[BE - CS - DE - EN - ES - FR - IT - HE - HU - LA - PT - SW - ZH]

A II. Vatikáni Zsinat DEI VERBUM kezdetű
dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról

PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL

1. BEVEZETÉS

Első fejezet
A KINYILATKOZTATÁS
2. A kinyilatkoztatás természete
3. Az evangélium előkészítése
4. Krisztus teljessé tette a kinyilatkoztatást
5. A hit
6. A kinyilatkoztatás tárgya és szükségessége

Második fejezet
AZ ISTENI KINYILATKOZTATÁS TOVÁBBADÁSA
7. Az evangélium örökösei
8. A Szent Hagyomány
9. A Szentírás és a Szent Hagyomány viszonya
10. A Szent Hagyomány, a Szentírás és a Tanítóhivatal

Harmadik fejezet
A SZENTÍRÁS ISTENI SUGALMAZOTTSÁGA ÉS MAGYARÁZATA
11. Sugalmazás: tévedés nélkül való tanítás
12. A Szentírás magyarázata
13. Isten leereszkedése

Negyedik fejezet
AZ ÓSZÖVETSÉG
14. Az üdvösség rendje az Ószövetségi könyvekben
15. Az Ószövetség jelentősége keresztény szempontból
16. A két Szövetség összhangja

Ötödik fejezet
AZ ÚJSZÖVETSÉG
17. Az Újszövetség kiválósága
18. A négy evangélium apostoli eredete
19. Az evangéliumok történetisége
20. Egyéb újszövetségi iratok

Hatodik fejezet
A SZENTÍRÁS AZ EGYHÁZ ÉLETÉBEN
21. A Szentírás tisztelete
22. A fordítások
23. A hittudósok és a Szentírás
24. A teológia alapja
25. Az ige hirdetése, a Szentírás terjesztése
26. Zárószó

(Bevezetés)
1. Isten igéjét vallásos tisztelettel hallgatva és bizalommal hirdetve a Szentséges Zsinat Szent János szavait követi: "... hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal." (1Jn 1,2--3) Éppen ezért -- követve a trentói és az I. vatikáni zsinat nyomdokait -- ki akarja fejteni a helyes tanítást eredeti tisztaságában az isteni kinyilatkoztatásról és átszármaztatásáról, hogy az üdvösség üzenetét az egész világ hallván higgye, a hitben remélje, és remélvén szeresse.[1]

Első fejezet
A KINYILATKOZTATÁS

(A kinyilatkoztatás természete)
2. Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1,9) mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek (vö.Ef 2,18; 2Pt 1,4). E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö.Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez(vö. Kiv 33,11; Jn 15,14--15) és társalog velünk (vö. Bár 3,38), hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe. E kinyilatkoztatás rendje egymással bensőleg összefüggő tettekből és szavakból áll: Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerősítik a tanítás a szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot. Az Istenről és az ember üdvösségéről így kinyilatkoztatott mélységes igazság Krisztusban ragyog föl, aki az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége. [2]

(Az evangélium előkészítése)
3. Isten, aki az Ige által teremt (vö. Jn 1,3) és tart fönn mindent, a teremtett dolgokban állandóan tanúskodik az embereknek önmagáról (vö. Róm 1,19-20), s mert meg akarta nyitni a természetfölötti üdvösség útját, mindezeken túl ősszüleinknek kezdettől fogva kinyilvánította önmagát. Bűnbeesésük után pedig a megváltás ígéretével az üdvösség reményét öntötte beléjük (Ter 3,15), és szüntelenül gondját viselte az emberiségnek, hogy mindazoknak örök életet adjon, akik állhatatosan kitartanak a jóban és keresik az üdvösséget (vö. Róm 2,6--7). A maga idejében meghívta Ábrahámot, hogy nagy nemzetté tegye (vö. Ter 12,2--3), melyet a pátriárkák után Mózesen és a próféták által arra tanított, hogy egyedül őt ismerjék el élő és igaz Istennek, gondviselő Atyának és igazságos bírónak, s hogy várják a megígért Megváltót; és így készítette el a századok folyamán az evangélium útját.

