|
|
|
|
|
AZ IGAZSÁGOSSÁG ÉS BÉKE PÁPAI TANÁCSA
Az Egyház ŐSZENTSÉGE
A szövegben és a jegyzetekben használt rövidítések jegyzéke
BEVEZETÉS a) A harmadik évezred küszöbén
ELSŐ RÉSZ ELSŐ FEJEZET
I. ISTEN SZABADÍTÓ CSELEKVÉSE IZRAEL TÖRTÉNETÉBEN a) Isten ingyenes közelsége II. JÉZUS KRISZTUS AZ ATYA SZERETET-TERVÉNEK BETELJESÍTÉSE a) Isten emberrel elkezdett történetének döntő eseménye Jézus Krisztusban teljesedett be III. AZ EMBERI SZEMÉLY ISTEN SZERETETÉNEK TERVÉBEN a) Az emberi személy eredete és végcélja a szentháromságos
szeretet IV. ISTEN TERVE ÉS AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSE a) Az Egyház mint az emberi személyiség transzcendenciájának jele
és oltalmazója
MÁSODIK FEJEZET
I. AZ EVANGELIZÁCIÓ ÉS A TÁRSADALMI TANÍTÁS a) Az Egyház: Isten lakozása az emberekkel II. A TÁRSADALMI TANÍTÁS TERMÉSZETE a) A hit által megvilágított megismerés III. A TÁRSADALMI TANÍTÁS KORUNKBAN: TÖRTÉNETI VÁZLAT a) Egy új út kezdete
HARMADIK FEJEZET
I. A TÁRSADALMI TANÍTÁS ÉS ALAPELVE: A SZEMÉLY II. AZ EMBERI SZEMÉLY „ISTEN KÉPMÁSA” a) Az Isten képére alkotott teremtmény III. AZ EMBERI SZEMÉLY SOKFÉLE ARCA A) A személy egysége
C) A személy szabadsága
D) Minden ember azonos személyi méltósággal bír IV. AZ EMBERI JOGOK a) Az emberi jogok értéke
NEGYEDIK FEJEZET
I. A TÁRSADALMI TANÍTÁS JELENTŐSÉGE ÉS EGYSÉGE II. A KÖZJÓ ELVE a) A közjó fogalmának jelentése és főbb tartalmi elemei III. A JAVAK EGYETEMES RENDELTETÉSE a) Eredete és jelentősége IV. A SZUBSZIDIARITÁS ELVE a) Eredete és jelentése V. A RÉSZVÉTEL ELVE a) Jelentése és jelentősége VI. A SZOLIDARITÁS ELVE a) Jelentése és jelentősége VII. A TÁRSADALMI ÉLET ALAPVETŐ ÉRTÉKEI a) Az alapelvek és az értékek kapcsolata VIII. A SZERETET ÚTJA
MÁSODIK RÉSZ
ÖTÖDIK FEJEZET
I. A CSALÁD MINT AZ ELSŐ TERMÉSZETES KÖZÖSSÉG a) A család jelentősége a személy szempontjából II. A HÁZASSÁG MINT A CSALÁD ALAPJA a) A házasság értéke III. A CSALÁD MINT TÁRSADALMI SZEMÉLYISÉG a) A szerelem és a személyek közösségének alakítása IV. A CSALÁD: A TÁRSADALMI ÉLET FŐSZEREPLŐJE a) Családi szolidaritás V. A TÁRSADALOM A CSALÁD SZOLGÁLATÁBAN
HATODIK FEJEZET
I. BIBLIAI SZEMPONTOK a) A föld művelésének és őrzésének feladata II. A „RERUM NOVARUM” PRÓFÉTAI JELLEGE III. A MUNKA MÉLTÓSÁGA a) A munka szubjektív és objektív oldala IV. A MUNKÁHOZ VALÓ JOG a) A munka szükségessége V. A MUNKÁSOK JOGAI a) A munkások méltósága és jogaik tiszteletben tartása VI. A MUNKÁSSZOLIDARITÁS a) A szakszervezetek jelentősége VII. „ÚJ DOLGOK” A MUNKA VILÁGÁBAN a) A korszakos átmenet szakasza
HETEDIK FEJEZET
I. BIBLIAI SZEMPONTOK a) Az ember, a szegénység és a gazdagság II. ERKÖLCS ÉS GAZDASÁG III. MAGÁNKEZDEMÉNYEZÉS ÉS VÁLLALKOZÁS a) A vállalkozás és céljai IV. GAZDASÁGI INTÉZMÉNYEK AZ EMBER SZOLGÁLATÁBAN a) A szabad piac szerepe V. AZ „ÚJ DOLGOK” A GAZDASÁGBAN a) A globalizáció: esélyek és kockázatok
NYOLCADIK FEJEZET I. BIBLIAI ALAPOK a) Isten uralma II. A POLITIKAI KÖZÖSSÉG ALAPJA ÉS CÉLJA a) Politikai közösség, emberi személy és nép III. A POLITIKAI TEKINTÉLY a) A politikai tekintély alapja IV. A DEMOKRÁCIA RENDSZERE a) Az értékek és a demokrácia V. A POLITIKAI KÖZÖSSÉG A CIVIL TÁRSADALOM SZOLGÁLATÁBAN a) A civil társadalom jelentősége VI. AZ ÁLLAM ÉS A VALLÁSI KÖZÖSSÉGEK A) A vallásszabadság, az ember egyik alapvető joga
KILENCEDIK FEJEZET
I. BIBLIAI SZEMPONTOK a) Az emberiség családjának egysége II. A NEMZETKÖZI KÖZÖSSÉG ALAPSZABÁLYAI a) A nemzetközi közösség és az értékek III. A NEMZETKÖZI KÖZÖSSÉG SZERVEZETE a) A nemzetközi szervezetek jelentősége IV. NEMZETKÖZI EGYÜTTMŰKÖDÉS A FEJLŐDÉSÉRT a) Együttműködés a fejlődést biztosító jogrendszerért
TIZEDIK FEJEZET
I. BIBLIAI SZEMPONTOK II. AZ EMBER ÉS A TEREMTETT DOLGOK UNIVERZUMA III. VÁLSÁG AZ EMBER ÉS A KÖRNYEZET KAPCSOLATÁBAN IV. A KÖZÖS FELELŐSSÉG
TIZENEGYEDIK FEJEZET
I. BIBLIAI SZEMPONTOK II. A BÉKE: AZ IGAZSÁGOSSÁG ÉS A SZERETET GYÜMÖLCSE III. A BÉKE KUDARCA: A HÁBORÚ
IV. AZ EGYHÁZ HOZZÁJÁRULÁSA A BÉKÉHEZ
HARMADIK RÉSZ
TIZENKETTEDIK FEJEZET
I. A LELKIPÁSZTORI TEVÉKENYSÉG TÁRSADALMI TERÜLETEN a) A társadalmi tanítás és a hit inkulturációja II. A TÁRSADALMI TANÍTÁS ÉS A VILÁGI HÍVŐK ELKÖTELEZETTSÉGE a) A hívő világiak BEFEJEZÉS
a) Ahogyan az Egyház a ma emberének segít Az idézett művek jegyzéke Az idézett művek magyar kiadásainak jegyzéke Alapvető és magyarul hozzáférhető irodalom a társadalmi tanítás tanulmányozásához Tárgymutató
A szövegben és a jegyzetekben használt
A bibliai könyvek rövidítései Ószövetség
Teremtés könyve (Ter) Újszövetség Máté evangéliuma (Mt) ANGELO SODANO BÍBOROS ÁLLAMTITKÁR LEVELE
Államtitkárság Vatikánváros, 2004. június 29.
N. 559.332 Bíboros Úr, történelme folyamán és különösképpen az elmúlt száz esztendőben az Egyház so-hasem mulasztotta el, hogy a társadalmi élet kérdéseivel kapcsolatban szót emeljen, ami XIII. Leó pápa megfogalmazása szerint kötelessége is. II. János Pál pápa a maga részéről tovább építette és aktualizálta a társadalmi tanítást, és három nagy enciklikát adott közre – Laborem exercens, Sollicitudo rei socialis és Centesimus annus –, amelyek alapvetően új szakaszt jelentenek a katolikus gondolkodás e témát érintő történetében. A világ minden részéből számos püspök járult hozzá az utóbbi időben az egyház társadalmi tanításának elmélyítéséhez. Ugyanezt tette valamennyi földrész számos tudósa is. 1. Ezért kézenfekvő volt a szándék a teljes anyagból egy olyan kompendium összeállítására, amely rendszerbe foglaltan nyújt áttekintést a katolikus társadalmi tanítás sarokpontjairól. Ezt a feladatot vállalta dicséretes módon magára az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, és az elmúlt esztendők intenzív munkáját ennek a kezdeményezésnek szentelte. Ezért boldog vagyok Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma című munka megjelenése miatt, és Önnel együtt örömmel tölt el, hogy azt a hívek és minden jóakaratú ember számára átnyújthatjuk, emberi és lelki, személyes és közösségi fejlődésük erősítésére. 2. Ez a mű megmutatja, hogy a katolikus társadalmi tanítás az evangelizálásnak is eszköze (vö. Centesimus annus 54), mert az emberi személyt és a társadalmat az evangélium világosságával hozza összefüggésbe. Az Egyház társadalmi tanításának alapelveit, amelyek a természetjogon alapulnak, az Egyház Krisztus evangéliumából fakadó hitében erősíti meg és mélyíti el. Ennek értelmében az ember mindenekelőtt arra kap meghívást, hogy életének minden dimenziójában – tehát azokban is, amelyek társadalmi, gazdasági, politikai természetűek – önmagát transzcendens lényként fedezze fel. A hit vezet el a család jelentőségének kiteljesedéséhez, amely egy férfi és egy nő közötti házasságra alapozva a társadalom első és létfontosságú sejtje. A hit ezenkívül megvilágítja a munka méltóságát, amely mint olyan tevékenység, amelyben az ember önmagát valósítja meg, előbbre való a tőkénél, és feljogosít a munkából fakadó gyümölcsökből történő részesedésre. 3. Az előttünk fekvő szöveg ezenfelül arról győz meg, hogy mennyire fontosak az erkölcsi értékek. Ezeknek az értékeknek az alapja a természetjog, amely bele van írva minden egyes ember lelkiismeretébe, és ezért el kell ismerni és figyelembe kell venni azokat. Az emberiség ma nagyobb igazságosságot követel a globalizáció sokoldalú jelenségével összefüggésben; élénk aggodalom tölti el az ökológiai problémák és a közügyek helyes intézése miatt; szükségét érzi nemzettudata ápolásának, anélkül, hogy eközben szem elől tévesztené a jogszerűség útját és az emberiség családja egységének tudatát. A munka világa, amely a modern technológiai vívmányok következtében alapvetően megváltozott, minőségi szempontból felemelkedést mutat, másrészről azonban a bizonytalanság, a kizsákmányolás sőt a szolgaság szégyenletes jelenségeit is észlelnünk kell még az úgynevezett jóléti társadalmakban is. Földünk számos vidékén tovább emelkedik az életszínvonal, miközben az új szegények száma fenyegető méreteket ölt, és a föld különféle régióiban a kevéssé fejlett és a gazdag országok közötti szakadék egyre mélyül. A szabad piac olyan gazdasági tényező, amelynek vannak pozitív oldalai, ám önmaga korlátaiba is beleütközik. Ezzel áll szemben az Egyháznak a szegények iránti szeretet elsőbbségéről szóló tanítása, amelyet minden ember szívbéli jóakaratára épít. Úgy tűnik, az Egyház nem hagyhat fel azzal, hogy szót emeljen és állást foglaljon a modern idők „új dolgaival” (res novae) kapcsolatban, mert az a feladata, hogy mindenkit valóságos elköteleződésre buzdítson egy olyan hiteles civilizáció érdekében, amely az ember átfogó és szolidáris fejlődésére irányul. 4. A jelenlegi kulturális és társadalmi kérdések mindenekelőtt a világi hívőket érintik, akik a II. Vatikáni Zsinat figyelmeztetése szerint arra kapnak meghívást, hogy a mulandó dolgokat Isten akaratának megfelelően rendezzék el (vö. Lumen gentium 31). Kézenfekvő, hogy mennyire fontos a világiak képzése, akik életük megszentelése és bizonyságtételük ereje által járulhatnak hozzá az emberiség haladásához. Az előttünk fekvő dokumentum nekik akar segíteni napi küldetésük beteljesítésében. Megállapíthatjuk, hogy az itt rendszerbe foglalt elemek között számos olyan van, amelyeket más egyházak, egyházi közösségek és éppen így más vallások is a magukénak vallhatnak. A szöveget úgy dolgozták ki, hogy az nem csupán ad intra, tehát csak a katolikusoknak, hanem ad extra, az egyházon kívül állóknak is hasznos lehet. Tehát a velünk ugyanazon keresztségben együvé tartozó testvéreink, más vallások hívei és minden jóakaratú ember képes belőle gyümölcsöző gondolati indíttatásokat és közösségi ösztönzést meríteni minden ember és a teljes ember átfogó fejlődése számára. 5. A Szentatya azt kívánja, hogy az előttünk fekvő dokumentum segítségére legyen az emberiségnek a közjó megvalósítására irányuló törekvéseiben. Kéri ezért Isten áldását mindazokra, akik veszik maguknak a fáradságot, hogy ennek a megnyilatkozásnak a tanítását végiggondolják. Én magam is szeretném személyes áldásomat adni e mű sikere érdekében és kifejezni jókívánságaimat Eminenciádnak és az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa munkatársainak azért a fontos munkáért, amelyet végeztek. Maradok kiváló tisztelettel
