J. Belda Plans (Madrid, 2006). Cano tíz loci-t sorol fel: Szentírás, Krisztus és az apostolok hagyománya, Katolikus Egyház, Zsinatok, Római Egyház, régi szentek, skolasztikus teológusok, természetes ész, filozófusok, emberi történelem.

[29] Dei Verbum, 24.

[30] Verbum Domini, 35; vö. 31.

[31] Vö. Tridenti Zsinat, Decretum de libris sacris et de traditionibus recipiendis (DH 1501-1505).

[32] Pontificia Commissione Biblica, L’Interpretazione della Bibbia nella Chiesa (1993), III, C, 1; vö. Verbum Domini, 33.

[33] Dei Verbum, 12.

[34] Vö. Dei Verbum, 12.

[35] Vö. Pontificia Commissione Biblica, L’Interpretazione della Bibbia nella Chiesa, I, B-E.

[36] Verbum Domini, 34.

[37] „Mivel pedig a Szentírást ugyanazon Szentlélek segítségével kell olvasni és magyarázni, mint akinek sugalmazására készült, a szent szövegek helyes értelmezésénél ugyanilyen gonddal kell szemmel tartani a teljes Szentírás tartalmát és egységét, figyelembe véve az egész Egyház élő hagyományát és hit analógiáját” (Dei Verbum, 12).

[38] Vö. Verbum Domini, 39.

[39] Vö. Pontificia Commissione Biblica, L’Interpretazione della Bibbia nella Chiesa (1993), II, B; valamint KEK, 115-118. A középkori teológia a Szentírás négy értelméről beszél: Littera gesta docet, quid credas allegoria, moralis quid agas, quo tendas anagogia.

[40] Verbum Domini, 34.

[41] A Szentírásnak a teológiában való központi helyéről vö. Szent Bonaventura, Breviloquium, Prológus.

[42] II. Vatikáni Zsdinat, Optatam Totius, 16. Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae, Ia, q. 36, a. 2, ad 1: „De Deo dicere non debemus quod in sacra Scriptura non invenitur vel per verba, vel per sensum”.

[43] Verbum Domini, 37.

[44] Verbum Domini, 46.

[45] Dei Verbum, 21.

[46] Vö. Dei Verbum, 22.

[47] Dei Verbum, 8.

[48] Dei Verbum, 7.

[49] Dei Verbum, 8.

[50] Dei Verbum, 8.

[51] Optatam Totius, 16.

[52] Alexandriai Szent Cirill bemutatott az Efezusi Zsinat patrisztikus szövegeiből egy gyűjteményt; vö. Mansi IV,1183-1195; E. Schwartz (ed.), Acta Conciliorum Oecumenicorum I,1.1, pp. 31-44.

[53] Vö. Szent Ágoston, Contra duas epistulas pelagianorum, 4,8,20 [CSEL 60,542-543]; 4,12,32 [CSEL 60,568-569]; Contra Iulianum, 1,7,34 [PL 44,665]; 2,10,37 [PL 44,700-702]. Továbbá Lerini Szent Vince, Commonitorium 28,6 [CCSL 64,187): „Sed eorum dumtaxat patrum sententiae conferendae sunt, qui in fide et communione catholica sancte sapienter constanter viventes docentes et permanentes, vel mori in Christo fideliter vel occidi pro Christo feliciter meruerunt”.

[54] Vö. DH 301,1510.

[55] DH 1507,3007.

[56] II. Vatikáni Zsinat, Lument Gentium, 25.

[57] Nemzetközi Teológiai Bizottság, L’Interpretazione dei Dogmi (1990), B, III, 3; vö. L’unitŕ della fede e il pluralismo teologico (1972), 6-8, 10-12.

[58] Vö. XXIII. János, „Allocutio in Concilii Vaticani inauguratione”, in AAS 84 (1962) 792; II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et Spes, 62. Az egész kérdés részletes tárgyalásához lásd: L’interpretazione dei dogmi.

[59] Dei Verbum, 10.

[60] Dei Verbum, 9.

[61] Dei Verbum, 24.

[62] J. A. Möhler, L’unitŕ nella Chiesa. Il principio del cattolicesimo nello spirito dei Padri della Chiesa dei primi tre secoli, Roma, Cittŕ Nuova, 1969.

[63] Verbum Domini, 7.

[64] Dei Verbum, 8.

[65] Dei Verbum, 9.