(Krisztus teljessé tette a kinyilatkoztatást)
4. Miután sokszor és sokféleképpen szólt Isten a prófétákban, "ezekben az utolsó napokban a Fiúban szólt hozzánk" (Zsid 1,1--2). Elküldte ugyanis Fiát, tudniillik az örök Igét, aki megvilágosít minden embert, hogy az emberek között lakozzék és elmondja nekik Isten titkait (vö. Jn 1,1--18). Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, az "emberekhez küldött ember"[3] tehát "Isten igéit mondja" (Jn 3,34), és véghez viszi az üdvözítő művet, melyet az Atya bízott rá, hogy megtegye (vö. Jn 5,36; 17,4). Ezért Ő -- akit, ha valaki lát, az Atyát is látja (vö. Jn 14,9) -- egész jelenlétével és minden megnyilvánulásával, szavaival és tetteivel, jeleivel és csodáival, főként pedig halálával és a halálból való dicsőséges föltámadásával, végül az igazság Lelkének elküldésével beteljesítvén tökéletessé teszi a kinyilatkoztatást, és isteni tanúsággal erősíti meg azt, hogy velünk az Isten, hogy kiszabadítson minket a halál és a bűn sötétségéből s föltámasszon az örök életre.

A krisztusi üdvrend tehát mint új és végleges szövetség sohasem múlik el, és már semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást nem kell várnunk a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig (vö. 1Tim 6,14; Tit 2,13).

(A hit)
5. A kinyilatkoztató Istennek "a hit engedelmességével" tartozunk (Róm 16,26; vö. Róm 1,5; 2Kor 10,5--6), mellyel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, "értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt"[4] és önként elfogadja a kapott kinyilatkoztatást. Ehhez a hithez szükség van Isten megelőző, segítő kegyelmére és a Szentlélek benső segítségére, aki az ember szívét megindítja és Istenhez téríti, az értelem szemét megnyitja, és mindenkinek megadja az "igazság elfogadásának és hitének édességét".[5] A Szentlélek folyton tökéletesíti hitünket adományai által, hogy egyre mélyebben megértsük a kinyilatkoztatást.

(A kinyilatkoztatás tárgya és szükségessége)
6. Az isteni kinyilatkoztatásban Isten önmagát és akaratának az emberek üdvösségére vonatkozó örök döntéseit akarta kinyilvánítani és közölni, "mégpedig avégett, hogy részt adjon azokból az isteni javakból, melyek az emberi értelem fölfogóképességét teljesen meghaladják".[6]

A Szent Zsinat vallja, hogy "Istent, mindenek létalapját és célját, az emberi ész természetes világosságával a teremtett dolgokból biztosan meg lehet ismerni" (vö. Róm 1,20); tanítja, hogy az isteni kinyilatkoztatásnak kell tulajdonítani "hogy mindaz, ami az isteni dolgokban az emberi értelem számára önmagában nem elérhetetlen, az emberi nem jelen állapotában is mindenki számára akadálytalanul, bizonyossággal és minden tévedés nélkül megismerhető."[7]

Második fejezet

AZ ISTENI KINYILATKOZTATÁS TOVÁBBADÁSA

(Az evangélium örökösei)
7. Amiket Isten az összes nemzetek üdvösségére kinyilatkoztatott, azokról jóságosan úgy rendelkezett, hogy minden időkre csorbítatlanul megmaradjanak, és minden nemzedéknek tovább adassanak. Ezért a Úr Krisztus, akiben a fölséges Isten egész kinyilatkoztatása beteljesedik (vö. 2Kor 1,20; 3,16--4,6), parancsot adott az apostoloknak, hogy az evangéliumot -- melyet a próféták előre hirdettek,[8] ő maga pedig beteljesített és a saját szájával hirdetett -- mint az üdvös igazság és erkölcsi tanítás forrását mindenkinek hirdessék, közölvén velük az isteni ajándékokat. Ezt a parancsot hűségesen teljesítették azok az apostolok is, akik szóbeli prédikációban, példával és intézmények létrehozásával átadták, amit Krisztustól szóban, magatartásban és cselekedetekben kaptak, illetve a Szentlélek ihletéséből megtanultak; és azok az apostolok vagy apostoltanítványok is, akik ugyanennek a Szentléleknek a sugalmazására az üdvösség üzenetét írásba foglalták.[9]

Annak érdekében pedig, hogy az evangélium az Egyházban mindig épen és elevenen megmaradjon, az apostolok püspököket hagytak hátra utódként, azáltal, hogy "átadták saját Tanítóhivatalukat".[10] Ez a Szent Hagyomány, valamint az ó- és újszövetségi Szentírás olyan, mint egy tükör, melyben a földön vándorló Egyház szemléli Istent, akitől mindent kap, míg el nem jut oda, hogy úgy lássa őt színről színre, amint van (vö. 1Jn 3,2).

(A Szent Hagyomány)
8. Így tehát a sugalmazott könyvekben különleges módon kifejeződő apostoli igehirdetést az idők végezetéig szakadatlanul meg kellett őrizni.