az Ön odaadó szolgája az Úrban
__________________________________ Őeminenciájának
A KOMPENDIUM BEMUTATÁSA Nagy örömmel tölt el, hogy bemutathatom Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma című dokumentumot, amely Szentatyánk, II. János Pál pápa megbízásából került kidolgozásra, hogy összefoglalja és a maga teljességében mutassa be az Egyház társadalmi tanítását. A társadalmi valóságot az evangélium erejével átalakítani, amelyről a Jézus Krisztushoz hű nők és férfiak tesznek tanúságot, mindig próbatétel volt, és az ma is, a keresztény időszámítás harmadik évezredének kezdetén. Jézus Krisztus üzenete, az üdvösség, a szeretet, az igazságosság és a béke „jó híre” nem talál könnyen elfogadásra a mai világban, amelyet még mindig háborúk, nyomor és igazságtalanság tépáznak. Éppen ezért korunk emberének nagyobb szüksége van az evangéliumra, mint volt bármikor: szüksége van a hitre, amely üdvözít, a reményre, amely megvilágosít, és szüksége van az önmagát kínáló szeretetre. Az Egyház, az emberszeretetet megtapasztalva, továbbra is bízó, és egyszersmind tevékeny várakozással kémleli az „új eget” és az „új földet (2Pt 3,13), és minden ember pillantását is ezekre irányítja, mert segíteni akar nekik abban, hogy életüket annak valódi értelme szerint éljék meg. „Gloria Dei vivens homo”: az ember, aki méltóságának teljességében él, Istent dicsőíti, aki ezt a méltóságot adta neki. Az itt következő oldalak tanulmányozása mindenekelőtt arra szolgál, hogy a keresztényeket, és különösképpen a világi híveket meghatározó módon támogassa és bátorítsa társadalmi elköteleződésükben, hiszen egész életüknek az evangelizálás termékeny művének kell lennie. Minden hívőnek meg kell tanulnia mindenek előtt – Szent Péter példáját követve –, hogy a hit erejével engedelmeskedjen az Úrnak: „Mester, egész éjszaka fáradoztunk és nem fogtunk semmit, de a Te szavadra, kivetem a hálót.” (Lk 5,5) Minden jóakaratú olvasó megismerheti azokat az indítékokat, amelyek az egyházat arra késztetik, hogy olyan társadalmi tanítással álljon elő, amelyre első pillantásra nem látszik illetékesnek, és az olvasó látni fogja, milyen érvek szólnak ezen találkozás, a párbeszéd és a közjó közös szolgálata mellett. Elődöm, a tiszteletre méltó François-Xavier Nguyęn Van Thuân bíboros bölcsességgel, kitartással és előrelátással vezette ezen dokumentum előkészítésének bonyolult folyamatát; betegsége akadályozta meg abban, hogy ezt a munkát a dokumentum közzétételével maga zárja le. Ez a végül rám bízott munka tehát, amelyet most átadok az olvasóknak, ilyen módon a kereszt tanúságtételének pecsétjét hordozza, amely példává tette elődöm hitbéli erejét Vietnam sötét és szörnyű éveiben. Fogadja köszönetünket mindenekelőtt azért az értékes munkájáért, amelyet oly nagy szeretettel és odaadással végzett, és legyen áldás mindenkin, aki időt szakít magának arra, hogy ezeken az oldalakon eltöprengjen. Kérem Szent Józsefet, a Megváltó nevelőjét és a Boldogságos Szűz Mária jegyesét, a világegyház és a munka patrónusát, járjon közben azért, hogy ez a szöveg a társadalmi életben gazdag gyümölcsöket hozzon majd mint az evangélium hirdetésének, az igazságosságnak és a békének az eszköze. Vatikánváros, 2004. április 2-án, Paolai Szent Ferenc ünnepén
RENATO RAFFAELE MARTINO
GIAMPAOLO CREPALDI
Az Egyház
BEVEZETÉS ÁTFOGÓ ÉS SZOLIDÁRIS HUMANIZMUS
a) A harmadik évezred küszöbén 1. Az Egyház, Isten vándorló népe Krisztus, a „nagy pásztor” (Zsid 13,20) által vezettetve lép be a keresztény korszak harmadik évezredébe: Ő az a „szent kapu” (vö. Jn 10,9), amelyen a 2000. esztendő nagy jubileuma alkalmából léptünk át.1 Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet (vö. Jn 14,16): ha az Úr orcáját szemléljük, belé vetett hitünket és reménységünket erősítjük, aki az egyedüli Megváltó és a történelem célja. Az Egyház továbbra is minden nép és minden nemzet felé fordul, mert az üdvösség csak Krisztus nevében adatott az embernek. Az üdvösség, amelyet az Úr Jézus „drága áron” (1Kor 6,20; vö. 1Pt 1,18–19) szerzett meg, abban az új életben teljesedik ki, amely a halál után vár az igazakra, ám kiterjed erre a világra is, kiterjed a gazdaság és a munka, a technika és a kommunikáció, a társadalom és a politika, a nemzetközi közösség, a kultúrák és a népek közötti kapcsolatok valóságára. „Mi viszont tudjuk, Jézus azért jött el, hogy a teljes üdvösséget hozza meg az egész ember és minden ember számára, akiknek feltárja az istengyermekség horizontját.”2 2. A harmadik évezred küszöbén az Egyház nem fáradhat bele az evangélium hirdetésébe, amely a mulandó dolgokban is üdvösséget és valódi szabadságot ajándékoz, és ehhez megszívleli azt az ünnepélyes eligazítást, amellyel Szent Pál fordult tanítványához, Timóteushoz: „Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.” (2Tim 4,2–5) 3. Az Egyház társadalmi tanítását is rendelkezésre bocsátja útitársai, korunk férfiai és asszonyai számára. Amikor ugyanis az Egyház „az evangélium hirdetésére szóló küldetését teljesíti, Jézus Krisztus nevében tanúsítja az ember sajátos méltóságát és hivatását az emberek közössége iránt; megtanítja neki az igazságosság és a szeretet követelményét az isteni bölcsességnek megfelelően”.3 Ez a tanítás abból a mély egységből fakad, amely a hitből átfogó üdvösségre, a reményből az igazságosság kiteljesedésére vezet, és abból a szeretetből, amely minden embert valóságosan fivérré és nővérré tesz Krisztusban: ez Isten világ iránti szeretetének kifejeződése, amelyet Isten annyira szeretett, „hogy egyszülött fiát adta érte” (Jn 3,16). A szeretet új törvénye az egész emberiséget átfogja, és nem ismer határokat, mert az üdvösség Krisztusban történő kinyilatkoztatása eljut „a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). 4. Az az ember, aki ráébred arra, hogy Isten szereti őt, megérti saját transzcendens méltóságát; megtanulja, hogy ne elégedjen meg önmagával, és a másik emberrel a hiteles emberi kapcsolatok rendszerében találkozzon. Azok az emberek, akiket Isten szeretete újjá teremtett, képesek arra, hogy megváltoztassák az emberi kapcsolatok szabályait és minőségét, sőt még a társadalmi struktúrákat is: olyan személyek ők, akik békét hozhatnak ott, ahol konfliktusok vannak, testvéri kapcsolatokat teremthetnek és tarthatnak fenn ott, ahol gyűlölet uralkodik, képesek keresni az igazságosságot ott, ahol az ember ember általi kizsákmányolása hatalmasodott el. Csak a szeretet teszi lehetővé az emberek közötti kapcsolatok radikális megváltoztatását. Minden jóakaratú ember, aki magáévá teszi ezt a lehetőséget, képessé válik az igazságban és a jóságban ismerni fel az igazságosság és az emberi fejlődés mérhetetlen távlatát. 5. A szeretetnek, amelyhez a maga társadalmi tanításával az Egyház is hozzá kíván járulni, olyan hatalmas feladattal kell megbirkóznia, amely az egész embert érinti, és minden embert megváltoztat. Oly sok szükséget szenvedő testvérünk és nővérünk vár segítségre, oly sok elnyomott vár az igazságosságra, oly sok munkanélküli vár munkára, oly sok nép vár elismerésre: „Lehetséges-e, hogy még korunkban is vannak olyanok, akik éhen halnak, akiket analfabétizmusra kárhoztatunk, akik nem kapják meg a legelemibb orvosi gondozást sem, vagy akiknek nincs otthonuk, ahol meghúzódhatnának? A szegénység tablóját a végtelenségig részletezhetnénk, amennyiben régi formáit az újakkal toldjuk meg. Ezek az új formák gyakran éppen azokban a rétegekben uralkodnak el, akik nincsenek híjával a gazdasági erőforrásoknak, de szembesülniük kell az értelmetlenség kiváltotta elkeseredéssel, a drogok csapdájával, az idős vagy beteg személyek magányával, a félreállítottsággal vagy a társadalmi diszkriminációval. (…) Egyébként hogyan tartsuk távol magunkat attól az ökológiai katasztrófától, amelynek következtében bolygónk hatalmas zónái válnak lakhatatlanná és ellenségessé az emberrel szemben? Hogyan viszonyuljunk a béketörekvésekhez, amelyeket gyakran katasztrofális háborúk lidérce fenyeget? Mit tegyünk az alapvető emberi jogok megvetése láttán, amely oly sok személyt, s köztük oly sok gyermeket is érint?”4 6. A keresztény szeretet arra sürget bennünket, hogy a visszásságokat felmutatva javaslatokat terjesszünk elő, és kötelezzük el