The Holy See
back up
Search
riga

A II. Vatikáni Zsinat APOSTOLICAM ACTUOSITATEM
kezdetű dekrétuma a világi hívek apostolkodásáról

PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL

 

Tartalomjegyzék

1. Előszó

Első fejezet
A VILÁGI HÍVEK APOSTOLI HIVATÁSA
2. A világi hívők részesednek az Egyház küldetésében
3. Teológiai alapvetés
4. A világi apostolok lelkisége

Második fejezet
A KITŰZÖTT CÉLOK
5. Az Egyházban és a világban is
6. Az evangéliumi igazság és a megszentelés szolgálata
7. Az evilági rend szolgálata
8. Karitativ tevékenység

Harmadik fejezet
AZ APOSTOLKODÁS TERÜLETEI
9. Bevezetés
10. Egyházi közösségek
11. A család
12. A fiatalság
13. A társadalmi környezet
14. Együttműködés a nemzeteken belül és a nemzetközi síkon

Negyedik fejezet
A VILÁGIAK APOSTOLKODÁSÁNAK FORMÁI
15. Bevezetés
16. Az egyéni apostolkodás fontossága és sokféle formája
17. Egyéni apostolkodás különleges munkaterületeken
18. A közösségben végzett apostoli munka
19. Az apostoli művek sokfélesége
20. Az "Actio Catholica"
21. A társulatok megbecsülése
22. Az apostoli műveknek elkötelezett világiak

Ötödik fejezet
A KAPCSOLATOK HELYES KIALAKÍTÁSA
23. Egyetértés és együttműködés
24. A hierarchiához való viszony
25. A klérus és az apostolkodó világiak
26. Az együttműködés fórumai
27. Együttműködés a nem katolikusokkal és a nem keresztényekkel

Hatodik fejezet
FÖLKÉSZÍTÉS AZ APOSTOLI MUNKÁRA
28. A fölkészítés fontossága
29. Az apostoli fölkészítés irányelvei
30. A világi apostolok nevelői
31. Alkalmazkodás
32. Eszközök
33. Buzdítás

 

Előszó

l. Isten népe apostoli tevékenységét hangsúlyozni akarván[1] a Szentséges Zsinat komoly figyelemmel fordul a világi Krisztus-hívők felé, akiknek az Egyház küldetésében betöltött sajátos és szükséges szerepét már több alkalommal említette.[2] A világi hívek apostolkodása ugyanis keresztény hivatásuk közvetlen következménye, ezért sohasem hiányozhat az Egyház életéből. Maga a Szentírás többször is beszámol arról, milyen magától értetődő és milyen eredményes volt tevékenységük az Egyház történetének kezdetén (vö. ApCsel 11,19--21; 18,26; Róm 16,1--16; Fil 4,3).

A mi korunk nem kisebb buzgóságot vár a világi hívektől, sőt a mai körülmények éppen hatékonyabb és szélesebb körű apostolkodást kívánnak tőlük. A Föld népességének szüntelen növekedése, a tudomány és a technika haladása, az emberi kapcsolatok egyre szorosabbá válása nemcsak mérhetetlenül kitágította a világiak apostolkodásának nagyrészt csak őelőttük nyitva álló területeit, hanem olyan új problémákat is fölvetett, amelyeket ők hivatottak gondosan tanulmányozni és megoldani. Apostolkodásuk már csak azért is nélkülözhetetlen lett, mert nagyon megnőtt, mégpedig jogosan, az emberi élet sok területének autonómiája, ami olykor együtt jár az erkölcsi és vallási rendtől való bizonyos fokú elszakadással, illetve a keresztény élet súlyos válságával. Ezenfelül sok országban igen kevés a pap, másutt a papok meg vannak fosztva a szolgálatukhoz szükséges szabadságtól; e helyeken az Egyház aligha lehet jelenlevő és tevékeny a világi hívők munkája nélkül. E sokféle és sürgető szükségletet jelzi nyilvánvaló működésével a Szentlélek, aki manapság egyre jobban tudatosítja a világi hívekben saját felelősségüket, és mindenütt Krisztus és az Egyház szolgálatára ösztönzi őket.[3]

Ebben a határozatban a Zsinat be akarja mutatni a világiak apostolkodásának lényegét, sajátosságait és sokféleségét, alapelveket szándékozik kimondani és lelkipásztori utasításokat adni, hogy munkájuk gyümölcsözőbb legyen; mindezt majd normának kell tekinteni a kánonjog világi hívek apostolkodására vonatkozó részének átdolgozásában.


Első fejezet
A VILÁGI HÍVEK APOSTOLI HIVATÁSA

(A világi hívők részesednek az Egyház küldetésében)
2. Az Egyház arra született, hogy Krisztus országát szerte a földön elterjessze az Atyaisten dicsőségére, minden embert részesítsen a megváltásban és az üdvösségben,[4] és általuk az egész világ valóban Krisztushoz kapcsolódjék. A titokzatos test minden erre a célra irányuló tevékenysége apostolkodás, melyet minden tagja által különböző módokon gyakorol az Egyház; a keresztény hivatás ugyanis természete szerint apostoli hivatás is. Miként az eleven testben egyetlen tag sem teljesen tétlen, hanem a test életével együtt annak tevékenységében is részesedik, ugyanígy Krisztus testében is, ami az Egyház, "a tagok betöltik az erejükhöz szabott feladatkört, és így növekszik az egész test" (Ef 4,16). Sőt oly nagy ebben a testben az összetartozás és a tagok egymásrautaltsága, hogy az a tag, amelyik nem működik közre a maga erejéhez mérten a test növekedésében, nem használ sem az Egyháznak, sem önmagának. Az Egyházban a szolgálatok különbözők, de a küldetés egy. Krisztus az apostolokra és utódaikra ruházta azt a tisztséget, hogy az Ő nevében és hatalmával tanítsanak, megszenteljenek és kormányozzanak. A világi hívek pedig -- részesei lévén Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségének -- Isten egész népének küldetésén belül az Egyházban és a világban töltik be a maguk szerepét.[5] Valóban apostoli munkát végeznek, amikor az evangelizáción és az emberek megszentelésén fáradoznak, s a földi dolgok rendjét evangéliumi szellemmel igyekeznek áthatni és tökéletesíteni, úgy, hogy e tevékenységük fényes tanúságtétel Krisztusról, és az emberek üdvösségét szolgálja. Mivel a világiakra éppen az jellemző, hogy világi környezetben és világi tevékenységek közepette élnek, Isten arra hívja őket, hogy buzgó keresztény lelkülettel kovász módjára apostolkodjanak a világban.

(Teológiai alapvetés)
3. A világi híveknek azon a címen kötelességük és joguk az apostolkodás, hogy egységben vannak Krisztussal, a fővel. Akiket a keresztség Krisztus titokzatos testébe oltott, a bérmálás pedig a Szentlélek erejével megerősített, azokat maga az Úr rendeli az apostolkodásra. Királyi papsággá és szent nemzetté szentelődnek (vö. 1Pt 2,4--10), hogy minden munkájuk által lelki áldozatokat ajánljanak föl, és a Földön mindenütt tegyenek tanúságot Krisztusról. A szentségek pedig -- különösen az Eucharisztia -- közlik velük és táplálják bennük azt a szeretetet, amely minden apostolkodás lelke.[6]

Apostoli tevékenységüket hitben, reményben és szeretetben végzik, s ezeket az erényeket a Szentlélek árasztja szét az Egyház minden tagjának szívébe. Sőt a szeretet, az Úr legfőbb parancsa sürgeti Krisztus híveit, hogy dolgozzanak Isten országának eljöveteléért, általa Isten dicsőségéért és minden ember örök életéért, hogy megismerjék az egyetlen igaz Istent, és akit küldött, Jézus Krisztust (vö. Jn 17,3).

Minden kereszténynek kitüntető feladat tehát közreműködni abban, hogy az egész földkerekségen megismerjék és elfogadják az emberek az üdvösség isteni üzenetét.

A Szentlélek, aki Isten népének megszentelésén a szolgálat és a szentségek által munkálkodik, apostolkodásukhoz a hívőket is ellátja különleges adományokkal (vö. 1Kor 12,7), "tetszése szerint osztván kinek-kinek" (1Kor 12,11), hogy valamennyien a kapott ajándékok szerint "egymás szolgálatára legyenek", mint "Isten sokféle kegyelmének letéteményesei" (1Pt 4,10) az egész test épülésére a szeretetben(vö. Ef 4,16). E karizmák -- a legkisebbeket is beleértve -- elfogadásából ered minden egyes hívő joga és kötelessége, hogy a kapott ajándékokat az emberek javára és az Egyház épülésére használja föl az Egyházban és a világban; a Szentlélek szabadságában, aki "ott fú, ahol akar"(Jn 3,8), és közösségben testvéreikkel Krisztusban, főképpen a pásztoraikkal, akiknek feladata, hogy ítéletet mondjanak a karizmák hitelességéről és rendezett használatáról, nem azért, hogy kioltsák a Lelket, hanem hogy mindent vizsgáljanak meg és a jót tartsák meg (vö. 1Tesz 5,12.19.21).[7]

(A világi apostolok lelkisége)
4. Mivel az Egyház egész apostolkodásának forrása és kiindulópontja Krisztus, az Atya küldötte, nyilvánvaló, hogy a világiak apostolkodásának termékenysége attól függ, hogy mennyire eleven a kapcsolatuk Krisztussal, az Úr szava szerint: "Aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz, hisz nélkülem semmit sem tehettek" (Jn 15,5). Ezt a Krisztussal bensőleg egyesült életet az Egyházban minden hívő rendelkezésére álló lelki források táplálják, főként a szent liturgiában való tevékeny részvétel;[8] a forrásokból a világi híveknek úgy kell meríteniük, hogy miközben az élet rendes körülményei közt becsülettel teljesítik kötelességeiket, életük ne szakadjon el Krisztustól, hanem épp ellenkezőleg, Isten akarata szerint végzett munkájuk által, erősödjék a vele való egységük. Ezen az úton a világi hívek a nehézségek okos, türelmes legyőzésére törekedve szívesen és örömmel haladjanak előre az életszentségben.[9] Sem a családért való fáradozásnak, sem bármilyen világi foglalkozásnak nem szabad kívül esnie lelki életük körén, az Apostol szavai szerint: "Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának" (Kol 3,17).