[66] Vö. Dei Verbum, 8; Lumen Gentium, 13., 14; Unitatis Redintegratio, 15., 17; Ad Gentes, 22.

[67] Vö. Y. Congar, Tradition et traditions: I. Essai historique; II. Essai théologique, Paris, 1960; 1963.

[68] Quarta Conferenza mondiale di Fede e Costituzione (Montreal, 1963), „Scrittura, Tradizione e Tradizioni”, 48., p. 52 (in P. C. Rodger – L. Vischer [eds], New York, 1964). Szoros értelemben – amint ez a dokumentum is teszi – különbséget lehet tenni a Hagyomány (nagy „H” betűvel írva) és a hagyományok (kis „h” betűvel írva) között: A Hagyomány „maga az Evangélium, nemzedékről nemzedékre átadva az Egyházban és az Egyház által”, „maga az Egyház életében jelen lévő Krisztus”; a hagyomány „az átadás folyamata” (39., p. 50).

[69] Vö. Unitatis Redintegratio, 6.

[70] Lumen Gentium, 12.

[71] Dei Verbum, 8.

[72] Lumen Gentium, 35.

[73] Lumen Gentium, 12.

[74] Vö. Lumen Gentium, 2. fejezet.

[75] Vö. Lumen Gentium, 3. fejezet.

[76] Vö. Dei Verbum, 8; Szent Iréneusz, Adv. Haer., IV,26,2.

[77] Vö. Lumen Gentium, 21., 24-25.

[78] Dei Verbum, 10; lásd föntebb, 30.

[79] Szent Ágoston, Sermo 340, A [PL 38,1483].

[80] Az egyházi és teológusi hivatásról szóló Donum Veritatis instrukció (1990) Isten által a népének adományozott igazságról beszél (2-5. pont), és „a teológus hivatását” Isten népének közvetlen szolgálatában jelöli meg, hogy ez eljuthasson a hitben kapott adományok megértésére (6-7. pont).

[81] Dei Verbum, 10.

[82] A Nemzetközi Teológiai Bizottság foglalkozott ezzel a kérdéssel a dokumentumában: Magistero e teologia (1975), s ugyanezt tette a Hittani Kongregáció is a dokumentumában: Donum Veritatis.

[83] Dei Verbum, 10.

[84] Vö. Magistero e teologia, Tesi 2. Ma már – természetesen – a püspökök és teológusok nem két, teljesen különböző csoportot alkotnak, mint a múltban.

[85] Vö. Donum Veritatis, 21.

[86] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen Gentium, 21-25, Christus Dominus, 12, Dei Verbum, 10.

[87] Aquinói Szent Tamás különbséget tett a magisterium cathedrae pastoralis és a magisterium cathedrae magistralis között, az elsőt a püspökökre, a másodikat a teológusokra vonatkoztatva. Ma a Tanítóhivatal vagy az egyházi Tanítóhivatal alatt a kettő közül az elsőt értik, és ebben az értelemben használjuk a jelen szövegben is. Bár a teológusoknak ténylegesen van tanítói tevékenysége, amit az Egyház formálisan is elismerhet, mégsem szabad összekeverni vagy szembehelyezni a püspökökéivel; vö. Aquinói Szent Tamás, Contra Impugnantes, c. 2; Quaest. Quodlibet., III, q. 4, a. 9, ad 3; In IV Sent., d. 19, q. 2, a. 3, q. 3, ad 4; továbbá: Donum Veritatis, lábjegyzet a 27. oldalon.

[88] Vö. Donum Veritatis, 34.

[89] Vö. Donum Veritatis, 13-20.

[90] Vö. Nemzetközi Teológiai Bizottság, L’interpretazione dei dogmi, B, II, 3. Azok a teológiai javaslatok, melyek különböző szinteken szembemennek a Tanítóhivatal tanításával, megfelelően differenciált negatív értékelés vagy cenzúra tárgyává lesznek, a felelősek pedig a lehetséges szankciók elé néznek; vö. II. János Pál, Ad tuendam fidem apostoli levél, motu proprio (1998).

[91] Vö. Magistero e teologia, Tesi 8.

[92] Vö. Donum Veritatis, 21-41.

[93] J. H. Newman, „Preface to the Third Edition”, in H. D. Wiedner (ed.), The Via Media of the Anglican Church, Oxford, Clarendon Press, 1990, 27.

