|
|
|
|
|
|
 |
A II. Vatikáni Zsinat GAUDIUM
ET SPES PÁL PÜSPÖK
Tartalomjegyzék ELŐSZÓ BEVEZETÉS ELSŐ RÉSZ Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet 33. A probléma Negyedik fejezet 40. Az Egyház és a világ kölcsönös kapcsolata
Első fejezet 47. A házasság és a család a mai világban Második fejezet I. A kultúra helyzete a mai világban II. A kultúra helyes fejlesztésének néhány alapelve III. A keresztények néhány sürgetőbb feladata a kultúra terén Harmadik fejezet 63. A gazdasági élet néhány vonása I. A gazdasági fejlődés II. Néhány, az egész közgazdasági életet irányító alapelvről Negyedik fejezet 73. A mai közélet Ötödik fejezet 77. Bevezetés I. A háború elkerülése II. A nemzetközi közösség építése BEFEJEZÉS
Előszó Az Egyház bensőséges kapcsolata az emberiséggel Kikhez szól a Zsinat Az emberek világát tartja tehát szem előtt, vagyis az egyetemes emberi családot a környezetet alkotó dolgok összességével együtt; a világot, az emberi nem történelmének színpadát, melyet az emberi törekvések, kudarcok és győzelmek jellemeznek; a világot, melyet a keresztények hite szerint a Teremtő szeretetből alkotott és tart fönn, s mely a bűn szolgaságába került ugyan, de a megfeszített és föltámadt Krisztus megtörvén a Gonosz hatalmát, megszabadította, hogy Isten terve szerint átalakuljon és elérje a beteljesedést. Az embernek nyújtandó szolgálatról Ezért a Szent Zsinat miközben vallja, hogy az embernek magasztos hivatása
van, és állítja, hogy valami isteni mag van belé vetve, fölkínálja az emberi
nemnek az Egyház őszinte együttműködését annak a egyetemes testvériségnek
létrehozásához, mely megfelel ennek a hivatásnak. Az Egyházat semmiféle földi
hatalomvágy nem mozgatja, hanem csak egyet akar: a vigasztaló Lélek vezetésével
folytatni akarja Krisztus művét, aki eljött a világba, hogy tanúságot tegyen az
igazságról,[2] hogy üdvözítsen, és ne elítéljen,
hogy szolgáljon, és ne neki szolgáljanak.[3] Remény és szorongás Az emberi nem ma történelmének új korszakát éli, melyben a mély és gyors változások lassanként az egész földkerekségre kiterjednek. Ezek az emberi értelem és alkotó erő által kiváltott változások visszahatnak magára az emberre, egyéni és közösségi ítéleteire és vágyaira, gondolkodás- és cselekvésmódjára mind a dolgokkal, mind az emberekkel kapcsolatban. Így már valóban társadalmi és kulturális átalakulásról beszélhetünk, mely a vallási életre is kihat. Miként bármely növekedési válságban megtörténik, ez az átalakulás is nem csekély nehézséget hoz magával. Miközben az ember hatalmát nagy mértékben kiterjeszti, nem mindig tudja megtartani azt a maga szolgálatában. Saját lelkének belsejébe hatolni akarván gyakran inkább elbizonytalanodik. Fokozatosan fölfedezvén a társadalmi élet törvényeit tanácstalan, hogy milyen irányban fejlődjék e társadalom. Az emberi nem még soha nem bővelkedett ekkora gazdagságban, ilyen lehetőségekkel és gazdasági hatalommal, s mégis a föld lakóinak igen nagy része éhezik és nélkülözések közt gyötrődik, és megszámlálhatatlan az analfabéták száma. Az embereknek még sohasem volt ilyen erős érzékük a szabadság iránt, mint ma, s közben a társadalmi és lélektani szolgaság új formái jelentkeznek. Miközben a világ oly mélyen átérzi a maga egységét és mindenkinek mindenkitől való kölcsönös függését a szükségszerű szolidaritásban, óriási ellentétekbe sodorják az egymásra támadó erők; még mindig dúlnak az elkeseredett politikai, társadalmi, gazdasági, "faji" és ideológiai viszályok, és nem hárult még el egy követ kövön nem hagyó háború veszedelme sem. Az eszmék egyre szélesebb körben terjednek, közben pedig a különböző ideológiákban meglehetősen eltérő értelmet nyernek azok a szavak, melyek nagyon jelentős fogalmakat fejeznek ki. Végül az ember szorgosan igyekszik anyagi ügyeinek jobb megszervezésére, anélkül, hogy ezzel lépést tartana lelki gyarapodása A helyzet ily nagy bonyolultsága következtében nagyon sok kortársunk nem képes jól fölismerni az örök értékeket és azokat összhangba hozni a most jelentkező új értékekkel; ezért amikor a dolgok jelenlegi menetén -- remény és szorongás között -- töprengenek, nyugtalanság vesz erőt rajtuk. Pedig épp a dolgok menete szólítja, sőt kényszeríti az embereket válaszra. A létfeltételek mélyreható módosulása Az emberi értelem a maga uralmát bizonyos módon még az időre is kiterjeszti: a múltra a történelemtudomány, a jövőre a jövőkutatás és a tervezés által. A biológiai, pszichológiai és társadalomtudományok fejlődése az embert nem csupán jobb önismeretében segíti, hanem abban is, hogy technikai módszerekkel közvetlenül befolyásolja a társadalmak életét. Egyidejűleg az emberi nem a saját demográfiai növekedéséről egyre inkább előrelátással és rendező szándékkal gondolkodik. Maga a történelem olyan mértékben gyorsul, hogy az egyes emberek alig tudják követni. Az emberiség sorsa eggyé válik, s többé nem szinte különálló történelmekből áll. Így az emberi nem a dolgok rendjének statikus fölfogásáról áttér egy inkább dinamikus vagy fejlődő szemléletére, s ebből a problémáknak új, nagyon bonyolult összetettsége következik, mely új elemzésekre és összegezésekre késztet. Változások a társadalmi rendben Lassanként terjed az ipari társadalom típusa, mely egyes nemzeteket gazdasági jólétre emel, és a társadalmi élet évszázados fogalmait és körülményeit teljesen átformálja. Ugyanígy növekszik a városi életforma értékelése és a feléje törekvés, részben a városok és lakosságuk növekedése, részben a városi élet falura áramlása által . Az új és tökéletesebb tömegkommunikációs eszközök megkönnyítik az eseményekről való tájékozódást, és lehetővé teszik, hogy a gondolatok és fölfogások mindenüvé villámgyorsan eljussanak, és láncreakciókat indítsanak el. Az sem lebecsülendő, hogy nagyon sokan különféle okokból elhagyván otthonukat megváltoztatják életmódjukat. Így az emberek közötti kapcsolatok folyton-folyvást sokasodnak, s maga a szocializáció is új kapcsolatokat hoz magával, anélkül azonban, hogy a perszonalizációt, a személy érettségét és az igazán személyes kapcsolatokat mindig segítené. E fejlődés szembetűnőbben jelentkezik azoknál a nemzeteknél, melyek már birtokában vannak a gazdasági és technikai fejlődés előnyeinek, de vonzza a fejlődésben lévő népeket is, melyek szintén szeretnék hozzájuttatni régióikat az iparosodás és városiasodás jótéteményeihez. E népek, kiváltképp az ősi hagyományokkal rendelkezők, egyidejűleg a személyes szabadság érettebb és nagyobb fokát tapasztalják. Pszichológiai, erkölcsi és vallási változások Úgy tűnik, hogy az elődöktől áthagyományozott intézmények, törvények, gondolkodás- és cselekvésmódok nem mindig jól alkalmazhatók a mai ember helyzetében; ebből súlyos zavar támad a magatartásban, és magukban a cselekvési normákban. Végül az új körülmények magát a vallásos életet is érintik. Egyrészt az élesedő ítélőképesség megtisztítja a világ mágikus fölfogásától és a még mindig bujkáló babonáktól, és a hithez személyesebb és tevékenyebb csatlakozást igényel; ezért sokakban elevenebbé válik az érzék Isten iránt. Másrészt mind nagyobb tömegek hagyják el a vallás gyakorlását. A korábbi időktől eltérően Isten és a vallás tagadása vagy mellőzése többé nem szokatlan és egyéni jelenség: ma úgy mutatják be, mint a tudományos fejlődés vagy valamilyen új humanizmus követelményét. Mindez sok régióban nem csupán a filozófusok véleménye, hanem a legszélesebb körben hat az irodalomra, a művészetekre, az ember-tudományokra, a történelem értelmezésére, sőt a polgári törvényekre is, s emiatt sokan elbizonytalanodnak. Egyensúlyzavarok a mai világban Magában a személyiségben gyakran megbillen az egyensúly a modern gyakorlati értelem és az elméleti gondolkodás között, mely ismereteinek tömegén sem úrrá lenni nem tud, sem szintézisbe foglalni nem képes őket. Hasonlóképpen egyensúlyzavar támad a gyakorlati hatékonyságra törekvés és az erkölcsi lelkiismeret követelményei, továbbá igen sokszor az élet társadalmi föltételei és a személyes gondolkodás, sőt a kontempláció igényei között. Végül megbomlik az egyensúly az emberi tevékenység szakosodása és a teljes valóságot átfogó életszemlélet között. A családban ellentéteket idéznek elő a nyomasztó népesedési, gazdasági és társadalmi viszonyok, az egymást követő nemzedékek közt fölmerülő ellentétek, valamint a férfiak és a nők közt létrejövő új társadalmi kapcsolatok. Nagy ellentétek vannak a fajok, sőt egy adott társadalom különböző csoportjai között; a bőségben élő és a szegény, sőt nélkülöző népek között; s végül a népek békevágyából született nemzetközi intézmények és a saját ideológia terjesztésére irányuló törekvések, illetve a nemzetek és egyéb csoportok kollektív önzése között. Ebből ered a kölcsönös bizalmatlanság és ellenségeskedés, a sok konfliktus és nyomorúság, melyeknek az ember okozója is, áldozata is egyszerre. Az emberi nem egyetemesebb törekvései Ezért igen sokan erélyesen követelik azokat a javakat, melyektől határozott meggyőződésük szerint megfosztotta őket az igazságtalanság vagy az aránytalan elosztás. A fejlődő népek, s azok, melyek a közelmúltban lettek önállóvá, nemcsak politikai, hanem gazdasági téren is részesedni kívánnak a mai civilizáció javaiból, és szabadon akarják betölteni szerepüket a világban. Ezalatt pedig napról napra növekszik lemaradásuk és gyakran gazdasági függőségük is a gyorsabban fejlődő, gazdagabb népektől. Az éhező népek kérdőre vonják a bőségben élő népeket. A nők, ahol még nem vívták ki, követelik a férfiakkal való jogi és gyakorlati egyenlőséget. A munkások és földművesek nemcsak a megélhetésüket akarják biztosítani, hanem munkájukkal személyes adottságaikat is ki akarják művelni, sőt részt akarnak venni a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élet alakításában is. Az emberi történelemben most először van tudatában minden nép annak, hogy a kultúra áldásait valójában mindenkire ki lehet és ki is kell terjeszteni. Mindeme igények mögött azonban egy mélyebb és egyetemesebb vágy húzódik meg, tudniillik a személyek és a csoportok teljes és szabad, emberhez méltó életre szomjaznak, melyben mindazt, amit a mai világ oly bőségesen nyújthat, a maguk szolgálatába állíthatják. Ezen kívül a népek mind nagyobb erőfeszítéseket tesznek, hogy valamilyen egyetemes közösséget alakítsanak ki. Mindezek után a mai világ egyszerre mutatkozik hatalmasnak és erőtlennek, képesnek a legjobbak vagy a legrosszabbak megtételére; egyformán nyitva van számára a szabadságra vagy a rabszolgaságra, a fejlődésre vagy a visszaesésre, a testvériségre vagy a gyűlölködésre vezető út. Továbbá az ember ráébred, hogy neki magának kell helyes irányba terelnie azokat az erőket, melyeket ő maga ébresztett föl, s melyek eltiporhatják vagy szolgálhatják. Ezért igazában kérdéseinek tárgya - önmaga. Az emberi nem mélyebb kérdései Az Egyház pedig hiszi, hogy Krisztus, aki mindenkiért meghalt és föltámadt,[5] Szentlelke által világosságot és erőt ad az embernek, hogy megfelelhessen nagyszerű hivatásának; és nem adatott az ég alatt más név az embereknek, melyben üdvözülhetnének.[6] Hasonlóképpen hiszi, hogy az egész emberi történelem kulcsát, középpontját és célját Urában és Mesterében találja meg. Az Egyház azt is hirdeti, hogy az összes változás mögött sok minden van, ami nem változik, és mindezeknek végső alapja Krisztus, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.[7] A Zsinat tehát Krisztusnak, a láthatatlan Isten képmásának és az egész teremtés elsőszülöttének[8] fényességével mindenkihez szólni akar, hogy megvilágítsa az ember misztériumát, és együttműködjék korunk fő kérdései megoldásának megtalálásában. ELSŐ RÉSZ Válaszolni kell a Szentlélek indításaira A Zsinat elsősorban a ma leginkább becsült értékeket akarja a hit fényénél megítélni és isteni forrásához visszavezetni. Ezen értékek ugyanis, ahogyan isteni ajándékként emberi képességekből fakadnak, nagyon jók; de az emberi szív romlottsága miatt nemritkán eltérnek eredeti rendeltetésüktől, ezért megtisztításra szorulnak. Miként vélekedik az Egyház az emberről? Mi minden látszik ajánlatosnak a mai társadalom építésénél? Mi az ember tevékenységének végső értelme a világban? Ezekre a kérdésekre az emberek választ várnak. És a válaszokból nyilvánvaló lesz, hogy Isten népe és az emberi nem, melynek ez a nép szerves része, kölcsönösen egymás szolgálatára van; megmutatkozik majd, hogy az Egyház küldetése vallási természetű, éppen ezért nagyon emberi.
Az Isten képmására teremtett ember De mi az ember? Sok és különféle, egymásnak ellentmondó nézetet vallott és vall önmagáról, melyek szerint egyszer mindenek fölött álló törvénnyé magasztalja magát, máskor a kétségbeesésig megy el önmaga leértékelésében. Innen ered tanácstalansága és szorongása. Az Egyház mélyen átérezve a nehézségeket, a kinyilatkoztató Isten tanításának birtokában olyan választ tud adni rájuk, mely megrajzolja az ember valóságos helyzetét, megmagyarázza gyöngeségeit, s ugyanakkor helyesen fölismerheti méltóságát és hivatását. A Szentírás ugyanis azt tanítja, hogy az ember "Isten képmására" teremtetett, s képes arra, hogy megismerje és szeresse Teremtőjét, aki úrrá tette minden földi teremtmény fölött,[9] hogy Istent dicsőítve uralja és használja azokat.[10] "Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy meglátogatod őt? Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad, és fölébe állítottad kezed minden művének. Mindent a lába alá vetettél." (Zsolt 8,5--7. a Vulgátában) Isten azonban nem magányosságra teremtette az embert: kezdettől fogva "férfinak és nőnek teremtette" őket (Ter 1,27), kiknek kapcsolata a személyes közösség ősformája. Az ember ugyanis ízig-vérig társas lény, és másokkal való kapcsolat nélkül képtelen élni és képességeit kifejleszteni. Isten tehát -- miként ugyancsak a Szentírásban olvassuk -- látta, hogy "mindaz, amit alkotott, nagyon jó". (Ter 1,31) A bűn Így tehát az ember önmagában megosztott. Ezért mind az egyéni, mind a közösségi élet teljes egészében küzdelem, mégpedig drámai küzdelem a jó és a rossz, a világosság és a sötétség között. Mi több, az ember úgy találja, hogy a maga erejéből hatékonyan nem verheti vissza a rossz támadásait, olyannyira, hogy mindenki úgy érzi magát, mintha bilincsbe volna verve. De maga az Úr jött el, hogy megszabadítsa és megerősítse az embert: hogy őt belsőleg megújítsa, a "világ fejedelmét pedig", aki a bűn szolgaságában tartotta az embert, "kivesse" (vö. Jn 12,31).[12] A bűn azonban az embert kisebbíti azáltal, hogy akadályozza teljességének elérését. E kinyilatkoztatás fényében kapja végső magyarázatát az emberek által tapasztalt magasztos hivatás és mélységes nyomorúság. A test-lélek ember Az ember pedig nem téved, amikor az anyagi dolgoknál magasabbrendűnek ismeri meg és nem csupán a természet egy részecskéjének vagy a társadalom anonim elemének tekinti magát. Benső valójával ugyanis a dolgok teljességét meghaladja: ebbe a mély benső világba tér, amikor a szívébe fordul, ahol Isten várja őt, aki a szíveket vizsgálja,[15] s ahol ő maga Isten színe előtt dönt a saját sorsáról. Így tehát amikor fölismeri önmagában a szellemi és halhatatlan lelket, nem valami merőben a fizikai és a társadalmi körülményekből fakadó ábrándképpel hitegeti magát, hanem a valóság mély igazságát érinti. Az értelem méltósága Az emberi személy értelmes természetét végül a bölcsesség tökéletesíti -- és tökéletesíteni is kell --, mely az emberi elmét szelíden vonzza az igaz és a jó keresésére és szeretésére; s ha bölcsesség hatja át az embert, a láthatókon keresztül eljut a láthatatlanokhoz. A mi korunk pedig az elmúlt századoknál jobban rászorul erre a bölcsességre, hogy minél emberibb legyen minden újdonság, amit az ember fölfedez. A világ jövője forog ugyanis veszélyben, ha nem támadnak bölcsebb emberek. S megjegyzendő, hogy sok gazdaságilag szegény, de bölcsességben gazdag nép a többieknek igen nagy segítséget nyújthat. A Szentlélek ajándékaként a hit által az ember szemlélheti és ízlelheti az isteni terv misztériumát.[16] A lelkiismeret méltósága A szabadság értéke A halál misztériuma Miközben a halál színe előtt semmivé válik minden elképzelés, az Egyház az isteni kinyilatkoztatás alapján állítja, hogy Isten az embert a földi nyomorúság határain túli, boldog célra teremtette. Sőt a keresztény hit tanítja, hogy a testi halál -- amit az ember nem ismert volna meg, ha nem vétkezik[22] -- vereséget fog szenvedni, amikor a mindenható és könyörületes Üdvözítő föltámasztja az embert. Isten ugyanis arra hívta és hívja az embert, hogy egész természetével kapcsolódjék hozzá a romolhatatlan isteni élet közösségében. E győzelmet a föltámadott Krisztus vívta ki, aki halálával megszabadította az embert a haláltól.[23] A hit tehát, ha megfelelő szilárd érvekkel együtt kínálják föl, minden gondolkodó embernek megadja a választ jövendő sorsát illető aggodalmára; egyúttal lehetőséget nyújt, hogy lelki közösségben legyen Krisztusban azokkal a szeretett hozzátartozóival, akiket a halál már elragadott; a hit ugyanis megadja a reményt, hogy ők Istennél megtalálták már az igazi életet. Az ateizmus fajtái és gyökerei Az ateizmus szóval egymástól igen különböző jelenségeket fejeznek ki. Egyesek határozottan tagadják Istent; mások úgy vélik, hogy az ember egyáltalán semmit sem tudhat meg róla; ismét mások Isten létének kérdését olyan módszerrel veszik vizsgálat alá, mely a kérdést értelmetlennek tünteti föl. Sokan jogosulatlanul átlépve a tapasztalati tudományok határait, mindent kizárólag természettudományos módszerrel akarnak magyarázni, vagy épp ellenkezőleg, tagadják, hogy létezik abszolút igazság. Némelyek annyira fölmagasztalják az embert, hogy ezáltal az Istenben való hit erőtlenné válik, de úgy tűnik inkább az embert állítják, mint Istent tagadnák. Mások nem az evangélium Istenét utasítják el, hanem azt az istenképet, amit maguknak alkottak. Olyanok is vannak, akiket nem foglalkoztatnak az Istennel kapcsolatos kérdések; úgy látszik, nem éreznek vallásos nyugtalanságot, így nem is értik, miért kellene a vallással törődniük. Az ateizmus nemritkán a világban tapasztalható rossz elleni szenvedélyes tiltakozásból, vagy abból fakad, hogy abszolút tulajdonságokkal ruháznak föl és Isten helyébe állítanak bizonyos emberi értékeket. A mai civilizáció maga is -- nem önmagától, hanem mert túlságosan belebonyolódik az evilági dolgokba -- megnehezítheti az eljutást Istenhez. Akik szándékosan igyekeznek távol tartani Istent a szívüktől és kerülik a vallási kérdéseket, nem mentesek a bűntől, mivel nem követik lelkiismeretük szavát; gyakran azonban maguk a hívők is bizonyos fokig felelősek. Az ateizmus ugyanis, a maga egészében véve nem eredeti jelenség, hanem különböző okok következménye, s közéjük kell számítanunk a vallások -- sokhelyütt elsősorban a keresztény vallás -- által kiváltott kritikát is. Ezért a hívőknek is nem kis részük lehet az ateizmus létrejöttében, amennyiben a hitre nevelés elhanyagolásával vagy a tanítás meghamisításával, esetleg vallási, erkölcsi és társadalmi életük fogyatékos voltával inkább eltakarják, mint föltárják Isten és a vallás igazi arcát. Az ateista rendszerek A mai ateizmus formái közül nem hagyandó figyelmen kívül az sem, mely az emberi fölszabadulást elsősorban a gazdasági és társadalmi fölszabadulástól várja, s hangoztatja, hogy a vallás természeténél fogva állja útját ennek a fölszabadulásnak, mert egy jövendő élet ábrándjával kecsegteti az embert, amivel visszatartja őt a földi társadalom építésétől. Ahol ennek a fölfogásnak hívei hatalomra jutnak, hevesen támadják a vallást, az ateizmust pedig kivált az ifjúság nevelésében a közhatalom rendelkezésére álló eszközök alkalmazásával terjesztik. Az Egyház magatartása az ateizmussal szemben Igyekszik azonban megérteni az istentagadásnak az ateista gondolatvilág mélyén rejlő okait, s mivel ismeri az ateizmus által fölvetett kérdések súlyát, és szeret minden embert, úgy ítéli, hogy ezeket az okokat komoly és mélyreható vizsgálat tárgyává kell tennie. Az Egyház vallja, hogy Isten elismerése egyáltalán nem ellenkezik az emberi méltósággal, mivel e méltóság Istenben alapszik és válik tökéletessé. Isten ugyanis értelmes és szabad társas lénynek teremtette az embert, s mindenekelőtt meghívta, hogy gyermekként közösségben legyen vele és részesedjék az ő boldogságában. Ezenkívül az Egyház tanítja, hogy az eszkatologikus remény nem csökkenti a földi dolgok jelentőségét, hanem inkább új motívumokkal segíti beteljesedésüket. Ezzel szemben, ha elvész az isteni alap és az örök élet reménye, amint ma látjuk, igen súlyosan sérül az emberi méltóság, és megoldatlan marad az élet és halál, a bűn és a fájdalom talánya, s az emberek nemritkán kétségbe esnek. Ilyen körülmények között az ember megoldatlan, homályosan érzékelt kérdés marad önmagának, s bizonyos pillanatokban, főleg az élet jelentősebb fordulópontjain senki sem térhet ki e kérdés elől, melyre egyedül Isten ad kielégítő és biztos választ, aki mélyebb gondolkodásra és alázatosabb keresésre hívja az embert. Az ateizmus gyógyszerét a helyesen előadott tanítástól és az Egyház és tagjainak kifogástalan életétől kell várnunk. Az Egyház feladata ugyanis, hogy a Szentlélek vezetésével szüntelenül megújulva és megtisztulva[25] megjelenítse és láthatóvá tegye az Atyaistent és az ő megtestesült Fiát, ami elsősorban az élő és érett hit tanúságtételével érhető el, tudniillik azzal a hittel, mely világosan fölismeri és le tudja győzni a nehézségeket. E hit tanúi a vértanúk régen és ma is. E hitnek azáltal kell megmutatnia termékenységét, hogy áthatja a hívők egész életét, evilági életét is, s főként a szűkölködők iránt igazságosságra és szeretetre indítja őket. Isten jelenlétének megmutatásához a legfontosabb a hívők egymás iránti testvéri szeretete, akik egy szívvel-lélekkel együtt fáradoznak az evangéliumi hitért,[26] és az egység jelévé válnak. Az Egyház, jóllehet teljesen elutasítja az ateizmust, őszintén vallja, hogy minden embernek, hívőknek és nem hívőknek egyaránt együtt kell működniük e világ helyes építésében, melyben közösen élnek, ami természetesen lehetetlen őszinte és okos dialógus nélkül. Helyteleníti tehát a hátrányos megkülönböztetést a hívők és nem hívők között, amit egyes államok vezetői, figyelmen kívül hagyva az ember alapvető jogait, jogtalanul gyakorolnak. Igényli a hívők számára a cselekvési szabadságot, hogy ebben a világban Isten templomát is építhessék. Az ateistákat pedig emberségesen hívja, hogy nyitott szívvel szemléljék Krisztus evangéliumát. Az Egyház ugyanis nagyon jól tudja, hogy amikor védelmezi az emberi hivatás méltóságát és visszaadja a reményt azoknak, akik kétségbe estek végső sorsuk felől, üzenete összhangban van az emberi szív legtitkosabb vágyaival. Ez az üzenet nem lealacsonyítja az embert, hanem élettel és szabadsággal ajándékozza meg, s rajta kívül semmi sem képes megnyugtatni az emberi szívet: "Magadnak alkottál minket", Uram, "és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned".[27] Krisztus, az új ember Aki "a láthatatlan Isten képmása",[29] ugyanő tökéletes ember is, aki Ádám fiainak az ősbűn által elcsúfított istenképiségét helyreállította. Mivel Ő az emberi természetet fölvette, nem elemésztette,[30] e természet magától értetődően bennünk is nagy méltóságra jutott. Isten Fia ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett,[31] emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk.[32] Az ártatlan Bárány, önként ontva vérét, életet szerzett nekünk, Isten benne szerzett kiengesztelést önmagával és az embereknek egymás között,[33] s kiragadott minket az ördög és a bűn szolgaságából, így mindegyikünk elmondhatja az apostollal: Isten Fia "szeretett engem, és önmagát adta értem" (Gal 2,20). Értünk szenvedvén nemcsak példát adott nekünk, hogy kövessük őt,[34] hanem utat is nyitott, melyen ha járunk, az élet és a halál megszentelődik és új értelmet nyer. A sok testvér között az elsőszülött Fiú képmásához hasonlóvá vált[35] keresztény ember pedig megkapja a "Lélek zsengéit" (Róm 8,23), melyek képessé teszik arra, hogy megtartsa a szeretet új törvényét.[36] E Lélek által, aki "örökségünk foglalója" (Ef 1,14) belülről a teljes ember megújul egészen "a test megváltásáig" (Róm 8,23): "Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki föltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Jézus Krisztust föltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által" (Róm 8,11).[37] Kétségtelen, a keresztény embernek sok szorongatásban kell fölvennie a harcot a rossz ellen, és meg kell halnia; de a húsvéti misztérium részeseként hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytől megerősödve tart a föltámadás felé.[38] Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem miden jóakaratú emberre is, kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem.[39] Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt,[40] s minden ember végső hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy csak Isten előtt ismert módon csatlakozhassanak e húsvéti misztériumhoz. Ilyen és ily nagy az ember misztériuma, mely a keresztény
A Zsinat célja Mivel azonban az Egyházi Tanítóhivatal újabb dokumentumai bőségesen kifejtették a társadalomra vonatkozó keresztény tanítást,[43] a Zsinat csupán néhány főbb igazságot idéz föl, és alapjaikat világítja meg a kinyilatkoztatás fényével, majd néhány, ma jelentősebb gyakorlati következménnyel foglalkozik. Az emberi hivatás közösségi természete Isten tervében Ezért Isten és a felebarát szeretete az első és legfőbb parancs. Isten szeretete tehát nem választható el a felebarát szeretetétől: "...ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetőződik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat... A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet" (Róm 13,9--10; vö. 1Jn 4,20). Ez pedig az egymástól napról napra jobban függő emberek és az egyre egységesebbé váló világ számára igen jelentősnek bizonyul. Sőt amikor az Úr Jézus az emberi észnek föl nem fogható távlatokat nyitva azért imádkozik az Atyához, hogy "legyenek mindnyájan egyek..., amint mi egyek vagyunk" (Jn 17,21--22), bizonyos hasonlóságot sejtet az isteni személyek egysége és Isten gyermekeinek igazságban és szeretetben élt egysége között. E hasonlóság rávilágít arra, hogy az ember -- aki az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart -- teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát.[44] Az emberi személy és az emberi társadalom kölcsönös
összefüggése Az ember kibontakozásához szükséges társas kötelékek közül némelyek közvetlenül megfelelnek belső természetének, például a család és a politikai közösség; mások inkább szabad elhatározásából jönnek létre. Korunkban a kölcsönös kapcsolatok és függések különféle okokból napról napra egyre sokasodnak, amiből sokféle közjogi vagy magánjogi társulás és intézmény keletkezik. Ez a szocializációnak nevezett jelenség kétségtelenül rejteget veszélyeket, mégis sok előnnyel jár a személy értékeinek megszilárdítása és növelése, valamint jogainak védelme szempontjából.[46] A társas élet nagy segítséget nyújt ugyan az emberi személynek, hogy betölthesse hivatását, a vallásos hivatását is, még sem tagadható, hogy azok a társadalmi körülmények, melyek között az emberek élnek, s melyek közé már gyermekkorukban kerülnek, gyakran eltérítik őket a jótól és a rossz felé terelik. Bizonyos, hogy a társadalmi rendet sűrűn zavaró ok részben a gazdasági, politikai és társadalmi formákban lappangó feszültség. A mélyebb ok azonban nem ez, hanem a gőg és az önzés, mely megrontja a társadalom légkörét. Ahol pedig a dolgok rendjét a bűn következményei megzavarják, ott a születésétől fogva rosszra hajló ember új meg új kísértésekkel találkozik, és ezeket csak a kegyelemtől támogatott szüntelen erőfeszítésekkel küzdheti le. A közjó előmozdítása Ugyanakkor növekszik az emberi személyt megillető magasztos méltóság tudata, mivel a személy fölötte áll minden dolognak, jogai és kötelességei egyetemesek és sérthetetlenek. Az ember számára tehát hozzáférhetővé kell tenni mindazt, ami a valóban emberi élethez szükséges: ilyenek a táplálék, a ruházat, a lakás; jog az életállapot szabad megválasztáshoz és a családalapításhoz, neveltetéshez, munkához, jó hírnévhez, tisztelethez, megfelelő tájékoztatáshoz, a saját helyes lelkiismeret szerinti cselekvéshez, a magánélete védeleméhez és a jogos szabadsághoz, mely magában foglalja a vallásszabadságot is. A társadalmi rendnek tehát és fejlődésének mindig a személyek javára kell irányulnia, ugyanis a dolgok rendjét kell a személyek rendjéhez szabni, nem pedig fordítva, miként maga az Úr utalt erre, amikor azt mondta, hogy a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért.[48] Ezt a rendet tehát úgy kell kibontakoztatni, hogy az igazságban legyen megalapozva, az igazságosságban épüljön, és a szeretet éltesse; a szabadságban pedig egyre napról napra emberibb egyensúlyt kell találnia.[49] Ennek megvalósításához azonban a gondolkodásmódot kell megújítani, és a társadalmat nagy mértékben át kell alakítani. Isten Lelke, aki csodálatos előrelátással irányítja az idők folyását, és megújítja a föld színét, e fejlődés mellett áll. Az evangéliumi kovász pedig fölébresztette és folyamatosan ébreszti az emberi szívben a méltóság visszafoghatatlan vágyát. Tisztelet az emberi személy iránt Napjainkban különösen sürgető kötelességünk, hogy felebarátnak tekintsünk megkülönböztetés nélkül minden embert, és ha ránk szorul, siessünk is a szolgálatára; legyen szó akár egy mindenkitől elhagyott öregről, egy igazságtalanul lenézett vendégmunkásról, egy menekültről, egy házasságon kívül született gyermekről, aki érdemtelenül szenved olyan bűnért, melyet nem ő követett el; vagy egy éhezőről, aki megszólítja a lelkiismeretünket, eszünkbe juttatva az Úr szavát: "Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40). Ezenfelül minden, ami az élet ellen irányul: az emberölés bármely formája, a népirtás, az abortusz, az eutanázia és a szándékos öngyilkosság; minden, ami az emberi személy épségét sérti: a csonkítások, a testi vagy lelki kínzás, a lelki kényszer alkalmazása; minden, ami az emberi méltóságot sérti: az embertelen életkörülmények, az önkényes bebörtönzések, deportálások, rabszolgaság, prostitúció, leány- és fiúkereskedelem, a lealacsonyító munkakörülmények, melyek a munkásokat a haszonszerzés puszta eszközévé teszik, s nem szabad és felelős személyeknek tekintik -- mindezek és hozzájuk hasonlók kétségtelenül szégyenletes gaztettek, s miközben tönkreteszik az emberi civilizációt, inkább az elkövetőiket szennyezik be, mint azokat, akik elszenvedik a jogtalanságot, és a legnagyobb mértékben ellenkeznek a Teremtő tiszteletével. Tisztelet és szeretet az ellenség iránt Ez a szeretet és jóindulat azonban soha nem tehet bennünket közömbössé az igazság és a jó iránt. Sőt éppen maga a szeretet sürgeti Krisztus tanítványait, hogy hirdessék az üdvözítő igazságot minden embernek. De különbséget kell tennünk a mindig elvetendő tévedés és a tévedő ember között, aki mindig megőrzi személyi méltóságát, még akkor is, ha vallási fogalmai pontatlanok vagy hamisak.[52] Egyedül Isten a bíró és a szívek vizsgálója, ezért tiltja nekünk, hogy bárki belső bűnéről ítéljünk.[53] Krisztus tanítása azt is megköveteli, hogy bocsássuk meg a sérelmeket, és a szeretet parancsát pedig -- mely az Újszövetség törvénye -- minden ellenségre kiterjeszti: "Hallottátok a parancsot: Szeresd embertársadat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, és imádkozzatok üldözőitekért (és rágalmazóitokért)" (Mt 5,43--44).[54] Minden ember lényegi egyenlősége és a társadalmi
igazságosság Kétségtelen, hogy a különböző fizikai képességek, valamint az értelmi és erkölcsi erők szempontjából nem egyformák az emberek. De mint Isten szándékaival ellenkező dolgot, a személy alapvető jogaiban le kell küzdeni és ki kell küszöbölni minden nem, faj, bőrszín, társadalmi helyzet, nyelv vagy vallás alapján történő társadalmi vagy kulturális megkülönböztetést. Sajnálatos, hogy a személy ezen alapvető jogait még nem mindenütt tartják tiszteletben. Ez fordul elő például, ha a nőtől megtagadják, hogy szabadon válassza meg férjét vagy életállapotát, s nem részesülhet ugyanolyan nevelésben és műveltségben, mint a férfi. Noha az emberek között léteznek jogos különbségek, a személyek egyenlő méltósága megköveteli, hogy emberibb és méltányos életfeltételekhez jussanak. Ugyanis az egy emberi család tagjai vagy népei közötti kirívóan nagy gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek botrányt okoznak, és ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, az emberi személy méltóságának egyenlőségével, s a társadalmi és nemzetközi békével. A magán- és közintézmények tehát legyenek rajta, hogy az ember méltóságát és célját szolgálják, mégpedig úgy, hogy kitartóan küzdjenek mindenféle -- akár társadalmi, akár politikai -- szolgaság ellen, s megóvják az alapvető emberi jogokat minden politikai rendszerben. Sőt ezeknek az intézményeknek lassan össze kell hangolódniuk a mindenek fölött álló lelki értékekkel, még ha sokszor elég hosszú időbe kerül is e kívánatos cél elérése. Túl kell jutni az individualista etikán Szent törvénye legyen tehát mindenkinek, hogy a társadalmi kapcsolatokat a mai ember legfőbb kötelességének tekintse, és tiszteletben is tartsa. Minél inkább eggyé válik ugyanis a világ, annál nyilvánvalóbb, hogy az emberi feladatok túlnőnek a szűkebb csoportok keretein, s lassanként kiterjednek az egész világra. Ehhez pedig föltétlenül szükséges, hogy mind az egyének, mind közösségeik önmagukban kifejlesszék és a társadalomban elterjesszék az erkölcsi és a szociális erényeket, hogy így az isteni kegyelem nélkülözhetetlen segítségével valóban új emberekké és egy új arcú emberi nem építőivé legyenek. Felelősség- és sorsközösségvállalás Az ember azonban csak akkor juthat el erre a felelősségérzetre, ha az életkörülményei megengedik, hogy tudatára ébredjen méltóságának, és önmagát Istenért és másokért elkötelezve, válaszoljon hivatására. Az emberi szabadság elsatnyul, ha az ember végső szükségbe kerül, de elsorvad ott is, ahol az ember egy túl könnyű élet csábításának engedve elefántcsonttoronyba zárkózik. Ezzel szemben megerősödik a szabadság, ha az ember elfogadja az emberi együttélés kikerülhetetlen következményeit, vállalja az összetartozás sokféle követelését és elkötelezi magát a közösség szolgálatára. Éppen ezért mindenkiben föl kell szítani a kedvet, hogy kivegye részét a közös kezdeményezésekből. Dicséret illeti meg azoknak a nemzeteknek eljárását, melyek körében a polgárok lehető legnagyobb része valódi szabadságban kiveszi részét a közügyekből. Mindenesetre tekintettel kell lenni minden nép valós helyzetére és a közhatalom szükséges erejére. Hogy a polgárok valamennyien készek legyenek részt venni a társadalom testét alkotó különböző csoportok életében, e csoportokban vonzó és mások szolgálatára készségessé tevő értékeket kell találniuk. Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövője azok kezében van, akik a következő nemzedékeknek át tudják adni az élet értelmét és remény erejét. A megtestesült Ige és az emberi szolidaritás E közösségi jelleget Jézus Krisztus műve tökéletesíti és beteljesíti. Maga a megtestesült Ige ugyanis részese akart lenni az emberi közösségnek. Részt vette a kánai menyegzőn, betért Zakeus házába, asztalhoz ült a vámosokkal és bűnösökkel. Az Atya szeretetét és az ember nagyszerű hivatását a társadalmi élet legáltalánosabb dolgait említve, s a mindennapi élet képeit és nyelvi fordulatait használva nyilatkoztatta ki. Az emberi kapcsolatokat -- mindenekelőtt a családi kapcsolatokat, melyek a társadalmi élet alapelemei -- megszentelte, és önként alávetette magát hazája törvényeinek. Kora és országa munkásemberének életét akarta élni. Igehirdetésében világosan meghagyta Isten gyermekeinek, hogy olyanok legyenek egymáshoz, mint a jó testvérek. Imájában pedig azt kérte, hogy tanítványai mindnyájan egyek legyenek, sőt Ő, minden ember Megváltója a halált vállalva föláldozta magát mindenkiért. "Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért" (Jn 15,13). Apostolainak pedig megparancsolta, hogy minden nemzetnek hirdessék az evangéliumi üzenetet, annak érdekében, hogy az emberi nem Isten családja legyen, melyben a törvény teljességének a szeretetnek kell lennie. Elsőszülöttként a sok testvér között, azok körében, akik őt hittel és szeretettel befogadják halála és föltámadása után Lelkének ajándékával új testvéri közösséget alapított, tudniillik a testében, mely az Egyház, hogy ott mindnyájan, mint egymásnak tagjai -- a kapott különböző adományok szerint -- kölcsönösen szolgálják egymást. E szolidaritást folyton növelni kell egészen addig a napig, melyen majd beteljesedik, és a kegyelemből üdvözült emberek -- mint Isten és testvérük, Krisztus szeretett családja -- tökéletesen megdicsőítik Istent. Harmadik fejezet A probléma E hatalmas törekvés láttán, mely már az egész emberi nemet áthatja, sok kérdés vetődik föl az emberek között: Vajon mi az értelme és az értéke ennek a tevékenységnek? Hogyan kell használnunk mindezeket a javakat? Milyen cél felé tartanak az egyének vagy a közösségek törekvései? Az Egyház, mely őrzi Isten igéjének letéteményét -- a vallási és erkölcsi élet elveinek forrását --, anélkül, hogy az egyes konkrét kérdésekre mindig kész válaszai volnának, szeretné egyesíteni a kinyilatkoztatás fényét az emberi tudással, hogy megvilágosítsa az utat, melyen csak nemrégiben indult el az emberiség. Az emberi tevékenység értéke Ez a leghétköznapibb tevékenységekre is érvényes. A férfiak és nők ugyanis, miközben maguk és családjuk mindennapi kenyerét keresik, s tevékenységüket úgy végzik, hogy a társadalomnak is hasznára vannak, joggal gondolhatják, hogy munkájukkal a Teremtő művét folytatják, testvéreik javát mozdítják elő, és személyesen hozzájárulnak az isteni terv történelmi megvalósulásához.[59] A keresztények tehát nem gondolják azt, hogy az emberek leleményességéből és erejéből született alkotások szemben állnak Isten hatalmával, vagy azt, hogy az eszes teremtmény mintegy vetélytársa a Teremtőnek, épp ellenkezőleg, meggyőződésük, hogy az emberi nem győzelmei Isten nagyságának jelei és az ő kimondhatatlan tervének gyümölcsei. Minél inkább növekszik az ember hatalma, annál szélesebb körre terjed ki az egyének és a közösségek felelőssége. Ebből kitűnik, hogy a krisztusi üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől, nem teszi őket közönyösekké sorstársaik iránt, hanem inkább még szigorúbban kötelezi őket, hogy a világ javára munkálkodjanak.[60] Az emberi tevékenység rendje Ebből következően az emberi tevékenység alapszabálya ez: Isten terve és akarata szerint legyen összhangban az emberi nem igazi javával, s az embernek mint egyénnek és a társadalom tagjának tegye lehetővé teljes hivatásának szolgálatát és betöltését. A földi dolgok jogos autonómiája Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, melyeket az embernek lépésről lépésre föl kell ismernie, alkalmaznia és rendeznie kell, akkor az autonómia követelése erkölcsileg teljesen kifogástalan; amit nemcsak korunk emberei igényelnek, hanem a Teremtő akaratának is megfelel. Épp a teremtés tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az embernek tisztelnie kell, ismervén a tudományok és művészetek sajátos módszereit. Ezért bármelyik szaktudomány módszeres kutatása -- ha valóban tudományosan és az erkölcsi normák szerint folyik -- igazában soha nem kerül ellentétbe a hittel, mert a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek.[62] Sőt, aki alázattal és állhatatosan igyekszik föltárni a természet rejtélyeit, azt, még ha nem is tudja, szinte Isten keze vezérli, aki mindent fönntartván teszi, hogy a dolgok azok legyenek, amik. Ezért csak sajnálni lehet, hogy nem eléggé látva a tudomány törvényes autonómiáját olykor a keresztények között is megnyilvánultak olyan fölfogások, melyekből nézeteltérések és szenvedélyes viták támadtak, és sokakat vittek arra, hogy a hitet és a tudományt egymással szembenállónak gondolják.[63] Ha azonban a mulandó dolgok autonómiája kifejezésen azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függnek Istentől, s hogy az ember a Teremtőt figyelmen kívül hagyva rendelkezhet velük, akkor minden istenhívő megérti, mennyire hamis e nézet. A teremtmény ugyanis a Teremtő nélkül elenyészik. Egyébként bármely vallás hívei mindig meghallották Isten szavát és megnyilatkozását a teremtmények nyelvén, sőt, ha Isten feledésbe merül, maga a teremtmény érthetetlenné válik. A bűntől megrontott emberi tevékenység Az emberek egész történelmén végighúzódik a kemény harc a sötétség hatalmai ellen, mely a történelem hajnalán kezdődött és az utolsó napig fog tartani az Úr tanítása szerint.[64] E harc részeseként az embernek szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitarthasson a jóban; és saját belső egységét csak Isten kegyelmének segítségével és komoly erőfeszítések árán tudja elérni. Ezért Krisztus Egyháza a Teremtő tervében bízva elismeri ugyan, hogy az emberi fejlődés szolgálhatja az emberek igaz boldogságát, mégis ismételnie kell az Apostol intelmét: "Ne hasonuljatok ehhez a világhoz" (Róm 12,2), tudniillik a hiúságnak és rosszaságnak ahhoz a lelkületéhez, mely az Isten és az ember szolgálatára rendelt emberi tevékenységet a bűn eszközévé változtatja. Ha tehát azt kérdezi valaki, hogyan lehet fölébe kerekedni e nyomorúságnak, a keresztények megvallják: minden emberi tevékenységet, amit a kevélység és a rendetlen önszeretet naponta veszélyeztet, Krisztus keresztjével és föltámadásával meg kell tisztítani és tökéletessé kell tenni. A Krisztustól megváltott és a Szentlélekben új teremtménnyé lett ember, szeretheti és kell is szeretnie az Istentől teremtett dolgokat. Mert Istentől kapja, úgy tekinti és tiszteli azokat, mintha Isten kezéből áradnának. Hálát adván értük a Jótevőnek, s szegénységben és a lélek szabadságával használva és élvezve a teremtett dolgokat, a világ igaz birtokosa lesz: mint akinek semmije sincs, és mindene megvan.[65] "Minden a tiétek: ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené" (1Kor 3,22--23). Az emberi tevékenység a húsvéti misztériumban E reménynek zálogot és erre az útra eledelt hagyott az Úr övéinek a hit azon szentségében, melyben a természet és az emberi munka gyümölcsei dicsőséges testté és vérré válnak a testvéri közösség vacsoráján, mely a mennyei lakoma előíze. Új föld és új ég Kapjuk a figyelmeztetést, hogy mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de önmagát elveszíti.[78] Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család közössége, mely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait. Így tehát jóllehet a földi fejlődést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétől, mégis amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.[79] Az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság javait, tudniillik a természet és az emberi munka jó gyümölcseit miután az Úr Lelkében és az Úr parancsa szerint elterjesztettük a földön, egyszer újra meg fogjuk találni, de már megtisztítva minden szennytől, tündöklően és megdicsőülve, akkor, amikor Krisztus átadja az Atyának az örök és egyetemes országot: "az igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke országát".[80] Ez az ország misztérium formájában már jelen van ezen a világon, de az Úr eljövetelekor válik teljessé.