Az ilyen élet a hit, a remény és a szeretet folytonos gyakorlását követeli meg.

Csak a hit világosságánál és Isten igéjéről elmélkedve tudjuk mindig és mindenütt fölismerni Istent, akiben "élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28), keresni az Ő akaratát minden eseményben, meglátni Krisztust minden emberben, ismerősben és ismeretlenben; helyes ítéletet alkotni a mulandó dolgok igazi jelentőségéről és értékéről önmagukban véve, vagy az ember végső céljához viszonyítva.

Akikben él ez a hit, szem előtt tartván az Úr keresztjét és föltámadását, Isten gyermekei megnyilvánulásának reményében élnek.

A földi élet zarándokútján Krisztussal együtt Istenben elrejtetten és kiszabadulva a gazdagság rabszolgaságából, miközben az örökké megmaradó javakra törekszenek, teljes nagylelkűséggel arra szentelik magukat, hogy terjesszék Isten országát, keresztény szellemben alakítsák és tökéletesítsék a földi dolgok rendjét. A mulandó élet viszontagságai közepette a reményben találnak erőt, megfontolván, hogy "a jelen élet szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, mely majd megnyilvánul rajtuk" (Róm 8,18).

Az Istenből való szeretet indítja őket, hogy jót tegyenek mindenkivel, főképpen hittestvéreikkel (vö. Gal 6,10), szakítva "minden gonoszsággal, minden álnoksággal, képmutatással, irigységgel és minden rágalmazással" (1Pt 2,1), és így Krisztushoz vonzzák az embereket. Isten szeretete pedig, mely " kiáradt a szívünkbe a nekünk ajándékozott Szentlélek által" (Róm 5,5) képessé teszi a világiakat arra, hogy a nyolc boldogság lelkülete valóban megmutatkozzék életükben. A szegény Jézust követve a mulandó javak hiánya nem keseríti el, a bősége nem teszi fölfuvalkodottá őket; az alázatos Krisztust követve nem törtetnek hiú dicsőség után (vö. Gal 5,26), hanem inkább akarnak tetszeni Istennek, mint az embereknek, mindig készen arra, hogy Krisztusért mindent elhagyjanak (vö. Lk 14.26) és üldözést szenvedjenek az igazságért (vö. Mt 5,10), emlékezve az Úr szavára: "Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára a keresztjét és kövessen engem" (Mt 16,24). Ápolván a keresztény barátságot egymás között, minden szükséghelyzetben segítenek egymáson.

A világi hívek lelki életének sajátos formát ad a házas és családi állapot, a nőtlenség vagy özvegység, a betegség, valamint a hivatásbeli és társadalmi tevékenység. Szünet nélkül fejlesszék tehát az állapotuknak megfelelő tulajdonságokat és készségeket, s hasznosítsák a Szentlélektől kapott ajándékaikat.

Ezenkívül a világiak, akik Isten hívó szavára beléptek valamelyik egyházilag jóváhagyott társulatba vagy intézménybe, törekedjenek arra, hogy hűségesen tegyék magukévá a közösség sajátos lelkiségét.

Becsüljék nagyra a szaktudást, a családi és a hazafias érzést, valamint az emberek együttéléséhez szükséges erényeket: a becsületességet, az igazságos lelkületet, az őszinteséget, az emberiességet, a lelki erősséget, melyek nélkül a keresztény élet nem képzelhető el.

Az ilyen lelki és apostoli életnek tökéletes példája a Boldogságos Szűz Mária, az Apostolok Királynője, aki földi életében a mindenki máséhoz hasonló, családról való gondoskodással és munkával teli életet élte, de mindig bensőséges kapcsolatban volt Fiával, és páratlanul együttműködött az Üdvözítő művével; most pedig fölvétetve a mennybe, "anyai szeretetével gondoskodik Fia testvéreiről, akik még zarándokok, veszedelemben forognak és szorongatások érik őket, míg el nem érkeznek a boldog hazába".[10] Nagy áhítattal tiszteljék őt valamennyien, és ajánlják anyai gondviselésébe életüket és apostolkodásukat.


Második fejezet
A KITŰZÖTT CÉLOK

(Az Egyházban és a világban is)
5. Krisztus megváltói műve közvetlenül az emberek üdvösségére irányul, de magában foglalja az egész evilági rend megújítását is. Következőleg az Egyháznak nemcsak az a küldetése, hogy megvigye az embereknek Krisztus üzenetét és kegyelmét, hanem az is, hogy az evangélium lelkületével áthassa és tökéletesítse a mulandó dolgok rendjét. A világiak tehát, amikor az Egyház e küldetését teljesítik, az Egyházban és a világban, a lelki és a mulandó dolgok rendjében apostolkodnak. Jóllehet e két rend különbözik egymástól, Isten egyetlen tervében nagyon erősen összetartoznak azáltal, hogy Isten Krisztusban az egész világot újjá akarja teremteni, ami itt a Földön kezdődik el, és az utolsó napon teljesedik be. A világi hívőt, aki egyszerre hívő és polgár, mindkét rendben ugyanannak a keresztény lelkiismeretnek kell vezérelnie.

(Az evangéliumi igazság és a megszentelés szolgálata)
6. Az Egyház küldetése a Krisztusba vetett hittel és az Ő kegyelmével elérhető üdvösségre irányul. Az Egyház és minden tagja apostolkodásának célja tehát elsősorban az, hogy szóval és tettel a világ elé tárja Krisztus üzenetét, és közölje kegyelmét. Ez főleg az ige és a szentségek -- különösképpen a klérusra bízott -- szolgálata által megy végbe, de nagyon jelentős szerepe van a világi híveknek is, hogy "az igazság munkatársai" (3Jn 8) legyenek. Leginkább ezen a területen egészíti ki egymást a világiak apostolkodása és a lelkipásztori szolgálat.

A világi hívek előtt számtalan lehetőség nyílik az evangelizáló és megszentelő apostolkodásra. Magának a keresztény élet tanúságának és a természetfölötti lelkülettel végrehajtott jó cselekedetnek van olyan ereje, hogy a hithez és az Istenhez vonzzák az embereket; mert az Úr mondja "úgy világoskodjék világosságtok az emberek előtt, hogy látván jótetteiteket dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van!" (Mt 5,16)

Ez az apostolkodás azonban nem merül ki az élet tanúságtételében; az igazi apostol keresi az alkalmakat, hogy szavával is hirdesse Krisztust, mind a nem hívőknek, hogy hitre vezesse, mind a hívőknek, hogy tanítsa, erősítse és buzdítsa őket; mert "Krisztus szeretete sürget minket" (2Kor 5,14), és mindenki szívében visszhangoznia kell az Apostol szavainak: "Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!" (1Kor 9,16).[11]

Mivel pedig korunkban új kérdések merülnek föl, és a vallást, az erkölcsi rendet, sőt magát az emberi társadalmat is alapjaiban fölforgatni akaró súlyos tévedések pusztítanak, ez a Szent Zsinat szívből buzdítja a világi hívőket, hogy valamennyien az Egyház szelleme szerint -- képességeiknek és képzettségüknek megfelelően -- hatékonyan vegyék ki részüket a keresztény elvek kibontásában, megvédésében, és korunk problémáira való helyes alkalmazásában.

(Az evilági rend szolgálata)
7. A világot illetően Isten elgondolása az, hogy az emberek egymással összefogva szervezzék meg és állandóan tökéletesítsék a mulandó dolgok rendjét.

Minden, ami a mulandó dolgok rendjét képezi -- tudniillik az élet és a család javai, a kultúra, a gazdasági élet, a művészetek és a különböző foglalkozások, a politikai közösségek intézményei, a nemzetközi kapcsolatok és más effélék, valamint fejlődésük és haladásuk -- nem csupán segédeszközök az ember végső céljának elérésére, hanem Istentől kapott saját értékük van, önmagukban is, és a mulandó dolgok rendjének részeként is: "Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott" (Ter 1,31). E természetes jóságuk még külön méltóságot kap attól a viszonytól, mely őket az emberi személyhez fűzi, akinek szolgálatára vannak teremtve. Végül Istennek úgy tetszett, hogy Krisztus Jézusban egységbe fogjon mindent, a természetes és természetfölötti dolgokat egyaránt, "hogy övé legyen az elsőség mindenben" (Kol 1,18). Ám ez a rendeltetés nem csupán nem fosztja meg a mulandó dolgok rendjét autonómiájától, saját céljaitól, törvényeitől, módszereitől és fontosságától, hanem inkább tökéletesíti és fokozza jelentőségét, s ugyanakkor megfelelően összekapcsolja a földön élő ember hivatásának teljességével.

A történelem folyamán sokféle gonoszság zavarta meg a föld javainak használatát, mert az áteredő bűn terhét hordozó emberek sokszor és sokat tévedtek az igaz Isten, az ember természete és az erkölcsi törvény alapelveinek kérdésében: ezért romlottak meg az erkölcsök és az intézmények, s tiporták lábbal nemritkán magát az emberi személyt. Napjainkban is sokan bíznak a kelleténél jobban a természettudományok és a technika haladásában, s hajlanak a földi javak bálványozására; és inkább rabszolgái azoknak, mint urai.

