Index   Back Top Print

[ DE  - EN  - ES  - FR  - HU  - IT  - LA  - NL  - PL  - PT  - ZH_CN  - ZH_TW ]

IOANNES PAULUS PP. II

EVANGELIUM VITAE
Kezdetû enciklikája a püspököknek, a papoknak és diákonusoknak, szerzeteseknek és szerzetesnõknek, a laikus krisztushívõknek és minden jóakaratú embernek az emberi élet sérthetetlenségérõl


 

BEVEZETÉS

1. Az élet Evangéliuma teljesen áthatja Jézus üzenetét. Az Egyház minden áldott nap szeretettel hallgatja és bátor hûséggel örömhírként hirdeti minden kor és minden kultúra emberének.

Amikor elkezdõdött az emberek megváltása, egy gyermek születését hirdetik mint nagyon örvendetes dolgot: "Íme, nagy örömöt hirdetek nektek, ami az egész népé lesz, mert ma megszületett nektek az Üdvözítõ, aki az Úr Krisztus, Dávid városában". Ennek a "nagy örömnek" a Megváltó születése az oka, de Krisztus születése napján föltárul minden ember születésének teljes értelme is; s úgy tûnik, ez a messiási öröm alapja és beteljesedése annak az örömnek, amit minden ember születése kivált.

Amikor Jézus megváltó küldetésének magvát megnevezte, így szólt: "Én azért jöttem, hogy életük legyen és bõségesen legyen".3 Valójában arról az "új" és "örök" életrõl beszél, ami az Atyával való közösségben áll, s amelyre ezek után mindenki a Fiúban a Megszentelõ Lélek által kapja a meghívást. Az emberi életnek minden perce és eleme éppen ebben az "életben" nyeri el teljes jelentését.

Az emberi személy páratlan értéke

2. Az életnek az a teljessége, amelyre az ember hivatott, teljesen meghaladja földi létének határait, mert nem más, mint magának Istennek az életében való részesedés.

Ennek a természetfölötti hivatásnak a nagyszerûsége föltárja az emberi élet nagyságát és értékét már ideigtartó szakaszában is. Az idõben zajló élet ugyanis az emberi lét egységes és egész folyamatának alapvetõ föltétele, kezdete és integrális része. Ezt a folyamatot váratlanul és érdemtelenül megvilágosítja az isteni élet ígérete, megújítja ennek az isteni életnek az ajándéka, mely beteljesedését az örökkévalóságban fogja elérni. Ugyanakkor éppen ez a természetfölötti hivatás hangsúlyozza a férfi és a nõ földi életének viszonylagosságát. Ez az élet ugyanis nem a "végsõ", hanem az "utolsóelõtti"; mindazonáltal szent valóság, ami ránk bízatott, hogy felelõsen vigyázzunk rá és tegyük tökéletessé azáltal, hogy Istennek és a felebarátnak odaajándékozzuk magunkat a szeretetben.

Az Egyház tudja, hogy az élet Evangéliuma, amit az Úr bízott rá , mély és meggyõzõ visszhangot vált ki minden ember szívében, akár hívõ, akár hitetlen, mert az üzenet végtelenül fölülmúlja ugyan az emberi szív vágyait, mégis csodálatosan megfelel nekik. Ugyanis minden, az igazságra és jóságra õszintén nyitott ember -- minden bizonytalanság ellenére és nehézség közepette -- az értelem fényénél és a kegyelem titokzatos hatása alatt elérkezhet oda, hogy elfogadja a szívébe írt természetes erkölcsi törvényt,6 mely szerint az emberi élet értéke kezdetétõl a végéig szent, s elismerve minden emberilény elemi jogait ezen alapvetõ értékekhez, tiszteletben tartsa azokat. E jog elismerésén alapszik minden emberi életközösség és maga a társadalom is.

E jogot különlegesen is védenie és támogatnia kell azoknak, akik hisznek Krisztusban, emlékezvén a II. Vatikáni Zsinat által megfogalmazott csodálatos igazságra: "Isten Fia ugyanis megtestesülésével bizonyos módon minden emberrel eggyé lett" . Mert a megtestesülésben az ember számára nemcsak Isten végtelen szeretete mutatkozik meg, aki "úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda", hanem minden egyes ember páratlan értéke is.

A Megváltás misztériumát gondosan vizsgálva az Egyház mindig újuló ámulattal látja ezt az értéket és hallja a hívást, hogy minden történelmi kor emberének hirdesse ezt az "evangéliumot", mely mindig a legyõzhetetlen remény és az igazi öröm forrása. Isten emberszeretetének Evangéliuma, a személy méltóságának Evangéliuma és magának az életnek az Evangéliuma egy és oszthatatlan Evangéliumot alkot.

Ezért maga az ember, az élõ ember jelenti az Egyház elsõ és legfontosabb útját.

Az emberi életet fenyegetõ új veszedelmek

3. Isten megtestesült Igéjének misztériuma minden embert az Egyház anyai gondjaira bíz. Ezért minden veszedelem, ami az ember életét és méltóságát fenyegeti, visszhangot kelt az Egyház szívében, Isten Fia megváltó megtestesülésébe vetett hitét lényegében érinti és még inkább arra készteti, hogy hirdesse az élet Evangéliumát az egész világon és minden teremtménynek.

Ma különösen is sürget ennek az Evangéliumnak a hirdetése, mert sokasodnak és súlyosbodnak az egyes személyek és népek életét -- fõleg, amikor az még gyenge és védtelen -- fenyegetõ veszedelmek. A nyomor, az éhség, a fertõzõ betegségek, az erõszak és a háborúk régrõl ismert fájdalmas csapásaihoz újak és még félelmetesebbek társulnak.

Már a II. Vatikáni Zsinat drámai aktualitással súlyosan elmarasztalt sok, az emberi élet ellen irányuló bûnt és merényletet. Harminc év elmúltával, magamévá téve a zsinati üléseken elhangzottakat, újra és ugyanolyan határozottan elítélem az egész Egyház nevében, azzal a meggyõzõdéssel, hogy minden helyes lelkiismeret szavát tolmácsolom: "Minden, ami az élet ellen irányul: az emberölés bármely formája, a népirtás, az abortusz, az eutanázia és a szándékos öngyilkosság; minden, ami az emberi személy épségét sérti: a csonkítások, a testi vagy lelki kínzás, a lelki kényszer alkalmazása; minden, ami az emberi méltóságot sérti: az embertelen életkörülmények, az önkényes bebörtönzések, deportálások, rabszolgaság, prostitúció, leány- és fiúkereskedelem; a lealacsonyító munkakörülmények, melyek a munkásokat a haszonszerzés puszta eszközévé teszik, s nem szabad és felelõs személyeknek tekintik -- mindezekés hozzájuk hasonlók kétségtelenül szégyenletes gaztettek, s miközben tönkreteszik az emberi civilizációt, inkább az elkövetõiket szennyezik be, mint azokat, akik elszenvedik a jogtalanságot, és a legnagyobb mértékben ellenkeznek a Teremtõ dicsõségével."

4. Ez a nyugtalanító panoráma sajnos nem hogy szûkül, hanem egyre inkább tágul: a tudomány és technika fejlõdésével nyíló távlatok az emberi méltóság elleni támadások új formáit hozzák, s közben -- súlyos aggodalmakat keltve -- körvonalazódik és erõsödik egy új civilizáció, mely az élet elleni bûnök eddig ismeretlen és, ha egyáltalán lehetséges, a korábbinál gonoszabb arcát mutatja: a személyes szabadság jogán a közvéleményszéles rétegei igazoltnak látnak bizonyos élet elleni bûnöket, s ilyen föltételezés alapján nemcsak büntetlenséget, hanem egyenesen jóváhagyást követelnek az állam részérõl ahhoz, hogy teljesen szabadon, sõt az egészségügyi rendszer ingyenes beavatkozásával hajthassák végre azokat.

Mindez mély változásokat okoz a világban az élet és az emberek közti kapcsolatok szemléletében. Az a tény, hogy sok ország törvényhozása -- annak ellenére, hogy ezzel eltávolodtak a saját Alkotmányaik alapelveitõl -- elfogadta az élet elleni cselekmények büntetlenségét, vagy egyenesen törvényesítette ezeket, egyszerre aggasztó jele és nem mellékes oka a súlyos erkölcsi romlásnak: olyan döntések, amelyeket korábban az erkölcsi közvélemény egyöntetûen vétkesnek tekintett és elítélt, lassan társadalmilag elfogadottá válnak. Maga az orvostudomány, mely hivatása szerint az emberi élet védelmére és gyógyítására van rendelve, bizonyos szakágaiban egyre gyakrabban követ el személy elleni cselekményeket, így eltorzítja a maga arcát, ellentmond önmagának, és lealacsonyítja azok méltóságát, akik végrehajtják. Egy ilyen kulturális és törvénykezési összefüggésben a súlyos népesedési, társadalmi és családi problémák is, melyek a Föld oly sok népére nehezednek és nagyon felelõs és tevékeny figyelmet igényelnének mind nemzeti, mind nemzetközi téren, ki vannak téve hazug és illuzórikus megoldási kísérleteknek, melyek ellentétesek akár az egyes személyek, akár a nemezetek igazságával és javával.

A végeredmény pedig drámai: ha nagyon súlyos és nyugtalanító a jelenség, hogy megölnek annyi születendõ vagy haldokló életet, nem kevésbé súlyos és nyugtalanító az a tény, hogy maga a lelkiismeret a jelen körülmények között eltompulva csak nagyon nehezen találja meg a különbséget a jó és rossz között az emberi élet értékét alapjában érintõ dolgokban.

Közösségben a világ összes Püspökével

5. A Rómában 1991. április 4--7 között tartott rendkívüli Bíborosi Konzisztórium az emberi életet fenyegetõ mai veszedelmekkel foglalkozott. A probléma és az emberiség egész családjának, s fõként a keresztény közösségnek szóló kihívás széleskörû és elmélyült megtárgyalása után a Bíborosok egyhangúan arra kértek, hogy Péter Utódjának teintélyével újra erõsítsem meg az emberi élet értékét és sérthetetlenségét, tekintettel a mai körülményekre és támadásokra.

E kérésnek engedve 1991 Pünkösdjén levelet intéztem személy szerint minden Püspöktestvéremhez, hogy a püspöki kollegialitás szellemében segítsenek nekem a témába vágó dokumentum elkészítésében. Mélyen hálás vagyok valamennyi Püspöknek, akik válaszoltak és értékes információkat, gondolatokat és javaslatokat adtak. Ezzel is tanúságot tettek arról, hogy egy szívvel-lélekkel és meggyõzõdéssel vesznek részt az Egyháznak az élet Evangéliumával kapcsolatos tanítói és lelkiszpátori küldetésében.

Ugyanebben a levélben, néhány nappal a Rerum novarum enciklika száz éves évfordulójának ünneplése után fölhívtam mindenki figyelmét a következõ egyedülálló analógiára: "Miként száz évvel ezelõtt a munkásosztály alapvetõ jogait nyomták el és az Egyház nagy bátorsággal védelmébe vette az elnyomottakat azzal, hogy hirdette a munkás ember személyi jogainak szent voltát, úgy most, amikor egy másik csoport élethez való alapvetõ jogait nyomják el, az Egyház kötelességnek érzi, hogy ugyanolyan bátran szóljon azokért, akik nem tudnak szólni önmaguk érdekében. Az Egyház szava mindig evangéliumi kiáltása világ szegényei védelmében, mindazokért, akiket emberi jogaikban fenyegetnek, megvetnek és elnyomnak."

Gyenge és védtelen emberek -- különösen is a még meg nem született gyermekek -- sokaságának élethez való alapvetõ jogát tiporják el ma. Ha az Egyház a múlt század végén nem hallgathatott a munkásokat ért igazságtalanságok láttán, még kevésbé hallgathat ma, amikor a múlt sajnos meg nem oldott szociális igasságtalanságaihoz a világ oly sok részén csatlakoztak még súlyosabb igazgságtalanságok és elnyomások, s ezeket ráadásul összekeverik az új, most alakuló világrend elemeivel.

Ez a világ összes országa püspökeinek együttmûködésével készült Enciklika pontosan és szilárdan újra meg akarja erõsíteni az emberi élet értékét és sérthetetlenségét, ugyanakkor Isten nevében szenvedélyes felhívás minden egyes emberhez: tiszteld, óvd, szeresd és szolgáld az életet, minden ember életét! Csak ezen az úton fogsz igazságosságot, fejlõdést, igaz szabadságot, békét és boldogságot találni!

Ezek a szavak jussanak el az Egyház minden fiához és leányához! Jussanak el minden jóakaratú emberhez, akik törõdnek minden férfi és nõ és az egész emberi társadalom javával és sorsával!

6. A hitben mélységes közösségben minden testvérrel és nõvérrel, és õszinte barátságban mindenkivel újra át akarom elmélkedni és hirdetniakarom az élet Evangéliumát: az igazság ragyogását, mely megvilágosítja a lelkiismereteket; a csillogó fényességet, mely meggyógyítja az elhomályosult látást; az állhatatosság és bátorság kiapadhatatlan forrását, hogy szembe tudjunk szállni a mindig új kihívásokkal, melyekkel utunk közben találkozunk.

Miközben visszagondolok a Család Éve során szerzett gazdag tapasztalatokra, s kiegészítve azt a Levelet, amelyet "a föld bármely részén élõ minden konkrét családhoz" intéztem, újult bizalommal tekintek minden családi otthonra, és kívánom, hogy minden szinten szülessen újjá vagy erõsödjék meg az elkötelezettség a család támogatására, hogy ma is -- a sok nehézség és súlyos fenyegetések ellenére is -- mindig meg tudjon maradni Isten tervei szerint "az élet szentélyének".

Az Egyház -- mely az élet népe és az életet szolgáló nép -- minden tagjához fordulok a nagyon sürgetõ felhívással, hogy közösen adjuk ennek a mai világnak a remény új jeleit azon fáradozva, hogy növekedjék az igazságosság és a szolidaritás, és erõsödjék meg az emberiélet új kultúrája, az igazság és a szeretet hiteles civilizációjának építésére.

 

I. FEJEZET

TESTVÉRED VÉRE HOZZÁM KIÁLT A FÖLDBÕL

AZ EMBERI ÉLETET FENYEGETÕ MAI VESZEDELMEK

"Káin a testvérére, Ábelre támadt és megölte": az élet elleni erõszak gyökerénél

7. "A halált nem Isten alkotta, Õ nem leli örömét az élõk pusztulásában. Mindent azért teremtett, hogy legyen. ...Isten halhatatlanságra teremtette az embert; saját természetének képmásává tette. De a halál belépett a világba az ördög irigysége folytán; és megtapasztalják mindazok, akik vele tartanak."

Az élet Evangéliumának, mely már kezdetben fölhangzott azzal, hogy Isten az embert a maga képmására teremtette -- a teljes és tökéletes életre  --, ellentmond a világba lépõ halál fájdalmas tapasztala, és az értelmetlenség árnyékát veti az egész emberi létre. A halál az ördög irigysége  és az õsszülõk bûne következtében jött. Mégpedig erõszakosan jött a világba azáltal, hogy Káin megölte a testvérét, Ábelt: "Amikor kinn voltak a mezõn, Káin rátámadt a testvérére, Ábelre és megölte."

Ezt az elsõ gyilkosságot a Teremtés könyve megrázóan írja le modellé vált oldalán, melyet a népek történetében minden nap, megállás nélkül és nyomasztó gyakorisággal újra írnak.

Olvassuk csak újra együtt ezt a szentírási oldalt, mely végletes egyszerûsége és archaikus stílusa ellenére rendkívül gazdag tanítást tartalmaz.

»Ábel juhok pásztora volt, Káin pedig földmûves. Történt pedig néhány nap múlva, hogy Káin áldozati adományt ajánlott föl az Úrnak a föld gyümölcsébõl. Ábel is fölajánlott nyájának elsõszülötteibõl és azok hájából. És az Úr letekintett Ábelre és ajándékára, Káinra pedig és az õ ajándékára nem tekintett le.

Káin nagyon megharagudott és elborult az arca. És mondta neki az Úr: "Miért haragszol és miért borult el az arcod? Nemde ha jól cselekszel, fölemeled az arcodat? Ha pedig rosszul, a küszöbön leselkedik a bûn és vágyódik utánad, te pedig uralkodj rajta."

És mondta Káin a testvérének, Ábelnek: "Menjünk ki!" És amikor kinn voltak a mezõn, Káin rátámadt a testvérére, Ábelre és megölte.

És szólt az Úr Káinhoz: "Hol van Ábel, a testvéred?" Õ válaszolta: "Nem tudom. Talán õre vagyok én a testvéremnek?" És mondta neki: "Mittettél? Testvéred vérének szava fölkiált hozzám a földbõl. Most tehát átkozott leszel távol a földtõl, amely megnyitotta száját és befogadta testvéred vérét a kezedbõl! Ha megmûveled, nem termi neked többé gyümölcsét; hontalan és bujdosó leszel a föld színén."

És mondta Káin az Úrnak: "Nagyobb a büntetésem, mint hogy elviselhetném. Íme, kivetsz engem ma a földrõl és el fogok rejtõzni arcod elõl, hontalan és bujdosó leszek a föld színén; bárki tehát, aki rám talál meg fog ölni engem."

És mondta neki az Úr: "Nem így lesz, hanem aki megöli Káint, hétszeresen bûnhõdik!" És jelet tett az Úr Káinra, hogy meg ne ölje õt senki, aki találkozik vele.

És kiment Káin az Úr arca elõl és Nod földjén lakott, Édentõl keletre.«

8. Káin "nagyon megharagudott" és "elborult az arca", mert "az Úr letekintett Ábelre és ajándékára". A bibliai szöveg nem árulja el, hogy Káin áldozatánál miért volt kedvesebb Ábel áldozata az Úrnak; azt azonban világosan elmondja, hogy áldozatának elvetése ellenére sem szakítja meg a dialógust Káinnal. Emlékezteti és figyelmezteti õt szabadságára, hogy független a rossztól: az ember semmiképpen sincs predestinálva a rosszra. Mint Ádámot, õt is megkísérti a bûn gonosz hatalma, mely mint vadállat ott leselkedik az emberi szív kapujánál, hogy rávesse magát prédájára. De Káin szabad a bûnnel szemben. Uralkodhat és uralkodnia is kell rajta: "vágyódik utánad, te pedig uralkodj rajta!"

Az irigység és a harag azonban elnyomta az Úr intelmét, s így Káin rátámadt a saját testvérére és megölte. Miként a Katolikus Egyház Katekizmusában olvassuk: "Annak elbeszélésében, hogyan ölte meg Káin Ábelt, a Szentírás rámutat, hogy az eredeti bûn következtében a harag és az irigység az emberi történelem kezdetétõl jelen van az emberben. Az ember felebarátja ellensége lett."

Testvér öli meg a testvért. Mint az elsõ testvérgyilkosságban, minden gyilkosságban megsértik azt a "lelki" rokonságot, mely az embereket egyetlen nagy családdá forrasztja, hiszen valamennyien ugyanannak az alapvetõ jónak, az egyenlõ személyi méltóságnak részesei. Nem ritkán a "test és vér" rokonságát is megsértik, például amikor az élet fenyegetése a szülõk és a gyermek között történik az abortusz esetében, vagyamikor tágabb rokonságban helyeslik vagy elkövetik az eutanáziát.

A felebarát elleni minden erõszak gyökerében engednek a "gonosz" logikájának, azaz annak, aki "gyilkos kezdettõl fogva", miként Szent János figyelmeztet: "Mert az üzenet, amit kezdettõl fogva hallottatok ez: Szeressük egymást. Nem mint Káin, aki a gonosztól való volt és megölte a testvérét. Így a testvérgyilkosság a történelem hajnalától kezdve szomorú bizonysága annak, hogy a rossz milyen megdöbbentõ gyorsasággal terjed: az ember Isten elleni lázadásához a földi paradicsomban azonnal kapcsolódott az ember halálos harca az ember ellen.

A bûncselekmény után Isten beavatkozik, hogy megtorolja a gyilkosságot. Isten színe elõtt, aki kérdõre vonja az Ábellel történtek felõl, Káin ahelyett, hogy zavarba jönne és mentegetõzne, szemtelenül kitér a kérdés elõl: "Nem tudom. Talán õre vagyok én a testvéremnek?" "Nem tudom" -- ezzel a hazugsággal próbálja Káin eltakarni a bûnt. Így történt és történik ez sokszor, amikor a legkülönbözõbb ideológiákkal igazolják és palástolják a személy elleni legkegyetlenebb vétkeket. "Talán õre vagyok én a testvéremnek?": Káin nem akar a testvérére gondolni, és elutasítja magától azt a felelõsséget, amellyel mindenki tartozik a másik emberért. Önkéntelenül is eszünkbe jutnak a felelõsségmentesítés mai irányzatai, melyek föl akarnak menteni az egymásért való felelõsségtõl; ennek jelei többek között a társadalom gyengébb tagjai -- pl. az öregek, a betegek, a bevándoroltak, a gyermekek -- iránti szolidaritás csökkenése, és az a közömbösség, mely gyakran megfigyelhetõ a népek egymásközti kapcsolatában akkor is, amikor olyan alapvetõ értékek forognak kockán, mint maga a létezés, a szabadság és a béke.

9. De Isten nem hagyhatja büntetlenül a bûncselekményt: a meggyilkolt vére a földbõl, melyre kiomlott, követeli, hogy Isten igazságot szolgáltasson. E szövegbõl merítette az Egyház az égbekiáltó bûn kifejezést azoknak a bûnöknek a megnevezésére, amelyek Istenhez kiáltanak megtorlásért, és az elsõk között közéjük tartozik a szándékos emberölés. A zsidóknak, mint sok más ókori nép számára is a vér az élet székhelye, sõt "a vér az élet", s az élet, fõként az emberi élet egyedül Istené: ezért aki ember életére tör, bizonyos értelemben magára Istenre támad.

Káint megátkozza Isten és maga a föld is, mely megtagadja tõle gyümölcsét. Bûnhõdik: a pusztában és sivatagban kell laknia. Az erõszakos gyilkosság mélységesen átalakítja az ember életterét. A föld, mely elõbb "Éden kertje", a bõség, a nyugodt személyes és baráti kapcsolat helye volt Istennel, most "Nod földje", a "nyomorúság", a magány és az Istentõl való távollét helye lett. Káin "hontalan és bujdosó" lett a föld színén: bizonytalanság és vándorlás lett a sorsa.

Isten azonban, aki akkor is irgalmas, amikor büntet, "jelet tett Káinra, hogy meg ne ölje õt senki, aki találkozik vele" (Gn 4,15). A jel tehát nem arra szolgál, hogy kiszolgáltassa az emberi bosszúnak, hanem hogy oltalmazza és megvédje azoktól, akik meg akarnák ölni, hogy megbosszulják Ábel halálát. Még a gyilkos sem veszíti el személyi méltóságát, s errõl maga Isten kezeskedik. S éppen ebben mutatkozik meg Isten irgalmas igazságosságának látszólag ellentmondásos misztériuma, miként Szent Ambrus írja: "Miután megtörtént a testvérgyilkosság, azaz a legnagyobb gaztett, abban a pillanatban, amikor belépett a bûn, érvénybe kellett lépnie az isteni irgalmasság törvényének, mert ha a bosszú azonnal lesújt a vétkesre, az emberek sem tanúsítottak volna a büntetésben türelmet vagy mérsékletet, hanem azonnal rárontottak volna a bûnösre. ... Isten elûzi arca elõl Káint, elszakítva szüleitõl számkivetésbe küldi, hogy az emberi környezettõl távol, vadállatok között éljen. Mindazonáltal Isten nem akarta halállal büntetni a gyilkosságot, mert a gyilkos halálánál jobban akarta a bûnös bûnbánatát."

"Mit tettél?" az élet értékének megfogyatkozása.

10. Az Úr azt mondta Káinnak: "Mit tettél? Testvéred vérének szava fölkiált hozzám a földbõl."  Az emberek által kiontott vér szüntelenül kiált mindig új hangon és új hangsúllyal nemzedékrõl nemzedékre.

Az Úr kérdése: "Mit tettél?", amely elõl Káin nem tudott elfutni, a mai emberhez is szól, hogy ébredjen tudatára annak a sok és súlyos támadásnak, ami azéletet éri végig az emberi történelmen; induljon az okok fölkutatására, amelyek e támadásokat kiváltják és táplálják; teljes komolysággal gondolja végig a következményeket is, amelyek a személyek és népek létére nézve e támadásokból folynak.

Bizonyos veszedelmek magából a természetbõl adódnak, de az emberek hanyagsága és vétkes gondatlansága, akik tudnának segíteni, de nem teszik, súlyosbítja azokat; más veszedelmek viszont az erõszak, a gyûlölet, az ellentétes érdekek gyümölcsei, melyek arra indítanak embereket, hogy gyilkossággal, háborúval, mészárlással, népirtással támadjanak emberekre.

Hogyan ne jutna eszünkbe az az erõszak, mely emberek, különösen gyermekek millióit kárhoztatja nyomorúságra, alultápláltságra és éhezésre csak azért, mert igazságtalan a javak elosztása a népek és társadalmi osztályok között? Vagy az az erõszak, mely együttjár a háborúkat megelõzõ botrányos fegyverkereskedelemmel, s mely annyi fegyveres összeütközés spirálját indítja el és vérrel szennyezi be a világot? Vagy a halálnak az a magvetése, amit az ökológiai egyensúly oktalan fölborítása, a kábítószerek bûnös terjesztése és a nemiség nemcsak erkölcsileg súlyosan kifogásolható, hanem az életet is kockáztató formáinak propagálása jelent? Az életet fenyegetõ veszedelmek skálájáról lehetetlen teljes fölsorolást adni, oly sok nyílt és burkolt formában jelentkeznek napjainkban.

11. De figyelmünk egész sajátosan összpontosul a támadások egy másik fajtájára, mely a születni és a meghalni készülõ életet érinti. Ezek a támadások a múlthoz képest új vonásokat hordoznak, és egész különlegesen súlyos problémákat vetnek föl azáltal, hogy a köztudatból ki akarják irtani a dolog "bûncselekmény" jellegét, és paradox módon "jogot" akarnak formálni rá, egészen addig elmenvén, hogy az állam részérõl törvényes elismerést, s ennek következményeként az egészségügyi szervek részérõl ingyenes beavatkozást akarnak kivívni. E támadások az emberi életet abban a nagyon kényes állapotában célozzák meg, amikor meg van fosztva a védekezés minden lehetõségétõl. Tovább súlyosbítja a dolgot, hogy nagyon sokszor mindez a családon belül és a család részérõl történik, mely természete szerint arra volna hivatott, hogy "az élet szentélye" legyen.

Hogyan tudott kialakulni ez a helyzet? Több tényezõt kell figyelembe vennünk. A dolgok legmélyén a kultúra mély válsága húzódik meg, mely kérdésessé teszi a tudás és az etika alapjait, s egyre nehezebbé teszi az ember, valamint kötelességeinek és jogainak világos megértését. Ehhez kapcsolódnak a legkülönbözõbbmegélhetési és kapcsolattartási nehézségek, melyeket csak súlyosbít egy olyan bonyolult társadalom, amelyben a személyek, a házaspárok és a családok gyakran teljesen egyedül maradnak nehézségeikkel. Nem ritka az igen nagy szegénység, a félelem és a kétségbeesés helyzete, amikor az életben maradásért folytatott küzdelem, a szinte tûrhetetlen fájdalom, a fõleg nõk által elszenvedett erõszak, az élet megvédéséhez és továbbviteléhez olykor hõsies döntéseket követel.

Mindez legalább részben magyarázza, hogy miként alalkulhatott ki az élet értékének "megfogyatkozása", jóllehet a lelkiismeret azt változatlanul szent és érinthetetlen értéknek tekinti. Bizonyítja ezt maga az a tény, hogy a születendõ és haldokló élet ellen elkövetett bizonyos bûnöket egészségügyi kifejezésekkel próbálnak elkendõzni, s ezzel elterelik a figyelmet arról, hogy valójában egy konkrét emberi személy élethez való joga forog kockán.

12. Valójában, még ha a mai társadalmi problémák különbözõ és súlyos szempontjai magyarázzák is az erkölcsi bizonytalanság légkörét, s olykor gyengítik is az egyes cselekvõ személyek alanyi felelõsségét, nem kevésbé igaz, hogy egy hatalmasabb valósággal állunk szemben, melyet a szó szoros értelmében a bûn intézményének tekinthetünk, s melyet az jellemez, hogy egy antiszolidáris kultúrát akar ránk erõltetni, s gyakran úgy jelenik meg, mint a "halál kultúrája". Tevékenyen terjesztik ezt a társadalmi hatékonyságot hirdetõ kulturális, gazdasági és politikai irányzatok.

Ha a dolgot ilyen szempontból nézzük, bizonyos értelemben arról beszélhetünk, hogy az erõsek viselnek hadat a gyöngék ellen: azt az életet, amelyik több figyelmet, szeretetet és gondoskodást igényelne, haszontalannak vagy elviselhetetlen tehernek tartják, ezért mindenképpen szabadulni akarnak tõle. Aki betegsége, fogyatékossága vagy egyszerûen puszta jelentléte által kérdésessé teszi a szerencsésebbek jólétét és szokásait, azt ellenségnek tekintik, kivel szemben védekezni kell vagy el kell pusztítani. Így szabadul el egy bizonyos "életellenes összeesküvés". S ez nemcsak egyes személyekre irányul egyéni, családi vagy csoportos kapcsolataikban, hanem ezen túlmenõen népek és államok közötti világméretû kapcsolatokra is kiterjed.

13. Az abortusz terjesztése érdekében mérhetetlen nagy összegeket fektettek be és költenek ma is azért, hogy olyan készítményeket állítsanak elõ, melyek orvosi beavatkozás nélkül is megölik a magzatot az anyaméhben. Ezen a ponton, úgy tûnik, az egész tudományos kutatás szinte kizárólag arra irányul, hogy egyre egyszerûbb és hatékonyabb készítményeket találjanak az élet ellen, s ugyanakkor az abortuszt kivonják mindenféle társadalmi ellenõrzés és felelõsség alól.

Gyakran állítják, hogy a biztonságos és mindenki számára hozzáférhetõ fogamzásgátlás az abortusz leghatásosabb ellenszere. Aztán a katolikus Egyházat vádolják azzal, hogy elõsegíti az abortuszt, mert megátalkodottan ragaszkodik a fogamzásgátlás erkölcsi tilalmához.

Ez az érvelés azonban, ha jól megnézzük, hamisnak bizonyul. Lehetséges ugyanis, hogy sokan folyamodnak a fogamzásgátló szerekhez azzal a szándékkal, hogy elkerüljék akésõbbi abortusz kísértését. De a "fogamzásellenes magatartás" rosszasága -- ami lényegesen különbözik az atyaság és anyaság felelõsgyakorlásától, a házasélet aktusa teljes igazságának tiszteletben tartásától -- épp fölerõsíti az abortusz kísértését, ha mégiscsak megtörténik egy nem kívánt élet fogantatása. Az abortuszt támogató kultúra éppen ott bontakozott ki, ahol elvetik az Egyház fogamzásgátlást tiltó tanítását. Kétségtelen, a fogamzásgátlás és az abortusz erkölcsi szempontól fajlagosan különbözõ rosszak: az elsõ a nemi aktus -- mint a házastári szeretet sajátos kifejezése -- igazságának mond ellent, a második elpusztít egy emberi életet; az elsõ a házastársi tisztaság erényével ellenkezik, a második az igazságossággal, és közvetlenül sérti a "ne ölj" isteni parancsot.

Azonban a különbözõ erkölcsi természet és súlyosság ellenére a kettõ nagyon gyakran szoros kapcsolatban áll egymással mint egy és ugyanazon növény gyümölcsei. Igaz, vannak olyan esetek, amikor sokféle megélhetési gond kényszerít a fogamzásgátlásra és az abortuszra, ezek a gondok azonban soha nem mentenek föl az erõfeszítés alól, hogy teljesen megtartsák az isteni törvényt. De igen sok más esetben a fogamzásgátlás és az abortusz gyakorlata gyönyörhajhászó vagy a nemiséget felelõtlenül kezelõ lelkületben gyökerezik és önzõ szabadságfogalmat tételez föl, mely egy új életben csak a saját személyisége kibontakozását akadályozó tényezõt lát. Az élet, mely a nemi találkozásból fakadhat, így ellenséggé válik, melyet mindenképpen el kell kerülni, s ha már a fogamzást nem sikerült megakadályozni, az abortusz az egyetlen hatásos védekezõ fegyver.

Sajnos a fogamzásgátlás és az abortusz szoros összefüggése a gondolkodás szintjén egyre világosabbá válik, s ezt bizonyítja riasztó módon azoknak a kémiai szereknek, méhen belüli eszközöknek és injekcióknak a propagálása, melyeket fogamzásgátló szerként osztogatnak, valójában azonban az éppen megfogant élet legkorábbi fejlõdési szakaszában abortuszt okoznak.

14. A mesterséges megtermékenyítés különféle módozatai is -- melyek látszólag az élet szolgálatában állnak, s nemegyszer pozitív szándékkal végzik -- valójában kaput nyitnak az élet elleni új támadásoknak. Eltekintve attól, hogy erkölcsileg elfogadhatatlanok, mert kiszakítják az életfakasztásta házastársi aktus emberi egészébõl, ezeknek az eljárásoknak igen nagy hányada sikertelen: nem annyira a megtermékenyülés szempontjából, hanem mert az embrió fejlõdése nem történik meg, s ezzel halálveszélynek teszik ki az éppen megfogant életet. Továbbá olykor a beültetéshez a szükségesnél nagyobb számban történik a megtermékenyítés, s az úgynevezett "számfölötti embriókat" elpusztítják vagy tudományos és orvosi kísérletekhez használják föl; valójában azonban az emberi életet egyszerû "biológiai anyag" szintjére fokozzák le, amivel szabadon rendelkezhetnek.