Az Egyház és a világ kölcsönös kapcsolata Az Egyháznak -- mely az örök Atya szeretetéből származik[82] az időben a megváltó Krisztus alapította, és a Szentlélekben gyűlik össze[83] -- üdvösséges és eszkatologikus célja van, mely csak az eljövendő világban érhető el teljesen. Azonban már itt a földön jelen van, emberekből áll, tudniillik a földi állam polgáraiból, akik arra hivatnak, hogy már az emberi nem történelme folyamán Isten gyermekeinek családját alkossák, és azt az Úr eljöveteléig folytonosan növeljék. Bár ez a család a mennyei javak végett gyűlt össze, és ezek birtokosa, Krisztus akaratából mégis "ebben a világban, alkotmányos és rendezett társaság",[84] mely el van látva "egy látható és társadalmi jellegű egyesülés eszközeivel".[85] Így az Egyház egyszerre "látható gyülekezet és kegyelmi közösség";[86] együtt menetel az egész emberi nemmel, a földi sorsban osztozik a világgal és kovásza vagy éppen Lelke a társadalomnak,[87] mely arra hivatott, hogy megújuljon Krisztusban és átalakuljon Isten családjává. A földi és mennyei országnak ezt az egymásba fonódását csak hittel lehet fölfogni, sőt misztériuma marad az emberi történelemnek, melyet mindaddig, amíg Isten gyermekeinek dicsősége teljesen ki nem nyilvánul, megzavar a bűn. Az Egyház a maga üdvözítő célja felé törekedvén, nemcsak az isteni életet közli az emberrel, hanem ennek visszatükröződő fényét az egész világra is árasztja, leginkább azáltal, hogy az emberi személy méltóságát gyógyítja és fölemeli, megerősíti az emberi társadalom kötelékeit, s mélyebb értelmet és jelentőséget ad az emberek mindennapi tevékenységének. Így az Egyház egyes tagjai és egész közössége által úgy hiszi, nagyban hozzájárulhat az emberi család és történelme emberibbé tételéhez. Ezen felül a katolikus Egyház elfogultságok nélkül értékeli nagyra mindazt az erőfeszítést, mellyel más keresztény egyházak és egyházi közösségek hozzájárultak és hozzájárulnak e feladat teljesítéséhez. Arról is szilárdan meg van győződve, hogy ő maga sok és sokféle segítséget kaphat a világtól az evangélium útjának egyengetéséhez, az egyesektől éppúgy, mint a társadalomtól, adottságaik és tevékenységük természete szerint. Az Egyház és a világ bizonyos értelemben közös dolgaiban a kölcsönös kapcsolatok és támogatás megfelelő elősegítése érdekében néhány általános elvet terjesztünk elő. A segítség, amit az Egyház az egyes embereknek igyekszik
nyújtani E hitből eredően képes az Egyház arra, hogy az emberi természet méltóságát kivonja a változó vélemények hatása alól, melyek például az emberi testet vagy nagyon leértékelik, vagy mértéktelenül fölmagasztalják. Nincs az az emberi törvény, mely a személy méltóságát és szabadságát annyira biztosíthatná, mint Krisztusnak az Egyházra bízott evangéliuma. Mert ez az evangélium Isten gyermekeinek szabadságát hirdeti és nyilvánítja ki, elutasít minden szolgaságot, mert az végsősoron a bűn következménye,[88] a lelkiismeret méltóságát és szabad döntését szentnek tiszteli, szüntelenül figyelmeztet arra, hogy minden emberi talentumot Isten szolgálatára és az emberek javára kell kamatoztatni, végül pedig mindenkit mindenkinek a szeretetébe ajánl.[89] Mindez összhangban áll a krisztusi üdvrend alaptörvényével. Jóllehet ugyanis az üdvözítő és teremtő Isten ugyanaz, és egy ura van az emberi történelemnek és az üdvtörténetnek, mindazonáltal ebben az isteni rendben nem szűnik meg a teremtmény, s főleg az ember jogos autonómiája, hanem inkább visszanyeri méltóságát és megerősödik benne. Az Egyház tehát a rábízott evangélium erejével hirdeti az emberi jogokat, s elismeri és nagyra értékeli a mai kor dinamizmusát, mellyel e jogokat mindenütt sürgetik. Ezt a folyamatot mindenesetre az evangélium szellemével kell átitatni, és meg kell óvni a hamis autonómia minden fajtájától. Kísért ugyanis az a vélemény, hogy személyünk jogait csak akkor birtokolhatjuk teljes mértékben, ha függetlenítjük magunkat az isteni törvény minden előírásától. Csakhogy ez az út a személy méltóságának nem a megőrzéséhez, hanem megsemmisüléséhez vezet. A segítség, amit az Egyház az emberi társadalomnak
igyekszik nyújtani A küldetés, melyet Krisztus Egyházára bízott, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű: a cél, amit eléje kitűzött, vallási természetű.[91] De ebből a vallási küldetésből olyan feladatok, világosság és erők fakadnak, melyek jó szolgálatot tehetnek az emberi közösség isteni törvény szerinti fölépüléséhez és megszilárdulásához. Emellett -- szükség szerint -- az Egyház maga is létesíthet a korviszonyoknak és a helyi körülményeknek megfelelő intézményeket mindenki szolgálatára, sőt köteles ilyeneket létesíteni, különösen a nélkülözők érdekében, például jótékonysági intézményeket és hasonlókat. Az Egyház továbbá elismer minden jót, ami korunk társadalmi dinamizmusában van: főként az egység felé való fejlődést, az egészséges szocializáció és a polgári, illetve a gazdasági önszerveződés folyamatát. Az egység előmozdítása ugyanis hozzátartozik az Egyház legsajátosabb küldetéséhez, hiszen "az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének".[92] Így mutatja meg az Egyház a világnak, hogy az igazi külső társadalmi egység az elmék és a szívek egységéből ered, tudniillik abból a hitből és szeretetből, melyekkel a Szentlélekben a saját fölbonthatatlan egysége van megalapozva. Az az erő ugyanis, melyet az Egyház a mai társadalomba önthet, ebben az életre váltott hitben és szeretetben áll, nem pedig egy pusztán emberi eszközökre támaszkodó külső uralomban. Mivel az Egyház küldetésénél és természeténél fogva nincs hozzákötve az emberi kultúra egyetlen konkrét formájához sem, mint ahogy politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez sem, egyetemessége miatt a legszorosabb összekötő kapocs lehet különböző emberi közösségek és nemzetek között, föltéve, hogy ezek bíznak benne és valóban elismerik igaz szabadságát küldetése teljesítéséhez. Ezért az Egyház figyelmezteti gyermekeit, sőt minden embert is, hogy az Isten családjához tartozó gyermekek lelkületével emelkedjenek felül a nemzetek vagy a fajok közötti nézeteltéréseken, és a törvényes társulásokat belülről tegyék szilárddá. A Zsinat tehát nagy tisztelettel tekint mindarra, ami igaz, jó és igazságos abban az oly sokféle intézményben, melyet az emberi nem a maga javára alapított és alapít. Ezenfelül kijelenti, hogy az Egyház -- amennyiben rajta múlik és küldetésével összefér -- segíteni és támogatni akarja az összes ilyen intézményt. Semmit sem kíván jobban, mint mindenki javára szolgálván szabadon fejlődhessen bármilyen kormányzati forma alatt, mely elismeri a személy és a család alapvető jogait és a közjó követelményeit. A segítség, amit az Egyház a keresztények révén az emberi
tevékenységnek igyekszik nyújtani Nem szabad tehát álnokul szembeállítani a hivatásbeli és társadalmi tevékenységet a vallásos élettel. Az a keresztény, aki elhanyagolja földi feladatait, valójában embertársaival, sőt magával Istennel szemben fönnálló kötelességeit hanyagolja el, és veszélyezteti örök üdvösségét. A keresztényeknek inkább örülniük kell annak, hogy az ácsmesterséget folytató Krisztus példáját követve minden földi tevékenységüket végezhetik úgy, hogy az emberi, családi, szakmabeli, tudományos és technikai törekvéseiket élő szintézisbe fogják a vallási értékekkel, s ezek rendező ereje mindent Isten dicsőségére fordít. Sajátosan, bár nem kizárólag a világi hívekre tartoznak az evilági feladatok és tevékenységek. Amikor tehát akár egyenként, akár közösségben a világ polgáraiként munkálkodnak, ne csak az egyes szakterületek sajátos törvényeit tartsák tiszteletben, hanem igyekezzenek az adott területen igazi szakértelmet szerezni. Szívesen dolgozzanak együtt az azonos célokért fáradozókkal. Elismervén a hit követelményeit, erejével bátran legyenek találékonyak, s valósítsák meg kezdeményezéseiket. Az ő megfelelően kiművelt lelkiismeretükre tartozik a feladat, hogy az isteni törvény beleíródjék a földi város életébe. A papoktól pedig világosságot és erőt várjanak a világi hívek. Ne higgyék azonban, hogy lelkipásztoraik mindenhez értenek, és az összes fölmerülő, esetleg súlyos kérdésben azon nyomban gyakorlati megoldást tudnak ajánlani, vagy hogy ez lenne a papok küldetése. Vállalják csak a világi hívők a maguk sajátos szerepét, keresztény bölcsességgel és engedelmesen figyelve a Tanítóhivatal eligazító szavaira.[97] Többször előfordul, hogy a dolgok keresztény szemlélete bizonyos körülmények között egy meghatározott megoldást sugall. Más hívők viszont, amint ez gyakorta és egészen jogosan megtörténik, nem kisebb őszinteséggel másképp vélekednek ugyanarról a dologról. Ha a javasolt megoldásokat a felek önkéntelenül is kapcsolatba hozzák az evangélium tanításával, nem szabad elfelejteni, hogy ilyen esetekben senkinek sem szabad az Egyház tekintélyét kizárólag a maga véleményének támogatására lefoglalni. Mindig őszinte párbeszéd útján iparkodjanak magukat a másikkal megértetni, gyakorolva a kölcsönös szeretetet és elsősorban a közjóval törődve. A világi híveknek -- kiknek az Egyház egész életében tevékeny szerepet kell vállalniuk -- nemcsak az a feladatuk, hogy keresztény szellemmel itassák át a világot, hanem arra is hivatottak, hogy a társadalomban minden helyzetben Krisztus tanúi legyenek. A püspökök pedig, kikre Isten egyháza vezetésének feladatát bízta, papjaikkal együtt úgy hirdessék Krisztus üzenetét, hogy a hívők minden földi tevékenységét az evangélium fénye világítsa meg. Valamennyi lelkipásztor gondoljon továbbá arra, hogy mindennapi életével és munkálkodásával[98] az Egyházat képviseli a világ felé, az emberek róla ítélik meg a krisztusi üzenet erejét és igazságát. Életükkel és szavukkal bizonyítsák -- a szerzetesekkel és világi híveikkel együtt -, hogy az Isten jótéteményeivel elhalmozott Egyház már a puszta jelenlétével is kimeríthetetlen forrása azoknak az erényeknek, melyekre a mai világ leginkább rászorul. Kitartó tanulással készüljenek föl, hogy részt tudjanak venni a világgal és a legkülönbözőbb fölfogású emberekkel folytatandó párbeszédben. Mindenekelőtt pedig szívleljék meg e Zsinat szavait: "Mivel ma az egész emberiség politikai, gazdasági és társadalmi tekintetben egyre inkább egységessé válik, a papoknak minden széthúzást kizárva egyre inkább egyesíteniük kell törekvésüket és munkálkodásukat a püspökök és a legfőbb pásztor vezetése alatt, hogy az egész emberi nem eljusson Isten családjának egységébe."[99] Noha az Egyház a Szentlélek erejéből mindig megmaradt az Úr hűséges jegyesének, és nem szűnt meg az üdvösség jele lenni a világban, nagyon jól tudja, hogy mind klerikus, mind laikus tagjai között[100] voltak, akik az évszázadok során hűtlenné váltak Isten Lelkéhez. Korunkban is érzi az Egyház, milyen nagy az ellentét az általa hirdetett üzenet és azoknak emberi gyarlósága között, akikre az evangélium van bízva. Bárhogyan is ítéli majd meg a történelem ezeket a fogyatékosságokat, tudnunk kell róluk, és elszántan küzdenünk kell ellenük, hogy ne gátolják az evangélium terjedését. Azt is látja az Egyház, hogy a világgal való kapcsolata kimunkálásában neki magának is állandóan érlelődnie kell, fölhasználva az évszázadok tapasztalatait. A Szentlélek által vezetett Anyaszentegyház fáradhatatlanul "megtisztulásra és megújhodásra buzdítja gyermekeit, hogy Krisztus jele egyre tündöklőbben ragyogjon föl az Egyház arcán".[101] A segítség, amit az Egyház a mai világtól kap Az Egyháznak is javára válik az elmúlt századok sok tapasztalata, a természettudományok fejlődése és a kultúra különféle formáiban rejlő gazdagság; ezek által jobban föltárul maga az emberi természet, és új utak nyílnak az igazság felé. Hiszen az Egyház, történetének kezdetétől fogva megtanulta a különböző népek fogalmai és nyelve segítségével kifejezni Krisztus üzenetét, melyet a filozófusok bölcsességével is igyekezett megvilágítani; tudniillik azért, hogy az evangéliumot, amennyire lehetett mind az egyszerű emberek felfogóképességéhez, mind a bölcsek igényeihez alkalmazza. Továbbra is minden evangelizáció törvényének a kinyilatkoztatott ige megfelelően alkalmazott hirdetésének kell maradnia. Mert így válik képessé minden egyes nemzet arra, hogy a maga módján fejezze ki Krisztus üzenetét; s így alakulhat ki eleven kapcsolat az Egyház és a népek kultúrái között.[102] E kapcsolat elmélyülése szempontjából -- főleg ma, amikor a dolgok rendkívül gyorsan változnak és nagyon sokféle gondolkodásmód van -- az Egyház különösen azok segítségére szorul, akik akár mint hívők, akár mint nem hívők, a világban élnek, s jól ismerik a különféle intézményeket és szaktudományokat, és értik a bennük megnyilatkozó szellemiséget. Isten egész népe, főleg a pásztorok és teológusok feladata, hogy a Szentlélek segítségével korunk különböző megnyilvánulásait meghallják, megkülönböztessék, értelmezzék, és az isteni ige világosságánál megítéljék, annak érdekében, hogy a kinyilatkoztatott igazságot egyre inkább föl lehessen fogni, jobban meg lehessen érteni, és alkalmasabb módon lehessen előadni. Az Egyház, mivel látható társadalmi szervezete van, ami Krisztusban gyökerező egységének jele, az emberi társadalom életének fejlődésével is gazdagodhat és gazdagszik, nem mintha valami hiányozna a Krisztustól adott alkotmányból, hanem annak érdekében, hogy azt mélyebben megismerje, jobban kifejezze és korunkhoz szerencsésebben alkalmazza. Az Egyház hálás lélekkel tapasztalja azt a sokféle segítséget, melyet akár a maga közösségében, akár egyes fiainak a személyében kap bármilyen rendű és rangú embertől. Akik előbbre viszik az emberi közösség ügyét a családi, a kulturális, a gazdasági, valamint a nemzeti vagy nemzetközi politikai élet terén, azok Isten terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az egyházi közösségnek is, amennyiben ez külső tényezőktől függ. Sőt az Egyház vallja, hogy sok hasznot merített és meríthet még ellenségeinek és üldözőinek támadásaiból is.[103] Krisztus: az Alfa és az Omega Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, hogy mint tökéletes ember, mindenkit üdvözítsen és összefoglalja a mindenséget. Az Úr az emberi történelem célja, az a pont, amelyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak, ő az emberi nem középpontja, minden szív öröme és kívánságainak beteljesedése.[105] Ő az, akit az Atya föltámasztott a halálból, megdicsőített és jobbjára ültetett, hogy élők és holtak bírája legyen. Az ő Lelkétől éltetve és egyesítve zarándokolunk a történelem beteljesedése felé, mely az Atya szeretete tervének teljesen megfelel: "Krisztusban mint főben újra egyesítsen mindent, ami a mennyben és a földön van" (Ef 1,10). Maga az Úr mondja: "Hamarosan eljövök, és velem lesz a jutalmam, hogy mindenkinek megfizessek tettei szerint. Én vagyok az Alfa és Omega, az első és utolsó, a kezdet és a vég" (Jel 22,12--13).
