Hittani Kongregáció

LETTERA A GYÖRGY BULÁNYI*

Főtisztelendő Atya!

A Hittani Kongregáció 1984 júniusában ügyrendje szerint megvizsgált néhány Önnek tulajdonított, Magyarország bizonyos köreiben, az ún. “bázisközösségek”-ben elterjedt (gépírásos) munkát az Ön tanaival kapcsolatos egyéb dokumentációval együtt.

A vizsgálat felszínre hozott néhány olyan tarthatatlan tanbeli irányzatot, amely az egyházi tanítóhivatal tekintélyével meghirdetett, kinyilatkoztatott igazságokkal való szembenálláshoz vezethet. E tanbeli irányzatok kifejeződései: néhány a kinyilatkoztatás természetét érintő kétértelműség, bizonyos relativizmus az Újszövetség szent könyvei értékelésében, néhány helytelen értelmezés mind az egyházi tanítóhivatal és a dogmatikai formulák értékét illetően, mind az egyházi hierarchia tekintélyére és a tekintélynek a lelkipásztorkodásban való gyakorlása módjára vonatkozóan.

Kongregációnk annak érdekében, hogy tisztázza e tanbeli kétértelműségek jelentését és megállapítsa, vajon ezek valóban Önnek tulajdoníthatók-e, szem előtt tartva az Ön különleges helyzetét, alkalmat akart Önnek adni tisztázó párbeszédre saját delegátusán keresztül, akit kifejezetten azért nevezett ki, hogy személyesen beszélgessen Önnel. A beszélgetésre Budapesten került sor 1985 június vége és július első napjai között. Erre az alkalomra Kongregációnk a II. Vatikáni Zsinat szövegeiből vett és az egyházi tanítóhivatal tanítását tartalmazó tizenkét tételből álló listát készített elő a hit azon alapvető szempontjairól, amelyek az Ön gondolataiban kétértelműnek és homályosnak tűntek.

Kongregációnk megbízottja Ön elé tárta és megmagyarázta a II. Vatikáni Zsinat e szövegeit, majd átadta őket Önnek azért, hogy mielőtt megadná idevonatkozó végleges válaszát, megfontolhassa azok tartalmát.

1985. június 3-án Ön aláírta ezeket a tantételeket elfogadván azok tartalmát ezzel az ünnepélyes eskuformával: “Fogadom, hogy mindezt hűségesen, teljesen és őszintén meg fogom őrizni és sértetlenül meg fogom védeni, és hogy sem a tanításban, sem bármilyen más módon szóban vagy írásban nem fogok eltérni attól” (vö. DS, 1963-as kiadás, 3550). Az Ön által aláírt esküszöveget tartalmazó jegyzőkönyvhöz Ön néhány köszönő szót fűzött a Hittani Kongregációhoz és annak Prefektusához, Joseph Ratzinger kardinálishoz azért, hogy alkalmat adtak Önnek a megbízottal való személyes beszélgetésre.

Az Ön által aláírt hitvallási eskü ellenére Kongregációnknak meg kell állapítania, hogy ezzel még nem oszlott el minden kétely afelől, hogy vajon Ön világosan és teljesen igazodik-e az egyházi tanítóhivatalhoz. Ön ugyanis azt kérte az előbb említett megbízottal folytatott beszélgetésben, hogy az egyházi tanítóhivatalnak a II. Vatikáni Zsinat egyes szövegeiből vett tizenkét tételhez tizenharmadikként tegyék hozzá azt a tételt, amelyet Ön a vallásszabadságról szóló, “Dignitatis humanae” kezdetű nyilatkozat egyes részleteit felhasználva így fogalmazott meg: “Az isteni törvény rendelkezéseit lelkiismeretében fogadja el az ember; köteles is lelkiismeretét...hűen követni, hogy eljusson...Istenhez. De nem szabad kényszeríteni őt, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék (DH 3), … következésképpen a lelkiismeretének tartozik engedelmeskedni” (DH 11, vö. 2.13).

Az Ön kijelentéseinek összefüggésében nem világos ezeknek a szavaknak a jelentése, amelyek önmagukban teljesen igazak. Természetesen senki sem akarja kényszeríteni Önt, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék; az Ön által idézett okmány azonban máshol ezt tanítja: “Krisztus hívei lelkiismeretük alakításánál gondosan vegyék figyelembe az Egyház szent és biztos tanítását. Mert Krisztus akaratából a katolikus Egyház az igazság tanítója; az a feladata, hogy hirdesse és hitelesen tanítsa az Igazságot, aki Krisztus, és hogy tekintélyével rámutasson az erkölcsi rendnek magában az emberi természetben gyökerező alapelveire és igazolja azokat” (DH 14). Amikor Kongregációnk arra kérte Önt, hogy fogadja el a zsinati szövegeket, alkalmat akart adni Önnek, hogy nyilvánosan kifejezze: elfogadja azokat a tanokat, amelyeket egyszer s mindenkorra kapott az emberiség, és amelyeken, mivel a kinyilatkoztatott misztérium egyes szempontjait fejezik ki, nem változtathat semmilyen jövőbeli egyházi rendelkezés.