magunkat egy olyan kulturális és társadalmi fejlődés mellett, amely hatékony munkára sarkall mindenkit, aki a szívén viseli az emberiség sorsának alakulását, és késztetést érez arra, hogy saját maga is hozzájáruljon ezen fejlődéshez. Az emberek egyre világosabban ismerik fel, hogy valamennyien ugyanabban a közös sorsban osztoznak, és ezért az átfogó és szolidáris humanizmusból kiindulva közös felelősséget is kell vállalniuk. Látják, hogy ez a közös sors gyakran a technikától és a gazdaságtól függ, sőt azok által rájuk kényszerített. Az emberek szükségét érzik az erősebb erkölcsi tudatosságnak, amely a közös úton irányt mutat. Korunk emberei álmélkodva állnak a sokféle technológiai újdonság előtt, és egyre sürgetőbben kívánják azt, hogy ez a haladás most és a jövőben is az emberiség javára váljon. b) A dokumentum jelentősége 7. A keresztény tudja, hogy az Egyház társadalmi tanításában a gondolkodás alapelveit, az értékelés szempontjait és a cselekvés azon irányelveit találja, amelyekből kiindulva az átfogó és szolidáris humanizmus felé indulhat el. Ezért ennek a tanításnak a terjesztése valódi elsőbbséget élvez a lelkipásztorkodásban, hogy az egyes személyek általa tisztán lássanak és képesek legyenek értelmezni a mai valóságot, keresni a cselekvés alkalmas útjait: „Az Egyház társadalmi tanításának előadása és terjesztése evangéliumi küldetés, amely az Egyháznak sajátja.”5 Ebből a szempontból kivételesen hasznosnak tartható egy olyan dokumentum kiadása, amely az Egyház társadalmi tanításának alapvonalait és az újraevangelizálással való kapcsolatát akarja bemutatni.6 Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, amely kidolgozta ezt a dokumentumot és teljes felelősséget vállal érte, a mű elkészítésébe nagymértékben saját tagjait és tanácsadóit, a római Kúria néhány kongregációját, számos ország püspöki konferenciáját, egyes püspököket és a tárgyalt kérdések szakértőit vonta be. 8. Ez a dokumentum szándéka szerint az Egyház társadalmi tanításának tömör, átfogó és rendszerezett áttekintését kívánja nyújtani, amely a Tanítóhivatal bölcs megfontolásainak gyümölcse és az Egyház szűnni nem akaró elkötelezettségének jele a Krisztus megváltó kegyelme iránti odaadásban és az ember sorsa iránt érzett szeretetteljes aggodalomban. Ennek a tanításnak a legfontosabb teológiai, filozófiai, erkölcsi, kulturális és lelkipásztori szempontjai kerülnek itt kifejtésre a társadalmi kérdésekkel szerves kapcsolatban. Így igazolódik az evangélium és azon problémák közötti találkozás termékenysége, amelyekkel az ember történelmi útja során szembesül. A Kompendium olvasása során figyelembe kell venni, hogy a tanítóhivatali szövegekből merített idézetek olyan dokumentumokból származnak, amelyeket a tekintély különböző mértékben illet meg. A zsinati dokumentumok és enciklikák mellett pápai beszédek és olyan dokumentumok találhatók itt, amelyek a Szentszék kongregációiban kerültek kidolgozásra. Ezért tűnik helyénvalónak még egyszer rámutatni arra az ismert tényre, hogy az olvasónak a tanítás különböző szintjeivel van dolga. A dokumentum, amely arra szorítkozik, hogy a társadalmi tanítás legfontosabb elemeit mutassa be, annak alkalmazását a különböző helyi adottságoknak megfelelően a püspöki konferenciák felelősségére bízza.7 9. Ez a dokumentum tehát az Egyház társadalmi tanítása elméleti „korpuszának” alapvető vonásairól ad összefüggő áttekintést. Ez az áttekintés azt teszi lehetővé, hogy megfelelő módon közelítsük meg korunk társadalmi kérdéseit, amelyeket a maguk teljességében kell szemlélnünk, mert azok egymással egyre erősebben összefüggőnek bizonyulnak, egymást kölcsönösen feltételezik és egyre inkább érintik az emberiség családját. Az Egyház társadalmi tanítása alapelveinek bemutatása a problémák megoldásának keresésével kapcsolatban olyan módszeres megközelítést javasol, amely az igazság megítélésére, mérlegelésére és megválasztására is alkalmas, hatékonyabbá téve ezzel a szolidaritást és a reményt még a mai adottságok és körülmények sokrétűségében is. Az alapelvek feltételezik és megvilágítják egymást, mert a keresztény antropológia lényegét fejezik ki,8 amely Isten szeretetének kinyilatkoztatásából bontakoztatja ki az emberi személyt és annak méltóságát. Mindazonáltal megfontolandó, hogy az idő múlása és a társadalmi viszonyok változása szükségessé teszi az itt előterjesztett témák ismételt újragondolását, az idők jeleinek megértése érdekében. 10. A dokumentum azoknak a sokrétű történéseknek az erkölcsi és lelkipásztori megítéléséhez kíván eszközt adni, amelyek korunkat jellemzik: vezérfonal tehát, amely egyéni és közösségi szinten olyan magatartásra és döntésre ösztönöz, amely a jövőbe vetett bizalmunkat és reménységünket erősíti, és segítséget ad a hívőknek az Egyház társadalmi erkölcsről szóló tanításának megismerésében. Ebből olyan új elkötelezettség születhet, amely válaszolni képes korunk kihívásaira, s igazodik az emberek vágyaihoz és képességeihez; mindenekelőtt azonban felébreszti azt a sürgető kívánságot, hogy az egyéni elhivatottság új formákat öltsön az egyházi karizmáknak a társadalom evangelizációja érdekében való gyakorlásában, mert „az Egyház minden tagja részesül ebből a világi jellegből”.9 És végül a szöveg párbeszédre ösztönöz mindazokkal, akik őszintén az ember java iránt kötelezik el magukat. 11. E dokumentumnak a püspökök az első számú címzettjei, akik meg fogják találni a terjesztésének és helyes értelmezésének legalkalmasabb módozatait. Mivel ez része „munus docendi”-jüknek, tanítási kötelezettségüknek, feladatuk megmutatni, „hogy a teremtő Isten terve szerint az e világi dolgok és az emberi alkotások az emberek üdvösségére irányulnak, és így nagyban hozzájárulhatnak Krisztus testének épüléséhez”.10 A papok, a szerzetesek és általánosságban fogalmazva a képzéssel foglalkozók vezérfonalat találnak ebben tanító tevékenységükhöz, és eszközt lelkipásztori szolgálatuk számára. A világi hívők, akik a mennyek országát „az e világi dolgok kezelése és Isten szerint való elrendezése által” keresik,11 a dokumentumban különféle feladatköreik számára nyerhetnek eligazítást. A keresztény közösségek arra használhatják a dokumentumot, hogy a körülményeket tárgyilagosan elemezzék, azokat az evangélium változhatatlan szavainak a fényében megvilágítsák, és abból tegyenek szert gondolkodásuk alapelveire, ítéletalkotásuk követelményeire és cselekvésük irányvonalaira.12 12. A dokumentum a más egyházakban és vallási közösségekben élő testvéreknek, a más vallásokhoz tartozóknak és minden jóakaratú férfinak és nőnek is szól, akik a közjó érdekében tevékenykednek: Fogadják úgy, mint az egyetemes emberi tapasztalat gyümölcsét, amely teljes egészében magában foglalja Isten lelke jelenvalóságának számtalan jelét. Kincs abból a régiből és újból (vö. Mt 13,52), amit az Egyház meg akar osztani, hogy így adjon hálát Istennek, akitől „minden jó adomány és minden ajándék jön” (Jak 1,17). Ez annak a reménynek a jele, hogy a mai vallások és kultúrák nyitottak a párbeszédre és késztetést éreznek arra, hogy erőfeszítéseiket egyesítsék az igazságosság, a testvériség, a béke és az emberi személy fejlődése érdekében. A katolikus Egyház a maga fáradozásait főképpen azzal kapcsolja össze, amit más egyházak és vallási közösségek szociális-karitatív területen az elméleti reflexió vagy éppen a gyakorlati munka vonatkozásában nyújtanak. A katolikus Egyház velük együtt meg van győződve arról, hogy az Isten népe által megőrzött társadalmi tanítás eleven hagyományában adott közös örökségből indíttatás és iránymutatás adódik az igazságosság és a béke előmozdítása érdekében történő egyre szorosabb együttműködésre.13 c) Az ember teljes igazságának szolgálatában 13. Ez a dokumentum az Egyház szolgálata azoknak a férfiaknak és nőknek, akiknek társadalmi tanítása örökségét ajándékozza, annak a párbeszédnek a szellemében, amelyet maga Isten egyszülött Fiának emberré válásával hozott létre: Ezzel a kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö. Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14–15), és társalog velük (vö. Bár 3,38).14 Támaszkodva a „Gaudium et spes” kezdetű lelkipásztori konstitúcióra is, ebben a dokumentumban az ember „az egy és egész ember, testével és lelkével, szívével és lelkiismeretével, értelmével és akaratával” sarokpontja a teljes gondolatmenetnek.15 A vázolt célkitűzésben „az Egyházat semmiféle földi hatalomvágy nem hajtja, hanem csak egyet akar: a vigasztaló Lélek vezetésével folytatni Krisztus művét, aki eljött a világba, hogy tanúságot tegyen az igazságról; hogy üdvözítsen és ne elítéljen; hogy szolgáljon és ne neki szolgáljanak”.16 14. Az előttünk fekvő dokumentummal az Egyház valóságosan hozzá akar járulni az ember természetben és a társadalomban elfoglalt helye kérdésének megválaszolásához, amely az emberi bölcsességet megtestesítő civilizációkat és kultúrákat foglalkoztatja. Ennek a keresésnek a gyökerei gyakran évezredes előzményekre nyúlnak vissza, és kifejeződését megtaláljuk minden korszak, minden nép vallásának, filozófiájának és költői géniuszának formáiban, amelyekben ezek a világegyetem és az emberi együttélés értelmét kínálják vagy keresik, és kutatják a lét és az azt körülvevő misztériumnak az értelmét. Ki vagyok én? Miért van minden haladás ellenére még mindig a fájdalom, a bűn, a halál? Mit érnek a mégoly becses vívmányok, ha olyan árat fizetünk értük, amely nem ritkán elviselhetetlen? Mi van a földi élet után? Ezek az alapvető kérdések jellemzik az emberi élet folyamatát.17 Ebben az összefüggésben érdemes emlékeztetni az „ismerd meg önmagadat” felszólításra, amely Delphi templomának bejárata felett volt a falba bevésve, és azt az elemi igazságot bizonyítja, hogy az ember, aki arra hivatott, hogy magát minden más teremtménytől megkülönböztesse, éppen azáltal lesz emberré, hogy lényege szerint önmaga megismerésére irányul. 