Az apostolok ezért, miközben átadták, amit maguk is kaptak, intették a híveket, hogy ragaszkodjanak azokhoz a hagyományokhoz, melyeket akár élő szóval, akár levél útján tanultak (vö. 2Tesz 2,15), és harcoljanak az egyszer már megkapott hitért (vö. Júd 3).[11] Amit pedig az apostolok áthagyományoztak, tartalmazza mindazt, ami Isten népének szent életét és hitének gyarapodását szolgálja, s így az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz.

Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik:[12] egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi.

Az egyházatyák mondásai tanúskodnak e hagyomány éltető jelenlétéről, melynek gazdagsága átárad a hívő és imádkozó Egyház gyakorlati életébe. E Hagyomány által ismeri meg az Egyház a szent könyvek teljes kánonját, benne érti meg mélyebben és hatékonyabban a Szentírást; s így Isten, aki egykor szólt, szünet nélkül beszélget szeretett Fiának menyasszonyával, és a Szentlélek, aki által az Egyházban és az Egyház által a világban fölhangzik az evangélium élő szava, elvezeti a hívőket a teljes igazságra, és az Ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük (vö. Kol 3,16).

(A Szentírás és a Szent Hagyomány viszonya)
9. A Szent Hagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak.A Szentírás ugyanis Istennek a Szentlélek sugalmazására írásba foglalt szava; a Szent Hagyomány pedig Isten szavát, melyet Krisztus Urunk és a Szentlélek bízott az apostolokra, sértetlenül származtatja át ezek utódaira, hogy igehirdetésükkel az igazság Lelkének fényénél hűségesen őrizzék, kifejtsék és terjesszék; ennek következtében az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni.[13]

(A Szent Hagyomány, a Szentírás és a Tanítóhivatal)
10. A Szent Hagyomány és a Szentírás Isten szavának az Egyházra bízott egyetlen szent letéteménye. Hozzá ragaszkodik Isten egész szent népe, amikor pásztorai köré összegyűlve állhatatosan kitart az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban (vö. ApCsel 2,42 a görögben). Innét van a pásztorok és a hívek páratlan egyetértése a hagyományos hit megtartásában, gyakorlásában és megvallásában.[14]

A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott[15] igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva,[16] mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja. Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.

Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét.

Harmadik fejezet

A SZENTÍRÁS ISTENI SUGALMAZOTTSÁGA ÉS MAGYARÁZATA

(Sugalmazás: tévedés nélkül való tanítás)
11. Az isteni kinyilatkoztatást, melyet a Szentírás szövege tartalmaz és elénk tár, a Szentlélek sugalmazására foglalták írásba. Az Ó- és Újszövetség könyveit egész terjedelmükben, minden részükkel együtt szentnek és kánoninak tartja az Anyaszentegyház az apostoli hit alapján, mivel a Szentlélek sugalmazására írták le azokat (vö. Jn 20,31; 2Tim 3,16; 2Pt 1,19--21; 3,15--16), Isten a szerzőjük, és mint Szentírást kapta az Egyház.[17] A Szent Könyvek megírására Isten embereket választott ki, akiket erejük és képességeik birtokában úgy használt föl,[18] hogy miközben bennük és általuk Ő maga cselekedett,[19] mint valódi szerzők mindazt, de csak azt foglalják írásba, amit Ő akar.[20]

Mindazt tehát, amit a sugalmazott szerzők vagyis a szent írók állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani, ezért hinnünk kell, hogy amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják.[21] Ennek alapján "minden Írás, amit Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, az igaz életre való nevelésre, hogy Isten embere tökéletes legyen és minden jóra hajoljon" (2Tim 3,16--17 a görögben).

(A Szentírás magyarázata)
12. Mivel pedig Isten a Szentírásban emberek által emberi módon beszélt,[22] a Szentírás magyarázójának, hogy megláthassa, mit akart velünk közölni Isten, figyelmesen meg kell vizsgálnia, hogy a szent írók mit akartak mondani, és szavaik által mit akart kinyilatkoztatni Isten.

A szent írók szándékának kiderítése végett egyebek közt ügyelni kell az irodalmi műfajokra is.

Az igazság ugyanis nem egyformán jelenik meg és fejeződik ki történeti, a prófétai, a költői vagy más műfajú szövegekben.