Előszó A ma mindenkit nyugtalanító sok kérdés közül mindenekelőtt a következők érdemelnek megfontolást: a házasság és a család, az emberi kultúra, a gazdasági, társadalmi és a politikai élet, a népek családjának kapcsolatai és a béke. Vetítsük rájuk sorban a Krisztustól kapott alapelvek fényét; ez a fény vezesse Krisztus híveit, ez adjon világosságot minden embernek, akik erre a sok és bonyolult kérdésre választ keresnek. Első fejezet A házasság és a család a mai világban A házasság és a család intézményének méltósága nem mindenütt egyforma fénnyel ragyog, mert a többnejűség, a válás járványa, az úgynevezett szabadszerelem és egyéb erkölcsi eltévelyedések elhomályosítják; továbbá a hitvesi szerelmet igen gyakran megszentségteleníti az önzés, a hedonizmus és a meg nem engedett fogamzásgátlás. Ezeken kívül a mai gazdasági, társadalom-pszichológiai és polgári állapotok is súlyos zavarokat okoznak a családban. A föld egyes részein, nem minden aggodalom nélkül, a népesség növekedéséből származó problémákat lehet megfigyelni. Mindez szorongással tölti el a lelkiismeretet. Mindazonáltal a házasság és a család intézményének jelentősége és ereje abból is kiviláglik, hogy a mai társadalom mélyreható változásai a velük járó nehézségek ellenére is, újra meg újra, különféle formákban megmutatják ennek az intézménynek igazi természetét. A Zsinat ezért jobban megvilágítva az Egyház tanításának néhány fejezetét, tanítani és megerősíteni akarja a keresztényeket, és mindazokat, akik a házas állapot természetadta méltóságát és kivételesen szent értékét óvni és növelni igyekszenek. A házasság és a család szent voltáról Az Úr Krisztus ezt az isteni szeretet forrásából eredő és a közte és az Egyház közti egység mintájára alapított sokarcú szeretetet bőségesen megáldotta. Miként ugyanis egykor a szeretet és a hűség szövetségével Isten a népe elé sietett,[108] úgy most az emberek Üdvözítője és az Egyház Vőlegénye[109] a házasság szentsége által elébe jön a keresztény hitvestársaknak. Velük is marad, hogy miként ő szerette az Egyházat és önmagát adta érte,[110] ugyanúgy szeressék egymást a házastársak is, kölcsönös odaadással és örök hűséggel. Az igazi házastársi szerelem fölvétetik az isteni szeretetbe, s Krisztus megváltó ereje és az Egyház üdvözítő tevékenysége irányítja és gazdagítja, hogy a házastársak valóban eljussanak Istenhez, magasztos atyai és anyai hivatásukban pedig segítséget és erőt kapjanak.[111] Ezért a keresztény házastársakat állapotbeli feladataikra és méltóságukra egy külön szentség erősíti meg és szenteli föl;[112] melynek erejével teljesítvén házastársi és családi kötelességeiket, Krisztus lelkületétől áthatottan -- mely egész életüket hittel, reménnyel és szeretettel járja át -- egyre jobban elérik tökéletességüket és kölcsönös megszentelődésüket és közösen dicsőítik Istent. Ezért, ha maguk a szülők jó példával és családi imádsággal járnak elöl, a gyermekek, sőt mindazok, akik a családi körben élnek, könnyebben megtalálják az emberiesség, az üdvösség és az életszentség útját. A házastársak tehát, akiket az apaság és az anyaság méltósága és tiszte ékesít, szorgalmasan teljesítsék az elsősorban rájuk tartozó nevelés, különösen a vallásos nevelés feladatát. A gyermekek mint a család eleven tagjai a maguk módján hozzájárulnak a szülők megszentelődéséhez. Hálás szívvel, kegyelettel és bizalommal viszonozzák szüleik jóságát, és mint hűséges gyermekek, álljanak mellettük a viszontagságokban és az öregkor magányában. Az özvegységet mint a házastársi hivatás erős lélekkel vállalt folytatását mindenkinek tisztelnie kell.[113] A család a maga lelki gazdaságát nagylelkűen ossza meg más családokkal is. Ezért a keresztény család, mely a házasságból, Krisztus és az Egyház szeretetszövetségének képéből és az abban való részesedésből ered[114], tegye mindenki számára láthatóvá -- részben a házastársi szeretettel, nagylelkű termékenységgel, az egységgel és a hűséggel, részben valamennyi tagjának szeretetteljes együttműködésével -- az Üdvözítő eleven jelenlétét a világban és az Egyház igazi természetét. A hitvesi szerelem E szerelem a házasság sajátos aktusában egyedülállóan kifejeződik és tökéletesedik. A bizalmas és tiszta házastársi egyesülés cselekményei tehát tiszteletreméltó erkölcsi értékek, és emberhez méltóan gyakorolva azt a kölcsönös önátadást jelzik és mélyítik el, mely által a lélek örömével és hálájával gazdagítják egymást. E kölcsönös elkötelezéssel megpecsételt, főként pedig a Krisztus-rendelte szentséggel szentesített szerelem testileg és lelkileg fölbonthatatlanul hű marad jó- és balsorsban egyaránt, és ezért idegen számára a házasságtörés és a válás. A házasság egysége, melyet Isten megerősített, teljes bizonyossággal kitűnik abból is, hogy a nő és a férfi személyi méltósága egyenlő; ezt az egyenlőséget kölcsönös és teljes szeretetben kell elismerniök. E keresztény hivatás kötelességeinek állhatatos teljesítéséhez igen nagy erő kell: ezért a szent életre kegyelemmel megerősített házastársak szüntelenül ápolják és kérjék imádságban a szeretet erősségét, a nagylelkűséget és az áldozatkészséget. A hiteles házastársi szeretetet jobban fogják értékelni, s helyes közvélemény fog róla kialakulni, ha a keresztény házastársak kitűnnek a hűséges és harmonikus szeretet és a gyermekek gondos nevelésének tanúságtételével, és kiveszik részüket a szükséges kulturális, pszichológiai és társadalmi megújhodásból a házasság és a család javára. A fiatalokat alkalmas módon és idejekorán, elsősorban éppen a családon belül, föl kell világosítani a házastársi szerelem méltóságáról, feladatáról és megéléséről, hogy a tisztaság szeretetében nevelkedve megfelelő életkorban és erényes jegyesség után köthessenek házasságot. A házasság termékenysége A házastársak az emberi élet továbbadásának és fölnevelésének feladatában, amit sajátos küldetésüknek kell tekinteni, a teremtő Isten szeretetének munkatársaiként s mintegy tolmácsaiként ismerik meg magukat. Feladatukat tehát emberi és keresztény felelősséggel töltsék be. Isten iránt tanulékony tisztelettel, közös tervezéssel és igyekezettel alakítsák ki magukban a helyes erkölcsi ítéletet. Ennek érdekében fontolják meg, mi válik a maguk és a már megszületett, illetve születendő gyermekeik javára; mérlegeljék továbbá a korviszonyokból és saját társadalmi helyzetükből adódó anyagi és szellemi létfeltételeket, s végül vegyék figyelembe azt is, mit kíván a családjuk, hazájuk, sőt az Egyház közjava. Minderről végső fokon maguknak a házastársaknak kell dönteniük Isten színe előtt. A keresztény házastársak tartsák szem előtt, hogy nem cselekedhetnek önkényesen. Az isteni törvény szerint tájékozódó lelkiismeretükhöz kell igazodniuk, készségesen hallgatva az Egyház Tanítóhivatalára, mely az isteni törvényt az evangélium fényénél hitelesen értelmezi. Ez az isteni törvény megmutatja a hitvesi szerelem teljes jelentését, oltalmazza azt és igazán emberi tökéletességére késztet. Azok a keresztény házastársak, akik bíznak Isten gondviselésében, és ébrentartják magukban az áldozatkészség szellemét,[117] megdicsőítik a Teremtőt, és a tökéletesség felé haladnak Krisztusban, amikor nagylelkűen, emberi és keresztény felelősségtől áthatva teljesítik az életadás feladatát. A házastársak közül, akik ily módon az Istentől kapott feladatukat teljesítik, külön is meg kell említeni azokat, akik okos és közös elhatározással nagylelkűen vállalnak több megfelelően nevelendő gyermeket is.[118] A házasság azonban nem csupán az életadásra alapíttatott, hanem a személyek közötti fölbonthatatlan szövetség épp úgy igényli, mint a gyermek java, hogy a házastársak kölcsönös szerelme helyes módon jusson kifejezésre, fejlődjön és érlelődjön. Így még akkor is, ha nélkülözniük kell a sok esetben forrón óhajtott gyermekáldást, a házasság megmarad mint teljes életközösség, s megőrzi értékét és fölbonthatatlanságát. A hitvesi szerelem és az emberi élet tisztelete Némelyek nem átallanak tisztességtelen megoldásokat ajánlani ezekre a problémákra, és nem rettennek vissza még a gyilkosságtól sem; az Egyház azonban figyelmeztet arra, hogy nem lehet igazi ellentmondás az élet továbbadásának és az igazi hitvesi szerelem ápolásának isteni törvényei között. Isten ugyanis, az élet Ura, az élet megőrzésének magasztos szolgálatát az emberekre bízta, s ezt emberhez méltó módon kell teljesíteni. Az életet tehát a fogantatástól kezdve a legnagyobb gonddal oltalmazni kell: az abortusz és a csecsemőgyilkosság szégyenletes gaztett. Az emberi nemiség és az ember életadó képessége csodálatosan fölötte áll mindannak, amivel az élet alacsonyabb szintjein találkozunk. Ezért nagy tisztelet illeti a házasélet sajátos aktusait is, amennyiben azok az ember veleszületett méltóságának megfelelően folynak le. A házastársi szerelem és az élet felelős továbbadásának összehangolásában az erkölcsi megítélés nem csupán az őszinte szándéktól és az indítékok értékelésétől függ, hanem a személy és tettei természetéből vett olyan objektív kritériumok alapján kell történnie, melyek biztosítják az igazi szerelem összefüggésében a kölcsönös ajándékozás és az életfakasztás teljes értelmét. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a házastársak őszinte lélekkel ápolják magukban a hitvesi tisztaság erényét. Az Egyház gyermekeinek ezekre az elvekre támaszkodva a születésszabályozás terén nem szabad olyan utakra lépniök, melyeket a Tanítóhivatal az isteni törvény magyarázatában elítél.[119] Mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy az ember életét és az életfakasztás feladatát nem lehet e világ kereteibe szorítani, mértékével mérni és csak ebből kiindulva értelmezni, hanem mindig figyelembe kell venni az ember örök rendeltetését is. A házassággal és a családdal mindenkinek törődnie kell Így a társadalom alapja a család, melyben különböző nemzedékek élnek együtt és segítik egymást a nagyobb bölcsesség megszerzésében és abban, hogyan lehet a személyek jogait összehangolni a társadalmi élet egyéb követelményeivel. Ezért mindazoknak, akiknek befolyása van közösségekre vagy társadalmi csoportokra, hatékonyan hozzá kell járulniuk a házasság és a család helyzetének javításához. A polgári hatalom tartsa szent kötelességének, hogy elismerje, óvja és erősítse a házasság és a család igazi természetét, védje a közerkölcsöket és segítse a családok boldogulását. Biztosítani kell a szülők jogát ahhoz, hogy gyermekeknek adjanak életet és őket a családi körben fölnevelhessék. Előrelátó törvényhozás és különféle kezdeményezések védelmezzék és megfelelően támogassák azokat is, akik sajnálatosan nélkülözik a családi otthon melegét. A keresztény hívők -- jól értékesítve az időt[120] és megkülönböztetve az örök értékeket a mulandóktól -- kitartóan növeljék a házasság és a család megbecsülését mind életük tanúságtételével, mind pedig a jóakaratú emberekkel együttműködve, így a nehézségeket leküzdve biztosítsák a családnak a szükséges dolgokat és mindazt, ami korunkban megkönnyíti az életet. E cél eléréséhez nagy segítség lesz a hívők keresztény érzülete, az emberek egészséges erkölcsi fölfogása, valamint a hittudósok bölcsessége és szakértelme. A tudósok, kivált a biológusok, orvosok, szociológusok és pszichológusok nagyon jó szolgálatot tehetnek a házasság és a család intézményének és a lelkiismeret nyugalmának, ha kutatásaikat összehangolva törekszenek egyre jobban megvilágítani azokat a föltételeket, melyek erkölcsileg kifogástalan születésszabályozásra adnak módot. A papok feladata -- alaposan megismervén a család problémáit --, hogy különböző lelkipásztori módszerekkel, igehirdetéssel, liturgiával és más lelki segítséggel házas és családi életükben támogassa a házaspárokat; nehézségeikben emberségesen és türelmesen erősítse és szeretetben bátorítsa őket, hogy valóban sugárzó családdá váljanak. A különféle szervezetek, főként a családok szövetségei, törekedjenek arra, hogy a fiatalokat, a házaspárokat, s főleg az új házasokat tanítással és tettekkel megerősítsék, s fölkészítsék őket a családi, társadalmi és apostoli életre. Végül az élő Isten képmásává alkotott, és a személyiség méltóságával fölruházott házastársak forrjanak össze a szeretetben, azonos gondolkodásban és egymás kölcsönös megszentelésében[121] kövessék Krisztust, az élet forrását;[122] hivatásuknak örömeiben és áldozataiban és hűséges szerelmükkel is tanúskodjanak annak a szeretetnek misztériumáról, melyet az Úr nyilatkoztatott ki a világnak halálával és föltámadásával.[123]
Bevezetés A kultúra szó általános értelemben véve mindazt jelenti, amivel a maga sokirányú szellemi és testi képességét kiműveli és kibontakoztatja az ember. Ismeretszerzés és munka által meghódítani igyekszik az egész világot, az erkölcsök és az intézmények tökéletesítésével pedig emberiesebbé teszi a közösségi életet a családban és az egész társadalomban, végül az idők folyamán műveiben fejezi ki, közli másokkal és örökíti meg lelkének nagy élményeit és törekvéseit, hogy azok sokaknak, sőt az egész emberi nemnek fölemelkedését szolgálják. Ebből következően az emberi kultúrának szükségszerűen történeti és társadalmi arculata van, s hogy a kultúra szó gyakran szociológiai és néprajzi értelmet is nyer. Ebben az értelemben beszélhetünk a kultúrákról többesszámban. A dolgok fölhasználása, a munkavégzés, a kifejezésmód, a vallásgyakorlat, az erkölcs, a törvényhozás és jogintézmények, a tudomány, a mesterségek és művészetek különböző módjaiból más és más közösségi életformák és értékrangsorok származnak. Így az áthagyományozott formákból képződik egy-egy emberi közösség saját öröksége. És így jön létre egy körülhatárolt történeti környezet, melybe minden nemzet és kor embere beilleszkedik és belőle meríti az emberi és polgári kultúra fejlődéséhez szükséges javakat. I. A kultúra helyzete a mai világban Új életformák A kultúrát teremtő ember Nehézségek és feladatok Mi a teendő, hogy a kultúrák növekvő érintkezése -- melynek a különböző csoportok és nemzetek között igaz és gyümölcsöző dialógusra kellene vezetniük -- meg ne zavarják a közösségek életét, föl ne forgassák az ősök bölcsességét, s ne veszélyeztessék a népek jellegzetességeit? Hogyan lehet támogatni az új kultúra dinamizmusát és terjeszkedését, anélkül, hogy a hagyományos örökség iránti hűség el ne vesszen? Különösképpen éget ez a kérdés ott, ahol a természettudományok és a technika hatalmas előretöréséből keletkezett kultúrát a különféle hagyományú klasszikus tanulmányokból táplálkozó szellemi műveltséggel kell összhangba hozni. Hogyan lehet a tudományok oly gyors és fokozódó szakosodását összhangba hozni a szintézisalkotás igényével, s megőrizni az emberekben a kontempláció és csodálkozás bölcsességre vezető képességeit? Mi a teendő, hogy az emberek valamennyien világszerte részesüljenek a kultúra kincseiből, miközben a képzettebb értelmiségi réteg műveltsége egyre elvontabb és bonyolultabb lesz? Végül miként lehet törvényesnek elismerni a kultúra által követelt autonómiát, anélkül, hogy egy merőben földi sőt vallásellenes humanizmusba ne jussunk? Mindezen ellentmondások közepette az emberi kultúrát ma úgy kell fejleszteni, hogy a teljes emberi személyt harmonikusan művelje, és segítse az embereket feladataikban, melyeknek betöltésére valamennyien, főként pedig a keresztények hivatottak, testvérként az egy emberi családban. II. A kultúra helyes fejlesztésének néhány alapelve Hit és kultúra Amikor ugyanis az ember keze munkájával vagy technikai eszközökkel megműveli a földet, hogy teremjen és az egyetemes emberi család méltó lakóhelyévé váljék, vagy amikor tudatosan részt vesz a közéletben, akkor Istennek a történelem hajnalán kinyilvánított szándékát hajtja végre, parancsát a föld meghódítására és a teremtés továbbfejlesztésére,[126] és egyúttal önmagát is kiműveli; ugyanakkor eleget tesz Krisztus nagy parancsának is, hogy testvéreinek szolgálatára szentelje magát. Ezenkívül amikor az ember bölcseleti, történelmi, matematikai vagy a természettudományos tanulmányokba merül, vagy művészi tevékenységet folytat, jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberi család fölemelkedjék az igaznak, a jónak és a szépnek a világába és az egyetemes érték meglátására; és így fényesebben megvilágosodik attól a csodálatos Bölcsességtől, mely öröktől fogva Istennel volt, mindent vele együtt rendezett el, játszadozván a földkerekségen és gyönyörűsége az emberek fiaival lenni.[127] Ebből következően a dolgok szolgaságából kiszabadult emberi lélek akadálytalanabbul emelkedhet föl a Teremtő imádására és szemlélésére. Sőt a kegyelem ösztönzésére kész lesz elismerni Isten igéjét, aki már azt megelőzően, hogy testté lett -- hogy mindenkit üdvözítsen és önmagában összefoglaljon -- a világban volt, mint "az igazi világosság, mely minden embert megvilágosít" (Jn 1,9).[128] Igaz, hogy a természettudomány és a technika a maga módszereivel képtelen a dolgok végső gyökeréig hatolni, fejlődésük mégis tápot adhat bizonyos fenomenalizmusnak és agnoszticizmusnak azáltal, hogy kutatási módszerüket illetéktelenül a teljes igazság megtalálása legfőbb szabályának tekintik. Sőt fenyeget a veszély, hogy a mai eredményekben túlságosan bizakodó ember megelégszik önmagával, és már nem keres magánál magasabbrendű értékeket. Ezek az áldásosnak nem mondható jelenségek azonban nem szükségszerűen folynak a mai kultúrából; nem is szabad miattuk abba a kísértésbe esnünk, hogy nem ismerjük el pozitív értékeit. Ezek közé számítanak: a tudományok művelése és a tárgyilagos igazsághoz való hűség a tudományos kutatásokban; a csoportmunka szükségességének tudata, a nemzetközi szolidaritás érzéke; a szakemberek egyre elevenebb felelősségtudata az emberek segítésére, sőt védelmére; végül az a törekvés, hogy jobb életfeltételeket biztosítsanak mindenkinek, különösen azoknak, akik nem tehetnek sorsukról, vagy műveletlenségben sínylődnek. Mindez bizonyos előkészületet jelenthet az evangéliumi üzenet befogadására; s ezt az előkészületet formálhatja annak isteni szeretete, aki azért jött, hogy üdvözítse a világot. Krisztus evangéliumának és a kultúrának sokféle kapcsolata Hasonlóképpen az Egyház is, mely változó körülmények között élt és az idők folyamán fölhasználta a különféle kultúrák vívmányait, hogy igehirdetése által minden nép körében terjessze és kifejtse Krisztus üzenetét, tanulmányozza és mélyebben megértse azt, s a liturgia cselekményeiben meg a hívők sokféle közösségének életében jobban kifejezze. Ugyanakkor azonban a minden kor és minden földrész valamennyi népéhez küldött Egyház nincs kizárólagosan és elválaszthatatlanul hozzákötve egyetlen fajhoz vagy nemzethez, egyetlen sajátos életformához, egyetlen ősi vagy új szokáshoz sem. Ragaszkodván a maga hagyományaihoz, s tudatában lévén egyetemes küldetésének, egybe tud fonódni a különféle kultúrákkal, s ez mind az Egyházat, mind a kultúrákat gazdagítja. Krisztus jó híre állandóan megújítja a bűnbeesett ember életét és kultúráját, s a bűn folytonos és veszélyes csábításából eredő tévedéseket és bajokat támadja és elűzi. A népek erkölcseit szüntelenül tisztogatja és nemesíti. Istentől származó gazdagságával mintegy belülről termékenyíti meg, erősíti, kiegészíti, sőt Krisztusban meg is újítja[129] minden egyes nép vagy kor lelki értékeit és képességeit. Amikor az Egyház eleget tesz a maga sajátos feladatának,[130] már ezzel is sarkallja és gyarapítja a kultúrát meg a civilizációt, és liturgikus tevékenységével is a belső szabadságra neveli az embert. A kultúra helyes formálásának szempontjai A kultúra kibontakozásához ugyanis, mivel az ember értelmes és társas természetének közvetlen következménye, mindig szükség van a neki kijáró szabadságra és a saját törvényei szerint való önálló cselekvés lehetőségére. Méltán követeli meg tehát, hogy megbecsüljék és joggal örvend bizonyos sérthetetlenségnek, föltéve természetesen, hogy a közjó határain belül ügyel a személy, s a kisebb-nagyobb közösségek jogainak tiszteletbentartására . E szent Zsinat magáévá téve az I. vatikáni zsinat tanítását kijelenti, hogy "a megismerésnek kettős rendje van", nevezetesen a hité és az értelemé, s az Egyház nem tiltja, hogy "a művészetek és a tudományok a maguk határai közt a saját elveiket és módszerüket kövessék"; ezért "ezt a jogos szabadságot elismerve" állítja és helyesli a kultúra, s kiváltképp a tudományok jogos autonómiáját.[131] Mindez megköveteli azt is, hogy tiszteletben tartva az erkölcsi rendet és a közösség érdekeit, az ember az igazságot szabadon kutathassa, véleményét kinyilváníthassa és terjeszthesse, bármilyen szakmát választhasson, végül pedig, hogy az igazságnak megfelelő tájékoztatást kapjon a közérdekű eseményekről.[132] A közhatalomnak nem az a feladata, hogy meghatározza, milyen legyen a kultúra, hanem a föltételeket kell megteremtenie és segítenie kell, hogy mindenki, a nemzeti kisebbség is kulturált életet élhessen.[133] Ezért mindenekelőtt arra kell ügyelni, hogy a kultúra el ne térjen a maga céljától és ne kényszerüljön politikai vagy gazdasági hatalmasságok szolgálatába szegődni. III. A keresztények néhány sürgetőbb feladata a kultúra terén Ismerjék el és érvényesítsék mindenki jogát a kultúra
