The Holy See
back up
Search
riga

NEMZETKÖZI TEOLÓGIAI BIZOTTSÁG

A DIAKONÁTUS: KIFEJLŐDÉSE ÉS TÁVLATAI*

(2002)

 

Előzetes megjegyzés

Bevezetés

I. fejezet: KRISZTUS DIAKÓNIÁJÁTÓL AZ APOSTOLOK DIAKÓNIÁJÁIG

I. Krisztus diakóniája és a keresztény lét

II. Az apostolok diakóniája

III. Az apostolok munkatársainak diakóniája

II. fejezet: DIAKONÁTUS AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN ÉS A PATRISZTIKÁBAN

I. Diakonátus az Újszövetségben

1. A terminológiai problémák

2. Az újszövetségi adatok

II. Az apostoli atyák

III. A diakonátus megszilárdulása és kibontakozása a 3. és 4. században

IV. A diakonisszák szolgálata

III. fejezet: AZ ÁLLANDÓ DIAKONÁTUS MEGSZŰNÉSE

I. A diakónusi szolgálat változásai

II. A diakonisszák szolgálatának megszűnése felé

IV. fejezet: A DIAKONÁTUS SZENTSÉGI MIVOLTA A 12. SZÁZADTÓL A 20. SZÁZADIG

I. A korai skolasztikában

II. Aquinói Szent Tamástól († 1273) a Trienti Zsinatig (1563)

1. A diakonátus szentségi mivoltának igenlése

2. A diakonátus szentségi mivoltának kétségbe vonása

3. A Trienti Zsinat (1563) tanítása

III. A Trienti Zsinat utáni teológia árnyalatai

IV. A diakonátus szentségi mivolta a II. Vatikáni Zsinaton

1. Zsinati viták

2. A II. Vatikáni Zsinat vonatkozó szövegei

3. A diakonátus szentségi mivolta a zsinat utáni időszakban

Konklúzió

V. fejezet: AZ ÁLLANDÓ DIAKONÁTUS VISSZAÁLLÍTÁSA A II. VATIKÁNI ZSINATON

I. A zsinat szándéka

II. A II. Vatikáni Zsinat által visszaállított állandó diakonátus formája

VI. fejezet: AZ ÁLLANDÓ DIAKONÁTUS NAPJAINKBAN

Első típus: Egyházak, ahol a diakónusok száma igen csekély

Második típus: Egyházak, ahol a diakonátus jobban kifejlődött

Fejlődési irányvonalak

VII. fejezet: A DIAKONÁTUS TEOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉSE A II. VATIKÁNI ZSINAT ALAPJÁN

I. A II. Vatikáni Zsinat és a zsinat utáni Tanítóhivatal szövegei

II. A diakonátus szentségi mivoltának következményei

1. A diakonátus helye Krisztusban

2. A diakonátus szentségi „eltörölhetetlen jegye” és Krisztushoz való „hasonlósága”

3. A diakónus „in persona Christi [Capitis]” cselekszik?

4. Az „in persona Christi Servi” a diakonátus sajátossága?

5. Sajátos diakónusi „feladatok”?

III. A diakonátus a püspökség mint „az egyházi rend szentségének teljessége” szemszögéből

l. Az egyházi rend szentségének egysége

2. A diakonátus „profilja” és „konzisztenciája”

3. A „nem papságra…” történő kézrátétel

4. „…hanem (a püspök) szolgálatára

5. A diakonátus köztes funkció, azaz „medius ordo”?

IV. A diakonátus a „közösségi egyháztanban”

1. A diakonátus „feladatai”: sokféle feladat és bizonytalan elsőbbségek?

2. A szolgálatok soféleségének közössége

Konklúzió

 