A magzati vizsgálatok -- melyek erkölcsileg kifogástalanok, ha a magzat számára szükséges gyógyító beavatkozás céljával történnek -- gyakran teremtenek alkalmat az abortusz javaslására és végrehajtására. Ez az eugenetikus (fajnemesítõ) abortusz, melynek törvényesítése a közvéleményben olyan -- a gyógyítás igényéhez tévesen kapcsolódó -- lelkületbõl fakad, amely az életet csak bizonyos feltételekkel fogadja el, és elutasítja, ha sérült, fogyatékos vagy beteg.

E logikát követve megtagadják a legelemibb szokásos gyógyítást, sõt a táplálékot is a súlyos fogyatékossággal vagy betegséggel született gyermekektõl. Korunk képét ezen kívül még megdöbbentõbbé teszik a néhol elõterjesztett javaslatok, melyek az abortusz egyenes folytatásaként a csecsemõgyilkosságot is törvényesítetni akarják. Ezáltal a barbárságnak olyan korszakához térünk vissza, amirõl azt reméltük, hogy egyszer s mindenkorra elmúlt.

15. Nem kevésbé súlyos veszedelmek leselkednek a gyógyíthatatlan betegekre és a haldoklókra egy olyan társadalmi és kulturális közegben, mely elõbb megnehezíti a szenvedéssel való szembenézést és annak elfogadását, aztán fölerõsíti a kísértést arra, hogy a szenvedés problémáját gyökerében oldják meg a halál -- legalkalmasabbnak vélt pillanatban történõ -- elõvételezésével.

Egy ilyen döntésnél gyakran különbözõ tényezõk játszanak szerepet, melyek sajnos erre a félemetes eredményre vezetnek. Döntõ lehet a betegben a félelem, a kétségbeesésig fokozódó reménytelenség, amit az erõs és hosszan tartó fájdalomérzés vált ki. Mindez keményen próbára teszi a személy és a család olykor egyébként is labilis egyensúlyát, annyira, hogy egyrészt a beteg az egyre hatékonyabb orvosi és társadalmi segítség ellenére úgy érzi, hogy kiszakadt a családjából; másrészt a vele kapcsolatban álló családtagokban mûködhet egyfajta megérthetõ, de rosszul értelmezett jóság. Mindezt nehezíti a kulturális környezet, ha a szenvedésben nem lát semmiféle értéket vagy értelmet, sõt minden áron kiiktatandó "rossz"-nak látja. Ez különösen akkor történik meg, ha hiányzik a vallásos látás, amely segít pozitíven értelmezni a fájdalom misztériumát.

Az emberi kultúra egészét tekintve nem hiányzik az ember prométeuszi magatartása sem, mely abban az önáltatásban nyilvánul meg, hogy az ember képes uralkodni az életen és halálon, hiszen dönt felõlük, miközben valójában legyõzi és eltiporja õt egy minden távlattól, reménytõl és értelemtõl megfosztott, visszavonhatatlan halál. Mindennek tragikus kifejezõdését látjuk a burkolt és titkolt, illetve a nyíltan végrehajtott, sõt törvényesített eutanázia terjedésében. Ezt a beteg szenvedéseit megszüntetni akaró jószándékon túl olykor gyakorlati meggondolással -- ti. a társadalom számára tulságosan megterhelõ, haszontalan kiadások elkerülésével -- próbálják igazolni. Ezért javasolják a nyomorék, súlyosan fogyatékos újszülöttek, az értelmi fogyatékosok, az önmaguk ellátására már képtelen öregek és a haldokló betegek megölését. Nem hallgathatjuk el az eutanázia álnokabb, de nem kevésbé rossz és valós formáit sem. Ilyenek történhetnek akkor, amikor annak érdekében, hogy növeljék az átültethetõ szervek mennyiségét, szerveket távolítanak el anélkül, hogy objektív kritériumok alapján meggyõzõdtek volna a donor haláláról.

16. Egy másik mai jelenség, melyhez gyakran kapcsolódnak fenyegetések és támadások az élet ellen, a népesedés problémája, mely a világ különbözõ részein különféle módokon jelentkezik. A gazdag és fejlett országokban aggasztóan csökken vagy alacsony a születések száma; a szegény országokban viszont általában gyors a népesség növekedése, ami nehezen tartható fönn a társadalmilag és gazdaságilag kevésbé fejlett vagy egyenesen nagyon fejletlen környezetben. A szegény országok túlnépesedése ügyében hiányoznak a nemzetközi méretû, átfogó beavatkozások -- komoly család- és társadalompolitika,a kulturális növekedés, a termelés és az erõforrások méltányos elosztási programjai --, miközben születésellenes politikát folytatnak.

A fogamzásgátlás, a sterilizáció és az abortusz kétségtelenül azon okok közé számlálhatók, melyek a születések számának erõs csökkenését váltják ki. Könnyû lehet engedni a kísértésnek, hogy e módszerekhez és élet elleni támadásokhoz folyamodjanak a "demográfiai robbanás" helyzeteiben is.

Az ókori fáraó, akire lidércnyomásként nehezedett Izrael fiainak jelenléte és sokasodása, mindenféle módon elnyomta õket, és elrendelte, hogy a héber asszonyok újszülött fiúgyermekeit öljék meg. Ugyanígy viselkednek ma sokan a Föld hatalmasai közül. E hatalmasokra is lidércnyomásként nehezedik a népesség növekedése, és attól félnek, hogy a szegényebb és szaporább népek fenyegetik saját országuk jólétét és nyugalmát. Ebbõl fakadóan ahelyett, hogy ezekkel a súlyos problémákkal szembenéznének s megoldanák õket a személyek és a családok méltósága és minden ember élethez való sérthetetlen jogának tiszteletben tartásával, eszközökben nem váltogatva inkább drasztikus születésszabályozást erõltetnek rájuk. A gazdasági segítségetis, amit nyújtanának, igazságtalanul egy születésellenes politika elfogadásától teszik függõvé.

17. A mai emberiség képe valóban riasztó, nemcsak az élet elleni támadások sokfélesége, hanem e támadások gyakorisága, továbbá a sokféle és hatalmas segítség miatt is, amit e támadásoknak a társadalmi egyetértés, a gyakori törvényes elismerés és az egészségügyi személyzet bevonása nyújt.

Miként Denverben a VIII. Ifjúsági Világnap alkalmával határozottan kijelentettük, "az idõ múlásával az élet elleni fenyegetések nem csökkennek, épp ellenkezõleg rendkívül nagy méreteket öltenek. Nem csupán a külsõ, a természeti erõkbõl fakadó fenyegetésekrõl van szó, vagy a Káinokról, akik megölik az Ábeleket, nem, hanem tudományos módszerekkel és rendszeresen programozott fenyegetésekrõl van szó. A 20. századot késõbb majd úgy fogják látni, mint az élet elleni drasztikus támadások korszakát, háborúk megszakítatlan sorozatát és ártatlan emberi életek gyilkolását. A hamis próféták és a hamis tanítók elérték a lehetõ legnagyobb sikert." A különbözõ szándékokon túl, melyek a szolidaritás nevében még meggyõzõ formákat is ölthetnek, igazában egy objektív "élet elleni összeesküvéssel" állunk szemben. És úgy tûnik, ennek nemzetközi intézmények is részesei, melyek hivatalból bátorítanak és programoznak kampányokat a fogamzásgátlás, a sterilizáció és az abortusz terjesztésére. Végül nem tagadható, hogy a tömegtájékoztató eszközök gyakran bûntársak ebben az összeesküvésben, mert elhitetik a közvéleménnyel, hogy az a kultúra, mely a fogamzásgátláshoz, a sterilizációhoz, az abortuszhoz és az eutanáziához folyamodik, a szabadság megszerzésének és a fejlõdésnek a jele; ugyanakkor a föltétel nélkül az élet pártján álló fölfogást a szabadság és a fejlõdés ellenségének festik le.

"Vajon õre vagyok én a testvéremnek?": a szabadság romlott fogalma

18. Az eddig bemutatott kép nemcsak a rá jellemzõ halál különbözõ formáinak bemutatását igényli, hanem az ezt kiváltó sokféle ok bemutatását is. Az Úr "Mit tettél?"44 kérdése fölhívásnak tûnik Káin felé, hogy lépjen túl gyilkos tettének puszta tényén, és lássa meg az azt kiváltó motívumok és a belõle fakadó következmények teljes súlyát .

Az élet elleni döntések a súlyos szenvedés, a magány, a gazdasági kilátástalanság, a reménytelenség és a jövõtõl való félelem olykor nehéz, sõt drámai helyzeteibõl fakadnak. Az ilyen körülmények jelentõsen csökkenthetik a szubjektív felelõsséget és a bûnösséget, amennyiben az önmagában rossz döntéseket végrehajtották. Ma azonban a probléma túlhaladja ezeknek a személyes helyzeteknek egyébként kötelezõ figyelembevételét. Fölvetõdik ugyanis kulturális, társadalmi és politikai szinten is, ahol fölforgató és zavartkeltõ tendenciája jobban láthatóvá válik, mert egyre szélesebb körökben terjed az említett élet elleni bûncselekmények olyan fölfogása, hogy az egyéni szabadság törvényes megnyilvánulásai, melyeket mint igaz és sajátos jogokat elismerés és jogvédelem illet.

Ily módon tragikus következményekkel járó fordulathoz érkezik egy hosszú történelmi folyamat, mely miután fölfedezte "az emberi jogok eszméjét" -- mely jogok minden személy sajátjai és megelõznek minden Alkotmányt és állami törvényhozást --, ma meglepõ ellentmondással találja szembe magát: éppen egy olyan korszakban, melyben ünnepélyesen meghirdetik a személy sérthetetlen jogait és nyilvánosan állítják az élet értékét, ugyanazt az élethez való jogot gyakorlatilag megtagadják és eltiporják, különösen az emberi lét legtitokzatosabb pillanataiban, a születéskor és a halálban.

Egyrészt az emberi jogok különbözõ deklarációi és a feléje törekvõ sokfajta kezdeményezés világméretekben az erkölcsi érzékenység növekedését mutatja az emberi személy értékének és méltóságának elismerésére fajra, nemzetiségre, vallásra, politikai véleményre, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül.

Másrészt e nemes nyilatkozatokkal szemben áll sajnos a tényekben tragikus tagadásuk. Ez annál megdöbbentõbb, sõt botrányosabb, mert egy olyan társadalomban történik, mely az emberi jogok megfogalmazását és védelmét tekinti fõ céljának és dicsõségének. Hogyan lehet összhangba hozni e magasztos elvek hangoztatását az élet elleni támadások szaporodásával és széleskörû törvényesítésével? Hogyan egyeztethetõk össze e nyilatkozatok a gyengébb, rászorulóbb, az öreg és éppen megfogant élet elvetésével?

E támadások homlokegyenest ellenkeznek az élet tiszteletével és frontális fenyegetést jelentenek az emberi jogok egész kultúrájára nézve. Olyan fenyegetés ez, mely végeredményben az egész demokratikus együttélés értelmét képes veszélyeztetni: azt, hogy az "együtt élõk" társadalmából városaink a kizártak, kirekesztettek, félrelököttek és elnyomottak társadalmaivá váljanak. Ha pedig az egész földgolyót vesszük figyelembe, hogyan ne gondolhatnánk arra, hogy a népek és személyek jogainak magas szintû nemzetközi gyûléseken történõ meghirdetése pusztán szónoki gyakorlattá silányul, ha le nem leplezõdik a gazdag országok önzése, melyek elzárják a fejlõdés útját a szegény országok elõl, vagy az emberi fejlõdéssel ellenkezve a népesedés abszurd tilalmát szabják föltételül. Vajon nem kell-e kétségbe vonni azokat a gazdasági modelleket, melyeket államok gyakran nemzetközi kezdeményezésre és föltételként fogadnak be, de olyan igazságtalan és erõszakos helyzeteket támasztanak vagy táplálnak, melyekben egész népek emberi élete elsilányul és kerül elnyomás alá?

19. Hol vannak e nagy ellentmondás gyökerei?

A gyökereket a kulturális és erkölcsi rendrõl alkotott fölfogásban találhatjuk meg. Elsõként abban a lelkületben, mely eltúlozván és torzítván a szubjektivitás fogalmát csak azt tekinti jogalanynak, aki teljes autonómiával bír, vagy úton van efelé, és mentes minden másoktól való függéstõl. De hogyan egyeztethetõ össze ezzel a felfogással az ember, mint "senkinek alá nem vetett" lény magasztalása? Az emberi jogok elmélete éppen azon a megfontoláson alapszik, hogy az ember az állatoktól és a dolgoktól eltérõen nem vethetõ alá senki uralmának. Azt az elgondolást sem szabad figyelmen kívül hagyni, mely azonosítani akarja az emberi személy méltóságát a kifejezett és szóbeli, mindenképpen érzékelhetõ kommunikáció képességével. Világos, hogy ilyen föltételekkel nincs helye a világban annak, aki -- mint a születni és halni készülõ -- alkatilag gyenge, úgy tûnik, teljesen másokra szorul, alapjában másoktól függ, s csak némán, az érzések vagy a szimbiózis révén tud kommunikálni. Ezek szerint az erõ az a kritérium, mely meghatározza az emberi együttélésben és a személyes kapcsolatokban a döntéseket és a tetteket. De éppen ez áll éles ellentétben azzal, amit a jogállam -- mint olyan közösség, melyben "az erõ érvelését" fölváltja az "érvelés ereje" -- történetileg akart.

Egy másik szinten azon ellentmondás gyökerei, mely az emberi jogok ünnepélyes meghirdetése és ezeknek a gyakorlatban való tragikus tagadása között fönnáll, egy olyan szabadság-fölfogásban vannak, mely abszolút úrrá teszi az egyedi embert, és nem készíti föl a szolidaritásra s a másik teljes elfogadására és szolgálatára. Igaz, hogy a születõ vagy haldokló élet elnyomását egy rosszul értelmezett altruizmus vagy humanizmus színezni képes, de az nem tagadható, hogy a halálnak e kultúrája a maga egészében olyan szabadság-fogalmat hirdet, mely teljesen individualista, s a végén az "erõsebbek" szabadsága lesz a pusztulásra szánt gyengékkel szemben.

Éppen ebben az értelemben vehetõ Káin válasza az Úr "Hol van Ábel, a testvéred?" kérdésére: "Nem tudom. Vajon õre vagyok én a testvéremnek?"  Igen, minden ember "õre a testvérének", mert Isten az embert az emberre bízta. S éppen e megbízatásra tekintettel ajándékozza Isten minden embernek a szabadságot, melynek lényeges vonása a kapcsolattartás. A szabadság a Teremtõ nagy ajándéka a személy szolgálatára és arra, hogy önmagát a másik elfogadásával és önmaga odaajándékozásával valósítsa meg; ha azonban ehelyett önzõ módon függetlenné válik mindenkitõl, a szabadság elveszíti eredeti tartalmát és ellentmondásba kerül saját hivatásával és méltóságával.

Van egy még mélyebb szempont is, amit hangsúlyoznunk kell: a szabadság megtagadja és lerombolja önmagát, s a másik elpusztítására válik alkalmassá, ha nem ismeri elés nem veszi tekintetbe lényeges kapcsolatát az igazsággal. Valahányszor a szabadság -- azért, hogy függetlenné váljon minden hagyománytól és tekintélytõl -- elzárkózik az objektív és közös igazság alapvetõ bizonyosságai elõl, mely a személyes és közösségi élet alapja, a személy a jó és rossz közötti döntéseiben már nem az igazságra hivatkozik, mint egyetlen és vitathatatlan alapra, hanem csak a saját szubjektív és változékony véleményére vagy önzõ érdekeire és szeszélyeire.

20. A szabadság ilyen fölfogása mellett a társas együttélés nagyon eltorzul. Ha a saját ént a teljes öntörvényûség szellemében érvényesítik, elkerülhetetnenné válik a másik ember tagadása, aki ellenségnek tûnik és védekezni kell ellene. Így a társadalom egymás mellett álló egyének összességévé válik, akik között nincsenek kölcsönös kapcsolatok: mindegyik a másiktól függetlenül akar érvényesülni, sõt a saját érdekeit akarja érvényesíteni másokéval szemben. Mindazonáltal a másik hasonló érdekeivel szemben keresni kell valami kompromisszumot, ha azt akarják, hogy a társadalomban mindenki számára biztosíthassák a lehetõ legnagyobb szabadságot. Ilyen körülmények között értelmetlen a közös értékekre és a mindenki számáraérvényes abszolút igazságra való hivatkozás: a társadalmi élet a teljes viszonylagosság futóhomokjába fullad. Végül minden csupán megegyezések kérdése, minden eladó: még az alapvetõ jogok legelsõje, az élethez való jog is.

Mindez megtörténik állami és politikai szinten is: az élethez való eredeti és elidegeníthetetlen jogot vitára bocsátják vagy tagadják a parlamenti szavazás vagy a népesség egy, akár nagyobb részének akarata alapján. Íme, egy ellentmondást nem tûrõ relativizmus baljós végeredménye: a "jog" megszûnik jognak lenni,mert már nem a személy sérthetetlen méltóságán alapszik, hanem az erõsebb akaratához igazodik. Ily módon pedig a demokrácia saját szabályai ellenére a teljes totalitarizmus felé vezetõ úton jár. Az állam többé már nem az a "közös ház", melyben mindenki a lényegi egyenlõség elve alapján élhet, hanem zsarnok állammá változik, mely bitorolja azt a hatalmat, hogy rendelkezzék a gyengébbek és védtelenek, a még meg nem született gyermekek és öregek életével a közhasznosság nevében, ami valójában nem egyéb, mint egyesek érdeke.

Mindez megtörténhet a legnagyobb törvényesség látszatával, legalábbis akkor, amikor az abortuszt vagy eutanáziát engedélyezõ törvényeket az úgynevezett demokratikus szabályok szerint szavazzák meg. Valójában a törvényességnek csak tragikus látszata áll elõttünk és alapjaiban árulták el a demokratikus eszményt, mely akkor igaz, ha elismeri és oltalmazza minden emberi személy méltóságát: "Hogyan beszélhetünk még minden emberi személy méltóságáról, ha megengedik, hogy megöljék a leggyengébbet és legártatlanabbat? Miféle igazságosság nevében történik a személyek közötti legigazságtalanabb diszkrimináció azzal, hogy egyeseket méltónak ítélnek a védelemre, míg másoktól megtagadják e méltóságot." Ha valóra válnak e föltételek, akkor már hatnak azok az erõk, melyek a hiteles emberi együttélés fölbomlásához és az államiság szétzilálásához vezetnek.

Követelni az abortuszhoz, a csecsemõgyilkossághoz és az eutanáziához való jogot és ezeket törvényesen elismerni, egyenértékû azzal, hogy romlott és gonosz tartalmat adnak az emberi szabadságnak: abszolút hatalmat jelent mások fölött és mások ellen. Ez pedig az igazi szabadság halála: "Bizony, bizony mondom nektek, aki bûnt követ el, rabszolgája a bûnnek".

"El fogok rejtõzni arcod elõl": az Isten és az ember iránti érzék megfogyatkozása.

21. Az "élet kultúrája" és a "halál kultúrája" közötti harc legmélyebb gyökereinek keresése közben nem állhatunk meg a szabadság elõbb említett romlott fogalmánál. El kell jutnunk a mai ember által megélt dráma szívéhez: az Isten és az ember iránti érzék megfogyatkozásához, mely a szekularizmus által uralt társadalmi--kulturális környezet sajátos jellemzõje, és meggyõzõ kísértéseivel olykor még a keresztény közösségeket is próbára teszi. Aki hagyja, hogy ez az atmoszféra megfertõzze, könnyen kerül egy félelmetes circulus viciosus örvényébe: elveszítvén az Isten iránti érzéket, kezdi elveszíteni az ember iránti érzéket is, az ember élete és méltósága iránti érzéket; s az erkölcsi törvény rendszeres megszegése -- fõként az emberi élet és az emberi méltóság súlyos kérdésében -- fokozatosan elhomályosítja Isten benne éltetõ és üdvözítõ jelenléte érzékelésének képességét.

Újra visszatérhetünk a testvére által meggyilkolt Ábel történetéhez. Miután Isten átkot mondott rá, Káin így szólt az Úrhoz: "Nagyobb a büntetésem, mint hogy elviselhetném. Íme, kivetsz engem ma a földrõl és el fogok rejtõzni arcod elõl, hontalan és bujdosó leszek a föld színén; bárki tehát, aki rám talál meg fog ölni engem."

Káin úgy véli, hogy bûne nem kaphat bocsánatot az Úrtól, és sorsa elkerülhetetlenül az, hogy el kell rejtõznie az Úr arca elõl. Káin azért képes megvallani, hogy bûne túlságosan nagy, mert tudja, hogy Isten színe elõtt és az Õ igazságos ítélete alatt áll. Valójában az ember csak az Úr elõtt képes beismerni bûnét és fölfogni annak súlyát. Ez Dávid tapasztalata, aki miután "rosszat tett az Úr szemében" és Nátán felelõsségre vonta, így kiált: "Elismerem vétkemet, és bûnöm szemem elõtt áll szüntelen. Ellened, egyedül csak teellened vétettem, és ami gonosz a szemedben, azt cselekedtem".

22. Ezért amikor csökken az Isten iránti érzék, megsérül és veszélybe kerül az ember iránti érzék is, ahogy a II. Vatikáni Zsinat tömören mondja: "A teremtmény a Teremtõ nélkül elenyészik ..., ha Istenrõl megfeledkeznek, maga a teremtmény érthetetlenné válik". Az ember ugyanis nem képes többé a többi földi teremtményhez képest úgy tekinteni magát, hogy "titokzatosan más", csak úgy látja magát, mint a többi élõlény egyikét, mint egy szervezetet, melylegföljebb a tökéletesség nagyon magas fokát érte el. Bezárulva a maga fizikai valóságának szûk horizontjába, bizonyos értelemben "dologgá" egyszerûsödik, és már nem fogja föl "emberi létének" "transzcendens jellegét". Az életet sem úgy tekinti már, mint Isten ragyogó ajándékát, felelõsségére és szeretõ õrzésére, "tiszteletére" bízott "szent" valóságot. Az élet egyszerûen "dologgá" válik, melyet kizárólagos, szabadon uralható és manipulálható tulajdonának tekint.

Ezek után a születõ és a haldokló élet elõtt már nem képes keresni léte hitelesebb értelmét azáltal, hogy igaz szabadsággal vállalja saját "létezésének" e döntõ mozzanatait. Csak azzal törõdik, hogy mit "csináljon" és különbözõ technológiákhoz folyamodva törekszik programozni, ellenõrizni és uralni a születést és a halált. És ezek az eredeti tapasztalatok, amelyeket "átélni" kellene, dolgokká válnak, amit az ember egyszerûen "birtokolni" vagy "elutasítani" akar.

Egyébként ha egyszer kizárják az Istenre hivatkozást, nem meglepõ, hogy az összes dolgok iránti érzék mélységesen megromlik, és a természetet, mely többé már nem "anya", minden manipulációra alkalmas "anyaggá" degradálják. Ide vezet a mai kultúrában uralkodó technikai--tudományos racionalitás, mely megtagadja a dolgok teremtett voltának elismerését vagy az olyan isteni tervet, melyet az emberi életben tiszteletben kell tartani. S ez akkor is igaz, amikor egy ilyen "törvény nélküli szabadság" következményeitõl való félelem egyeseket a "szabadság nélküli törvény" ellenkezõ végletébe hajt, ami pl. azokban az ideológiákban történik, melyek tagadják a természetbe való bármilyen beavatkozás törvényes voltát, a természet bizonyos "átistenítése" nevében, mely a maga részérõl ugyancsak félreismeri a Teremtõ tervétõl való függést.

Valójában ha az ember úgy él, "mintha Isten nem volna", nemcsak Isten misztériumát veszíti el, hanem a világét is, és saját léte misztériumát is.

23. Az Isten és az ember iránti érzék megfogyatkozása szükségszerûen gyakorlati materializmushoz vezet, melyben elburjánzik az individualizmus, utilitarizmus és hedonizmus (egyén önzése, haszonlesés, élvhajhászás). Itt is megnyilvánul az Apostol örök érvényû szava: "Mivel megvetették Isten megismerését, Isten is romlott eszükre hagyta õket, hogy alávaló tetteket vigyenek végbe". Így a lét értékei helyét a birtoklás dolgai foglalták el.

Az egyetlen megvalósítandó cél a saját anyagi jólét. Az úgynevezett "életminõség" fõleg vagy kizárólag gazdasági hatékonyság, mértéktelen fogyasztás, a fizikai élet szépsége és élvezése, megfeledkezve a lét mélyebb dimenzióiról: kapcsolatokról, lelki és vallási értékekrõl.

Ilyen összefüggésben a fájdalmat -- mely elkerülhetetlenül terheli az emberi életet, de tényezõje lehet a személy fejlõdésének -- "cenzúrázzák", mint haszontalan dolgot elvetik, sõt támadják mint olyan rosszat, melyet mindig és mindenütt el kell kerülni. Ha nem sikerül kiiktatni, és a jövõben elérhetõ jólét reménye is szertefoszlik, akkor úgy tûnik, az élet minden értelmét elvesztette, s növekszik az emberben a kísértés, hogy jogot formáljon önmaga elpusztítására.

Ugyanebben a fölfogásban a testet már nem tekintik személyes értéknek, másokkal, Istennel és a világgal való kapcsolat jelének és helyének. Merõ anyagivalósággá fokozzák le: szervek, funkciók és energiák együttesévé, melyet csupán a hatékonyság és az élvezhetõség szempontjai szerint kellhasználni. Következésképpen elszemélytelenítik és eszközzé silányítják a nemiséget is: a személy teljes gazdagsága szerinti elajándékozása és elfogadása, azaz a szeretet jelébõl, helyébõl és kifejezési módjából egyre inkább a saját vágyak és ösztönök önzõ kielégítése és a saját én érvényesítésének eszköze és alkalma lesz. Így torzítják el és hamisítják meg az emberi nemiség eredeti tartalmát, és a házastársi aktus természetébe oltott kettõs jelentést -- az egyesülést és az életfakasztást -- mesterségesen szétválasztják: ily módon az egyesülést elárulják, a termékenységet pedig a férfi és a nõ önkényes döntésének vetik alá. Ebben az esetben azéletfakasztás az az "ellenség", melyet a nemiség gyakorlásából ki kell zárni: ha elfogadják, csak azért teszik, mert saját vágyukat vagy egyenesen azt az akaratot fejezi ki, hogy "minden áron" gyermekük legyen; és nem a másik teljes elfogadását, ami által nyitottak a gyermek által hozott élet gazdagsága elõtt.

Az eddig leírt materialista fölfogásban a személyes kapcsolatok nagyon elszegényednek. Elsõsorban a nõ, a gyermek, a beteg vagy szenvedõ és az öreg ember látja ennek kárát. A személyi méltóság -- azaz a tisztelet, az ingyenesség és a szolgálat -- helyébe a hatékonyság, a szerepvállalás és a hasznosság lép: a másikat nem a léte miatt értékelik, hanem amiatt, amit "birtokol, csinál és létrehoz". S ez nem más, mint az erõsebb felsõbbsége a gyöngébb fölött.

24. Az Isten és az ember iránti érzék megfogyatkozása az életre vonatkozó összes gyászos következményével együtt az erkölcsi lelkiismeretben teljesedik be. Elsõsorban az egyes személyek lelkiismeretérõl van szó, mely a maga egyszeriségében és megismételhetetlenségében egyedül áll Isten színe elõtt. Bizonyos értelemben azonban a társadalom "erkölcsi lelkiismeretérõl" is szó van: ez felelõs nem csupán azért, hogy eltûri vagy támogatja az életellenes magatartásformákat, hanem azért is, hogy táplálja a "halál kultúráját", azáltal, hogy megteremti és megszilárdítja az élet ellenében a "bûn struktúráit". Mind az egyén, mind a társadalom erkölcsi lelkiismerete a tömegtájékoztató eszközök mindent elárasztó befolyása következtében is annak a súlyos és halálos veszedelemnek van kitéve, hogy összezavarja a jót és a rosszat, az élethez való alapvetõ jog kérdésében. Sajnos a mai társadalom sok szempontból hasonlít ahhoz, melyet Szent Pál ír le a Rómaiakhoz írt levelében. Emberekrõl szól, akik "megfojtják az igazságot igazságtalansággal": miután megtagadták Istent és azt hitték, föl tudják építeni a földi várost nélküle, "belevesztek okoskodásukba" és érteni nem akaró szívük elhomályosult; "miközben bölcsnek nyilvánították magukat, balgák lettek", halált érdemlõ cselekedetek mûvelõi lettek, és "nem csupán teszik ezeket, hanem még helyeselnek is azoknak, akik teszik".

Amikor a lelkiismeret, a lélek világos szeme "a jót rossznak és a rosszat jónak"  mondja, már úton van a legnyugtalanítóbb torzulás és a legsötétebb erkölcsi vakság felé.

Hiába teremtenek meg azonban minden föltételt, s tesznek meg minden erõfeszítést, hogy elhallgattassák, nem képesek elnémítani az Úr hangját, mely ott visszhangzik minden ember lelkiismeretében: a lelkiismeretnek e bensõ szentélyébõl tud újra elindulni a szeretet új útja az emberi élet elfogadására és szolgálatára.

"A vérrel való meghintéshez járultatok": a remény jelei és felhívás az elkötelezettségre.

25. "Testvéred vérének szava fölkiált hozzám a földbõl!" Nemcsak Ábelnek, az elsõ ártatlanul megölt embernek vére kiált Istenhez, az élet forrásához és védelmezõjéhez. Minden más ember vére is, akiket Ábel után megöltek, az Úrhoz kiált. Teljesen egyedülálló módon kiált Istenhez Krisztus vérének szava, akinek Ábel a maga ártatlanságában prófétai elõképe, miként a Zsidókhoz írt levél szerzõje emlékeztet rá: "Ti a Sion hegyéhez járultatok, az élõ Isten városához... az Új Szövetség közvetítõjéhez és a meghintés véréhez, melynek szava beszédesebb Ábel vérénél.

Krisztus vére a meghintés vére. Prófétai jele és elõképe volt az ószövetségi áldozatok vére, melyekkel Isten kifejezte akaratát, hogy életét akarja közölni az emberekkel azáltal, hogy megtisztítja és megszenteli õket. Krisztusban mindez most beteljesedik és megvalósul: vére a meghintésé, mely megvált, megtisztít és üdvözít; az Új Szövetség Közvetítõjének vére, "mely mindenkiért kiontatik a bûnök bocsánatára". Ennek a vérnek, mely Krisztus átszúrt oldalából folyik a kereszten, a szava "beszédesebb" Ábel vérénél; ugyanis mélyebb "igazságosságot" fejez ki és követel, de mindenekelõtt irgalmasságért esdekel , közbenjár az Atyánál a testvérekért, a tökéletes megváltás és az új élet ajándékának forrása.

Miközben Krisztus vére kinyilatkoztatja az Atya szeretetének nagyságát, azt is kinyilvánítja, hogy milyen drága az ember Isten szemében, s milyen fölbecsülhetetlen életének értéke. Erre emlékeztet Péter apostol: "Tudjátok, hogy nem veszendõ ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott, értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak drága vére árán." Éppen Krisztus drága vérét, szeretõ odaadásának jelét szemlélve  tanulja meg a hívõ elismerni és értékelni minden ember szinte isteni méltóságát, s tud fölkiáltani mindig megújuló és hálás csodálattal: mekkora értéke lehet az embernek a Teremtõ szemében, ha "ily nagy és ily nemes Megváltót érdemelt", ha "Isten a Fiát adta oda", hogy õ, az ember "meg ne haljon, hanem örök élete legyen"!

Ezenfölül Krisztus vére azt is kinyilatkoztatja az embernek, hogy nagysága, azaz hivatása abban áll, hogy õszintén ajándékozza el önmagát. Mivel pedig Krisztus vére mint az élet ajándéka ontatott ki, többé már nem a halál, a testvérektõl való végleges elszakadás jele, hanem egy olyan közösség eszköze, mely az élet gazdagságát jelenti mindenkinek. Aki az Eucharisztia szentségében issza ezt a vért és megmarad Jézusban, az Õ szeretetének és életajándékozásának erõterébe kerül, hogy beteljesítse azt a szeretetre szólító eredeti hívást, mely minden embernek szól.

Krisztus vérébõl merítik az összes emberek az erõt, hogy az élet oldalára álljanak. Éppen ez a vér a remény legerõsebb indítéka, sõt az abszolút biztonság alapja arra, hogy Isten terve szerint a gyõzelem az életé lesz. "Többé nem lesz halál, hangzik a hatalmas szó a mennyei Jeruzsálemben Isten trónusából". Szent Pál pedig arról biztosít, hogy a bûn fölötti gyõzelem annak a halál fölötti végleges gyõzelemnek jele és elõvételezése, amely akkor történik, amikor "beteljesedik az Írás szava: a halált elnyelte a gyõzelem. Halál, hol a te gyõzelmed? Halál, hol a te fullánkod?"

26. Valóban, ennek a gyõzelemnek elõjelei nem hiányoznak a mi társadalmainkban és kultúráinkban sem, melyekre egyébként annyira rányomja bélyegét a "halál kultúrája". Egyoldalú volna tehát a kép és terméketlen bátortalanság vehetne rajtunk erõt, ha az életet fenyegetõ veszedelmek fölsorolásához nem kapcsolnánk azoknak a pozitív jeleknek bemutatását, melyek az emberiség jelen helyzetében tapasztalhatók.

Sajnos, e pozitív jelek gyakran nehezen mutatkoznak meg s válnak ismertté a nyilvánosság elõtt, talán azért is, mert a tömegkommunikációs eszközöknél nem találnak megfelelõ figyelemre. De mennyi kezdeményezés történt és történik a védtelen és gyengébb személyek megsegítésére és támogatására a keresztény közösségben és a polgári társadalomban községi, nemzeti és nemzetközi szinten, egyesek, csoportok, mozgalmak és különbözõ szervezetekáltal!

