The Holy See
back up
Search
riga

A II. Vatikáni Zsinat DIGNITATIS HUMANAE kezdetű
deklarációja a vallásszabadságr
ól.

PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL

 


Tartalomjegyzék

A személy és a közösségek jogáról a társadalmi és polgári szabadsághoz a vallás dolgában

1. Bevezetés

Első fejezet
A VALLÁSSZABADSÁG ALAPJAI
2. A vallásszabadság tárgya és alapja
3. A vallásszabadság és az ember viszonya Istenhez
4. A vallási közösségek szabadsága
5. A családot megillető vallásszabadság
6. A közhatalom feladatai
7. A vallásszabadság korlátai
8. A szabadságra való nevelés

Második fejezet
A VALLÁSSZABADSÁG A KINYILATKOZTATÁS FÉNYÉBEN
9. A kinyilatkoztatás a vallásszabadság alapjait tárja föl
10. A hit szabad állásfoglalás
11. Krisztus és az apostolok magatartása
12. Az Egyház Krisztus és az apostolok példáját követi
13. Az Egyházat megillető szabadság
14. Az Egyház tagjainak feladatai
15. Záró gondolatok

 

A személy és a közösségek jogáról a társadalmi és polgári szabadsághoz a vallás dolgában
(Bevezetés)
1. Az emberi személy méltóságának korunk emberei napról napra jobban tudatára ébrednek,[1] és növekszik azok száma, akik követelik, hogy ne kényszerből, hanem kötelességtudattól vezérelve saját belátásuk szerint és felelős szabadsággal cselekedhessenek. Úgyszintén megkívánják a közhatalom jogi korlátozását, nehogy túlságosan szűk határok közé szoruljon a személy és a társulások erkölcsileg megengedhető szabadsága. A társadalmi szabadság követelése leginkább az emberi szellem javaival kapcsolatos, és elsősorban a vallásnak a társadalomban való szabad gyakorlását célozza. E Vatikáni Zsinat gondosan mérlegelve mindezt s elhatározva, hogy nyilatkozik arról, mennyiben felelnek meg ezek az emberi igények az igazságnak és az igazságosságnak, megvizsgálja az Egyház hagyományát és tanítását, melyekből a régiekkel mindig összhangban álló újakat hoz elő.

Így tehát a Szent Zsinat először azt vallja, hogy Isten maga ismertette meg az emberi nemmel az utat, melyen az emberek Krisztusban neki szolgálva üdvözülhetnek és boldogok lehetnek. Hisszük, hogy ez az egyetlen igaz vallás a katolikus és apostoli Egyházban létezik, melyre az Úr Jézus rábízta a feladatot, hogy terjessze el az összes ember között, mondván apostolainak: "Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek" (Mt 28,19--20). Minden embernek kötelessége tehát, hogy keresse az igazságot -- főleg Istenre és az ő Egyházára vonatkozóan --, s azt megismerve tegye magáévá és ragaszkodjék hozzá.

Hasonlóképpen vallja a Szent Zsinat, hogy e kötelesség az embereket lelkiismeretükben érinti és kötelezi; s nem is hathat másképpen az igazság, csak a saját erejével, mely szelíden és mégis erőteljesen hatol az elmékbe. Továbbá mivel a vallásszabadság, melyet az emberek Isten köteles tiszteletének teljesítéséhez követelnek, a polgári társadalomban kényszertől való mentességet jelent, ezért érintetlenül hagyja az embereknek és a csoportoknak az igaz vallás és Krisztus egyetlen egyháza iránti erkölcsi kötelességéről szóló hagyományos katolikus tanítást. Ezenfelül a Szent Zsinat e vallásszabadságról tárgyalva ki akarja bontakoztatni az újabbkori pápák tanítását az emberi személy sérthetetlen jogairól és a társadalom jogrendjéről.


Első fejezet
A VALLÁSSZABADSÁG ALAPJAI

(A vallásszabadság tárgya és alapja)
2. Ez a Vatikáni Zsinat kijelenti, hogy az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz. E szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie egyesek, társadalmi csoportok vagy bárminemű emberi hatalom kényszerítő hatásától, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy -- jogos határok közt -- magánéletében vagy nyilvánosan, egymagában vagy közösségben lelkiismerete szerint cselekedjék. Kijelenti továbbá, hogy a vallásszabadság valójában az emberi személy méltóságán alapszik, amint ez a méltóság mind az Isten kinyilatkoztatott szavából, mind magából az emberi értelemből megismerhető.[2] Az emberi személy e jogát a vallásszabadsághoz a társadalom jogrendjében úgy kell elismerni, hogy polgári joggá váljon.

