A Nemzetközi Teológiai Bizottságnak az egyistenhitről
és erőszakról szóló dokumentumában*

A megtestesült Fiú és az isteni egység jelentése

Gilles Emery, O.P.

A vizsgált téma területén szükséges pontosító magyarázatok, valamint a bibliai egyistenhit megszabadító útjának bemutatása után (1. és 2. fejezet), a 3. és 4. fejezet teológiai és filozófiai elmélyülést javasol. A 3. fejezet, amelynek tartalma elsődlegesen szentírási és teológiai, főleg azt célozza meg, hogy bemutassa: maga az Atyaisten az, aki megszabadít bennünket az erőszaktól, mégpedig a megtestesült Fia által, a Szentlélekben. Ugyanis a megtestesült Fiú az Atyának való engedelmességében szabadon elfogadta, hogy őt az emberektől jövő erőszak sújtsa; magára vette ezt az erőszakot abban az értelemben, hogy saját személyében szenvedte el az emberi erőszakot, hogy azt legyőzze: erre az erőszakra a megváltó szeretetéből fakadó megbocsátással válaszolt.

Egy teljesen a keresztény egyistenhitre jellemző megállapítással találkozunk itt: a Szentháromság egyik Személye saját akaratából fogadta el a szenvedést (Unus de Trinitate passus est), azért, hogy megszabadítson bennünket a bűntől és a szenvedéstől, amit az előbbi okoz, különösképpen az a bűn, ami a helytelen és erőszakos cselekedetben valósul meg. Ez különösképpen három következményt foglal magába. Először, a keresztények arra vannak hivatva, hogy kövessék Mesterük példáját: átvéve az erőszakmentes, a megbocsátás által generált magatartást. Másodszor, a hitben és a szeretetben megélt megbocsátás magában hordozza a Krisztus dicsőséges feltámadásában való részesülést is: a Szentlélekben emberi testünk hivatása nem kevesebb, minthogy a Szentháromság boldogító életközösségének részeseivé legyen. Amint az erőszaktól való megszabadulásnak a kezdete a Szentháromságos Istenben van, úgy a beteljesedését (a célját, a végső megvalósulását) is Istenben találja, aki a Béke a három szent személy bensőséges életében. Harmadszor, az egyháznak – az Istennel való egységnek és az egész emberi nem egységének szentségeként – az a küldetése, hogy minden ember megbékélésének érdekében tevékenykedjen a prédikációja, a liturgikus élete és a keresztényeknek az emberi élet minden terén megnyilvánuló tevékenysége révén.

Ezekre az alapokra építve a 4. fejezet előbb filozófiai, majd teológiai szintézist nyújt. Ez a fejezet meghosszabbítja az előzőeket, mivel újra tárgyalja a kérdést, immár olyan szempontból, amit „szisztematikusnak” lehet nevezni. A filozófiát illetően, az Istenről szóló állítások összességét a mai (főképp antropológiai és naturalista) ateizmussal való kritikus párbeszédben vizsgálja. A hit – mint teológiai erény, amit Isten nagylelkűen adományoz, és ami magát Istent „tárgyaként” birtokolja – sokkal messzebbre és sokkal magasabbra megy, mint a filozófia. Ez egyáltalán nem rombolja le azt, hogy a hit tiszteletben tartsa az értelmet s azt előmozdítsa (mint ahogy a kegyelem feltételezi a természetet, amit aztán felemel). Így felismerjük az emberi értelem konzisztenciáját és annak sajátosságát. A tétel a következő: a vallásos tapasztalat egyetemes dimenziója és az ilyen vallásos tapasztalat valósága végső soron az emberi értelemnek arra a képességére alapozódik, hogy rátalálja Istenre. Ha igaz, hogy az emberi értelem a maga beteljesedését a hitben és Isten meglátásában kapja meg, ugyanannyira igaz az is, hogy a hitet az emberi értelem természetes gyakorlása erősíti, olyan értelemé, amely természeténél fogva nyitott Isten megismerésére, és amelynek a tényleges gyakorlását nem lehet elszakítani a megismerendő tárgy érzelmi feltételeitől.