Sok házaspár van még, akik nagylelkû felelõsséggel úgy tudják fogadni a gyermekeket, mint "a házasság legdrágább ajándékát." Vannakcsaládok, ahol az élet mindennapos szolgálatán túl meg tudnak nyílni elhagyott kisgyermekek, nehezen nevelhetõ gyermekek és ifjak, fogyatékos személyek, egyedül maradt öregek befogadására. Nem kevés életsegítõ központot vagy hasonló intézményt alapítottak személyek és csoportok, akik csodálatra méltó odaadással és áldozattal nyújtanak erkölcsi és anyagi segítséget a nehéz helyzetben lévõ anyáknak, akiket megkísért az abortusz lehetõsége. Egyre több az olyan önkéntes csoport, mely arra szenteli magát, hogy befogadja a család nélkül maradtakat, a nehéz helyzetbe kerülteket és azokat, akik segítõ környezetre szorulnak, hogy önpusztító szokásaiktól megszabadulhassanak, s újra megtalálják az élet értelmét.

Az orvostudomány, mely nagy léptekkel halad elõre a kutatók és gyógyító orvosok jóvoltából folytatja erõfeszítését, hogy egyre hatékonyabb gyógyszereket találjon: korábban elképzelhetetlen beavatkozások válnak lehetõvé a születõ élet, a szenvedõk, az életveszélyes helyzetben vagy halálukon lévõ betegek javára. Intézmények és szervezetek tevékenykednek azért, hogy a szegénység és a járványok által leginkább sújtott országokba is eljussanak a legjobb gyógyszerek jótéteményei. Orvosok nemzeti és nemzetközi társulatai igyekeznek segítséget nyújtani a háborúk, járványok vagy természeti csapások sújtotta népeknek. Jóllehet messze van még az orvostudomány eredményeinek nemzetközi léptékû, valóban igazságos elosztása, hogyan ne ismernénk föl az eddig történtekben a népek közti szolidaritás növekedésének, az emberi és erkölcsi érzékenységnek és az élet nagyobb tiszteletben tartásának jelét?

27. Az abortuszt engedélyezõ törvényhozással s az eutanáziának néhol sikerrel járó törvényesítési kísérleteivel szemben szerte a világon mozgalmak és kezdeményezések indultak az élet érdekében a társadalom fogékonnyá tételére. Amennyiben céljuk érdekében szilárd következetességgel, de erõszak nélkül járnak el, az ilyen mozgalmak hatására mind tudatosabb lesz az élet értéke és hatásosabb lesz az elkötelezettség az élet védelmére.

Ezenfölül hogyan ne emlékeznénk meg azokról a mindennapos önzetlen szolgálatokról, az áldozatokról, elfogadásokról, melyeket megszámlálhatatlan személy végez szeretettel a családokban, kórházakban, árvaházakban, öregotthonokban és más központokban vagy közösségekben az élet védelmében? Az Egyház a szeretetnek ezen a frontján -- Jézusnak az irgalmas szamaritánusról elmondott példabeszédétõl vezetve és az Õ erejétõl támogatva -- mindig az elsõ vonalban volt: oly sok fia és leánya, fõként szerzetes nõk és férfiak szentelték és szentelik magukat régi és mindig új formákban Istennek, úgy, hogy a gyengébb és rászoruló felebarát szeretetéért odaadják életüket.

A mélyben ezek a cselekedetek építik "a szeretetnek és az életnek azt a civilizációját", mely nélkül a személyek és a társadalom léte elveszíti leghitelesebb emberi értelmét. Jóllehet senki sem jegyzi föl e tetteket, s legtöbbjük rejtekben marad, a hit nemcsak afelõl biztosít, hogy az Atya, "aki a rejtekben is lát"Mt 6,4), egykor majd megjutalmazza, hanem arról is, hogy már most termékennyé teszi ezeket mindenki javára maradandó gyümölcsökkel.

Hasonlóképpen a remény jelei közé kell sorolnunk a közvélemény sok rétegében jelentkezõ és erõsödõ, új és egyre inkább háborúellenes érzületet, mely a népek közötti konfliktusok megoldásának eszközeként egyre inkább arra irányul, hogy hatékony, de nem "erõszakos" eszközöket találjon a fegyveres támadó megfékezésére. Ugyanezen a vonalon helyezkedik el az egyre inkább halálbüntetés-ellenes közvélemény terjedése, mely elutasítja e büntetést mint a társadalom "törvényes védelmének" eszközét, s keresi a lehetõséget, hogy a modern társadalom hatásosan szorítsa vissza a bûnözést, oly módon, hogy ártalmatlanná teszi ugyan a vétkest, de nem fosztja meg véglegesen a javulás lehetõségétõl.

Üdvözölni kell az életminõség és az ökológia felé irányuló figyelem növekedését, amit elsõsorban a fejlettebb társadalmakban lehet észlelni, melyekben a személyek figyelme már nemcsak a túlélés problémáira, hanem az életföltételek átfogó jobbítására irányul. Különösen jelentõs az életre vonatkozó etikai reflexió ébredése: a bioetika kialakulásával és egyre szélesebb körû fejlõdésével élénkül a reflexió és a dialógus -- hívõk és nemhívõk, és különbözõ vallások hívõi között -- olyan alapvetõ problémákról is, melyek az emberi életet érintik.

28. E fény- és árnyoldalaknak mindenkit rá kell döbbenteniük arra, hogy a jó és a rossz, a halál és az élet, a "halál kultúrája" és az " élet kultúrája" közti hatalmas és drámai összeütközés elõtt állunk. De nemcsak "elõtte", hanem a konfliktus "kellõs közepében" állunk: részesei vagyunk valamennyien azzal a lerázhatatlan felelõsséggel, hogy föltétlenül az élet javára kell választanunk.

Felénk is érthetõen és erõsen szól Mózes fölhívása: "Íme, én ma eléd tárom az életet és a jót, a halált és a rosszat...; eléd állítottam az életet és a halált, az áldást és az átkot; válaszd tehát az életet, hogy élj te és utódaid is." A felhívás nekünk is szól, nekünk, akiknek minden nap választanunk kell az " élet kultúrája" és a "halál kultúrája" között. De a Második Törvénykönyv fölszólítása még mélyebb, mert sajátosan vallási és erkölcsi döntésre serkent. Arról van ugyanis szó, hogy az ember a saját létének egy alapvetõ irányultságot ad, és az Úr törvényéhez hûségesen ragaszkodva él: "Ma megparancsolom neked, hogy szeresd az Urat, a te Istenedet, az Õ utain járj, tartsd meg parancsolatait, törvényeit és elõírásait...; válaszd tehát az életet, hogy élj te és utódaid is, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá, mert Õ a te életed és életed hosszúsága."

Az élet javára történõ feltétel nélküli döntés akkor éri el vallásos és erkölcsi tartalmának teljességét, ha a Krisztusba vetett hitbõl születik, formálódik és táplálkozik. Hogy gyõzelemmel kerüljünk ki a halál és az élet konfliktusából, semmi sem segít jobban, mint a hit az Isten Fiában, aki emberré lett és eljött az emberek közé, "hogy életük legyen és bõségben legyen: a hit a föltámadt Krisztusban, aki legyõzte a halált; a hit Krisztus vérében, "melynek szava beszédesebb, mint Ábel vére".81

A jelen helyzet kihívásai közepette az Egyház tehát e hit világosságával és erejével egyre inkább fölismeri azt a kegyelmet és felelõsséget, hogy az Urától kapott megbízás alapján hirdesse, ünnepelje és szolgálja az élet Evangéliumát.

 

II. FEJEZET

ÉN AZÉRT JÖTTEM, HOGY ÉLETÜK LEGYEN

AZ ÉLETRÕL SZÓLÓ KERESZTÉNY ÜZENET

"Az élet megjelent, és mi láttuk": Krisztusra, az "élet Igéjére" tekintünk.

29. Az életet fenyegetõ sok és súlyos veszedelem láttán, melyek jelen vannak a mai világban, a tehetetlenség nyomasztó érzése foghat el minket: a jó soha nem tudja legyõzni a rosszat! De épp ez az a perc, amikor Isten népe s benne minden hivõ meghívást kap arra, hogy alázattal és bátran megvallja hitét Jézus Krisztusban, "az élet Igéjében". Az élet Evangéliuma nem egyszerûen valami eredeti és mély reflexió az emberi életrõl; nem is egyszerû parancs arra, hogy fogékonnyá tegye a lelkiismeretet és jelentõs változásokat hozzon létre a társadalomban; még kevésbé egy jobb jövõ illuzórikus ígérete. Az élet Evangéliuma konkrét és személyes valóság, mert magának, Jézus személyének hirdetése. Tamás apostolnak és benne minden embernek Jézus e szavakkal mutatkozik be: "Énvagyok az út, az igazság és az élet". Ugyanezt mondja Mártának, Lázár nõvérének is: "Én vagyok a föltámadás és az élet; aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog; mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg örökre". Jézus a fiú, aki öröktõl fogva kapja az életet az Atyától, és azért jött az emberek közé, hogy részesítse õket ebbõl az ajándékból. "Azért jöttem, hogy életük legyen és bõségben legyen".

Így tehát Jézus szavából, tetteibõl és személyébõl nyílik az ember számára a lehetõség, hogy "megismerje" a teljes igazságot azemberi élet értékérõl; ebbõl a "forrásból" fakad a képesség, "megtenni" tökéletesen ezt az igazságot, azaz teljesen vállalni és megvalósítani az emberi élet szeretetének és szolgálatának, oltalmazásának és gyarapításának kötelezettségét.

Krisztusban ugyanis véglegesen fölhangzik és teljességében adatik az élet Evangéliuma -- melyet már az ószövetségi kinyilatkoztatás fölajánlott, sõtbizonyos módon minden férfi és nõ szívébe bele van írva -- minden lelkiismeretben "kezdettõl", azaz a teremtéstõl fogva visszhangzik, úgyhogy a bûn ellenérelényeges vonásaiban a természetes emberi értelem is megismerheti. Miként a II. Vatikáni Zsinat írja, Krisztus "egész jelenlétével önmaga kinyilvánításával, szavaival és tetteivel, jeleivel és csodáival, fõleg azonban halálával és a halálból való dicsõséges föltámadásával, végül az igazság lelkének elküldésével isteni tanúságtétellel erõsíti meg, hogy velünk az Isten, hogy megszabadítson a bûn és a halál sötétségébõl, és föltámasszon az örök életre."

30. Tehát az Úr Jézusra tekintve akarjuk újra hallani tõle "Isten igéit", és újra átelmélkedni az élet Evangéliumát. Az emberi életrõl kinyilatkoztatott üzenet fölötti elmélkedés mélyebb és eredetibb értelmét Szent János elsõ levelének elejérõl vesszük: "Ami kezdettõl fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit kezünkkel tapintottunk: az élet igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, mi láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk."

Jézusban, az "élet Igéjében" hangzik föl tehát és közöltetik az isteni és örök élet. Ennek a hírnek és ilyen ajándéknak köszönhetõen az ember testi és lelki élete már földi idõszakában is elnyeri teljes értékét és jelentését: az isteni és örök élet az a cél, melyre a világban élõ ember rendelve van és hivatott. Az élet Evangéliuma így magába zárja mindazt, amit az emberi tapasztalat és értelem az élet értékérõl mond: magába fogadja, fölemeli és beteljesíti.

"Bátorságom és erõsségem az Úr, és üdvösségem lett": az élet mindig érték.

31. Valójában az életrõl szóló üzenet evangéliumi teljességét már az Ószövetség elõkészítette. Fõleg a kivonulás eseményében -- mely az ószövetségi hit tapasztalatának támasza -- fedezte föl Izrael, milyen drága az élete Isten szemében. Amikor ugyanis kiirtásra ítélték, hiszen újszülött fiait halál fenyegette, Isten üdvözítõként nyilatkoztatja ki magát neki, aki képes arra, hogy jövõt biztosítson annak, akinek nincs reménye. Így Izraelben megszületik a biztos tudat: az õ élete nincs kiszolgáltatva a fáraó hatalmának, aki kénye-kedve szerint bánhatna vele; épp ellenkezõleg, Isten gyengéd és hatalmas szeretettel szereti õt.

A rabszolgaságból való szabadulás identitást ajándékoz, egy eltörölhetetlen méltóság elismerését és egy új történet kezdetét, melyben Isten fölfedezése és önmaga fölfedezése párhuzamosan halad elõre. A kivonulás tapasztalata alapokat vet és példa értékû. Izrael ebbõl érti meg, hogy valahányszor a léte forog kockán, nincs más menekvése, mint hogy megújult bizalommal Istenhez meneküljön és hatékony segítséget találjon nála: "Én formáltalak meg téged, az én szolgám vagy te, Izrael, nem feledkezem meg rólad".

Miközben Izrael megismeri saját létének mint népnek értékét, fokozatosan fölfogja az élet értelmét és értékét általában is. Ez a reflexió sajátos módon a bölcsességi könyvekben bontakozik ki, s kiindulópontja az élet törékenységének mindennapos tapasztalata és a tudat, hogy veszélyek fenyegetik az életet. A lét ellentmondásaira a hitnek kell választ adnia.

Elsõsorban a fájdalom problémája terheli meg és teszi próbára a hitet. Hogyan ne értenénk az ember egyetemes jajszavát Jób könyvének elmélkedésében? A fájdalomtól roskadozó ártatlan emberbõl természetszerûen fakad föl a kérdés: "Miért adatott világosság a nyomorultnak, s az élet azoknak, akiknek keserû a lelke? -- akik várják a halált és nem jön, és ásnak, keresvén azt jobban, mint a kincset?" A hit azonban a legsûrûbb sötétben is arra indít, hogy bizalommal és imádással ismerje el a misztériumot: "Tudom, hogy mindent megtehetsz és nincs rejtve elõtted gondolat."

A kinyilatkoztatás lépésrõl lépésre egyre nagyobb világossággal mutatta meg az örök élet csíráját, melyet a Teremtõ az emberek szívébe rejtett: "Mindent jól tett a maga idejében; és a világot a szívükre bízta". A teljességnek és egyetemességnek ez a csírája arra vár, hogy a szeretetben nyilvánuljon meg és Isten ingyenes ajándékaként az Õ örök életében részesedve beteljesedjék.

"Jézus neve erõt öntött ebbe az emberbe, akit ti láttok és ismertek": az emberi lét törékenységében Jézus meghozza az élet értelmének teljességét.

32. Az Ószövetség népének tapasztalata újul meg mindazokban a "szegényekben", akik találkoznak a Názáreti Jézussal. Miként egykor Isten, "aki szereti a lelkeket", megerõsítette a veszélyben forgó Izraelt, úgy most Isten Fia mindazoknak, akiket veszélyek fenyegetnek és létükben korlátozottak, hirdeti, hogy az õ életük is jó, és az Atya szeretete értelmet és értéket ad neki.

"A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak támadnak föl és a szegényeknek hirdettetik az evangélium". Izaiás próféta mutatja be Jézus saját küldetésének tartalmát: mindazok, akiknek valamilyen módon szenvednek "fogyatékos" létük miatt, tõle hallják a jó hírt, hogy Isten törõdik velük, és megerõsítést nyernek abban, hogy az õ életük is féltékenyen õrzött ajándék az Atya kezében.

A "szegények" azok, akiket különösen is megszólít Jézus prédikációja és cselekedete. A betegek és kitaszítottak sokasága, akik követik és keresik Õt,101 szavaiból és tetteibõl fölfogják, milyen nagyra értékeli életüket, s mennyire megalapozott üdvösség-várásuk.

Ugyanez történik az Egyház küldetésében kezdettõl fogva. Az Egyház ugyanis, mely Jézust úgy hirdeti, mint "aki körüljárt jót cselekedvén és gyógyítván az összes ördögtõl megszállottakat, mert vele volt az Isten", jól tudja, hogy az üdvösség üzenetét hordozza, mely a maga újdonságávaléppen az emberi élet szegénységében és nyomorúságában hangzik föl. Így tette Péter, amikor meggyógyította azt a bénát, akit napról napraodatettek a jeruzsálemi templom Ékes kapujához, hogy kolduljon: "Ezüstöm és aranyom nincsen, de amim van, neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj föl és járj!" A Jézusba, az "élet szerzõjébe" vetett hit miatt az élet, mely nyomorultan és félredobottan feküdt, újra megtalálta önmagát és teljes méltóságát.

Jézus és Egyházának szava és tettei nem csupán azoknak szólnak, akik betegek, szenvedõk vagy különféle formákban kirekesztettek a társadalomból. Még mélyebben érintik minden ember életének értelmét a maga erkölcsi és lelki rendjében. Csak aki fölismeri, hogy életét a bûn betegsége bélyegezte meg, képes megtalálni az üdvözítõ Jézussal való találkozásban saját létének igazságát és hitelességét Jézus szavai szerint: "Nemaz egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek; mert én nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bûnösöket a bûnbánatra."

Aki pedig ezzel ellentétben -- mint az evangéliumi példabeszéd gazdag földmûvese -- azt gondolja, hogy pusztán anyagi javak birtoklásával biztosíthatja életét, valójában becsapja magát: élete elillan, s õ meghal anélkül, hogy egyszer is fölfogta volna igaz jelentését: "Oktalan! Még ezen az éjszakán számonkérik a lelkedet: amit készítettél, kié lesz?"

33. Magában Jézus életében kezdettõl a végéig jelen van az emberi élet törékenységének megtapasztalása és értéke igenlésének sajátos "dialektikája". A törékenység jellemzi ugyanis Jézus életét születésétõl kezdve. Kétségtelenül az igazak, akik csatlakoznak Mária készséges és örömteli "igen"- jéhez, befogadják Õt. De mindjárt a születése után ott van egy ellenséges világ elutasítása, és keresi a Gyermeket, hogy megölje õt, vagy közömbösen és figyelmetlenül áll e világba lépett élet misztériuma elõtt: "Nem volt számukra hely a szálláson". Éppen a fenyegetések és bizonytalanságok, és Isten ajándékának a hatalma közti kontraszttól ragyog föl nagyobb erõvel a dicsõség, mely a názáreti házból és a betlehemi jászolból fakad: ez a születõ élet az egész emberiség üdvössége.

Az élet ellentmondásait és veszedelmeit Jézus teljesen elfogadta: "jóllehet gazdag volt, miattatok szegény lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok". A szegénység, amirõl Szent Pál beszél, nem csupán az isteni kiváltságok letételében áll, hanem az emberi élet legszerényebb és legtörékenyebb állapotának megosztásában is. Jézus ezt a szegénységet éli végig az életén egészen a kereszthalálig: "megalázta magát engedelmesen mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten is fölmagasztalta Õt és olyan nevet adott neki, mely fölötte van minden névnek." Jézus éppen a halálában nyilatkoztatta ki az élet egész nagyságát és értékét, amennyiben önátadása a kereszten válik az új élet forrásává az összes emberek számára. Ezen az ellentmondások közötti zarándokúton és magának az élet elvesztésében Jézust az a biztonság vezeti, hogy élete az Atya kezében van. Ezért mondhatja neki a kereszten: "Atyám, a kezedbe ajánlom lelkemet", azaz az életemet. Valóban nagy az emberi élet értéke, ha Isten Fia magára vette és azzá a hellyé tette,ahol az egész emberi nem üdvössége megvalósul!

Arra vagyunk rendelve, hogy "Fiának képmásához hasonlók legyünk": Isten dicsõsége tükrözõdik az ember arcán.

34. Az élet mindig érték. E kijelentésben egy felismerés vagy általános tapasztalat hangzik, s az ember arra hivatott, hogy ennek mélységes okát megértse.

Miért érték az élet? A kérdés végigvonul az egész Szentíráson és elsõ lapjaitól kezdve hatásos és csodálatos választ kap. Az az élet, melyet Isten az embernek ajándékoz, teljesen más, mint az összes teremtett élõlények élete, amennyiben, jóllehet rokon a föld porával, a világban Isten megnyilvánulása, jelenlétének jele, dicsõségének nyoma. Ezt hangsúlyozza Lyoni Szent Ireneusz is híres meghatározásával: "Isten dicsõsége az élõ ember". Az ember fölséges méltóságot kapott ajándékba, melynek gyökerei a Teremtõvel egyesítõ bensõséges kapcsolatba nyúlnak: az emberbenaz isteni természet ragyogása tükrözõdik.

Ezt állítja a Teremtés Könyve az õskezdet elbeszélésében, amikor az embert a teremtõ Isten mûvének csúcsára állítja, mintegy koronájaként annak a folyamatnak, mely az õskáoszból a legtökéletesebb teremtményig vezet. Az egész teremtésben minden az emberre irányul és neki van alávetve: "Töltsétekbe a földet, vessétek lábatok alá és uralkodjatok minden teremtményen"  -- szól az isteni parancs a férfinak és a nõnek. Hasonló üzenet van a kezdetek másik elbeszélésében is: "Fogta tehát az Úristen az embert és elhelyezte Éden paradicsomában, hogy megmûvelje és õrizze azt." Így megerõsíti az ember elsõbbségét a dolgokkal szemben: hatalmában vannak és felelõsségére vannak bízva, miközben õ maga nem válhat a hozzá hasonló alattvalójává, sema dolgok szintjére nem fokozható le.

A bibliai elbeszélésben az ember különbözõségét a többi teremtménytõl fõként az emeli ki, hogy egyedül az ember teremtését elõzi meg egy különleges isteni döntés, egy megfontolás, mely egyedülálló és sajátos kapcsolatot teremt az ember és a Teremtõ között: "Alkossunk embert a saját képünkre és hasonlatosságunkra." Az élet, amit Isten az embernek ad, ajándék, mellyel Isten a teremtményt önmagából részesíti.

Izrael hosszú idõn át hordozza a kérdést, hogy mit jelent ez az egyedülálló és különleges kötelék Isten és ember között? Sirák Fia Könyvének szerzõje is elismeri, hogy Isten, amikor az embert teremtette, "a saját természete szerint öltöztette föl erõvel... és a maga képmására teremtette õt". A szentszerzõ erre vezeti vissza nem csupán az ember világ fölötti uralmát, hanem sajátos lelki képességeit is, az értelmet, a jó és rossz megkülönböztetését, a szabad akaratot: "eltöltötte õket értelmi tudással, és megmutatta nekik a jót és a rosszat". Az igazság megismerésének képessége és a szabadság az ember kiváltsága, mert Teremtõjének, az igaz és igazságos Istennek képmására lett teremtve. Az összes látható teremtmények között egyedül az ember "képes arra, hogy megismerje és szeresse Teremtõjét". Az élet, mellyel Isten megajándékozza az embert, jóval több az idõben való létezésnél. Folyamat, mely az élet teljessége felé tart; egy olyan létezés csírája, mely túllép az idõ határain: "Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette".

35. A kezdetek jahvista elbeszélése is ugyanezt a meggyõzõdést fejezi ki. Az õsi elbeszélés egy isteni leheletrõl beszél, amit Isten lehel az emberbe, hogy élõlény legyen: "Akkor az Úristen megformálta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élõlénnyé lett."

Az élet leheletének isteni eredete magyarázza az örök elégedetlenséget, mely kíséri az embert életének minden napján. Mert Isten alkotta, Isten eltörölhetetlen jegyét hordozza magában és természete szerint feléje törekszik. Amikor szívének mélységes vágyakozását hallja, minden ember magáévá teszi Szent Ágoston szavát: "Magadnak teremtettél minket; és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned."

Milyen ékesszólóan bizonyítja ezt az az elégedetlenség, mely az Éden paradicsomában zavarja az ember életét mindaddig, amíg egyedül van a növény- és állatvilágban! Csak az asszony megjelenése -- tudniillik a teremtményé, aki hús a férfi húsából és csont az õ csontjaiból, s akiben ugyanúgy él a Teremtõ Isten lelke -- képes kielégíteni a személyes dialógus igényét, mely életföltétele az embernek. A másikban, férfiban vagy nõben, maga Isten tükrözõdik, aki minden személy végsõ és megnyugtató kikötõje.

"Mi az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az ember fia, hogy meglátogatod õt?" -- kérdezi a Zsoltáros. A világegyetemhez mérten az ember apró jószág, de éppen ez az ellentét emeli ki nagyságát: "Kevéssel tetted õt kisebbé az angyaloknál (de talán így is lehetne fordítani: kevéssel kisebbé Istennél), dicsõséggel és tisztességgel koronáztad". Isten dicsõsége tükrözõdik az ember arcán. Benne a Teremtõ megtalálja nyugvóhelyét, miként Szent Ambrus csodálattal és megindultan mondja: "Véget ért a hatodik nap, s a világ teremtése befejezõdött annak a mestermûnek megalkotásával, aki az ember, aki uralkodik az összes élõlényeken, s mintegy csúcsa a mindenségnek és a legszebb a teremtmények között. Valóban tiszteletteljes csöndet kell tartanunk, mert az Úr megpihent minden munkájától; megpihent azután az ember bensõjében, megpihent elméjében és gondolatában. Az embert ugyanis értelemmel látta el, képessé tette arra, hogy kövesse õt, utánozza erényeit és vágyakozzék a mennyei kegyelmekre. Ezekben az ajándékaiban nyugszik Isten, aki azt mondta: Vajon ki fölött nyugodnék, ha nem az alázatos, a nyugodt és szavaimat félõ fölött? Hála tehát a mi Urunknak, Istenünknek, hogy ilyen csodálatos mûvet alkotott, melyben megtalálja a maga nyugvóhelyét."

36. Isten csodálatos tervét sajnos elhomályosította a történelembe betört bûn. A bûnnel az ember a Teremtõ ellen lázad, s azzal végzi, hogy Isten helyett teremtményeket imád: "A Teremtõ helyett a teremtményt tisztelték és imádták". Ily módon az ember nem csupán önmagában csúfítja el Isten képét, hanem arra is kísértése van, hogy másokban megsértse azáltal, hogy a közösségi kapcsolat helyett bizalmatlan, közönyös, ellenséges és gyilkosan gyûlölködõ legyen vele szemben. Amikor Istent nem ismerik el Istennek, elárulják az ember bensõ értelmét és megsértik az emberek közötti közösséget!

Isten képmása újra fölragyog és teljes fényében mutatkozik meg az ember életében Isten Fiának emberi testben való eljövetele által: "Õ a láthatatlanIsten képmása, "dicsõségének ragyogása és lényegének látható alakja", Õ az Atya tökéletes képe.

Az életnek az elsõ Ádámról alkotott terve Krisztusban teljesedik be. Míg Ádám engedetlensége elrontja és elcsúfítja Istennek az ember életére vonatkozó tervét és bevezeti a halált a világba, Krisztus megváltó engedelmessége a kegyelem forrása, mely az emberekre árad és újra megnyitja mindenkinek az élet országának kapuját. Pál apostol mondja: "Az elsõ Ádám élõlénnyé lett, az utolsó Ádám éltetõ Lélekké".

Mindazok, akik Krisztus követésére vállalkoznak, az élet teljességét kapják ajándékul: helyreáll, megújul és tökéletessé válik bennükaz isteni képmás. Isten terve ugyanis az emberrel az, hogy hasonlók legyenek "Fiának képmásához". Az ember csak ennek a képmásnak ragyogásában szabadulhat meg a bálványimádás rabszolgaságából, állíthatja helyre az elveszített testvériséget és találhatja meg a maga identitását.

"Mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg örökre": az örök élet ajándéka.

37. Az élet, amit Isten Fia adni jött az embereknek, nem korlátozódik a földi élet idejére. Az élet, mely öröktõl fogva "benne van" és "az emberek világossága", Istentõl született lét és a részesedés szeretetének teljességében: "Akik pedig befogadták Õt,azoknak hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek: azoknak, akik hisznek az Õ nevében, akik nem vérbõl, nem is a test ösztönébõl, nem is a férfi akaratából, hanem Istenbõl születtek."

Jézus ezt az életet, melynek ajándékozására jött, néha egyszerûen így nevezi: "az élet"; és az Istentõl való születést úgy mutatjabe, mint a szükséges föltételt ahhoz, hogy a cél, melyre Isten teremtette az embert, elérhetõ legyen: "Ha valaki nem születik újjá fölülrõl, nem láthatja meg Isten országát". Ennek az életnek az ajándéka Jézus küldetésének sajátos tárgya: Õ az, "aki a mennybõl szállott alá, és életet ada világnak", úgyhogy teljes igazsággal állíthatja: "Ha valaki engem követ... övé lesz az élet világossága".

Máskor Jézus "örök életrõl" beszél, s e kifejezésben az örök jelzõ nem egyszerûen idõfölötti távlatot jelent. Az élet, melyet Jézus ígér és ajándékoz, "örök", mert az "Örökkévaló" életében való részesedés teljességét jelenti. Aki hisz Jézusban és közösségre lép vele, annak örök élete van, mert tõle hallja azokat a szavakat, melyek kinyilatkoztatják és létébe árasztják az élet teljességét; ezek "az örök élet igéi", melyeket Péter ismert föl a maga hitvallásában: "Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak; smi hittünk és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje." Hogy az örök élet miben áll, azt maga Jézus magyarázza meg, amikor fõpapi imájában az Atyához fordul: "Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust." Megismerni Istent és az Õ Fiát, azt jelenti, hogy az ember befogadja saját életébe az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközösségének misztériumát, s így élete az isteni életben való részesedés által már most kitárul az örök életre.

38. Az örök élet tehát Isten élete, s ugyanakkor Isten fiainak élete. A hívõt kell, hogy mindig új csodálkozás és határtalan hála fogja el ennek a váratlan és kimondhatatlan igazságnak láttán, mely Istentõl Krisztusban jön hozzánk. A hivõ magáévá teszi János apostol szavait: "Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya, hogy Isten fiainak hívnak minket, és azok is vagyunk! ... Szeretteim, már most Isten fiai vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk; tudjuk ugyanis, hogy amikor majd Õ megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk Õt úgy, amint van."

Az élet keresztény igazsága így éri el csúcspontját. Ennek az életnek a méltósága nemcsak eredetéhez, Istentõl való származásához kötõdik, hanem a céljához is, mert arra van rendelve, hogy közösségben legyen Istennel az Õ megismerésben és a szeretetben. Ennek az igazságnak fényénél Szent Ireneusz kiegészíti és pontosabbra fogalmazza az embert magasztaló tételét: "Isten dicsõsége" bizony "az élõ ember", "az ember élete pedig Isten látása."

Ebbõl azonnal következmények fakadnak az emberi életre nézve a maga földi állapotában, melyben már csírázik és növekedõben van az örök élet. Ha az ember ösztönösen szereti az életet, mert az valami jó, ez a szeretet további indítékot és erõt, új távlatokat és mélységet nyer ennek a jónakisteni dimenzióiban. Ebben az összefüggésben az ember életszeretete nem korlátozódik csupán annak a térnek a keresésére, melyben ki tudja fejezni önmagát és kapcsolatokra tud lépni másokkal, hanem abban az örömteli tudatban bontakozik ki, hogy a saját létét Isten megnyilvánulásának, a Vele való találkozásnak és közösségnek "helyévé" tudja tenni. Az élet, melyet Jézus nekünk ajándékoz, nem értékeli le földi létünket, hanem fölemeli és végsõ céljához vezeti: "Én vagyok a föltámadás és az élet... mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg örökre."

"Az ember kezébõl... számon kérem az ember életét": tisztelet és szeretet mindenki élete iránt.

39. Az ember élete Istentõl jön, az Õ ajándéka, az Õ képmása és lábnyoma, az Õ eleven lelkében való részesedés. Ennek az életnek éppen ezért Isten az egyetlen ura: az ember nem rendelkezhet fölötte. Maga Isten erõsítette meg ezt Noénak a vízözön után: "Az ember kezébõl, a férfi testvére kezébõl számon kérem az ember életét". A szentírási szöveg hangsúlyozza, hogy az élet szentségének alapja Istenben és az Õ teremtõcselekvésében van: "Mert Isten saját képmására teremtette az embert".

Az ember élete és halála tehát Isten kezében, az Õ hatalmában van: "Az Õ kezében van minden élõlény lelke, és minden emberi test éltetõ lelke"-- kiált föl Jób. "Az Úr adja a halált és az életet, levisz az alvilágba és visszahoz onnan". Egyedül Õ mondhatja: "Én ölök és keltek életre".

Isten azonban ezt a hatalmat nem fenyegetõ kényúrként gyakorolja, hanem szeretetteljesen gondoskodik és törõdik összes teremtményével. Ha igaz, hogy az ember élete Isten kezében van, nem kevésbé igaz az is, hogy ezek a kezek oly jóságosak, mint egy édesanyáé, aki elfogadja, táplálja és gondozza gyermekét: "Elnyugtattam és elcsendesítettem a lelkemet; miként az elválasztott kisded anyja ölében, miként az elválasztott, úgy van bennem a lelkem." Ezért Izrael a nép és az egyes emberek sorsában nem véletlent, nem is vak végzetet lát, hanem egy szeretõ terv megvalósulását, mellyel Isten összegyûjti az élet összes erõit, és szembehelyezi azokat a halál erõivel, melyek a bûnbõl erednek: "Mert Isten a halált nem alkotta, és nem örül az élõk pusztulásán; azért teremtett, hogy minden legyen."

40. Az élet szent voltából fakad sérthetetlensége, mely kezdettõl fogva bele van írva az ember szívébe, lelkiismeretébe. A kérdés "Mit tettél?", mellyel Isten Káinhoz fordul Ábel meggyilkolása után, általános emberi tapasztalatot tükröz: lelkiismerete mélyén minden ember mindig arra kap fölszólítást, hogy sérthetetlennek tartsa az életet -- mind a magáét, mind másokét --, mely nem az övé, hanem a Teremtõ és Atya Isten tulajdona és ajándéka.

Az emberi élet sérthetetlenségére vonatkozó parancsolat a Sinai Szövetségben a "tíz szó" közepén hangzik el. Ez a parancsolat elsõsorban az emberölést tiltja: "Ne ölj"; "Ártatlant és igazat ne ölj meg"; de tilt -- miként Izrael késõbbi törvényhozása kifejtette -- minden egyéb testi sértést is.164 El kell ismernünk, hogy az Ószövetségben megfogalmazódott ugyan az érzékenység az ember életének értéke iránt, de még nem érte el a HegyiBeszéd finomságát, miként ez az ószövetségi törvényhozás bizonyos eseteiben látszik, amikor súlyos testi büntetést, esetleg halálbüntetést rótt ki. De az üzenet egésze, melyet majd az Újszövetségnek kell beteljesítenie, határozott fölhívás arra, hogy tartsák tiszteletben a személyes épséget és a fizikai élet sérthetetlenségét, s csúcspontját abban a pozitív parancsolatban éri el, mely arra kötelez, hogy az ember úgy törõdjön a felebarátjával,mint önmagával: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat".

