Emlékezet és kiengesztelődés
a Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentumának bemutatása

Joseph Ratzinger bíboros

Hölgyeim és Uraim! Bocsánatot kérek, amiért nem voltam képes írott szöveget készíteni. Az utóbbi hetek elfoglaltságai megakadályoztak abban, hogy ezt megtegyem. Így legalább megpróbálok rövid lenni, egyébként pedig mindazt, ami a szívemben volt, már nagyszerűen elmondta Etchegaray bíboros úr. 

A Nemzetközi Teológiai Bizottság eme dokumentumának bemutatásához talán hasznos lenne először annak szerzőjét bemutatni. A szerző a Nemzetközi Teológiai Bizottság, amit 1969-ben alapított VI. Pál pápa, a Püspöki Szinódus javaslatát követően. A püspökök kifejezték azt a kívánságukat, hogy a Tanítóhivatal és a világ teológusai közötti együttműködés, mely a Zsinaton oly termékeny volt, legyen egy kissé intézményesítve és folytatódjék a jövőben is. Ennek a folyamatos együttműködésnek, a Tanítóhivatal és a világ teológusai közötti kölcsönös figyelemnek mintegy eszközeként jött létre ez a Bizottság, amelynek harminc tagja van, akiket a különböző Püspöki Konferenciák javasolnak, majd a pápa nevezi ki őket egy ötéves időszakra, s egy következő ötéves időszakra is újra kinevezhetők. Jelenleg ennek a Bizottságnak a hatodik ötéves időszakában vagyunk, amely a világ minden részéből egyesíti a teológusokat. Azokat a teológusokat, akik püspökeik bizalmát élvezik, és így egy kissé a Nemzetközi Teológiai Közösséget tükrözik, annak gondolatait egy bizonyos meghatározott időszakban. Ez a Bizottság szabad a kutatásban; ugyanis a Hittani Kongregáció prefektusa irányítja, de csak moderátorként, akinek nagyonis tiszteletben kell tartania a Bizottság kutatási szabadságának a szabályait. A Bizottság teljesen szabadon választja meg a kutatandó témáit. Van egy másik lehetőség is: a Szentszék vagy a püspökségek szervei felkérik, hogy tanulmányozzon egy meghatározott témát, amely fontosnak tűnik a Tanítóhivatal számára. Ebben az esetben a teológusok, megismerve a Szentatyának azt a szándékát, hogy kifejezze az egyház bűnbánatát a múlt és a jelen bűnei miatt, megérezték annak szükségét, hogy reflektáljanak ennek a gesztusnak teológiai jelentésére. Valójában kiemelkedett ennek a gesztusnak az „újdonsága”. A teológusok nagyon érzik annak szükségét, hogy megismerjék a gyökereit a történelemben, hogy megismerjék az előzményeit, hogyan jelenhetett meg ennek a gesztusnak a gondolata, milyen helyet kap a történelemben és az egyház valóságában. Most nem szeretnék belemenni ennek a dokumentumnak a részleteibe. Erről majd P. Cottier fog beszélni, de egy kissé elő szeretném tárni a személyes meglátásaimat, mivel részt vettem a munkálatokban, a teológusok vitáiban. Nekem úgy tűnt, és ebben megerősített a teológusok munkája, hogy a pápa gesztusa, abban a formában, amit ma bemutatunk, új. Mégis teljes folyamatosságban áll az egyház történetével, öntudatával, Isten kezdeményezésére adott válaszával. Én három formáját találtam – mások egyéb modelljeit találják majd –, úgyszólván egy olyan gesztusnak, amely lényegében és mindörökre az egyház életéhez tartozik. Az újságokban jogosan beszélnek a pápa „mea culpa”-járól, az egyház nevében, és így a liturgikus imát idézik fel, a „confiteor”-t, amely minden nap bevezeti a liturgikus szertartást. A pap, a pápa, a hívek, mindenki, a maga nevében és mindannyian együttesen is megvallják Isten előtt, testvéreik és nővéreik jelenlétében, hogy bűnt követtek el, hogy bűnük van, sőt, nagy bűnük van. A szent liturgia eme kezdetének két szempontja tűnik nekem fontosnak. Egyrészt „én”-ről szól. „Én” vétkeztem, és nem a mások bűnét vallom meg, nem egy közösség anonim bűneit vallom meg, „én” teszem a bűnvallomást. Ugyanakkor a hívők, akik a maguk „én”-jével mondják, hogy „vétkeztem”, vagyis az egész élő egyház, a maga élő tagjaiban mondja ezt: „én vétkeztem”. És így, a „gyónom”-nak ebben a közösségében az egyház képe fejeződik ki. Az, amit a II. Vatikáni Zsinat a Lumen Gentium I,8-ban fogalmazott meg: „Ecclesia… Sancta simul et semper purificanda, poenitentiam et renovationem continuo prosequitur”, s ugyanakkor szent is, és szükséges is, hogy szent legyen, megtisztuljon és a bűnbánat folyamatos útján járjon, ami mindig az ő útja, és így mindig a szükséges megújulásra találjon. Az egyháznak ez a II. Vatikáni Zsinat által megfogalmazott és az egyház liturgiájában minden nap megvalósított képe a maga részéről az evangélium példabeszédeit tükrözi: a konkoly és a búza példabeszédét, a mindenféle, jó és rossz halat befogó háló példabeszédét. Az egyház történetében pedig az egyház újra és újra megtalálta a maga valóságát ezekben a példabeszédekben. Így azt is, hogy védekezzen a csupán szent egyház igényével szemben. Az Úrnak – aki azért jött, hogy megkeresse a bűnösöket és szándékosan étkezett a bűnösök asztalánál – az egyháza, nem lehet olyan egyház, amelyik kívül áll a bűn valóságán, hanem olyan egyház, amelyben együtt van a konkoly és a búza, együtt van a sokféle hal. Ennek az első képnek az összefoglalásaként azt mondanám, hogy három dolog a fontos: az „én” tart bűnbánatot, de mások közösségében, és elismerve ezt a közösséget, Isten előtt tartja a bűnbánatot, de kéri a testvéreket és a nővéreket, hogy imádkozzanak „értem”, vagyis keresi ebben az Isten előtt történő közös bűnbánatban a közös kiengesztelődést. 