A magyarázónak tehát azt az értelmet kell keresnie, melyet a szent szerző az adott körülmények között a maga korának és kultúrájának megfelelően, az akkori irodalmi műfajok segítségével akart kifejezni és fejezett ki.[23] Mert annak helyes megértéséhez, hogy a szent szerző mit akart mondani írásával, figyelni kell egyrészt a szent író korában szokásos általános gondolkodás-, szólás- és elbeszélésmódokra, másrészt az akkori társadalmi érintkezési formákra.[24]

Mivel pedig a Szentírást ugyanazon Szentlélek segítségével kell olvasni és magyarázni, mint akinek sugalmazására készült[25] a szent szövegek helyes értelmezésénél ugyanilyen gonddal kell szemmel tartani a teljes Szentírás tartalmát és egységét, figyelembe véve az egész Egyház élő hagyományát és hit analógiáját. A Szentírás-magyarázóknak tehát az a dolguk, hogy e szabályok szerint törekedjenek a Szentírás értelmének mélyebb megértésére és kifejtésére. Így mintegy az ő előkészítő munkálkodásuk alapján fog kiérlelődni az Egyház döntése. Mindez ugyanis a Szentírás-magyarázatot illetően végső fokon az Egyház ítéletének van alávetve, mert az Egyház Isten igéje megőrzésével és magyarázásával isteni parancsot teljesít és isteni szolgálatot lát el.[26]

(Isten leereszkedése)
13. A Szentírásban tehát megnyilvánul Isten igazságának és szentségének sérelme nélkül az örök Bölcsesség csodálatos leereszkedése, "hogy megértsük, mily kimondhatatlanul jóságos az Isten, és mennyire igazodott hozzánk beszédmódjával, amikor gondosan törődött természetünkkel".[27] Isten emberi nyelveken kifejezett igéi ugyanis hasonlóvá váltak az emberi beszédhez, amint egykor az örök Atya Igéje a gyönge emberi test fölvételével hasonlóvá vált az emberekhez.

Negyedik fejezet

AZ ÓSZÖVETSÉG

(Az üdvösség rendje az ószövetségi könyvekben)
14. A végtelenül szerető Isten, aki az egész emberi nem üdvösségét gondosan elő akarta készíteni, egyedülálló határozatával kiválasztott magának egy népet, melynek ígéreteket adott. Szövetséget kötvén ugyanis Ábrahámmal (vö. Ter 15,18) és Mózes által Izrael népével (vö. Kiv 24,8), a tulajdonául lefoglalt népnek mint egyedül igaz és élő Isten úgy nyilatkoztatta ki magát szavakkal és cselekedetekkel, hogy Izrael megtapasztalja, milyenek Isten útjai az emberekkel, s ezeket az utakat a próféták szája által beszélő Isten szavából napról napra mélyebben és világosabban megértve a nemzetek között egyre szélesebb körben terjessze (vö. Zsolt 21,28--29; 95,1--3; Iz 2,1--4; Jer 3,17). Az üdvösség rendje, amelyet a szent szerzők előre hirdettek, elmondtak és kifejtettek, mint Isten igaz igéje az Ószövetség könyveibe van foglalva; ezért ezek az isteni sugalmazású könyvek örök értékűek: "Mindazt, amit valaha megírtak, okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére" (Róm 15,4).

(Az Ószövetség jelentősége keresztény szempontból)
15. Az Ószövetség rendje leginkább arra irányult, hogy a mindenség megváltójának, Krisztusnak és a messiási országnak eljövetelét előkészítse, megjövendölje (vö. Lk 24,44; Jn 5,39; 1Pt 1,10) és különböző előképekkel jelezze (1Kor 10,11). Az Ószövetség könyvei a Krisztus által helyreállított üdvösséget megelőző kor körülményei között mutatják meg mindenkinek: ki az Isten és ki az ember, s hogyan bánik az igazságos és irgalmas Isten az emberekkel. Bár ezek a könyvek kevésbé tökéletes és időhöz kötött mozzanatokat is tartalmaznak, igazi isteni pedagógiát mutatnak be.[28] Következésképp a keresztény hívőknek vallásos tisztelettel kell elfogadniok e könyveket, mert Isten iránti eleven érzékről tanúskodnak, bennük az Istenről szóló fenséges tanításoknak, az üdvösségre vezető életbölcsességnek és az imádságnak csodálatos kincsei találhatók, s végül bennük rejlik üdvösségünk misztériuma.

(A két szövetség összhangja)
16. Isten tehát, aki mindkét szövetség sugalmazója és szerzője, bölcsen úgy rendezte, hogy az új el legyen rejtve az óban, az ó viszont az új szövetségben táruljon föl.[29] Jóllehet Krisztus a vérével új szövetséget alapított (vö. Lk 22,20; 1Kor 11,25), az Ószövetség könyvei teljes terjedelmükben fölvétettek az evangéliumba,[30] s teljes értelmüket benne kapják és mutatják meg (vö. Mt 5,17; Lk 24,27; Róm 16,25--26; 2Kor 3,14--16); s viszont megvilágítják és magyarázzák az új szövetséget.