Ez különösen két dolgot foglal magába. Először, el kell vetni egy sajnos nagyon elterjedt félreértést. Az igazság elismerése nem jár együtt sem erőszakkal, sem intoleranciával. Az igazhoz való ragaszkodás örömöt fakaszt, valamint azt a vágyat, hogy az igazságot másoknak is továbbadjuk, mégpedig az értelem eszközével, tehát erőszak nélkül. Másodszor, az Istenről való gondolkodás, amely az emberek milliárdjának tapasztalatával számol (olyan tapasztalattal, ami másképp megmagyarázhatatlan lenne) és segít felfedezni az emberi értelem teljességét, segít megtisztítani az Isten-bemutatásainkat. Összefoglalva: Isten valóságának ereje ösztönzi az értelmet, valamint lelkesíti az ember szabadságát.

A 4. fejezet teológiai megközelítése folytatja ezt a gondolatsort, miközben a Szentháromságos egy Isten kinyilatkoztatott misztériumát vizsgálja. Ugyanis, amikor az egyistenhit kérésével szembesülünk, nem elegendő csupán azt a megállapítást meggondolni, hogy „csak egyetlen Isten létezik” (Isten egyetlensége). Azt is látni kell: Isten hogyan „egy” önmagában (Isten belső egysége); Isten hogyan „egy” a természettől való különbözőségében (Isten egysége a teremtett világgal szemben); ez az „egyetlen Isten” milyen kapcsolatban áll a világgal és az emberekkel. Ez a három kérdés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megvilágítsuk, mit értünk az „egyistenhit” alatt. Az első kérdésre a keresztény tanítás kettős választ ad. Egyrészt, Isten egyszerű, vagyis összetétel nélküli: „Isten »az, amit birtokol«, és „»az, ami« Isten, az ő »természete« vagy »lényege«, azonos az ő létezésével”. Másrészt és mindenekelőtt Isten az egyvalóságú Szentháromság. Isten az élet teljessége a Fiú örök nemzésében és a Szentlélek örök kiáradásában, Isten a bölcsesség és a szeretetet misztériuma. A második kérdésre a keresztény hit azzal válaszol, hogy Isten nem keveredik a teremtett világgal, nem szívja magába a teremtett világot. A teremtés folyamatában Isten nem húzódik el a világtól; és az Abszolútum Isten nem kisebbíti le a teremtett világot. Isten transzcendens, teljesen más rendben létezik, mint amiben a teremtett világ; ezért Isten nem kezd versenyt vagy konkurenciát vele. Végül, a harmadik kérdésre a dokumentum főként úgy válaszol, hogy Isten hatalma – a tényleges gyakorlásában – soha nem szakad el a bölcsességétől és a szeretetétől. Isten az ő mindenhatóságát mindig a bölcsessége és szeretete szerint gyakorolja. Ez kizárja az önkényes mindenhatóság téves elgondolását.

A katolikus hit hangsúlyozza továbbá azt, hogy Isten meghívja a teremtett világot a vele való együttműködésre. Isten a teremtett világnak megadta annak „méltóságát, hogy ok legyen” (Aquinói Szent Tamás), azt a méltóságot, hogy valóban hatékony módon mások javára működjön. Ez főleg az Isten képmására, az értelemmel és szabadsággal felruházott emberre vonatkozik, aki ezek által gyakorolja befolyását az anyagi világra, és aki ezek révén tevékenykedik a többi ember javára, a személyek valódi közösségében. A dokumentumból választott példa az imádság. Imádságunkkal nem azt szeretnénk elérni, hogy megváltoztassuk Isten bölcs rendelkezéseit, még csak nem is az Ő akaratát, hanem együttműködünk Istennel az Isten által akart jó érdekében: „Azért imádkozunk, hogy megerősítsük azt, amit Isten elrendelt, hogy az imádság által végbemenjen”.

* L’Osservatore Romano, napi kiadás, CLIV. évfolyam, 023. szám, 2014. január 30. csütörtök.