A második képet a bűnbánati zsoltárok alkotják, főleg azok, ahol Izrael – szenvedésének, nyomorúságának mélységében – megvallja történelmének bűneit, megvallja az atyák bűneit, a folyamatos lázadás bűnét, történetük kezdetétől a jelen korig. Ebben az értelemben ezek a zsoltárok egy kissé hasonlítanak ehhez a következő vasárnapra rendelt „mea culpa”-hoz, vagyis beszélhetünk a múlthoz tartozó bűnökről, a bűn történetéről is. De amikor Izrael imádkozik, azt nem azért teszi, hogy másokat elítéljen vagy az atyákat elítélje, hanem hogy a bűnök történetében felismerje a maga helyzetét, és felkészüljön a megtérésre és a megbocsátásra. A keresztények mindig Izraellel együtt imádkozták ezeket a zsoltárokat, és így megtisztították a lelkiismeretüket. Vagyis a mi történelmünk éppen olyan történelem, mint ami a zsoltárokban található: a lázadások, a bűnök, a hibák történelme, és mi is megvalljuk ezt, nem azért, hogy másokat elítéljünk, hogy mások fölött ítélkezzünk, hogy megismerjük magunkat, és hogy megnyíljunk az emlékezet megtisztítása és saját megújulásunk előtt. Megannyi példát lehetne sorolni erről az egyház történelmében. Csak egyet akarok idézni: Hitvalló Maximoszt a VII. századból, aki az Ószövetségnek mindezeket az önvádjait a kereszténységre alkalmazza; beszél rólunk Jeremiás, és ezt idézi, beszél rólunk Mózes, beszél rólunk Mikeás. Aztán pedig az Evangéliumhoz fordul, az Úrnak a zsidókkal folytatott kemény vitájához, és ezt mondja: „Mi rosszabbak vagyunk azoknál a zsidóknál, akiket Krisztus korholt”, és így folytatja: „Nevezhetjük-e magunkat keresztényeknek mi, akiknek semmi közösségünk nincs Krisztussal? Ahelyett, hogy Krisztus templomai lennénk, vásárcsarnok vagyunk, rablók barlangja”. S az aszketikus könyvnek ezt a részét ezekkel a szavakkal zárja: „Az olyan jámborsági gyakorlatnak, amelyből hiányzik a szeretet, semmi köze Istenhez”. 