Ötödik fejezet

AZ ÚJSZÖVETSÉG

(Az Újszövetség kiválósága)
17. Isten igéje, mely Isten ereje minden hívő üdvösségére (vö. Róm 1,16), az Újszövetség könyveiben csodálatos szépségben jut el hozzánk és mutatja meg erejét. Amikor ugyanis eljött az idők teljessége (vö. Gal 4,4), az Ige testté lett, s telve kegyelemmel és igazsággal közöttünk lakozott (vö. Jn 1,14). Krisztus megalapította Isten országát a földön, cselekedeteivel és szavaival kinyilatkoztatta Atyját és önmagát, s halálával, föltámadásával, dicsőséges mennybemenetelével és a Szentlélek elküldésével beteljesítette művét. Miután fölmagasztaltatott a földről, mindenkit magához vonz Ő (vö. Jn 12,32 a görögben), hiszen csak őnála vannak az örök élet igéi (vö. Jn 6,68).

Ez a misztérium korábban nem volt úgy nyilvánvaló, ahogyan most a Lélek az ő szent apostolainak és a prófétáinak kinyilatkoztatta (vö. Ef 3,4--6 a görögben), hogy hirdessék az evangéliumot, fölébresszék a Jézusban való hitet, aki a Krisztus és az Úr, és összegyűjtsék az Egyházat. Az Újszövetség könyvei mindezeknek örök, isteni tanúi.

(A négy evangélium apostoli eredete)
18. Köztudomású, hogy az összes szent irat közül, még az újszövetségiek közül is méltán kimagaslanak az evangéliumok, mert elsősorban ezek tanúskodnak a megtestesült Igének, a mi Üdvözítőnknek életéről és tanításáról.

Az Egyház mindig és mindenütt vallotta és vallja, hogy a négy evangélium apostoli eredetű. Amit ugyanis az apostolok Krisztus parancsára hirdettek, azt később a Szentlélek sugalmazására ők maguk és más apostoli férfiak írásba foglalták, és átadták nekünk mint a hit alapját, tudniillik az evangéliumot a Máté, Márk, Lukács és János szerinti négy formában.[31]

(Az evangéliumok történetisége)
19. Az Anyaszentegyház szilárdan és állhatatosan tartotta és tartja, hogy az említett négy evangélium, melyek történetiségét határozottan állítja, hűségesen adja tovább mindazt, amit Jézus, az Isten Fia földi életében az örök üdvösségért cselekedett és tanított mennybevétele napjáig (vö. ApCsel 1,1--2). Az apostolok az Úr mennybemenetele után mindazt, amit Ő mondott és cselekedett, hallgatóiknak azzal a teljesebb megértéssel adták át, melyet ők Krisztus dicsőséges eseményeinek tapasztalatából és az igazság Lelkének[32] fényénél kaptak.[33] A szent szerzők pedig úgy írták meg a négy evangéliumot, hogy a nagy szóbeli vagy írásos hagyományokból egyes részeket kiválogattak, másokat egybevontak, vagy az egyházak állapotára való tekintettel fejtettek ki, megtartva továbbra is az igehirdető formát, de mindig úgy, hogy Jézusról csak a színtiszta igazat közöljék velünk.[34] Mert akár a saját emlékeik fölidézéséből, akár azoknak a tanúságából merítettek, "akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének", azzal a szándékkal írtak, hogy meggyőződjünk a tanítás "igazságáról", melyre oktattak bennünket (vö. Lk 1,2--4).

(Egyéb újszövetségi iratok)
20. Az Újszövetség könyveinek kánonja a négy evangéliumon kívül tartalmazza Szent Pál leveleit és a Szentlélek sugalmazására írott más apostoli iratokat is, melyek Isten bölcs terve folytán megerősítik a Krisztus Urunkra vonatkozó adatokat, egyre jobban megvilágítják az ő eredeti tanítását, hirdetik isteni művének üdvösségszerző erejét, elbeszélik az Egyház kezdeteit és csodálatos elterjedését, s megjövendölik dicsőséges beteljesülését.

Az Úr Jézus ugyanis ígéretéhez híven apostolaival volt (vö. Mt 28,20), és elküldte nekik a Vigasztaló Lelket, hogy elvezesse őket a teljes igazságra (vö. Jn 16,13).