15. Hogy milyen irányultságot tulajdonítunk az életnek, a társadalmi együttélésnek és a történelemnek, az nagy részben attól függ, hogy hogyan válaszoljuk meg az ember természetben és társadalomban elfoglalt helyének kérdését, amihez ez a dokumentum is hozzá kíván járulni. Az emberi létezés legmélyebb értelme ugyanis az igazság szabad keresésében bizonyul olyannak, amely alkalmas arra, hogy az életnek irányt mutasson és értelmet adjon; olyan keresésnek, amely az ember értelmét és akaratát szakadatlanul továbblépésre sarkallja. Ezek az emberi természet legmagasabb rendű kifejeződései, mert olyan válaszokat követelnek, amelyek a személyes elkötelezettség komolyságát a saját létezéshez mérik. Ezen túl itt a leglényegibb vallási kérdésekről is szó van: „Ha a dolgok alapjai iránti végső és kimerítő felelet keresése során teljességre törekszünk, az emberi értelem eléri csúcspontját és megnyílik a vallás felé. Ugyanis a vallásosság az emberi személy legsajátabb megnyilatkozásának bizonyul, mert értelmes természetének csúcspontja. Ez az ember igazság iránti mélységes vágyakozásából ered és az Isteni utáni szabad és személyes keresés alapozza meg.”18 16. Az alapvető kérdések, amelyek az ember útját a kezdetektől kísérik, korunkban a kihívások sokasága, a helyzetek újszerűsége és az olyan súlyos következményekkel járó döntések miatt, amelyekkel a mai generációknak kell szembesülnie, egyre nagyobb jelentőséget nyernek. E nagy kihívások közül, amelyek előtt ma áll az emberiség, az első az emberi lét igazságának (valóságának) kérdése. A természet, a technika és az erkölcs határainak összefüggéseit feszegető kérdések döntően a személyes és a közösségi felelősséget kérik számon azzal kapcsolatban, ami az ember, amit az ember tenni képes, vagy amivé lennie kellene. Egy második kihívás a pluralizmus és a különbözőség minden területen való értelmezése és kezelése: a gondolkodás, az erkölcsi döntés szabadsága, a kultúra, a valláshoz tartozás, az emberi és társadalmi fejlődés bölcseleti szintjén. A harmadik kihívás a globalizáció, amelynek jelentősége nem korlátozódik a gazdaságra, hanem sokkal távolabbra és mélyebbre nyúlik, mert az emberiség történetében új és sorsdöntő korszakot nyit meg. 17. Jézus Krisztus tanítványai ezen kérdések által érintve érzik magukat, szívükben hordozzák azokat, és el akarják kötelezni magukat minden emberrel együtt a személyes és a közösségi létezés igazságának és értelmének keresésében. Azzal járulnak hozzá ehhez a kereséshez, hogy nagylelkű bizonyságot tesznek az ajándékról, amelyet az emberiség kapott: Isten a történelem menetében hozzá, az emberhez intézi igéjét, sőt párbeszédre lép vele, hogy az üdvösség, az igazságosság és a testvériség tervét kinyilatkoztassa neki. Emberré lett Fiában, Jézus Krisztusban Isten megszabadít minket a bűntől, és megmutatja számunkra az utat, amelyen járnunk, és a célt, amely felé törekednünk kell. d) A szolidaritás, a megbecsülés és a szeretet jegyében 18. Az Egyház az egész emberiséggel együtt halad a történelem útján. A világban él, és bár nem a világból való (vö. Jn 17,14–16), arra hivatott, hogy szolgálja azt, és ezáltal belső rendeltetését kövesse. Ezt a beállítódást – ahogyan az előttünk fekvő dokumentum is mutatja – az a mély meggyőződés táplálja, hogy a világ számára éppen úgy fontos elismerni, hogy az Egyház a történelem valósága és kovásza, mint ahogy az Egyház számára is fontos tudatosítania azt, amit ő köszönhet a történelemnek és az emberiség fejlődésének.19 A II. Vatikáni Zsinat az emberiség családjával szembeni szolidaritását, megbecsülését és szeretetét ünnepélyesen kinyilvánította, és vele számos kérdésben párbeszédre lépett. Ehhez a párbeszédhez Isten népe azáltal járulhat hozzá, „hogy hozván az evangélium világosságát párbeszédet kezd e kérdésekről, és az emberiség rendelkezésére bocsátja azokat az üdverőket, amelyeket maga az Egyház a Szentlélek vezetése alatt alapítójától kap. Az emberi személynek üdvösségre, az emberi társadalomnak megújulásra van szüksége”.20 19. Az Egyház Isten emberiség iránti szeretetének jele a történelemben, valamint jele az egész emberi nem meghívásának, hogy az Egyetlen Atya gyermekeiként egyek legyenek,21 ezzel a társadalmi tanításról szóló dokumentummal az Egyház olyan humanizmusra akarja felhívni a figyelmet, amely megfelel Isten történelmi szeretettervének. Ez átfogó és szolidáris humanizmus, amely alkalmas rá, hogy olyan új társadalmi, gazdasági és politikai rendet eredményezzen, amely minden emberi személy méltóságára és szabadságára épül, és amelynek békében, igazságosságban és szolidaritásban kell megvalósulnia. Ilyen humanizmus akkor lehetséges, ha az egyének és közösségeik megértik, hogy az erkölcsi és társadalmi erényeket ápolniuk kell önmagukban, és el kell terjeszteniük a társadalomban, hogy „az isteni kegyelem nélkülözhetetlen segítségével valóban új emberekké és új emberiség építőivé legyenek”.22
ELSŐ RÉSZ
„A teológiai dimenzió nélkülözhetetlen az emberi együttélés jelenlegi problémáinak megértéséhez és megoldásához.” (Centesimus annus, 55)
ELSŐ FEJEZET ISTEN EMBERISÉG IRÁNTI SZERETETÉNEK TERVE
I. ISTEN SZABADÍTÓ CSELEKVÉSE IZRAEL TÖRTÉNETÉBEN
a) Isten ingyenes közelsége 20. Minden kulturális hagyományrendszer valamennyi hiteles vallási tapasztalata a misztérium valamiféle megsejtéséhez vezet, és ez a tapasztalat gyakran eljut odáig, hogy megragadja Isten arcának valamelyik vonását. Isten egyfelől úgy tűnik fel, mint a létezők eredete, mint olyan jelenlét, aki az alapvető életfeltételeket biztosítja a közösségbe szervezett emberek számára, rendelkezésükre bocsátva a szükséges javakat; másrészről viszont olyannak mutatkozik, aki mértéke mindannak, aminek kell lennie, mint olyan jelenlét, aki mind egyéni, mind közösségi szinten számon kéri az emberi cselekvésen ezeknek a javaknak a felhasználását a többi emberhez való viszony vonatkozásában. Így tehát minden vallási tapasztalatban lényegesnek mutatkozik az ajándék és az ingyenesség dimenziója, amely úgy ragadható meg egyfelől, mint az emberi személy saját, a világban másokkal közösségben létezéséről szerzett tapasztalatának része, s másfelől úgy, mint e dimenzió visszatükröződése az emberi lelkiismeretben, amely felismeri, hogy számon kérik rajta: vajon felelősséggel és közösségi módon kezelte-e a kapott adományt. Minderről az aranyszabály egyetemes felismerése tanúskodik, melyben a Misztérium felől az emberhez érkező felhívás jut kifejezésre az emberi kapcsolatokra vonatkozóan: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.” (Mt 7,12)23 21. A változatos formában jelentkező egyetemes vallási tapasztalat hátterében rajzolódik ki az a kinyilatkoztatás, amelyet Isten lépésről lépésre közöl önmagáról Izrael népével. Válasz ez az ember istenkeresésére: váratlan, meglepő válasz, s egyúttal kifejező és mély értelmű, Isten történelmi tetteinek köszönhetően, amely tettekben Isten emberszeretete mutatkozik meg. A Kivonulás könyvében Isten ezekkel a szavakkal fordul Mózeshez: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát, és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba.” (Kiv 3,7–8) Isten ingyenes közelsége – amire maga a Mózesnek kinyilatkoztatott Név is utal: „Én vagyok, aki [veletek] vagyok” (Kiv 3,14) – a rabszolgaságból való szabadításban mutatkozik meg, valamint abban a történelmi tetté váló ígéretben, amellyel kezdetét veszi a közösségnek az Úr népeként való kollektív önazonosítási folyamata az Istentől ajándékul adott szabadság és föld megszerzése útján. 