41. A "ne ölj" parancsolatot, melyet magában foglal és elmélyít a felebaráti szeretet pozitív parancsa, teljes érvényességében megerõsíti az Úr Jézus. A gazdag ifjúnak, aki kérdezi tõle: "Mester, mi jót kell tennem, hogy örök életem legyen?", úgy válaszol: "Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat. És elsõként idézi a "ne ölj"-t. A Hegyi Beszédben Jézus a tanítványaitól az írástudókét és a farizeusokét fölülmúló igazságot kíván az élet tekintetében is: "Hallottátok, hogy mondatott a régieknek: Ne ölj. Aki öl, állítsák törvényszék elé.Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák törvényszék elé, aki haragszik testvérére."

Jézus szavaival és tetteivel tovább magyarázza az élet sérthetetlenségére vonatkozó parancsolat pozitív követelményeit. Ezek már az Ószövetségbenjelen voltak, ahol a törvények biztosítani és oltalmazni akarták a gyenge és fenyegetett életet: a jövevényt, az özvegyet, az árvát, a beteget, a szegényt s általában a még meg nem született életet. Jézussal ezek a pozitív követelmények új erõt és lendületet kaptak, s teljes terjedelmükben és mélységükben mutatkoznak meg: a testvér életének gondozásától (testvéren értve a családtagot, a nép tagját és az Izrael földjén élõ jövevényt) az idegennel való törõdésen át egészen az ellenség szeretetéig.

Az idegen már nem idegen annak, akinek -- az irgalmas szamaritánus példabeszédének tanítása szerint  -- minden szükséget szenvedõt a felebarátjának kell tekintenie egészen addig, hogy felelõsséget vállal az életéért. Az ellenség sem ellenség többé annak, akinek szeretnie kell õt és "jót kell vele tennie", azáltal, hogy ingyen és készségesen segítségére siet szükségében. Ennek a szeretetnek a csúcsa az ellenségéért való imádság, mely a Gondviselõ Istennel tesz hasonlóvá a szeretetben: "Én pedig azt mondom nektek, hogy szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözõitekért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, és esõt ad jóknak is, bûnösöknek is."

Így Isten parancsolatának, mely az emberi életet oltalmazza, a legmélyebb szempontja az, hogy tiszteletet és szeretetet követel minden személy iránt és mindenki élete iránt. Ez az a tanítás, mellyel Pál apostol Jézus szavát visszhangozva a római keresztényekhez fordul: "A parancs: ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, másét ne kívánd, s ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben foglaltatik össze: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak: a törvény tökéletesteljesítése a szeretet."

"Növekedjetek és szaporodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá": az ember felelõssége az élettel kapcsolatban.

42. Az élet védelme és gyarapítása, tisztelete és szeretete olyan feladat, melyet Isten minden emberre bíz, amikor meghívja, hogy mint látható képmása részesedjék abban az uralkodásban, melyet Õ gyakorol a világ fölött: "Isten megáldotta õket és mondta nekik: Növekedjetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain és az ég madarain, és minden élõlényen, ami mozog a földön."

A szentírási szöveg rávilágít annak az uralkodásnak teljességére és mélységére, amellyel Isten megajándékozza az embert. A föld és minden élõlény fölötti uralomról van szó, miként a Bölcsesség könyve mondja: "Atyáim Istene és irgalmasság Ura, .... bölcsességeddel teremtetted az embert, hogy uralkodjék a teremtmények fölött, melyeket te alkottál, és szentségben és igazságban igazgassa a földkerekséget." A Zsoltáros is magasztalja az ember uralmát, mint a Teremtõtõl kapott dicsõség és tisztelet jelét: "Kezed mûvei fölé állítottad. Mindeneket a lába alá vetettél, a juhokat és az ökröket és a mezõ minden vadját, az ég madarait és a tenger halait, s mindent, ami a tenger ösvényeit járja."

Mivel az ember arra hivatott, hogy mûvelje és õrizze a világ kertjét, különleges felelõsséggel tartozik az élõ környezetért, azaz a teremtésért, melyet Isten személyes méltósága, élete szolgálatába állított, de nemcsak a jelen, hanem a jövendõ nemzedékek szempontjából is. Ez az ökológiai kérdés -- melynek terjedelme az élõlények fajtáinak és a különbözõ életformák környezetének megõrzésétõl a szorosan vett "emberi ökológiáig" tart --, melynek a Szentírás lapjain oly világos és határozott etikai indítékai vannak az élet és minden élet nagy javának megõrzésére. Valójában ugyanis "az uralom, melyet a Teremtõ az emberre bízott, nem abszolút hatalom, sem a 'használni és visszaélni vele' szabadságáról nincs szó, sem a dolgokkal nem rendelkezhet kénye kedve szerint. A Teremtõ által kezdettõl megszabott korlát, melyet szimbolikusan a 'ne egyél a fáról' tilalom fejez ki, elég világosan mutatja, hogy a látható természettel szemben mi emberek nem csupán biológiai, hanem erkölcsi törvényeknek is alá vagyunk vetve, melyeket nem hághatunk át büntetlenül".

43. Az embernek az Isten uralmában való részesedése fejezõdik ki abban a különleges felelõsségben is, mellyel tartozik a szorosan vett emberi életért. E felelõsség csúcsa az élet ajándékozása a nemzés által a férfi és a nõ részérõl a házasságban, miként a II. Vatikáni Zsinat mondja: "Maga Isten, aki mondta: 'Nem jó az embernek egyedül lenni', s Õ az, aki kezdettõl fogva férfinak és nõnek teremtette az embert, mivel teremtõ mûvébõl különleges részt akart adni az embernek, megáldotta a férfit és a nõt, mondván: 'Növekedjetek és sokasodjatok'".

Amikor a Zsinat azt mondja, hogy Isten "különleges részt" ad a férfinak és nõnek a teremtés mûvébõl, ki akarja emelni, hogy a gyermeknemzés mennyire mélyen emberi és magasztosan vallásos esemény, amikor összeköti az "egy testet" alkotó házastársakat, s ugyanakkor megjeleníti magát Istent. Miként a családokhoz szóló levelemben írtam, "amikor a házastársak egyesülésébõl egy új ember születik, különleges istenképiséget és istenhasonlóságot hoz magával a világba: a nemzés biológiájába bele van írva a személy származása. Amikor azt állítjuk, hogy a házastársak mint szülõk a teremtõ Isten munkatársai egy új emberi lény fogantatásában, nem csupán a biológiai törvényekre utalunk; hangsúlyozni akarjuk, hogy az emberi atyaságban és anyaságban Isten másként van jelen, mint az összes többi nemzésekben a "föld színén". Egyedül Istentõl eredhet ugyanis az "a kép és hasonlóság", mely az emberi lény sajátja, miként a teremtésben történt. Az emberi nemzés a teremtés folytatása."

Ugyanezt ékesszólóan tanúsítja a Szentírás, amikor az elsõ asszony, "minden élõk anyja" örömkiáltását idézi. Az isteni beavatkozás tudatában kiált föl Éva: "Embert nyertem az Úrtól". A nemzésben tehát, amikor a szülõk az életet közlik a gyermekkel, a halhatatlan lélek teremtésének köszönhetõen átadják az istenképmást és az Istenhez való hasonlóságot. Ezt jelenti "Ádám nemzetségtáblájának" kezdete: "Amikor Isten megteremtette az embert, Istenhez hasonlónak alkotta õt. Férfinak és nõnek teremtette, megáldotta, és nevüket Embernek nevezte azon a napon, amelyen teremtette õket. Ádám pedig százharminc évet élt, amikor a saját képére és hasonlatosságára fiút nemzett, és Szetnek nevezte el." A házastársak -- akik készek arra, hogy "együttmûködjenek a Teremtõ és a Megváltó szeretetével, aki általuk növeli és gazdagítja a maga családját" -- nagysága éppen ebben áll, hogy együttmûködnek Istennel, aki a maga képmását átadja az új teremtménynek. Ebben a megvilágításban magasztalta Amphilokhiosz püspök "a szent házasságot, mely meghalad minden földi ajándékot", és úgy látja, mint "az emberi természet alkotóját és az isteni képmás festõmûvészét."

Így a házasságban egyesült férfi és nõ egy isteni mûnek lesz a társa: a nemzés aktusa által elfogadják Isten ajándékát, és az idõben útjára indul az új élet.

De a szülõk sajátos küldetésén túl az élet elfogadásának és szolgálatának kötelessége mindenkire vonatkozik, és fõként a gyengeség állapotában lévõ élet felé kell megnyilvánulnia. Maga Krisztus figyelmeztet erre, amikor elvárja, hogy Õt szeressük és szolgáljuk a szenvedés bármilyen formájában próbára tett testvéreinkben: az éhezõkben, a szomjazókban, a hontalanokban, ruhátlanokban, betegekben, foglyokban..., bármit tettünk ezek közül valakinek, magának Krisztusnak tettük.

"Te alkottad a veséimet": a még meg nem született gyermek méltósága.

44. Az emberi élet nagyon törékeny állapotban van, amikor belép a világba és amikor kilép az idõbõl, hogy megérkezzék az örökkévalóság kikötõjébe. Isten igéjében sokszor találkozunk buzdítással, fõként a betegek és öregek gondozására és tiszteletére. Ha úgy látjuk, hogy hiányoznak a közvetlen és kifejezett fölszólítások az emberi élet oltalmazására a születéskor, különösen a magzati korszakban, illetve a halál elõtt, annak az az egyszerû magyarázata, hogy Isten népének vallásos és kulturális horizontjáról még a puszta lehetõsége is ki van zárva annak, hogy bántsák, támadják vagy egyenesen megöljék az életet ezekben a kényes helyzetekben.

Az Ószövetségben a terméketlenségtõl úgy féltek, mint egy átoktól, míg a sok gyermeket áldásnak tekintették: "Az Úr ajándéka a gyermekek, és a méh gyümölcse az Õ áldása." Ebben a meggyõzõdésben annak a tudatnak is része van, hogy Izrael a szövetség népe, mely arra hivatott, hogy az Ábrahámnak tett ígéret szerint sokasodjék: "Nézz föl az égre és számláld meg a csillagokat, ha tudod... ilyen lesz a te ivadékod. De mindenekelõtt abban bizonyosak,hogy a szülõk által átadott élet eredete Istenben van, miként azok a szentírási helyek tanúskodnak errõl, melyek oly nagy tisztelettel és szeretettel beszélnek a fogantatásról, az életnek az anyaméhben történõ formálódásáról, a születésrõl, s arról a szoros kapcsolatról, mely az emberi lét kezdete és a Teremtõ Isten cselekvése között áll fenn.

"Mielõtt megformáltalak téged az anyaméhben, ismertelek, s mielõtt világra jöttél volna, megszenteltelek téged": minden egyes ember léte kezdetétõl fogva Isten tervében van. Jób fájdalmai mélyérõl szemléli Isten mûvét testének csodálatos formálódásában az anyaméhben, s ebbõl merít bizalmat és bizonyosságot arra, hogy isteni terv irányítja életét: "A kezed alkotott és formált engem; és ilyen hirtelen elpusztítasz? Emlékezz, kérlek, hogy mint az agyagot alkottál, és porrá változtatsz engem. Nemde megaltattál, mint a tejet és összepréseltél, mint a sajtot? Bõrrel és hússal öltöztettél engem; csontokkal és idegekkel szõttél át. Életet és irgalmasságot adtál nekem, és a látogatásod õrizte lelkemet."  A zsoltárokban is visszhangzik az imádó csodálat Isten tevékenysége miatt, mellyel az anyaméhben formálja az életet.

Hogyan gondolhatnánk, hogy az élet csodálatos fejlõdése akár egyetlen pillanatra is kicsúszna a Teremtõ bölcs és szeretõ tevékenysége alól, és az emberi önkény kezébe adatna? Ez meg sem fordul a hét testvér anyjának fejében, aki megvallja hitét Istenben, aki az élet forrása és biztosítéka a fogantatástól és a halál utáni új élet reményének alapja. "Nem tudom, hogyan jelentetek meg méhemben, lelket és életet sem én ajándékoztam nektek, s tagjaitokat nem én raktam össze; hanem a világ Teremtõje, aki megalkotta az ember születését és mindennek élétet adott, irgalmasan vissza fogja adni a lelket és az életet, ha most megvetitek önmagatokat törvényeiért."

45. Az újszövetségi kinyilatkoztatás megerõsíti az élet értékének vitathatatlan elismerését kezdeteitõl fogva. A termékenység dicsérete és az élet féltõ várása hangzik Erzsébet szavában, amikor örvend áldott állapotának: Arra méltatott az Úr, hogy "elvegye szégyenemet". Még kifejezettebben hirdeti a személy értékét fogantatásától fogva Szûz Mária és Erzsébet és a két méhben hordozott gyermek találkozása. Épp a gyermekek teszik nyilvánvalóvá a messiási kor eljövetelét: az õ találkozásukban kezd mûködni Isten Fia emberek közti jelenlétének megváltó ereje. Szent Ambrus írja: "Azonnal kinyilvánulnak Mária jövetelének és az Úr jelenlétének jótéteményei... A hangot Erzsébet hallotta meg elsõként, dea kegyelmet János érezte meg elõbb: Erzsébet a természet rendje szerint hallott, János a misztérium miatt ujjongott; Erzsébet Máriának, János az Úrnak eljövetelét érzi; a két nõ beszél a kapott kegyelmekrõl, a két gyermek az anyaméhben megvalósítja a kegyelmet és az irgalmasság misztériumát anyja javára: a két édesanya kettõs csodával annak a Léleknek sugalmazására prófétál, akit a két gyermek hordoz. Ujjongott a gyermek, s betelt Szentlélekkel az édesanyja. Nem az édesanya telt el elõbb, hanem miután a fiú betelt Szentlélekkel, betöltötte édesanyját is."

"Hittem akkor is, amikor azt mondtam: Megaláztak igen nagyon": az élet az öregségben és szenvedésben.

46. Az emberi élet végét tekintve is anakronizmus lenne a szentírási kinyilatkoztatástól kifejezett megnyilatkozást várni az öreg és beteg személyek tiszteletének mai problémájáról, vagy kifejezett elítélést a halál erõszakos elõvételezésének megkísérlésérõl. A Szentírásban ugyanis egy olyan kulturális és vallásos világban vagyunk, ahol föl se merültek az ilyen kísértések, sõt ami az öreg embert illeti, annak bölcsességében és tapasztalatában pótolhatatlan gazdagságot láttak a család és a társadalom számára.

Az öregséget tisztelettel és megbecsüléssel vették körül. Az igaz ember nem azt kéri, hogy meneküljön meg az öregségtõl és annak terhétõl, hanem épp ellenkezõleg, így imádkozik: "Te vagy, Uram, az én reményem, az én bizodalmam, ifjúságomtól fogva... öregségemre és vénségemre, Istenem, ne hagyj el engem, hadd hirdessem karodat minden nemzedéknek, mely majd születik."  A messiási idõ ideális állapotát úgy írják le, hogy akkor "nem lesz többé benned ... olyan öreg, aki be ne töltötte volna napjait."

De hogyan kell fogadni öregkorban az élet elkerülhetetlen alkonyát? Hogyan kell viselkedni a halál színe elõtt? A hívõ tudja, hogy élete Isten kezében van: Uram, "te tartod kezedben sorsomat", és tõle fogadja a halál kényszerét is: "Ez az ítélet az Úrtól minden testnek, és miért szállnál szembe a Magasságbeli akaratával?".208 Miként az életnek, úgy a halálnak sem ura az ember; életében és halálában teljesen rá kell hagyatkoznia a Magasságbeli akaratára, az Õ szeretetének tervére.

A betegséggel sújtott ember is arra hivatott, hogy az Úr iránti bizalommal élje át és újítsa meg alapvetõ bizalmát abban, aki "meggyógyít minden betegséget". Még ha az egészségnek minden lehetõsége be is zárulna az ember elõtt -- olyannyira, hogy így kiált: "Napjaim elhanyatlanak, mint az árnyék, és én mint a fû elszáradtam"  -- a jámbor ember akkor is rendíthetetlen hittel támaszkodik az éltetõ Isten hatalmára. A betegség nem a kétségbeesésbe és a halál keresésébe kergeti, hanem reménnyel teljes imádságra fakasztja: "Hittem akkor is, amikor azt mondtam: Megaláztak igen nagyon";211 "Uram, Istenem, hozzád kiáltottam és meggyógyítottál engem. Uram, kihoztad az alvilágból az én lelkemet, életet adtál nekem, hogy ne szálljak sírba."

47. Jézus küldetése a sok-sok gyógyítással mutatja, hogy Isten mennyire szívén viseli az ember testi életét. Jézust, "a test és lélek orvosát" az Atya azért küldte, hogy hirdesse az evangéliumot a szegényeknek és gyógyítsa a megtört szívûeket. Amikor tanítványait elküldte a világba, olyan küldetést bízott rájuk, amelyben a betegek gyógyítása kapcsolódik az Evangélium hirdetéséhez: "Elmenvén hirdessétek, hogy közel van a mennyek országa. Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, ûzzetek ördögöket."

Kétségtelen, a testi élet a maga földi állapotában a hívõ számára nem abszolút érték, annyira nem, hogy elvárható tõle, hogy egy nagyobb jóért föláldozza; miként Jézus mondja: "aki meg akarja menteni az életét, elveszíti; aki pedig elveszíti az életét értem és az Evangéliumért, megmenti azt". Erre több példát is látunk az Újszövetségben. Jézus nem vonakodott föláldozni magát, szabadon ajánlotta föl életét az Atyának áldozatul  övéiért. Az Elõfutárnak, Keresztelõ Jánosnak a halála is tanúsítja, hogy a földi élet nem abszolút érték: többet ér nála az Úr szavához való hûség, akkor is, ha az élet kerül miatta veszedelembe. István, miközben elveszik földi életét, mert hûséges tanúja az Úr föltámadásának, követi Mestere nyomdokait és a megbocsátás szavával áll megkövezõi elõtt, s megnyitja a vértanúk megszámlálhatatlan sorát, akiket az Egyház kezdettõl fogva annyira tisztel.

De önkényesen senki sem választhat az élet és a halál között; ennek a döntésnek egyedül a Teremtõ feltétlen ura, Õ, akiben "élünk, mozgunk és vagyunk".

"Aki megtartja, élni fog": a Sinai hegy Törvényétõl a Lélek ajándékáig.

48. Az életbe kitörölhetetlenül bele van írva a maga igazsága. Az embernek, aki megkapja Isten ajándékát, törekednie kell arra, hogy megõrizze az életet ebben az élet számára lényeges igazságban. Ha elszakad tõle az ember, értelmetlenségre és boldogtalanságra kárhoztatja magát, azzal a következménnyel, hogy fenyegetéssé is válhat mások léte számára, mert átszakadnak a gátak, amelyek minden helyzetben biztosították az élet tiszteletét és védelmét.

Az élet igazságát Isten parancsolata nyilatkoztatta ki. Isten szava konkrétan megmondja, milyen irányt kell követnie az életnek, hogy megõrizhesse a maga igazságát és méltóságát. Nemcsak a "ne ölj" parancsolat védi az életet: az Úr egész Törvénye e védelem szolgálatában áll, mert kinyilatkoztatja azt azigazságot, amelyben az élet megtalálja teljes értelmét.

Nem kell csodálkozni tehát azon, hogy Isten szövetsége népével oly szorosan kötõdik az élethez annak testi valóságában is. A törvény a szövetségen belül az élet útja: "Íme, én ma eléd tárom az életet és a jót, a halált és a rosszat...; szeresd az Urat, a te Istenedet, az Õ utain járj, tartsd meg parancsolatait, törvényeit és elõírásait...; válaszd tehát az életet, hogy élj és megsokasodj, és az Úr, a te Istened megáldjon téged azon a földön, ahova indulsz, hogy birtokodba vedd." Nemcsak Kánaán földjérõl és Izrael népének létérõl van szó, hanem a mai és a jövendõ világról és az egész emberiség létérõl is. Teljességgel lehetetlen ugyanis, hogy az élet egész és hiteles maradhasson, ha elszakad a jótól; a jó pedig a maga részérõl lényegében kötõdik az Úr parancsolataihoz, azaz az "élet törvényéhez".224 A megvalósítandó jó nem teherként nehezedik az életre, mert az élet értelme éppen a jó, és élni csak a jó megvalósításával lehet.

A Törvény egészének tehát az a rendeltetése, hogy oltalmazza az ember életét. Ez a magyarázata annak, miért oly nehéz megtartani a "ne ölj" parancsolatot, ha nem tartják meg az élet többi igéjét, s köztük ezt is. Ha nem ebben az összefüggésben látják, a parancsolat merõ kívülrõl érkezõ kötelezettség, melyet hamarosan korlátozni akarnak, keresni kezdik a kibúvókat és a kivételeket alóla. A "ne ölj" csak akkor ragyog föl újra az ember javaként -- minden szempontból és minden kapcsolatában --, ha kitárulunk Isten, az ember és a történelem igazsága elõtt. Ebben a távlatban foghatjuk föl a Második Törvénykönyv azon részének teljes jelentését, amellyel Jézus az elsõ kísértésre válaszolt: "Nemcsak kenyérrel él az ember, ... hanem minden igével, mely az Úr szájából származik".

Csak az Úr szavának meghallgatásával képes az ember méltóságának és igazságának megfelelõen élni; csak Isten Törvénye megtartásával képes az élet és a boldogság gyümölcseit teremni: "Aki megtartja, élni fog, aki elhagyja, meghal".

49. Izrael története mutatja, mily nehéz megtartani az élet törvényéhez való hûséget, melyet Isten az emberek szívébe írt és szövetséggel pecsételt meg a Sinai hegyen.

Az Isten tervétõl eltérõ életmegoldások keresésével szemben különösen a Próféták emelték föl szavukat, hogy egyedül az Úr az élet hiteles forrása. Jeremiás így ír: "Az én népem két gazságot követett el: elhagytak engem, az élõ víz forrását, hogy ciszternákat ássanak maguknak, repedt ciszternákat, melyek nem tartják meg a vizet."  A Próféták vádlón mutatnak rá azokra, akik megvetik az életet és megsértik a személyek jogait: "Mint a föld porát, úgy tapossák a szegények fejét"; "Ártatlan vérrel töltötték meg ezt a helyet". Ezekiel többször is megbélyegzi Jeruzsálemet, "a vérengzõs várost", "a várost, mely vért ont önmagában".

De miközben a Próféták kárhoztatják az élet elleni bûnöket, egy új életelvre próbálják fölhívni a figyelmet, mely új kapcsolatot tud megalapozni Istennel és a testvérekkel, és föltárják a hallatlan és rendkívüli lehetõséget az élet Evangéliumában rejlõ követelmények megértésére és megvalósítására. Mindez kizárólag Isten ajándékával lehetséges, aki megtisztít és megújít: "Tiszta vizethintek rátok....". Ennek az új szívnek köszönhetõen lehet megérteni és megvalósítani az élet igazabb és mélyebb tartalmát: ti. hogy olyan ajándék, amely elajándékozottan válik teljessé. Ez az a fénylõ üzenet, melyet az Úr Szolgája mond el az élet értékérõl: "Ha odaadja az életét engesztelésül, hosszú életû ivadékot lát..., lelkének gyötrelméért meglátja a világosságot".

A Názáreti Jézus életében teljesedik be a Törvény, és Lelke által adatik az új szív. Jézus ugyanis nem föloldja a Törvényt, hanem beteljesíti: a Törvény és a Próféták a kölcsönös szeretet aranyszabályában foglaltatnak össze. Õbenne a Törvény véglegesen "evangéliummá" vált, Isten világ fölötti uralmának jó hírévé, mely az egész létet visszavezeti gyökereihez és eredeti távlataihoz. Az Új Törvény, "aLélek törvénye, mely életet ad Jézus Krisztusban". Az Urat követve, aki életét adta barátaiért, ennek az életnek alapvetõ megnyilvánulása önmaga odaadása a szeretetben a testvérekért: "Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életre, mert szeretjük a testvéreket". Ez a szabadság, az öröm és a boldogság törvénye.

"Föltekintenek arra, akit átszegeztek": a Kereszt fáján teljesedik be az élet Evangéliuma.

50. E fejezet végén, amelyben az életrõl szóló keresztény üzenetrõl elmélkedtünk, szeretnék egyenként mindegyiktekkel megállni és szemlélni Õt, akit átszegeztek, s aki mindeneket magához vonz.241 Nézvén a kereszt "látványosságát", ezen a dicsõséges fán fölfedezhetjük az élet Evangéliumának beteljesedését és teljes kinyilatkoztatását.

Nagypéntek délutánjának elsõ óráiban "a Nap elsötétedett és sötétség támadt az egész földön... A templom függönye kettéhasadt fölülrõl egészen az aljáig". Mindez egy kozmikus megrendülés, a jó és a rossz, az élet és a halál erõi közötti mérhetelenül nagy harc szimbóluma. Ma mi magunk is a "halál kultúrája" és az "élet kultúrája" közötti drámai harc részesei vagyunk. A sötétség azonban nem tudta elnyelni a kereszt ragyogását; sõt még tisztábban és ragyogóbban hasítja szét a sötétséget, és úgy nyilvánul meg, mint az egész történelem, mint minden emberi élet központja, értelme és célja.

Jézust odaszegezték a Kereszthez és magasba emelték a földrõl. A legnagyobb "gyengeség" perceit éli, s úgy tûnik, élete teljesen ki van szolgáltatva ellenségei dühének és gyilkosai kezének: meggyalázták, kicsúfolták, megkínozták. S mégis, éppen mert látta, hogy mindezek közepette "hogyan lehelte ki lelkét", a római százados így kiált föl: "Ez az ember valóban Isten Fia volt!".245 Végsõ gyöngeségének percében így nyilvánul ki istenfiúsága: a Kereszten mutatkozik meg dicsõsége!

A halálával Jézus megvilágítja minden ember életének és halálának értelmét. Mielõtt meghalt, az Atya bocsánatáért könyörgött üldözõi számára, és a latornak, aki kérte, hogy emlékezzék meg róla országában, azt ígéri: "Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban!". Halála után "a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek teste föltámadt". Az üdvösség, amelyet Jézus meghozott, életet és feltámadást ajándékoz. Jézus nyilvános mûködése során végig üdvösséget ajándékozott gyógyításaival és jótéteményeivel; de a csodák, a gyógyítások, még a halottak föltámasztása is egy másik üdvösség jelei voltak, mely a bûnök bocsánatában, azaz az embernek egy mélyebb betegségbõl való meggyógyításában és az isteni életre való fölemelésében áll.

A Kereszten megújul és végsõ tökéletességben valósul meg a pusztában Mózes által fölemelt kígyó csodája.250 Ma is, ha tekintetét fölemeli Arra, akit átszegeztek, a minden létében fenyegetett ember megtalálja szabadulásának és megváltásának biztos reményét.

51. De van még egy esemény, mely magához vonja tekintetetemet és megindult elmélkedésre késztet: "Miután megkapta az ecetet, Jézus így szólt: Beteljesedett! És lehajtván a fejét, kilehelte lelkét". Az egyik római katona pedig "lándzsával átszúrta oldalát, melybõl nyomban víz és vér folyt ki".

Most már minden beteljesedett. A "kilehelte lelkét" kifejezés Jézus halálát szemlélteti, mely hasonlít minden emberi halálhoz, de utal a "Szentlélek ajándékára", mellyel Õ kiragad minket a halálból és új életet ajándékoz nekünk.

Isten életébõl kap részt az ember. Az Egyház szentségei által -- melyeknek szimbóluma volt a Krisztus oldalából kifolyó víz és vér -- folyamatosan árad ez az élet Isten fiaiba, akik az Új Szövetség népét alkotják. A Keresztbõl, az élet forrásából születik és gyarapszik "az élet népe".

A Kereszt szemlélése így a végsõ gyökerekhez visz el bennünket. Jézus, aki a világba lépve ezt mondta: "Íme, eljövök, hogy megtegyem, ó Isten, akaratodat", teljesen engedelmes volt az Atya iránt azáltal, hogy "szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette õket", és odaadta önmagát értük.

Õ, aki "nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon és odaadja az életét megváltásul sokakért", a szeretet csúcsát a Kereszten érte el. "Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, aki életét adja a barátaiért". S õ meghalt értünk, amikor mi még bûnösök voltunk.

Ily módon hirdeti meg, hogy az élet akkor éri el központját, értelmét és teljességét, amikor elajándékozzák.

Az elmélkedés ezen a ponton dicséretté és hálává változik, s ugyanakkor arra indít, hogy utánozzuk és kövessük Jézust.

Mi magunk is arra vagyunk hivatva, hogy odaadjuk életünket testvéreinkért, így valósítva meg teljesen igazságban létünk értelmét és rendeltetését.

És képesek leszünk erre, mert Te, ó Urunk, példát adtál nekünk és Lelked erejét közölted velünk. Meg tudjuk tenni, ha minden áldott nap Veled -- és mint Te --engedelmesek leszünk az Atya iránt és megtesszük az õ akaratát.

Engedd ezért, hogy tanulékony szívvel és nagylelkûen hallgassunk minden szót, mely Isten szájából való: így nem csak azt fogjuk megtanulni, hogy ne öljük meg, hanem tisztelni, szeretni és gyarapítani fogjuk az emberi életet.

 

III. FEJEZET

NE ÖLJ!

ISTEN SZENT TÖRVÉNYE

"Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat": Evangélium és parancsolat.

52. "És íme, odajött hozzá valaki, és szólt: "Mester, mi jót kell tennem, hogy örök életem legyen?". Jézus így válaszolt: "Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat". A Mester az örök életrõl beszél, azaz az Isten életében való részesedésrõl. Erre az életre az Úr parancsolatainak megtartásával lehet eljutni, beleértve a "ne ölj" parancsot is. Éppen erre hivatkozik elsõként a Tízparancsolatból Jézus, amikor az ifjú megkérdezte, hogy mely parancsolatokat kell megtartania. "Jézus így válaszolt: Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj...".

Isten parancsolata soha nem szakad el az õ szeretetétõl: mindig az ember gyarapodására és örömére adott ajándék. Mint ilyen az Evangéliumnak lényeges szempontja és tagadhatatlan eleme, sõt maga változik át Evangéliummá, azaz jó és örömhírré. Az élet Evangéliuma is Isten egyik nagy ajándéka, ugyanakkor az ember kötelezõ feladata. A szabad személyben ámulatot és hálát ébreszt és arra szólít, hogy befogadja és érzékeny felelõsségérzettel õrizze és becsülje: amikor az életet ajándékozza Isten, elvárja az embertõl, hogy szeresse, tisztelje és gyarapítsa azt. Így lesz az ajándékból parancsolat, és magából a parancsolatból ajándék.

Az embert, Isten élõ képmását a Teremtõ királlyá és úrrá akarta tenni. "Isten az embert úgy teremtette -- írja Nisszai Szent Gergely --, hogy király lehessen a földön... Az ember Annak képmásául teremtetett, aki a mindenséget kormányozza. Minden azt mutatja, hogy az Õ természetét kezdettõl fogva jellemzi a királyság... Az ember is király. Mivel arra teremtetett, hogy uralkodjék a világon, hasonlóságot kapott az egyetemes királlyal, eleven képmás, aki méltósága révén részesedik az isteni modell tökéletességében." Mivel arra hivatott, hogy termékeny legyen és sokasodjék, vesse hatalma alá a földet és uralkodjék az alatta álló teretményeken, az ember nemcsak a dolgoknak, hanem és elsõsorban önmagának ura és királya, s bizonyos értelemben az ajándékba kapott életnek is, melyet -- a szeretetben és Isten tervének tiszteletbentartásával -- a nemzéssel tovább tud adni. Uralma azonban nem abszolút, hanem szolgálati jellegû; Isten végtelen és egyetlen uralmának tükrözõdése. Ezért az embernek bölcsen és szeretettel kell uralkodnia, részesedvén Isten mérhetetlen bölcsességében és szeretetében. S ez történik az õ szent Törvénye iránti engedelmességben: a szabad és örömteli engedelmesség, mely annak tudatából fakad és táplálkozik, hogy az Úr parancsai a kegyelem ajándékai, s mindig és kizárólag az ember javára szólnak, hogy megõrizzék személyi méltóságát és elvezessék boldogságába.

Az ember nem föltétlen ura és megföllebbezhetetlen bírája a dolgoknak, még kevésbé az életnek, hanem -- és ebben rejlik páratlan nagysága -- "Isten terveinek szolgája".

Az életet úgy kapja az ember, mint kincset, amit nem szabad eltékozolnia; mint talentumot, melyet kamatoztatnia kell. Számot kell adnia róla Urának.

"Még a testvértõl is számon kérem az ember életét": az ember élete szent és sérthetetlen

53. "Az emberi élet szent, mert kezdetetétõl fogva magán hordozza 'Isten teremtõ cselekvését' és mindig különleges kapcsolatban marad a Teremtõvel, egyetlen céljával. Az életnek kezdetétõl a végéig egyedül Isten az ura: senki semmilyen külömények között nem ragadhatja magához az ártatlan emberi élet közvetlen kioltásának jogát." A Donum vitae instrukció e szavakkal kimondja az emberi élet szentségére és sérthetetlenségére vonatkozó isteni kinyilatkoztatás magvát.

A Szentírás ugyanis isteni parancsként adja az ember elé a "ne ölj" parancsolatot. Miként már hangsúlyoztam, ez a parancs része a Tízparancsolatnak, mely az Úr és választott népe közötti Szövetség szíve; de része volt már annak az õsi a szövetségnek is, melyet Isten az emberiséggel kötött a földön eláradt bûnt és erõszakot elmosó vízözön után.

Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett ember élete abszolút Urának nyilvánítja magát. Ezért az emberi élet szent és sérthetetlen, amiben magának a Teremtõnek sérthetetlensége tükrözõdik. Ezért lesz Isten szigorú bírája mindazoknak, akik megszegik a "ne ölj" parancsot, mely a társas együttlét alapja. Õ a "goel", más szóval az ártatlan védõje. Isten ily módon is bizonyítja, hogy nem örül az élõk pusztulásának. Csak a Sátán tud örülni a pusztulásnak: irigysége miatt jött a halál a világba. Õ, aki "gyilkos kezdet óta" és "hazug és a hazugság atyja", a rászedett embert bûnbe és halálba vitte azáltal, hogy az élet célja és gyümölcseként mutatta neki a bûnt és halált.

54. A "ne ölj" parancs formája szerint kifejezetten tiltó törvény: megvonja a határt, amit soha nem szabad áthágni. Bennfoglaltan azonban olyan pozitív magatartásra sarkall, amely föltétlenül tiszteli az életet, és elfogadva, megõrizve és elajándékozva gyarapítja azt a szeretet útján. A Szövetség népe is -- késlekedve és ellentmondások közepette -- fokozatosan ebben az irányban érlelõdött és készült föl Jézus nagy kinyilatkoztatására: a felebaráti szeretet parancsa hasonló az istenszeretet parancsához: "E kettõn függ az egész Törvény és a Próféták". "... Ne ölj, ... s ami egyéb parancsolat még van -- mondja Szent Pál -- ebben a szóban foglaltatik össze: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat."  A "ne ölj" parancsot az Újszövetség átvette és beteljesítette, így föltétele annak, hogy valaki "bemenjen az életre". Ugyanerrõl szólnak Szent János sürgetõ szavai: "Aki gyûlöli a testvérét, gyilkos. És tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs önmagában örök élete."

Az Egyház élõ Hagyománya kezdettõl fogva -- miként a Didakhé, a legkorábbi nem szentírási keresztény irat -- kategorikusan megismételte a "ne ölj" parancsot: "Két út van, az egyik az életé, a másik a halálé, de nagy különbség van e két út között... A tanítás második parancsa: Ne ölj! Ne hajtsd el a magzatot, a megszületett gyermeket ne öld meg ... A halál útja pedig ez: ... nem könyörülnek a szegényen, nem szomorkodnak a szomorkodóval, nem ismerik Teremtõjüket, megölik a gyermekeket, abortuszban megölik Isten teremtményét, elfordulnak a szegénytõl, a gazdagok szószólói, a szegények gonosz bírái, minden bûntõl szennyesek: fiaim,szabaduljatok meg mindezektõl a bûnöktõl." Az idõ múlásával ez az egyházi hagyomány mindig egyöntetûen tanította a "ne ölj" parancs állandó és föltétlen érvényét. Tudjuk, hogy az elsõ századokban az emberölést a legsúlyosabb bûnök közé sorolták -- a hittagadással és a házasságtöréssel együtt --, és a bûnbánó gyilkost csak hosszú, súlyos és nyilvános vezeklés után fogadták vissza az egyházi közösségbe.

55. Ezen nem kell meglepõdni: embert ölni, akiben Isten képmása van jelen, különösen súlyos bûn. Egyedül Isten az élet ura! Mindazonáltal az egyéni és társadalmi élet bonyolult és gyakran drámai helyezetei láttán a hívõ gondolkodás kezdettõl fogva kereste teljesebb és mélyebb megértését annak, hogy mit is tilt és mit ír elõ Isten parancsolata. Vannak ugyanis olyan helyzetek, amelyekben az Isten törvénye által adott értékek látszólagos ellentmondásban jelennek meg. Ilyen helyzet például a jogos önvédelemé, amikor a saját élet megvédéséhez való jog és a másik élete sértésének tilalma nehezen föloldható konfliktusba kerül. Kétségtelen, hogy az élet belsõ értéke s a kötelezettség, hogy önmagunkat nem kevésbé kell szeretnünk mint a felebarátot, valóban jogos alapot adnak az önvédelemhez. A felebaráti szeretet parancsa, melyet meghirdetett az Ószövetség és Jézus megerõsített, föltételezi önmagunk szeretetét, mint mércét: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat". Senki sem mondhat le tehát az önvédelemrõl az élet vagy önmaga iránti szeretet hiánya miatt, de megteheti az önszeretetet az evangéliumi boldogságok szellemében elmélyítõ és átformáló hõsies szeretetbõl azzal az önfeláldozással, melynek magasztos példája maga az Úr Jézus.

Másrészt "a jogos önvédelem nemcsak jog lehet, hanem súlyos kötelessége is azoknak, akik mások életéért, a család és a polgári közösség közjaváért felelõsek." Elõfordul sajnos, hogy a támadót csak úgy lehet ártalmatlanná tenni, hogy megölik. Ebben a föltevésben a halálos kimenetelt a támadó váltotta ki, aki cselekményével halálveszélynek tette ki magát; olyan esetekben is, amikor az értelem használatának hiánya miatt erkölcsileg nem vonható felelõsségre.

56. Ebbe a témakörbe tartozik a halálbüntetés kérdése is, melyre vonatkozóan az Egyházban éppúgy, mint a polgári társadalomban egyre erõsödik az az irányzat, mely e büntetésfajtának csak nagyon korlátozott alkalmazását vagy teljes eltörlését követeli. A kérdést egy olyan büntetõjog keretében kell mérlegelni, amely egyre inkább illõ a személyi méltósághoz s végsõ soron Istennek az emberre és a társadalomra vontakozó tervéhez. A büntetésnek ugyanis, amellyel a társadalom sújtja a bûnöst "elsõdleges célja a bûn által okozott rendbontás helyreállítása". A közhatalomnak meg kell torolnia a személyi és közösségi jogok megsértését azáltal, hogy a vétkesre a bûnténnyel arányos büntetést ró, ami föltétele annak, hogy visszanyerhesse szabadságának gyakorlását. A hatalom így éri el célját, ti. hogy megvédje a közrendet és a személyek biztonságát, ugyanakkor ösztönözze és segítse a bûnöst a megjavulásban.

Nyilvánvaló, hogy éppen e célok elérése érdekében a büntetés mibenlétét és mértékét gondosan kell mérlegelni és eldöntetni, s a legsúlyosabbat, a halálbüntetést csak végsõ esetben szabad alkalmazni, amikor a társadalom megvédése más módokon nem lehetséges. Ma azonban, amikor a büntetõjog egyre fejlettebb, ilyen esetek nagyon ritkák, ha egyáltalán elõfordulnak.

Minden esetben érvényben marad az új Katekizmusban kimondott elv, mely szerint "ha a vérontás nélküli eszközök elegendõek ahhoz, hogy az emberi életet a támadó ellen megvédjék, és a közrendet s az emberek biztonságát megõrizzék, a hatóságok ezekkel az eszközökkel éljenek, mert ezek jobban megfelelnek a közjó konkrét föltételeinek és jobban illenek az emberi személy méltóságához."

57. Ha pedig ilyen nagy figyelmet érdemel a minden életet, még a jogtalan támadó és vétkes életét is megilletõ tisztelet, mennyivel inkább kell föltétlenül érvényesülnie a "ne ölj" parancsnak, ha ártatlan személyrõl van szó. Fokozottan érvényes ez, ha az ártatlan ember gyenge és védtelen, és csakIsten parancsolatának abszolút erejében talál oltalmat mások önkényével és hatalmaskodásával szemben.

Az ártatlan emberi élet föltétlen sérthetetlenségét mint kifejezett erkölcsi igazságot tanítja a Szentírás, állandóan és egyhangúlag vallja az Egyház hagyománya és Tanítóhivatala. Ez az egyhangúság nyilvánvalóan annak a "természetfölötti hitérzéknek" a gyümölcse, melyet a Szentlélek ébreszt és tart fönn, s óvja Isten népét a tévedéstõl, "amikor hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését".

Látva, hogy az egyéni lelkiismeretekben és a társadalomban egyre gyöngül annak tudata, hogy az ártatlan emberi élet közvetlen megölése minden körülmények között és nagyon súlyos bûn terhe alatt tilos, az Egyházi Tanítóhivatal fokozottan föllépett az emberi élet szentségének és sérthetetlenségének védelmében. A pápai Tanítóhivatalhoz mindig csatlakozott a püspököké is, mind a Püspöki Konferenciák, mind egyes püspökök számos és jelentõs lelkipásztori és tanító megnyilatkozásával. Nem maradt el a II. Vatikáni Zsinat rövid, de annál határozottabb hozzászólása sem.

Éppen ezért, azzal a tekintéllyel,

amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak,

közösségben a katolikus Egyház Püspökeivel,

megerõsítem,

hogy az ártatlan emberi élet

közvetlen és szándékos kioltása

mindig súlyosan erkölcstelen.

E tanítást -- mely azon íratlan törvényen alapszik, melyet az értelem világosságával minden ember megtalál a saját szívében  -- megerõsíti a Szentírás, folyamatosan továbbadja az Egyház Hagyománya és hirdeti a rendes és egyetemes Tanítóhivatal.

A megfontolt döntés arról, hogy egy ártatlan embert megfosszanak az élettõl, erkölcsi szempontból soha nem engedhetõ meg, sem mint cél, sem mint jó célra vezetõ eszköz. Súlyos engedetlenség ugyanis az erkölcsi törvénnyel, sõt magával Istennel szemben, aki szerzõje és oltalmazója az életnek; továbbá ellentmond az igazságosság és a szeretet alapvetõ erényeinek. "Senki és semmi nem hatalmazhat föl ártatlan ember megölésére, legyen az embrió vagy magzat, kisgyermek vagy felnõtt, öreg, gyógyíthatatlan beteg vagy haldokló. Ezenfölül senki sem kérhet ilyen gyilkos beavatkozást sem önmaga, sem hozzátartozója számára; és sem kifejezetten, sem hallgatólagosan bele nem egyezhet. Továbbá semmiféle tekintély sem hajthatja végre vagy engedélyezheti törvényesen."

Az élethez való jog tekintetében minden ártatlan ember feltételek nélkül egyenlõ mindenki mással. Ez az egyenlõség alapoz meg minden hiteles társadalmi kapcsolatot, mely ha valóban hiteles akar lenni, nem alapozódhat másra, csak az igazságra és az igazságosságra, úgy, hogy minden férfit és nõt személynek ismer el és ilyenként oltalmaz, s nem dolognak tekinti õket, ami fölött intézkedni lehet. Az erkölcsi törvénnyel szemben, amely tiltja az ártatlan ember közvetlen megölését "nincsenek kivételek és nincsenek kiváltságok senki számára. Ebbõl a szempontból nincs különbség a világ ura és a földkereség legszegényebb embere között: az erkölcsi követelmények szempontjából valamennyien föltétlenül egyenlõek vagyunk."

"Még nem voltam kész és már láttak a szemeid"Zsolt 138,16): az abortusz szörnyû bûncselekménye.

58. Az összes vétkek között, amit az ember az élet ellen el tud követni, a mûvi abortusznak olyan vonásai vannak, melyek miatt különösen is súlyos és kárhoztatandó. A II. Vatikáni Zsinat a csecsemõgyilkossággal együtt "utálatos bûncselekménynek " nevezi.

Ma azonban az abortusz bûne súlyosságának tudata sokak lelkiismeretében fokozatosan halványodik. Elfogadása a gondolkodásban, a szokásokban, sõt magában a törvényhozásban az erkölcsi érzék nagyon veszedelmes válságának beszédes jele, mert ez az érzék egyre képtelenebbé válik a jó és rossz megkülönböztetésére még az élet alapvetõ értékei tekintetében is. Egy ilyen súlyos helyzetben minden korábbinál nagyobb bátorságra van szükség, hogy szembenézzünk az igazsággal és nevükön nevezzük a dolgokat anélkül, hogy kényelmi szempontokra hivatkozva kompromisszumokat kötnénk vagy engednénk az önáltatás kísértésének. Ebben az esetben újra fölhangzik a Próféta kategorikus elmarasztalása: "Jaj azoknak, akik jónak mondják a rosszat, és rossznak a jót, akik fölcserélik a sötétséget világosságra és a világosságot sötétségre!". Épp az abortusz esetében figyelhetõ meg egy kétértelmû szóhasználat terjedése -- pl. a "terhességmegszakítás" --, mely el akarja kendõzni igazi természetét és csökkenteni akarja a súlyát a közvélemény elõtt. Talán ez a nyelvi jelenség maga is jó mutatója a lelkiismeretek eltompulásának. De semmiféle szóhasználat nem tudja megváltoztatni a tényeket: a mûvi abortusz, bárhogyan hajtják végre, egy ember megfontolt és közvetlen megölése életének kezdeti szakaszában, a fogantatás és a születés közötti idõben.

A mûvi abortusz erkölcsi súlya teljes valóságában akkor mutatkozik meg, ha meggondoljuk, hogy emberölésrõl van szó, és figyelembe veszük sajátos minõsítõ körülményeit is. Akit megölnek, olyan ember, aki jelentkezik az életre, azaz olyan ártatlan, hogy ennél ártatlanabbat el sem lehet képzelni: soha nem tekinthetõ támadónak, még kevésbé jogtalan támadónak! Gyenge, annyira tehetetlen, hogy még egy újszülött sírásának és nyöszörgésének védekezõ jeleitõl is meg van fosztva. Teljesen rá van hagyva annak oltalmára, aki méhében hordozza. S mégis, olykor éppen õ, az anya dönti el és kéri a meggyilkolását,vagy õ maga hajtja végre.

Igaz, hogy az abortusz eldöntése az anya számára gyakran fájdalmas és drámai, mert nem pusztán önzésbõl vagy kényelembõl akar megszabadulni megfogamzott magzatától, hanem más, jelentõs értékeket akar menteni, pl. saját egészségét vagy a többi családtag megfelelõ életszínvonalát. Olykor attól félnek,hogy nem tudnak megfelelõ körülményeket biztosítani az új életnek, s úgy gondolják, jobb lesz neki, ha nem születik meg. Mindazonáltal ezek és a hasonló meggondolások, bármennyire súlyosak és drámaiak is, soha nem igazolhatják egy ártatlan emberi élet szándékos kioltását.

59. Az anya mellett gyakran mások is döntenek a még meg nem született gyermek halála felõl. Fõként a gyermek apja lehet vétkes, nemcsak akkor, ha nyíltan abortusztra kényszeríti az assszonyt, hanem akkor is, ha közvetve segíti elõ az ilyen döntést azzal, hogy magára hagyja a terhesség nehézségeivel: ezáltal halálos sebet kap a család, melynek természete szerint a szeretet közösségének, hivatása szerint az "élet szentélyének" kellene lennie. Nem hallgathatók el azok a hatások sem, melyek a tágabb rokonság és a baráti kör felõl érik a családot. Nem ritkán a nõ olyan erõs nyomás alá kerül, hogy lélektanilag szinte kényszerítve érzi magát azabortuszra. Nem kétséges, hogy ilyen esetekben az erkölcsi felelõsség elsõsorban azokat terheli, akik közvetlenül vagy közvetve abortuszra késztették az asszonyt. Felelõsek lehetnek az orvosok és az ápoló személyzet is, akik a halál szolgálatába állítják az élet szolgálatára kapott tudásukat.

De felelõsség terheli a törvényhozókat is, akik indítványozzák vagy megszavazzák az abortuszt engedélyezõ törvényeket; továbbá az abortuszt végrehajtó egészségügyi intézmények vezetõit, abban a mértékben, amennyiben a dolog tõlük függ. Nem kisebb, általános felelõsség terheli azokat, akik a nemi szabadosságot és az anyaságot lekicsinylõ szellemet terjesztik, s azokat, akiknek gondoskodnia kellett volna -- és nem tették meg -- a sokgyermekes és anyagi nehézségekkel küszködõ családokat megfelelõen támogató család- és szociális politikáról.

Végezetül nem hagyható figyelmen kívül a bûnrészességnek az a hálója, mely az abortuszt szerte a földön rendszeresen támogató és terjesztõ nemzetközi intézményekre, alapítványokra és társaságokra is kiterjed. Ezáltal az abortusz és egyéni következményei túllépik az egyes ember felelõsségét és az okozott kár társadalmi jelleget ölt: a társadalmat és az emberi kultúrát sértõ nagyon súlyos sebrõl van szó, melyet éppen azok ütnek, akiknek építeniük és oltalmazniuk kellene. Ezért írtam a Családoknak szóló levélben: "Az életet hatalmas veszedelem fenyegeti nemcsak az egyes emberek, hanem az egész civilizáció részérõl". Olyan ténnyel állunk szemben, amit a még meg nem született élet elleni "bûn intézménye"-ként határozhatunkmeg.

60. Vannak, akik azzal próbálják igazolni az abortuszt, hogy a fogamzás gyümölcsérõl legalább néhány napig nem lehet megállapítani, hogy emberi személy életérõl van-e szó. Ezzel szemben "amint a petesejt megtermékenyül, megkezdõdik egy élet, mely nem az apáé, nem is az anyáé, hanem egy új emberi lényé, aki önmagáért növekszik. Soha nem lesz emberré, ha elsõ pillanatától fogva nem az. A legújabb genetikai kutatások ezt a kezdettõl fogva nyilvánvaló dolgot nagyon megerõsítik... A genetika ugyanis megmutatta, hogy az elsõ pillanattól adva van egy élõlény határozott strukturája vagy genetikai programja: egy ember, mégpedig egy konkrét ember már teljesen egyedi tulajdonságokkal fölruházva. Az emberi élet csodálatos folyamata a megtermékenyülés pillanatában kezdõdik, s egyes képességeinek idõre van szüksége, hogy kifejlõdjenek és önálló mûködésükre fölkészüljenek." Ámbár semmiféle tapasztalati módszerrel nem lehet kimutatni a szellemi lélek jelenlétét, az emberi embrió tudományos megfigyelése "olyan adatokat szolgáltat, melyekbõl az értelem fölismerheti, hogy az emberi élet elsõ rezdülésétõl jelen van a személy: miért ne volna tehát ez az emberi élõlény emberi személy is?"

Egyébként e dolog oly nagy jelentõségû, hogy erkölcsi szempontból már a személy jelenlétének puszta valószínûsége is teljesen kizár minden olyan beavatkozást, mely az emberi élet csírájának kiirtására irányul. Ezért a tudományos vitákon és a filozófusok véleményén túl, melyekhez aTanítóhivatal kifejezetten soha nem csatlakozott, az Egyház mindig tanította és ma is tanítja, hogy az emberi nemzés gyümölcsét létének elsõ pillanatátólfogva feltételek nélkül megilleti az a tisztelet, mely erkölcsileg az emberi személynek testi-lelki mivoltában jár: "Az emberi lényt fogantatásától kezdve személynekkell tekinteni és így kell vele bánni, éppen ezért ettõl a pillanattól el kell ismerni személyi jogait, melyek között az elsõ az ártatlan emberi lény élethezvaló sérthetetlen joga".

61. A szentírási szövegek, melyek soha nem beszélnek szándékos abortuszról, nem is tartalmaznak rá vonatkozó kifejezett és közvetlen titalmakat, úgy tekintik a magzatot, hogy természetes következetességgel rá is érvényes Isten "ne ölj" parancsa.

Az emberi élet szent és sérthetetlen minden pillanatában, születése elõtt is. Az ember az anyaméhtõl kezdve Istenhez tartozik, aki mindent átlát és ismer, aki kezévelformálja és alakítja; aki látja a kis embriót és látja benne a holnapi felnõtt embert, akinek megszámlálta napjait és hivatása be van írva az "élet könyvébe". Az ember már a méhben -- amint sok szentírási hely tanúsítja -- Isten szeretetteljes és atyai gondviselésének személyes tárgya.

A keresztény Hagyomány -- amint ezt a Hittani Kongregáció e tárgyra vonatkozó Nyilatkozata jól kifejezi -- kezdettõl fogva napjainkig egyértelmû és világos abban, hogy az abortusz egyedülállóan súlyos erkölcsi rendellenesség. A Didakhé szerint a keresztény közösség, attól a perctõl, hogy találkozott a görög-római kultúrával, melyben elterjedt szokás volt az abortusz és a csecsemõgyilkosság, tanításával és gyakorlatával élesen szembehelyezkedett e társadalmi szokásokkal. A görög egyházi írók közül Athenagorasz említi, hogy a keresztények gyilkosnak tekintik az asszonyokat, akik abortuszt kiváltó szerekhez folyamodnak, mert a gyermekek már az anyaméhben "az isteni Gondviselés alatt állnak". A latin írók közül Tertullianus állítja: "Elõvételezett gyilkosság a születés megakadályozása; nem számít, hogy már megszületettõl veszik-e el az életet, vagy megakadályozzák a születést. Az is ember, aki születni készül."

Az immár kétezer éves történelmen végig ugyanezt tanították az Egyház atyái, a Lelkipásztorai és a Tanítói. Az animációról, a szellemi lélek megjelenésének pontos idejérõl folytatott tudományos és filozófiai viták soha nem okoztak kétséget az abortusz elítélése körül.

62. A legutóbbi idõkben a pápai Tanítóhivatal nagyon határozottam megerõsítette ezt az általános tanítást. XI. Pius Casti connubii enciklikájában (1930. december 31.) visszautasította az abortuszt igazolni akaró rafinált érveket; XII. Pius kizárt minden közvetlen abortuszt, azaz minden olyan beavatkozást, mely közvetlenül arra irányul, hogy megölje a még meg nem született emberi életet, "akár cél ez a gyilkosság, akár más célhoz vezetõ eszköz" ; XXIII. János újra megerõsítette, hogy az emberi élet szent, mert "fogantatásától kezdve föltételezi Isten teremtõ tevékenységét". A II. Vatikáni Zsinat, mint máremlítettem, nagyon komolyan elítélte az abortuszt: "A megfogamzott életet a legnagyobb gonddal kell óvni; az abortusz és a csecsemõgyilkosság szörnyû bûncselekmények."

Az Egyház jogi tanítása az elsõ századoktól kezdve büntetéssel sújtotta azokat, akik az abortusz bûnével szennyezték be magukat, s ezt a gyakolatot hol súlyosabb, hol enyhébb büntetésekkel a késõbbi idõkben is folytatták. Az 1917-ben hatályba lépett Kánonjogi Kódex az abortuszt kiközösítés büntetésével fenyegette. A megújított kánoni törvényhozás is kijelenti, hogy "aki sikeresen magzatelhajtást végez, önmagától beálló kiközösítésbe esik" , azaz a kiközösítés automatikusan beáll. E kiközösítés mindazokat sújtja, akik a büntetés tudatában elkövetik ezt a bûnt, beleértve mindazokat a bûntársakat is, akik nélkül az abortuszt nem hajtották volna végre. E megismételt büntetéssel az Egyház ezt a bûnt az egyik legsúlyosabb és legveszedelmesebb bûnnek minõsíti, s elkövetõit arra sürgeti, hogy keressék a megtérés útját. Az Egyházban ugyanis a kiközösítés büntetése azt célozza, hogy tudatossá váljék az adott bûn súlyossága és elõsegítse az arányos vezeklést és megtérést.

Az Egyház ezen tan- és fegyelembeli egyöntetûsége láttán VI. Pál kinyilváníthatta, hogy ez a tanítás eddig nem változott és ezután is változhatatlan.

Éppen ezért azzal a tekintéllyel,

amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak,

a Püspökökkel közösségben,

akik a legkülönbözõbb módokon elítélték az abortuszt

és az említett konzultációk során szerte a világon egyetértettek e tanítással,

kinyilvánítom,

hogy a közvetlen abortusz,

melyet célként vagy eszközként szándékolnak,

mindig az erkölcsi rend súlyos felforgatása,

mert egy ártatlan emberi élet

elõre megfontolt kioltása.

E tanítás a természetes erköcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház Hagyománya továbbadta és tanítja a rendes és egyetemes Tanítóhivatal.

A világon semmiféle körülmény, semmiféle célkitûzés, semmiféle törvény nem tehet megengedetté egy önmagában tiltott cselekményt, mert az ellenkezik Isten -- minden ember szívébe írt, pusztán értelemmel is megismerhetõ, az Egyház által hirdetett -- Törvényével.

63. Az abortusz erkölcsi értékelését alkalmazni kell az emberi embriókon végzett beavatkozásokra is, ha azok, jóllehet önmagában jó célt akarnak elérni, elkerülhetetlenül a magzat halálát okozzák. Ilyenek az embriókon végzett kísérletek, melyek egyre gyakoribbak a biológiai kutatásban, s egyes államok törvényesen engedélyezik. Viszont "megengedettnek kell tartani az emberi embrión végzett bavatkozásokat, ha tiszteletben tartják az embrió életét és épségét, és nem jelentenek számára aránytalan kockázatot, s céljuk a gyógyítás, egészségi állapotának javítása vagy életbenmaradásának biztosítása." Ezzel szemben ki kell jelentenünk, hogy

az emberi embrió vagy magzat kísérleti anyagként való használata bûncselekmény az emberi méltóság ellen, hiszen az embriót ugyanaz a személynek kijáró tisztelet illeti meg, mint a már megszületett gyermeket és minden személyt.

Ugyanez az erkölcsi elítélés érvényes azokra az eljárásokra is, amelyekben élõ -- olykor kifejezetten erre a célra mesterséges megtermékenyítéssel "elõállított" -- embriókat vagy magzatokat használnak föl, akár mint "biológiai anyagot", akár mint átültetendõ szervek vagy szövetek szállítóit bizonyos betegségek gyógyítására. Valójában ártatlan emberi lény megölése, még ha más javára történik is, minden körülmények között elfogadhatatlan.

Külön figyelmet kell fordítanunk a születés elõtti diagnosztikai eljárások erkölcsi értékelésére, melyek lehetõvé teszik a születendõ gyermek esetleges rendellenességeinek korai felismerését. Ezen eljárások bonyolultsága miatt az erkölcsi értékelésnek pontosabbnak és részletesebbnek kell lennie:

Amikor kizárják az aránytalan kockázatot mind a magzat, mind az anya szempontjából, és lehetõvé válik a korai gyógyítás, vagy elõsegítik a várható nehézségek nyugodt és tudatos vállalását, ezek az eljárások erkölcsileg megengedettek. Abból fakadóan azonban, hogy a születés elõtti gyógyítás lehetõségei ma még nagyon korlátozottak, s nem ritkán megtörténik, hogy ezeket az eljárásokat eugenetikus célok szolgálatába állítják -- ami azt jelenti, hogy abortusszal akadályozzák meg bizonyos rendellenességekben szenvedõ magzatok megszületését --, e gyakorlat gonosz és a leghatározottabban elutasítandó, mert azemberi életet csak a "normalitás" és a fizikai egészség adataival akarja mérni, és utat nyit a csecsemõgyilkosság és az eutanázia számára is.

Valójában éppen a bátorság és a derû, amellyel súlyosan fogyatékos testvéreink élik életüket, ha elfogadjuk és szeretjük õket, különösen hatékony tanúságot tesz azokról a hiteles értékekrõl, amelyek minõsítik és nehéz körülmények között is drágává teszik az életet önmaguk és a környezetük számára is. Az Egyház ott áll azon házaspárok mellett, akik nagy félelemmel és fájdalommal telve elfogadják súlyosan sérült gyermeküket; és hálás mindazoknak a családoknak, melyek örökbe fogadnak fogyatékosság vagy betegség miatt eldobott gyermekeket.

"Én ölök és én keltek életre": az eutanázia tragédiája.

64. A földi élet végén az ember szemben találja magát a halál misztériumával. Az orvostudomány fejlõdése és a transzcendencia iránt érzéketlen kultúra következtében ma a halál tapasztalatának új vonásai vannak. Amikor ugyanis eluralkodik a szemlélet, hogy az élet csak addig jó, amíg élvezetet és jólétet hoz, akkor a szenvedés elviselhetetlen kudarcnak tûnik, amitõl mindenáron meg kell szabadulni. A halált "abszurd"-nak tartják, ha olyan életet szakít hirtelen félbe, amelyikmég nyitott volt érdekes tapasztalatokban gazdag jövõ felé; ezzel szemben "megkövetelt szabadulás", amikor a létet értelmetlennek tartják, mert elmerült a fájdalomban, s elháríthatatlanul csak még súlyosabb szenvedések várnak rá.

Továbbá, elutasítva az Istennel való alapvetõ kapcsolatot, vagy megfeledkezve róla, az ember úgy gondolja, hogy önmaga számára õ a kritérium és a norma, s úgy véli, hogy a társadalomtól is megkövetelheti: biztosítsa számára a lehetõséget és módokat, hogy teljes önrendelkezési joggal rendelkezzék tulajdon élete fölött. Különösen a fejlett országokban élõ ember viselkedik így, mert erre érez indítást az orvostudomány állandó fejlõdésébõl és az egyre fejlettebb eljárásokból.

Az orvostudomány és az orvosi gyakorlat a rendkívül fejlett gyógyszerek és mûszerek jóvoltából ma nemcsak olyan problémák megoldására s a fájdalom oly nagymértékû enyhítésére képes, amire korábban gondolni sem mertek, hanem a végsõ stádiumban képesek fenntartani az életet, képesek újjáéleszteni hirtelen félbeszakadt alapfunkciókat, vagy beavatkozni szervátültetési célokkal.

Ilyen körülmények között egyre erõsebb az eutanázia kísértése, azaz a halál fölötti uralom azáltal, hogy elõsegítik és így "édesen" vetnek véget önmaguk vagy más életének. Ami azonban elsõ látásra logikusnak és humánusnak tûnik, valójában, ha a mélyére nézünk, abszurd és embertelen. Itt a "halál kultúrájának" egyik legriasztóbb jelensége elõtt állunk, mely elsõsorban a jóléti társadalmakban terjed: e társadalmakat a hatékonysági gondolkodás határozza meg és elviselhetetlen tehernek érzik az egyre növekvõ számú öreget és beteget. Ezek a gyengék gyakran elszigetelõdnek a szinte kizárólag a termelékenység elve alapján szervezõdõ családtól és társadalomtól, mely szerint egy gyógyíthatalanul gyenge életnek nincs semmi értelme.

65. Ahhoz, hogy helyes erkölcsi értékelést tudjunk adni az eutanáziáról, elõször meg kell határoznunk: eutanázián a szó szoros értelmében olyan cselekvést vagy mulasztást értünk, mely természete és a végrehajtó szándéka szerint halált okoz, azzal a céllal, hogy megszüntessen minden fájdalmat. "Az eutanázia tehát a szándékban és a használt módszerekben van."

Különbözik tõle a döntés, amellyel valaki elutasítja az úgynevezett "túlbuzgó gyógyítást", azaz olyan orvosi beavatkozásokat, amelyek nem felelnek meg a beteg állapotának, akár mert nincsenek arányban a várható eredménnyel, akár mert túlságosan nagy terhet jelentenek a betegnek és családjának. Ezekben a helyzetekben, amikor közeli és elháríthatalan halál várható, tudatosan "el lehet utasítani olyan beavatkozásokat, melyek csak egy pislákoló és kínos élet megnyújtását hoznák, anélkül azonban, hogy megszakítanák az ilyen állapotban normálisnak tekintett eljárásokat." Kétségtelenül fönnáll az erkölcsi kötelesség, hogy az ember gyógyítsa és gyógyíttassa önmagát, de e kötelezettséget a konkrét helyzetekhez kell mérni; tehát mérlegelni kell,hogy a rendelkezésre álló gyógyítási lehetõségek tárgyilagosan arányban állnak-e a várható gyógyulással. A rendkívüli vagy aránytalan beavatkozásokról való lemondás nem azonos az öngyilkossággal vagy az eutanáziával; sokkal inkább az emberi állapot elfogadása a halál színe elõtt.

A mai orvoslásban különös jelentõsége van az ún. "csillapító kúráknak", melyeknek az rendeltetése, hogy elviselhetõbbé tegyék a fájdalmat a betegség utolsó szakaszában és a betegnek megfelelõ emberi környezete legyen. Itt többek között az a probléma merül föl, hogy megengedhetõ-e bizonyos kábító és nyugtató szerek adása a fájdalom enyhítésére olyan esetekben, amikor az élet megrövidítésének veszélyével járnak. Dicséretre méltó ugyan az, aki tudatosan elutasítva a kábítást, vállalja a szenvedést azért, hogy megõrizze világos tudatát, vagy hogy mint hívõ tudatosan részesedjék Krisztus szenvedéseibõl, de az ilyen "hõsies" magatartásra nem kötelezhetõ mindenki. Már XII. Pius tanította, hogy megengedett narkotikummal csillapítani a fájdalmat akkor is, ha ez korlátozza a tudatot és megrövídíti az életet, "föltéve, hogy az adott helyzetben más eszköz már nincs, s nem akadályozza meg más erkölcsi és vallási kötelességek teljesítését". Ebben az esetben ugyanis a halált nem akarják és nem keresik, annak ellenére, hogy értelmes meggondolással látható a kockázata: egyszerûen hatékonyan akarják csillapítani a fájdalmat olyan szerek alkalmazásával, melyeket az orvostudomány rendelkezésre bocsát. Mindazonáltal "súlyos indok nélkül nem szabad megfosztani a beteget öntudatától" : a halálhoz közeledve az embereknek olyan állapotban kell lenniük, hogy eleget tehessenek erkölcsi és családi kötelezettségeiknek, s mindenekelõtt teljes tudattal tudjanak fölkészülni a végsõ találkozásra Istennel.

Ezen különbségtételek után,

összhangban Elõdeim tanításával

és közösségben a katolikus Egyház Püspökeivel

megerõsítem,

hogy az eutanázia Isten Törvényének súlyos megsértése,

mert egy emberi személy szándékos megölése,

ami erkölcsileg elfogadhatatlan.

E tanítás a természetes erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház Hagyománya továbbadta, és tanítja a rendes és egyetemes Tanítóhivatal.

Az eutanázia ebben az értelemben ugyanolyan rossz, mint az öngyilkosság vagy a gyilkosság.