[94] A harmadik kiadás előszava (29-30. old.). „Nem minden ismeret alkalmas minden értelem számára; egy állítás lehet igaz, és mindazonáltal, egy bizonyos időben és helyen lehet »vakmerő, sértő a jámbor fülek számára, sőt botrányos is«, ha nem éppen »eretnek« vagy »téves «” (34. old.).

[95] Magistero e teologia, Tesi 9. A Nemzetközi Teológiai Bizottság továbbá a vitás helyzetek helyes megoldására is ajánlott vezérelveket (vö. Tesi 11-12.).

[96] Vö. Magistero e teologia, Tesi 8.

[97] Magistero e teologia, Tesi 8.

[98] Lásd a 83. pontot.

[99] Vö. Lumen Gentium, 22., 25.

[100] Vö. Donum Veritatis, 11.

[101] Lásd például Szent Ágoston, Epist. 82,5,36 [CCSL 31A,122), ahol arra buzdítja Jeromost, a barátság szabadságában és a testvéri szeretetben, hogy legyen őszinte a kölcsönös kiigazításban; továbbá De Trinitate, I,3,5 [CCSL 50,33], ahol megállapítja, hogy bő gyümölcsöt hozna, ha azok, akik nincsenek egyetértésben vele, cáfolni tudnák az ő állításait, megtartva a magukét igazsággal és szeretettel.

[102] Vö. Nemzetközi Teológiai Bizottság, L’interpretazione dei dogmi, C,III,6.

[103] Vö. II. János Pál, Ut Unum Sint enciklika, 28.

[104] Gaudium et Spes, 11.

[105] Vö. Gaudium et Spes, 11.

[106] Gaudium et Spes, 4.

[107] Gaudium et Spes, 44.

[108] Vö. Gaudium et Spes, 44.

[109] Gaudium et Spes, 44.

[110] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum Concilium, 43; Unitatis Redintegratio, 4; Dignitatis Humanae 15; Apostolicam Actuositatem 14; Presbyterorum Ordinis 9.

[111] II. Vatikáni Zsinat, Ad Gentes, 11.

[112] II. Vatikáni Zsinat, Nostra Aetate, 2.

[113] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, IIa-IIae, q. 2, a. 10.

[114] Vö. Szent Anzelm, Proslogion, 1. fej. (in S. Anselmi Cantuariensis Archiepiscopi Opera omnia, ed. F. S. Schmitt, t. 1, p. 100): Desidero aliquatenus intelligere veritatem tuam, quam credit et amat cor meum; továbbá Szent Ágoston, De Trinitate, XV,28,51 [CCSL 50A,534].

[115] Szent Anzelm, Proslogion, 1. fej. (in S. Anselmi Cantuariensis Archiepiscopi Opera omnia, ed. F. S. Schmitt, t. 1, p. 100): Non tento, Domine, penetrare altitudinem tuam […]. Neque enim quaero intelligere ut credam, sed credo ut intelligam. Nam et hoc credo: quia „nisi credidero, non intelligam”.

[116] Vö. Órigenész, Contra Celsum, Prológus, 4 (ed. M. Boret), [Sources chrétiennes, vol. 132, pp. 72-73)]; Szent Ágoston, De civitate Dei, I [CCSL 47].

[117] Vö. Fides et Ratio, 73.

[118] Vö. Fides et Ratio, 77.

[119] Vö. I. Vatikáni Zsinat, Dei Filius (DH 3017); továbbá Aquinói Szent Tamás, Summa contra gentiles, I, c. 7.

[120] I. Vatikáni Zsinat, Dei Filius (DH 3019).

[121] Vö. Szent Jusztinosz, Dialogus cum Tryphone, 8,4 (Iustini philosophi et martyris opera quae feruntur omnia, ed. C. T. Otto (Corpus apologetarum christianorum saeculi secundi, 2, Iéna, 1877, pp. 32-33); Tatianosz, Oratio ad Graecos, 31 (Corpus apologetarum christianorum saeculi secundi, 6, Iéna, 1851, p. 118); továbbá II. János Pál pápa magyarázza: Fides et Ratio, 38.

[122] Vö. Szent Ágoston, De civitate Dei, VI,5-12 [CCSL 47,70-184].