Az egész Egyház feladata az embereket képessé tenni arra, hogy helyesen szervezzék meg a mulandó dolgok rendjét és Krisztus által Istenre irányítsák. A pásztorok dolga világosan hirdetni a teremtés céljára és a világ használatára vonatkozó elveket, s erkölcsi és lelki segítséget nyújtani ahhoz, hogy a mulandó dolgok rendje Krisztusban meg tudjon újulni.

A világiaknak mint sajátosan rájuk váró feladatot kell vállalniuk a mulandó dolgok rendjének megújítását, s ebben az evangélium fényénél, az Egyház szellemében s a keresztény szeretet sürgetésére közvetlenül és elszántan tevékenykedjenek; a többi polgárral mint szakértelemmel és saját felelősséggel rendelkező polgárok működjenek együtt; mindenütt és mindenben Isten országának igazságát keressék. A mulandó dolgok rendjét úgy kell megszervezni, hogy sajátos törvényeit megőrizve összhangban legyen a keresztény élet magasabb rendű elveivel, s alkalmazkodjék a helyek, korok és népek különböző körülményeihez. Ezen apostoli teendők közül kimagaslik a keresztények szociális tevékenysége, mellyel kapcsolatban a Szent Zsinat azt kívánja, hogy napjainkban terjedjen ki az egész evilági valóságra, tehát a kultúrára is.[12]

(Karitatív tevékenység)
8. Jóllehet minden apostoli tevékenységnek a szeretetből kell fakadnia és erőt merítenie, bizonyos cselekedetek már természetük szerint is alkalmasak arra, hogy a szeretet beszédes tanúi legyenek; maga az Úr Krisztus is úgy akarta, hogy messiási küldetésének ezek legyenek a jelei (vö. Mt 11,4--5).

A legfőbb parancs a törvényben ez: Istent szeretni teljes szívvel, a felebarátot pedig mint saját magunkat (vö. Mt 22,37--40). A felebaráti szeretet parancsát Krisztus a maga jellegzetes parancsolatává tette, és új értelmet adott neki, amikor azt akarta, hogy a szeretet ugyanúgy irányuljon őrá, mint az embertestvérre: "Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, nekem tettétek" (Mt 25,40). Amikor ugyanis emberré lett, bizonyos természetfölötti szolidaritással egy családdá tette és magához kapcsolta az egész emberiséget, a szeretetet pedig tanítványai ismertető jegyévé rendelte e szavakkal: "Arról tudják meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt" (Jn 13,35).

A Szent Egyház pedig amint kezdetben az Eucharisztikus vacsorához kapcsolt "agapé" által úgy jelent meg, mint a Krisztus körül a szeretet kötelékével egyesített közösség, ugyanúgy mindig erről a szeretetről ismerhető fel; s miközben örül mások kezdeményezéseinek, a szeretet műveit mint saját elidegeníthetetlen kötelességét és jogát tartja számon. Az Egyház ezért különösen becsüli a könyörülő jóságot a szűkölködők és a betegek iránt, az úgynevezett karitatív tevékenységet és a kölcsönös segítségnyújtást, melyek a mindenfajta emberi ínség enyhítésére szolgálnak.[13]

A szeretet cselekedetei és művei napjainkban -- amikor az érintkezés eszközei már oly tökéletesek, hogy szinte nincs is távolság az emberek közt, s egy családdá lettek a föld lakói -- sokkal szükségesebbek és egyetemesebbek lettek. A karitatív munka ma igazán elérhet és el is kell érnie minden embert és mindennemű szükséget. Mindazokat, akik éheznek és szomjaznak, ruházatlanok, hajléktalanok, nélkülözik a gyógyszert, a munkaalkalmat, az oktatást vagy az emberhez méltó élet föltételeit, akiket természeti csapások sújtanak vagy betegségben sínylődnek, számkivetést vagy börtönt szenvednek: a keresztény szeretetnek mindenütt keresnie kell és meg kell találnia és odadó gondoskodással kell enyhítenie a bajt, segélyekkel pedig könnyítenie kell helyzetükön. Ez a kötelesség különösképpen is a jómódúaknak és a gazdag népeknek a vállára nehezedik.[14]

A szeretet kifogástalan gyakorlásának a következő föltételei vannak: a felebarátban Isten képmását és az Úr Krisztust kell látni, akinek igazában szól, amit a rászorulóknak adunk; igen nagy emberiességgel kell tiszteletben tartanunk a megsegített személy szabadságát és méltóságát; a segítő szándék tisztaságát ne mocskolja be semmiféle haszonlesés vagy uralomvágy;[15] először az igazságosság követelményeit kell teljesíteni, nehogy szeretetadományként adjuk azt, amivel az igazságosság alapján tartozunk; a bajoknak nemcsak a tüneteit, hanem okait is meg kell szüntetni; úgy kell segíteni, hogy az elfogadók fokozatosan meg tudjanak szabadulni a külső függéstől, és a maguk lábára tudjanak állni.

A világi hívek tehát -- együttműködve minden jóakaratú emberrel -- nagyra becsüljék és erejük szerint támogassák a szeretet műveit és a szociális segítségnyújtás magán-, hivatalos, sőt nemzetközi kezdeményezéseit, amelyek hathatósan segítik a rászoruló személyeket és népeket.[16]


Harmadik fejezet
AZ APOSTOLKODÁS TERÜLETEI

(Bevezetés)
9. A világi hívek az Egyházban és a világban végzik a maguk sokirányú apostolkodását. Mind a két területen nagyon sok lehetőség tárul föl, melyek közül itt csak a fontosabbakat említjük: az egyházi közösségek, a család, az ifjúság, a társadalmi környezet, a nemzeti és a nemzetközi élet. Mivel pedig napjainkban egyre fokozódik a nők tevékeny jelenléte a társadalom életében: igen fontos, hogy egyre nagyobb szerep jusson nekik az Egyház apostolkodásának különféle területein is.

(Egyházi közösségek)
10. A világiaknak, mivel részesei Krisztus papi, prófétai és királyi feladatának, aktív szerepük van az Egyház életében és működésében. Az Egyház közösségein belül annyira szükséges a munkájuk, hogy nélküle a legtöbb esetben nem lehet teljesen eredményes a lelkipásztorok apostolkodása. Mert az igazán apostoli lelkű világi hívek -- miként azok a férfiak és nők, akik Pált segítették az evangelizálásban (vö.ApCsel 18,18.26; Róm 16,3) -- gondoskodnak a testvérek szükségleteiről, és fölüdítik a pásztorok és a többi hívő lelkét (vö. 1Kor 16,17--18). Közösségük liturgikus életéből a tevékeny részvétellel táplálkozva vállalják a közösség apostoli munkájából rájuk eső részt; az Egyházhoz tudnak vezetni nagyon eltávolodott embereket; főleg a hitoktatással tevékenyen közreműködnek Isten igéjének hirdetésében; szakértelmük fölkínálásával hatékonyabbá teszik a lelkipásztori munkát és az Egyház javainak kezelését.

A közösségi apostolkodás jól látható példája a plébánia, mely a különböző embereket összefogja és bekapcsolja az Egyház egészébe.[17] Szokják meg a világiak, hogy papjaikkal szoros egységben dolgozzanak a plébánián,[18] s hogy önmaguk és a világ problémáit és az emberek üdvösségébe vágó kérdéseket közös megtárgyalás és megoldás végett vigyék az egyházi közösség elé; saját egyházi családjuk minden apostoli és missziós kezdeményezéséhez erőik szerint ajánlják föl segítségüket.

Ápolják magukban az egyházmegyéhez tartozás tudatát, melynek a plébánia egy sejtje; főpásztoruk hívására kapcsolódjanak be az egyházmegyei munkába. Sőt, hogy megfeleljenek a városok és a falusi körzetek igényeinek,[19] ne korlátozzák közreműködésüket csak a plébánia vagy az egyházmegye területére, hanem terjesszék ki a plébániák és egyházmegyék közötti, nemzeti vagy akár nemzetközi munkaterületekre is; annál is inkább, mert a lakosság napról napra fokozódó vándorlása, a kölcsönös kapcsolatok sokasodása és az emberek gyakori érintkezése nem engedi meg többé, hogy a társadalom bármely része magába zárkózzék. Így tehát törődjenek Isten egész népével az egész földkerekségen. Elsősorban a missziós művek ügyét tegyék magukévá; támogassák anyagi vagy éppen személyes segítségükkel, mert a keresztények becsületbeli ügye és kötelessége, hogy visszaadják Istennek a tőle kapott javak egy részét.

(A család)
11. Mivel mindenek Teremtője a házastársi közösséget az emberi társadalom kezdetévé és alapjává rendelte, s kegyelmével Krisztusra és az Egyházra utaló nagy szentséggé tette (vö. Ef 5,32), a hitvestársak és a családok apostolkodásának páratlan jelentősége van mind az Egyház, mind a világi társadalom szempontjából. A keresztény hitvestársak egymás, gyermekeik és a család egyéb tagjainak üdvösségére a kegyelem munkatársai és a hit tanúi. Gyermekeik számára ők az első hithirdetők és nevelők; szavukkal és példájukkal keresztény és apostoli életre készítik fel őket, okosan segítségükre vannak hivatásuk megválasztásában, és nagy gonddal ápolják a bennük esetleg ébredező szent hivatást.