66. Az öngyilkosság, éppúgy mint a gyilkosság, erkölcsileg mindig elfogadhatatlan. Az Egyház hagyománya mindig elutasította, mint súlyosan rossz döntést. Jóllehet bizonyos pszichés állapotok, kulturális és szociális feltételek a szubjektív felelõsség csökkentésével vagy kioltásával oda vezethetnek, hogy végrehajtanak egy olyan tettet, amely alapjában ellenkezik az életösztönnel; az öngyilkosság tárgyilagosan nézve súlyos erkölcsi rossz, mert elutasítja az önszeretetet, a szeretet és az igazságosság kötelességeit a felebarátokkal, a közösségekkel és a társadalom egészével szemben. A legmélyén elveti Isten abszolút uralmát az élet és a halál fölött, melyet az ószövetségi bölcs imája így fejez ki: "Nálad van az élet és a halál hatalma, leviszel az alvilág kapuihozés visszahozol onnét".

Megosztani valakivel öngyilkos szándékát és segíteni õt az úgynevezett "segített öngyilkosságban" (suicidium adiutum) azt jelenti, hogy bûntárs, olykor fõ cselekvõ lesz az ember egy olyan igazságtalan cselekedetben, melyet semmi módon nem lehet igazolni, még akkor sem, ha kérték. "Nem szabad -- írja Szent Ágoston meglepõ aktualitással -- mást megölni: akkor sem, ha akarja, akkor sem, ha kéri, s már nem maradhat életben... és segítséget kér ahhoz, hogy a lélek el tudjon szakadni a testtõl".

Még ha az eutanázia nem is abból ered, hogy valaki saját kényelme miatt nem gondoskodik a szenvedõ megsegítésérõl, mégis hamis jóságnak kell tekintetnünk, sõt a jóság súlyos "eltorzulásának", mert az igazi könyörület megosztja a másik szenvedését, és nem pusztítja el azt, akinek kínjait nem tudja elviselni. Még romlottabb változata az eutanáziának, ha olyanok teszik -- például szülõk --, akiknek türelemmel és szeretettel kellene rokonuk mellett állniuk, vagy mint az orvosok, akiknek hivatásuknál fogva gyógyítaniuk kellene a beteget legsúlyosabb, végsõ állapotában is.

Az eutanázia választása akkor a legsúlyosabb bûn, amikor emberöléssé válik, mert olyan személlyel szemben követik el, aki semmiképpen sem kérte és semmi módon nem adta jelét, hogy elfogadja. Végül az önkényesség és az igazságtalanság akkor éri a csúcsát, amikor egyesek, orvosok vagy törvényhozók maguknak követelik annak meghatározását, hogy ki maradjon életben és kinek kell meghalnia. Így az Édenkert kísértése merül fel újra: olyan lenni, mint Isten "tudván a jót és a rosszat". De csak Istennek van hatalma életet adni és életet elvenni: "Én ölök és én keltek életre". Isten a maga hatalmát mindig és egyedül bölcs és szeretetteljes terve szerint érvényesíti. Amikor az ember bitorolja ezt a hatalmat, ostoba és önzõ logika szolgálatában elkerülhetetlenül igazságtalanságot és halált okoz. Így a gyengébbek élete az erõsebbek kezébe kerül; a társadalomból kivész az igazságosság iránti érzék, gyökerében kerül veszélybe a kölcsönös bizalom, mely a személyek közötti hiteles kapcsolatok alapja.

67. Mennyire más a szeretet és az igaz jóság útja, mely közös emberi természetünkbõl fakad, s melyet a meghalt és feltámadott Krisztusba vetett hit új fénnyel világít meg. A segítségkérés, mely az emberi szívbõl föltör a szenvedéssel és a halállal való találkozáskor, fõként amikor megkísérti a kétségbeesés s szinte megsemmisül benne, valójában társ és szolidaritás keresése a próbatét idején. Segítségkérés a remény folytatásához olyankor, amikor szétfoszlik minden emberi remény. Miként a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet rá: az ember számára "leginkább a halál elõtt mutatkozik meg az emberi lét titka". "Szíve ösztönével helyesen ítél, amikor visszariad személyiségének teljes összeomlásától és megsemmisülésétõl, s elutasítja azt. Az örökkévalóság csíráját hordva magában, ami nem vezethetõ vissza a puszta anyagra, fölkel a halál ellen".

Ez a halállal szembeni természetes ellenkezés és a halhatatlanság csíraszerû reménye világosságot és beteljesedést nyer a keresztény hitben, mely a Föltámadott Krisztus gyõzelmében való részesedést ígéri és ajánlja föl: Annak gyõzelmében, aki megváltó halálával megszabadította az embert a haláltól, "a bûn zsoldjától", és a Lelket ajándékozta neki, a föltámadás és az élet zálogát. A jövendõ halhatatlanság bizonyossága és a megígért föltámadásba vetett remény új fényt vetnek a szenvedés és a halál misztériumára, és rendkívüli erõt öntenek a hívõbe, hogy rá tudjon hagyatkozni Isten tervére.

Pál apostol ezt az újdonságot a teljes Úrhoz tartozás fogalmával fejezte ki, aki átölel minden emberi állapotot: "Egyikünk sem él és egyikünk sem hal meg önmagának; ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úré vagyunk."  Meghalni az Úrért azt jelenti: a saját halálunkat mint az Atya iránti engedelmesség legnagyobb tettét élni meg, elfogadva a halállal való találkozás Általa választott és akart "óráját", mert egyedül Õ mondhatja meg, mikor ér véget a földi zarándokút. Élni az Úrért annak elismerését jelenti, hogy a szenvedés önmagában ugyan rossz és próbatét, de mindig a jó forrásává válhat. Azzá is válik, ha szeretetbõl és szeretettel viselik -- Isten ingyenes ajándékaként és szabad személyes választással -- a megfeszített Krisztus szenvedésében részesedve. Így aki szenvedését az Úrban éli át, jobbanhasonlóvá válik hozzá, s részese lesz megváltó mûvének az Egyház és az emberiség javára. Ez volt az Apostol tapasztalata, s erre hivatott minden szenvedõ: "Most örülök értetek viselt szenvedéseimben és beteljesítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedésébõl, testemben az õ teste, az Egyház javára."

"Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek": a polgári törvény és az erkölcsi törvény.

68. Az élet elleni mai támadások egyik sajátos vonása -- miként már többször említettem -- az az irányzat, mely jogok törvényesítésére törekszik, mintha olyan jogok volnának, melyet az Állam, legalábbis bizonyos körülmények között köteles biztosítani polgárainak, következésképpen gondoskodnia kell a végrehajtás ingyenes és biztonságos orvosi és egészségügyi feltételeirõl.

Gyakran úgy gondolják, hogy a még meg nem született vagy súlyosan hátrányos állapotban lévõ személy csupán viszonylagos jó: egy arányosító vagy pusztán matematikai logika szerint más javakkal összevetve kell értékelni. S úgy vélik, ezt az összevetõ értékelést csak az végezheti el, aki az adott helyzetben személyesen érdekelt, azaz csak õ maga dönthet választásának erkölcsiségérõl. Éppen ezért az Államnak a polgári együttélés és a társadalmi harmónia érdekében tiszteletben kell tartania ezt a választást, beleértve az abortusz és az eutanázia engedélyezését is.

Máskor úgy gondolják, hogy a polgári törvény nem követelheti meg, hogy a polgárok magasabb erkölcsi szinten éljenek, mint amit maguk elismernek és magukévá tesznek. Ezért a törvénynek mindig a polgárok többsége véleményét és akaratát kell kifejeznie, s el kell ismernie, legalább bizonyos szélsõ helyzetekben az abortuszhoz és az eutanáziához való jogukat is. Különben -- mondják -- az abortusz és az eutanázia büntetése és tilalma elkerülhetetlenül a törvénytelen gyakorlat növekedéséhez vezet, ami kívül van a szükséges társadalmi ellenõrzésen és megfelelõ egészségügyi körülményeken. Mások azt kérdezik, vajon a végrehajthatatlan törvények érvényben tartása nem hozza-e magával az összes törvények hitelének romlását is?

Végül a legradikálisabb vélemények szerint egy modern, pluralista társadalomban el kellene ismerni minden személy teljes önrendelkezési jogát saját élete és a még meg nem született élet fölött: tehát nem a törvényre tartozik a különbözõ erkölcsi vélemények közötti választás, még kevésbéerõltetheti egyiket a többi rovására.

69. Mindenesetre korunk demokratikus kultúrájában széles körben elterjedt a vélemény, mely szerint egy társadalom jogrendjének arra kell korlátozódnia, hogy tudomásul vegye és elfogadja a többség véleményét, s csak arra építsen, amit a többség mint erkölcsös dolgot elfogad és aszerint él. Ha ezek után úgy tartják, hogy egy általános és objektív igazság elérhetetlen, a polgárok -- akik a demokratikus rendben a hatalom tulajdonképpeni birtokosai -- szabadsága iránti tisztelet azt követeli, hogy a törvényhozás szintjén ismerjék el az egyes lelkiismeretek önrendelkezési jogát, és a társas együttéléshez szükséges törvények meghozatalában kizárólag a többség akaratához igazodjanak, bármi legyen az. Így minden politikusnak, amikor hivatalában eljár, teljesen szét kell választania saját lelkiismeretét a nyilvános ügyektõl.

Ebbõl következõen két homlokegyest ellenkezõ irányzat látszik. Az egyik oldalon az egyes egyedek követelik maguknak a legnagyobb erkölcsi választási szabadságot, s követelik, hogy az Állam egyiket se tegye magáévá és ne erõltesse polgáraira egyik etikai véleményt sem, hanem arra korlátozódjék, hogy az egyesek szabadsága számára a lehetõ legnagyobb teret biztosítsa, azzal az egyetlen külsõ megkötéssel, hogy nem szabad megsérteni az önredelkezésnek azt a terét, mellyel minden más állampolgárrendelkezik. A másik oldalon azt gondolják, hogy a hivatali és foglalkozásbeli tevékenység végzése közben a másik választási szabadságának tiszteletbentartása mindenkit arra kötelez, hogy hagyja figyelmen kívül saját meggyõzõdését, hogy a polgárok minden olyan kívánságának szolgálatára állhasson, melyeket a törvények elismernek és védenek; tevékenységükhöz egyetlen erkölcsi mércének ismerve el a polgári törvényeket. Ily módon a személy felelõsségét a polgári törvény helyettesíti, és megszûnik a saját erkölcsi lelkiismeret, legalábbis a nyilvános tevékenység területén.

70. Mindezen irányzatok közös gyökere az etikai relativizmus, mely korunk kultúráját annyira áthatja. Van, aki úgy véli, hogy e relativizmus a demokrácia egyik föltétele, mert csak ez biztosítja a toleranciát, a személyek között a kölcsönös tiszteletet és a többségi döntések elfogadását, míg az objektív és kötelezõ erkölcsi normák tekintélyi uralomhoz és intoleranciához vezetnek.

De éppen az élet tiszteletének kérdése mutatja, milyen félelmetes gyakorlati következményekkel járó kétértelmûségek és ellentmondások rejtõznek ebben az irányzatban.

Igaz, hogy a történelemben följegyeztek eseteket, amikor bûnöket követtek el az "igazság" nevében. De nem kevésbé súlyos bûnöket és a szabadság gyökeres tagadását követték és követik el az "etikai relativizmus" nevében is. Amikor egy parlamenti vagy társadalmi többség dönt -- még ha bizonyos föltételek között is -- a még meg nem született emberi élet megölésének törvényességérõl, vajon ez nem "zsarnoki" döntés-e a leggyengébb és legvédtelenebb emberi lénnyel szemben? Az egyetemes lelkiismeret jogosan reagál az emberiség elleni bûntettekre, melyeket a mi századunk olyan szomorúan tapasztalt. Vajon ezek a bûntettek megszûnnének-e bûntettnek lenni akkor, ha nem gátlástalan zsarnokok követik el, hanem a nép egyetértése törvényesíti azokat?

Valóban, a demokrácia nem mitizálható egészen addig, hogy az erkölcsiség pótléka vagy a halhatatlanság varázsszere legyen. Alapjában a demokrácia egy bizonyos "társadalmi rend" (ordinatio), s mint ilyen eszköz, és nem cél. "Erkölcsi" jellege nem magától adódik, hanem attól függ, hogyan viszonylik az erkölcsi törvényhez, melynek mint minden más emberi magatartásnak, alá kell vetnie magát: azaz elérendõ céljai és alkalmazott eszközei erkölcsiségétõl függnek. Ha ma szinte általános az egyeértés a demokrácia értéke felõl, az az idõk pozitív jelének tartható, mint azt az egyházi Tanítóhivatal is többször kinyilvánította. A demokrácia értéke azonban azokkal az értékekkel áll vagy bukik, melyeket megtestesít és támogat: ezek között az alapvetõ és legfontosabb minden emberi személy méltósága, elidegeníthetetlen és érinthetetlen jogainak tiszteletbentartása, nemkülönben a "közjó" cél és szabályozó mérceként való elfogadása a politikai életben.

Ezen értékek alapja nem lehet idõleges és változékony "többségi" vélemény, hanem csak egy objektív erkölcsi törvény elfogadása, amennyiben az emberi szívbe írt "természeti törvény" az irányadó a polgári törvény számára. Amikor a kollektív lelkiismeret tragikus elhomályosodása miatt a szkepticizmus odáig ért, hogy kétségbevonja az erkölcsi törvény alapvetõ elveit is, maga a demokratikus berendezkedés rendül meg alapjaiban és az ellentétes érdekek gyakorlati szabályozásának puszta mechanizmusává silányul.

Egyesek azt gondolhatják, hogy jobb híján még egy ilyen mûködést is becsülni kell a társadalmi béke érdekében. Bár ebben a véleményben van valami igazság, be kell látni, hogy objektív erkölcsi kötöttség nélkül még a demokrácia sem képes szilárd békét biztosítani, annál is inkább, mert ha a békét nem minden ember méltóságához és az összes emberek közötti szolidaritáshoz mérik, gyakran merõ képzelgés marad. A több pártú kormányokban ugyanis az érdekek szabályozása gyakran az erõsebbek javára történik, mert nekik van nagyobb lehetõségük nemcsak a hatalom gyakorlására, hanem a közvélemény formálására is. Ilyen helyzetben a demokrácia könnyen üres szólammá válik.

71. A társadalom jövõje és a demokrácia egészséges fejlõdése érdekében tehát sürgõsen újra föl kell fedezni eredeti és lényeges erkölcsi és emberi értékek létezését, melyek magából az emberi lét igazságából fakadnak, kifejezik és oltalmazzák a személy méltóságát: éppen ezért olyan értékek, melyeket senki, semmiféle többség és állam soha nem alkothat, módosíthat vagy törölhet el, hanem csak elismerhet, tisztelhet és elõmozdíthat.

Ilyen értelemben föl kell eleveníteni a polgári törvény és az erkölcsi törvény kapcsolatának alapvetõ elemeit, melyeket az Egyház tanít, de az emberiség értékes jogi örökségének is részét alkotják.

A polgári törvény feladata kétségtelenül különbözik az erkölcsi törvényétõl, és érvényességi köre kisebb. Azonban "az életnek egyetlen területén sem helyettesítheti a polgári törvény a lelkiismeretet, sem olyan szabályokat nem diktálhat, melyek kívül esnek illetékességi körén"346 , ami nem más, mint a személyek közjavának biztosítása azáltal, hogy tiszteletben tartja és megvédi alapvetõ jogaikat, elõmozdítja a békét és a közerkölcsöket. A polgári törvény feladata ugyanis az, hogy valódi igazságosságban biztosítson rendezett társadalmi együttélést, hogy valamennyien "békés és nyugodt életet élhessünk minden jóságban és tisztaságban". Éppen ezért a polgári törvénynek biztosítania kell a társadalom összes tagja számára az alapvetõ jogokat, melyek születésénél fogva megilletik a személyt, s minden pozitív törvénynek biztosítania és tisztelnie kell azokat. Mindezen jogok között az alapvetõ és elsõ minden ártatlan emberi lény sérthetetlen joga az élethez. Jóllehet a közhatalom nagyobb kár elkerülése érdekében olykor e jogot megtagadhatja , soha nem hatalmazhat föl egyeseket -- még ha ezek alkotnák a szóbanforgó társadalom többségét is -- más személyek sértésére azáltal,hogy megtagadják olyan alapvetõ jogukat, mint az élethez való jog. Az abortusz vagy az eutanázia törvényes megtûrése semmiképp sem hivatkozhat mások lelkiismeretének tiszteletbentartására, mert a társadalomnak joga és kötelessége védekezni azon visszaélések ellen, melyeket a lelkiismeretre és a szabadságra hivatkozva igazolhatnának.

XXIII. János a Pacem in terris enciklikában erre vonatkozóan figyelmeztetett: "A modern korban a közjó megvalósításának alapvetõ megindoklása a személy jogaibanés kötelességeiben van. Ezért a közhatalom elsõrangú feladatai e jogok elismerése, tiszteletbentartása, összehangolása, védelme és elõmozdítása; s ebbõl következõen a vonatkozó kötelességek teljesítésének megkönnyítése. 'Minden közhatalom lényeges feladata, hogy oltalmazza az emberi személy jogainak érinthetetlenségét és segítse a személyt kötelességeinek teljesítésében.' Ezért a közhatalom minden megnyilvánulása, mely nyíltan vagy burkoltan tagadja vagy sérti ezeket a jogokat, ellentmond rendeltetésének és nélkülöz minden jogi erõt."

72. Az Egyház folyamatos hagyományát követi az a tanítás, mely szerint összhangnak kell lennie a polgári törvény és az erkölcsi törvény között, miként XXIII. János imént említett enciklikájából ez nyilvánvaló: "Jóllehet a hatalom tekintélyét megköveteli a szellemi dolgok rendje és a hatalom Istentõl ered, amikor a hatalom hordozói az erkölcsi renddel és Isten akaratával ellenkezõ törvényt hoznak vagy parancsot adnak, ezek lelkiismeretben nem köteleznek....; ilyen esetben a hatalom szétfoszlik és igazságtalansággá fajul." Ez Aquinói Szent Tamás világos tanítása is, aki többek között ezeket írja: "Az emberi törvény annyiban törvény, amennyiben követi a helyes értelmet, és ennek megfelelõen nyilvánvaló, hogy az örök törvénybõl ered. Amikor viszont eltér az értelemtõl, gonosz törvénnyé válik, és már nem törvény többé, hanem inkább valami erõszak." Továbbá: "ezért minden emberek által hozott törvény annyiban törvény, amennyiben a természeti törvénybõl ered. Ha pedig valamiben eltér a természeti törvénytõl, már nem törvény, hanem a törvény romlása."

E tanítás mindenekelõtt és közvetlenül arra az emberi törvényre érvényes, mely megtagadja az élethez való alapvetõ jogot, mely minden emberé. Így azok a törvények, melyek az abortusszal és az eutanáziával törvényesítik ártatlan emberi lények közvetlen megölését, teljes és orvosolhatatlan ellentmondásban vannak minden ember élethez való sérthetetlen jogával, éppen ezért tagadják mindenki törvény elõtti egyenlõségét. Ez ellen föl lehetne hozni, hogy nem ez a helyzetaz eutanáziával, ha valaki teljes öntudattal kéri. Az az állam azonban, amely törvényesíti az ilyen kérést és fölhatalmaz a végrehajtására, gyilkosságot--öngyilkosságot törvényesít, azon alapvetõ elvek ellenére, hogy nem rendelkezik az élet fölött és védenie kell minden ártatlan életet. Ily módon elõsegítik az élet tiszteletének csökkenését, és a társas kapcsolatokban a bizalmat romboló magatartásnak nyitnak utat.

Az abortuszt és eutanáziát engedélyezõ vagy támogató törvények tehát nemcsak az egyes emberek javával állnak szöges ellentétben, hanem a közjóval is, éppen ezért nem rendelkeznek jogi érvénnyel. Az élethez való jog megtagadása ugyanis, mert annak a személynek elpusztítása, akinek szolgálatáért a társadalom van, a legélesebben és helyrehozhatatlanul ellenkezik a közjó megvalósításának lehetõségével. Ebbõl az következik, hogy ha egy polgári törvény törvényesíti az abortuszt és az eutanáziát, automatikusan megszûnik erkölcsileg kötelezõ igaz polgári törvénynek lenni.

73. Az abortusz és az eutanázia tehát olyan bûntettek, melyeket semmiféle emberi törvény nem törvényesíthet. Az ilyen jellegû törvények nem kötelezõek a lelkiismeretre, sõt azzal a súlyos kötelezettséggel járnak, hogy lelkiismereti alapon kell szembeszegülni velük. Az apostoli igehirdetés az Egyház kezdetétõl fogva sürgette a keresztényeket arra, hogy engedelmeskedjenek a törvényes közhatalomnak, ugyanakkor komolyan figyelmeztette õket, hogy "inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek". Már az Ószövetségben éppen az életet fenyegetõ veszedelemmel kapcsolatban találunk egy jellegzetes példát a hatalom jogtalan parancsával szembeni ellenállásra. A zsidók bábaasszonyai szembeszegültek a fáraóval, aki elrendelte, hogy öljék meg az újszülött kisfiúkat: "A bábák azonban nem engedelmeskedtek az egyiptomi király parancsának, és életben hagyták a fiúkat." Föl kell figyelnünk azonban e magatartás mély indokára: "A bábák félték az Istent". Éppen az Isten iránti engedelmességbõl -- akit egyedül illet az a félelem, mely az Õ abszolút felsõbbségének elismerése -- fakad az erõ és a bátorság az emberek jogtalan törvényeivel való szembeszállásra. Ez az az erõ és bátorság, mely kész börtönbe menni vagy kard által meghalni abban a biztos tudatban, hogy "ez a szentek hite és türelme".

Ha tehát egy törvény természete szerint igazságtalan -- pl. az abortuszt vagy az eutanáziát engedélyez--, soha nem szabad alkalmazkodni hozzá, és nem szabad "részt venni egy ilyen törvényt támogató kampányban, sem rászavazni.".

Sajátos lelkiismereti problémát okozhat egy olyan eset, amikor egy parlamenti szavazat a törvény szigorítására vonatkozik, pl. amikor szûkíteni akarják az engedélyezett abortuszok számát egy érvényben lévõ vagy választási lehetõségként fölkínált lazább törvénnyel szemben. Az ilyen esetek nem ritkák. Megfigyelhetõ ugyanis, hogy miközben a világ egyes részein folytatják a kampányokat az abortusznak kedvezõ törvények bevezetéséért, és ezt nem ritkán hatalmas nemzetközi szervezetek támogatják, más nemzeteknél viszont -- fõleg azoknál, melyek már keservesen tapasztalják az ilyen engedékeny törvényhozás következményeit -- az újragondolás jelei mutatkoznak. A fenti esetben, amikor nem lehetséges teljesen megakadályozni vagy eltöröltetni egy abortusz-törvényt, egy parlamenti képviselõ, akinek abortuszellenes személyes véleménye mindenki elõtt világosan ismert, leadhatja szavazatát egy olyan törvényjavaslatra, mely csökkenteni akarja a hatályos törvény kárait és anegatív hatásokat a kultúra és a közerkölcsök területén. Így ugyanis nem egy jogtalan törvényhez nyújt meg nem engedett együttmûködést, hanem megteszi a törvényes és kötelezõ kísérletet a rosszaság megfékezésére.

74. Az igazságtalan törvényhozás az erkölcsös embereket gyakran állítja az együttmûködés nehéz lelkiismereti problémája elé, mivel az embernek joga van ahhoz, hogy ne kényszerítsék erkölcsileg rossz cselekedetben való részvételre. A választás olykor fájdalmas és megkövetelheti az embertõl, hogy föláldozzon bizonyos állást vagy lemondjon az õt törvényesen megilletõ elõmenetelrõl. Máskor elõfordulhat, hogy önmagukban közömbös vagy egyenesen pozitív cselekmények az egészében igazságtalan törvényhozás folyamatában meg tudnak menteni fenyegetett életeket. Joggal lehet azonban attól tartani, hogy az ilyen cselekvésre való készség nemcsak botrányt okoz és gyengíti az élet elleni támadásokkal szemben szükséges ellenállást, hanem észrevétlenül engedékenységre vezet.

Hogy megvilágítsuk ezt a nehéz erkölcsi kérdést, emlékeztetünk a rosszban való együttmûködés általános elveire. A keresztények, mint minden jóakaratú ember, súlyos lelkiismereti kötelezettséggel arra hivatottak, hogy ne mûködjenek együtt olyan cselekményekben, melyek -- bár a polgári törvény engedélyezi -- ellenkeznek Isten törvényével. Erkölcsileg ugyanis soha nem szabad tudva és akarva együttmûködni a rosszal. Ilyen együttmûködés valósul meg, amikor a végrehajtott tett --természete szerint vagy a konkrét helyzetben keltett látszat szerint -- közvetlen részvételnek minõsül egy ártatlan emberi élet elleni cselekményben, vagy osztozás a fõcselekvõ erkölcstelen szándékában. Az ilyen együttmûködés soha nem igazolható sem a másik szabadságának tiszteletbentartásával, sem arra való hivatkozással, hogy a polgári törvény engedélyezi és megkívánja; a személyesen végrehajtott tettekért ugyanis erkölcsi felelõsséggel tartozunk, mely alól senki nem bújhat ki, s melynek alapján maga Isten fog megítélni valamennyiünket.

Egy jogtalanság elkövetésében való részvétel visszautasítása nem csupán erkölcsi kötelezettség, hanem alapvetõ emberi jog is. Ha nem így volna, az embert személyi méltóságával természete szerint összeférhetetlen cselekményre kényszerítenék, és szabadságának -- melynek igazi értelme és célja az igaz és a jó -- lényege is veszélybe kerülne. Egy olyan lényeges jogról van szó tehát, melyet a polgári törvénynek biztosítania és oltalmaznia kell.Ezért az orvosok, az egészségügyi dolgozók, a kórházak, klinikák és szanatóriumok vezetõi számára biztosítani kell az élet elleni cselekményekben való részvétel visszautasításának lehetõségét, mind a tanácskozás, mind az elõkészítés és a végrehajtás szakaszában. Ha valaki lelkiismerete alapján tiltakozik, annak nemcsak a büntetõjogi, hanem bármiféle hivatásbeli, gazdasági, fegyelmi vagy törvényes rossz következménytõl is mentesnek kell maradnia.

"Szeresd... felebarátodat mint önmagadat": "támogasd" az életet

75. Isten parancsolatai az élet útját tanítják nekünk. A tiltó erkölcsi törvényeknek, melyek erkölcsileg elfogadhatatlannak nyilvánítanak meghatározott cselekvéseket, feltétlen értéke van az emberi szabadság számára: mindig és mindenütt kivételek nélkül érvényesek. Megmutatják, hogy egy meghatározott magatartás választása gyökerében összeegyeztethetetlen az Isten iránti szeretettel és az Õ hasonlatosságára teremtett személy méltóságával: egy ilyen döntés nem igazolható semmiféle jó szándékkal, semmiféle következménnyel, gyógyíthatatlan ellentétben van a személyek közti közösséggel, ellentmond a saját életet Isten felé irányító alapvetõ döntésnek.

A tiltó erkölcsi törvényeknek már ebben az értelemben is rendkívül jelentõs pozitív funkciója van: a föltétlenül parancsoló "ne" megmondja az áthághatatlan határt, melyen a szabad embernek nem szabad átlépnie, s ugyanakkor megmutatja a minimumot, melyet tiszteletben kell tartania, s melybõl kiindulva számtalan "igen"-t kell kimondania, hogy fokozatosan elfoglalja a jó egész horizontját. A parancsolatok, fõként a tiltó erkölcsi törvények a kezdet és az elsõ szükséges lépés a szabadság felé vezetõ úton: "A szabadság kezdete -- írja Szent Ágoston -- olyan gaztettektõl való mentességben áll..., mint a gyilkosság, a házasságtörés, a paráznaság, a lopás, a csalás, a szentségtörés. Amikor valaki kezdi nem birtokolni ezeket a gazságokat (s ez a nem birtoklás minden keresztény ember kötelessége), kezdi fölemelni a fejét a szabadságra, de ez még nem a tökéletes szabadság, csak a szabadság kezdete."

76. A "ne ölj" parancsolat tehát megjelöli az igaz szabadságra vezetõ út kiinduló pontját, mely elvezet oda, hogy tevékenyen gyarapítsuk az életet, és meghatározott módokon szolgáljunk neki. Ha így teszünk, teljesítjük kötelességünket a ránk bízott személyek felé, s tettel és igazságban kifejezzük, hogy hálásak vagyunk Istennek az élet nagy ajándékáért.

A Teremtõ az életet az ember felelõs gondoskodására bízta, nem azért, hogy önkényesen bánjon vele, hanem hogy bölcsen õrizze és szeretõ hûséggel gondozza azt. A szövetség Istene minden egyes ember életét egy másik emberre mint testvérre bízta a kölcsönös ajándékozás és elfogadás, az önátadás és a másik elfogadásának törvénye szerint. Amikor eljött az idõk teljessége, Isten Fia megtestesülésével s azáltal, hogy életét adta az emberért, megmutatta, milyen magasságot és mélységet tud elérni e kölcsönösség törvénye. Lelke ajándékozásával Krisztus új tartalmakat és jelentéseket adott a kölcsönösség, az ember emberre bízása törvényének. A Lélek, aki a szeretetközösség mûvésze, új testvériséget és szolidaritást teremt az emberek között, ami valóban tükrözõdése a kölcsönös ajándékozás és elfogadás azon misztériumának, mely a Szentháromság sajátja. Maga a Lélek válik új törvénnyé, aki a hívõknek erõt ad és ébreszti felelõsségüket, hogy kölcsönösen ajándékozzák önmagukat és fogadják el a másikat, részesedvén Jézus Krisztus szeretetében az Õ mértéke szerint.

77. Ez az új törvény formálja és élteti a "ne ölj" parancsolatot is. A keresztény ember számára tehát magában foglalja a végsõ parancsot arra, hogy tisztelje, szeresse és gyarapítsa minden testvér életét, Isten szeretetének igényei és mértéke szerint Jézus Krisztusban. "Õ életét adta értünk; ezért nekünk is oda kell adnunk életünket a testvérekért".

A "ne ölj" parancsolat az emberi élet tiszteletének, szeretetének és gyarapításának pozitív jelentésével is minden embert kötelez. Ott hangzik ugyanis mindenki erkölcsi lelkiismeretében, mint a teremtõ Istennek az emberrel kötött õsi szövetségének elnyomhatatlan visszhangja; mindenki megismerheti az értelem világosságával és megtarthatja a Lélek titokzatos mûködésének segítségével, aki ott fú, ahol akar,368 elér és átölel minden embert, aki ezen a világon él.

Valamennyien a szeretet szolgálatára vagyunk tehát kötelezve a felebarátunk felé, hogy élete mindig oltalmat és támogatást kapjon, különösen akkor, amikor gyenge vagy fenyegetés éri. Ez nemcsak személyes, hanem társadalmi törõdés is, mely mindannyiunkat kötelez azáltal, hogy egy megújított társadalom alapjául az emberi élet feltétlen tiszteletét rakjuk le.

Szeretnünk és tisztelnünk kell minden férfi és minden nõ életét, s állhatatosan és bátran kell dolgoznunk azért, hogy korunkban, melyet a halál nagyon sok jele jár át, végre megszülessen az élet új kultúrája, az igazság és a szeretet kultúrájának gyümölcse.

 

IV. FEJEZET

NEKEM TETTÉTEK

AZ EMBERI ÉLET ÚJ KULTÚRÁJÁÉRT

"Ti pedig tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy az õ erejét hirdessétek: az élet népe és az életet szolgáló nép.

78. Az Egyház úgy kapta az Evangéliumot, mint az öröm és az üdvösség hírét és forrását. Jézus ajándékaként kapta, akit az Atya küldött, "hogy örömhírt vigyen a szegényeknek". Az apostolok által kapta, akiket Jézus az egész világra elküldött az Evangélium hirdetésére. Ebbõl az evangelizáló tevékenységbõl születve az Egyház érzi, hogy minden nap újra hangzik benne az Apostol intõ szava: "Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot". "Evangelizálni ugyanis -- miként VI. Pál írta -- az Egyház sajátos kegyelme és hivatása, legmélyebb lényege. Az evangelizálásért létezik."

Az evangelizáció átfogó és dinamikus tevékenység, mely áthatja az Úr Jézus prófétai, papi és királyi küldetésében részesedõEgyházat. Ezért elválaszthatatlanul hozzátartozik a szeretet hirdetése, ünneplése és szolgálata. Mélységesen egyházi cselekmény, mely az Evangélium összes munkását, mindegyiket a maga karizmái és sajátos szolgálata szerint mozgósítja.

Így van ez akkor is, amikor az élet Evangéliumának hirdetésérõl van szó, mely integrális része az Evangéliumnak, aki Jézus Krisztus. Ennek az Evangéliumnak vagyunk szolgái annak tudatában, hogy ajándékba kaptuk, s arra küldettünk, hogy az egész emberiségnek hirdessük "egészen a föld szélsõ határáig".374 Tápláljuk magunkban ezért alázatosan és hálával azt a tudatot, hogy az élet népe és az életet szolgáló nép vagyunk, és így kell megjelennünk mindenki elõtt.

79. Az élet népe vagyunk, mert Isten a maga ingyenes szeretetében nekünk ajándékozta az élet Evangéliumát, s ez az Evangélium átformált és üdvözített minket. "Az élet szerzõje" drága vére árán váltott meg minket és a keresztség fürdõje által belé oltattunk  mint vesszõk, melyek egyetlen törzsbõl szívják az éltetõ nedvet és nyerik a termékenységet. A Lélek kegyelmébõl, "aki Úr és életet ad" bensõleg megújulva az életet szolgáló nép lettünk, s arra hivattunk, hogy ennek megfelelõen éljünk.

Küldetésünk van: az élet szolgálatában lenni számunkra nem dicsekvés tárgya, hanem kötelesség, mely abból a tudatból fakad, hogy az a nép vagyunk, "melyet Isten szerzett magának, hogy az Õ csodatetteit hirdesse". Utunkon a szeretet törvénye vezet és támogat minket: az a szeretet, melynek forrása és modellje Isten emberré lettFia, aki "halála által életre keltette a világot" .