Minden embert a maga méltóságának megfelelően, mivel személy -- tudniillik értelemmel és szabad akarattal rendelkezik, s ezért személyes felelőssége van --, a saját természete ösztökéli és készteti az igazság keresésére, elsősorban a vallás tekintetében. A megismert igazsághoz ragaszkodnia kell, s egész életét az igazság követelményei szerint kell berendeznie. De az emberek e kötelességüknek a természetüknek megfelelő módon csak úgy tehetnek eleget, ha pszichológiailag is szabadok és a külső kényszertől is mentesek. A vallásszabadsághoz való jog alapja tehát nem a személy szubjektív állapota, hanem a személy természete. Ezért a kényszertől való mentesség joga megmarad azoknál is, akik az igazságkeresés és a hozzá való ragaszkodás kötelességének nem tesznek eleget; s e jog gyakorlását nem lehet megakadályozni, amíg valaki a nyilvános jogrendet megtartja.

(A vallásszabadság és az ember viszonya Istenhez)
3. Mindez még nyilvánvalóbb lesz annak, aki meggondolja, hogy az emberi élet végső szabálya az örök, objektív és egyetemes isteni törvény, mellyel Isten, bölcs és szerető terve rendezi, irányítja és kormányozza az egész világot s az emberi közösség útjait. Isten e törvényének részesévé teszi az embert, aki így az isteni gondviselés szelíd irányítása alatt egyre tökéletesebben megismerheti a változhatatlan igazságot.[3] Ezért mindenkinek kötelessége s következőleg joga is a vallási kérdésekben az igazságot keresni, hogy alkalmas eszközök igénybevételével okosan kialakíthassa magában a lelkiismeret helyes és igaz ítéleteit.

Az igazságot pedig a személy méltóságának és társas természetének megfelelő módon kell keresni, tudniillik szabad kereséssel, tanítás vagy képzés, közlés és dialógus segítségével, melyekkel emberek előadják a megtalált vagy megtalálni vélt igazságot, azért, hogy segítsék egymást az igazság keresésében; a megismert igazsághoz pedig személyes beleegyezéssel kell ragaszkodni.

Az isteni törvény rendelkezéseit lelkiismeretében fogja föl és ismeri el az ember; köteles is lelkiismeretét minden tevékenységében hűen követni, hogy eljusson céljához, Istenhez. Nem szabad tehát kényszeríteni, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék, de nem is szabad őt akadályozni abban, hogy lelkiismerete szerint cselekedjék, különösen vallási téren nem. Mert a vallás gyakorlása természete szerint elsősorban belső, szándékos és szabad tettekben áll, melyekkel az ember közvetlenül Isten felé irányul: az ilyesfajta cselekedetet pusztán emberi hatalom nem parancsolhatja, és nem tilthatja meg.[4] Az ember társas természete viszont igényli, hogy belső vallási aktusait külsőleg kifejezze, vallási téren másokkal kapcsolatot teremtsen, és vallását közösségi formában vallja meg.

Ezért jogsérelem éri a személyt s magát azt a rendet, melyet Isten szabott meg az ember számára, ha megtagadják az embertől, hogy a társadalomban szabadon gyakorolhassa vallását, föltéve, hogy tiszteletben tartja a nyilvános közrendet.

Ezenkívül a vallásos cselekmények, melyekkel az emberek magánemberként és nyilvánosan a lélek meggyőződésével Isten felé irányulnak, természetüknél fogva meghaladják a földi és mulandó dolgok rendjét. Ezért a polgári hatalom, melynek sajátos célja, hogy a mulandó közjóról gondoskodjék, köteles ugyan a polgárok vallásos életét elismerni és támogatni, de túllépi határait, ha a vallásos cselekedeteket irányítani vagy akadályozni merészeli.

(A vallási közösségek szabadsága)
4. Az egyes személyeket megillető szabadságot, vagyis a kényszertől való mentességet a vallási dolgokban, a közösségben cselekvő személyekre vonatkozóan is el kell ismerni. A vallási közösségeket ugyanis mind az ember társas természete, mind a vallás természete megkívánja.

Ezeket a közösségeket tehát -- hacsak a nyilvános jogrend követelményeit nem sértik --, joggal illeti meg a szabadság, hogy saját szabályaik szerint igazgassák magukat, a legfelsőbb Lényt nyilvános kultusszal tiszteljék, tagjaikat a vallásos élet gyakorlásában segítsék, tanítással támogassák, s fejlesszék azokat az intézményeket, melyekben a tagok együttműködhetnek életüknek a vallási elvek szerint való berendezésében.