jótéteményeihez Arra kell tehát törekedni, hogy mindenki, akinek megvan hozzá a tehetsége, magasabb szintű tanulmányokat folytasson, mégpedig úgy, hogy a lehetőség szerint el is érje a társadalomban a képességeinek és szerzett tudásának megfelelő tisztséget, hivatalt vagy szolgálatot.[134] Így érheti el bármely nép körében minden ember és minden társadalmi réteg kulturális életének azt a teljes kibontakozását, mely összhangban van tehetségével és hagyományaival. Komoly erőfeszítést kíván az, hogy mindenki ráébredjen a kultúrához való jogára, de arra is, hogy köteles önmagát művelni és a művelődéshez másokat hozzásegíteni. Helyenként ugyanis az élet és a munka körülményei megbénítják a kultúrára szomjazó emberekben az akarást, sőt még a kultúra igényét is elfojtják. Különösképpen áll ez a földművesekre és az ipari munkásokra. Részükre tehát olyan munkafeltételeket kell teremteni, melyek nem akadályozzák, hanem inkább segítik művelődésüket. A nők már az élet szinte minden területén tevékenykednek, fontos azonban, hogy teljesértékűen vállalhassák a természetüknek megfelelő munkaköröket. Mindenki köteles elismerni és segíteni a nők sajátos és szükséges részvételét a kulturális életben. Az egyetemes kultúrára nevelés E nevelésnek anyja és dajkája elsősorban a család, melyben a szeretet melegénél a gyermekek könnyebben tanulják meg a dolgok helyes rendjét, és az emberi kultúra helyesnek bizonyult formái szinte természetesen öröklődnek át a felnövekedő fiatalok lelkébe. E nevelésnek a mai társadalomban kedvező lehetőségei adódnak, főleg a könyvek növekvő terjedéséből és a tömegkommunikációs eszközökből, melyek kedvezőek lehetnek az egyetemes kultúra szempontjából. A munkaidő rövidülésével egyre több embernek nő a szabad ideje. Használja is föl mindenki helyesen a szabad időt a kikapcsolódásra, lelki és testi egészségének ápolására a kedvtelésből végzett tevékenységekkel és ismeretszerzéssel; idegen tájak meglátogatásával (turizmussal) -- mely fejleszti az emberi szellemet, és egymás megismerésével gazdagítja az embereket; a sportolással és sportrendezvényekkel, melyek megkönnyítik az egyén és a közösség lelki egyensúlyának megtartását, és testvéri kapcsolatokat hoznak létre minden rendű és rangú, bármely nemzethez tartozó és különböző fajú emberek között. A keresztények tehát legyenek rajta, hogy a kultúrának korunkra jellemző megnyilatkozásait és tömegmozgalmait emberies és keresztény szellem hassa át. Mindez a kedvező lehetőség azonban még nem biztosítja a teljes értékű kulturális nevelést, ha közben elhanyagolják azt a mélyre ható kérdést, hogy mi az értelme a kultúrának és a tudásnak az emberi személy szempontjából. A kultúra és a civilizáció összehangolása a keresztény
tanítással E nehézségek nem szükségszerűen károsítják a hitéletet, sőt a hit pontosabb és mélyebb megértésére serkenthetik az elmét. A tudományok, a történelem és a bölcselet újabb vizsgálódásai és eredményei ugyanis új kérdéseket vetnek föl, melyeknek gyakorlati következményei vannak, és a teológusoktól is új kutatásokat követelnek. Ezenkívül arra ösztönzik őket, hogy igazodva a hittudományok sajátos módszereihez és követelményeihez, keressék a módját, hogy az addiginál alkalmasabban közölhessék a tanítást korunk embereivel, mert más maga a hitletétemény, az igazság, és más az előterjesztés módja, de a tartalom és az értelem ugyanaz.[135] A lelkipásztorkodásban nemcsak a teológiai elveket kell kielégítően ismerni és alkalmazni, hanem a világi tudományok, elsősorban a lélektan és a szociológia eredményeit is, hogy a híveket is tisztább és érettebb hitéletre vezessék. Az irodalom és a művészetek a maguk módján szintén sokat jelentenek az Egyház élete számára. Arra törekszenek ugyanis, hogy kifürkésszék, milyen az ember, mik a problémái, és mit tapasztal, amikor megismeri és tökéletesíteni akarja önmagát és a világot. Igyekeznek föltárni az ember helyzetét a történelemben és a világmindenségben, szemléltetik nyomorúságát és örömeit, kapcsolatait és erőit, sőt megálmodják a boldogabb emberi világot is. Így a koroknak és tájaknak megfelelően sokféle formában ábrázolt emberi életet föl tudják emelni. Arra kell tehát törekedni, hogy a művészek érezzék, hogy az Egyház elismeri munkásságukat, és megfelelő szabadságot élvezve könnyebben teremthessenek kapcsolatokat a keresztény közösséggel. Az Egyháznak el kell ismernie az új művészeti irányokat is, melyek az egyes nemzetek és vidékek sajátosságához alkalmazkodva tolmácsolják kortársaink ízlését; a szentélyben akkor kapjanak helyet, ha a liturgia követelményeinek megfelelő kifejezésmódjukkal Istenhez emelik a lelket.[136] Ezáltal jobban kifejezik az istenismeretet, az igehirdetést világosabbá teszik az emberi értelem számára, mely így a maga eleven valóságában jelenik meg. A hívők tehát a legszorosabbb egységben éljenek kortársaikkal, iparkodjanak megérteni gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat, amint az a szellemi kultúrában megmutatkozik. Az új tudományok és tanok, valamint az új felfedezések által nyert ismereteket kapcsolják össze a keresztény erkölccsel és a keresztény hitigazságok tanításával, hogy a vallás gyakorlása és a komoly erkölcsi magatartás lépést tartson náluk a természettudományos tájékozottsággal és a szüntelenül haladó technikával. Így képesek lesznek mindent az egészséges keresztény érzékkel értékelni és értelmezni. A papnevelő intézetekben és az egyetemeken a hittudomány művelői igyekezzenek közös erőfeszítéssel és eszmecserével együttműködni más tudományok képviselőivel. A teológiai kutatás a kinyilatkoztatott igazság mélyebb megértését keresse, ugyanakkor azonban teremtsen kapcsolatokat saját korával is, hogy hozzásegítse a tudósokat a hit teljesebb megértéséhez. Ezt az együttműködést jól hasznosíthatják a papság képzésénél; hogy az igehirdetők az Egyház Istenről, emberről, világról szóló tanítását megfelelőbben tudják kifejteni kortársaik előtt, s ezek készségesen fogadják szavukat.[137] Sőt az is kívánatos, hogy minél több világi hívő szerezzen megfelelő képzettséget a szent tudományokban, és közülük egyesek hivatásszerűen is szenteljék magukat e tudományoknak, és azokat előbbre is vigyék. E feladatukat azonban csak akkor teljesíthetik, ha minden hívőnek, klerikusnak és laikusnak biztosítva van a kutatás, a gondolkodás és a szerény, de bátor véleménynyilvánítás jogos szabadsága mindabban, amiben szakértő.[138]
A gazdasági élet néhány vonása Mint a társadalmi élet egyéb területeit, úgy a mai gazdasági életet is jellemzi az ember egyre növekvő uralma a természet fölött, az egyes polgárok, csoportok és népek egyre sűrűbb és jelentékenyebb kapcsolatai és kölcsönös függése, valamint a közhatalom mind gyakoribb beavatkozása. Egyidejűleg a termelési módok, megtermelt javak és szolgáltatások cseréjének fejlődése alkalmassá tette a gazdasági életet arra, hogy jobban kielégíthesse a nagy emberi család fokozódó szükségleteit. Nem hiányoznak azonban a nyugtalanító tényezők sem. Mind a kollektív, mind egyéb gazdasági rendszerekben, főként a gazdaságilag fejlett vidékeken nem kevesen valósággal a gazdasági élet bűvöletébe kerültek, annyira, hogy csaknem egész egyéni és társadalmi életüket a gazdasági szemlélet határozza meg. Most, amikor a gazdasági élet fejlődése képes volna csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket, ha ésszerűen, emberségesen irányítanák és egybehangolnák, lépten-nyomon inkább csak elmérgesíti a helyzetet, sőt helyenként a gyengébbek szociális viszonyainak rosszabbodását és a szegények megalázását idézi elő. Még mindig óriási tömegek nélkülözik a legszükségesebbeket is, ugyanakkor mások, még a kevésbé fejlett vidékeken is, dúskálva élnek és tékozolják a javakat. Egymás mellett él a fényűzés és a nyomor. Míg kevesek kezében rendkívül nagy hatalom összpontosul, addig sokaknak úgyszólván semmi lehetőségük sincs arra, hogy a saját kezdeményezésükből és a saját felelősségükre cselekedjenek, hiszen gyakran emberi személyhez méltatlan élet- és munkakörülmények között vergődnek. A gazdasági és a társadalmi egyensúly hasonló hiányai mutatkoznak a mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatások között, úgyszintén egyazon ország különböző vidékei között is. A gazdaságilag fejlett és a többi népek között egyre mélyül az ellentét, ez pedig a világbékét is veszélyeztetheti. Kortársaink egyre éberebb lelkiismerettel érzik át ezeket az aránytalanságokat. Meggyőződésük, hogy a mai világ birtokában lévő roppant műszaki és gazdasági erők tudnák orvosolni ezt az áldatlan állapotot, s hogy kell is azt orvosolniok. Ehhez azonban a gazdasági-társadalmi életben sok reformra van szükség, s mindenki gondolkodásmódjának és magatartásának meg kell változnia. Az Egyház ennek érdekében a századok folyamán az evangélium fényénél kidolgozta, és kivált az utóbbi időkben elő is terjesztette az igazságosságnak és méltányosságnak józan elveit mind az egyéni és a társadalmi életre, mind pedig a nemzetközi életre vonatkozólag. A szent Zsinat ezeket az elveket a mai helyzetnek megfelelően akarja megerősíteni, s főként a gazdaság fejlődését szem előtt tartva néhány tájékozódási szempontot akar adni.[139]
A gazdasági fejlődés az ember szolgálatában Az ember ellenőrzése alatti gazdasági fejlődés A fejlődést nem szabad kizárólag az egyének gazdasági tevékenységének szinte mechanikus folyamatára, vagy a közhatalom irányítására bízni. Ezért tévesnek kell minősíteni mind azokat az elméleteket, melyek a helytelenül értelmezett szabadság nevében megakadályozzák a szükséges reformokat, mind azokat, melyek az egyes személyek és csoportok alapvető jogait kevesebbre értékelik a termelés kollektív szervezésénél.[142] Az állampolgárok pedig ne feledjék: joguk és kötelességük -- és ezt az államhatalomnak is el kell ismernie --, hogy lehetőségeikhez mérten hozzájáruljanak a maguk közösségének igazi fejlődéséhez. Különösen a gazdaságilag kevésbé fejlett országokban, ahol minden anyagi erőt sürgősen mozgósítani kell, súlyos veszedelembe sodorják a közjót azok, akik nem gyümölcsöztetik a kezükben lévő javakat, vagy közösségüket megfosztják olyan anyagi, illetve szellemi segítségtől, melyre a közösség rászorul; bár a személynek joga van a kivándorláshoz. A kirívó közgazdasági különbségek megszüntetése Az igazságosság és a méltányosság azt is megköveteli, hogy a gazdasági élet fejlődéséhez szükséges mobilitást úgy irányítsák, hogy az egyes emberek és családjuk életét ne tegye bizonytalanná, vagy ne veszélyeztesse. Gondosan kerülni kell minden megkülönböztetést a munkaföltételek és a fizetés terén azoknak a munkásoknak hátrányára, akik más nemzetek köréből, vagy más vidékekről származnak és munkájukkal hozzájárulnak a nép vagy az országrész gazdasági életéhez. Ezenfölül mindenki, elsősorban a közhatalom, személyként és ne puszta termelőeszközként bánjék velük; segítsék őket, hogy családjukat maguk után hívhassák, illő lakást szerezhessenek, és abban is, hogy beilleszkedjenek a befogadó népnek vagy vidéknek társadalmi életébe. Mindazonáltal amennyire lehetséges a saját hazájukban és vidékükön teremtsenek részükre munkaalkalmat. A jelenleg változásban lévő gazdasági ágazatokban, nevezetesen az ipari társadalomnak azokban az új formáiban, melyekben például fokozódik az automatizálás, gondoskodni kell elegendő és mindenki számára megfelelő munkáról, valamint a megfelelő műszaki és szakmai képzés lehetőségéről, és biztosítani kell azok megélhetését és emberi méltóságát is, akik betegségük vagy életkoruk miatt nagyobb nehézségekkel küzdenek. II. Néhány, az egész közgazdasági életet irányító alapelvről A munka, a munkakörülmények, a szabad idő A munka ugyanis, akár vállalkozóként, akár bérmunkásként végzi az ember, közvetlenül a személytől ered, aki a természet dolgaira szinte ráüti a maga pecsétjét, és akarata alá hajtja őket. Az ember a maga munkájával általában eltartja önmagát és övéit, kapcsolatot teremt testvéreivel, az emberekkel, és szolgálatukra van, igazi szeretetet gyakorolhat, és Isten munkatársaként tökéletesítheti a teremtést. Sőt az Istennek fölajánlott munkával az ember részese lesz Jézus Krisztus megváltó művének, aki fölmagasztalta a munkát azzal, hogy Názáretben a saját kezével dolgozott. Ebből következik, hogy mindenkinek kötelessége becsületesen dolgozni, s mindenkinek joga van a munkához: a társadalomra tartozik, hogy a maga körülményei között segítse polgárait, hogy elegendő munkaalkalmat találjanak. Végül a munkát úgy kell megfizetni, hogy az ember anyagi, társadalmi, kulturális és lelki szempontból egyaránt méltó életet biztosíthasson önmagának és övéinek, figyelembe véve kinek-kinek munkakörét és teljesítményét, valamint a vállalat helyzetét és a közjót.[144] A gazdasági tevékenység többnyire emberek együttes erőfeszítéséből jön létre; ezért igazságtalanság és embertelenség, ha úgy szervezik és irányítják, hogy belőle a dolgozók bármelyikének kára származzék. Márpedig még napjainkban is gyakorta előfordul, hogy a dolgozók valamiképpen saját munkájuk rabszolgáivá alacsonyodnak. Ezt az úgynevezett gazdasági törvényszerűségek semmiképpen sem igazolják. Ezért a termelőmunka egész folyamatát a személy szükségleteihez és életviszonyaihoz kell igazítani; elsősorban a családi élethez, különös tekintettel a családanyákra, és mindenkor figyelembe véve a dolgozók nemét és életkorát. A dolgozóknak ezenfelül módot kell adni arra is, hogy saját képességeiket és személyiségüket éppen a munka végzésében bontakoztathassák ki. És noha idejüket és erejüket a felelősség-kívánta mértékben ebbe a munkába fektetik, legyen még elegendő pihenőjük és szabad idejük is családi, művelődési, társadalmi és vallásos életükre. Sőt, maradjon lehetőségük azoknak az erőiknek és képességeiknek szabad kifejlesztésére is, melyeket szakmai munkájuk során esetleg csak kevéssé tudnak kibontakoztatni. Részvétel a vállalkozásokban és az egész gazdasági élet