[123] A „radikális ariánusok” teológiai racionalizmusára válaszolva, a kappadókiai atyák és a görög teológiai hagyomány azt hangsúlyozták, hogy az isteni lényeget önmagában lehetetlen megismerni itt a földön, sem természet, sem kegyelem révén, még a dicsőség állapotában sem. A latin teológia, abban a meggyőződésében, hogy az emberi boldogság csak Isten szemlélésében áll fenn „ahogyan ő van” (1Jn 3,2), inkább különbséget tesz az isteni lényeg megismerése között: amint a boldogoknak lett megígérve, illetve Isten lényegének teljes megismerése, mely csak magának Istennek a tulajdona. XII. Benedek a Benedictus Dei (1336) konstitúcióban definiálta, hogy a boldogok színről színre látják Istennek magát a lényegét (DH 1000).

[124] Vö. Aquinói Szent Tamás, In Boethium De Trinitate, prologo (ed. Leonine, t. 50, p. 76): „Modus autem de Trinitate tractandi duplex est, ut dicit Augustinus in I de Trinitate, scilicet per auctoritates et per rationes. Quem utrumque modum Augustinus complexus est, ut ipsemet dicit; quidam vero sanctorum patrum, ut Ambrosius et Hilarius, alterum tantum modum prosecuti sunt, scilicet per auctoritates; Boethius vero elegit prosequi per alium modum, scilicet per rationes, praesupponens hoc quod ab aliis per auctoritates fuerat prosecutum”.

[125] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, IIa-IIae, q. 1, a. 7.

[126] Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, Ia, q. 1, a. 3, ad 2.

[127] Vö. Kempis Tamás, Imitatio Iesu Christi, I,3.

[128] Fides et Ratio, 66.

[129] Vö. Fides et Ratio, 73.

[130] Vö. I. Vatikáni Zsinat, Dei Filius (DH 3008-3009, 3031-3033).

[131] Szent Ágoston, „De divinitate ratio sive sermo” (De civitate Dei VIII,1; [CCSL 47,216-217]).

[132] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, Ia, q.1, a.7: „Omnia autem pertractantur in sacra doctrina sub ratione Dei, vel quia sunt ipse Deus, vel quia habent ordinem ad Deum, ut ad principium et finem. Unde sequitur quod Deus vere sit subiectum huius scientiaa”.

[133] II. Vatikáni Zsinat, Optatam Totius, 16.

[134] Vö. Nemzetközi Teológiai Bizottság, Fede e inculturazione (1989).

[135] Vö. Nemzetközi Teológiai Bizottság, L’unitŕ della fede e il pluralismo teologico (1972).

[136] Vö. Nemzetközi Teológiai Bizottság, L’interpretazione dei dogmi (1990).

[137] Lásd föntebb 2. fejezet, 2. alfejezet: „Hűség az apostoli Hagyományhoz”.

[138] Vö. Optatam Totius, 16.

[139] Vö. L’interpretazione della Bibbia nella Chiesa. Ez a dokumentum értékes paradigmát jelent, mivel a különböző korszerű exegetikai módszerek képességeire és határaira reflektál a Kinyilatkoztatás teológiájának látókörén belül, magára a Szentírásra alapozva és a II. Vatikáni Zsinat tanításával összhangban.

[140] Vö. Summa theologiae, Ia, q. 1, a. 5, ad 2, ahol Szent Tamás ezt mondja a teológiáról: „Haec scientia accipere potest aliquid a philosophicis disciplinis, non quod ex necessitate eis indigeat, sed ad maiorem manifestationem eorum quae in hac scientia traduntur. Non enim accipit sua principia ab aliis scientiis, sed immediate a Deo per revelationem. Et ideo non accipit ab aliis scientiis tamquam a superioribus, sed utitur eis tamquam inferioribus et ancillis”.

[141] Például II. János Pál a Veritatis splendor (1993) enciklikájában arra buzdította az erkölcsteológusokat, hogy gyakorolják a megkülönböztetést a viselkedési tudományokban (különösképpen 33., 111., 112.).

[142] Az első Atyák aláhúzták, hogy az eretnekségek, különösképpen a gnószticizmus különböző formái, gyakran bizonyos filozófiai elméletek nem elegendően kritikus átvételéből származtak. Lásd például Tertullianus, De praescriptione haereticorum 7,3 [Sources chrétiennes 46, p. 96]: „Ipsae denique haereses a philosophia subornantur”.