Hasonlóképpen megilleti a vallási közösségeket az a jog, hogy törvényhozási eszközökkel vagy a közhatalom adminisztratív eljárásával ne akadályozzák őket vezetőik megválasztásában, nevelésében, kinevezésében vagy áthelyezésében, az elöljáróikkal vagy a föld más részein élő vallási közösségekkel való érintkezésben, vallási épületek emelésében, valamint a szükséges javak szerzésében és használatában.

Ahhoz is joguk van a vallási közösségeknek, hogy hitüket szóban vagy írásban akadálytalanul hirdethessék és megvallhassák. A vallásos hit terjesztésénél s ilyen gyakorlatok megismertetésénél azonban tartózkodni kell minden olyan tevékenységtől, amely a tisztességtelen, illetve nem igazolható kényszernek vagy rábeszélésnek akár a látszatát is kelti, különösen, ha egyszerűbb vagy ínséget szenvedő emberekről van szó. Az ilyenféle eljárásmódot a saját joggal való visszaélésnek s mások jogai megsértésének kell tekinteni.

A vallásszabadsághoz az is hozzátartozik, hogy a vallási közösségek akadálytalanul és szabadon mutathassák meg, milyen kiváló erők rejlenek tanításukban a társadalom egészséges rendjének biztosítására és az egész emberi tevékenység föllendítésére. Végül az ember társas természetében és magában a vallás fogalmában gyökerezik az a jog, hogy az emberek vallásos érzületük indítására szabadon tarthassanak összejöveteleket, s alapíthassanak nevelő, kulturális, karitatív, szociális célú egyesületeket.

(A családot megillető vallásszabadság)
5. Minden családot, mint sajátos és őseredeti jogokkal rendelkező közösséget, megillet az a jog is, hogy a szülők irányítása alatt szabadon rendezze be a maga vallásos életét. A szülőket pedig megilleti a jog, hogy saját vallási meggyőződésük szerint döntsék el, milyen legyen gyermekeik vallásos nevelése. Ezért az államhatalomnak el kell ismernie, hogy a szülőknek joguk van igazi szabadsággal megválasztani az iskolákat vagy a nevelés egyéb intézményeit, s e választási szabadságuk rovására nem róhatók rájuk közvetlenül vagy közvetve igazságtalan terhek. De sérelem éri a szülők jogát akkor is, ha gyermekeiket olyan iskolai előadások látogatására kényszerítik, amelyek nem felelnek meg a szülők vallásos meggyőződésének, vagy ha olyan egyetlen nevelési lehetőséget kényszerítenek rájuk, melyből a vallásos nevelés teljesen ki van zárva.

(A közhatalom feladatai)
6. Mivel a társadalom közjava -- ami nem más, mint a társadalmi élet azon föltételeinek összessége, melyekkel az emberek a maguk tökéletességét teljesebben és akadálytalanabbul érhetik el -- leginkább az emberi személy jogainak és kötelességeinek biztosításában áll,[5] a vallásszabadság jogáról való gondoskodás feladata mind a polgároknak, mind a társadalmi csoportoknak, mind az államhatalomnak, mind az Egyháznak és más vallási közösségeknek, mindegyiknek a maga módján, annak megfelelően, ahogyan felelősek a közjóért.

Minden államhatalomnak a lényegéhez tartozó kötelessége, hogy az ember sérthetetlen jogait védelmezze és erősítse.[6] A polgári hatalomnak tehát igazságos törvényekkel és más alkalmas eszközökkel vállalnia és biztosítania kell minden polgára vallásszabadságának védelmét, kedvező feltételeket kell nyújtania a vallásos élethez, hogy a polgárok valóban gyakorolhassák a vallással kapcsolatos jogaikat és teljesíthessék kötelességeiket, a társadalom pedig élvezze az igazságosság és a béke javait, melyek az emberek Istenhez és az ő szent akaratához való hűségéből erednek.[7]

Ha egy nép különleges körülményeinek figyelembevételével az állam jogrendje valamely vallási közösséget megkülönböztetett elismerésben részesít, ugyanakkor el kell ismernie és tiszteletben kell tartania minden polgár és vallásos közösség vallásszabadsághoz való jogát.

Végül az államhatalomnak gondoskodnia kell arról, hogy a polgárok jogegyenlőségét -- mely a társadalom közjavához tartozik -- vallási alapon sem nyíltan, sem burkoltan soha meg ne sértsék, és semmiféle diszkrimináció ne legyen a polgárok között.