A hitvestársaknak mindig is kötelességük volt, ma pedig apostolkodásuk legfontosabb összetevője: életük által nyilvánvalóvá tenni és bizonyítani, hogy a házassági kötelék fölbonthatatlan és szent; határozottan hangoztatni, hogy a szülőknek vagy a gyámoknak természetes joga és kötelessége a gyermekek keresztény szellemben való nevelése; megvédeni a család méltóságát és törvényes autonómiáját. Ők is, de a többi keresztény hívő is, más jóakaratú emberekkel együtt igyekezzenek elérni azt, hogy az állami törvényhozás tartsa teljes tiszteletben ezeket a jogokat, a kormányzat vessen számot a családok szükségleteivel a lakás, a gyermeknevelés, a munkakörülmények, a társadalombiztosítás és az adózás kérdéseiben; ki- és bevándorlás esetén mindenképpen biztosítsák a családi együttélést.[20]

A család maga Istentől azt a küldetést kapta, hogy a társadalom első és eleven sejtje legyen. E küldetést akkor fogja teljesíteni, ha tagjai szeretettel ragaszkodnak egymáshoz, és Isten színe előtt végzik közös imádságukat, mint az Egyház házi szentélye; ha az egész család bekapcsolódik az Egyház liturgiájába, s végül ha a család vendégszerető, s az igazságosságot és jótékonyságot a szükséget szenvedő testvérek megsegítésére előmozdítja. A családi apostolkodás feladatai lehetnek: örökbe fogadni elhagyott gyermekeket, jóságosan befogadni a jövevényeket, segíteni az iskolák igazgatásában, tanáccsal és anyagiakkal támogatni az ifjúságot, a házasságra való fölkészülésükben segíteni a jegyeseket, közreműködni a hitoktatásban, fölkarolni az anyagi vagy erkölcsi válságba jutott házastársakat és családokat, gondoskodni az öregekről, de nemcsak a szükségeseket biztosítva, hanem a gazdasági fejlődés gyümölcseiben is részesítve őket.

Mindig és mindenhol, de különösen azokon a földrészeken, ahol először vetik el az evangélium magvait vagy ahol az Egyház még csak első korszakát éli, vagy súlyos viszontagságokat szenved, a keresztény családok akkor tesznek rendkívül értékes tanúbizonyságot Krisztusról a világ előtt, ha egész életükön át ragaszkodnak az evangéliumhoz, és a keresztény házasságra jó példát adnak.[21]

Jó szolgálatot tehet, ha a családok valamilyen szövetségbe tömörülnek, hogy könnyebben érhessék el apostoli céljaikat.[22]

(A fiatalság)
12. A fiatalságnak igen jelentős befolyása van a mai társadalomban.[23] Életkörülményeik, gondolkodásmódjuk és a családjukkal való kapcsolataik nagyon megváltoztak. Gyakran túl hamar kerülnek új szociális és gazdasági körülmények közé. Miközben pedig napról napra növekszik társadalmi, sőt politikai jelentőségük, szinte képtelennek látszanak az új terhek vállalására.

Megnövekedett társadalmi súlyuk hasonló mértékű apostoli tevékenységet kíván tőlük, de már természetes hajlandóságuk is alkalmassá teszi őket erre. Személyiségük tudatának növekedtével, s az életkedv és a feltörő tettvágy hatására felelősséget vállalnak magukra, és szerepet akarnak maguknak biztosítani a társadalmi és kulturális életben: ha ezt a buzgóságot Krisztus lelkülete hatja át, és az Egyház pásztorai iránti engedelmesség és szeretet lelkesíti, bőséges gyümölcsök várhatók tőle. Maguk a fiatalok legyenek az ifjúság első és közvetlen apostolai; saját soraikban kell apostolkodniok, figyelembe véve a társadalmi környezetet, amelyben élnek.[24]

A felnőttek tartsák fontosnak a baráti hangú beszélgetést a fiatalokkal. Ez teszi lehetővé, hogy a korkülönbséget áthidalva kölcsönösen megismerjék egymást, és értékeiket közöljék egymással. A felnőttek elsősorban példájukkal, de ha alkalom van rá, okos tanácsaikkal és hathatós támogatással is serkentsék az ifjúságot az apostolkodásra. A fiatalok viszont legyenek tisztelettel és bizalommal a felnőttek iránt és -- bár természetük hajlik az újdonságokra -- kellőképpen becsüljék az értékes hagyományokat.

A gyermekeknek is megvan a maguk apostolkodása. Erőikhez képest Krisztus igazi, élő tanúi ők a pajtásaik között.

(A társadalmi környezet)
13. A társadalmi környezetben való apostolkodás, vagyis az a törekvés, hogy keresztény szellemmel hassák át közösségük gondolkodását és erkölcseit, törvényeit és szervezeteit, annyira a világiak feladata és kötelezettsége, hogy helyettük más sohasem tud ennek eleget tenni. Ezen a területen egyenrangú félként apostolkodhatnak a többiek között, ahol az élet tanúságát a szó tanúságtételével egészítik ki.[25] A munkahelyen, hivatáskörben, tanulótársak között, lakóhelyen, szabadidőben vagy baráti kapcsolatokban jó alkalmakat találnak a testvérek megsegítésére.

Az Egyház apostoli küldetését a világban a világi hívek mindenekelőtt életükkel teljesítik, melyben láthatóvá válik: a hit, mely a világ világosságává teszi őket; a becsületesség bármilyen ügyben, mellyel mindenkit megnyernek az igaz és a jó szeretetének, s végül Krisztusnak és az Egyháznak; a testvéri szeretet, mely a testvérek életkörülményeinek, munkájának, fájdalmainak és törekvéseinek részesévé teszi őket, s szinte észrevétlenül mindenki szívét előkészíti az üdvözítő kegyelem befogadására; s végül társadalmat építő szerepük teljes tudatossága segíti őket, hogy keresztény nagylelkűséggel végezzék teendőiket a családban, a társadalomban, s hivatásuk területén. Cselekvésmódjuk így a környezetükben lassanként áthatja az élet és a munka egész területét. Ennek az apostolkodásnak minden körülöttük lévőt el kell érnie, és a rendelkezésükre álló lelki vagy mulandó javaikból senkit sem szabad kirekeszteniük. Az igazi apostolok azonban nem érik be ennyivel, hanem azon fáradoznak, hogy szavukkal is hirdessék Krisztust társaiknak. Mert sok emberhez csak a környezetében élő világi hívő által jut el az evangélium üzenete és Krisztus ismerete.

(Együttműködés a nemzeteken belül és a nemzetközi síkon)
14. Az apostolkodás mérhetetlen területe a nemzeti és nemzetközi élet: itt leginkább a világiak a keresztény bölcsesség szószólói. A hazaszeretet nevében és az állampolgári feladatok hű végzése címén a katolikusok érezzék kötelességüknek az igazi közjó előmozdítását; szavuk súlyával érjék el, hogy a közhatalom igazságosan kormányozzon, a törvények feleljenek meg az erkölcsi követelményeknek és a közjónak. A katolikusok, ha megvan a képzettségük és kellően szilárdak a hitben és a keresztény tanításban, ne hárítsák el maguktól a közügyek intézését. A hivatalok jó betöltése által ugyanis a közjót is szolgálják és az evangélium útját is egyengetik.

A katolikusok törekedjenek együttműködésre minden jóakaratú emberrel mindannak előmozdítására, ami igaz, igazságos, szent és szeretetreméltó (vö. Fil 4,8). Folytassanak párbeszédet velük, bölcsességgel és emberiességgel közeledjenek hozzájuk, s vizsgálják meg, miként lehetne az evangélium szellemében tökéletesíteni a társadalmi és közintézményeket.

Korunk jellegzetességei közül különösen említésre méltó a népek növekvő és többé már el nem fojtható szolidaritás érzése, melynek erősítése és őszinte testvériességgé fordítása a világiak apostoli feladata. A világi híveknek szemmel kell tartaniuk a nemzetközi életet, az ott fölmerülő elméleti s gyakorlati kérdéseket és megoldásokat, főleg a fejlődésben lévő népeket illetően.[26]

Mindazok, akik idegen országokban dolgoznak vagy ezek megsegítésén fáradoznak, fontolják meg, hogy a népek közötti kapcsolatnak testvériesnek kell lennie, melyben mind a két fél egyszerre ad és elfogad. Akik pedig akár nemzetközi, akár üzleti ügyek intézése végett, akár üdülésképpen utaznak, ne feledjék, hogy mindenütt Krisztus utazó követei is, és ennek megfelelően viselkedjenek.


Negyedik fejezet
A VILÁGIAK APOSTOLKODÁSÁNAK FORMÁI

(Bevezetés)
15. A világiak apostolkodásukat egyénileg vagy közösséghez, illetve társulathoz csatlakozva végezhetik.

(Az egyéni apostolkodás fontossága és sokféle formája)
16. Az igazi keresztény életből mint bővizű forrásból fakadó (vö. Jn 4,14) egyéni apostolkodás a világiak egész apostolkodásának kiindulópontja és föltétele, még a közösségben végzett apostolkodásnak is, és semmivel sem pótolható.

Erre a mindenkor és mindenütt hasznos, bizonyos körülmények közt pedig egyedül megfelelő és lehetséges apostolkodásra minden rendű és rangú világi keresztény hivatott és kötelezve van, még akkor is, ha társulatokban való apostoli munkára nincs alkalma vagy lehetősége.

Az apostolkodásnak sok formája van, mellyel a világi hívek építik az Egyházat, megszentelik és Krisztusban éltetik a világot.

Az egyéni apostolkodásnak egészen sajátos formája, s a híveiben élő Krisztust láthatóvá tévő, korunknak leginkább megfelelő jel a hitből, reményből és szeretetből sarjadó világi élet tanúságtétele. Apostolkodó szavukkal pedig -- mely bizonyos körülmények közt okvetlenül szükséges -- a világiak Krisztust hirdetik, az Ő tanítását magyarázzák, állapotuk, képzettségük szerint terjesztik és hűségesen vallják.

Ezen felül a világi híveknek, mint e világ polgárainak mindabban, ami a mulandó dolgok rendjének építéséhez és intézéséhez tartozik, a hit fényénél kell keresniük a családi, hivatásbeli, kulturális és társadalmi életben a magasabbrendű cselekvési elveket, s ezekre alkalomadtán mások előtt is mutassanak rá, abban a tudatban, hogy így munkatársai lesznek a teremtő, megváltó és megszentelő Istennek, s megdicsőítik Őt.