22. A történelmileg hatékony isteni cselekvés ingyenességéhez az Isten által kezdeményezett, Izrael által pedig elfogadott szövetség állandó kötelezettsége járul. Sínai hegyén Isten kezdeményezése a népével kötött szövetségben konkretizálódik, és a nép ajándékba kapja az Úr kinyilatkoztatott rendelkezéseinek Tízparancsolatát (vö. Kiv 19–24). Ez a „tíz ige” (Kiv 34,28; vö. MTörv 4,13; 10,4) azt mutatja be, „mivel jár az Istenhez való szövetségszerű tartozás. Az erkölcsi lét az Úr szerető kezdeményezésére adott válasz, amely magában foglalja a hálát, Isten tiszteletét és a kegyelem művének ápolását. Az erkölcsi lét együttműködést jelent azzal a tervvel, amelyet Isten a történelem folyamán megvalósít.”24 A Tízparancsolatban – amely az élet sajátos ösvényét rajzolja fel, és a bűn szolgaságától megszabadított lét legbiztosabb útjait mutatja meg – kitüntetett módon fejeződik ki a természettörvény. „Emberségre tanítja az embert. Fényt vet alapvető kötelességeire, és ezáltal közvetve az emberi személy természetéből fakadó alapvető jogaira is.”25 A Tízparancsolat az egyetemes emberi erkölcs leírása. Jézus is úgy idézi az evangéliumi gazdag ifjú előtt (vö. Mt 19,18), mint „mindennemű társadalmi élet nélkülözhetetlen szabályainak foglalatát”.26 23. A Tízparancsolatból eredő kötelezettség nem csupán az egy igaz Istenhez való hűségre vonatkozik, hanem a szövetség népének belső társadalmi viszonyaira is. Az utóbbiakat kiemelt módon szabályozza az a jog, melyet a szegény ember jogaként határoztak meg: „Ha szegény akad közted, egy testvéred…, ne keményítsd meg szívedet, és ne csukd be a markod testvéred, a szegény előtt, inkább nyisd meg a kezed, s adj szívesen annyit, amennyire csak szüksége van szorult helyzetében.” (MTörv 15,7–8) Mindez az idegennel szemben is érvényes: „Ha idegen lakik veletek földeteken, ne bántsátok. A veletek lakó idegen olyan legyen számotokra, mint a közületek való, és szeresd úgy, mint saját magadat, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptom földjén. Én vagyok az Úr, a te Istened.” (Lev 19,33–34) A szabadságnak és az Ígéret Földjének adománya, a Sínai-hegyi szövetség és a Tízparancsolat tehát a legszorosabban összekapcsolódik azzal a fajta cselekvéssel, amelynek az izraeli társadalom fejlődését kellett szabályoznia az igazságosság és a szolidaritás keretei között. 24. A sokféle rendelkezés között, amelyeknek az a célja, hogy konkretizálják az ingyenesség és az Isten által sugallt igazságosságban való osztozás módját, kiemelkedik a hétévente megünnepelt szombatév és a minden ötvenedik esztendőben megtartandó jubileumi év törvénye,27 amely – még ha teljességgel soha nem valósult is meg – jelentős tájékozódási pont volt Izrael népének társadalmi és gazdasági élete számára. Ez a törvény, a termőföldek pihentetésén túl, előírja az adósságok elengedését, valamint a személyek és jószágok általános felszabadítását: mindenki visszatérhet eredeti családjába, és újból atyai örökségének birtokába juthat. Szándéka szerint a törvény megerősíti, hogy a kivonulás üdvhozó eseménye és a szövetségi hűség nem csupán megalapozója Izrael társadalmi, politikai és gazdasági életének, hanem szabályozó elve is a gazdasági értelemben vett szegénységet és a szociális igazságtalanságokat érintő kérdésekben. Olyan elvről van szó, amely a szövetség népe életének folyamatos és belülről történő átformálására van hivatva, így hozva összhangba azt Isten tervével. A társadalmi-gazdasági fejlődés által gerjesztett diszkriminációk és egyenlőtlenségek megszüntetése végett hétévenként a társadalmi élet nyelvén és a jog nyelvén fogalmazódik meg a kivonulás és a szövetség emlékezete, hogy ezáltal a tulajdon, az adósságok, a terhek és a javak jelentése visszanyerje eredeti értelmét. 25. A szombatév és a jubileumi év rendelkezései egyfajta társadalmi tanítást összegeznek dióhéjban.28 Megmutatják, miként befolyásolja a társadalmi igazságosság és szolidaritás elveit az Isten által megvalósított üdvesemény ingyenes volta; e rendelkezések értéke nemcsak az önző érdekek és célok uralma alatt álló gyakorlat helyesbítésében állt; még sokkal inkább váltak „a jövőre vonatkozó próféciaként” egyfajta normateremtő vonatkoztatási ponttá, amihez Izrael valamennyi nemzedéke igazodni tartozik, ha hűséges kíván maradni Istenéhez. Ilyen elvek alkotják a prófétai igehirdetés sarokpontjait; az igehirdetés célja pedig az, hogy bensővé tegye ezeket az elveket. A próféták azt hirdetik, hogy Isten Lelke kiárad az ember szívébe az igazságosságnak és a könyörületnek ugyanazokat az érzéseit gyökereztetve meg abban, amelyek az Úr szívében lakoznak (vö. Jer 31,33; Ez 36,26–27). Így Istennek a Sínai hegyén adományozott, a Tízparancsolatban kifejezett akarata magában az emberi bensőben tud majd teremtő módon gyökeret verni. Az interiorizációnak ez a folyamata a társadalmi cselekvésnek nagyobb mélységet ad, és olyan realizmust, amely lehetővé teszi, hogy fokozatosan egyetemessé váljék az az igazságos és szolidáris magatartásmód, amelyet a szövetség népe hivatott tanúsítani minden ember, minden nép és nemzet irányában. b) Isten teremtésének és ingyenes cselekvésének elve 26. A próféták és a bölcsességi irodalom reflexiója akkor érkezik el Isten egész emberiséggel kapcsolatos tervének első kinyilvánításához és magához ennek forrásához, amikor eljut odáig, hogy elvként megfogalmazza: minden létezőt Isten teremtett. Az az állítás, hogy Isten – teremtő, Izrael hitvallásában nemcsak elméleti meggyőződést juttat kifejezésre, hanem az Úr ember érdekében végzett ingyenes és irgalmas tettének eredeti horizontját ragadja meg. Ő ugyanis szabadon ad létet és életet mindennek, ami csak létezik. A férfi és a nő, éppen mert az Ő képére és hasonlatosságára teremttettek (vö. Ter 1,26–27), arra kapnak meghívást, hogy az isteni ingyenesség látható jele és hatékony eszköze legyenek a Kertben, ahová Isten a teremtés javainak művelőiként és őrzőiként helyezte őket. 27. A teremtő Isten ingyenes cselekvésében lelhető fel – még ha a bűn tapasztalata által elhomályosítva és eltorzítva is – magának a teremtés értelmének kifejeződése. Az első bűn elbeszélése ugyanis (vö. Ter 3,1–24) azt az állandó kísértést, s egyúttal rendezetlen léthelyzetet írja le, amelyben az emberiség az ősszülők bukását követően leledzik. Az Isten iránti engedetlenség azt jelenti, hogy az ember kivonja magát Isten szerető gondoskodása alól, és önmaga akarja irányítani létezését és cselekvését a világban. Az Istennel való közösségi viszony megtörése az emberi személy belső egységében, a férfi és nő közötti kapcsolatban és az emberek közötti, illetve a többi teremtménnyel való harmonikus viszonyban szakadást idézett elő.29 Ebben az eredendő szakadásban lelhető fel a legmélyebb gyökere mindazoknak a bajoknak, amelyek az emberek közötti társadalmi kapcsolatokat veszélyeztetik, mindazoknak a helyzeteknek, amelyek a gazdasági és politikai életben támadást jelentenek az emberi személy méltósága, az igazságosság és a szolidaritás ellen.
II. JÉZUS KRISZTUS
a) Isten emberrel elkezdett történetének döntő eseménye Jézus Krisztusban teljesedett be 28. Az a jóakarat és irgalom, amely Isten cselekvését ösztönzi, s egyben értelmező kulcsa annak, olyan közel kerül az emberhez, hogy az ember Jézus, a testté lett Ige arcvonásait ölti magára. Lukács elbeszélésében Jézus a maga messiási szolgálatát Izajásnak azokkal a szavaival írja le, amelyek a jubileumév prófétai jelentését idézik fel: „Az Úr Lelke van rajtam, mert felkent engem, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” (4,18–19; vö. Iz 61,1–2) Jézus tehát a beteljesedés erővonalában helyezi el önmagát, nemcsak azért, mert Izrael korábbi ígéreteit és várakozását teljesíti be, hanem mélyebb értelemben azért is, mert őbenne megy végbe Isten emberrel elkezdett történetének döntő eseménye. Ezt hirdeti ugyanis: „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9). Más szóval: Jézus kézzel foghatóan és végső érvénnyel nyilvánítja ki, hogy kicsoda Isten, és hogyan bánik az emberrel. 29. A Jézus szolgálatát átható emberszeretet az a szeretet, amelyet a Fiú az Atyával való bensőséges egységében tapasztalt meg. Az Újszövetség felkínálja nekünk a lehetőséget arra, hogy a mélyére hatoljunk annak a szeretet-tapasztalatnak, amelyet maga Jézus élt meg, és amelyben Istennél, Atyjánál – az Abbánál – részesült, azaz magában az isteni élet szívében. Jézus mindazoknak, akikkel útja során találkozik, Isten szabadító irgalmát hirdeti, kezdve a szegényekkel, a társadalom perifériáján élőkkel, a bűnösökkel, és követésére hívja mindnyájukat, mivel Ő volt az, aki elsőként és egészen egyedülálló módon engedelmeskedett az Őt a világba küldő isteni szeretet tervének. Magában Jézus istenfiúi öntudatában pontosan ez az eredeti tapasztalat jut kifejezésre; az, hogy Fiúként mindent megkapott Atyjától, éspedig ingyenesen: „Minden, ami az Atyáé, az enyém is” (Jn 16,15). Az ő küldetése pedig abban áll, hogy minden embert ennek az ajándéknak, ennek a gyermeki kapcsolatnak a részesévé tegyen: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) Az Atya szeretetének ismerete Jézus számára azt jelenti, hogy saját cselekvését Istennek ugyanez az ingyenessége és irgalma – az új élet teremtő ereje – ihleti, hogy így élete példává és modellé legyen tanítványai számára. A tanítványok arra kapnak felszólítást, hogy úgy éljenek, ahogyan Ő, halálának és feltámadásának húsvétja után pedig éljenek Benne és Belőle, a Vigasztaló Szentlélek túláradó ajándéka jóvoltából, aki a krisztusi életmintát szívük mélyébe oltja be. b) A Szentháromság szeretetének kinyilatkoztatása 30. Az Újszövetség tanúsága – az Isten kimondhatatlan szeretete által megvilágosított ember mindig megújuló megdöbbenése közepette (vö. Róm 8,26) – a szentháromságos szeretet Jézus Krisztus húsvétjában felkínált teljes kinyilatkoztatásának fényében ragadja meg a Fiú megtestesülésének és emberek közötti küldetésének végső értelmét. Szent Pál ezt írja: „Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,31–32) Hasonló kifejezést használ Szent János is: „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül.” (1Jn 4,10) 31. Istennek az üdvtörténetben fokozatosan feltáruló orcája