Ebből következik, hogy jogtalanság volna a közhatalom részéről erőszakkal, megfélemlítéssel vagy más eszközökkel a polgárokra ráerőltetni bármilyen vallás megvallását vagy elvetését, vagy akadályozni bárkit is abban, hogy egy vallási közösségbe belépjen vagy azt elhagyja. Méginkább Isten akarata ellen irányul, s a személy és a népek családjának szent jogát sérti, ha bármi módon erőszakot alkalmaznak a vallás eltörlésére vagy visszaszorítására az egész földön, egy régióban, vagy egy meghatározott csoporton belül.

(A vallásszabadság korlátai)
7. A vallásszabadság jogát az emberi társadalomban gyakorolják, ezért bizonyos szabályoknak van alávetve.

Minden szabadság gyakorlásánál meg kell tartani a személyes és a társadalmi felelősség erkölcsi elvét: az erkölcsi törvény az egyes embert és a csoportokat arra kötelezi, hogy a maguk jogainak érvényesítésénél legyenek tekintettel mások jogaira, mások iránt való kötelességeikre és mindenki közös javára. Mindenkivel szemben igazságosan és emberségesen kell eljárni.

Ezenkívül, mivel a polgári társadalomnak joga van megvédenie magát a vallásszabadság ürügyén elkövethető visszaélésekkel szemben, e védelem biztosítása főként az államra tartozik. Ennek azonban nem önkényesen vagy valamely félnek nyújtott igazságtalan kedvezményekkel, hanem az objektív erkölcsi rendnek megfelelő jogi normák szerint kell történnie; ezt követeli a minden polgárnak kijáró hatásos jogvédelem, a jogok békés egyeztetése, a közerkölcs megőrzésének kötelessége, s annak a tisztességes közbékének fönntartása, mely nem más, mint rendezett együttélés valódi igazságosságban. Mindez alapvető része a közjónak, s hozzátartozik a közrend fogalmához is. Egyébként azonban érvényesülnie kell a társadalomban a csorbítatlan szabadság gyakorlatának, mely abban áll, hogy az embernek a szabadság maximumát biztosítják és szabadságát csak szükség esetén és csak a szükséges mértékben korlátozzák.

(A szabadságra való nevelés)
8. Korunk emberei különböző jellegű elnyomatásoktól szenvednek, és az a veszély fenyegeti őket, hogy elveszítik saját választási szabadságukat. Másrészről nem kevesen arra felé hajlanak, hogy a szabadság látszatával minden alárendeltséget elvessenek és lebecsüljék a köteles engedelmességet.

Ezért e Vatikáni Zsinat biztat minden embert, különösképpen a nevelőket, hogy olyan emberek alakítására törekedjenek, akik az erkölcsi rendhez hűen engedelmeskednek a törvényes tekintélynek, és szeretik az igazi szabadságot; olyan embereket, akik az igazság fényénél, önállóan ítélik meg a dolgokat, munkájukat felelősséggel végzik, készek mindenre, ami jó és igazságos, és szívesen működnek együtt másokkal. A vallásszabadságnak tehát arra kell szolgálnia és irányulnia, hogy az emberek nagyobb felelősségtudattal tegyenek eleget kötelezettségeiknek a társadalmi életben.


Második fejezet
A VALLÁSSZABADSÁG A KINYILATKOZTATÁS FÉNYÉBEN

(A kinyilatkoztatás a vallásszabadság alapjait tárja föl)
9. Mindaz, amit e Vatikáni Zsinat a vallásszabadság embert megillető jogáról kijelent, a személy méltóságán alapszik, melynek követelményei a századok tapasztalatai által egyre nyilvánvalóbbá váltak az emberi értelem számára. Sőt, a vallásszabadságról szóló tanítás gyökerei az isteni kinyilatkoztatásba nyúlnak, ezért a keresztényeknek még inkább tiszteletben kell tartaniuk. A kinyilatkoztatás kifejezetten ugyan nem beszél a külső kényszertől való mentesség jogáról a vallás tekintetében, a személy méltóságát azonban teljes terjedelmében föltárja: bemutatja, mennyire tiszteli Krisztus a szabad akaratot az Isten szava iránti hit kötelezettségének teljesítésében, és megtanít a lelkületre, melyet a Mester tanítványainak mindenben el kell ismerniük és követniük kell. Ezek tehát azok az általános elvek, melyeken nyugszik e vallásszabadságról szóló Nyilatkozat tanítása. Különösen a társadalmon belüli vallásszabadság felel meg a teljesen a keresztény hit aktusa szabadságának.