Végül a világak szeretetből éljenek, s képességeik szerint ezt tettekkel is fejezzék ki.

Senki ne feledje, hogy a nyilvános istentisztelettel, az imádsággal, vezekléssel, a fáradalmak és bajok készséges vállalásával, mely a szenvedő Krisztushoz teszi hasonlóvá (. 2Kor 4,10; Kol 1,24) a világon az összes embert elérheti, és hozzá járulhat az egész emberiség üdvösségéhez.

(Egyéni apostolkodás különleges munkaterületeken)
17. Ez az egyéni apostolkodás sürgetően szükséges azokban a régiókban, ahol súlyosan korlátozzák az Egyház szabadságát. Ilyen súlyos helyzetben a világiak képességeik szerint a papságot helyettesítik; szabadságukat, sőt olykor életüket is kockáztatva tanítják környezetüket a keresztény hit igazságaira, oktatják a vallásos életre és a katolikus lelkületre, buzdítják a szentségek gyakori vételére, a lelki életre, mégpedig főleg az Eucharisztikus lelki életre.[27] A Szentséges Zsinat miközben szívből köszöni Istennek, hogy korunkban is szüntelenül támaszt az üldözésekben hősiesen bátor világi híveket, atyai szeretettel és hálás lélekkel gondol rájuk.

Az egyéni apostolkodás különleges munkaterületei azok a vidékek, ahol a katolikusok kisebbségben és szórványban élnek. Ha a világiak itt csupán egyénileg apostolkodnak is -- akár az említett okokból, akár különleges szempontok miatt, melyek hivatásbeli tevékenységükből is adódhatnak --, jól teszik, ha időnként összegyűlnek megbeszélésekre kisebb csoportokban, minden szorosabb intézményi vagy szervezeti jelleg nélkül, de mindig úgy, hogy a kívülállók előtt is megmutatkozzék az egyházi közösség, mint jel és a szeretet igaz tanúja. Így a barátság és a tapasztalatok cseréje által lelkileg kölcsönösen segítik egymást, megerősödnek a túlságosan elszigetelt élet és tevékenység hátrányainak leküzdésére, apostolkodásuk pedig eredményesebb lesz.

(A közösségben végzett apostoli munka)
18. Krisztus híveit egyénenként életük különféle körülményei közé szólítja apostoli hivatásuk. Gondolják meg azonban, hogy az ember természete szerint társas lény, és Istennek úgy tetszett, hogy a Krisztusban hívőket Isten népévé (vö. 1Pt 2,5--10) és egy testté egyesíti (vö. 1Kor 12,12). A közösségben végzett apostolkodás tehát szerencsésen megfelel a hívek emberi és keresztény igényeinek; egyúttal pedig az Egyház Krisztusban való közösségének és egységének a jele, Krisztus szava szerint: "Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20). A Krisztus-hívők tehát erőik egyesítésével apostolkodjanak.[28] Legyenek apostolok családjuk körében, a plébánián és az egyházmegyében -- melyek már magukban véve is kifejezik, hogy az apostoli hivatás közösségi jellegű --, továbbá szabadon létrehozott csoportokban.

A közösségi apostolkodás azért is nagyjelentőségű, mert az apostolkodás mind az egyházi közösségeken belül, mind bizonyos környezetekben gyakran megkívánja az erők egyesítését. A közös apostolkodásra létesített társulatok támogatják tagjaikat, kiképzik az apostoli munkára, beosztják és irányítják tevékenységüket; így sokkal több eredményt lehet várni, mintha egyesek külön-külön dolgoznak.

A mai viszonyok között nagyon szükséges, hogy a világiak tevékenységének területén megerősödjék az apostolkodás közösségi és szervezett formája, mert csak az erők szoros összefogásával érhető el a mai apostolkodás minden célja, és védhetők meg eredményei.[29] E dologban különösen fontos, hogy az apostolkodás tekintetbe vegye azok közgondolkodását és társadalmi helyzetét is, akikhez fordul, különben a keresztények sok esetben nem tudják ellensúlyozni a közvélemény és az intézmények nyomását.

(Az apostoli művek sokfélesége)
19. Az apostolkodó társulatok sokfélék;[30] egyesek az Egyház általános apostoli célját tűzik maguk elé; mások az evangelizáció és a megszentelés sajátos céljait; ismét mások a mulandó dolgok rendjének Krisztus szellemével való átitatásáért dolgoznak; végül mások kifejezetten is az irgalmasság és a szeretet cselekedeteivel tesznek tanúságot Krisztusról.

E társulatok közül főleg azok méltók a figyelemre, melyek a tagjaik gyakorlati élete és hite közötti szoros egységet hangsúlyozzák és támogatják. E társulatok nem öncélúak, hanem az Egyház világba szóló küldetését kell szolgálniuk; apostoli erejük az Egyház céljaival való megegyezésüktől, a társulatok és egyes tagjainak keresztény tanúságtételétől és evangéliumi lelkületétől függ.

Az Egyház küldetésének egész világra szóló feladata -- figyelembe véve az intézmények fejlődését és a mai társadalom irányzatait -- megköveteli, hogy a katolikusok apostolkodása nemzetközi síkon egyre inkább társult formákat öltsön. A nemzetközi katolikus szervezetek jobban elérik céljukat, ha az általuk összefogott nemzeti szervezetek és azok tagjai szorosabbra fűzik velük kapcsolataikat.

Az egyházi tekintélytől való kellő függés tiszteletben tartása mellett[31] a világi hívőknek joga van társulatokat alapítani,[32] igazgatni és azokba belépni. Kerüljék azonban az erők szétforgácsolását; ez akkor következik be, ha elégséges ok nélkül új társulatokat és műveket hoznak létre, vagy megtartják az életképtelenné vált társulatokat és ragaszkodnak elavult módszerekhez; az sem mindig célszerű, ha az egyik nemzetnél bevált formákat minden megfontolás nélkül viszik át más nemzetekhez.[33]

(Az "Actio Catholica")
20. Néhány évtized óta a világiak több országban egyre aktívabban apostolkodva, különféle formákban közös tevékenységre fogtak össze és a hierarchiával szorosabb kapcsolatot tartva dolgoztak és dolgoznak a sajátos apostoli célokért. Ezek és a hasonló régebbi intézmények közül elsősorban azokat kell megemlítenünk, melyek más-más munkamódszerrel bőséges gyümölcsöt hoztak Krisztus országának, a pápák és a püspökök méltán ajánlották és karolták föl őket, az Actio Catholica nevet adták nekik, és ismételten úgy jellemezték, mint a világiaknak a hierarchikus apostolkodásban való közreműködését.[34]

Az apostolkodás e formáit -- melyek akár "Actio Catholica", akár más néven értékes apostoli munkát végeznek korunkban -- a következő ismertetőjegyek hiánytalan és együttes jelenléte határozza meg :

a) Az ilyen szervezetek közvetlen célja azonos az Egyház apostoli céljával: megnyerni az evangéliumnak és megszentelni az embereket, s kialakítani bennük a keresztény lelkiismeretet, hogy képesek legyenek az evangélium szellemével átitatni a közösségeket és környezetüket.

b) A világi hívek a maguk módján együttműködve a hierarchiával, e szervezetek irányításához, az Egyház lelkipásztori tevékenységét meghatározó feltételek mérlegeléséhez, s a tennivalók kidolgozásához ésvégrehajtásához hozzáadják a maguk tapasztalatait és felelősségét.

c) A világi hívek az élő szervezet módján egyesülve cselekszenek, s így láthatóbbá válik az egyházi közösség és hatékonyabb lesz az apostolkodás.

d) A hívek akár maguk jelentkeznek, akár meghívják őket a munkára és a hierarchikus apostolkodással való közvetlen együttműködésre, a hierarchia irányítása alatt cselekszenek, mely ezt az együttműködést kifejezett megbízással is szentesítheti.

Azokat a szervezeteket, amelyekben a hierarchia ítélete szerint ezek az ismertető jegyek mind megvannak, Actio Catholicának kell tekinteni még akkor is, ha a helyi vagy a nemzeti körülmények miatt más-más formát és nevet vettek is föl.

A Szentséges Zsinat nyomatékosan ajánlja ezeket az intézményeket, mert sok országban határozottan megfelelnek az egyházi apostolkodás szükségleteinek: fölszólítja azokat a papokat és világiakat, akik e szervezetekben dolgoznak, hogy a fölsorolt ismertetőjegyeket egyre jobban és teljesebben érvényesítsék, és mindenkor testvériesen működjenek együtt az Egyházban minden egyéb apostolkodási formával.

(A társulatok megbecsülése)
21. Minden apostolkodó társulást kellőképpen meg kell becsülni; de a papoknak, szerzeteseknek és világiaknak főleg azokat kell nagyra tartaniuk, amelyeket akár a kor, akár a hely szükségletei miatt a hierarchia dicsér vagy ajánl, vagy amelyeknek sürgős megalapítását elhatározta, s ezeket ki-ki a maga módján karolja is föl. Ilyenek ma elsősorban a katolikusok nemzetközi szövetségei és társulásai.

(Az apostoli műveknek elkötelezett világiak)
22. Különösképpen tiszteletre és pártfogásra méltók az Egyházban azok a világiak -- akár házasok, akár nem --, akik szaktudásukkal véglegesen vagy legalább bizonyos időre egy-egy intézménynek és műveinek szolgálatára szentelik magukat. Az Egyháznak nagy örömet szerez, hogy állandóan növekszik azoknak a világiaknak a száma, akik sajátos szolgálataikat fölajánlják az apostoli társulatoknak és műveknek, akár hazájukon belül, akár nemzetközi szinten, akár missziók és az újonnan sarjadt egyházak katolikus közösségeiben.