a maga teljességében a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztus arcán tükröződik. Isten – háromságos; az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságosan különbözik, és valóságosan egy, lévén végtelen szeretetközösség. Isten emberiség iránti szeretete mindenekelőtt úgy nyilatkozik meg, mint az Atya gondoskodó szeretete, akitől e szeretet egésze származik; és úgy nyilatkozik meg, mint e szeretet ingyenes közlése a Fiú által, aki az Atyának visszaajándékozza, az embereknek pedig odaajándékozza önmagát; s végül úgy nyilatkozik meg, mint az isteni szeretet mindig megújuló termékenysége, amelyet a Szentlélek áraszt ki az ember szívébe (vö. Róm 5,5). Jézus Krisztus szavaival és tetteivel, teljes és végérvényes módon pedig halálával és feltámadásával30 kinyilatkoztatja az emberiség számára, hogy Isten Atya, és hogy a kegyelem mindnyájunkat arra hív meg, hogy Isten gyermekei legyünk a Szentlélekben (vö. Róm 8,15; Gal 4,6), következésképpen egymásnak fivérei és nővérei. Ez az oka annak, hogy az Egyház szilárdan hiszi: „az egész emberi történelem kulcsát, középpontját és célját Urában és Mesterében találja meg”.31 32. János apostol az isteni adomány ingyenességéről és túláradó bőségéről elmélkedve – ami az Atya részéről a Fiú odaajándékozásában nyilvánult meg, s amiről Jézus tanított és bizonyságot tett értünk adva életét – ennek legmélyebb értelmét és logikus következményét ragadja meg: „Szeretteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk.” (1Jn 4,11–12) Az a parancs, amelyet Jézus újként, az Ő parancsolataként határoz meg, a szeretet viszonzását követeli: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34) Az isteni szeretet viszonzásának parancsa megmutatja, hogyan éljük a Szentháromság Krisztusban lévő életét az Egyházban, Krisztus testében, és hogyan formáljuk át vele együtt a történelmet annak a mennyei Jeruzsálemben való beteljesedéséig. 33. A kölcsönös szeretet parancsa Isten népe életének törvénye:32 ennek kell ösztönöznie, megtisztítania és felemelnie minden emberi kapcsolatot a társadalmi és politikai életben: „Az emberlét meghívást jelent a személyek közötti közösségre”,33 minthogy a háromságos egy Isten képe és hasonlatossága az alapja „minden emberi erkölcsi értékrendnek, melynek csúcspontja a szeretet parancsa”.34 A mai kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai élet kölcsönös függésének jelensége felerősíti és rendkívüli erővel teszi nyilvánvalóvá az emberiség családját egyesítő kötelékek meglétét; a kinyilatkoztatás fényénél egyre inkább „az emberiség egységének új modellje bontakozik ki, amelytől végső soron a szolidaritásnak kell indítást kapnia. Az egységnek ezt a legmagasabb fokú modelljét, amely mintegy az egy és háromszemélyű Isten belső életének a visszfénye: nos, ezt nevezzük mi, keresztények közösségnek.”35
III. AZ EMBERI SZEMÉLY
a) Az emberi személy eredete és végcélja a szentháromságos szeretet 34. Istennek mint a szentháromságos szeretet misztériumának kinyilatkoztatása Krisztusban egyúttal annak kinyilatkoztatását jelenti, hogy az emberi személy szeretetre kapott meghívást. E kinyilatkoztatás a maga teljes mélységében világítja meg a férfi és a nő személyes méltóságának és szabadságának minden összetevőjét, s másrészt az emberlét lényegileg társas természetének mélységét: „Isten képére és hasonlatosságára alkotott személynek lenni viszonyban létet jelent, kapcsolatban létet egy másik énnel”,36 mivel maga Isten egy és háromságos: az Atya, a Fiú és a Szentlélek közössége. Abban a szeretetközösségben, amely maga Isten, akiben a három isteni személy kölcsönösen úgy szeretik egymást, hogy ők – Egy Isten, az emberi személy arra kap felszólítást, hogy itt fedezze fel saját létezésének és történelmének gyökerét és végcélját. A „Gaudium et spes” kezdetű lelkipásztori konstitúcióban a zsinati atyák ezt tanítják: „Amikor az Úr Jézus azért imádkozik, ’hogy legyenek mindnyájan egyek…, amint mi egyek vagyunk’ (Jn 17,21–22), akkor új, az emberi értelem előtt addig rejtett távlatokat nyit meg, megsejtet bizonyos hasonlóságot az isteni személyek egysége és Isten gyermekeinek igazságban és szeretetben megélt egysége között. E hasonlóság rávilágít arra, hogy az ember – az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart – teljesen csak akkor találhat rá valódi önmagára, ha őszintén odaajándékozza magát (vö. Lk 17,33).”37 35. A keresztény kinyilatkoztatás új fényt vet a személy és az emberi faj önazonosságára, hivatására és végső rendeltetésére. Minden személy Isten által teremtett, szeretett és Jézus Krisztusban megváltott lény, másokkal sokféle szeretetkapcsolat, igazságosság és szolidaritás létesítette viszony szövedékében élve valósítja meg önmagát abban a folyamatban, amelynek során tevékenységét sokféle formában kibontakoztatja a világban. Az az emberi tevékenység, amely a személy teljesebb méltóságát és hivatását, életfeltételeinek minőségét, a népek és nemzetek egymásra találását és szolidaritását hivatott elősegíteni, összhangban van Isten tervével, aki soha nem szűnik megmutatni gyermekei iránti szeretetét és gondoskodását. 36. A Szentírás első könyvének az a része, amely a férfi és a nő Isten képére és hasonlatosságára való teremtését írja le (Ter 1,26–27), az emberi személy önazonosságáról és hivatásáról szóló alapvető tanítással zárul. Kijelenti nekünk, hogy a férfi és a nő teremtése Isten szabad és ingyenes tette; hogy a férfi és a nő, lévén szabad és értelmes lények, „Te”-ként teremtményei Istennek, s így csak a Vele való kapcsolatukban képesek felfedezni és megvalósítani személyes és közösségi életük hiteles és teljes értelmét; hogy éppen egymáshoz tartozó, egymást kölcsönösen kiegészítő mivoltukban alkotják a szentháromságos szeretet képmását a teremtett világban; hogy rájuk, mint a teremtés koronájára bízza Isten a feladatot, hogy az Ő tervének megfelelően kormányozzák a teremtett természetet (vö. Ter 1,28). 37. A Teremtés könyve kínál néhány támpontot a keresztény antropológia számára. Ilyen az emberi személy elidegeníthetetlen méltósága, amelynek gyökere és garanciája a teremtő Isten tervében található; ilyen a társas természet mint az emberi lény alkotó eleme, aminek ősmintája férfi és nő eredendő összetartozása: az ő egységük „a személyek közösségének ősformája”;38 ilyen az ember világban való tevékenységének jelentése, amely tevékenység a természettörvény felfedezéséhez és tiszteletben tartásához van kötve, mint amit Isten írt be a teremtett világmindenségbe, hogy azt az emberiség Isten terve szerint lakja és őrizze. Az emberi személyiség, emberi közösség és emberi történelem ilyen szemlélete Istenben gyökerezik, és Isten üdvtervének megvalósulása világítja meg. b) A keresztény üdvösség minden emberre és az egész emberre vonatkozik 38. Az Atyaisten kezdeményezésére a maga teljességében Jézus Krisztus áldozata által az emberiségnek felkínált, a Szentlélek működése nyomán a világban elterjedt és hirdetett üdvösség minden ember és az egész ember üdvössége: egyetemes és teljes. Az emberi személy minden, személyes és közösségi, lelki és testi, történelmi és transzcendens dimenziójára kiterjed. Megvalósulása ugyan már a történelemben megkezdődik, mivel minden teremtett dolog jó és Isten akarta valóság, és mivel Isten Fia egy lett közülünk.39 A beteljesedés azonban az Isten által nekünk készített jövőben történik majd, amikor az egész teremtett világgal egyetemben (vö. Róm 8), meghívást kapunk arra, hogy Krisztus feltámadásában és az Atyával a Szentlélek örömében való élet meg nem szűnő közösségében részesedjünk. Ez a távlat egyértelműen megmutatja a történelem értelméről alkotott tisztán immanens, e világi elképzelések, valamint az ember önmegváltását hirdető törekvések téves és megtévesztő mivoltát. 39. Az Isten által gyermekeinek felkínált üdvösség szabad válaszadást és elfogadást kíván. Ez maga a hit, amely által „az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát”,40 testvérei iránti gyakorlati szeretettel és erős reménnyel felelve Isten előzetes túláradó szeretetére (vö. 1Jn 4,10), „mert hűséges az, aki az ígéretet tette” (Zsid 10,23). Ám az isteni üdvterv az emberi teremtményt nem taszítja valamiféle merőben passzív helyzetbe és alávetettségbe Teremtőjével szemben, mert az Istennel való kapcsolat – amelyet Jézus Krisztus tár fel előttünk, és amelyre ingyenesen vezet el bennünket a Szentlélek működése által – ugyanaz a gyermeki viszony, amit ő maga élt meg az Atya mellett (Jn 15–17; Gal 4,6–7). 