(A hit szabad állásfoglalás)
10. A katolikus tanítás főbb tételei közé tartozik, Isten igéje tartalmazza, és az egyházatyák állandóan hirdették,[8] hogy az embernek a hitben szabad akarattal kell válaszolnia Istennek; akarata ellenére tehát senki nem kényszerítheti a hitre.[9] A hit aktusa ugyanis természete szerint szabad, mert az üdvözítő Krisztus által megváltott ember, akit Isten Jézus Krisztus által a fogadott fiúságra meghívott,[10] csak úgy ragaszkodhat a magát kinyilatkoztató Istenhez, ha az Atya vonzására[11] értelmesen és szabadon adja meg Istennek a hit hódolatát. Teljes összhangban van tehát a hit természetével, hogy vallás dolgában az emberek részérő1 mindennemű kényszer ki legyen zárva. Ezért a vallásszabadság nem csekély mértékben segít megteremteni azokat a körülményeket, melyekben az emberek akadálytalanul kaphatják a meghívást a keresztény hitre, e meghívást önként elfogadhatják, s egész életmódjukban tevékenyen megvallhatják.

(Krisztus és az apostolok maga tartása)
11. Isten arra hívja az embereket, hogy lélekben és igazságban szolgáljanak neki, tehát lelkiismeretben kötelezi, de nem kényszeríti őket: tekintetbe veszi az általa teremtett emberi személy méltóságát, azt akarva, hogy az embert a saját belátása vezesse, és éljen szabadságával. Ez leginkább Jézus Krisztusban mutatkozott meg, akiben Isten tökéletesen kinyilvánította önmagát és az Ő utait. Krisztus ugyanis, aki a mi Urunk és Mesterünk,[12] de szelíd és alázatos szívű,[13] türelmesen hívta és vonzotta a tanítványokat.[14] Igaz ugyan, hogy tanítását csodákkal támasztotta alá és erősítette meg, de csak azért, hogy hallgatói hitét fölébressze és igazolja, nem pedig, hogy erőszakot gyakoroljon rajtuk.[15] Tény, hogy hallgatóinak szemére vetette hitetlenségüket, de Isten büntetését az ítélet napjára hagyta.[16] Amikor az apostolokat a világba küldte, azt mondta nekik: "Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik" (Mk 16,16). De tudva, hogy konkolyt vetettek a búza közé, Ő maga parancsolja meg: hagyják mindkettőt nőni az aratásig, mely a világ végén lesz.[17] Mivel nem akart erőszakkal uralkodó politikai Messiás lenni,[18] szívesebben mondta magát az Emberfiának, aki azért jött, hogy "szolgáljon és életét adja váltságul sokakért" (Mk 10,45). Isten tökéletes szolgájának bizonyult,[19] aki "a megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsest nem oltja el" (Mt 12,20). A világi hatalmat és annak jogait elismerte, megparancsolta az adó fizetését a császárnak, de félreérthetetlenül figyelmeztetett Isten magasabbrendű jogainak tiszteletbentartására: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené" (Mt 22,21). Végül a megváltás kereszten beteljesített művében, mellyel megszerezte az embereknek az üdvösséget és az igazi szabadságot, bevégezte kinyilatkoztatását. Tanúságot tett ugyanis az igazságról,[20] de az ellentmondókra nem akarta ráerőszakolni. Országát nem karddal védik meg,[21] hanem az igazság hallgatása és tanúsága erősíti, és abból a szeretetből gyarapszik, mellyel a kereszten fölmagasztalt Krisztus vonzza magához az embereket.[22]

Az apostolok Krisztus szavából és példájából tanulva ugyanezt az utat követték. Krisztus tanítványai az Egyház első korszakától kezdve azon fáradoztak, hogy az embereket az Úr Krisztus hitére térítsék, de ne erőszakkal, nem is az evangéliumhoz méltatlan mesterkedéssel, hanem elsősorban Isten igéjének erejével.[23] Bátorsággal hirdették mindenkinek az Üdvözítő Isten szándékát, "aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére" (1Tim 2,4); ugyanakkor tiszteletben tartották a gyöngéket, még ha tévedésben voltak is, így mutatták meg, mennyire "önmagáról ad mindegyikünk számot Istennek" (Róm 14,12)[24] és mennyire köteles követni a saját lelkiismeretét. Krisztushoz hasonlóan az apostolok is mindig azon voltak, hogy tanúságot tegyenek Isten igazságáról: "bátor bizalommal hirdették Isten igéjét" (ApCsel 4,31)[25] a népek és a fejedelmek előtt. Szilárdan hitték, hogy az evangélium valóban Isten üdvösséget hozó ereje minden hívőnek.[26] Megvetve azért minden "testi fegyvert",[27]Krisztus szelídségének és mértéktartásának példájára Isten igéjét teljes bizalommal hirdették, tudván, hogy isteni erőt rejt magában, mely legyőzi az Istennel ellenséges hatalmakat,[28] s az embereket Krisztus hitére és szolgálatára vezeti.[29] Amint a Mester, az apostolok is elismerték a törvényes világi tekintélyt: "Mert nincs hatalom, csak Istentől", tanítja az Apostol, aki ennek alapján parancsolja: "Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak; ... aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene" (Róm 13,1--2).[30] Ugyanakkor félelem nélkül mondtak ellent az apostolok az Isten szent akaratával szembehelyezkedő közhatalomnak: "Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek" (ApCsel 5,29).[31] Ezt az utat követte a vértanúk és a hívők megszámlálhatatlan serege a századokon át és az egész földkerekségen.