Az Egyház pásztorai ezeket a világi híveket szívesen és hálásan fogadják, gondoskodjanak arról, hogy helyzetük a lehető legnagyobb mértékben megfeleljen az igazságosság, a méltányosság és a szeretet követelményeinek, elsősorban a maguk és családjuk tisztességes ellátása tekintetében. Kapják meg mindig a szükséges képzést, a lelki vigasztalást és a bátorítást.


Ötödik fejezet
A KAPCSOLATOK HELYES KIALAKÍTÁSA

(Egyetértés és együttműködés)
23. Akár egyénenként, akár közösségben apostolkodnak a Krisztus-hívők, munkájuknak be kell illeszkednie az egész Egyház apostoli küldetésébe, sőt lényeges eleme is a keresztény ember apostoli hivatásának, hogy összeköttetésben legyen azokkal, akiket a Szentlélek az Isten egyházának vezetésére rendelt (vö. ApCsel 20,28). Nem kevésbé szükséges a különféle apostoli művek között az együttműködés, amelyet természetesen a hierarchia szabályoz.

Az egység szellemének erősítésére -- hogy az Egyház egész apostolkodásában a testvéri szeretet ragyogjon, elérjük a közös célokat és elkerüljük a káros versengést -- kívánatos, hogy az Egyházban az apostolkodás összes formája kölcsönösen becsülje egymást, és sajátos jellegét megőrizve összehangolt legyen.[35] Ez főleg akkor fontos, ha az Egyházban valamely különleges teendő összehangolt apostoli együttműködést kíván az egyházmegyei és szerzetes papoktól, a szerzetesektől és a világiaktól.

(A hierarchiához való viszony)
24. A hierarchia feladata, hogy támogassa a világi hívek apostolkodását, adja meg a szükséges alapelveket és lelki támogatást, irányítsa az Egyház közjavára, és ügyeljen, hogy tiszteletben tartsák a tanítást és a fegyelmi rendet.

Formái és témái szerint a világiak apostolkodásának különböző kapcsolatai lehetnek a hierarchiával:

Az Egyházban ugyanis nagyon sok olyan apostoli kezdeményezés van, amit a világiak szabad elhatározása hoz létre és az ő okos belátásuk irányít. Az ilyen kezdeményezésekkel bizonyos körülmények közt jobban is lehet teljesíteni az Egyház küldetését, és ezért maga a hierarchia gyakran dicséri vagy ajánlja őket.[36] De semmiféle kezdeményezés ne igényelje magának a katolikus nevet, ha nem kapta meg az illetékes egyházi hatóság jóváhagyását.

A világi hívek apostolkodásának bizonyos formáit a hierarchia, ha más-más módon is, kifejezetten elismeri.

Ezenkívül az egyházi közjó kívánalmainak érdekében, a közvetlenül lelki célra törekvő apostolkodási formák közül a hierarchia egyes apostoli társulatokat és műveket kiválaszthat és különösképpen is pártolhat, s bennük különleges felelősséget vállalhat. Így az apostolkodást a körülményeknek megfelelően irányító hierarchia bizonyos formákat szorosabban fűz saját apostoli feladatához, de úgy, hogy azok megtartják a maguk sajátos természetét és önállóságát, a világiaknak pedig meghagyja az önkéntes cselekvés lehetőségét. A hierarchiának ezt a szorosabbra fűző aktusát az egyházi dokumentumok mandátumnak, megbízásnak nevezik.

Végül a hierarchia a világiakra bíz olyan feladatokat is, melyek közvetlenebbül kapcsolódnak a hitoktatásban, bizonyos liturgikus cselekményekben és a lelkek gondozásában a lelkipásztori munkához. E küldetés alapján a világiak tisztségük gyakorlásában teljesen alá vannak rendelve a fölöttes egyházi vezetésnek.

Azoknak a műveknek és intézményeknek tekintetében, melyeknek célkitűzése a polgári dolgok rendje, a hierarchia feladata az, hogy tanítsa és hitelesen értelmezze a világi ügyekben követendő erkölcsi elveket; s joga van hozzá, hogy minden szempont kellő megfontolása és szakértők igénybevétele után ítéljen az ilyen művek és intézmények erkölcsi alapelvekkel való összhangjáról, s döntsön azokban a kérdésekben, melyek a természetfölötti rend javainak megőrzéséhez és gyarapításához szükségesek.

(A klérus és az apostolkodó világiak)
25. A püspökök, a plébánosok, az egyházmegyés és a szerzetes papok ne tévesszék szem elől, hogy az apostolkodás egyformán joga és kötelessége minden hívőnek, egyháziaknak és világiaknak, s hogy az Egyház építésében a világi híveknek is megvan a saját szerepük.[37] Testvéries szellemben működjenek tehát együtt a világiakkal az Egyházban és az Egyházért, s különleges gondjuk legyen apostoli munkájuk támogatására.[38]

Gondosan ki kell választani alkalmas és megfelelően képzett papokat a világi apostolkodás sajátos formáinak támogatására.[39] Akik pedig ebben a szolgálatban állnak, a hierarchiát képviselik lelkipásztori munkájukban, hiszen tőle kapták küldetésüket, ugyanakkor a világi keresztényekben ápolják a hierarchiához fűződő jó kapcsolatokat, mindig hűségesen ragaszkodva az Egyház szelleméhez és tanításához; odaadó munkájukkal erősítsék a rájuk bízott katolikus társulatok lelki életét és apostoli szellemét, s tanácsaikkal támogassák e társulatok apostolkodását, és karolják föl kezdeményezéseiket. Legyenek folytonos párbeszédben a világi hívőkkel és keressék figyelmesen azokat a módszereket, melyek termékenyebbé teszik az apostoli tevékenységet; erősítsék az egység szellemét a társulaton belül, és a társulatok között is.

Végül a szerzetesek, testvérek és nővérek, szintén becsüljék a világiak apostoli működését; szerzetük szellemében és szabályaik szerint szívesen szenteljék magukat munkájuk támogatására;[40] a papok munkáját pedig törekedjenek segíteni és kiegészíteni.

(Az együttműködés fórumai)
26. A lehetőséghez képest minden egyházmegyében szervezzék meg a tanácsokat, melyek segítsék az Egyház apostoli tevékenységét mind az evangelizáció és a megszentelés, mind a karitatív, szociális és egyéb területeken a klerikusok, szerzetesek és világiak megfelelő együttműködésével. E tanácsok a világiak különféle társulatainak és kezdeményezéseinek összehangolására is szolgálnak, meghagyván mindegyiknek sajátos jellegét és autonómiáját.[41]

Ha mód van rá, szervezzenek ilyen plébániai, plébániaközi, egyházmegyeközi, nemzeti és nemzetközi tanácsokat is.[42]

Ezenfelül a Szentszéknél alapítani kell egy külön titkárságot a világi hívek apostolkodásának szolgálatára és ösztönzésére. Olyan központ legyen ez, mely alkalmas eszközökkel információkat közvetít a világiak különböző kezdeményezéseiről, szorgalmazza a fölvetődő kérdések tanulmányozását, és tanácsaival szolgálatára van mind a hierarchiának, mind a világiaknak az apostoli munkában. E titkárságban a világi hívek apostolkodásának az egész földkerekségen működő különféle mozgalmai és intézményei legyenek képviselve; s működjenek benne együtt a világiakkal a papok és szerzetesek.

(Együttműködés a nem katolikusokkal és a nem keresztényekkel)
27. A közös evangéliumi örökség és a belőle származó keresztény tanúságtétel közös kötelessége ajánlja, sőt gyakran megköveteli a katolikusok együttműködését a többi keresztényekkel egyenként is és egyházi közösségekben is, egyes akciókban és egyesületekben, nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt.[43]

A közös emberi értékek nem ritkán megkívánják az apostoli céloknak elkötelezett keresztényektől, hogy hasonló módon működjenek együtt olyanokkal, akik ugyan nem vallják magukat kereszténynek, de elismerik ezeket az emberi értékeket.

Ez által az evilági tevékenységekben oly fontos, erőteljes és okos együttműködés által[44] a világi keresztények tanúságot tesznek Krisztusról, a világ Megváltójáról, és az emberi család egységéről.


Hatodik fejezet
FÖLKÉSZÍTÉS AZ APOSTOLI MUNKÁRA

(A fölkészítés fontossága)
28. Az igazán hatékony apostoli munka feltétele a sokoldalú és alapos fölkészítés; ezt igényli nemcsak a világiak állandó lelki és szellemi fejlődése, hanem a dolgok, személyek és feladatok sokfélesége is, melyekhez tevékenységükben alkalmazkodniuk kell. E fölkészítésnek azokra az alapokra kell épülni, melyeket ez a Szentséges Zsinat másutt már lerakott.[45] A minden keresztény számára közös fölkészítésen kívül az apostolkodásnak nem kevés formája követel még külön alapos képzést is a személyek és körülmények különbözőségei miatt.

(Az apostoli fölkészítés irányelvei)
29. A világi hívek az Egyház küldetésében a maguk sajátos módján részesednek, ezért apostoli képzésük különleges színezetet kap a világiaknak éppen világi és sajátos jellegétől, valamint a maga lelkiségi formájától.

Az apostoli fölkészítés nem nélkülözhet bizonyos általános műveltséget, mely alkalmazkodik kinek-kinek tehetségéhez és életkörülményeihez. A világi hívőnek ugyanis jól kell ismernie a maga korát, és be kell illeszkednie saját társadalmába és annak kultúrájába.

A világi hívő elsősorban azáltal tanulja meg teljesíteni Krisztus és az Egyház küldetését, hogy a hitből fakadóan a teremtés és a megváltás isteni misztériumában él az Isten népét éltető Szentlélek hatása alatt, aki minden embert arra ösztönöz, hogy szeresse Istent, az Atyát, s benne a világot és az embereket. Ezt a képzést minden termékeny apostolkodás alapjának és föltételének kell tekinteni.