Népként kaptuk a küldetést. Az élet szolgálatának feladata mindenkit és minden egyes hívõt kötelez. Sajátosan "egyházi" felelõsség, mely az összes tagok és a keresztény közösség minden részének nagylelkû és összehangolt tevékenységét követeli. A közösségi feladat azonban nem zárja ki, nem is csökkenti az egy-egy személy felelõsségét, akinek az Úr parancsa szól, hogy bárki ember "felebarátja legyen": "Menj és tégy te is hasonlóképpen".

Mindannyiunknak kötelessége hirdetni az élet Evangéliumát, ünnepelni a liturgiában és egész életünkben, és szolgálni azt a legkülönbözõbb formákban.

"Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek": hirdetni az élet Evangéliumát

80. "Ami kezdettõl fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünkkel tapintottunk: az Élet igéjét hirdetjük nektek... nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Jézus az egyetlen Evangélium, nincs más mondanivalónk és nem másról kell tanúskodnunk.

Jézus hirdetése igazában az élet hirdetése. Õ ugyanis "az élet Igéje". Benne "az élet lett láthatóvá";385 sõt Õ maga "az örök élet, aki az Atyánál volt és láthatóvá lett számunkra".386 Ez az élet közöltetett az emberrel a Szentlélek ajándéka által. Mert a teljességre, az "örök életre" van rendelve, mindenki földi élete elnyeri teljes értelmét.

Az élet Evangéliumától megvilágosítva szükségét érezzük annak, hogy hirdessük és tanúskodjunk róla a maga jellegzetes és meglepõ újdonságában: mivel ez az Evangélium Jézussal azonos, aki minden újdonság hordozója, és legyõzõje annak a "öregségnek", mely a bûnbõl ered és halálba visz, meghaladja az ember minden várakozását, és föltárja, hogy a kegyelem által micsoda magasságokba emelkedik a személy méltósága. Így látja Nisszai Szent Gergely: "Az embert, aki semmi a dolgok között, hamu, széna, semmiség, egyszer csak a mindenség Istene fiává fogadja. Mi lehet ezért méltó hála? Milyen szó, milyen beszéd, milyen gondolat ünnepelheti eléggé ezt a fölülmúlhatatlan jótéteményt? Az ember meghaladja a saját természetét, halandóból halhatatlan lesz; a törékeny és esendõ ép és romlatlan lesz; a tiszavirág életû örökkévaló; mindent összegezve az ember Istenné válik."

Az ember páratlan méltósága fölötti öröm és hála indít arra, hogy mindenkinek elmondjuk ezt az üzenetet. "Amit láttunk és hallottunk, ... azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. El kell juttatnunk az élet Evangéliumát minden férfi és nõ szívéhez, és bele kell szõnünk az egész társadalom legrejtettebb rétegeibe is.

81. Mindenekelõtt ennek az Evangéliumnak a magvát kell hirdetnünk. Ez pedig egy élõ és közeli Istenrõl szól, aki bensõséges közösségre hív bennünket és megnyitja elõttünk az örök élet biztos reményét; annak állítása, hogy a személy s élete és testisége között elszakíthatatlan kötelék van; annak bemutatása, hogy az emberi élet kapcsolat, Isten ajándéka, az Õ szeretetének gyümölcse és jele; annak meghirdetése, hogy Jézus rendkívüli kapcsolatban van minden emberrel, aki hajlandó arra, hogy a másik ember arcán fölismerje Krisztus arcát; annak megmutatása, hogy az "õszinte önajándékozás" a teljes emberi szabadság megvalósításának feladata és helye.

Ugyanakkor föl kell sorolnunk ennek az Evangéliumnak minden következményét, melyeket így foglalhatunk össze: Isten drága ajándéka, az emberi élet szent és sérthetetlen, s ezért teljesen elfogadhatatlan a mûvi abortusz és az eutanázia; az emberi életet nemcsak nem szabad megölni, hanem szeretõ figyelmességgel oltalmazni kell; az élet a kapott és ajándékozott szeretetben találja meg értelmét, s erre a horizontra tartozik a szexualitás és az emberi nemzés teljes igazsága; ebben a szeretetben a szenvedésnek és a halálnak is van értelme, s az õket körülvevõ misztérium ellenére az üdvösség eseményévé válhatnak. Az élet tisztelete követeli, hogy a tudomány és a technika mindig az emberre és teljes fejlõdésére irányuljanak; az egész társadalomnak tisztelnie, oltalmaznia és gyarapítania kell minden emberi személy méltóságát, életének minden pillanatában és állapotában.

82. Hogy valóban az élet szolgálatában álló nép legyünk, állhatatosan és bátran kell hirdetnünk ezeket az igazságokat az Evangélium elsõ hirdetésétõl kezdve, azaz a katekézisben és a prédikáció különféle formáiban, a személyes dialógusban és minden nevelõi tevékenységben. A nevelõkre, tanítókra, katekétákra és teológusokra hárul a feladat, hogy mutassák meg azokat az antropológiai gyökereket, melyek megalapozzák és fönntartják a minden emberi személynek kijáró tiszteletet. Így miközben fölragyogtatjuk az élet Evangéliumának eredeti újdonságát, mindenkit tudunk segíteni abban, hogyaz értelem és a tapasztalat fényénél fedezze föl, mennyire megvilágosítja a keresztény üzenet az embert, természetének és létezésének tartalmát; értékes találkozási pontokat és dialógustémákat fogunk találni a nemhívõkkel is, hiszen valamennyien arra törekszünk, hogy az élet új kultúráját elõmozdítsuk.

Ellenséges hangoktól körülvéve -- miközben sokan elvetik az ember életére vonatkozó józan tanítást -- magunkra vonatkozóan is halljuk Pál apostolnak Timóteushoz intézett szavait: "Hirdesd az igét, állj elõ vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel." Ennek a buzdításnak egészen különös elevenséggel kell fölhangzania azok szívében, akik a legkülönbözõbb formákban közvetlenül részesei a küldetésnek, mely az igazság "tanítójává" teszi az Egyházat. Elsõsorban nekünk, püspököknek szól: mindenekelõtt tõlünk várják, hogy az élet Evangéliumának fáradhatatlan hirdetõi legyünk; ránk van bízva, hogy õrködjünk annak a tanításnak a teljes és hûséges továbbadásán, amit ebben az enciklikában újra elmondtam, s keressük a módját, hogy a híveket megõrizzük minden ellentétes tanítástól. Külön figyelmet kell fordítanunk arra, hogy a teológiai fakultásokon, a szemináriumokban és a különbözõ katolikus intézményekben terjesszék, magyarázzák és elmélyítsék a józan tanítás ismeretét. Pál buzdítása szól az összes teológusnak, a lelkipásztoroknak, a bármilyen formában tanítóknak, a katekétáknak és azoknak, akik formálják a lelkiismereteket: feladatuk tudatában soha ne vegyék magukra azt a súlyos felelõsséget, hogy elárulják az igazságot és küldetésüket azáltal, hogy a Tanítóhivatal által hûségesen elõadott és értelmezett élet Evangéliumával ellentétes, személyes véleményeket tanítanak.

Ennek az Evangéliumnak hirdetése közben nem kell félnünk az ellenségeskedéstõl és a népszerûtlenségtõl, amikor elutasítunk minden áruló kompromisszumot és kétértelmûséget, melyek hozzáalakítanának minket e világ gondolkodásához. A világban kell lennünk, de nem a világból valóknak, azzal az erõvel, melyet Krisztustól kapunk, aki halálával és föltámadásával legyõzte a világot.

"Hálát adok Neked, mert csodálatosan teremtettél": ünnepelni az élet Evangéliumát.

83. Azt a küldetést kaptuk, hogy a világban "az életet szolgáló nép" legyünk, ezért hirdetésünknek az élet Evangéliuma igazi és sajátos ünneplésévé is kell válnia. Ennek az ünneplésnek az a célja, hogy szertartásai, jelképei, cselekményei figyelemfölkeltõ erejével értékes és jelentõs hellyé váljon, ahol továbbadjuk ennek az Evangéliumnak a szépségét és nagyságát.

Ennek érdekében magunkban és másokban elsõsorban egyfajta szemlélõdõ látásmódot kell kialakítanunk. Ez a látásmód az élõ Istenbe vetett hitbõl születik, aki úgy teremtett minden embert, mint csodajelet. Annak a látása ez, aki az életet a maga mélységében látja, fölfogja ingyenességét, szépségét, szabadságra és felelõsségre hivatottságát. Annak a látása ez, aki a valóságot nem birtokolni akarja, hanem ajándékként fogadja el, s mindenben fölfedezi a Teremtõ visszfényét, s minden személyben az Õ eleven képmását. Ez a látás nem fordul el reményvesztetten attól, aki beteg, szenved, kitaszított vagy épp a halál küszöbén áll, hanem engedi, hogy mindezen helyzetektõl megszólítva keresse értelmüket, s épp e körülmények között észrevegye a másik arcán a találkozás, a dialógus és szolidaritás vágyát.

Itt az ideje, hogy valamennyien magunkévá tegyük ezt a látásmódot, és újra képessé váljunk arra, hogy vallásos ámulattal telt lélekkel csodáljunk és tiszteljünk minden embert, miként VI. Pál egyik karácsonyi üzenetében buzdított erre. E kontemplatív látástól serkentve a megváltottak új népe nem tud mást tenni, mint hogy az öröm, dicséret és hála himnuszára fakad az élet fölmérhetetlen ajándékáért, annak a meghívásnak a misztériumáért, mely minden embert a kegyelem életére hív Krisztusban, és végnélküli közösségre a Teremtõ és Atya Istennel.

84. Az élet Evangéliumának ünneplése az élet Istenének ünneplése, Istené, aki ajándékozza az életet: "Dicsérnünk kell az örök Életet, melybõl önmagától árad minden élet; s akitõl az élet minden benne részesedõhöz a maga módján jut el... Ez az isteni élet önmagában minden más élet létrehozója és éltetõje; és minden élet és élõ mozdulat ebbõl az életbõl való, mely minden élet fölött áll és minden élet elve. A lelkek belõle nyerik halhatatlanságukat, miként az állatok és az összes növények is tõle kapják az élet alacsonyabb fokát... Ez az élet ad a testbõl és lélekbõl összetett embereknek olyan életet, mely megközelíti az angyalokét, amikor elfordultunk tõle, túláradó jósággal megtérít és visszahív, s ami ennél még istenibb, ígéri, hogy egész valónkat, lelkünket és testünket a halhatatlan életbe átviszi: ... és kevés azt mondani, hogy Õ az eleven élet: Õ az élet elve, az élet egyetlen oka és forrása. ... Minden élõnek látnia és dicsérnie kell Õt, a túláradó életet."

A Zsoltároshoz hasonlóan mi is egyéni és közösségi mindennapos imádságunkban dicsérjük és áldjuk Atyánkat, az Istent, aki megformált minket anyánk méhében, már akkor látott és szeretett bennünket és igen nagy örömmel kiáltjuk: "áldalak téged, mert csodálatosan megalkottál; csodálatosaka te mûveid, és az én lelkem nagyon ismeri azokat." Igen, "ez a halandó élet minden szorongása, sötét misztériuma, szenvedése és törékenysége ellenére szépséges tény, mindig eredeti és megindító csoda; olyan esemény, mely méltó arra, hogy örömben és dicsõségben énekeljük meg". Smi több, az ember és élete nem csupán úgy jelenik meg elõttünk, mint a teremtés legnagyobb csodáinak egyike, hanem Isten az embernek szinte isteni méltóságot adott. Minden születõ gyermekben, minden élõ vagy haldokló emberben fölismerjük Isten dicsõségének képmását: ezt a dicsõséget ünnepeljük minden emberben, az élõ Isten jelében, Jézus Krisztus képmásában.

Nemcsak arra vagyunk hivatva, hogy a személyes és közösségi imádsággal kifejezzük csodálatunkat és hálánkat az ajándékba kapott életért, hanem mindenekelõtt arra, hogy a liturgikus esztendõ ünnepeivel befogadjuk, ízleljük és közöljük az élet Evangéliumát. Külön meg kell emlékeznünk a szentségekrõl, az Úr Jézus üdvözítõ jelenlétének és tevékenységének hatékony jeleirõl a keresztény életben: ezek részesítik az embert az isteni életben azáltal, hogy biztosítják azokat a lelki energiákat, melyekre szüksége van az élet, a szenvedés és a halál teljes igazságának megvalósításához. A liturgikus ünneplések, s fõként a szentségek kiszolgáltatása -- a szertartások jelentésének újrafölfedezése és megfelelõ értékelésük következtében -- egyre alkalmasabbá válnak a születés, az élet, a szenvedés és a halál teljes igazságának kifejezésére, és segítenek ezeket úgy átélni, mint a meghalt és föltámadott Krisztus húsvéti misztériumában való részesedést.

85. Az élet Evangéliumának ünneplésében becsülnünk és értékelnünk kell azokat a megnyilvánulásokat és szimbólumokat, melyek a különbözõ kultúrák hagyományaiban és a népszokásokban találhatók. Olyan alkalmak és formák ezek, mellyekkel a különbözõ országokban és kultúrákban a születés miatti örömöt, a minden embert megilletõ tiszteletet és oltalmat, a szenvedõ vagy szûkölködõ iránti gondoskodást, az öreg és haldokló mellett állást, a gyászoló iránti részvétet, s a halhatatlanság vágyát és reményét fejezik ki.

Mindezek tudatában s magamévá téve a Bíboros Konzisztórium 1991-ben megfogalmazott kezdeményezését, javaslom, hogy tartsuk meg minden évben az Élet Napját, miként néhány püspöki konferencia már teszi is. E napot a helyi Egyház minden tagjának aktív részvételével készítsék elõ és ünnepeljék. Fõ célja, hogy az egyéni lelkiismeretekben, a családokban, az Egyházban és a polgári társadalomban fölébressze az emberi élet értelmének és értékének elismerését, mindig és minden állapotban; külön is a figyelem központjába állítva az abortusz és az eutanázia súlyosságát, anélkül azonban, hogy mellõznék az életnek azon egyéb mozzanatait és szempontjait, melyeket az épp aktuális helyzet esetrõl esetre fontossá tesz.

86. Az Istennek kijáró szellemi kultusz természetének megfelelõen az élet Evangéliuma ünneplésének az önátadásban és mások szeretetébenmegélt mindennapi életben kell megvalósulnia. Így egész életünk az élet ajándékának hiteles és felelõs elfogadása és Isten õszinte és hálás dicsérete lesz, akitõl ezt az ajándékot kaptuk. Ez történik férfiak és nõk, gyermekek és felnõttek, fiatalok és öregek, egészségesek és betegek megszámlálhatatlan, gyakran rejtett és alázatos önátadásában.

E szeretetben és emberségben gazdag légkörben hõsies gesztusok is születnek. Ezek az élet Evangéliumának legnagyobb ünnepei, mert teljes önátadással hirdetik azt; a szeretet legnagyobb fokának, az élet odaadásának fénylõ megnyilvánulásai; részesedést jelentenek a kereszt misztériumában, melyen Jézus föltárja, mennyit ér neki minden ember élete, s hogy miként valósul meg ez az élet a teljes odaadásban. A kiáltó hõsiességek mellett ott van a mindennapi hõsiesség is, ajóságnak azok az apró vagy nagy tettei, melyek az élet hiteles kultúráját táplálják. Ezek között különleges elismerést érdemel szervek erkölcsileg elfogadható formában történõ ajándékozása, mely az élet vagy a gyógyulás lehetõségét adja vissza már reménytelen betegeknek.

Ehhez a mindennapos hõsiességhez tartozik az a csöndes, de mennyire termékeny és ékesszóló tanúság, melyet "azok a bátor édesanyák tesznek, akik fönntartások nélkül adják oda magukat családjuknak, akik elszenvedik a szülés fájdalmait és készek minden fáradságra és áldozatra, hogy minél inkább odaadjanak mindent, ami jó csak bennük van." Küldetésük teljesítése közben "ezek a hõs édesanyák nem mindig találnak támogatásra környezetükben, sõt a tömegkommunikációs eszközök által hirdetett életmodellek nem kedveznek az anyaságnak. A haladás és a modernség nevében túlhaladottnak mondják a hûség, a tisztaság és az áldozat értékeit, melyeknek a keresztény jegyesek és édesanyák hosszú sora volt és marad hordozója... Köszönet nektek, hõs édesanyák, legyõzhetetlen szeretetetekért! Köszönet nektek, Istenbe és az Õ szeretetébe vetett rendíthetetlen bizalmatokért. Köszönet életetek áldozatáért... Krisztus a húsvéti misztériumban megfizet nektek az ajándékért, amit adtatok. Neki ugyanis van hatalma ahhoz, hogy visszaadja az életet, amit Õérte föláldoztatok."

"Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek?": szolgálni az élet Evangéliumát.

87. A Krisztus királyi küldetésében való részesedés erejében az emberi élet támogatását és gyarapítását a szeretet szolgálata által kell megvalósítani, mely személyes tanúságtételben fejezõdik ki az önkéntes szolgálatok különbözõ formáiban, a társadalmi mozgalmakban és a politikai elkötelezettségben. Ez különösen sürgetõ igénye a jelen órának, amikor a "halál kultúrája" oly nagy erõvel száll szembe az"élet kultúrájával", s gyakran fölülkerekedni látszik. De még ezt megelõzõen olyan követelmény, mely "a szeretet által tevékeny hitbõl" születik, miként Jakab levele figyelmeztet "Testvéreim, mit használ, ha valaki azt állítja. hogy van hite, de belõle fakadó tettei nincsenek? Üdvözítheti-e a hite? Ha valamelyiktestvérnek nem volna ruhája és nem volna meg a mindennapi tápláléka, és egyikõtök így szólna hozzá: 'Menj békében, melegedj és lakjál jól!', de nem adnátok meg neki, amire a testének szüksége van, mit használna? Ugyanígy a hit is: ha nincsenek tettei, halott önmagában."

A szeretet szolgálatát sajátos lelkületnek kell mozgatnia és meghatároznia: úgy kell törõdnünk a másikkal, mint Istentõl a felelõsségünkre bízottszeméllyel. Jézus tanítványaiként arra vagyunk hivatva, hogy felebarátnak tekintsünk minden embert, elõnyben részesítve azt, aki szegényebb, magányosabb, rászorulóbb. Éppen az éhezõnek, szomjazónak, hontalannak, ruhátlannak, betegnek, fogolynak -- ugyanígy a meg nem született gyermeknek, a szenvedõ vagy haldokló öregnek -- nyújtott segítség lehetõség arra, hogy Jézusnak szolgáljunk, miként Õ maga mondta: "Valahányszor megtettétek egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek". Éppen ezért nem vehetjük hallatlanba Aranyszájú Szent János mindig aktuális fölhívását és ítéletét: "Tisztelni akarod Krisztus testét? Ne menj el mellette, ha ruhátlan: és ne itt, a templomban tiszteld meg selyemruhákkal, hogy odakinn, ahol fázik és mezítelen, elmenj mellette."

Az életnek szóló szeretetszolgálatnak nagyon egységesnek kell lennie: nem tûrheti a pártoskodást vagy diszkriminációt, mert az emberi élet minden szakaszában és helyzetében szent és sérthetetlen; oszthatatlan érték. Tehát az egész életet és mindenki életét kell gondjainkba venni. Sõt, még mélyebbre hatolva az élet és a szeretet gyökeréig kell elmenni.

Minden férfi és nõ mélységes szeretetébõl kiindulva fejlõdött ki a századok során a szeretet rendkívüli történelme, mely az egyházi és apolgári életbe számos, az elfogulatlan szemlélõben csodálatot keltõ szervezetet hozott létre az élet szolgálatára. Olyan történet ez, melyet megújult felelõsségérzettel minden keresztény közösségnek folytatnia kell, sokféle lelkipásztori és szociális tevékenységgel. Meg kell valósítani a születõ élet gondozásának diszkrét és hatékony formáit, különleges gonddal azokra az édesanyákra, akik még az apa támogatása nélkül is világra merik hozni gyermeküket és nevelik õt. Hasonló gondoskodást igényelnek a kitaszítottak, a szenvedõk, s egész különösen az öregek.

88. Mindez igényli a türelmes és bátor nevelõ tevékenységet, mely mindenkit arra indít, hogy viseljük egymás terhét; a szolgálatra szóló hivatások állandó támogatását fõként a fiatalokban; valamint a konkrét és maradandó, evangéliumi szellemû kezdeményezések megvalósulását.

Megfelelõ szakértelemmel és komolysággal sokféle eszközt kell fölhasználni. Az élet fakadása körül a születésszabályozás természetes módszereinek intézményei adnak hatékony segítséget a felelõs atyaság és anyaság kérdéseiben, miközben a gyermeken kezdve minden személyt önmagáért elismernek és tisztelnek, és minden döntést az õszinte önátadás vezérel. A házassági és családi tanácsadók a személy, a házaspár és a szexualitás keresztény látásának megfelelõ antropológia fényében adott tanácsaikkal értékes szolgálatot tesznek a szeretet és az élet értelmének fölfedezéséhez, és minden családot támogatnak abban, hogy az élet szentélye lehessen. A születõ élet szolgálatában állnak azok a házak és központok, melyek az élet elfogadását segítik. Támogatásukkal sok leányanya vagy nehézségekkel küzdõ házaspár tud fölülemelkedni a születendõ vagy már megszületett élet fogadásával járó félelmeken.

A bajba jutott, kisiklott, beteg, kirekesztett életeket gondozó és befogadó intézmények -- mint pl. a kábítószereseket rehabilitáló, az árvákkal, szellemi fogyatékosokkal, AIDS-betegekkel, hontalanokkal foglalkozó közösségek -- ékes megnyilvánulásai annak, hogy a szeretet találékony és mindenkinek tudja adni az élet új reményét és konkrét lehetõségeit.

Amikor pedig a földi élet a vége felé közeledik, megint csak a szeretet az, amely megtalálja a legmegfelelõbb módokat, hogy az öregek -- fõként, ha nem tudják ellátni magukat vagy gyógyíthatatlan betegek -- emberi környezetet és szükségleteiknek, magányuknak és félelmeiknek megfelelõ válaszokat kapjanak. Ebben a helyzetben pótolhatatlan szerepe van a családoknak; õk azonban igen nagy segítséget kaphatnak szervezetektõl, s amikor szükséges, a csillapító kúrák idején a megfelelõ egészségügyi és szociális szolgálatoktól, akár kórházakban, akár otthon.

Ugyancsak megfontolandó a kórházak, a klinikák és a szanatóriumok szerepe: rendeltetésük nemcsak az, hogy betegeket és haldoklókat ápoljanak, hanem hogy olyan környezetté váljanak, ahol a szenvedést, a fájdalmat és a halált tisztelettel veszik körül, s emberi és sajátos keresztény tartalmának megfelelõen értelmezik. Nagyon határozottan és hatékonyan meg kell mutatkoznia ennek a szerzetesek kezében lévõ vagy bármilyen formában az Egyházhoz kapcsolódó intézményekben.

89. Ezeket az életet szolgáló intézményeket és minden konkrét kezdeményezést olyan jól felkészült személyeknek kell irányítaniuk, akik teljesen tudatában vannak annak, mennyire döntõ az élet Evangéliuma az egyén és a társadalom java szempontjából.

Sajátos felelõsség hárul az egészségügyben dolgozókra: orvosokra, gyógyszerészekre, betegápolókra, kórházlelkészekre, szerzetesekre és szerzetesnõkre, adminisztrátorokra és önkéntesekre. Foglalkozásuk követeli tõlük, hogy õrizzék és szolgálják az életet. A mai társadalmi és kulturális környezetben, melyben az orvoslás könnyen elveszíti eredeti erkölcsiségét, olykor nagy kísértésnek vannak kitéve, hogy manipulálják az életet vagy egyenesen a halál munkásai legyenek. E kísértéssel szemben ma rendkívül megnõtt a felelõsségük, mely legmélyebb indítékát és legerõsebb támaszát éppen az orvoslás bensõ és elengedhetetlen etikai jellegébõl kapja; miként az ókori és mindig aktuális hipokkratészi eskü kifejezi, mely szerint minden orvos köteles föltétel nélkül tisztelni az emberi életet és annak szent voltát.

Az ártatlan emberi élet föltétlen tisztelete megköveteli a lelkiismereti tiltakozást is a mûvi abortusszal és az eutanáziával szemben. A "gyilkolást" soha nem lehetgyógyító beavatkozásnak tekinteni, akkor sem, ha csak eleget akarnak tenni a szenvedõ kérésének: inkább megtagadása a gyógyító foglalkozásnak, mely természete szerint szenvedélyes és makacs "igen" az életre. Az orvosbiológiai kutatásnak is, mely igen nagy jótéteményeket ígér az emberiségnek, mindig vissza kell utasítani az olyan kísérleteket, kutatásokat vagy alkalmazásokat, melyek -- mivel nem veszik figyelembe az emberi lény sérthetetlen méltóságát -- már nem az emberek szolgálatában állnak, hanem a segítés látszatával tönkreteszik õket.

90. Különleges szerep betöltésére hivatottak az önkéntesek. Nagyon értékes szolgálatot végeznek az élet érdekében, amikor szaktudásukat nagylelkû és ingyenes szeretettel kapcsolják össze. Az élet Evangéliuma készteti õket arra, hogy az egyszerû emberbaráti érzést Krisztus szeretetének magasságába emeljék; hogy a mindennapok fáradtsága közepette visszaszerezzék minden ember méltóságának tudatát; hogy elinduljanak a szükséget szenvedõk földerítésére, ha szükséges, új utakat is keresve arrafelé, ahol nagyobb a szükség és gyengébbek a segítségre várók.

A szeretet kitartó realizmusa megkívánja, hogy az élet Evangéliumát szolgálják a társadalmi mozgalmak és a politikai elkötelezettség azáltal, hogy képviselik és védik az élet értékét a mai egyre bonyolultabb és összetettebb társadalmakban. Az egyéneknek, családoknak, csoportoknak és társulásoknak különbözõ címeken és módokon megvan a maguk felelõssége a társadalmi mozgalmakban és a kulturális, gazdasági, politikai és törvényhozási programok kidolgozásában, melyek mindenkit tisztelve és a demokratikus együttélés szabályai szerint hozzájárulnak egy olyan társadalom építéséhez, melyben elismerik és oltalmazzák minden személy méltóságát, és óvják és támogatják mindenki életét.

Ez a feladat különösen is terheli a közügyek felelõseit. Nekik, akik a közjó és az ember szolgálatára hivatottak, az a kötelességük, hogy bátor döntéseket hozzanak az élet javára, fõként a törvényhozásban. Egy demokratikus államban, ahol a törvények és döntések sokak egyetértésén alapulnak, a hatalommal fölruházott egyénekben meggyöngülhet a személyes felelõsség érzése. Errõl azonban senki soha le nem mondhat, fõként ha törvényhozó vagy döntési mandátuma van, melyért felelõssé teszi Isten, a saját lelkiismerete és az egész társadalom elõtt, ha az igazi közjó ellen hozott egy döntést. Igaz, hogy a törvények az emberi élet védelmének nem egyetlen eszközei, szerepük azonban igen nagy, s olykor meghatározó a gondolkodásmód vagy szokás kialakulásában. Újra megismétlem, hogy egy olyan törvény, mely sérti az ártatlan élethez való természetes jogot, igazságtalan, és mint ilyen, nincs hatálya. Éppen ezért határozottan megújítom fölhívásomat az összes politikus felé, hogy ne hozzanak olyan törvényeket, melyek mellõzvén a személy méltóságát, gyökerében fenyegetik a polgári együttélést.

Az Egyház tudja, hogy a pluralista demokráciában a különbözõ erõs kulturális irányzatok jelenléte miatt nehéz megvalósítani az élet hatékony, törvényes védelmét. A bizonyosság azonban, hogy az erkölcsi igazság szükségszerûen visszhangot kelt minden lelkiismeretben, bátorítsa a politikusokat, elsõsorban a keresztényeket, hogy ne veszítsék kedvüket, és olyan döntéseket hozzanak, melyek -- számolva a konkrét lehetõségekkel -- elvezetnek egy, az élet értékét elismerõ és támogató igazságos rend helyreállításához. Ebbõl a szempontból ki kell emelnünk, hogy nem elég kiküszöbölni a rossz törvényeket. Az életelleni támadásoknak kedvezõ okokat kell eltávolítani, elsõsorban azáltal, hogy biztosítják a családot és az anyaságot megilletõ támogatást: a családpolitikának kell lennie az egész szociális politika kiindulópontjának és motorjának. Éppen ezért olyan szociális és törvényhozói kezdeményezéseket kell tenni, melyek képesek biztosítani a feltételeket az atyaság és anyaság hiteles döntésszabadságához. Továbbá újra kell rendezni a munkaügy, az urbanisztika, a lakáspolitika és a szolgáltatások dolgait, hogy össze lehessen hangolni a munkára és a családra fordítandó idõt, s valóban lehetõvé váljon a gyermekek és az öregek gondozása.

91. Az életet szolgáló politika jelentõs fejezete ma a népesedés. Kétségtelen, hogy a közhatalomnak feladata "kezdeményezni a népesedés irányítását" ; de e kezdeményezéseknek mindig tiszteletben kell tartaniuk a házaspárok és családok elsõdleges és elidegeníthetetlen felelõsségét, és nem folyamodhatnak olyan módszerekhez, melyek figyelmen kívül hagyják a személyt és annak alapvetõ jogait, elsõsorban az ártatlan ember élethez való jogát. Ezért erkölcsileg elfogadhatatlan, hogy a születések szabályozása céljából olyan eszközöket támogassanak vagy kényszerítsenek, mint a fogamzásgátlás, a sterilizáció és az abortusz.

A demográfiai probléma megoldásának útjai egészen mások: a kormányoknak és a különbözõ nemzetközi szervezeteknek mindenekelõtt arra kell törekedniük, hogy olyan gazdasági, szociális, egészségügyi és kulturális feltételeket teremtsenek, melyek segítik a házastársakat, hogy igaz felelõsséggel és teljes szabadsággal dönthessenek a nemzés kérdésében; továbbá fokozniuk kell erõfeszítéseiket "a gazdasági növekedésért és a gazdagság igazságosabb elosztásáért, hogy mindenki egyformán részesedhessék a teremtett javakból. Világméretekben kell megoldást találni, létrehozván a hiteles gazdasági közösséget és a javak elosztását nemzetközi és nemzeti téren egyaránt." Egyedül ez az a megoldás, mely tiszteletben tartja a személyek és a családok méltóságát s a népek hiteles kulturális örökségét.

Széleskörû és összetett tehát az élet Evangéliumának szolgálata. E szolgálat egyre inkább a többi Egyházak és egyházi közösségek tagjaival való tevékeny együttmûködés értékes területének látszik a cselekedetek ökumenizmusának azon vonalán, melyet a II. Vatikáni Zsinat a magatekintélyével bátorított. Ezen túlmenõen gondviselésszerû tere a dialógusnak és az együttmûködésnek más vallások követõivel ésminden jóakaratú emberrel: az élet védelme és gyarapítása senkinek nem monopóliuma, hanem mindenki feladata és felelõssége. A harmadik évezred vigiliáján elõttünk álló kihívás kemény: csak az élet értékében hívõk egyetértõ együttmûködése tudja elhárítani a civilizáció összeomlását, minek következményei beláthatatlanok lennének.

"Íme, az Úr öröksége a gyermekek, a méh gyümölcse az Õ áldása": a család "az élet szentélye"

92. "Az élet népében és az életet szolgáló népben" nagyon fontos a család felelõssége: az a felelõsség, mely természetébõl -- tudniillik hogy az élet és a szeretet házasságra alapozott közössége -- és küldetésébõl fakad, és arra szólítja, hogy "õrizze, nyilatkoztassa ki és közölje a szeretetet." Isten szeretetérõl van itt szó, melynek a szülõk munkatársai, szinte tolmácsai az élet továbbadásában és az Atya tervei szerinti nevelésében. A szeretet mûve ugyanis az ingyenesség, az elfogadás, az ajándékozás: a családban mindenkit elismernek, tisztelnek és elfogadnak, mert személy, s aki jobban rászorul, az intenzívebb és éberebb gondoskodásban részesül.

A család hivatása, hogy tagjai életét a születéstõl a halálig kíséri. Valóban "az élet szentélye, ... az a hely, ahol az életet, Isten ajándékát megfelelõ módon fogadni lehet, meg lehet védeni a sokféle támadással szemben, és az kibontakozhat egy hitelesen növekvõ emberség igényei szerint." Ezért meghatározó és pótolhatatlan a család szerepe az élet kultúrájának építésében.

A család mint családi egyház arra hivatott, hogy hirdesse, ünnepelje és szolgálja az élet Evangéliumát. E feladat elsõsorban a házastársakat érinti, akik arra hivatottak, hogy továbbadják az életet, mindig tudatában lévén a nemzés értelmének, tudniillik hogy az kiváltságos esemény, melyben megnyilvánul, hogy az emberi élet olyan ajándék, melyet el kell ajándékozni. Egy új élet nemzésében a szülõk fölfedezik, hogy a gyermek "kölcsönös szeretetük önátadásának gyümölcse, ugyanakkor ajándék mindkettõjüknek: ajándékból fakadó ajándék."

A család elsõsorban a gyermekek nevelésével tesz eleget az élet Evangéliuma hirdetésére szóló küldetésének. A szülõk szóval éspéldával a mindennapi élet kapcsolataiban és döntéseiben, konkrét megnyilvánulásaikkal bevezetik gyermekeiket a hiteles szabadságba, mely az õszinte önátadásbanvalósul meg; kimûvelik bennük a másik tiszteletét, az igazságérzetet, a szívélyes elfogadást, a dialógust, a nagylelkû szolgálatot, a szolidaritást és minden más értéket, mely segít az életet ajándékként élni. A keresztény szülõi nevelés a gyermekek hitét is szolgálja, és segít nekik, hogyteljesítsék Istentõl kapott hivatásukat. A nevelõi küldetés része az is, hogy tanítsák és tanúsítsák a gyermeknek a szenvedés igazi értelmét: ezt teszik akkor, ha figyelmesek minden körülöttük lévõ szenvedésre, és együttérzõ segítséget nyújtanak a beteg és öreg családtagoknak.