(Az Egyház Krisztus és az apostolok példáját követi)
12. Az Egyház tehát, hűségesen az evangéliumi igazsághoz, Krisztus és az apostolok útját követi, amikor a vallásszabadságot az ember méltóságával és Isten kinyilatkoztatásával összhangban állónak ismeri el és támogatja. A Mestertől és az apostoloktól kapott tanítást az idők folyamán megőrizte és továbbadta. Jóllehet Isten -- a történelem viszontagságai közt zarándokoló -- népe életében előfordult az evangéliumi szellemnek kevésbé megfelelő, sőt azzal ellenkező cselekvésmód is, mindenkor megmaradt az Egyház tanítása, hogy a hitre senkit sem szabad kényszeríteni.

Ez az evangélium, mint kovász, már régóta hat az emberek gondolkodásmódjára, és jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az idők folyamán egyre több vonatkozásban ismerjék fel az emberek személyük méltóságát és érlelődjön a meggyőződés: a társadalomban a vallás területén távol kell tartani a személytől a kényszer minden formáját.

(Az Egyházat megillető szabadság)
13. Azon dolgok között, melyek az Egyház, sőt magának a földi társadalomnak javához is tartoznak, s melyeket mindenütt és mindig meg kell őrizni, s minden jogtalanságtól meg kell védeni, kétségtelenül a legkiemelkedőbb az, hogy az Egyház annyi cselekvési szabadságot élvezzen, amennyit az emberek üdvösségének gondozása megkíván.[32] Ez a szabadság ugyanis, mellyel Isten egyszülött Fia ajándékozta meg a vérén szerzett Egyházat, szent. Az Egyháznak annyira sajátja, hogy akik e szabadságot támadják, Isten akarata ellen cselekszenek. Az Egyház szabadsága alapvető elv az Egyháznak a közhatalommal és az egész társadalmi renddel való kapcsolatában.

Az emberi társadalomban és minden közhatalom előtt az Egyház jogot formál a szabadságra, mint az Úr Krisztus által alapított lelki tekintély, melynek isteni parancs alapján kötelessége elmenni az egész világra és hirdetni az evangéliumot minden teremtménynek.[33] Igényt tart a szabadságra az Egyház azon a címen is, hogy olyan emberek társasága, akiknek joguk van a polgári társadalomban keresztény hitük parancsa szerint élni.[34]

Ha a vallásszabadság nemcsak szavakban meghirdetve és törvénybe foglalva létezik, hanem őszintén meg is valósítják a gyakorlatban, akkor kapja meg az Egyház az isteni küldetés megvalósításához szükséges függetlenség jogi és ténybeli szilárd föltételét; ezt egyébként az egyházi tekintély egyre nyomatékosabban sürgette a társadalomban.[35] Ugyanakkor a Krisztus-hívők is, mint az emberek általában birtokolják az állampolgári jogot arra, hogy ne akadályozzák őket a lelkiismeretük szerint való életben. Összhang uralkodik tehát az Egyház szabadsága és az általános vallásszabadság között, amelyet minden ember és közösség jogaként el kell ismerni s törvényesen szentesíteni kell.

(Az Egyház tagjainak feladatai)
14. A katolikus Egyháznak, hogy eleget tegyen az isteni parancsnak: "Tegyétek tanítványaimmá az összes népeket" (Mt 28,19), nagy odaadással kell munkálkodnia azon, "hogy az Úr tanítása terjedjen és dicsőségre jusson" (2Tesz 3,1).

Az Egyház sürgetően kéri tehát gyermekeit, hogy mindenekelőtt végezzenek "imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, ... ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére" (1Tim 2,1--4).