Hatodik fejezet

A SZENTÍRÁS AZ EGYHÁZ ÉLETÉBEN

(A Szentírás tisztelete)
21. Az Egyház mindenkor tisztelte a Szentírást, mint magát az Úr testét is, az élet kenyerét ugyanis, főleg a szent liturgiában, mind Isten igéjének, mind Krisztus testének asztaláról szüntelenül veszi és nyújtja a híveknek. Az isteni írásokat a Szent Hagyománnyal együtt mindig hite legfőbb szabályának tartotta és tartja, mert Isten sugalmazására egyszer s mindenkorra vannak írásba foglalva, s változatlanul közvetítik magának Istennek igéjét, és a prófétáknak és az apostoloknak szavaiban a Szentlélek hangját szólaltatják meg. A Szentírásnak kell tehát táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést és magát a keresztény vallást is. A szent könyvekben ugyanis a Mennyei Atya végtelen szeretettel siet fiai elé és beszélget velük; s akkora erő és hatékonyság van Isten igéjében, hogy az Egyháznak támasz és életerő, az Egyház gyermekei hitének erő, lelkének táplálék, lelki életének tiszta és el nem apadó forrása. Ezért a Szentírásról kiváltképp érvényes: "Isten szava eleven és átható" (Zsid 4,12), "hatalma van arra, hogy fölépítse művét, és megadja az összes szenttel közös örökséget" (ApCsel 20,32; vö. 1Tesz 2,13).

(A fordítások)
22. Krisztus hívei előtt szélesre kell tárni a kaput, hogy hozzájussanak a Szentíráshoz. Ezért az Egyház kezdettől fogva magáénak tekintette az Ószövetség úgynevezett Hetvenes ősrégi görög fordítását; mindenkor tiszteli a többi keleti fordítást, s a latin fordításokat, különösen a Vulgátát. Mivel pedig Isten igéjének minden korban elérhetőnek kell lennie, az Egyház anyai törődéssel gondoskodik róla, hogy megfelelő és pontos fordítások készüljenek az egyes nyelveken, főleg a Szent Könyvek eredeti szövegei alapján. E fordításokat minden keresztény használhatja majd, ha -- eljön az ideje és az egyházi hatóság jóváhagyja -- különvált testvéreink is részt vesznek elkészítésükben.

(A hittudósok és a Szentírás)
23. A megtestesült Ige menyasszonya, az Egyház, a Szentlélektől tanítva arra törekszik, hogy napról napra közelebb jusson a Szentírás mélyebb megértéséhez, s így szüntelenül táplálhassa fiait Isten szavával; ezért kellőképpen támogatja az Egyház mind Kelet, mind Nyugat atyáinak és szent liturgiáinak tanulmányozását. A katolikus szentírásmagyarázók pedig, és a hittudomány más művelői buzgó együttműködéssel azon fáradozzanak, hogy a szent Tanítóhivatal felügyelete alatt, megfelelő segédeszközökkel úgy tanulmányozzák és mutassák be a szent iratokat, hogy Isten igéjének minél több szolgája nyújthassa gyümölcsöző módon Isten népének az Írás táplálékát, mely megvilágosítja az elmét, erősíti az akaratot és Isten szeretetére gyullasztja a szíveket.[35] A Szent Zsinat bátorítja az Egyház szentírástudományt művelő tagjait, hogy nap nap után újult erővel és teljes iparkodással az Egyház szellemében folytassák a megkezdett munkát.[36]

(A teológia alapja)
24. A szent teológia a Szent Hagyománnyal együtt Isten írott igéjére mint örök alapra támaszkodik, belőle meríti rendíthetetlen erejét, és belőle újul meg állandóan, miközben a hit fényénél kutatja a Krisztus misztériumában rejlő teljes igazságot. A Szentírás Isten igéjét tartalmazza, s sugalmazott lévén, valóban Isten szava; ezért a Szentírás tanulmányozása legyen a hittudomány lelke.[37] A Szentírás szavából táplálkozik és virágzik az ige szolgálata is, tudniillik a lelkipásztori prédikáció, a katekézis s minden keresztény tanítás, amelyben előkelő hely illeti meg a liturgiában elhangzó homíliát.