irányításában; bérharcok. A személy alapvető jogai közé kell sorolni a dolgozóknak azt a jogát, hogy szabadon létesíthessenek őket képviselő, a gazdasági élet helyes irányítását befolyásoló szervezeteket, s bennük a megtorlás veszélye nélkül, szabadon tevékenykedhessenek. E szervezett formában való részvétel, ha gazdasági és társadalmi képzéssel párosul, napról napra növeli mindnyájukban a maguk feladatának és felelősségének tudatát; mely által eljutnak odáig, hogy képességeik és rátermettségük arányában munkatársaknak érezzék magukat az egész gazdasági és társadalmi fejlődésben és a közjóról való gondoskodásban. Amikor társadalmi-gazdasági összeütközések támadnak, arra kell törekedni, hogy békés megoldást találjanak. Jóllehet először mindig a felek őszinte párbeszédéhez kell folyamodni, a mai körülmények között is a sztrájk lehet a végső eszköz arra, hogy a dolgozók megvédjék jogaikat és teljesüljenek jogos követeléseik. Mielőbb keresni kell azonban a tárgyaláshoz és az egyeztető megbeszéléshez vezető utakat. A föld javainak egyetemes rendeltetése Gazdaságilag kevésbé fejlett társadalmakban nem ritka, hogy a közösség szokásai és hagyományai részben megvalósítják a javak közös rendeltetését, s a közösség minden tagja megkapja a legszükségesebb javakat. Ne tekintsék azonban teljesen változhatatlannak azokat a szokásokat, melyek már nem felelnek meg a mai idők követelményeinek; másrészt viszont nem kell meggondolatlanul szembeszállni olyan tiszteletreméltó szokásokkal, melyek a mai adottságokhoz alkalmazva továbbra is nagyon hasznosak lehetnek. A gazdaságilag nagyon előrehaladott nemzeteknél a gondoskodást és a biztonságot nyújtó társadalmi intézmények hálózata válthatja valóra a javak közös rendeltetését. Tovább kell fejleszteni a családi és szociális szolgáltatásokat, különösen ha a művelődést vagy a nevelést segítik. Mindezen intézkedések közben ügyelni kell arra, hogy a polgárok el ne kényelmesedjenek a társadalommal szemben, ki ne vonják magukat vállalt kötelességeik terhe alól, s ne vonakodjanak a szolgálatok vállalásától. Beruházások és pénzügyek Tulajdonszerzés és a magántulajdon; a nagybirtok A magántulajdon, más szóval a rendelkezési jog anyagi javak fölött, hozza magával a személyes és családi önrendelkezéshez szükséges teret, s úgy kell tekinteni, mint az emberi szabadság udvarát. Végül minthogy feladat- és felelősségvállalásra ösztönöz, az állampolgári szabadságjogok feltétele.[151] Napjainkban e rendelkezési vagy tulajdonjognak különféle formái vannak, és napról napra sokasodnak. Mindezek a szociális alapok és a társadalmi gondoskodás által biztosított jogok és szolgáltatások ellenére is a létbiztonság el nem hanyagolható forrásai. Ez nemcsak az anyagi tulajdonfajtákra áll, hanem az olyan nem anyagi javakra is, mint például a szakmai képességek. A magántulajdon joga viszont nincs ellentétben a köztulajdon jogának különféle formáival. Javakat mindenesetre csak az illetékes hatóság vehet köztulajdonba, a közjó követelményei szerint és annak határai között, méltányos kártalanítást fölajánlva értük. A közhatalomra tartozik annak megakadályozása, hogy valaki visszaéljen magántulajdonával a közjó rovására.[152] Magának a magántulajdonnak természete szerint társadalmi jellege is van, mely a javak egyetemes rendeltetésének törvényében gyökerezik.[153] Ha nem törődnek ezzel a társadalmi jelleggel, nagyon sokszor megtörténik, hogy a tulajdon intézménye kapzsiságra és súlyos zavarokra ad alkalmat, ellenzőinek ürügyet szolgáltatva még magának a jognak a kétségbevonására is. Számos gazdaságilag kevésbé fejlett országban ott vannak a csak közepesen vagy nyereségi meggondolásból egyáltalán meg nem művelt nagy- sőt hatalmas földbirtokok, s közben a nép nagyobb részének vagy egyáltalán nincs földje, vagy csak törpebirtoka van, ugyanakkor sürgősen növelni kellene a mezőgazdaság hozamát. Akiket a tulajdonosok munkára felfogadnak, vagy akik a birtokok egy részét bérlik, nemritkán csak emberhez méltatlan munkabérhez, illetve jövedelemhez jutnak, megfelelő lakásuk sincs, s még a közvetítők is kizsákmányolják őket. Minden létbiztonság híján, személyi kiszolgáltatottságban élnek, és így meg vannak fosztva az önálló és felelős cselekvésnek szinte minden lehetőségétől; szó sem lehet arról, hogy előrejussanak a kultúrában, vagy bármiképp is részt vegyenek a társadalmi és politikai életben. Reformokra van tehát szükség, éspedig esetenként különböző célzatú reformokra, hogy emelkedjenek a jövedelmek, javuljanak a munkakörülmények, növekedjék a foglalkoztatottság biztonsága, és legyen ösztönzés az önkéntes kezdeményezésre; mi több, a kellően meg nem művelt ingatlanokat szét kell osztani azok között, akik e földeket jól megművelik. Amikor pedig erre sor kerül, biztosítsák számukra a szükséges tőkét és eszközöket, kiváltképp a továbbképzést és azt a jogot, hogy szövetkezetbe tömörülhessenek. Mindannyiszor pedig, amikor kisajátítást tesz szükségessé a közjó, méltányos kártalanítást kell megállapítani az összes körülmény figyelembevételével. A gazdasági tevékenység és Krisztus országa Ha valaki Krisztusnak engedelmeskedve először az Isten országát keresi, megerősödik és tisztább lesz benne a szeretet, hogy minden testvérén segítsen, és a szeretet sugallatára tökéletessé tegye az igazságosság művét.[154]
A mai közélet A világ különféle részein az emberi méltóság elevenebb tudata olyan politikai és jogi rendszer létrehozására késztet, mely jobban óvja a személy közéleti jogait, így például a gyülekezés, a társulás, a véleménynyilvánítás, valamint a magán- és a nyilvános vallásgyakorlás jogát. A személy jogainak oltalma ugyanis szükségszerű föltétele annak, hogy az állampolgárok, akár egyénenként, akár csoportot képezve, tevékenyen részt vehessenek az állam életében és igazgatásában. A kulturális, gazdasági és társadalmi fejlődéssel együtt sokakban erősödik az óhaj, hogy nagyobb részt vállalhassanak a politikai élet alakításában. Sokak lelkiismerete egyre jobban sürgeti, hogy megvédjék a nemzeti kisebbségek jogait, nem feledve kötelezettségeiket az állam iránt. Ezenfelül növekszik a másként gondolkodók vagy más vallású emberek iránti tisztelet. Egyidejűleg szélesebb körű mozgalom bontakozik ki annak érdekében, hogy ne csak a kiváltságosok, hanem valóban minden állampolgár élvezhesse személyi jogait. Elutasítják mindazokat a bizonyos területeken uralkodó politikai formákat, melyek korlátozzák az állampolgári vagy a vallásszabadságot, növelik a politikai szenvedélyek és bűntények áldozatainak számát, s a közjó előmozdítása helyett jogtalan előnyöket biztosítanak valamely pártnak vagy a vezetőinek. A valóban emberies politikai élet kialakítására semmi sem alkalmasabb, mint az igazságosság, a jóindulat és a közjó szolgálata iránti belső érzék fejlesztése, valamint a politikai közösség igazi természetére, s a közhatalom céljára, helyes gyakorlására és korlátaira vonatkozó alapvető meggyőződés erősítése. A politikai közösség természete és célja Sok és sokféle ember gyűlik össze a politikai közösségbe, akik teljes joggal vallhatnak eltérő nézeteket. Tekintélyre van tehát szükség, hogy a politikai közösség szét ne hulljon amiatt, hogy mindenki a maga elgondolása szerint jár el; e tekintély a polgárok erőit a közjóra irányítja, nem gépiesen, nem is zsarnoki módon, hanem mint elsősorban a szabadságra és a vállalt kötelezettségek és feladatok tudatára támaszkodó erkölcsi erő. Nyilvánvaló tehát, hogy a politikai közösség és a közhatalom az ember természetében gyökerezik, s ezért hozzátartozik ahhoz a rendhez, melyet Isten határozott meg; a politikai rendszer megválasztása és a vezetők kijelölése viszont a polgárok szabad akaratára van hagyva.[157] További következmény, hogy a politikai tekintélyt akár a közösség egészében, akár az államot képviselő intézményekben mindig az erkölcsi rend határain belül kell gyakorolni a közjó -- mégpedig a dinamikusan fölfogott közjó -- érdekében a törvényesen meghatározott, vagy meghatározandó jogrend szabályai szerint. Ebben az esetben az állampolgárnak lelkiismeretből fakadóan kötelesek engedelmeskedni.[158] Mindebből pedig nyilvánvaló azok felelőssége, méltósága és fontossága, akik az állam élén állnak. Ahol pedig a közhatalom túllépve illetékességének körén elnyomja a polgárokat, ők ne vonakodjanak megtenni mindazt, amit a közjó tárgyilag megkövetel tőlük; de saját jogaikat és polgártársaik jogait megvédhetik az ilyen tekintély visszaéléseivel szemben, tiszteletben tartva azokat a határokat, melyet a természettörvény és az evangéliumi erkölcs megszab. A konkrét módok, ahogy egy politikai közösség a maga szervezetét és hatalom
gyakorlását kialakítja, különböző lehet az Mindenki együttműködése a közéletben Annak érdekében, hogy a polgárok kötelességtudattal teljes együttműködése az állam mindennapi életében elérje kívánt célját, szükség van tételes jogrendre, mely biztosítja a közhatalom feladatköreinek és szerveinek megfelelő megosztását, s egyúttal a hatékony és független jogvédelmet. El kell ismerni, tiszteletben kell tartani és tovább kell fejleszteni valamennyi személy, család és csoport jogait és jogaik gyakorlását,[160] a minden állampolgárt terhelő kötelességekkel együtt. E kötelességek közül meg kell említeni, hogy mindenki tartozik az államnak azokkal az anyagi és személyes szolgálatokkal, melyeket a közjó megkíván. A vezetők óvakodjanak attól, hogy a családi, társadalmi vagy kulturális csoportokat, a köztes testületeket vagy intézményeket akadályozzák, vagy törvényes és hatékony cselekvési lehetőségüktől megfosszák, hanem inkább igyekezzenek ezeket készségesen és szabályozottan támogatni. A polgárok pedig -- egyénenként, de csoportot képezve is -- óvakodjanak attól, hogy túl nagy hatalmat juttassanak a közhatalomnak, vagy túlzott előnyöket és kedvezményeket követeljenek tőle, azaz a személyek, családok és társadalmi csoportok közteherviselésének csökkentését. Korunk egyre bonyolultabb körülményei többször arra kényszerítik a közhatalmat, hogy beavatkozzék társadalmi, gazdasági és kulturális ügyekbe olyan kedvezőbb feltételek teremtése végett, melyek a korábbiaknál hatékonyabban segítik az állampolgárokat és csoportjaikat a teljes értelemben vett emberi célok szabad elérésében. Az országok sajátosságai és a népek fejlettségi foka szerint különféleképpen értelmezhetők a szocializáció,[161] a személy autonómiája és fejlődése közötti kapcsolatok. Ha pedig valahol a közjó érdekében korlátozzák is egy időre a jogok gyakorlását, amint a körülmények megváltoznak, állítsák vissza a szabadságot. De embertelen, ha a politikai tekintély olyan totalitárius vagy diktatórikus formákat ölt, melyek sértik a személyek és a társadalmi csoportok jogait. Az állampolgárok ápolják magukban áldozatosan és hűségesen a hazaszeretetet, de minden szűkkeblűség nélkül, vagyis úgy, hogy mindig legyenek tekintettel az egész -- sokféle kötelékkel összekapcsolt fajokból, népekből és nemzetekből álló -- emberi család javára. Az összes Krisztus-hívő érezze át, hogy külön hivatása van a politikai közösségben: példájukkal mindannyian mutassák meg, hogy él bennük a kötelesség tudata, s hogy odaadóan szolgálják a közjót, s így tettekkel mutassák meg, hogyan lehet összhangba hozni a tekintélyt a szabadsággal, a személyes kezdeményezést az egész társadalmi testület szoros együvétartozásával, a kellő egységet a termékeny sokféleséggel. A mulandó dolgok rendezésénél az egymástól eltérő törvényes véleményeket ismerjék el, s az azokat tisztességesen védő polgárokat és csoportjaikat is becsüljék. A politikai pártoknak pedig kötelességük azt szorgalmazni, amit megítélésük szerint a közjó megkövetel, de sohasem szabad a közjó elébe helyezni a maguk hasznát. Nagy gondot kell fordítani a nép, és főleg az ifjúság állampolgári és politikai nevelésére, hogy az állampolgárok valamennyien kivehessék részüket a politikai közösség életéből. Akik alkalmasak vagy kiképezhetők a politika nehéz, ugyanakkor nagyon nemes művészetére,[162] készüljenek föl rá, és megfeledkezvén a saját érdekeikről és anyagi előnyeikről, gyakorolják azt. Az igazságtalanság és elnyomás, egy ember vagy politikai párt önkényuralma és intoleranciája ellen erkölcsileg feddhetetlenül és okosan lépjenek föl; de őszintén és méltányosan, sőt szeretettel politikai bátorsággal Szenteljék magukat minden ember szolgálatára. A politikai közösség és az Egyház Az Egyház, mely feladatánál és illetékességénél fogva semmiképpen sem keveredik össze a politikai közösséggel, s nem is kötődik semmiféle politikai rendszerhez, egyszerre jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának. A politikai közösség és az Egyház a maguk területén függetlenek egymástól és autonómiájuk van. Mind a kettő ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja, bár más-más címen. Annál gyümölcsözőbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél egészségesebben együttműködnek a helyek és korok körülményei szerint. Az ember ugyanis nincs beszorítva csupán a mulandó rendbe, hanem az emberi történelemben élve érintetlenül megtartja örök hivatását. A Megváltó szeretetében megalapozott Egyház pedig ahhoz nyújt segítő kezet, hogy az igazság és a szeretet a nemzeten belül és a nemzetek között jobban érvényesüljön. Azzal, hogy hirdeti az evangéliumi igazságot, s tanításával, valamint a Krisztus-hívők tanúságtételével megvilágítja az emberi tevékenység minden ágát, egyúttal tiszteletben tartja és szorgalmazza az állampolgárok politikai szabadságát és felelősségét is. Az apostolok és utódaik, valamint ezek munkatársai, amikor küldetést kapnak, hogy az embereknek Krisztust, a világ Üdvözítőjét hirdessék, apostoli feladatuk teljesítésében Isten hatalmára támaszkodnak, aki igen gyakran a tanúk gyengeségében mutatja meg az evangélium erejét. Mindazoknak ugyanis, akik az isteni ige szolgálatára Szentelik magukat, az evangélium sajátos erőivel és eszközeivel kell élniük, melyek sokban különböznek a földi ország eszközeitől. Igaz ugyan, hogy a földi dolgok és amik az ember léthelyzetét tekintve e világot felülmúlják, szorosan egybefonódnak, és az Egyház maga is felhasználja az evilági dolgokat, amennyiben küldetése megköveteli. Reményét azonban nem veti a világi tekintélytől fölajánlott kiváltságokba; sőt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy e jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható tanúságtétele őszintesége, vagy ha az új életkörülmények más rendezést követelnek. De mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, s erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége; s használhassa közben mindazokat az eszközöket -- de csakis azokat --, melyek a különféle korokhoz és körülményekhez mérten összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával. Az Egyház, melynek az a feladata, hogy támogasson és fölemeljen mindent, ami igaz, jó és szép csak található az emberi közösségben,[163] hűségesen ragaszkodva az evangéliumhoz és küldetését teljesítve a világban megszilárdítja az emberek közötti békét Isten dicsőségére.[164]
Bevezetés A Zsinat tehát megvilágítván a béke igaz és nemes fogalmát, miután elítéli a háborút, sürgető fölszólítással fordul a keresztényekhez, hogy Krisztusnak, a béke szerzőjének segítségével, minden emberrel működjenek együtt igazságosságban és szeretetben a béke megszilárdításáért és a békéhez szükséges eszközök előteremtéséért. A béke természete Ez azonban nem elegendő. A békét a földön elérni csak akkor lehet, ha a személyek java biztonságban van és az emberek bizalommal és önként megosztják egymás között lelki és szellemi kincseiket. A szilárd akarat más emberek és népek, s azok méltóságának elismerésére és a testvériség gyakorlására, a béke építéséhez feltétlenül szükséges. Így a béke a szeretetnek is gyümölcse, mely meghaladja azt a határt, ameddig az igazságosság el tud menni. A felebaráti szeretetből fakadó földi béke pedig Krisztus Atyaistenből áradó békéjének előképe és hatása. Maga a megtestesült Fiú ugyanis, a béke fejedelme, kereszthalála által minden embert kiengesztelt Istennel, és egy népben és egy testben állítva helyre valamennyiük egységét, a saját testében ölte meg a bűnt;[165] és a föltámadással fölmagasztalva kiárasztotta az emberek szívébe a szeretet Lelkét. Éppen ezért minden kereszténynek szól a sürgető felhívás, hogy "szeretetben cselekedve az igazságot" (Ef 4,15) fogjanak össze minden igazán békeszerető emberrel a béke kiesdésére és fölépítésére. Ugyanebben a szellemben, csak dicsérni tudjuk azokat, akik a jogaikért folytatott küzdelemben lemondanak az erőszakos cselekményekről, és az önvédelemnek azokhoz az eszközeihez folyamodnak, melyek egyébként rendelkezésére állanak a gyengébbnek is; feltéve, ha ez mások vagy a közösség jogainak és kötelezettségeinek sérelme nélkül történhet. Amilyen mértékben bűnösök az emberek, olyan mértékben fenyeget a háború réme, és ez így is marad Krisztus eljöveteléig; amilyen mértékben pedig egyesülnek a szeretetben, legyőzik a bűnt és uralkodnak az erőszakon is, míg csak be nem teljesedik a Szentírás szava: "Ők meg ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést" (Iz 2,4). I. A háború elkerülése A háború embertelenségeinek megfékezése Az emberiség e szomorú helyzetét látva a Zsinat mindenekelőtt a népek természetjogának és e jog egyetemes elveinek állandó hatályára akar emlékeztetni. Az emberi nem lelkiismerete ezeket az elveket egyre határozottabban kifejezi. Az olyan cselekmények tehát, melyek szándékosan semmibe veszik őket, valamint az ilyen cselekményekre kiadott parancsok bűncselekmények. A vak engedelmesség nem mentheti végrehajtóikat. Ilyen bűncselekményszámba megy mindenekelőtt az, hogy kiirtanak egész népeket, nemzeteket vagy nemzeti kisebbségeket, mindegy, hogy milyen meggondolásból vagy milyen módszerrel: kérlelhetetlen szigorral kell elítélni ezeket a borzalmas bűntetteket. Ugyanakkor a legnagyobb dicséretet érdemli azok bátorsága, akik nem félnek nyíltan ellenállni az ilyen parancsok kibocsátóinak. A hadviselésről nemzetközi egyezmények vannak érvényben, melyeket elég sok nemzet aláírt abból a célból, hogy kevésbé embertelenné váljanak a hadműveletek és következményeik: ilyenek a sebesült és hadifogoly katonák sorsára vonatkozó egyezmények és egyéb megállapodások. Ezeket a szerződéseket meg kell tartani; sőt mindenki köteles, de kivált az államok vezetői és a kérdés szakértői megtenni minden tőlük telhetőt, hogy az egyezményeket tökéletesítsék, s így jobban és hatékonyabban fékezzék a háború embertelenségét. Méltányosnak látszik továbbá, hogy a törvények megértően intézkedjenek azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert, de készek békés formában szolgálni az emberek közösségét. A háború még nincs kiküszöbölve ebből a világból, s amíg a háború veszélye fennáll s nincs illetékes és megfelelő hatalommal ellátott nemzetközi tekintély, addig nem lehet megtagadni a kormányoktól az igazságos védekezés jogát, feltéve, hogy már kimerítették a békés megegyezés minden lehetőségét. Az államok vezetői és mindazok, akik osztoznak velük a közügyekért vállalt felelősségben, kötelesek tehát megvédeni a rájuk bízott népek létérdekeit és ezeket a komoly ügyeket valóban komolyan intézni. Más dolog azonban katonai erőt alkalmazni a népek igazságos védelmére, és más dolog nemzetek leigázására törekedni. A katonai hatalom önmagában nem törvényesíti ugyanennek a hatalomnak bármilyen célzatú katonai vagy politikai fölhasználását. Ha pedig szerencsétlen módon már kitört a háború, ezáltal nem válik minden megengedetté a harcoló felek között. Akik pedig katonáskodva szolgálják hazájukat, ne másnak tekintsék magukat, mint olyanoknak, akik a népek biztonsága és szabadsága fölött őrködnek. S míg szolgálatukat ebben a szellemben végzik, valóban a béke megszilárdításához járulnak hozzá. A totális háború Mindezen tények arra kényszerítenek, hogy teljesen új szellemben vizsgáljuk meg a háború kérdését.[166] Tudják meg korunk emberei, hogy háborús cselekményeikről szigorúan számot kell majd adniuk. A holnap ugyanis nagyrészt mai döntéseiktől függ. E Szentséges Zsinat tehát mindezeket figyelembe véve, s magáévá téve a legutóbbi pápák megnyilatkozásait, akik a totális háborút elítélték,[167] kijelenti: Minden olyan háborús cselekmény, mely egész városoknak vagy széles területeknek és lakosságuknak különbségtétel nélkül való elpusztítását célozza, bűncselekmény Isten és ember ellen, amit következetesen és habozás nélkül kárhoztatni kell. A mai háború különleges veszedelme abban áll, hogy azoknak, akik a legújabb tudományos fegyverek birtokában vannak, mintegy alkalmat kínál ilyen bűncselekmények elkövetésére, és kérlelhetetlen következetességgel képes belehajszolni az emberek akaratát az egyre iszonyúbb döntésekbe. Nehogy ez valaha is bekövetkezzék, a földkerekség egybegyűlt püspökei kérve kérnek mindenkit, elsősorban a nemzetek kormányzóit és a katonai vezetőket, hogy állandóan gondoljanak arra az óriási felelősségre, mely Isten és az egyetemes emberiség színe előtt terheli őket. A fegyverkezési verseny Bárhogyan is áll a dolog az elrettentés e módszere körül, az emberek legyenek meggyőződve arról, hogy az elég sok nemzet által folytatott fegyverkezési verseny nem biztos útja a tartós béke megőrzésének, és a belőle származó úgynevezett egyensúly sem a biztos és igazi béke. Ahelyett ugyanis, hogy kiküszöbölné a háború okait, inkább súlyosbítja azokat. És miközben mérhetetlen pénzt fordítanak egyre újabb és újabb fegyverek gyártására, nem lehet orvosolni a mai világban tapasztalható sokféle nyomorúságot. Ahelyett, hogy igazán és gyökeresen fölszámolnák a nemzetek meglevő ellentéteit, a világ többi részét is megfertőzik. A lelkület megújításával új utakat kell tehát keresni, hogy ez a botrány megszűnjék, és a szorongástól megszabadult világ igaz békéjét helyre lehessen állítani. Ezért újból ki kell jelenteni: a fegyverkezési verseny az emberi nem legsúlyosabb csapása, és tűrhetetlenül sérti a szegényeket. Nagyon félni kell attól, hogy ha folytatódik, egy napon megszüli mindazokat a végzetes bajokat, melyeknek eszközeit már gyártja. Az emberi nem által lehetővé tett katasztrófáktól figyelmeztetve A háború általános tilalma és a nemzetközi tevékenység a