Krisztus hívei lelkiismeretük alakításánál gondosan vegyék figyelembe az Egyház szent és biztos tanítását.[36] Mert Krisztus akaratából a katolikus Egyház az igazság tanítója, és feladata, hogy az Igazságot, aki Krisztus, hirdesse és hitelesen tanítsa, ugyanakkor az erkölcsi rendnek magából az emberi természetből fakadó elveit tekintélyével magyarázza és erősítse meg. Ezen felül a keresztények a kívülállókkal bölcsen érintkezve, "a Szentlélekben és az őszinte szeretetben, s az igazság hirdetésében" (2Kor 6,6--7) teljes bizalommal[37] és a vértanúságig tartó apostoli bátorsággal terjesszék az élet világosságát.

Mert a tanítvány súlyos kötelezettsége Mesterével, Krisztussal szemben, hogy a tőle kapott igazságot egyre teljesebben megismerje, hűségesen hirdesse és hathatósan védelmezze, kizárva azonban az evangéliumi lelkülettel ellentétes eszközöket. Ugyanakkor Krisztus szeretete sürgeti, hogy szeretettel, okosan, türelmesen bánjék a hitben tévedő vagy tudatlan embertársaival.[38] Tekintettel kell tehát lenni egyidejűleg a kötelességre, hogy Krisztust, az éltető Igét hirdetni kell, az emberi személy jogaira, s az Istentől Krisztus által juttatott kegyelem mértékére is, mely az embert a hit önkéntes elfogadására és megvallására hívja.

(Záró gondolatok)
15. Közismert tény, hogy napjainkban az emberek megkívánják, hogy a vallást magánéletükben és nyilvánosan is szabadon megvallhassák, sőt a vallásszabadságot már a legtöbb állam alkotmánya polgári jognak nyilvánítja, s nemzetközi okmányok ünnepélyesen elismerik.[39]

De vannak olyan országok is, melyekben jóllehet alkotmányuk elismeri a vallásos kultusz szabadságát, maga a közhatalom arra törekszik, hogy a polgárokat visszatartsa a vallástól és a vallásos közösségek életét nagyon nehézzé és veszélyeztetetté tegye.

Korunk e kedvező jeleit örvendező lélekkel üdvözölve, a szomorú tényeket viszont fájdalommal tudomásul véve a Szent Zsinat a katolikusokat buzdítja és minden embert nagyon kér, hogy igen figyelmesen fontolják meg: az emberi család jelen állapotában mennyire szükséges a vallásszabadság.

Nyilvánvaló ugyanis, hogy a nemzetek napról napra mindinkább egységre lépnek, a különböző műveltségű és vallású emberek között is mind szorosabbá válnak a kapcsolatok, s végül növekedőben van az emberek egyéni felelősségtudata. Ezért, hogy az emberi nemen belül békés és harmonikus kapcsolatok létre jöjjenek és megerősödjenek, a vallásszabadságot az egész földön hathatós jogvédelemmel kell biztosítani, és tiszteletben kell tartani az emberek legfőbb kötelességét és jogát arra, hogy a társadalomban szabadon gyakorolják vallásukat.

Adja meg mindannyiunk Istene és Atyja, hogy az emberiség családja gondosan őrizve a társadalomban a vallásszabadságot, Krisztus kegyelmével és a Szentlélek erejével eljusson "Isten fiainak" magasztos és örökkétartó "dicsőséges szabadságára" (Róm 8,21).

Mindazt, amit e deklaráció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.

Rómában, Szent Péternél, 1965. december 7-én.
Én PÁL, a katolikus Egyház püspöke

Következnek a zsinati atyák aláírásai


JEGYZETEK

[1] Vö. XXIII. János Pacem in terris enciklikáját, 1963. április 11: AAS 55 (1963), p. 279; . p. 265; XII. Pius rádiószózata 1944. . 24: AAS 37 (1945), p. 14.

[2] Vö. XXIII. János Pacem in terris enciklikája 1963. április 11: AAS 55 (1963), pp. 260-261; XI. Pius rádiószózata 1942. dec. 24: AAS 35 (1943) p. 19; XI. Pius Mit brennender Sorge encikl. 1937. március 14: AAS 29 (1937) p. 160; XIII. Leó Libertas praestantissimum encikl. 1888. ún. 20. Acta Leonis , 8 (1888), pp. 237-238.

[3] Vö. Aqu. Sz. Tamás, Summ Theol. I-II. q. 91 a. 1; q. 93. a. 1-2.

[4] Vö. XXIII. János Pacem in terris encikl. 1963. április 11: AAS 55 (1963), p. 270; VI. Pál rádiószózata, 1964. dec. 22: AAS 57 (1965), pp. 181-182.

[5] Vö. XXIII. János Mater et Magistra encikl. 1961. május 15: AAS 53 (1963), p. 417; Ugyanő Pacem in terris encikl. 1963. április 11: AAS 55 (1963) p. 273.

