|
|
|
|
|
NEMZETKÖZI TEOLÓGIAI BIZOTTSÁG A KIENGESZTELŐDÉS ÉS A BŰNBÁNAT* (1982)
A. A bűnbánat antropológiai kontextusa I. A bűnbánat lényege antropológiai szempontból II. A bűnbánat antropológiai dimenziói
B. A bűnbánat teológiai alapjai I. Teológiai alapok II. Krisztológiai alapvetés III. Egyházi alapok IV. Dogma- és teológiatörténeti alapok a) Állandó tényezők a történelmi fejlődésben b) Változó tényezők a történelmi fejlődésben c) A Tridenti Zsinat tanítása
C. Megfontolások néhány jelentős gyakorlati kérdésről I. A bűnbánat formáinak egysége és különbözősége II. Egyéni gyónás – A bűnbánat közös ünneplése – Általános feloldozás III. Bűnök – Súlyos bűnök – Bocsánatos bűnök IV. Bűnbánat és Eucharisztia
Kitekintés
*A dokumentum végleges változatát a Nemzetközi Teológiai Bizottság „sajátos formában” fogadta el.
Jézus igehirdetésében a megtérésre való felszólítás szorosan kapcsolódik az Isten Országának eljövetelét hirdető (vö. Mk 1,14) örömhírhez (Evangéliumhoz). Amikor tehát az egyház Jézus nyomdokain és a tőle kapott küldetés erejében megtérésre hív és meghirdeti Istennek a világgal való megbékélését, amit Jézus Krisztus halála és feltámadása által vitt végbe (vö. 2Kor 5,18-20), az irgalmában gazdag Istent (Ef 2,4) hirdeti, aki nem tartja méltatlannak, hogy az emberek Istenének nevezzék őt (vö. Zsid 11,16). Ezért az Isten lényegét és az ő Országának elérkezését hirdető örömhír egyúttal az emberek üdvösségéről és a világgal való megbékélésről szóló örömhír is. A bűn azonban nem fogadja el Istent Istennek, és visszautasítja a vele való közösségét, amire ő a teremtés kezdetétől hívja az embereket; ugyanakkor az embernek az emberi mivolta értelmétől és céljától való eltávolodását jelenti, mint ahogy az embertársaitól való eltávolodását is. De ha mi nem vagyunk hűségesek, Isten akkor is hűséges marad. Ezért ő szövetséget kötött előbb az általa választott néppel, majd pedig az idők teljességével megújította ezt a szövetséget, Jézus Krisztust egyetlen közvetítővé téve az Isten és az emberek között (2Tim 2,5). Ezt az új és örök szövetséget megpecsételte Jézus Krisztusnak a sokakért a bűnök bocsánatára kiontott vérével (Mt 26,28). Ha valóban ez a keresztény örömhír középpontja, akkor a bűnbánat és a kiengesztelődés témája valóban az egyházra tartozik. Ugyanis az egyház a világ számára a kiengesztelődés szentsége, létének teljességében, tanításában és életében. Másrészt a bűn iránti érzék elvesztése, amit ma a világ számos pontján tapasztalunk, az Isten iránti érzék elvesztésébe mélyeszti gyökereit, s következésképpen az ember iránti érzék elvesztéséhez vezet. Az egyház, amikor a megtérést és a kiengesztelődést hirdeti, egyszerre bizonyul hűségesnek Istenhez és az emberekhez; mint az isteni misztériumok kezelői és kiszolgáltatói (vö. 1Kor 4,1), egyúttal az ember üdvösségén is fáradozik. Ilyen kontextusban, amely „elválasztás és összekeveredés nélkül” egyszerre teológiai és antropológiai, a Nemzetközi Teológiai Bizottság előtárja ezt a munkát, amit az 1983-as Püspöki Szinódus kért tőle. Ennek nem az a szándéka, hogy mindent elmondjon, nem gondol arra sem, hogy megismételje azt, ami általánosságban ismert és elfogadott. Inkább arra törekszik, hűségesnek maradva a küldetéséhez, hogy ne csupán arra szorítkozzon, hogy a pillanat teológiai és lelkipásztori problémáira válaszoljon. Ugyanis azon a meggyőződésen van, hogy a bűnbánat és a kiengesztelődés különösen jelentősen kötődik az emberek kulturális mentalitásával való találkozáshoz; és ugyanígy meg van győződve arról is, hogy milyen elválaszthatatlan kötelék köti össze az egyház tanírását és élő gyakorlatát. – Reflexióját tehát három lépésben kívánja előtárni: 1) A bűnbánat mai emberi helyzetének elemzése, az ember mai krízisével való összefüggésben; 2) Bibliai, történelmi és dogmatikus alapok a bűnbánatról; 3) Megfontolások a bűnbánatról szóló tanítás és gyakorlat néhány problémájáról.
|
 |