40. A Jézus Krisztus által nekünk ajándékozott üdvösség egyetemessége és teljessége következtében az Istennel való kapcsolat, melynek ápolására a személy meghívást kapott, elválaszthatatlan a felelősségtől, amelyet az embertárs iránt a konkrét történelmi helyzetekben tanúsítani kell. Erre az összefüggésre az ember egyetemes igazság- és értelemkeresése során ébred rá, ha homályosan és tévedések közepette is, mégis – amint a Törvény és a prófétai igehirdetés tanúsítja – ez válik Isten Izraellel kötött szövetségének szegletkövévé. E kapcsolat a maga teljes világosságában és összefüggésében Jézus Krisztus tanításában jut kifejezésre, és abban a legmagasabb rendű tanúságtételében nyer végérvényes megerősítést, ahogyan az Atya akaratának engedelmeskedve és testvérei iránti szeretetből odaajándékozza életét. Amikor egy írástudó megkérdezi tőle: „Melyik az első a parancsok közül?” (Mk 12,28), ő így felel: „Ez az első: Halljad, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd embertársadat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.” (Mk 12,29–31) Az emberi személyiség középpontjában elválaszthatatlanul összefonódik a Teremtőként és Atyaként megismert Istennel, az élet és az üdvösség forrásával és beteljesítőjével való kapcsolat, meg a cselekvő szeretet az ember iránt, akivel, még ha ellenség is, másik énünkként kell bánnunk (Mt 5,43–44). Végső soron tehát az igazságosság és a szolidaritás, a társadalmi, gazdasági és politikai élet Isten tervével összhangban történő alakításának feladata az ember legbelső dimenziójában gyökerezik. c) Krisztus tanítványa mint új teremtmény 41. A személyes és közösségi életet, akár csak az ember munkálkodását a világban, állandóan veszélyezteti a bűn. Jézus Krisztus azonban „amikor értünk szenvedett, nemcsak követendő példát adott, hanem utat is nyitott, amelyen járva az élet és a halál megszentelődik és új értelmet nyer.”41 Krisztus tanítványa úgy csatlakozik Jézus húsvéti misztériumához a hitben és a szentségek által, hogy a régi embert annak bűnös hajlamaival egyetemben keresztre feszíti önmagában Krisztussal együtt. Így mint új teremtmény, a kegyelem által „új életre kel” (Róm 6,4). Azonban „mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem minden jóakaratú emberre, akiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem. Ugyanis, mivel Krisztus minden emberért meghalt, ám minden ember végső hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, így tehát vallanunk kell, hogy a Szentlélek minden embernek felkínálja a lehetőséget, hogy – csak Isten előtt ismert módon – csatlakozhasson ehhez a húsvéti misztériumhoz.”42 42. A személyiség belső átalakulása, fokozatos átformálódása Krisztus hasonlóságára a többi emberrel való kapcsolat tényleges megújulásának lényegi feltétele. „Éppen ezért szükséges az embernek a személy szellemi és erkölcsi képességeire, valamint a belső megtérésre, mint állandó követelményre támaszkodnia, hogy eljusson azokhoz a társadalmi változásokhoz, amelyek valóban szolgálják őt. A szívbeli megtérés elsőbbségének elismerése egyáltalán nem törli el, hanem még inkább érvényre juttatja azt a kötelezettséget, hogy alkalmas változtatásokat eszközöljünk az intézményekben és a – jelenleg bűnre késztető – életfeltételekben, hogy azok az igazságosság normáihoz igazodjanak, s így előmozdítsák, ne pedig gátolják a jót.”43 43. Lehetetlen a felebarátot úgy szeretni, mint önmagunkat, és ki is tartani ebben a magatartásban a nélkül a szilárd és eltökélt elhatározás nélkül, hogy az ember a jóért, külön-külön és összességében mindenki javáért munkálkodjék, mert mindnyájan felelősek vagyunk egymásért.44 A zsinat tanítása szerint „a tiszteletet és a szeretetet azokra is ki kell terjesztenünk, akik társadalmi, politikai vagy vallási kérdésekben másként vélekednek vagy cselekszenek, mint mi; minél nagyobb emberséggel és szeretettel próbáljuk megérteni gondolatvilágukat, annál könnyebben kezdhetünk velük párbeszédet.”45 Ezen az úton nélkülözhetetlen az a kegyelem, amelyet Isten azért ajánl fel, hogy az ember felülemelkedjék a kudarcokon, és hogy kiszabadítsa őt a hazugság meg az erőszak spirálisából, támogassa és ösztökélje arra, hogy mindig megújuló felelősséggel lépjen be az embertársaival való valódi és őszinte kapcsolatrendszerbe.46 44. Az ember viszonyának a teremtett világhoz, valamint a teremtett világ megóvására és átalakítására szentelt változatos tevékenységeinek – melyeket naponta fenyeget az elbizakodottság és a téves önszeretet – ugyancsak meg kell tisztulniuk és tökéletességre jutniuk Krisztus keresztje és feltámadása által. „A Krisztus által megváltott és a Szentlélekben új teremtménnyé lett ember szeretheti és kell is szeretnie az Isten által teremtett dolgokat, mert azokat Istentől kapja; úgy tekinti és tiszteli ezeket, mint Isten kezéből származókat. Hálát ad értük a Jótevőnek, s szegénységben és a lélek szabadságával használja és élvezi a teremtett dolgokat; ezzel válik a világ valódi birtokosává: olyanná, akinek semmi sem a sajátja, és mindene megvan: ’Minden a tiétek, ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené’ (1Kor 3,22–23).”47 d) Az üdvösség transzcendenciája és a földi valóságok autonómiája 45. Jézus Krisztus Isten emberré lett Fia: őbenne és neki köszönhetően jut el a világ és az ember önnön hiteles és teljes igazságához. Isten végtelen emberközelségének misztériuma – amely Jézus Krisztus megtestesülésében, valamint a kereszten és a halálban való magárahagyatottságában valósult meg – megmutatja, hogy minél inkább Isten tervének fényében szemléljük, és Vele közösségben éljük meg az emberi dolgokat, azok annál nagyobb mértékben lesznek képesek felszabadulni valódi önazonosságukra és a maguk sajátos szabadságára. A Krisztus fiúi életében való részvétel – amit a megtestesülés és a Lélek húsvéti ajándéka tesz lehetővé – szabadítja fel az emberi lény hiteles és autonóm természetét és önazonosságát e természet valamennyi megnyilvánulásában. Ez az a távlat, amely – mint a II. Vatikáni Zsinat tanítása erőteljesen hangsúlyozza – a földi valóságok és autonómiájuk helyes szemléletére irányítja a figyelmet: „Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak és maguknak a közösségeknek is megvannak a saját törvényeik és értékeik, melyeket az embernek lépésről lépésre kell felismernie, alkalmaznia és összehangolnia, akkor ez az autonómia szükségszerű, a Teremtő akaratával egybehangzó követelmény. Éppen teremtett voltukból következik ugyanis, hogy a dolgoknak megvan a maguk sajátos felépítése, igazsága és jósága, saját törvényei és rendje: ezeket az embernek tiszteletben kell tartania olyképpen, hogy elismeri a szaktudományok és a művészetek sajátos megközelítési módjait.”48 46. E tekintetben Isten és az ember között nem konfliktus van, hanem olyan szeretetkapcsolat, amelyben a világ és a világban ható emberi tevékenység gyümölcse az Atya és gyermekei közötti, illetve a gyermekek egymás közötti kölcsönös ajándékozásának tárgya lesz Jézus Krisztusban; a világ és az ember Krisztusban és neki köszönhetően nyeri el a maga hiteles és eredeti jelentését. A minden létezőt magához ölelő Isten szeretetének egyetemes szemléletében maga Isten mint Atya és életadó nyer kinyilatkoztatást Krisztusban, az ember pedig úgy, mint aki Krisztusban mindent ajándékként vesz át Istentől alázattal és szabadon, és sajátjaként birtokol mindent, miközben úgy ismeri és úgy éli meg mindezt, mint ami Istené, tőle indul ki, és őrá mint végcéljára irányul. Erről a II. Vatikáni Zsinat így tanít: „Ha azonban a mulandó dolgok autonómiáján azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függnek Istentől, s hogy az ember a Teremtőt figyelmen kívül hagyva rendelkezhet velük, akkor minden istenhívő megérti, mennyire hamis ez a nézet. A teremtmény a Teremtő nélkül elenyészik.”49 47. Az emberi személy önmagában és hivatását tekintve is túllép a teremtett világegyetem, a társadalom és a történelem horizontján: végső célja maga Isten,50 aki azért nyilatkoztatta ki magát az embernek, hogy meghívja és eljuttassa őt a közösségre önmagával:51 „Az ember nem képes ajándékként átadni magát a valóság pusztán emberi rendjének, elvont eszmének vagy hamis utópiáknak. Lévén személy, csak egy másik személynek vagy személyeknek, s végső soron Istennek képes átadni magát, aki létének forrása, és aki egyedül képes teljes egészében elfogadni önátadását.”52 Ennek következtében „az ember elidegenedik, ha nem hajlandó önmagán túllépni, és megélni önmaga ajándék mivoltának tapasztalatát, illetve olyan hiteles emberi közösség kialakításának megtapasztalását, amely végső céljaként Istenre irányul. A társadalom elidegenedik, ha a társadalmi berendezkedés, a termelés és a fogyasztás formái megnehezítik az ilyenfajta önátadás megvalósítását és az emberek közötti szolidaritás kialakítását.”53 48. Az emberi személy nem tud társadalmi, gazdasági és politikai struktúrák eszközévé válni, és nem is szabad azzá válnia, mivel minden embernek szabadsága van arra, hogy végső célja felé irányuljon. Másrészről tekintetbe kell venni, hogy valamennyi kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai folyamat, amelyekben a személy szocializációja és világformáló tevékenysége történetileg megvalósul, viszonylagos és átmeneti, „mert ez a világ elmúlik” (1Kor 7,31). Amiről itt szó van, az eszkatológiai viszonylagosság olyan értelemben, hogy az ember és a világ ama végső állapotuk felé tartanak, ami önnön Istenben nyert rendeltetésük teljessége; továbbá teológiai viszonylagosság, amennyiben Isten ajándéka, ami által az emberiség és a teremtés meghatározott rendeltetése majd beteljesedik, végtelenül meghaladja az ember képességeit és célkitűzéseit. A társadalom és az állam mindenfajta totalitárius felfogása, a fejlődés mindennemű tisztán evilági eszméje ellentétes az emberi személyiség teljes valóságával és Isten történelemre vonatkozó tervével.