(Az ige hirdetése, a Szentírás terjesztése)
25. A klerikusoknak tehát, elsősorban Krisztus papjainak és a többieknek, akik mint diákonusok vagy hitoktatók törvényesen látják el az ige szolgálatát, szakadatlan buzgó olvasással és gondos tanulmányozással kell csüggeniük a szent iratokon, nehogy valamelyikük "Isten igéjének lélektelen hirdetője legyen külsőleg, mert nem hallgatója belsőleg",[38] holott köteles Isten igéjének gazdagságát közölni a rábízott hívekkel, kiváltképpen a szent liturgiában. Ugyanilyen nyomatékosan buzdítja és sürgeti a Szent Zsinat az összes Krisztus-hívőket, főleg a szerzeteseket, hogy a Szentírás gyakori olvasásával szerezzék meg "Jézus Krisztus fönséges ismeretét" (Fil 3,8). "Mert aki nem ismeri a Szentírást, nem ismeri Krisztust".[39] Szívesen folyamodjanak tehát magához a Szent Szöveghez, akár az Isten szavában bővelkedő szent liturgia közvetítésével, akár lelkiolvasmányképpen, akár megfelelő bibliamagyarázatok és egyéb segédeszközök által, melyek az Egyház főpásztorainak jóváhagyásával és gondoskodásából korunkban dicséretesen terjednek mindenfelé. Arról azonban ne feledkezzenek meg, hogy a Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie, így lesz belőle beszélgetés Isten és ember között; mert "amikor imádkozunk, őhozzá beszélünk, és amikor az isteni kinyilatkoztatást olvassuk, őt hallgatjuk".[40]

A püspökökre tartozik, "akik az apostoli tanítás letéteményesei",[41] hogy a rájuk bízott híveket alkalmas módon oktassák a Szent Könyvek, főleg az Újszövetség és elsősorban az evangéliumok helyes használatára. gondoskodjanak tehát a szent szövegek fordításáról, s a szükséges és kielégítő szövegmagyarázatról, hogy az Egyház tagjai biztonságosan és hasznosan foglalkozzanak a Szentírással, és szelleme eltöltse szívüket.

Ezenfelül készüljenek megfelelő jegyzetekkel ellátott Szentírás-kiadások a nem keresztények használatára is, igazodva az ő körülményeikhez, s bölcs tapintattal terjesszék a lelkipásztorok és hívek egyaránt.

(Zárószó)
26. Így tehát a Szent Könyvek olvasásával és tanulmányozásával "terjedjen és jusson dicsőségre az Úr tanítása" (2Tesz 3,1), az emberek szívét pedig töltse el egyre jobban a kinyilatkoztatásnak az Egyházra bízott kincse. Ahogy az Eucharisztia misztériumában való állandó részesüléséből gyarapszik az Egyház élete, úgy a lelki élet új föllendülését remélhetjük Isten "örökké megmaradó" szavának (Iz 40,8; vö. 1Pt 1,23--25) megnövekedett tiszteletéből.

Mindazt, amit e dogmatikus konstitúció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.

Kelt Rómában, Szent Péternél,1965. november 18-án.
Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke

Következnek a Szent Zsinati atyák aláírásai

JEGYZETEK

[1] Szent Ágoston De catechizandis rudibus IV. 8: PI. 40,316.

[2] Vö. Mt. 11,27; Jn 1,14 és 17; 14,6; 17,1–3; 2Kor 3,16 és 4,6; Et 1,3–14.

[3] Epist. ad Diognetum VII 4: Funk Patres Apostolici I. 403. Iap.

[4] I. vat. zsin. Const. dogm. de fide cath., 3. fej. a hitről: Denz. 1789 (3008).

[5] II. orangei zsin., 7. can.: Denz. 180 (377); I. vat. zsin. i. h.: Denz, 1791 (3010).

[6] I. vat. zsin., Const. dogm. de fide cath., 2. fej. a kinyilatkoztatásról: Denz. 1786 (3005).

[7] Uo.: Denz. 1785 és 1786 (3004 és 3005).

[8] Vö. Mt 28,19—20 és Mk 16,15. – Tren­tói zsin. IV. ülés, De canonicis Scripturis: Denz. 783 (1501).

[9] Vö. trentói zsin. i. h.: I. vat. zsin. 111. ülés, Const. dogm. de fide cath., 2. fej. a kinyilatkoztatásról: Denz. 1787 (3006).

[10] Sz. Irenaeus Adv. Haer. III. 3,1: PC 7,848; Harvey 2, 9. Iap.

[11] Vö. II. niceai zsin.: Denz. 303 (602). – IV. Konstantinápolyi zsin. X. ülés, 1. can.; Denz. 336 (650–652).

[12] Vö. I. vat. zsin. Const. dogm. fide cath., 4. fej. a hitről és az észről: Denz. 1800 (3020).

[13] Vö. trentói zsin. IV. ülés, i. h.: Denz. 783 (1051).

[14] Vö. XII. Pius Munificentissimus Deus apostoli konst., 1950. nov. I.: AAS 42 (1950) 756, vö. Sz. Ciprián 66. lev., 8: Hartel III B, 733. Iap: „Az Egyház a Pap­pal egyesült nép és Pásztorához ragaszko­dó nyáj.