*Előzetes megjegyzés

A Nemzetközi Teológiai Bizottság már az 1992 és 1997 közötti ötéves ciklusában tanulmányozta a diakonátus témáját. A munka egy albizottságban folyt, amelynek az volt a feladata, hogy behatóan elemezzen néhány egyháztani kérdést. Ezt az albizottságot mons. Max Thurian vezette, tagjai excellenciás Christoph von Schönborn OP, excellenciás Joseph Osei-Bonsu püspökök, főtisztelendő Charles Acton, mons. Giuseppe Colombo, mons. Joseph Doré PSS atyák, Gösta Hallonsten professzor, főtisztelendő Stanislaw Nagy SCI és főtisztelendő Henrique de Noronha Galváo atyák voltak. Miután ez az albizottság nem tudta egy dokumentum kiadásával befejezni a munkáját, a következő ötéves ciklus Bizottságában újra elővették a munkát a korábban végzett munkára alapozva. E célból egy új albizottságot hoztak létre, amit Henrique de Noronha Galváo vezetett, és amely a következő tagokból állt: főtisztelendő Santiago Del Curá Elena, főtisztelendő Pierre Gaudette, mons. Roland Minnerath, mons. Gerhard Ludwig Müller, mons. Luis Tagle és főtisztelendő Vanyó László voltak. A téma általános vitája az albizottság számos tanácskozásán, valamint a Teológiai Bizottság 1998 és 2002 között Rómában tartott plenáris ülésein zajlott. A jelen szöveget „sajátos formában” fogadta el a Bizottság, és egyhangúan megszavazta 2002. szeptember 30-án, majd elnöke, a Hittani Kongregáció prefektusa, J. Ratzinger bíboros elé terjesztette, aki engedélyezte annak nyilvánosságra hozatalát.

Bevezetés

Hogy a II. Vatikáni Zsinat az Egyház megújulását (aggiornamento) elősegítse, annak gyökereiben és történelmében keresett ösztönzést és eszközöket, miként tudná a világban még hatékonyabban hirdetni, jelenvalóvá tenni Jézus Krisztus misztériumát. Az Egyház eme kincsei között található a diakonátusi szolgálat, amelyről az Újszövetség szövegei tanúskodnak; ez a szolgálat, különösen az ókori egyházban, fontos szolgálatot teljesített a keresztény közösségek életében. A középkorban hanyatlásnak indult, sőt mint állandó hivatal meg is szűnt, csupán átmenet volt a áldozópapság és a püspökség között. Ez azonban nem csökkentette a skolasz­tikától napjainkig tartó komoly érdeklődést teológiai jelentősége, s főleg mint az egyházi rend egyik fokozatának szentségi értéke iránt.

A diakonátus recepciójának sokrétű folyamata azután vette kezdetét, miután a II. Vatikáni Zsinat felújította és a helyi egyházaknak hivatali szolgálatként fölajánlotta a diakonátust. Minden helyi egyház arra törekedett, hogy tudatosítsa a zsinati kezdeményezés valódi jelentőségét. Számot vetve az egyházi életnek minden területen meglévő  tényleges körülményeivel – amelyek országonként és földrészenként változhatnak – az egyházak felelős vezetői folyamatosan felmérik, vajon időszerű-e vagy sem az állandó diakonátus bevezetése az egyházi közösség életébe.

Ebben a recepciós folyamatban számos kérdés vetődött fel mind az újszövetségi és történeti adatok értelmezése tekintetében, mind pedig a zsinati határozat és azon következtetések teológiai implikációjának tekintetében, amely következtetések az egyházi Tanítóhivatallal karöltve adódtak ebből a határozatból. Továbbá – bár a zsinat nem szólt a nők diakónusi szolgálatáról, amelyre a múltban azért utaltak – tanulmányoznunk kell ezt is, hogy az Egyházban betöltendő szerepét meghatározzuk, és vitathatatlan időszerűségét megvizsgáljuk.

A Nemzetközi Teológiai Bizottság ezekre a kérdésekre irányította figyelmét, hogy a történelmi és teológiai források, valamint az Egyház aktuális életének alaposabb ismerete által megválaszolja azokat.