háború elkerülésére Addig is meg kell becsülni azokat az erőfeszítéseket, melyek már történtek vagy történnek a háború veszélyének elhárítására. Kapjon támogatást az a sok jóakaratú ember, aki vezető tisztsége nyomasztó gondjait hordozva és a mérhetetlen felelősség kínzó tudatában kiküszöbölni törekszik a háborút, melytől maga is visszaretten, jóllehet képtelen eltekinteni az adott helyzet bonyolultságától. Nagyon kell kérni Istent, adjon erőt nekik, hogy bátran fogjanak hozzá és állhatatosan vigyék véghez a legnagyobb emberszeretet művét, mely a békét építi. Feladatuk ma kétségtelenül azt kívánja tőlük, hogy figyelmük és látókörük terjedjen túl országuk határain; tegyék le a nemzeti önzést és a más népeken való uralkodás vágyát, ápolják magukban a mélységes tiszteletet az egész emberiség iránt, mely már annyi fáradsággal tart a maga nagyobb egysége felé. A béke és a leszerelés kérdéseiről eddig is folytak beható és hosszadalmas vizsgálódások; az eddigi nemzetközi értekezleteket első lépéseknek kell tekinteni e nagyon súlyos problémák megoldása felé, s a jövőben még inkább szorgalmazni kell ezeket, hogy végre fogható eredményeik is legyenek. Mindazonáltal óvakodjanak az emberek attól, hogy csupán mások erőfeszítéseire támaszkodjanak anélkül, hogy a saját belső világuk megváltoznék. A népek vezetői ugyanis, akik saját népük javának letéteményesei és az egész világ javának előmozdítói, a lehető legnagyobb mértékben függenek a közvéleménytől és a tömegek érzelmeitől. Hasztalan fáradoznak újra meg újra a béke építésén mindaddig, amíg az ellenségeskedés, megvetés, bizalmatlanság érzése, faji gyűlölködés és az ideológiák merevsége megosztja, sőt szembefordítja egymással az embereket. Fontos és sürgős tehát átnevelni az emberek gondolkodását, új szellemmel áthatni a közvéleményt. A nevelők, főleg az ifjúság nevelői és a közvélemény irányítói tekintsék súlyos kötelességüknek, hogy az új, békeszerető szellemet mindenkibe beleplántálják. Az egész földet és azokat a feladatokat látva, melyeket együtt megtehetünk az emberi nem jobb sorsa érdekében, valamennyiünk szívének meg kell változnia. És ne csaljon meg minket hamis reménység. Ha ugyanis félre nem teszünk minden ellenségeskedést és gyűlölködést, ha nem kötnek szilárd és becsületes egyezményeket a jövendő egyetemes békéről, akkor a máris súlyos veszedelemben forgó emberiség bármilyen csodálatos tudománnyal rendelkezik, megérheti azt a gyászos órát, melyben a halál szörnyű békéjét tapasztalja meg. Mindazonáltal Krisztus Egyháza, miközben ezeket mondja e világ szorongásai közepette, nem szűnik meg erősen remélni. Korunknak újra meg újra, akár alkalmas, akár alkalmatlan, el akarja mondani az apostoli üzenetet: "íme, most van az alkalmas idő", hogy megváltozzanak a szívek, " íme, most van az üdvösség napja".[169] II. A nemzetközi közösség építése A széthúzások okai és ezek gyógyszerei A nemzetek közössége és a nemzetközi intézmények E célok elérése végett a nemzetközi közösség intézményeinek a maguk részéről törődniük kell az emberek különböző szükségleteivel mind szociális téren -- ide tartozik az élelmezés, az egészségügy, a nevelés és munka --, mind a különleges helyzetekben, mint például a fejlődésben lévő országok minden irányú kibontakozásának támogatása, a világszerte szétszóródott menekültek megsegítése vagy a kivándorlók és családjuk támogatása. A már létező egyetemes vagy regionális nemzetközi intézmények kétségtelenül nagy érdemeket szereznek. Ezek az intézmények az egész emberi közösség nemzetközi alapjai lerakásának első erőfeszítései annak érdekében, hogy korunk nagyon súlyos kérdései megoldódjanak, és a fejlődés a föld minden részén meggyorsuljon és a háborúk minden változatát elkerüljék. Az Egyház örül annak, hogy e területeken az őszinte testvériség szelleme érvényesül keresztények és nem keresztények között, és megsokszorozza az erőfeszítéseket a mérhetetlen nyomorúság fölszámolására. Nemzetközi együttműködés gazdasági téren Egy-egy ilyen nemzet fejlődése emberben és pénzben kapott segítségtől függ. Minden egyes nemzet polgárait először is neveléssel és szakmai képzéssel föl kell készíteni, hogy elláthassák a gazdasági és társadalmi élet teendőit. Ehhez azonban más nemzetből való szakemberek bevonására van szükség, akik viszont ne uralkodjanak, hanem legyenek igazi segítők és munkatársak. Az anyagi támogatás a fejlődésben levő népeken csak akkor segít, ha a mai kereskedelmi szokások lényegesen megváltoznak a világban. Ezenfelül a támogatás, melyet meg kell kapniok a fejlett országoktól, lehet ajándék vagy kölcsön, vagy beruházás; ezeket nagylelkűen és kapzsi számítás nélkül, és teljes becsületességgel használják föl. Az igazán egyetemes gazdasági rend csak úgy alakulhat ki, ha véget vetnek a szertelen nyerészkedésnek, a nemzeti nagyravágyásnak, a politikai uralomvágynak, a militarista számításoknak és ideológiákat propagáló és ráerőltető mesterkedéseknek. Sok gazdasági és társadalmi rendszer létezik; kívánatos, hogy a szakemberek megtalálják bennük az egészséges világkereskedelem közös alapjait: megkönnyíti munkájukat, ha ki-ki félreteszi saját előítéleteit, és késznek mutatkozik őszinte párbeszédre. Néhány gyakorlati szabály a) A fejlődésben lévő nemzetek nagyon legyenek tudatában annak, hogy a fejlődés céljaként kifejezetten és határozottan polgáraik teljes emberi tökéletességére kell törekedniük. Ne feledjék, hogy a fejlődés elsősorban saját munkájukból és tehetségükből születik és bontakozik ki, s nem csupán idegen segélyekre, hanem elsősorban a saját erőforrások föltárására, és a saját tehetségük és hagyományaik kiművelésére kell támaszkodnia. Ebben a dologban azoknak kell élen járniuk, akik nagyobb befolyást gyakorolnak a többiekre. b) A fejlett nemzeteket terheli viszont az az igen súlyos kötelesség, hogy segítsék említett feladatukban a fejlődésben lévő népeket. Korszerűsödjenek szellemiekben és anyagiakban úgy, ahogyan azt a világméretű együttműködés megszervezése megkívánja. Gondosan ügyeljenek tehát a gyengébb és szegényebb nemzetek érdekeire, amikor velük kereskednek, hiszen ezek a nemzetek a saját létük fönntartása végett szorulnak rá termékeik eladására. c) A nemzetközi közösségre tartozik, hogy összehangolja és serkentse a fejlődést, úgy, hogy az erre szánt javak fölött a leghatékonyabban és teljes méltányossággal rendelkezzék. E közösség feladata az is, hogy a szubszidiaritás elvéhez igazodva úgy szabályozza a gazdasági kapcsolatokat az egész világon, hogy az igazságosság érvényesüljön. Alapítsanak megfelelő intézményeket a nemzetközi -- főként a kevésbé fejlett országokkal való -- kereskedelem előmozdítására és szabályozására és a hátrányok kiegyenlítésére, melyek a népek közötti nagy erőkülönbségekből származnak. E szabályozásnak és a vele kapcsolatos műszaki, kulturális és pénzügyi segítségnek kell megadnia a szükséges támogatást a fejlődésre törekvő népeknek, hogy gazdasági életük kellőképpen fejlődhessen. d) Sok esetben sürgetően szükséges a gazdasági és társadalmi struktúrák felülvizsgálása; tartózkodni kell azonban olyan műszaki megoldásoktól, melyekre még nem érett meg a helyzet; elsősorban az olyanféléktől, melyek nyújtanak ugyan anyagi előnyöket az embereknek, de lelki értékeik és fejlődésük rovására. Hiszen "nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, mely az Isten szájából származik" (Mt 4,4). Az emberi család bármely része ugyanis önmagában és jobb hagyományaiban hordozza egy részét annak a lelki kincsnek, melyet Isten az emberiségre bízott, bár sokan nem tudják, milyen eredetű. A népesedés növekedésével kapcsolatos nemzetközi
együttműködés Illetékességük határain belül a kormányoknak megvannak a jogaik és kötelességeik nemzetük népesedési problémájával kapcsolatban. Rájuk tartozik tehát többek közt, hogy szociális és családvédelmi törvényeket hozzanak, a falu lakosságának városokba való özönlését szabályozzák, s nekik tájékoztatást nyújtsanak a nemzet állapotáról és szükségleteiről. Manapság a népesedés kérdése élénken foglalkoztatja az embereket, kívánatos tehát, hogy a katolikus szakemberek, főleg az egyetemeken, nagy figyelemmel kísérjenek, sőt előbbre vigyenek minden idevágó kutatást és kezdeményezést. Mivel pedig sokan állítják, hogy minden eszközzel és a közhatalom bármely beavatkozásával radikálisan és mindenképpen csökkenteni kell a föld vagy legalábbis bizonyos nemzetek szaporodását, ezért a Zsinat nyomatékosan kér mindenkit, hogy tartózkodjék azoktól az akár államilag, akár magánkezdeményezésre ajánlott, olykor kötelezővé tett megoldásoktól, melyek ellene mondanak az erkölcsi törvényeknek. Az embernek ugyanis a házassághoz és a gyermeknemzéshez való elidegeníthetetlen joga értelmében a szülők helyes megítélésétől függ annak eldöntése, hány gyermeket kívánnak világra hozni, ez semmiképpen sem bízható a közhatalom ítéletére. Ámde a szülői megítélés feltételezi a helyesen kialakított lelkiismeretet. Ezért igen fontos, hogy mindenki számára lehetővé váljék annak a helyes és valóban emberi felelősségnek ébrentartása, mely a hely és a kor követelményeit figyelembe véve igazodik az isteni törvényhez. Ehhez viszont az szükséges, hogy mindenütt javuljanak a nevelési és társadalmi viszonyok, és főleg, hogy vallásos képzésben, vagy legalábbis teljesértékű erkölcsi oktatásban részesüljenek az emberek. Tájékoztassák is őket okosan azokról a módszerekről, melyeket a természettudományos fejlődés derített föl, s melyek segíthetik a házastársakat a születésszabályozásban. Szükséges azonban, hogy a módszerek megbízhatóak legyenek, és nyilvánvalóan összhangban álljanak az erkölcsi renddel. A keresztények feladata a segítségnyújtásban Dicsérni és támogatni kell tehát azokat a keresztényeket, kiváltképp ha fiatalok, akik személyesen sietnek idegen emberek és népek segítségére. Mi több, Isten egész népe köteles -- szóval és példával elöljáró püspökeivel az élén -- erejéhez képest enyhíteni a jelen idők nyomorúságait, s nem csupán a feleslegéből, hanem az Egyház ősi hagyományainak megfelelően a számára szükségesekből is. A segélyek összegyűjtésének és szétosztásának módját anélkül, hogy mereven uniformizálnák, jól szervezzék meg mind egyházmegyei és nemzeti, mind világviszonylatban, és ahol csak célszerűnek látszik, kapcsolják össze a katolikusok tevékenységét a többi keresztény testvérével. A szeretet szelleme nem tiltja, hanem éppen nagyon is sürgeti, hogy előrelátó és rendezett legyen a szociális és karitatív munka. Ezért azoknak, akik a fejlődésben lévő nemzetek szolgálatára vállalkoztak, kellő kiképzést kell kapniuk alkalmas intézményekben is. Az Egyház hatékony jelenléte a nemzetközi közösségben Mindez biztosabban elérhető, ha emberi és keresztényi felelősségük tudatában maguk a hívek igyekeznek erősíteni a környezetükben a nemzetközi szervezetekkel való készséges együttműködés eszméjét. Az ifjúság vallási és állampolgári nevelésében külön is fordítsanak gondot erre. A keresztények részvétele a nemzetközi intézményekben Kívánatos végül, hogy a katolikusok a nemzetközi közösségben a rájuk háruló feladat kellő teljesítése érdekében törekedjenek tevékeny és pozitív együttműködésre mind a különvált testvérekkel, akik velük együtt vallják az evangéliumi szeretetet, mind az igazi békére szomjazó valamennyi emberrel. A Zsinat pedig látva a mérhetetlenül sok bajt, mely az emberi nem nagyobbik részét még ma is sújtja, és óhajtva, hogy az igazságosságot és Krisztus szegények iránti szeretetét ápolja, nagyon alkalmasnak véli, hogy hozzanak létre az egyetemes Egyházban egy szervet azzal a céllal, hogy ösztönözze a katolikusok nagy családját a szükséget szenvedő régiók fejlődésének és a nemzetközi szociális igazságosságnak előmozdítására. BEFEJEZÉS Az egyes keresztények és a részegyházak feladata Igaz, hogy a világban tapasztalható tények és kultúrák mérhetetlen változatosságára való tekintettel e zsinati nyilatkozat sok részében általánosságban fogalmaz, s bár az Egyházban már rég elfogadott tanítást ismétel, további folytatást és kiegészítést igényel, mivel nemritkán szüntelen fejlődésben lévő dolgokról van szó; mégis bízunk abban, hogy sok dolog, amit Isten igéjére és az evangélium lelkületére támaszkodva elmondtunk, mindenkinek hathatós segítséget nyújthat, főként miután a Krisztus-hívők pásztoraik vezetésével az egyes népek szellemiségéhez alkalmazták. Párbeszéd mindenkivel Ez azonban megkívánja, hogy legelőször az Egyházon belül segítsük elő a kölcsönös megbecsülést, tiszteletet és egyetértést minden jogos különbség elismerése mellett; hogy egyre termékenyebb párbeszéd alakuljon az Isten egy népét alkotó lelkipásztorok és hívek között. Jóval erősebbek ugyanis azok a tényezők, melyek egyesítik a hívőket, mint amelyek megosztják őket: legyen egység a szükséges dolgokban, szabadság a kétségesekben, és szeretet mindenben.[170] Magunkhoz öleljük lélekben azokat a testvéreinket is, közösségeikkel együtt, akik még nem élnek velünk teljes egységben, de összekapcsol bennünket az Atya és a Fiú és a Szentlélek megvallása, valamint a szeretet köteléke. Tudjuk ugyanis, hogy a keresztények egységét ma sokan várják és óhajtják azok közül is, akik nem hisznek Krisztusban. Mert minél teljesebben kibontakozik a Szentlélek hatalmas erejéből a keresztények egysége igazságban és szeretetben, annál inkább lesz az egységnek és a békének előjelévé az egész világ számára. Ezért egyesült erővel és a nagyszerű cél elérésére egyre alkalmasabb formákban törekedjünk arra, hogy az evangéliumhoz napról napra hűségesebben testvériesen működjünk együtt az emberi család szolgálatára, mely arra hivatott, hogy Krisztus Jézusban Isten gyermekeinek családja legyen. Azok felé is fordulunk gondolatainkkal, akik elismerik Istent, és hagyományaikban értékes vallási és emberi elemeket őriznek. Kívánjuk, hogy a nyílt párbeszéd valamennyiünket rávezessen a Lélek indításainak hűséges befogadására és készséges végrehajtására. E dialógus vágya, melyet egyedül az igazság iránti szeretet s a kellő okosság vezérel, a magunk részéről senkit sem rekeszt ki: azokat sem, akik az emberi szellem csodálatos értékeit megbecsülik ugyan, de Szerzőjüket még nem ismerik el, s azokat sem, akik ellenfelei az Egyháznak, és különféle módokon üldözik. Mivel az Atyaisten mindenkinek kezdete és célja, valamennyien a testvériségre vagyunk hivatva. Így tehát ugyanazon emberi és isteni meghívás birtokában erőszak és hamisság nélkül, igaz békében működhetünk együtt, és kell együttműködnünk a világ építésében. A világ építése és célbajuttatása "Annak pedig, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az Egyházban és Jézus Krisztusban minden nemzedéken át, örökkön örökké. Amen." (Ef 3,20--21) Mindazt, amit e konstitúció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük. Rómában, Szent Péternél, 1965. december 7-én. JEGYZETEK [1] A címhez: „Az egyházról a mai világban” című
lelkipásztori konstitúció egységes egész ugyan, de két részből áll. „Lelkipásztori”
konstitúciónak mondjuk, mert tanításjellegű elvekre támaszkodva kísérli meg
értelmezni az egyház viszonyát a világhoz és a ma emberéhez. Így aztán az első
résznek is van lelkipásztori célzata, és a második részből sem hiányzik a tanító
szándék. [2] Vö. Jn 18,37. [3] Vö. Jn 3,17; Mt 20,28; Mk 10,45.
[4] Vö. Róm 7,14 skk. [5] Vö. 2Kor 5,15. [6] Vö. ApCsel 4,12. [7] Vö. Zsid 13,8. [8] Vö. Kol 1,15. [9] Vö. Ter 1,26; Bölcs 2,23. [10] Vö. Sir 17,3-10. [11] Vö. Róm 1,21-25. [12] Vö. Jn. 8,34. [13] Vö. Dán 3,57-90. [14] Vö. 1Kor 6,13-20. [15] Vö. 1Kir 16,7; Jer 17,10. [16] Vö. Sir 17,7-8. [17] Vö. Róm 2,14-16. [18] Vö. XII. Pius: Rádiószózat az ifjúság
keresztény lelkiismeretének helyes kialakításáról, 1952. márc. 23: AAS 44 (1952)
217. lap. [19] Vö. Mt 22,37-40; Gal 5,14. [20] Vö. Sir 15,14. [21] Vö. 2Kor 5,10. [22] Vö. Bölcs 1,13; 2,23-24; Róm 5,21; 6,23; Jak
1,15. [23] Vö. 1Kor 15,56-57. [24] Vö. XI. Pius: Divini Redemptoris körlev.,
1937. márc. 19.: AAS 29 (1937.) 65-106. lap; XII. Pius: Ad Apostolorum
Principis körlev., 1958. jún. 29.; AAS 50 (1958) 601-614. lap; XXIII. János:
Mater et Magistra körlev., 1961. máj. 15.: AAS 53 (1961) 45I-453. lap; VI. Pál:
Ecclesiam Suam körlev., 1964. aug. 6.: AAS 56 (1964) 651-653. lap. [25] Vö. II. vatikáni zsinat: Lumen Gentium
dogmatikai konstitúció az egyházról, I. fej. 8. sz.: AAS 57 (1965) 12. lap. [26] Vö. Fil. 1,27. [27] Sz. Ágoston, Confess. I. 1.: PL 32,661. [28] Vö. Róm 5,14. Vö. Tertullianus, De carnis
resurr, 6: „Ami az agyagból lett, annak kigondolt formája Krisztus, az eljövendő
ember volt”: PL 2, 802 (848): CSEL 47, 9. 33, I. 12-13. [29] Vö. 2Kor 4,4. [30] Vö. II. Konst. zsin. 7 can: Sem Isten Igéje
nem változott át testi természetűvé, sem a test nem ment át az Ige természetébe":
Denz.: 219 (428.) - Vö. III. konst. zsin.: „Mert amiképpen lélek-éltette
szentséges és tisztaságos teste, bár megistenült, nem tűnt el (theótheisza uk
anéirethé), hanem megmaradt sajátos állapotában és mivoltában”: Denz. 291 (556).
Vö. Chalk. zsin. a két természetben vegyítetlennek, változhatatlannak,
oszthatatlannak elválaszthatatlannak kell elismernünk": Denz. 148. (302.) [31] Vö. III. konst. zsin.: „azonképpen emberi
akarata, bár megistenült, szintén nem tűnt el”: Denz. 291 (556). [32] Vö. Zsid. 4,15. [33] Vö. 2Kor 5,18-19; Kol 1,20-22. [34] Vö. 1Pét 2,21; Mt. 16,24; Lk 14,27. [35] Vö. Róm 8,29; Kol I,18. [36] Vö. Róm 8,1-11. [37] Vö. 2Kor 4,14. [38] Vö. Fil 3,10; Róm 8,17. [39] Vö. II. vat, zsin.: Lumen Gentium dogmatikai
konstitúció az egyházról, II. fej., 16. sz.: AAS 57 (1965) 20. lap. [40] Vö. Róm 8,32. [41] Vö. Bizánci Húsvéti Liturgia. [42] Vö. Róm 8,15 és Gal 4,6; vö, még Jn 1,12 és
1 Jn 3,1-2. [43] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev.,
1961. máj. 15.: AAS 53 (1961) 401-464. lap és Pacem in terris enciklika, 1963.