A harmadik kép számomra a Jelenések könyvének azok a prófétai figyelmeztetései a hét egyház felé, amelyek kezdettől fogva minden kor egyháza felé, így az egyetemes egyház felé is minden időben a szükséges prófétai figyelmezések akarnak lenni. És ez a fajta prófétai korholás, amely bűnös mivoltunk tudomásul vétele, ez is visszatér az egyház történelmében. Gondolhatunk VI. Hadrianus pápa szavaira, amelyeket a dokumentum idéz (1,1); gondolhatunk – hogy közelebb legyünk a jelenhez – Rosmini „Az egyház öt sebe” című könyvére. Vagy idézhetünk – itt, Olaszországban – egy klasszikus szerzőt: gondoljatok Dante „Purgatórium, 33. ének”-ére, ahol számomra úgy tűnik, megmutatja, hogy az egyház szekerén miként van jelen az Antikrisztus, a birodalommal, a politikai hatalommal való szövetség révén, a konstantini donációtól kezdve, az egyház hordozza magában az ellenzékét, és így mindig akadályozott és szennyes a vándorlása folyamán. 

Most pedig, ha látjuk, hogy létezik az egyházban a „mea culpa”-nak ez a folyamatos története, megkérdezhetjük, én legalábbis feltettem magamnak ezt a kérdést: miért van meglepetés, mi új dolog történt? Nem tudom, igazam van-e a következő megjegyzéseimmel. A valószínűleg korrigálásra szoruló benyomásom a következő volt: Valami megváltozott a modern kor kezdetén, amikor a protestantinizmus új történetírást kezdett az egyházban azzal a céllal, hogy megmutassa: a katolikus egyház nem csupán beszennyeződött a bűnöktől, amint azt mindig tudta és mondta, hanem teljesen megromlott és tönkrement, és így már nem Krisztus egyháza, hanem ellenkezőleg, az Antikrisztus eszköze. Tehát, mivel teljesen tönkrement, már nem egyház, hanem antiegyház. Ekkor, amint látható, megváltozott valami, és szükségszerűen megszületett az ezzel ellentétes katolikus történetírás, hogy megmutassa: a tagadhatatlan bűnök ellenére, amelyek túl evidensek voltak, a katolikus egyház mégis Krisztus egyháza marad, a szentek egyháza és szent egyház. A kétfajta történetírás közötti szembenállásnak ebben a mozzanatában, amelyben a katolikus történetírás hitvédelemre kényszerült, hogy bemutassa: megmaradt a szentség az egyházban, természetesen elgyengült az egyház bűnei megvallásának a hangja. A helyzet súlyosbodott a felvilágosodással. Gondoljunk csak Voltaire-re («Écrasez l’infâme»), valamint arra, hogy ezek a vádak tovább növekedtek egészen Nietzsche-ig. Itt az egyház nem csak Antikrisztusként jelenik meg, hanem az emberiség nagy rosszaként, amely mindenben bűnös, amely rombol és megakadályozza a fejlődést. Az egyház valódi bűneit pedig igazi mitológiákká növeli, úgy, hogy a keresztesháborúk, az inkvizíció, a boszorkányüldözés egész története az egyházat teljesen egyoldalú negatív látvánnyá változtatja, és ezért az egyház még inkább úgy érzi, hogy arra kényszerül, hogy megmutassa: az ilyen negatív elemek ellenére is mindig az üdvösségnek és a jónak az eszköze, nem pedig az emberiség rombolásáé. Ma olyan új helyzetben vagyunk, amelyben az egyház nagyobb szabadsággal tud visszatérni bűnei megvallásához, és ezzel másokat is meghívni a maguk bűnvallomására, vagyis mély kiengesztelődésre. Láttuk azokat a nagy rombolásokat, amelyeket az ateizmus végzett, az antihumanizmus és az emberség lerombolásának új helyzetét teremtve. Az új kérdésnek ebben a helyzetében: „honnan vagyunk? hogyan üdvözülhetünk?”, nekem úgy tűnik, hogy új alázattal, új őszinteséggel és új bizalommal meg tudjuk vallani a bűneinket, és el tudjuk ismerni az Úr ajándékának nagyságát. 