Habár szigorúan történeti módszerrel kell megállapítanunk a tényeket, de csakis a sensus fidei fényében válnak locus teologicusszá. Meg kell különböztetnünk, mi az, ami kezdettől fogva a Hagyomány része, és mi az, ami ugyanannak a Hagyománynak csupán egy-egy helyhez vagy egy-egy korhoz kötött formája.[1] Ezt szem előtt tartva alapvetően fontos, hogy kiemeljük az egyházi hierarchia hatáskörébe tartozó megnyilatkozások szerepét, vagyis az egyetemes zsinatok határozatait és a Tanítóhivatal megnyilatkozásait. Röviden szólva, annak érdekében, hogy valóban teológiai következtetésekre jussunk, világos megkülönböztetéseket kell tennünk eme megnyilatkozások fényében, bár el kell fogadnunk azt, hogy általában véve a történelem ismeretének az a felbecsülhetetlen értéke, hogy megismertet bennünket az Egyház konkrét életével, amin belül mindig jelen van egy valós emberi és egy valós isteni összetevő (Lumen gentium 8.). De csupán a hit képes arra, hogy észrevegye Isten Lelkének működését az egyházban. Az ember, aki anyagi és szellemi, történeti és transzcendentális lény, gondviselésszerű céljává válik Isten felénk fordulásának, mely a megtestesült Igében valósul meg, valamint Isten Lelke, aki pneuma és dünamisz, azzal a képességgel ajándékozza meg az embert, hogy a történelem eseményeiben fel tudja ismerni a magát szavakkal és jelekkel közlő Istent. Éppen azért, mert Isten az ő misztériumát Szavával és Lelkével tárja fel a hitközösségnek, úgy építi fel egyházát, mint tanúk közösségét, akiknek tanúságtétele a Kinyilatkoztatástól függ, és azt képviseli. A dogma az egyház hitvallásának megfogalmazása, az isteni Kinyilatkoztatásra adott válasz.

A Szentírás – mely a Szenthagyománnyal együtt a hit legfőbb szabálya (Dei Verbum 21.) – élő, s gyakran szimbolikus nyelven mutatja be nekünk Krisztus misztériumát és misszióját. E nyelvet főként a spekulatív teológia igyekszik szigorúan értelmezni. Mindazonáltal nem szabad megfeledkezni arról, hogy a teológiai nyelvezet valamennyi formája mindig is analóg, hiszen végső kritériuma az, hogy el tudja mondani a kinyilatkoztatást. A regula fidei regula veritatis.

Ez a tanulmány azokra az eltérésekre fordítottja a figyelmét, amelyek a különböző történeti korokban a diakonátus szolgálatát jellemezték, és amelyek még ma is szítják az általa támasztott vitákat. Az itt előtárt reflexió eleven tudatában van Jézus Krisztus adományának, melyet akkor adott át egyházának, mikor egy olyan küldetés teljesítésének különleges felelősségét bízta a Tizenkettőre, melyet ő maga az Atyától kapott. A Szentlélek soha nem hiányzik az egyházból, hogy megmutassa mindazokat a kincseket, amelyek Istentől származnak, s amelyek újra és újra tanúbizonyságot tesznek üdvösségtervéhez való hűségéről, melyet Fiában ajánlott fel nekünk. Azzal, hogy szolgai alakot öltött, és az Atyának engedelmeskedve az emberek javát szolgálta, Jézus Krisztus a Szentírás és a Szenthagyomány szerint valóra váltotta Isten üdvösségtervét. Csak ebből az elsődleges krisztológiai tényből kiindulva érthető az egyházi szolgálatokban megjelenő diakónia hivatása és küldetése. Ennek fényében mindenekelőtt azt vizsgáljuk, mi a diakónusi szolgálat történeti és teológiai jelentése az egyház történetében, mik voltak eltűnésének okai, végül milyen jelentőséggel bír ma az effektív diakónusi szolgálat bevezetése a keresztény közösség életében.

 


[1]Vö. W. Kasper: Theologie und Kirche, Mainz 1987. 99.: „Az egyes tanúknak teológiai szempontból csakis annyiban van jelentőségük, amennyiben az Egyház közös hitét mértékadóan reprezentálják. Így aztán a hagyomány tanúságtételének sokrétűségében és gazdagságában meg kell találnunk a »vezérfonalat«. Ehhez nem elégséges a történeti erudíció, de nem mondhatunk le róla. Sokkal inkább szellemi érzékre és finomságra van szükség, hogy a hagyományokban felismerjük az egyetlen és közös hagyományt. Kizárólag a sensus fidei képes megállapítani, hol van a valódi consensus fidei, és nem egy elterjedt, ám korhoz kötött vélekedéssel állunk szemben.” Lásd ehhez még Y. Congar kitűnő művét: La Tradition et les traditions. 2 köt. Párizs 1960-1963.

 

top