ápr. 11.: AAS 55 (1963) 257-304. lap; VI. Pál: Ecclesiam suam körlev., 1964. aug.
6.: AAS 56 (1964) 609-659. lap. [44] Vö. Lk 17,33. [45] Vö. Sz. Tamás : I. Ethic., lec. 1. [46] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev.:
AAS 53 (1961) 418. lap, - Vö. még XI. Pius: Quadragesimo anno körlev., 1931. máj.
15.: AAS 23 (1931) 222. lap skk. [47] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev.:
AAS 53 (1961) 417. lap. [48] Vö. Mk 2,27. [49] Vö. XXIII. János : Pacem in terris enciklika:
AAS 55 (1963) 266. lap. [50] Vö. Jak 2,15-16. [51] Vö. Lk 16,19-31. [52] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika:
AAS 55 (1963) 299-300. lap. [53] Vö. Lk 6,37-38; Mt 7,1-2; Róm 2,1-11;
14,10-12. [54] Vö. Mt 5,45-47. [55] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai
konstitúció az egyházról II. fej. 9. sz. AAS 57 (1965) 12-13. lap. [56] Vö. Kiv 24,1-8. [57] Vö. Ter I,26-27; 9,2-3; Bölcs 9,2-3. [58] Vö. Zsolt 8,7 és 10. [59] Vö. XXIII. János: Pacem in terris enciklika:
AAS 55 (1963) 297. lap. [60] Vö. Szózat az emberiséghez, amelyet az Atyák
bocsátottak ki a II. vatikáni zsinat kezdetén, 1962. okt.: AAS 54 (1962)
822-823. lap. [61] Vö. VI. Pál: Beszéd a diplomáciai
testülethez. 1965. jan. 7.: AAS 57 (1965) 232. lap. [62] Vö. I. vat. zsin.: Dei Filius dogmatikai
konstitúció a katolikus hitről, III. fej.: Denz. 1785-1786 (3004-30Q5.) [63] Pius Paschini: Vita e opere di Galileo
Galilei, II. köt. Pont. Accademia delle Scienze, Citta del Vaticano 1964. [64] Vö. Mt 24,13; 13,24-30 és 36-43. [65] Vö. 2Kor 6,10. [66] Vö. Jn 1,3 és 14. [67] Vö. Ef 1,10. [68] Vö. Jn 3,14-16; Róm 5,8-10. [69] Vö. ApCsel 2,36; Mt 28,18. [70] Vö. Róm 15,16. [71] Vö. ApCsel 1,7. [72] Vö. 1Kor 7,31; Sz. Irenaeus: Adversus
Haereses V. 36,1: PG 7, 1222. [73] Vö. 2Kor 5,2; 2Pét 3,13. [74] Vö. 1Kor 2,9; Jel 21,4-5. [75] Vö. 1Kor 15,42 és 53. [76] Vö. 1Kor 13,8; 3,14. [77] Vö. Róm 8,19-21. [78] Vö. Lk 9,25. [79] Vö. XI. Plus: Quadragesimo anno körlev.: AAS
23 (1931) 207. lap. [80] Missale Romanum: Krisztus Király ünnepének
prefációja. [81] Vö. VI. Pál: Ecclesiam suam körlev. III.:
AAS 56 (1964) 637-659. lap. [82] Vö. Tit 3,4: filanthrópia. [83] Vö. Ef 1,3; 5-6; 13-14; 23. [84] II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai
konstitúció az egyházról I. fej. 8. sz.: AAS 57 (1965) 12. lap. [85] Uo. II. fej. 9. sz. AAS 57 (1965) 14. lap;
vö. 8. sz.: AAS, i. h. 11. lap. [86] Uo. I. fej. 8. sz.: AAS 57 (1965) 11. lap.
[87] Vö. uo. IV. fej. 38. sz.: AAS 57 (1965) 43.
lap, a 120. jegyzettel. [88] Vö. Róm 8,14-17. [89] Vö. Mt 22,39. [90] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai
konstitúció az egyházról II. fej. sz.: AAS 57 (1965) 12-14. lap. [91] Vö. XII. Pius: Beszéd a történelem és a
művészet művelőihez, 1956. márc. 9.: AAS 48 (1956) 212. lap: "Isteni Alapítója,
Jézus Krisztus, egyházának nem adott semmiféle parancsot, nem tűzött ki
semmiféle célt a kulturális rendre vonatkozólag. Az a cél, amelyet Krisztus neki
kijelölt határozottan vallásos ... Az egyháznak Istenhez kell vezetnie az
embereket, ezért bízzák rá magukat fenntartás nélkül... Az Egyház sohasem
veszítheti szeme elől ezt a szigorúan vallásos és természetfölötti célt. Minden
tevékenységének értelme, a Codex utolsó kánonjáig, nem lehet más, mint
közvetlenül vagy közvetve ebben közreműködne." [92] II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai
konstitúció az egyházról I. fej. 1. sz.: AAS 57 (1965) 5. lap. [93] Vö. Zsid 13,14. [94] Vö. 2Tessz 3,6-13; Ef 4,28. [95] Vö. Iz 58,1-12. [96] Vö. Mt 23,3-33; Mk 7,10-13. [97] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra körlev.
IV: AAS 53 (1961) 456-457. lap és I.: i. h. 407, 410-411. lap. [98] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai
konstitúció az egyházról III. fej. 28. sz.: AAS 57 (1965) 34-35. lap. [99] Uo. 28. sz.: AAS i. h. 35-36. lap. [100] Sz. Ambrus: De virginitate VIII. fej. 48.
sz.: PL 16,278. [101] II. vat. zsin.: Lumen Gentium dogmatikai
konstitúció az egyházról II. fej. 15. sz.: AAS 57 (1965) 20. lap. [102] Vö. II. vat. zsin. Lumen Gentium
dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. 13.: AAS 57 (1965) 17. lap. [103] Vö. Sz. Justinus: Dialogus cum Tryphone
110. fej.: PG 6,729; Ottokiad. 1897, 391-393. lag: .. .. de minél jobban
sújtanak bennünket ilyesmikkel, annál több más ember lesz jámbor hívővé Jézus
neve által". - Vö. Tertullianus: Apologeticus. I. fej. 13.: PL 1,534; Corpus
Christi Ser. lat. I. 171. lap: "Sőt még többen leszünk, valahányszor learattok
bennünket.: magvetés a keresztények vére!" - II. vat. zsin.: Lumen Gentium
dogmatikai konstitúció az egyházról II. fej. 9. sz.: AAS 57 (1965) 14. lap [104] Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az
egyházról VII. fej. 48. sz.: AAS 57 (1965) 53. lap. [105] Vö. VI. Pál: Beszéd 1965. febr. 3.: L'Osservatore
Romano 1965. febr. 4. [106] Vö. Sz. Ágoston: De bono coniugali: PL
40,375-376 és 394; Sz. Tamás: Summa Theol., Supp. 49 q. 3. a. ad 1; Decretum pro
Armenis: Denz. 702 (1327); XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS 22 (1930)
543-555. lap; Denz. 2227-2238 (3703-3714). [107] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS
22 (1930) 546-547. lap; Denz. 2231 (3706). [108] Vö. Oz 2; Jer 3,6-13; Ez 16 és 23; Iz 54.
[109] Vö. Mt 9,15; Mk 2,19-20; Lk 5,34-35; Jn
3,29; 2Kor 11,2; Ef 5,27; Jel 19,7-8; 21,2 és 9. [110] Vö. Ef 5,25. [111] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium
dogmatikai konstitúció az egyházról: MS 57 (1965) 15-16. lap; 40-41. lap és 47.
lap. [112] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS
22 (1930) 583. lap. [113] Vö. 1 Tim 5,3. [114] Ef 5,32. [115] Vö. Kiv 2,22-24; Péld. 5,18-20; 31,10
-31; Tób 8,4-8; En 1,1-3; Z16; 4,16-5,1; 7,8-11; 1 Kor 7,3-6; Ef 5,25-33. [116] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.; AAS
22 (1930) 547. és 548. lap; Denz. 2232 (3707). [117] Vö. 1 Kor 7,5. [118] Vö. XII. Pius Tra le visite beszéd 1958.
jan. 20.: AAS 50 (1958) 91. lap. [119] Vö. XI. Pius: Casti Connubii körlev.: AAS
22 (1930) 559-561. lap; Denz. 2239-2241 (3716-3718); XII. Pius: Beszéd az Olasz
Szülésznőszövetség Gyűléséhez, 1951. okt. 29.: AAS 43 (1951) 835-854. lap; VI.
Pál: Beszéd a Főmagasságú Bíboros Atyákhoz, 1964. jún. 23.: AAS 56 (1964)
581-589. lap. Egyes kérdéseket, amelyek további tüzetes tanulmányozást
igényelnek, a pápa rendelkezésére átadták a Népesedés-, Család- és
Születéstanulmányi Bizottságnak, hogy ha ez befejezte teendőjét, a pápa mondjon
ítéletet. A tanítóhivatal tanítása ilyen állapotban lévén, a zsinat nem
szándékozik közvetlenül előterjeszteni konkrét megoldásokat. [120] Vö. Ef 5,16; Kol 4,5. [121] Vö. Sacramentarium Gregorianum: PL
78,262. [122] Vö. Róm 5,11 és 18; 6,5-11; Gal 2,20. [123] Vö. Ef 5,25-27. [124] Vö. e rendelkezés Bevezető helyzet-képe
4-10. sz. [125] Vö. Kol 3,1-2. [126] Vö. Ter 1,28. [127] Vö. Péld 8,30-31. [128] Vö. Sz. Irenaeus: Adv. Haer. III,11,8:
Sagnard-kiad. 200. lap; vö. uo. 16,6: 290-292. lap; 21,10-22: 370-372. lap;
22,3: 378. lap; stb. [129] Vö. Ef 1,10. [130] Vö. XI. Pius szavai Roland-Gosselin úr
Őnagyméltóságához: "Nem szabad sohasem szem elől téveszteni, hogy az egyház
feladata az evangelizálás és nem a civilizáció. Ha civilizál, azt az
evangelizáció által teszi." (Versailles-i szociális hét 1936. 461-462. lap.).
[131] Vö. I. vat. zsin.: Dei Filius dogmatikai
konstitúció a katolikus hitről IV. fej.: Denz. 1795, 1799 (3015, 3019). Vö. XI.
Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 190. lap. [132] Vö. XXIII. János: Pacem in terris körlev.:
AAS 55 (1963) 260. lap. [133] Vö. uo. 283. lap; XII. Pius: Rádió-szózat
1941. dec. 24.: AAS 34 (1942) 16-17. lap. [134] Vö. XXIII. János: Pacem in terris körlev.:
AAS 55 (1963) 260. lap. [135] Vö. XXIII. János: Beszéd 1962. okt. 11-én
a zsinat kezdetén: AAS 54 (1962) 792. lap. [136] Vö. II. vat. zsin.: Sacrosanctum
Concilium konstitúció a szent liturgiáról, 123. sz.: AAS 56 (1964) 131. lap; VI.
Pál: Discurso agli artisti romani 1964. máj. 7.: AAS 56 (1964) 439-442. lap. [137] Vö. II. vat. zsin.: Optatam totius
határozat a papképzésről, és Gravissimum educationis nyilatkozat a keresztény
,nevelésről. [138] Vö. Lumen Gentium dogmatikai konstitúció
az egyházról, IV. fej. 37. sz.: AAS 57 (1965) 42-43. lap. [139] Vö. XII. Pius: Szózat, 1952. márc. 23.:
AAS 44 (1952) 273. lap; XXIII. János: Beszéd az A. C. L. I.-hoz, 1959. máj. 1.:
AAS 51 (1959) 358. lap. [140] Vö. XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.:
AAS 23 (1931) 190. lap skk, - XII. Pius: Szózat, 1952, márc. 23.: AAS 44 (1952)
276. lap skk.; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.; AAS 53 (1961) 450. lap;
II. vat. zsin.: Inter mirifica határozat a tömegkommunikáció eszközeiről, I. fej.
6. sz.: AAS 56 (1964) 147. lap. [141] Vö. Mt 16,26; Lk 16,I-31; Kol 3,17. [142] Vö. XIII. Leó: Libertas praestantissimum
körlev. 1888. jún. 20.; AAS 20 (1887-1888) 597. lap. skk.; XI. Pius:
Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 191. lap skk.; u. a.: Divini
Redemptoris: AAS 29 (1937) 65. lap skk.; XII. Pius: Karácsonyi szózat 1941.: AAS
34 (1942) 10. lap skk.; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 55 (1961)
401-464. lap. [143] A mezőgazdaság problémájára vonatkozóan
vö. főképp XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 341. lap skk.
[144] Vö. XIII. Leó: Rerum novarum körlev.: ASS
23 (1890-91) 649-662. lap; XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931)
200-201. lap; u. a.: Divini Redemptoris körlev.: AAS 29 (1937) 92. lap; XII.
Pius: Rádiószózat 1942 karácsony előestéjén: AAS 35 (1943) 20. lap: u. a.:
Beszéd 1943. jún. 13-án; AAS 35 (1943) 172. lap; ua.: Rádiószózat a spanyol
munkásokhoz 1951. márc. 11.: AAS 43 (1951) 215. lap; XXIII. János: Mater et
Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 419. lap. [145] Vö. XXIII. János: Mater et' Magistra
körlev.: AAS 53 (1961) 408., 424., 427. lap: a "törődésben" (curatione) szó
pedig át van véve a Quadragesimo anno körlevél latin szövegéből: AAS 23 (1931)
199. lap. A kérdés fejlődése szempontjából vö. még: XII. Pius 1950. jún. 3-i
beszéde: AAS 42 (1950) 485-488. lap; VI. Pál: Beszéd 1964. jún. 8-án: AAS 56
(1964) 574-579. lap. [146] Vö. XII. Pius: Sertum laetitiae körlev.:
AAS 31 (1939) 642. lap; XXIII. János: Konzisztóriumi beszéd: AAS 52 (1960) 5-11.
lap; ua.: Mater et Magistra körlev.: AAS 53 (1961) 411. lap. [147] Vö. Sz. Tamás: Summa Theol. II-II 32 q. 5
a. ad 2; uo.: 66 q. 2. a.: vö.: magyarázatát XIII. Leó: Rerum novarum
körlevélben: AAS 23 (1890-91) 561. lap; vö. még XII. Pius: Beszéd 1941. jún. 1.:
AAS 33 (1941) 199. lap; ua.: Karácsonyi rádió-szózat 1954.: AAS 47 (1955) 27.
lap. [148] Vö. Sz. Vazul: Homilia Lk 12,18-hoz:
"Lebontom csűreimet" 2: PG 31,263; Lactantius Divinarum Institutionum V. könyv
az igazságosságról: PL 6,565 B; Sz. Ágoston: In Ioann. Ev. 50. tr. 6. sz.: PL
35,1760; ua.: Enarratio in Ps. 147, 12: PL 37,1922; Nagy Sz. 'Gergely: Homiliae
in Ev. 20. hom. 12: PL 76,1165; ua.: Regulae Pastoralis liber III. rész 21. fej.:
PL 77,87; Szent Bonaventúra: In III. Sent., 33 d. 1 dub.: Quaracchi-kiad. III.
728.; ua.: In IV. Sent., 15 d. II.p. 2. a. 1 q.: uo.: IV,3071 b; Quaest, de
superfluo (kézirat: Assisi Bibl. Commun. 186. skk. 112a-113a); Nagy Sz. Albert:
In HI Sent., 33 d. 3 a. 1 sol.: Borgnet-kiad. XXVIII,611; ua.: In IV. Sent, 15
d. 16 a.: uo. XXIX, 494-497. Ami pedig korunkban a felesleg megállapítását
illeti vö. XXIII. János: Rádió-televízió szózat 1962. szept. 11.: AAS 54 (1962)
682. lap: "Minden embernek, de a keresztény embernek különös kötelessége, hogy
feleslegét a másik ember szüksége szerint mérlegelje és legyen gondja arra, hogy
a teremtett javak kezelése és elosztása mindenkinek a javára történjék." [149] Ebben az esetben érvényes a régi alapelv:
"végső szükségben minden közös, azaz megosztandó'. Másrészt a szövegben
előterjesztett elv alkalmazásának értelmére, terjedelmére és módjára
vonatkozólag az újabb bevált szerzőkön kívül vö. Sz. Tamás: Summa Theol. II-II
66 q. 7 a. Amint nyilvánvaló, az elv helyes alkalmazása végett igazodni kell az
erkölcsileg megkívánt összes feltételekhez. [150] Vö. Gratiani Decretum 21 C. LXXXVI dist.:
Friedberg-kiad. I 302. Ez a mondás megvan már: PL 54,491 A és PL 56,1132 B. Vö.
Antonianum 27 (1952) 349-366. [151] Vö. XIII. Leó: Rerum novarum körlev.: AAS
23 (1890-91) 643-646.; XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.: AAS 23 (1931) 191.
lap; XII. Pius: Rádiószózat 1941. jún. 1. - AAS 33 (1941) 199. lap; ua.: Rádió-szózat
karácsony előestéjén 1942.: AAS 35 (1943) 17 lap; ua.: Rádiószózat 1944. szept.
1.: AAS 36 (1944) 253. lap; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS 53
(1961) 428-429. lap. [152] Vö. XI. Pius: Quadragesimo anno körlev.:
AAS 23 (1931) 214. lap; XXIII. [153] Vö. XII. Pius: Rádiószózat 1941
pünkösdjén: AAS 44 (1941) 199. lap; XXIII. János: Mater et Magistra körlev.: AAS
53 (1961) 430. lap. [154] A javak helyes használatáról az új-szövetség
tanítása szerint vö. Lk 3,11; 10,30; skk.; 11,41; 1 Pt 5,3; Mk 8,36; 12, 29-31;
Jak 5,1-6; 1 Tim 6,8; Ef 4,28; 2 Kor 8,13 skk.; 1 Ján 3,17-18. [155] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra [156] Vö. ua.: uo. [157] Vö. Róm 13,1-5. [158] Vö. Róm 13,5. [159] Vö. XII. Pius: Rádiószózat 1942. dec.
24.: AAS 35 (1943) 9-24. lap; 1944. dec. 24.: AAS 37 (1945) 11-17. lap; XXIII.
János: Pacem in terris körlev.: AAS 55 (1963) 263., 271., 277. és 278. lap. [160] Vö. XII. Pius: Rádiószózat 1941. jún. 1.:
AAS 33 (1941) 200. lap; XXIII. János: Pacem in terris körlev.: i. h. 273. és
274. lap. [161] Vö. XXIII. János: Mater et Magistra
körlev.: AAS 53 (I961) 415-418. lap. [162] Vö. XI. Pius: Beszéd "Ai dirigenti della
Federazione Universitária Cattolica": Discorsi di Pio XI: Bertetto-kiad., Torino
I. köt. 1960, 743. lap. [163] Vö. II. vat. zsin.: Lumen Gentium
dogmatikai konstitúció az egyházról 13. sz.: AAS 57 (1965) 17. lap. [164] Vö. Lk 2,14. [165] Vö. Ef 2,16; Kol 1,20-22. [166] Vö. XXIII. János: Pacem in terris
enciklika, 1963. ápr. 11.: AAS 55 (1963) 291. lap: "Ezért oktalan gondolat
atomenergiájára büszke korunkban, hogy a háború alkalmas a jogsérelmek
orvoslására." [167] Vö. XII. Pius: Beszéd 1954. szept. 4.:
AAS 46 (1954) 589. lap; Rádiószózat 1954. dec. 24.: AAS 47 (1955) 15. lap. skk.;
XXIII. János:Pacem in terris enciklika: AAS 55 (1963) 286-291. lap; VI. Pál:
Beszéd az Egyesült Nemzetek Gyűlésén 1965. okt. 4.: AAS 57 (I965) 877-885. lap.
[168] Vö. XXIII. János: Pacem in terris
enciklika: ahol a fegyverkezés csökkentéséről van szó: AAS 55 (1963) 287. lap.
[169] Vö. 2 Kor 6,2. [170] Vö. XXIII. János: Ad Petri Cathedram
körlev. 1959. jún. 29.: AAS 55 (1959) 513. lap. [171] Vö. Mt 7,21.
Traduzione non ufficiale a cura della Conferenza Episcopale Ungherese |
 |