A lelkiségi nevelésen kívül szükséges az életkornak, a körülményeknek és a személyes adottságoknak megfelelő, alapos elméleti, teológiai, etikai és filozófiai képzés is. De nem szabad elhanyagolni az általános műveltséget, valamint a gyakorlati és technikai képzést sem.

A jó emberi kapcsolatok ápolása érdekében bontakoztassák ki a valódi emberi értékeket, főként a testvéri együttélés, együttműködés és párbeszéd művészetét.

Az apostolképzés nem állhat csupán elméleti oktatásból: a világi hívő már a kezdetén fokozatosan és okosan tanulja meg, hogy mindig a hit világánál lásson, ítéljen és cselekedjék; így másokkal együtt a gyakorlat által is képezve és tökéletesítve magát, álljon az Egyház szolgálatába.[46] Ez a fölkészítés -- melyet szünet nélkül tökéletesíteni kell az emberi személy növekvő érettsége és a mind szövevényesebbé váló problémák miatt -- egyre elmélyültebb tudást és egyre jobban alkalmazkodó cselekvést kíván. A fölkészítés valamennyi követelményének kielégítésében mindig szem előtt kell tartani a személy egységét és épségét, hogy összhangja és egyensúlya megmaradjon, sőt gyarapodjék.

A világi hívő így teljesen és tevékenyen beilleszkedik a mulandó dolgok rendjébe, s kiveszi részét a teendőkből; ugyanakkor mint élő tagja és tanúja, jelenlevővé és hatékony erővé teszi az Egyházat a földi dolgok világában.[47]

(A világi apostolok nevelői)
30. A fölkészítést az apostolkodásra a kisgyermek első oktatásával egyidejűleg el kell kezdeni. Főképp azonban a serdülőket és fiatalokat avassák be az apostolkodásba, s töltsék el annak lelkületével. A fölkészítést az egész életen át tökéletesítsék, amint az újonnan vállalt feladatok azt megkívánják. Mindebből következik, hogy a keresztény nevelők kötelességének része az apostolképzés is.

A szülőkre tartozik, hogy a családi körben már kiskoruktól fogva szoktassák rá gyermekeiket Isten egyetemes emberszeretetének fölismerésére, s elsősorban példájukkal fokozatosan tanítsák meg őket, hogy törődjenek felebarátaik anyagi és lelki szükségleteivel. Legyen tehát az egész család a maga közösségi életével az apostolkodás előiskolája.

Ezenkívül neveljék a gyermekeiket arra, hogy a család kis világából kilépve táruljanak ki mind az egyházi, mind a világi közösségek felé, a plébániai közösségbe pedig úgy fogadják be őket, hogy tudatára ébredjenek: élő és tevékeny tagjai Isten népének. A papok a hitoktatásban és az igehirdetésben, a lelkivezetésben és egyéb lelkipásztori szolgálatokban tartsák szemük előtt az apostolkodásra való nevelést.

Az iskoláknak, diákotthonoknak és más katolikus nevelőintézeteknek is feladatuk, hogy elmélyítsék a fiatalokban a katolikus lelkületet és az apostoli tettvágyat. Ha ez a nevelés hiányozna, vagy azért, mert az ifjúság nem ezekbe az iskolákba jár, vagy más okból, annál inkább iparkodjanak azt biztosítani a szülők, a lelkipásztorok és az apostoli társulatok. A tanítók és nevelők pedig, akik hivatásuk és tisztségük folytán a világi apostolkodás kiváló formáját gyakorolják, olyan tudással és nevelői készséggel rendelkezzenek, hogy ezt a képzést is eredményesen végezhessék.

A világi hívek csoportjai és társulatai is, akár apostolkodásra, akár más természetfölötti célokra törekszenek, céljuknak és lehetőségeiknek megfelelően serényen és állandóan foglalkozzanak apostolképzéssel.[48] Többnyire ezek a közösségek jelentik a megfelelő apostoli fölkészítés rendes útját. Ezekben ugyanis rendszeres az elméleti, lelki és gyakorlati képzés. Tagjaik -- társaikkal vagy barátaikkal együtt -- kis csoportokban kiértékelhetik apostoli munkálkodásuk módszereit és eredményeit, mindennapi életüket pedig újra meg újra egybevethetik az evangéliummal.

E fölkészítés vegye figyelembe a világiak egész apostolkodását, melyet nem csupán a társulatok között kell gyakorolni, hanem minden helyzetben is az egész életen át, s leginkább a szakmai és társadalmi környezetben. Sőt kinek-kinek önmagát kell képeznie az apostolkodásra, főleg felnőtt korban. Az évek múltával ugyanis egyre jobban kibontakozik a szellem; így ki-ki, figyelve önmagára, fölismerheti azokat a talentumokat, melyekkel Isten gazdagította őt, és hatékonyabbá teheti azokat a karizmákat, melyeket testvérei javára a Szentlélek adott neki.

(Alkalmazkodás)
31. Az apostolkodás különféle formái megfelelő sajátos képzést kívánnak.

a) Az emberek evangelizációjára és megszentelésére irányuló apostolkodás dolgában különösen is föl kell készíteni a világiakat arra, hogyan folytassanak párbeszédet hívőkkel és hitetlenekkel, hogy mindenkivel megismertessék Krisztus evangéliumát![49]

Mivel korunkban a materializmus különböző fajtái még a katolikusok között is mindenütt terjednek, a világiak ne csak a katolikus tanítást, s főként annak vitatott fejezeteit ismerjék meg, hanem a materializmus minden formájával állítsák szembe az evangéliumi élet tanúságát.

b) Ami a mulandó dolgok rendjének keresztény berendezését illeti, tanítsák meg a világi híveket e dolgok igazi jelentőségére és értékére önmagukban és az emberi személy céljaihoz viszonyítva; gyakorolják a teremtett dolgok helyes használatát és az intézmények szervezését, mindig ügyelve a közjóra az Egyház erkölcsi és szociális tanításának elvei szerint. A világiak úgy ismerkedjenek meg a szociális tanítás alapelveivel és következtetéseivel, hogy tudják egyrészt képességeik szerint továbbfejleszteni, másrészt az elveket az egyes esetekre helyesen alkalmazni.[50]

c) Mivel a szeretet és az irgalmasság cselekedetei nagyszerű tanúságot tesznek a keresztény életről, az apostolképzésnek ezek gyakorlására is nevelnie kell, hogy a Krisztus-hívők már gyermekkorban tudjanak testvéreikkel együttérezni és nagylelkűen segíteni rajtuk, ha ínséget látnak.[51]

(Eszközök)
32. Az apostolkodó világiaknak ma már sokféle segítsége van, tudniillik gyűlések, kongresszusok, lelkinapok, lelkigyakorlatok, rendszeres eszmecserék, előadások, könyvek, magyarázatok, hogy általuk eljussanak a Szentírás és a katolikus tanítás mélyebb megértésére, lelki életük gazdagodjék, a világ helyzetét jobban fölismerjék, alkalmasabb módszerekre találjanak és ezeket jól kifejlesszék.[52]

E segítségnyújtás közben tartsák szem előtt az adott területen folyó apostolkodás különféle formáit.

Erre a célra már alapítottak is igen eredményesen működő központokat és felsőfokú intézményeket.

A Szentséges Zsinat örül ezeknek a kezdeményezéseknek, melyek egyes országokban már szépen működnek, s óhajtja, hogy szükség szerint másutt is támogassák ezeket.

Ezenfelül alapítsanak dokumentációs és tanulmányi központokat az apostolkodás minden területe számára, nem csupán a teológia, hanem az antropológia, pszichológia, szociológia és a módszertan szakterületein is, hogy jobban ki lehessen bontakoztatni a világiak, férfiak és nők, fiatalok és felnőttek szellemi képességeit.

(Buzdítás)
33. A Szentséges Zsinat tehát kérve-kéri az Úrban az összes világi hívőt, hogy Krisztus szavára, mely ebben az órában még sürgetőbb, és a Szentlélek ösztönzésére szívesen, nagylelkűen és készséges szívvel válaszoljon.

Különösen a fiatalok hallgassák e fölhívást úgy, hogy nekik szól, s örömmel és nagylelkűen fogadják. A Szent Zsinat által maga az Úr hívja az összes világiakat, hogy bensőségesebben kapcsolódjanak hozzá, és magukénak téve az Ő ügyeit (vö. Fil 2,5) fogjanak össze üdvözítő küldetésében. Krisztus most a világi híveket küldi mindazokba a városokba és falvakba, ahová maga is jönni készül (vö. Lk 10,1), hogy az Egyház -- az idők új szükségleteihez állandóan alkalmazandó -- egyetlen apostolkodásának különböző módján és formáiban legyenek munkatársai, mindig buzgólkodván az Úr dolgában, tudván, hogy fáradozásuk nem hiábavaló az Úrban (vö. 1Kor 15,58).

Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.