[143] Vö. II. János Pál, Beszéd a Pápai Tudományos Akadémia Plenáris Ülésének résztvevőihez, 1996. október 22.; lásd továbbá Fides et Ratio, 69.

[144] XVI. Benedek pápa kórosnak látja az értelemben, amikor az elszakad a végső igazságtól és az Istent illető végső kérdésektől. Ennek a káros ön-korlátozásnak a következtében az értelem emberi érdekeknek veti alá magát és „eszközszerű értelemre” korlátozódik. Így út nyílik a relativizmus előtt. Eme veszélyek láttán Benedek pápa többszörösen hangsúlyozza, hogy a hit „tisztító erő az értelem számára”: „Isten távlatából szabadítja meg vakságától, és segíti, hogy egyre inkább önmaga legyen. Lehetővé teszi az ész számára, hogy jobban működjön és sajátos tárgyait jobban lássa” (Deus caritas est [2005] enciklika, 28.).

[145] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, Ia, q. 1, a. 6.

[146] Vö. Aquinói Szent Tamás, De Trinitate, XII,14,21-15, 25 [CCSL 50,374-380].

[147] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, Ia, q. 1, a. 6.

[148] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, Ia, q. 1 , a. 6, ad 3.

[149] I. Vatikáni Zsinat, Dei Filius, 4. fej. (DH 3016).

[150] Vö. Pszeudo Areopagita Dénes, De divinis nominibus, cap. 2, 9 (in Corpus Dionysiacum, I. Pseudo-Dionysius Areopagita, De divinis nominibus, Herausgegeben von Beate Regina Suchla, [„Patristische Texte und Studien, 33”, p. 134]).

[151] Vö. Hitvalló Szent Maximosz, Négyszáz szöveg a szeretetről, 2,26 (G. E. H. Palmer, Philip Sherrard, Kallistos Ware, trans. & ed., The Philokalia, vol. 2, London/Boston, 1981, p. 69): „A teológia kegyelmére… csak az lesz méltóvá, aki a szeretet szárnyain minden említett dolgon túljutott, és most Istenben van, úgyhogy a Lélek által – már amennyire az emberi elme számára lehetséges – valóban az Ő tulajdonságait fürkészi”; lásd továbbá Szentviktori Richárd, De praeparatione animi ad contemplationem 13 [PL 196,10A]: Ubi amor, ibi oculus; Tractatus de gradibus charitatis 3,23 (G. Dumeige (ed.), Textes philosophiques du Moyen Age, 3, Paris, 1955, p. 71): „Amor oculus est, et amare videre est”. (Richárd ezt a mondatot Szent Ágostonnak tulajdonítja.)

[152] Ami a magán-kinyilatkoztatásokat illeti – melyek mindig egyházi megítélés alá esnek és amelyek, még amikor hitelesek is –, értékükben „lényegesen különböznek az egyetlen nyilvános kinyilatkoztatástól”, lásd Verbum Domini, 14.

[153] Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, 5. fej.

[154] Vö. Nemzetközi Teológiai Bizottság, L’interpretazione dei dogmi, B, III, 4: „A dogmák teológiai értelmezése nem pusztán intellektuális folyamat. Mélyebb szinten az Igazság Lelke által vezérelt spirituális tevékenység, és csak akkor lehetséges, ha megelőzi a „szív szemeinek” megtisztítása”.

[155] Vö. XVI. Benedek, Caritas in veritate enciklika [2009], 1.

[156] Lumen Gentium, 26; vö. II. János Pál, Ecclesia de Eucharistia enciklika [2003], 1.

[157] Presbyterorum Ordinis, 5.

[158] Lumen Gentium, 11; vö. Sacrosanctum Concilium, 10.

[159] Presbyterorum Ordinis, 5.

[160] IV. Lateráni Zsinat (DH 806).

[161] Aquinói Szent Tamás, In IV Sent., d. 35, q. 1, a. 1, ad 2: „Omnis negatio fundatur in aliqua affirmatione”.

[162] Aquinoi Szent Tamás, Quaestiones disputatae de potentia, q. 7, a. 5, ad 2, ahol Dionüsziosz tanításának értelmezését adja.

[163] Szent Ágoston, „De Deo loquimur, quid mirum si non comprehendis? Si enim comprehendis, non est Deus” (Sermo 117,3,5); [PL 38,663]; „Si quasi comprehendere potuisti, cogitatione tua te decepisti” (Sermo 52,6,16); [PL 38,360].

 

top