[6] Vö. XXIII. János Pacem in terris encikl. 1963. április 11: AAS 55 (1963) pp. 273-274; . Pius rádiószózata 1941. június 1: AAS 33 (1941), p. 200.

[7] Vö. XIII. Leó Immortale Dei encikl. 1885. . 1.: AAS 18 (1885), p, 161.

[8] Vö. Lactantius, Divinarum Institutionum, Lib. V, 19: CSEL 19, pp. 463-464, 465; PL 6,614 et 616 (cap. 20); S. Ambrosius, Epistola ad Valentianum Imp., Ep. 21: PL 16,1005; S. Augustinus, Contra litteras Petiliani, Lib. II, cap. 83: CSEL 52, p. 112; PL 43,315; Vö. C. 23, q. 5,c. 33 (ed Friedberg, col. 939) Idem Ep. 35: PL 33,135; S. Gregorius Magnus, Epistola ad Virgilium et Theodorum episcopos Massiliae Galliarum, Registrum Epistolarum, I, 45: MGH Ep. 1,p. 72; PL 77,510-511 (lib. 1. ep. 47); Idem, Epistola ad Johannem Episcopum Constantinopolitanum, Registrum Epistolarum, III, 52: MGH Ep, I. p. 210; PL 77,649 (lib. III, ep. 53); cf. D. 45, c. I (ed. Friedberg; col. 160); Conc. Tolet IV, c. 57; Mansi 10,633; cf. D. 45, c. 5. (ed. Friedberg, col. 161-162); Clemens III: X., V, 6,9: ed. Friedberg, col. 774; Innocentius III, Epistola ad Arelatensem Archiepiscopum, X., III, 42,3: ed. Friedberg, col. 646.

[9] Vö. CIC, c, 1351; XII. Pius szózata a S. Romana Rota törvényszék prelátusaihoz, ügyhallgatóihoz s egyéb tisztviselőihez és hivatalnokaihoz, 1946. október 6: AAS 38 (1946), p. 394; ugyanő Mystici Corporis encikl. 1943. június 29: AAS (1943), p. 243.

[10] Vö. Ef 1,5.

[11] Vö. Jn 6,44.

[12] Vö. Jn 13,13.

[13] Vö. Mt 11,29.

[14] Vö. Mt 11,28-30; Jn 6,67-68.

[15] Vö. Mt 9,28-29; Mk 9,23-24; 6,5-6; VI. Pál Ecclesiam Suam encikl. 1964. auguszt. 6.: AAS 56 (1964), pp. 642-643.

[16] Vö. Mt 11,20-24; Róm 12,19-20; 2 Tessz 1,8.

[17] Vö. Mt 13,30 és 40-42.

[18] Vö. Mt 4,8-10; Jn 6,15.

[19] Vö. Iz 42,1-4.

[20] Vö. Jn 18,37.

[21] Vö. Mt 26,51-53; Jn 18,36.

[22] Vö. Jn 12,32.

[23] Vö. 1Kor 2,3-5; 1Tessz 2,3-5.

[24] Vö. Róm 14,1-23; 1Kor 8,9-13; 10,23-33.

[25] Vö. Ef 6,19-20.

[26] Vö. Róm 1,16.

[27] Vö. 2Kor 10,4; 1 Tessz 5,8-9.

[28] Vö. Ef 6,11-17.

[29] Vö. 2Kor 10,3-5.

[30] Vö. 1Pét 2,13-17.

[31] Vö. ApCsel 4,19-20.

[32] Vö. XIII. Leó Officio sanctissimo levele 1887. dec. 22: AAS 20 (1887), p. 269; ugyanő Ex Litteris levele 1887. április 7: AAS 19 (1886), p. 465.

[33] Vö. Mk 16,15; Mt 28,18-20; XII. Pius Summi Pontificatus encikl. 1939. október 20: AAS 31 (1939), pp. 445-446.

[34] Vö. XI. Pius Firmissimam constantiam 1937. március 28: AAS 29 (1937), p. 196.

[35] Vö. XII. Pius Ci riesce szózata 1951 . 6.: AAS 4.5 (1953), p. 802.

[36] Vö. XII. Pius rádiószózata 1952. március 23: AAS 44 (1952), pp. 270-278.

[37] Vö. ApCsel 4,29.

[38] Vö. XXIII. János Pacem in terris encikl. 1963. április 11: AAS 55 (1963), pp. 299-300.

[39] Vö. XXIII. János Pacem in terris encikl. 1963. április 11: MS 55 (1963), pp. 295-296.

   
Traduzione non ufficiale a cura della Conferenza Episcopale Ungherese

  

top