Rómában, Szent Péternél, 1965. november 18-án.
Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke
Következnek a zsinati atyák aláírásai


JEGYZETEK

[1] Vö. XXIII. János Humanae Salutis apostoli rendelkezés 1961. dec. 25: AAS 54 (1962) 7-10. lap.
[2] Vö. II. vat. zsin. De Eccl. dogmatikai konstitúció 33. skk: AAS 57 (1965), 39. lap sk; vö. még De s. liturg. konstitúció 26-40: AAS 56 (1964) 107-11; vö. De instrumen­tis communicationis socialis határozat: AAS 56 (1964) 145-153. lap; vö. De oecumenis­mo határozat: AAS 57 (1965) 90-107. lap; vö. De pastorali Episcoporum munere in Ecclesia határozat 16, 17, 18; vö. De edu­catione christiana nyilatkozat 3, 5, 7.
[3] Vö. XII. Pius Szózat a bíborosokhoz 1946. febr. 18: AAS 38 (1946) 101-102. lap; ua.: Beszéd a keresztény munkásif­jakhoz 1957. aug. 25: AAS 49 (1957) 843. lap.
[4] Vö. XI. Pius Rerum Ecclesiae körlev.: AAS 18 (1926) 65. lap.
[5] Vö. II. vat. zsin. De Ecclesia dogmati­kai konstitúció 31: AAS 57 (1965) 37. lap.
[6] Vö. uo. 33. i. h. 39. lap; vö. 10, il. h. 14. lap.
[7] Vö. uo. 12, i. h. 16. lap.
[8] Vö. II. vat. zsin. DeD s. lit. konstitú­ció 1. fej. 11: AAS 56 (1964) 102-103. lap.
[9] Vö. II. vat. zsin. De Eccl. dogmatikai konstitúció 32: AAS 57 (1965) 38. lap; vö. még 40-41, i. h. 45-47. lap.
[10] Uo. 62, i. h. 63. lap; vö. még 65, i, h. 64-65. lap.
[11] Vö. XI. Pius Ibi arcano körlev. 1922. dec. 23: AAS 14 (1922) 659. lap; XII. Pius Summi Pontificatus körlev. 1939. okt. 20: AAS 31 (1939) 442-443. lap.
[12] Vö. XIII. Leó Rerum novarum enciklika: AAS 23 (1890-91) 647. lap; XI. Pius Ouad­ragesimo Anno körlev.: AAS 23 (1931) 190. lap; XII. Pius Rádiószózat 1941. 9.: AAS 33 (1941) 207. lap.
[13] Vö. XXIII. János Mater et magistra körlev.: AAS 53 (1961) 402. lap.
[14] Vö. uo. 440-441. lap.
[15] Vö. uo. 442-443. lap.
[16] Vö. XII. Pius Szózat a „Pax Romana M. I. T. C."-hoz 1957. ápr. 25: AAS 49 (1957) 298-299. lap; és főleg XXIII. János a „Food and Agriculture Organisation” (F. A. O.) tanácsának összejöveteléhez 1959. nov. 10: AAS 51 (1959) 856. és 866. lap.
[17] Vö. X. Pius Creationis duarum nova-rum paroeciarum apostoli levél 1905. jún. 1: AAS 38 (1905) 65-67. lap; XII. Pius Szózat a Sz. Szaba plébánia híveihez 1953. jan. 11.: Discorsi e Radiomessaggi di S. S. Pio XII, 14 (1952-1953) 449-454. lap; XXIII. János Szózat a Castel-Gondolfóban az albai szuburbikárius egyházmegye pap­ságához és híveihez 1962. aug. 26: AAS 54 (1962) 656-660. lap.
[18] Vö. XIII. Leó Szózat 1894. jan. 29: Acta 14 (1894) 424-25. lap.
[19] Vö. XII. Pius Szózat a plébánosokhoz stb. 1951. febr. 6.: Discorsi e Radiomessag­gi di S. S. Pio XII. 12 (1950-51) 437-443. lap; 1952. márc. 8: uo. 14 (1952-1953) 5-10. lap; 1953. márc. 27: uo. 15 (1953-1954) 27-35. lap; 1954. febr. 28: uo. 285-590. lap.
[20] Vö. XI. Pius Casti connubii körlev.: AAS 22 (1930) 554. lap; XII. Pius Rádió-szózat 1941. jan. 1: AAS 33 (1941) 203. lap; uo.: a családjog megvédésére alakult egye­sületek nemzetközi uniójának kongresszu­si képviselőihez 1949. szept. 20: AAS 41 (1949) 552. lap; uo.: a Franciaországból Rómába zarándokolt családatyákhoz 1951. szept. 18: AAS 43 (1951) 731. lap; uo.: Karácsonyi rádiószózat 1952: AAS 45 (1953) 41. lap; XXIII. János Mater et magistra körlev. 1961. máj. 15: AAS 53 (1961) 429. és 439. lap.
[21] Vö. XII. Pius Evangelii praecones körlev. 1951. jún. 2: AAS 43 (1951) 514. lap.
[22] Vö. XII. Pius a családjog védelmére alakult egyesületek nemzetközi uniójának kongresszusi képviselőihez 1949. szept. 20: AAS 41 (1949) 552. lap.
[23] Vö. X. Pius Szózat a franciaországi ka­tolikus ifjúsági társulathoz a vallásosság­ról, a tudományról és a tevékenységről 1904. szept. 25: AAS 37 (1904-1905) 296-300. lap.
[24] Vö. XII. Pius Dans quelques semaines levél Mariopoli érsekéhez a kanadai ke­resztény munkásifjakról hirdetett kongresszusokról 1947. május 24. AAS 39 (1947) 257. lap; Rádiószózat a brüsszeli J. O: C.--hoz 1950. szept. 3: AAS 42 (1950) 640-641. lap.
[25] Vö. XI. Pius Quadragesimo Anno körlev. 1931. máj. 15: AAS 23 (1931) 225-226. lap.
[26] Vö. XXIII. János Mater et magistra
körlev. 1961. máj. 15: AAS 53 (1961) 448-450. lap.
[27] Vö. XII. Pius Szózat a világi apos­tolok I. nemzetközi összejöveteléhez 1951. okt. 15: AAS 43 (1951) 788. lap.
[28] Vö. uo. 787-788. lap.
[29] Vö. XII. Pius Le pélerinage de Lour­des körlev. 1957. júl. 2: AAS 49 (1957) 615. lap.
[30] Vö. XII. Pius Szózat a katolikus férfiak nemzetközi szövetségének tanácsához 1956. dec. 8: AAS 49 (1957) 26-27. lap.
[31] Vö. lentebb az 5. fej. 24.
[32] Vö. a sz. zsinati kongregáció Corrienten. leirata 1920. nov. 13: AAS 13 (1921)
139. lap.
[33] Vö. XXIII. János Princeps pastorum körlev. 1959. dec. 10: AAS 51 (1959) 856. lap.
[34] Vö. XI. Pius Quae nobis lev. Bartram bíboroshoz 1928. nov. 13: AAS 20 (1928) 385. lap. Vö. még XII. Pius Szózat az olasz Actio Catholicához 1940. szept. 4: AAS 32 (1940) 362. lap.
[35] Vö. XI. Pius Quamvis nostra körlev. 1936. ápr. 30: AAS 28 (1936), 160-161. lap.
[36] Vö. a sz. zsinati kongreg. Corrienten. leirata 1920. nov. 13: AAS 13 (1921) 137
140. lap.
[37] Vö. XII. Pius Szózat a világi apostol­kodás 2. világkongresszusához 1957. okt. 5: AAS 49 (1957) 927. lap.
[38] Vö. II. vat. zsin. De Eccl. dogmatikai konstitúció 37: AAS 57 (1965) 42-43. lap.
[39] Vö. XII. Pius Menti nostrae apostoli buzdítás 1950. szept. 23: AAS 42 (1950) 660. lap.
[40] Vö. II. Vat. zsin. De accommodata renovatione vitae religiosae 8.
[41] Vö. XIV. Benedek De synodo diocesa­na 3. kv. 9. fej. 7-8: Opera omnia in tom. 17 distributa, 11. köt. (Prati 1844) 76-77. lap.
[42] Vö. XI. Pius Quamvis nostra körlev. 1936. ápr. 30: AAS 28 (1936) 160-161. lap.
[43] Vö. XXIII. János Mater et magistra körlev. 1961. máj. 15: AAS 53 (1961) 456-457. lap. Vö. II. vat. zsin. De oecumenismo határozat 12: AAS 57 (1965) 99-100. lap.
[44] Vö. II. vat. zsin. De oecumenismo 12: i. h. 100. lap. Vö. De Eccl. dogmatikai konstitúció 15: AAS 57 (1965) 19-20. lap.
[45] Vö. II. vat. zsin. De Eccl. dogmatikai konstitúció 2, 4, 5: AAS 57 (1965) 12-21. és 37-49. lap; vö. még De oecumenismo határozat 4, 6, 7, 12; AAS 57 (1965) 94, 96, 97, 99 és 100. lap; vö. még fent a 4. pont.
[46] Vö. XII. Pius Szózat a cserkészek I. nemzetközi értekezletéhez 1952. jún. 6: AAS 44 (1952) 549-580. lap;
XXIII. János Mater et magistra körlev. 1961. máj. 15: AAS 53 (1961) 456. lap.
[47] Vö. II. vat. zsin. De eccl. dogmatikai konstitúció 33: AAS 50 (1965) 39. lap.
[48] Vö. XXIII. János Mater et magistra körlev. 1961. máj. 15: AAS 53 (1961) 455. lap
[49] Vö. XII. Pius Sertum laetitiae körlev. 1939. nov. 1: AAS 31 (1939) 653-654. lap; vö. ua.: Szózat az olasz Actio Catholica „borostyánkoszorúsaihoz” 1953. máj. 24. AAS 45 (1953) 413-414. lap.
[50] Vö. III. Pius Szózat a kat. női ifjúság világszövetségének egyet. kongresszusához 1952. ápr. 18: AAS 44 (1952) 414-419. lap; vö. ua.: Szózat az olasz ker. munkások egyesületéhez 1955. máj. 1.: AAS 47 (1955) 403-404. lap.
[51] Vö. XII. Pius Szózat a Caritas egyesületek kongresszusi képviselőihez 1952. ápr. 27: AAS 44 (1952) 470-471. lap.
[52] 62 Vö. XXIII. János Mater et magistra körlev. 1961. máj. 15: AAS 53 (1961) 454. lap.

 

Traduzione non ufficiale a cura della Conferenza Episcopale Ungherese

  

top