Befejezésképpen szeretném összefoglalni azokat a kritériumokat, amelyek számomra kiemelkedőek, és amelyek összecsengenek, amint már mondtam, azzal amit Etchegaray bíboros úr megjelölt. Három ilyet látok. 

Az első, még ha a „mea culpa”-ban szükségszerűen benne is vannak a múlt bűnei – mert a múlt bűnei nélkül nem érthetjük meg a mai helyzetet – a mai egyház nem alkothat bíróságot, amely a múlt generációi fölött ítélkezne. Az egyház nem tud és nem akar arroganciával élni a jelenben, bűntől mentesnek tartva magát, a rossz okának pedig a mások, a múlt bűnét tartva. A mások bűnének megvallása nem ment fel az alól, hogy elismerjük a jelen bűneit, hanem arra szolgál, hogy felébressze a lelkiismeretet és megnyissa az utat a megtérésre mindnyájunk számára. 

Második kritérium: a megvallani – Szent Ágoston szerint – azt jelenti, hogy „az igazságot cselekedni”, ezért főleg az igazság tudományát és alázatát foglalja magába, egyáltalán nem tagadva az egyházban elkövetett összes rosszat. De azt is jelenti, hogy nem kell hamis alázattal bűnnek elismerni az el nem követett bűnöket, vagy amikre nem létezik történelmi bizonyosság. 

Harmadik kritérium: továbbra is Szent Ágostont követve azt kell mondanunk, hogy a keresztény „confessio peccati”-t mindig kíséri a „confessio laudis”. Az őszinte lelkiismeretvizsgálatban meglátjuk, hogy a magunk részéről sok rosszat tettünk minden nemzedékben, de meglátjuk azt is, hogy Isten mindig megtisztítja és megújítja – bűneink ellenére is – az egyházat, és cserépedények révén is nagy dolgokat visz végbe. És ki nem tudja meglátni, például mennyi jót hozott létre ebben az utóbbi két évszázadban az ateizmus kegyetlensége, az új vallási szervezetek, a laikus mozgalmak által pusztított egyház a nevelés terén, a szociális tevékenység terén, a gyengék, betegek, szenvedők, szegények iránti elkötelezettség terén. Az őszinteség hiánya lenne, csupán a mi rosszaságainkat látni, és nem nézni az Isten által végbevitt jókat, amiket a hívek révén cselekedett, a bűneik ellenére is. Az egyházatyák megtalálták a bűn és a kegyelem között lévő ellentét szintézisét az Énekek éneke Jegyesének szavaiban: „Nigra sum sed formosa” – „bűnöktől szennyezett vagyok, de szép”. A kegyelmed révén szép, mivel Te hoztál létre. Az egyház őszintén és bizalommal meg tudja vallani a múlt és a jelen bűneit, jól tudván, hogy a rossz nem rombolja le őt teljesen, jól tudván, hogy az Úr erősebb, és megújítja őt, hogy Isten javainak az eszköze legyen a mi világunkban. Köszönöm.