[15] Vö. XII. Pius Humani generis körlev. 1950. aug. 12.: AAS 42 (1950). 568–569: Denz. 2314 (3886).

[16] Vö. 1. vat. zsin. Const. dogm. de fide cath, 3. fej. a hitről: Denz. 1792 (3011).

[17] Vö. I. vat. zsin. Const. dogm. de fide cath. 2. fej. a kinyilatkoztatásról: Denz. 1787 (3006). -- Comm. Biblica 1915. jún. 18-i határozat: Denz. 2180 (3629); EB (En-chir. BibI.) 420; a S. S. C. S. Officii 1923. dec. 22-i levele: EB 499.

[18] Vö. XII. Pius Divino afflante Spiritu körlev. 1943. szept. 30.: AAS 35 (1943) 314. Iap; EB 556.

[19] XIII. Leó Providentissimus Deus körlev. 1893. nov. 18.: Denz. 1952 (3293); EB 125.

[20] In et per hominem: vö. Zsid 1,1 és 4,7 (in) 255m 23,2; Mt 1,22 és több he­lyen (per); I. vat. zsin.: Schema de doctr. cath. 9. jegyz.: Coll. Lac. VII. 522.

[21] Vö. Sz. Ágoston Gen. ad. litt. 2.9,20: PL 34,270—271; 82. lev. 3: PL 33,277: CSEL 34,2,354. Iap. — Sz. Tamás De Ver. 12. q. 2. a, C. — Trentói zsin. IV. ülés de cano­nicis Scripturis: Denz. 783 (1501). – XIII. Leó Providentissimus körlev. EB 121, 124, 126–127. – XII. Pius Divino afflante körlev.: EB 539.

[22] Sz. Ágoston De civ. Dei XVII 6,2: PI 41, 537: CSEL XL 2,228.

[23] Sz. Ágoston De Doctr. Christ. III. 18,26: PI 34, 75–76.

[24] XII, Pius i. h.: Denz. 2294 (3829–3830); EB 557–562.

[25] Vö. XV. Benedek Spiritus Paraclitus körlev. 1920. szept. 15.: EB 469. – Sz. Je-romos In Gal. 5,19–21: Pl 26, 417 A.

[26] Vö. I. vat. zsin. Const. dogm. de fide cath. 2. fej. a kinyilatkoztatásról: Denz. 1788 (3007).

[27] Aranyszájú Sz. János In Gen., 3,8 (17. hom, 1): PG 53,134. – "Attemperatio” görögül szünkatabászisz.

[28] XI. Pius Mit Brennender Sorge körlev. 1937. márc. 14.: AAS 29 (1937) 151. Iap.

[29] Sz. Ágoston Quaest. in. Hept. 2,73: Pl 34, 623.

[30] Sz. Irenaeus Adv. Haer. III 21,3: PG 7,950; (=25,1: Harvey 2, 115 -- lap). — Jeruzsálemi Sz. Cirill Catech. 4,35: PG 33,497. – Theodorus Mops. in Soph. 1,4–6: PC 66, 452 D–453 A.

[31] Vö. Sz. Irenaeus Ad. Haer. III 11,8: PG 7, 885; Sagnard kiad., 194. lap.

[32] Vö. Jn 14,26; 16,13.

[33] Jn 2,22; 12,16; vö. 14.26; 16,12–13; 7,39.

[34] Vö. Sancta Mater Ecclesia Utasítás, ki-adta a Szentírástudomány Előmozdítását szolgáló Pápai Bizottság: AAS (1964) 715. lap.

[35] Vö. XII. Pius Divino afflante körlev.: EB 551, 553, 567. – Pápai Bibliabizottság: Instructio de S. Scriptura in Clericorum Se­minariis et Religiosorum Collegiis rede docenda. 1950. május 13: AAS 42 (1950), 495–505. lap.

[36] Vö. XII. Pius uo.: EB 569.

[37] Vö. XIII. Leó Providentissimus körlev.: EB 114; XV. Benedek Spiritus Paraclitus körlev.: EB 483.

[38] Sz. Ágoston 179. Sermo 1: PI 38, 966.

[39] Sz. Jeromos Comm. in Is. Előszó: Pl 24,17. – Vö. XV. Benedek Spiritus Parac­litus körlev.: EB 475–480; XII. Pius Divino afflante körlev.: EB 544.

[40] Sz. Ambrus De officiis ministrorum 1 20,88: Pl 16, 50.

[41] Sz. Irenaeus Adv. Haer. IV. 32,1: PG 7, 1071; (=49, Harvey 2, 255. Iap).

Traduzione non ufficiale a cura della Conferenza Episcopale Ungherese