Ebben az összefüggésben a “Dignitatis Humanae” nyilatkozat egyes kiragadott részeinek idézése olyan szubjektív feltételnek látszik, amelyhez Ön az Egyház tanításának teljes és tárgyilagos elfogadását köti.

Vizsgálatunk eme első szakasza végén fennmaradt tehát még néhány kétely az Ön viszonyáról az egyházi tanítóhivatallal szemben.

Időközben azonban új tény merült fel, amely megindította a második és végleges szakaszt a vizsgálatban. Ön ugyanis Kongregációnk megbízottjával folytatott beszélgetésében (1985. július 2) elismerte, hogy az “Egyházrend” című munkának Ön a szerzője és kijelentette: “A művet a kisközösségekkel szerzett harmincöt évi tapasztalat alapján írtam, és véleményem szerint az Egyháznak a jövőben lehet a jelenlegitől eltérő szerkezete, mégpedig a bázisközösségek alapján.”

E munka részletes átvizsgálása, sajnos, kimutatott téves, veszélyes és félreérthető állításokat a kinyilatkoztatást értelmező, tekintéllyel előadott egyházi tanítás olyan fontos kérdéseiről, mint az apostoli folytonosság, az Egyház hierarchikus szerkezete és a püspökök szolgálata, valamint a papok és a világi hívek világos megkülönböztetése.

Kűlönösen veszélyesnek tűnt az Ön véleménye az Egyház hierarchikus felépítésére és a papi hatalomnak az egyházi közösségeken belüli átadására vonatkozóan.

Éppen ezért Kongregációnk 1986. január 31-i levelével jelezte Önnek e fenntartásait, amelyekre Ön március 28-án hosszú levéllel válaszolt.

Kongregációnk nagy figyelemmel tanulmányozta ezt a levelet, amelyben Ön, a második világháború után a magyar egyházra mért “csapások” összefüggésében, elmondja saját szenvedésének, lelkipásztori tapasztalatainak és teológiai elgondolásainak történetét. Ezek után Ön nagyon szigorúan bírálja Hivatalunk munkáját és jelenlegi gyakorlatát. Az “Egyházrend” című munkájáról adott értelmezést alaptalannak (40. old.) és tudományos szempontból komolytalannak ítéli (40. old.). Hozzáteszi, hogy a vitatott pontokban esetleg még nem definiált tanísásokról, tehát “quaestiones disputatae”-król lehet szó, amelyeknél nem kellene visszavonást követelni (52. old.)

Az Ön tanaival szemben tett kifogásokat illetően Ön azt írja, hogy nincs semmi kifogása az apostoli folytonosság ellen (53. old.), csupán azt állítja, hogy eddig nem talált a történészeknél elégséges módon meggyőző bizonyítást arra, hogy az apostoli időkben valamelyik a tizenkettő közül minden szentelésnél jelen lett volna. Ön megjegyzi, hogy az apostoli folytonosságnak más formája is lehetséges lehet: a közösségek megválasztott vezetői abban az időben Jézus örökségét más módon is megkaphatták volna az apostoloktól (52. old.).

Azonkívül Ön azt írja (54. old.), hogy műve nem tagadja a papok és a laikus hívek között jelenleg fennálló különbségnek a valóságát, amely szerint csak a papok misézhetnek és szolgáltathatják ki a szentségeket, a laikusok nem. Hozzáfűzi: “Még az egyházrendről szóló álmaimban sem törlöm el ezt a világos demarkációs vonalat.” Azután azt állítja, hogy meg van győződve arról, hogy az Egyházban egyrészt szükség van tanítványokra, akik már vezetnek másokat és olyan tanítványokra, akik pillanatnyilag csak vezetettek. E második csoport arra van hivatva, hogy felfejlődjék az elsőbe, tehát hogy a püspökök elé állítsák őket és azok feltegyék rájuk kezüket.

Később, az 55. oldalon azt írja még, hogy “senki sem misézhet, ha nem kapta meg a püspöki kézfeltételt” és ezért az Ön kisközösségeinek a gyakorlata is “követi ezt a szabályt”.

Végül is hosszú írása befejzéséül Ön azt mondja: “Csak világos ‘nem’ lehet utolsó válaszom ama kérésükre, hogy vonjam vissza az “Egyházrend”-ben tett kijelentéseimet.”

E levelét illetően a Hittani Kongregáció emlékeztetni kívánja Önt mindenek előtt arra, hogy nem az a feladata, hogy teológiai vitába bocsátkozzék. Feladatának megfelelően, hogy ti. védje és erősítse az Egyház hitét, kizárólag tanbeli szempontból vizsgálja meg az Ön munkáját arra szorítkozva, hogy megjelölje azokat a pontokat, amelyeket nem lehet összeegyeztetni az Egyház hiteles tanításával.