93. Ezenfelül a család ünnepli az élet Evangéliumát a mindennapos egyéni és családi imádsággal: dicséri és áldja az Urat az élet ajándékáért, és kéri a világosságot és az erõt, hogy szembe tudjon nézni a nehézségekkel és a szenvedéssel, és meg tudja õrizni a reményt. De az igazi ünneplés, mely tartalmat ad az imádság és istentisztelet minden formájának, az, amely a család mindennapi életében fejezõdik ki, ha az szeretetbõl és ajándékozásból történik.

Így az ünneplés átalakul az élet Evangéliuma szolgálatává, mely a szolidaritásban fejezõdik ki. Ez a családban és a család körül úgy mutatkozik meg, mint a mindennapok apró és alázatos tetteiben tapasztalható finom, éber és szíves figyelem. A családok közti szolidaritás rendkívül jelentõs megnyilvánulása a szüleiktõl elhagyott vagy súlyos bajba került gyermekek örökbefogadására vagy gondozásba vételére való készség. Az igazi atyai és anyai szeretet túl tud lépni a test és vér kötelékein, és el tudja fogadni más családok gyermekeit is, biztosítva számukra mindazt, amire szükségük van, hogy élni és fejlõdni tudjanak. Az örökbefogadás formái közül érdemes fölfigyelnünk a táv-örökbefogadásra, amit olyankor tanácsos elõnyben részesíteni, amikor a gyermekek elhagyásának egyetlen indítéka a család nagy szegénysége. Az örökbefogadásnak ez a változata ugyanis megadja a szülõknek a szükséges segítséget, hogy nevelni tudják gyermekeiket, akik így megmaradhatnak természetes környezetükben.

Ha a szolidaritást úgy értjük, mint "szilárd és maradandó elhatározást a közjó szolgálatára", akkor meg kell valósítani társadalmi és politikai részvétel formájában is. Következésképpen az élet Evangéliumának szolgálata magával hozza azt is, hogy a családok megfelelõ társulások révén hassanak oda, hogy a törvények és az állami intézmények semmiképp se sértsék az élethez való jogot -- egészen a fogantatástól a természetes halálig --, hanem oltalmazzák és mozdítsák elõ azt.

94. Különleges hely illeti meg az öregeket. Míg egyes kultúrákban a korosabb személy jelentõs aktív szerepben a családon belül marad, más kultúrákban az öreget haszontalan tehernek érzik és magára hagyják: az utóbbi esetben könnyen támad a kísértés, hogy eutanáziához folyamodjanak.

Tûrhetetlen az öregek kirekesztése vagy elutasítása. Jelenlétük a családban vagy legalábbis közelségük a családhoz -- amikor a lakás kicsisége vagy más okok miatt jelenlétük lehetetlen -- alapvetõ fontosságú a különbözõ nemzedékek kölcsönös értékcseréje és az egymást gazdagító kapcsolatok légkörének megteremtéséhez. Jelentõs tehát, hogy megõrizzék vagy, ahol elveszett, helyreállítsák a nemzedékek közötti "megegyezést" arra, hogy az útjuk végéhez érkezett öreg szülõk gyermekeiktõl visszakapják azt az elfogadást és szolidaritást, amit fiatalon õk tanúsítottak születõ gyermekeik iránt: ezt kívánja a tiszteld atyádat és anyádat isteni parancs iránti engedelmesség. De nemcsak ennyirõl van szó. Az öreget nemcsak úgy kell tekinteni, mint aki figyelemre, közelségre és szolgálatra szorul. Õ is nagyon értékesen hozzájárul az élet Evangéliumához. A hosszú évek alatt gyûjtött gazdag tapasztalatból a bölcsesség osztogatója, a remény és a szeretet tanúja lehet, és azzá is kell válnia.

Ha igaz az, hogy "az emberi nem jövõje a családtól függ", azt is el kell ismernünk, hogy a mai szociális, gazdasági és kulturális körülmények nehezebbé és fáradságosabbá teszik a család feladatát az élet szolgálatában. Sürgetõen szükséges, hogy magát a családot segítsék és támogassák, hogy megvalósíthassa az "élet szentélye" hivatását, mint a társadalom olyan sejtje, mely szereti és elfogadja az életet. A társadalomnak és az államoknak biztosítaniuk kell mindazt a támogatást, gazdaságilag is, mely szükséges, hogy a családok emberibb módon tudjanak válaszolni saját problémáikra. Az Egyház részérõl fáradhatatlanul elõ kell segíteni egy olyan családi lelkipásztorkodást, mely képes arra, hogy minden családot ösztönözzön az élet Evangéliuma szerinti küldetésének bátor és örömteli fölfedezésére és teljesítésére.

"Úgy éljetek mint a világosság fiai": a kulturális fordulat megvalósításáért.

95. "Úgy éljetek mint a világosság fiai... keressétek, ami kedves az Úrnak és ne legyen részetek a sötétség terméketlen tetteiben". A mai társadalmi környezetben, melyet az "élet kultúrája" és a "halál kultúrája" közötti drámai harc jellemez, ki kell érlelni egy erõs kritikai érzéket, mely fölismeri az igaz értékeket és a hiteles igényeket.

Sürgetõ feladat a lelkiismeretek általános mozgósítása és a közös etikai erõfeszítés, hogy mozgásba lendüljön az életet szolgáló nagy stratégia. Mindannyiunknak együtt kell építenünk az élet új kultúráját. Ez a kultúra új, mert képes az emberi élet körüli mai hatalmas problémákkal szembenézni és megoldani azokat; új, mert az összes keresztények komoly és tevékeny meggyõzõdéssel teszik magukévá; új, mert képes komoly és bátor kulturális szembeszállásra mindenkivel. E kulturális fordulat sürgõssége történelmi helyzetünkhöz kötõdik, de az Egyház sajátos evangelizáló küldetésében gyökerezik. Az Evangéliumnak ugyanis az a célja, hogy "belülrõl formálja át, újítsa meg az emberiséget" ; olyan mint a kovász, mely megkeleszti az egész tésztát, s mint ilyen arra van rendelve, hogy áthassa és belülrõl lelkesítse az összes kultúrákat, hogy azok az ember és élete egész igazságát megmutathassák.

Azzal kell kezdenünk, hogy a keresztény közösségeken belül megújítjuk az élet kultúráját. Nagyon gyakran a hívõk, még azok is, akik aktív részesei az egyházi életnek, szakadást látnak a keresztény hit és annak az életre vonatkozó etikai követelményei között, s így erkölcsi szubjektivizmusba és ennek megfelelõ elfogadhatatlan cselekvésre jutnak. Nagyon világosan és bátran meg kell kérdeznünk önmagunkat, hogy az életnek milyen kultúrája terjedt el ma egyházmegyéink hívei, családjai, csoportjai és közösségei között. Ugyanilyen világosan és határozottan kell meghatároznunk, hogy milyen lépéseket kell tennünk az élet szolgálatára, annak teljes igazsága szerint. Ugyanakkor elõ kell mozdítanunk a komoly és elmélyült párbeszédet mindenkivel, még a nem keresztényekkel is, az emberi élet alapvetõ problémáiról, a szellemi mûhelyekben, különbözõ foglalkozási területeken, s ahol az emberek mindennapos élete zajlik.

96. E kulturális változás megvalósítása felé az elsõ és alapvetõ lépés az erkölcsi lelkiismeret formálása minden emberi élet páratlan és sérthetetlen értékének kérdésében. Nagyon jelentõs újra fölfedezni az élet és a szabadság közti elszakíthatatlan kapcsolatot. Oszthatatlan javak ezek: ha megsértik az egyiket, a másik sem marad sértetlen. Nincs igaz szabadság ott, ahol az életet nem fogadják el és nem szeretik; nincs teljes élet, csak a szabadságban. Továbbá e kettõnek természetes és különleges kapcsolata van egymással, mely föloldhatatlanul összeköti õket: a szeretetre szóló meghívás. E szeretet mint õszinte önátadás a személy életének és szabadságának legigazibb értelme.

Nem kevésbé meghatározó a lelkiismeret formálásában a szabadságot az igazsághoz kapcsoló kötelék fölfedezése. Miként már többször hangsúlyoztam, a szabadság elszakítása az objektív igazságtól lehetetlenné teszi, hogy a személy jogait megbízható, racionális alapokra helyezzék, és elõkészíti azt, hogy a társadalomban eluralkodjon az egyének kormányozhatatlan anarchiája vagy a közhatalomra nézve halálos totalitarizmus.433

Lényeges tehát, hogy az ember elismerje teremtmény voltának nyilvánvalóságát, s hogy a létet és az életet ajándékul és feladatként kapja Istentõl: az ember csak e veleszületett létbeli függés elfogadásával képes teljesen megvalósítani életét és szabadságát, ugyanakkor tiszteletben tartani minden más személy életét és szabadságát. Ezzel nyilvánvalóvá válik, hogy "minden kultúra központjában az a magatartás áll, amit az ember a legnagyobb misztérium, Isten misztériuma színe elõtt tanúsít". Ha tagadják Istent, s úgy élnek, mintha Õ nem létezne, vagy nem tartják be a parancsolatait, könnyen úgy végzik, hogy tagadják vagy megsértik az emberi személy méltóságát és élethez való sérthetetlen jogát is.

97. A lelkiismeret formálásához szorosan kapcsolódik a nevelõi munka, mely segíti az embert, hogy egyre inkább ember legyen, egyre mélyebbre vezeti az igazságban, irányítja az élet növekvõ tisztelete felé és olyanná alakítja, hogy helyes kapcsolatokat tudjon kialakítani más személyekkel.

Különösen fontos, hogy az élet értékére neveljenek a gyökereitõl kezdõdõen. Merõ illúzió azt gondolni, hogy fölépíthetõ az emberi élet igaz kultúrája, ha a fiatalokat nem segítik -- a maguk igaz tartalmában és bensõ összefüggésükben -- elfogadni és megélni a nemiséget, a szeretetet és egész létüket. A nemiség, az egész személy kincse "a maga belsõ tartalmát azzal mutatja meg, hogy a személyt rávezeti a szeretetben önmaga elajándékozására". A nemiség vulgáris alulértékelése azon fõ okok egyike, melyek a születõ élet megvetéséhez vezetnek: csak az igaz szeretet tudja megõrizni az életet. Nem bújhatunk ki tehát a kötelezettség alól, hogy a serdülõknek és ifjaknak hiteles nevelést nyújtsunk a nemiségre és a szerelemre, olyan nevelést, mely magában foglalja a tisztaságra nevelést is, mert ez az erény segíti a személy érlelõdését, s teszi képessé a test "jegyesi" jelentésének tiszteletére.

Az életre való nevelés magával hozza a házastársak nevelését a felelõs nemzésre. Ez ugyanis a maga igaz tartalmával azt igényli, hogy a házastársak tanulékonyak legyenek az Úr hívó szavára, és úgy cselekedjenek, mint az Õ tervének hûséges végrehajtói: ez akkor történik, ha a család nagylelkûen nyitott az új életek felé, s ezt a nyitottságot akkor is megõrzi az élet szolgálatára, amikor komoly indítékok miatt s az erkölcsi törvény megtartásával úgy döntenek, hogy egy idõre vagy meghatározatlan idõre elkerülik egy új élet születését. Az erkölcsi törvény arra kötelezi õket, hogy minden körülmények között uralják ösztöneiket és szenvedélyeiket, s tartsák tiszteletben a személyükbe írt biológiai törvényeket. Ez a tisztelet teszi törvényessé a nemzés iránti felelõsség szolgálatában a születésszabályozás természetes módszereihez való folyamodást: ezek tudományos szempontból egyre jobbak lesznek és konkrét lehetõséget nyújtanak az erkölcsi értékekkel összhangban lévõ döntésekhez. Az elért eredmények becsületes értékeléséhez túl kell lépni a ma még túlságosan elterjedt elõítéleteken, s meg kell gyõzni a házastársakat, az egészségügyi és szociális dolgozókat a természetes családtervezésre nevelés fontosságáról. Az Egyház elismeréssel van azok iránt, akik áldozatosan és odaadóan, de sokszor lebecsülten foglalkoznak az ilyen módszerek kutatásával és terjesztésével, s ugyanakkor elõmozdítják az erkölcsi értékekre nevelést, melyeket módszerük föltételez.

A nevelés nem teheti meg, hogy nem veszi tekintetbe a szenvedést és a halált is. Ezek ugyanis annyira részei az emberi tapasztalatnak, hogy nemcsak félrevezetõ, hanem hiábavaló a kísérlet is, eltávolítani vagy kitörölni õket. Ehelyett mindenkit segíteni kell abban, hogy fogadja el a maga konkrét és kemény valóságában a mély misztériumot. A fájdalomnak és a szenvedésnek is van értelme és értéke, ha a kapott és ajándékozott szeretettel szoros kapcsolatban élik át. Ezért akartam, hogy minden évben tartsuk meg a betegek világnapját, hangsúlyozván, hogy "a Krisztussal közösségben átélt szenvedés fölajánlásának üdvözítõ jellege a megváltás lényegéhez tartozik". Még a halál is egészen más, mint egy reménytelen esemény: a létezés kapuja, mely az örökkévalóságra nyílik, s azok számára, akik Krisztusban élnek, részesedés az Õ halála és föltámadása misztériumában.

98. Összegezvén elmondhatjuk, hogy az óhajtott kulturális változás mindannyiunktól azt a bátorságot kívánja, hogy egy új életstílust öltsünk magunkra, mely abban mutatkozik meg, hogy a konkrét döntések alapja -- személyes, családi, társadalmi és nemzetközi szinten egyaránt -- az értékek helyes rendje: a lét elsõbbsége a birtoklással, a személy elsõbbsége a dolgokkal szemben. Ez az új életstílus azt is magában foglalja, hogy átlépünk a másik iránti közömbösségbõl az iránta való érdeklõdésbe, és elvetésébõl az elfogadásába: a másik nem konkurrens versenytárs, aki ellen védekezni kell, hanem fivér és nõvér, akivel szolidárisnak kell lennünk; szeretnünk kell õt önmagáért: már puszta jelenlétével gazdagít minket.

Az élet új kultúrája melletti mozgósításból senki se érezze kirekesztettnek magát: mindenkinek megvan a maga fontos szerepe. A család nagyon fontos feladata mellett ott van a tanítóké és a nevelõké is. Leginkább tõlük függ, hogy az igaz szabadságra nevelt fiatalok meg tudják-e õrizni magukban és terjeszteni tudják-e maguk körül az élet hiteles eszményeit, s a családban és a társadalomban növelkedni tudnak-e minden személy tiszteletében és szolgálatában.

Az értelmiségiek is sokat tehetnek az emberi élet új kultúrája fölépítéséért. Különleges feladat hárul a katolikus értelmiségiekre, akik arra hivatottak, hogy tevékenyen legyenek jelen a kultúra kiváltságos mûhelyeiben, az iskolákban és az egyetemeken, a tudományos és technikai kutatásban, a mûvészetekben és a humán gondolkodásban. Az Evangélium éltetõ nedvével táplált tehetségüket és tevékenységüket az élet új kultúrájaszolgálatába kell állítaniuk olyan bizonyított eredményekkel, melyek mások elismerését is kivívják. Éppen e célból alapítottam az Életvédõ Pápai Akadémiát, azzal a feladattal, hogy "kutassa, tanítsa és formálja az élet támogatásával és védelmével kapcsolatos orvosbiológiaés jog fõ problémáit, fõként a keresztény erkölccsel és az egyházi Tanítóhivatallal való közvetlen kapcsolatukban". Különleges szolgálatot kell tenniük az egyetemeknek, fõként a katolikusoknak és a bioetikai intézeteknek.

Nagy és súlyos felelõssége van a tömegtájékoztató eszközök munkatársainak, akik arra hivatottak, hogy a nagy hatású üzenetek az élet kultúrája javát szolgálják. Ezért az életnek nemes és értékes példáit kell bemutatniuk és teret kell biztosítaniuk az emberi szeretet pozitív, s olykor hõsies tanúságtételeinek; nagy tisztelettel kell bemutatniuk a szeretet és a nemiség értékeit, bizonytalankodások nélkül fölébe helyezve mindennek, ami bemocskolja és elsilányítja az emberi méltóságot. A valóság ábrázolásakor kerülniük kell mindent, ami sugallja vagy növeli az élet iránti közömbösséget, megvetést vagy elutasítást. Az igazság iránti gondos hûségben kapcsolják össze az információ szabadságát minden személy tiszteletbentartásával és a mélységes emberiességgel.

99. Az élet javára szóló kulturális fordulatban egyedülálló, s talán meghatározó szerepe van a nõk gondolkodásának és tetteinek: egy "új feminizmus" éltetõivé kell válniuk, mely a "férfiasodás" kísértését elkerülve el tudja ismerni és ki tudja fejezni a polgári együttélés minden megnyilvánulásában az igazi nõi természetet, s így küzd a kizsákmányolás, az erõszak és a diszkrimináció minden formájának legyõzéséért.

Megismételvén a II. Vatikáni Zsinat záró üzenetének szavait, magam is nyomatékos fölhívással fordulok a nõkhöz: "Békítsétek össze a férfiakat az élettel!" Ti arra vagytok hivatva, hogy tanúskodjatok a hiteles szeretet értelmérõl; azaz annak az önátadásnak és elfogadásnak értelmérõl, mely különleges módon valósul meg a házastársi kapcsolatban, de ennek kell minden más személyek közti kapcsolat lelkének is lennie. Az anyaság nagyon finom érzékenységet ébreszt bennetek a másik személy iránt, s ugyanakkor különleges feladatot ró rátok: "Az anyaság különleges közösséget jelent az élet misztériumával, mely az édesanya méhében érlelõdik... A kialakulóban lévõ új emberrel megélt egyedülálló kapcsolat sajátos, a nõ egész személyiségét mélységesen meghatározó magatartást alakít ki az ember, s nem csupán a saját gyermek, hanem általában az ember iránt." Az anya ugyanis elfogad és magában hordoz egy másikat, módot ad neki arra, hogy benne növekedjék, teret ad neki, tiszteli a maga másságában. Így a nõ fölfogja és tanítja, hogy az emberi kapcsolatok akkor hitelesek, ha megnyílnak a másik személy elfogadására, akit elismer és szeret, nem egészségéért, szépségéért, értelmességéért, erejéért, hasznosságáért, hanem személy voltából fakadó méltóságáért. Ez az az alapvetõ többlet, amit az Egyház és az emberiség a nõktõl vár. És mindez a kultúra hiteles megváltozásának helyettesíthetetlen föltétele.

Külön szeretnék hozzátok fordulni, akik abortuszon estetek át. Az Egyház tudja, hogy mi minden befolyásolhatta döntésteket, és biztos abban, hogy sokszor fájdalmas, esetleg drámai volt a döntés. A lelketeken esett seb valószínûleg még mindig nem hegedt be. Valóban, ami történt, mélységesen igazságtalan dolog volt és marad. De ne bátortalanodjatok el és ne hagyjatok föl a reménnyel! Sokkal inkább próbáljátok megérteni a maga igazságában azt, ami történt. Ha még nem tettétek volna meg, alázattal és bizalommal nyíljatok meg a bûnbánatra: az irgalmasság Atyja vár titeket, hogy megbocsásson és megbékítsen a bûnbánat szentségében. Akkor majd megértitek, hogy semmi sincs elveszve, s még a gyermeketektõl is bocsánatot kérhettek, aki most az Úrban él. Barátok és szakemberek segítségével fájdalmas tapasztalatotok tanúságával ti magatok lehettek mindenki élethez való jogának leghatásosabb védõi. Az élet melletti kiállásotokkal, amit esetleg egy új élet születése koronáz meg, s a közeletekben lévõ rászorulók elfogadásával és gondozásával az emberi élet új szemléletének mûvészei lehettek.

100. Az élet új kultúrájáért tett nagy erõfeszítéseink közepette a Krisztusba vetett bizalom erõsít és lelkesít bennünket, aki tudja, hogy a mennyek országához hasonlóan az élet Evangéliuma is növekvõben van és bõséges termést hoz. Kétségtelenül ijesztõ az aránytalanság a "halál kultúráján" munkálkodók kezében lévõ sok és hatalmas eszköz és azon lehetõségek között, melyekkel az "élet és a szeretet kultúrájának" terjesztõi rendelkeznek. Mi azonban tudjuk, hogy bízhatunk Isten segítségében, akinél semmi sem lehetetlen.

E szívbéli bizonyossággal és minden férfi és nõ sorsáért aggódva ismétlem meg ma mindenkinek, amit az õket fenyegetõ veszedelmek közepette nehéz feladataikkal küzdõ családoknak mondtam : sürgetõen szükségünk van az életért szóló nagy imádságra szerte az egész világon. Minden keresztény közösségbõl, csoportból vagy társulásból, minden családból, s minden egyes hívõ szívébõl -- a megszokott és külön ezért mondott imádságokban -- szálljon föl Istenhez, az élet Teremtõjéhez és szerelmeséhez a buzgó kérés. Maga Jézus mutatta meg, hogy az imádság és a böjt a fõ és leghatásosabb fegyver a gonosz erõi ellen, és mondta tanítványainak, hogy egyes ördögök másként nem ûzhetõk ki. Alázattal és bátran kezdjünk újra imádkozni és böjtölni, hogy elnyerjük, hogy a Magasságból jövõ erõ lerontsa a család és a hazugság falait, melyek oly sok fivérünk és nõvérünk szeme elõl takarják el az életellenes magatartások és törvények romlott természetét, és nyissa meg szívüket a szeretet és az élet civilizációját szolgáló vágyakra és elhatározásokra.

"Ezeket megírtuk nektek, hogy a mi örömünk teljes legyen":"az élet Evangéliuma az emberek városának szól."

101. "Ezeket megírtuk nektek, hogy a mi örömünk teljes legyen". Az élet Evangéliumának kinyilatkoztatását mindenkivel közlendõ ajándékként kaptuk: hogy minden ember közösségben legyen velünk és a Szentháromsággal. A mi örömünk sem lehetne teljes, ha ezt az Evangéliumot nem közölnénk másokkal, hanem megtartanánk magunknak.

Az élet Evangéliuma nem kizárólag a hívõknek szól, hanem mindenkinek. Az élet és megvédésének és gyarapításának kérdése nem egyedül a keresztények kiváltsága. Jóllehet a hitbõl rendkívüli világosság és erõ árad, e kérdés minden -- igazságra törekvõ és az emberiség sorsáért aggódó -- ember lelkiismeretére tartozik. Az életben kétségtelenül van valami szent és vallásos jelleg, de ez semmiképpen sem csak a hívõket szólítja meg: olyan értékrõl van ugyanis szó, melyet minden ember be tud fogadni csupán az értelem fényével is, ezért szükségszerûen mindenkire tartozik.

Éppen ezért, amikor mi mint "az élet népe és az életet szolgáló nép" lépünk föl, elvárjuk, hogy helyesen értelmezzék és megfelelõen fogadják azt, amit teszünk. Amikor az Egyház kijelenti, hogy minden ártatlan személy élethez való jogának feltétlen tiszteletbentartása -- a fogantatástól a halálig -- minden polgári társadalom két pillérének egyike, "egyszerûen egy emberi állam fejlõdését akarja elõmozdítani. Egy olyan államét, amely elsõdleges kötelességének tekinti az emberi személy, fõként a gyöngébbek alapvetõ jogainak védelmét."

Az élet Evangéliuma az emberek városának javára van. Az élet javára cselekedni azt jelenti, hogy a közjó építésével járulunk hozzá a társadalom megújulásához. Lehetetlen ugyanis a közjót építeni anélkül, hogy elismernénk és oltalmaznánk az élethez való jogot, mert ezen alapszik és bontakozik ki az ember összes többi elidegeníthetetlen joga. Nem lehet szilárd alapja egy társadalomnak, ha hirdeti ugyan az emberi személy méltóságának, az igazságosságnak és a békének az értékeit, ugyanakkor gyökeresen ellentmond nekik azáltal, hogy elfogadja vagy eltûri az emberi élet -- fõként a gyenge és kitaszított élet-- megvetésének és megsértésének különbözõ formáit. Csak az élet tisztelete alapozhatja meg és biztosíthatja a társadalom legdrágább és legszükségesebb javait, mint amilyen a demokrácia és a béke.

Nem lehet ugyanis igaz a demokráciánk, ha nem ismeri el minden személy méltóságát és nem tartja tiszteletben annak jogait.

Nem lehet igaz a békénk sem, ha nem védi és gyarapítja az életet. VI. Pál szavai szerint: "Minden élet elleni bûntett támadás a béke ellen, fõként ha az népszokássá válik... Míg ahol az ember jogait valóban vallják s nyilvánosan elismerik és megvédik, a béke a társadalmi együttélés örömteli és tevékeny légköre lesz."

Az "élet népe" örül, hogy megoszthatja törekvését sokakkal, hogy mindig növekedjék az "életet szolgáló nép" száma, s a szolidaritás és a szeretet új kultúrája gyarapodjék az emberek városa igaz javára.

 

BEFEJEZÉS

102. Az enciklika végén tekintetünk önkéntelenül is visszatér az Úr Jézusra, aki "nekünk született Gyermek",n Isten találkozik az emberrel, és kezdetét veszi Isten Fiának útja a földön, egy út, mely az élet kereszten történt elajándékozásában ér célba: halálával legyõzi a halált, s az egész emberiség számára új élet kezdete lesz.

Mária, a Szûzanya mindenki nevében és mindenki javára fogadta be az "életet", ezért õ van a legszorosabb személyes kapcsolatban az élet Evangéliumával. Máriának az angyali üdvözletkor adott beleegyezése és anyasága ott áll az élet misztériumának kezdeténél, Krisztus pedig azért jött, hogy ezt az életet odaajándékozza az embereknek. Azáltal, hogy Mária elfogadta és gonddal szolgálta a testté lett Ige életét, az ember élete kiszabadult a végleges és örök halál kárhozatából.

Ezáltal "Mária, éppen úgy, mint az Egyház -- melynek elõképe --, mindazok Anyja, akik újjászületnek az életre. Annak az életnek Anyja, melybõl valamennyien élnek. Az életet szülvén mintegy újjászülte azokat, akiknek ebbõl az életbõl kell élniük."

Az Egyház Mária anyaságát szemlélve fedezi föl saját anyaságának értelmét és megélésének módját. Ugyanakkor az Egyház anyai tapasztalata föltárja a legmélyebb távlatokat ahhoz, hogy megértsük Mária tapasztalatát, aki nem más, mint az élet elfogadásának és ápolásának páratlan mintaképe.

"Nagy jel tûnt föl az égen: egy napba öltözött asszony": Mária és az Egyház anyasága

103. Az Egyház és Mária misztériumának kölcsönös összefüggése világosan megmutatkozik a Jelenések könyvében leírt "nagy jelben": "Nagy jeltûnt föl az égen, egy napba öltözött asszony, kinek lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból a korona". E jelben az Egyház saját misztériumának képét ismeri föl: a történelemben élve tudja, hogy fölülmúlja a történelmet, mert itt a földön Isten országának "csírája és kezdete." Ezt a misztériumot látja az Egyház teljesen és példaszerûen megvalósulva Máriában. Õ a dicsõséges asszony, akiben Isten terve a legtökéletesebben megvalósulhatott.

A "napba öltözött asszony" -- mondja a Jelenések könyve -- "áldott állapotban volt". Az Egyház tudja, hogy az Úr Krisztust a világ Üdvözítõjét hordozza, s hogy arra hivatott, hogy a világnak ajándékozza õt azáltal, hogy újjászüli az embereket Isten életére. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy e küldetés Mária anyasága által vált lehetségessé, aki méhében foganta és világra szülte azt, aki "Isten az Istentõl", "valóságos Isten a valóságosIstentõl". Mária valóban Isten Anyja, Istenszülõ, kinek anyaságában a legmagasabbra emeltetett az Istentõl minden nõbe írt hivatás az anyaságra. Így Mária az Egyház mintaképe, õ az "új Éva", a hívõk anyja, az "élõk" anyja.

Az Egyház annak is tudatában van, hogy lelki anyasága csak gyötrelmek és "vajúdások" közepette valósul meg, azaz örökös küzdelemben a rossz erõivel, melyekvégighúzódnak a világon és próbálják lepecsételni az emberek szívét, hogy ellenállhassanak Krisztusnak: "Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága; a világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta föl."

Miként az Egyháznak, Máriának is a szenvedés jegyében kellett megélnie anyaságát: "Jel lesz, melynek ellene mondanak, hogy kinyilvánuljon sok szív gondolata... És ate lelkedet is kard járja át." Az Üdvözítõ életének kezdetén Simeon Máriához intézett szavaiban össze van foglalva az a Jézus és vele együtt Mária ellen irányuló elutasítás, mely csúcspontját a Kálvárián éri el. "Jézus keresztje mellett" Mária részese annak az ajándékozásnak, mellyel a Fiú önmagát adja: fölajánlja Jézust, odaadja Õt, végleg megszüli számunkra. Az angyali üdvözlet napján kimondott "igen" a kereszt napján érett meg egészen, amikor Mária számára eljött az idõ, hogy elfogadjon, s mint fiát világra szüljön minden tanítvánnyá lett embert, feléje fordítván a Fiú megváltó szeretetét: "Amikor Jézus látta, hogy ott áll Anyja, s mellette a tanítvány, akit szeretett, mondta Anyjának: 'Asszony, íme a fiad!'"

"A sárkány megállt az asszony elõtt..., hogy amint megszüli gyermekét, fölfalja" : az élet, melyre gonosz erõk leselkednek.

104. A Jelenések könyvében az "asszony nagy jelét" kíséri "egy másik jel az égen": "egy hatalmas vörös sárkány",466 mely a sátánt jelképezi, a személyes gonosz hatalmat és a rossznak mindazt az erejét, mely a történelemben mûködik és szemben áll az Egyház küldetésével.

Mária ebbõl a szempontból is megvilágosítja a hívõk közösségét: a gonosz erõinek ellenségeskedése ugyanis olyan süket szembeszegülés, mely mielõtt Jézus tanítványait támadná, elõbb Anyja ellen fordul. Máriának, hogy a Fiú életét kiragadja azok közül, akik úgy félnek tõle, mint valami fenyegetõ veszedelemtõl, Józseffel és a gyermekkel Egyiptomba kellett menekülnie.

Ezáltal Mária segíti az Egyházat abban, hogy fölfogja: az élet mindig a jó és a rossz, a világosság és a sötétség közti nagy harc középpontjában áll. A sárkány el akarja nyelni "az éppen megszületett gyermeket", Krisztus jelképét, akit Mária "az idõk teljességében " hozott a világra, s akit az Egyháznak a történelem minden korszakában föl kell ajánlania az embereknek. E gyermek azonban bizonyos értelemben minden ember jelképe is, minden gyermeké, minden gyenge és fenyegetett lényé, mert -- miként a Zsinat mondja -- "Isten Fia megtestesülésével bizonyos módon minden emberrel eggyé vált" . Krisztus minden ember "testében" folytatja önmaga kinyilatkoztatását, s a velünk való közösségre lépést, így az ember életének elutasítása valójában Krisztus elutasítása. Ez az a csodálatos s ugyanakkor igényes igazság, melyet Krisztus tár föl elõttünk s az Egyház fáradhatatlanul ismétli: "aki befogad egyet e kicsinyek közülaz én nevemben, engem fogad be"; "bizony mondom nektek, amikor megtettétek egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek."

"Halál nem lesz többé": a föltámadás ragyogása.

105. A Mária felé elhangzott angyali üdvözlet nyitó és záró mondata ez: "Ne félj, Mária" és "Istennél semmi sem lehetetlen". A Szûzanya egész életét áthatotta a bizonyosság, hogy Isten közel van hozzá és kíséri õt gondviselõ jóakaratával. Ugyanígy az Egyház is "menedéket" talál a pusztában, a megpróbáltatás és Isten népe iránti szeretete megnyilvánulásának helyén. Mária eleven vigasztaló szó az Egyház számára halál elleni harcában. Amikor megmutatja nekünk a Fiút, Mária biztosít arról, hogy Fiában a halál erõi már vereséget szenvedtek. "Élet itt ahalállal megvítt csodacsatával, a holt Életvezér ma Úr és él!"

A föláldozott Bárány a föltámadás dicsõségében a szenvedés stigmáival él. Egyedül Õ uralja a történelem összes eseményét: feltöri "pecsétjeit",478 és hirdeti az idõben és az idõ fölött az élet hatalmát a halál fölött. Az "új Jeruzsálemben", azaz az új világban, mely felé tart az emberek történelme "többé nem lesz halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom, mert amik eddig voltak, elmúltak".

S miközben mint zarándok nép, az élet népe és az életet szolgáló nép bizakodva úton vagyunk "az új ég és az új föld felé" Õrá emeljük tekintetünket, aki számunkra "a vigasztalás és a biztos remény jele."

Ó, Mária,

ki az új világ hajnala
és az élõk Anyja vagy,
rád bízzuk az élet ügyét:

Ó Anyánk, tekints a magzatok sokaságára,
akiket nem engednek megszületni,
a szegényekre, akiknek oly keserves az életük,
azokra férfiakra és nõkre, akik embertelen erõszak áldozatai,
az öregekre és betegekre,
akiket közömbösségbõl vagy hamis jóságból öltek meg.

Tedd meg, hogy akik hisznek Fiadban,
megismerjék és szeretettel hirdessék
korunk embereinek
az élet Evangéliumát.

Eszközöld ki számukra
a kegyelmet,
hogy mindig új ajándékként fogadják;
az örömöt,
hogy egész életükben emlékezve rá,
tiszteljék ezt az Evangéliumot;
és az állhatatosságot,
hogy bátran tanúskodjanak róla,

s így minden jóakaratú emberrel együtt építhessék
a szeretet és az igazság civilizációját
Isten, az élet Teremtõje és szerelmese
dicséretére és dicsõségére.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1995. március 25-én, az Angyali Üdvözlet ünnepén, pápaságom 17. évében.

 

IOANNES PAULUS PP. II

 

© Copyright 1995 - Libreria Editrice Vaticana 

 



Copyright © Dicastero per la Comunicazione - Libreria Editrice Vaticana