Következésképpen ebben a végleges válaszában sem óhajt vitába bocsátkozni, pl. vitatkozni arról az értelmezésről, amelyet Ön a Khalkedoni Zsinat 6. kánonjának ad, és amely különben is történelmi alap nélkülinek tűnik. Ugyancsak nem óhajt vitatkozni az “apostoli folytonosság” fejlődésének számos történelmi szempontjáról.

Kongregációnk tehát kizárólag a tanbeli szempontokra szorítkozva egyrészt tudomásul veszi az Ön levele állításait, bár az Ön eszmevilága mindent összevéve kevéssé látszik világosnak; másrészt megerősíti ítéletét, amely szerint az “Egyházrend” című munkában, amely az Önt követő csoportoknál terjedt el, ténylegesen olyan állítások vannak, amelyek úgy, ahogyan hangzanak, tévesnek, veszélyesnek és félreérthetőnek bizonyulnak.

Ugyanis, még ha csak írásának központi témáját szemléljük is, művében a következőket olvassuk: Ha igaz is, hogy a II. Vatikáni Zsinat “rögzíti Isten népének két részre osztottságát, amely a jelen egyházrend alapját képezi”, Ön értekezésével a jövőt kívánja előkészíteni és ezért “a jelenlegi egyházrendet és annak alapjait kérdésessé óhajtja tenni” (2.2).

Valójában akkor is, amikor Ön a papok és a nem papok közötti különbséget tárgyalja, arra szorítkozik, hogy határt húzzon “az egyetemes jézusi papi hivatás különböző megvalósítási fokaira eljutottak között” (2.1.3). Ön például azt állítja, hogy “az, aki már közösséget vezet, az pap; de aki még csak tagja egy közösségnek, de nem teremtett még maga is közösséget, az még nem pap”.

A papnak ebben a meghatározásában semmiféle utalást nem tesz arra a különleges hatalomra, amelyet a papok a püspökök mint apostolutódok kézföltétele által kaptak.

A Zsinat tanításával ellentétben az általános és szolgálati papság közötti különbség csak fokozati és nem lényegbeli különbségnek tűnik.

Amint Kongregációnk ez évi január 31-i levele mér emlékeztette Önt, ezekről a témákról az egyházi tanítóhivatal tekintéllyel nyilatkozott a Trienti Zsinaton (lásd különösen DS 1710, 1771, 1773, 1776) és a II. Vatikáni Zsinaton (lásd LG 10; 18-29; PO 2). Kongregációnk legutóbb is megerősítette ezt a tanítást a katolikus Egyház püspökeihez intézett “Sacerdotium ministeriale” kezdetű, 1983. augusztus 6-i levelével (lésd AAS LXXV, 1983, 1001-1009).

Meg kell jegyezni ezenkívül, hogy az Ön javaslata a nők pappászenteléséről (lásd 2.2.1; 2.3) ellenkezik az Egyház hagyományos tanításával, amelyet Kongregációnk újra leszögezett “Inter insigniores” kezdetű, 1976. október 15-i nyilatkozatával (lásd AAS LXIX, 1977, 98-116).

Következésképpen e hivatalos megnyilatkozások miatt nem olyan kérdések ezek, amelyekről szabad teológiai vitát lehetne folytatni.

Ezért tehát összhangban levelének ama állításával, amely szerint – úgy tűnik – Ön nem akar újdonságokat bevezetni a katolikus tanításba a már tekintéllyel megfogalmazott dogmatikai elvek szintjén, a Hittani Kongregáció azt kéri Öntől, hogy a hívek és különösen azok érdekében, akik között az Ön műve elterjedt, fejezze ki nyilvánosan az Egyház tanításához való ragaszkodását úgy, ahogy azt a fentebb jelzett dokumentumok tartalmazzák.

Hivatalunk ismételten közli, hogy ezt a levelet mindenképpen nyilvánosságra hozza, éspedig, ha Isten is úgy akarja, az Ön a fentebb említett tanokat elfogadó nyilatkozatával együtt.

Ha Ön, ahogyan az kívánatos, nyilvánosan megvallja az egyházi tanítóhivatalhoz való ragaszkodását a fentebb említett pontokon, akkor az Ön egyházjogi helyzete is felülvizsgálatra kerül.

A Hittani Kongregáció, amikor Önnek ezt a levelet küldi, amelynek tartalma tükrözi rendes ülésén hozott és a Szentatya által jóváhagyott határozatait, akkor nem felejti el az Ön Krisztus evangéliuma és testvérei szolgálatáért elviselt szenvedéseit. Éppen ezért abban a reményben, hogy Ön, mint pap és szerzetes, el tudja fogadni az Egyház hiteles hitigazságát, azért, hogy apostoli elkötelezettsége ne legyen hiábavaló (vö. Gal 2,2), Kongregációnk az Evangélium szolgájához és a katolikus Egyház papjához méltó választ vár Öntől.

Krisztusban híve:

Joseph Card. Ratzinger
Prefektus

+ Alberto Bovone
Titkár

* Magyar Kurir, 11 giugno 1987, 313-318 (trad. ungherese).