IV. ISTEN TERVE ÉS AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSE
a) Az Egyház mint az emberi személyiség transzcendenciájának jele és oltalmazója 49. Az Egyház a feltámadott Jézus Krisztus által egybehívottak közössége, akik Krisztus követésére szánják életüket, „jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának”.54„Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének.”55 Az Egyház küldetése az, hogy hirdesse és közvetítse a Jézus Krisztusban megvalósult üdvösséget, amelyet Ő „Isten Országának” nevez (Mk 1,15), azaz az emberek közösségét Istennel és egymással. Az üdvösség végső állapota, Isten Országa mindenkit magában foglal, és a maga teljes egészében a történelmen túl, Istenben valósul majd meg. Az Egyház azt a küldetést kapta, „hogy minden népnek hirdesse és elterjessze Krisztus és Isten Országát, s hogy annak csírája és kezdete legyen ezen a földön”.56 50. Az Egyház Isten Országát mindenekelőtt konkrétan azzal szolgálja, hogy hirdeti és terjeszti az üdvösség örömhírét, és új keresztény közösségeket hoz létre. Továbbá „azzal is szolgálja az Országot, hogy a világban elterjeszti az ’evangéliumi értékeket’, melyek az Ország önkifejezései, és segítséget nyújtanak az embereknek Isten tervének elfogadásához. Igaz, hogy az Ország valóságának kezdeményei fellelhetők az Egyházon kívül is, az egész emberiségben, amennyiben az evangéliumi értékek szerint él, és megnyílik a Lélek számára, aki ott és úgy fú, ahol és ahogyan akar (vö. Jn 3,8); de ezt nyomban ki kell egészíteni azzal, hogy az Országnak ez az evilági dimenziója tökéletlen, ha nincs összhangban Krisztus Egyházban jelenlévő, és az eszkatologikus beteljesedésre irányuló Országával.”57 Részben ebből adódik, hogy az Egyház nem keveredik össze a politikai közösséggel, és nem kötődik semmilyen politikai rendszerhez.58 A politikai közösség és az Egyház a maguk területén függetlenek egymástól és autonómiájuk van; mind a kettő, jóllehet más-más alapon, „ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja”.59 Sőt hozzátehetjük, hogy a vallás és a politika szétválasztása és a vallásszabadság alapelve a kereszténység sajátos vívmánya, amelynek mind történelmileg, mind kulturális szempontból nagy jelentősége van. 51. Isten Krisztusban megvalósított terve szerint az Egyháznak, önazonossága és a világban betöltendő küldetése következtében, „üdvösségszerző és eszkatologikus célja van, amely csak az eljövendő világban érhető el teljesen”.60 Éppen ezért az Egyház eredeti és pótolhatatlan szolgálatot lát el, amikor féltő gonddal törekszik arra, hogy az emberiség családja és történelme emberségesebbé legyen, amikor védőbástyaként szegül szembe a totalitarizmus minden kísértésével, amikor az ember teljes és meghatározott hivatását hangoztatja és figyelmeztet erre.61 Az Egyház az örömhír hirdetése, a szentségek kegyelme és a testvéri közösség megtapasztalása által „gyógyítja és felemeli az emberi személy méltóságát, megerősíti az emberi társadalom kötelékeit, mélyebb értelemmel és jelentőséggel ruházza fel az emberek mindennapi tevékenységét”.62 A konkrét történelmi mozgások szintjén tehát Isten Országának közeledése nem ragadható meg egy meghatározott társadalmi, gazdasági és politikai szerveződés perspektívájában. Inkább a közösségiség fejlődése tanúskodik róla, ami az ember számára a teljes önmegvalósítás, az igazságosság és a szolidaritás kovásza a Transzcendens – mint saját személyes beteljesedésének végső vonatkoztatási pontja – felé való nyitásban. b) Az Egyház, Isten Országa és a társadalmi viszonyok megújítása 52. Isten Krisztusban nemcsak az egyes személyt váltja meg, hanem az ember társadalmi viszonyait is. Pál apostol tanítása szerint a Krisztusban való élet új módon és teljes mértékben felemeli a személy egyediségét és közösségi lény mivoltát ennek valamennyi történelmi és társadalmi következményével együtt: „Hiszen ti mind Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, aki megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Jézus Krisztusban.” (Gal 3,26–28) Ebben a perspektívában a Jézus Krisztus üzenete által összehívott és a Szentlélekben az Úr köré gyülekezett egyházi közösségek (vö. Mt 18,20; 28,19–20; Lk 24,46–49) a tanúságtétel és a misszió közösségének színtereiként, valamint a társadalmi kapcsolatok megváltásának és átalakításának kovászaként kínálják fel magukat. Krisztus evangéliumának hirdetése arra ösztökéli a tanítványokat, hogy megelőlegezzék az emberi kapcsolatok jövőbeli megújulását. 53. A társadalmi viszonyok olyan átalakítása, amely megfelel Isten Országa követelményeinek, a maga konkrét meghatározottságait illetően nem valami egyszer s mindenkorra rögzített dolog. Inkább a keresztény közösségre bízott feladat, amelyet a közösségnek az evangéliumra adott reflexiójában kell kidolgoznia és a maga gyakorlatában megvalósítania. Ugyanaz a Szentlélek, aki Isten népét vezeti és egyúttal betölti az egész világegyetemet,63 időről időre új, időszerű megoldásokat sugall az ember felelősségteljes teremtőereje64 és a keresztények közössége számára, amely bele van ágyazva a világba és a történelembe, s éppen ezért nyitott a párbeszédre minden jóakaratú emberrel az igazság és a szabadság magvainak felkutatásában, melyek az emberiségben, mint hatalmas szántóföldön, szétszórva hevernek.65 A megújulás dinamizmusa azonban az Isten minden teremtményébe beleírt és Krisztus által az eszkatológia fényébe helyezett természettörvény (Róm 2,14–15) változhatatlan alapelveihez van kötve. 54. Jézus Krisztus kinyilatkoztatja nekünk, hogy „Isten – szeretet” (1Jn 4,8), és „arra tanít, hogy az emberi tökéletesedésnek, s következésképp a világ átalakításának alaptörvénye a szeretet új parancsa. Ilyen módon biztosítja azokat, akik hisznek az isteni szeretetnek, hogy a szeretet útja minden ember előtt nyitva áll, s hogy az egyetemes testvériségre való törekvés nem hiábavaló.”66 Ez a törvény hivatott arra, hogy mindazon mozgások mértékévé és végső szabályává legyen, amelyekben az emberi kapcsolatok kibontakoznak. Végső összegzésben maga Isten misztériuma, a szentháromságos szeretet az, ami megalapozza a személy, a közösség és a világban való emberi cselekvés értelmét és értékét, mivel Isten Jézus Krisztus által a Szentlélekben kinyilatkoztatta ezt az emberiségnek, és részesévé is tette. 55. A világ átalakítása korunkban is alapvető követelménynek bizonyul. Erre a követelményre az Egyház társadalmi tanítása olyan válaszokat törekszik felkínálni, amelyeket az idők jelei hívnak elő, mindenekelőtt az emberek közötti, Isten jelenlétében megélt kölcsönös szeretetet mutatva fel a változtatás leghathatósabb eszközeként mind személyes, mind közösségi szinten. A kölcsönös szeretet – valójában az Isten végtelen szeretetéből való részesedés – az emberiség valódi célja mind történelmi, mind transzcendens értelemben. Így a földi fejlődésnek, „jóllehet világosan meg kell különböztetni Krisztus Országának növekedésétől, mégis nagy a jelentősége Isten Országa szempontjából, amennyiben hozzájárul a társadalom jobb rendjének létrehozásához”.67 c) Új ég és új föld 56. Isten ígérete és Jézus Krisztus feltámadása megalapozott remény ébreszt a keresztényekben, hogy Isten új és örök otthont készített minden ember számára azon az új földön, ahol az igazság lakozik (vö. 2Kor 5,1–2; 2Pét 3,13): „A halál végső legyőzése után Isten gyermekei feltámadnak Krisztusban; amit elvetettek gyöngeségben és romlandóságban, magára ölti a romolhatatlanságot (vö. 1Kor 15,42.53), s azáltal, hogy csak a szeretet marad meg és annak cselekedetei (vö. 1Kor 13,8; 3,14), megszabadul a hiábavalóság szolgaságából az egész teremtés (vö. Róm 8,19–21), amelyet Isten az emberért teremtett.”68 Ez a reménység nemhogy gyengítené a jelen világért való aggodalmat és munkálkodást, inkább ösztönöznie kell azt. 57. Az olyan javak, mint az emberi méltóság, a testvériség, a szabadság, a természet és az emberi szorgalom jó gyümölcsei, elterjednek majd a földön az Úr Szentlelkében, s Isten terve szerint minden tökéletlenségtől megtisztulva és átalakulva hozzá tartoznak az igazság és az élet, a szentség és a kegyelem, az igazságosság, a szeretet és a béke Országához, amelyeket Krisztus visszaad Atyjának, mi pedig nála találjuk majd meg mindezeket. Akkor majd mindenki számára a maga ünnepélyes igazságában felhangoznak Krisztus szavai: „Gyertek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és felkerestetek… amit e legkisebb testvéreim közül eggyel tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,34–36.40) 58. Az emberi személy kiteljesedése, amely Krisztusban valósul meg a Szentlélek ajándékának jóvoltából, a történelemben érlelődik a személynek más személyekkel való kapcsolatai közvetítésével; ezek a kapcsolatok pedig a világ igazságosságban és békében való megjobbítását célzó munka során jutnak el önnön tökéletességükre. Az ember tevékenysége a történelemben önmagában véve jelentős és hatékony szerepet visz Isten Országának végleges létrejöttében, akkor is, ha ez Isten ajándéka marad, és a maga teljességében transzcendens valóság. Az ilyen cselekvés, amennyiben az e világi valóság objektív rendjében tiszteletet érdemlő, az igazság és a szeretet által megvilágosított tett, az igazságosság és a béke mind teljesebb és tisztább megvalósításának eszközévé válik, és Isten megígért uralmát elővételezi a jelenben. Az ember Krisztushoz, a Megváltóhoz való hasonulásának folyamatában olyan teremtményként értelmezi önmagát, akit Isten akart, öröktől fogva kiválasztott, kegyelemre és dicsőségre hívott meg misztériumának egész teljességében, amely misztériumnak Krisztusban válik részesévé.69 A Krisztushoz hasonulás és az Ő arcának szemlélése70 a keresztény emberben olthatatlan vágyat ébreszt, hogy már ezen a világon megelőlegezze az emberi kapcsolatok területén az eljövendő végső valóságot, azon munkálkodva, hogy az ajtón kopogtató Úrnak enni és inni adjon, felruházza, házába invitálja, ápolja és hozzá társuljon (vö. Mt 25,35–37). d) Mária és az ő „igen”-je az isteni szeretet tervére 59. Izrael igazai reménységének örököse, Jézus Krisztus első tanítványa: édesanyja, Mária. Máriának az isteni szeretet tervére az egész emberiség nevében kimondott „igen”-je (vö. Lk 1,38) fogadja be a történelembe az Atya küldöttét, az emberek Megváltóját: Mária énekében, a Magnificatban meghirdeti az üdvösség misztériumának elérkeztét, „a szegények Messiásának” eljövetelét (vö. Iz 11,4; 61,1). A szövetség Istene, akiről a názáreti szűz ujjongó lélekkel énekel, letaszítja trónjukról a hatalmasokat és felemeli az alázatosokat, javakkal elégíti meg az éhezőket, a gazdagokat pedig üres kézzel küldi el, szétszórja a gőgösöket, és megemlékezik irgalmáról azok iránt, akik félik őt (vö. Lk 1,50–53). Krisztus tanítványai, akik Mária szívéből, Mária hitének a Magnificat szavaiban kifejezésre jutó mélységéből merítenek, arra kaptak meghívást, hogy mind erőteljesebben újítsák meg magukban „a felismerést, hogy a megváltó Istenről mint minden gazdagság forrásáról szóló igazság nem választható el az ő szeretetétől, attól a szeretettől, amely kitüntetetten fordul a szegények és az alacsony sorsúak felé, és amelyet a Magnificat megénekel, majd Jézus szavaival, cselekedeteivel meg is valósít.”71 Mária, aki teljességgel Istentől függött, hitének egész lendületével Istenre irányult, „az emberiség és a világegyetem szabadságának és felszabadításának legtökéletesebb képmása”.72
MÁSODIK FEJEZET
AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSE ÉS A TÁRSADALMI TANÍTÁS
I. AZ EVANGELIZÁCIÓ ÉS A TÁRSADALMI TANÍTÁS
a) Az Egyház: Isten lakozása az emberekkel 60. Az Egyház az emberek örömeinek és reményeinek, félelmeinek és szomorúságainak részeseként mindenhol és minden időben szolidáris minden emberrel, elviszi hozzájuk Isten Országának örömhírét, amely Jézus Krisztussal érkezett és érkezik közéjük.73 Az emberiségben és a világban az Egyház: Isten szeretetének és annak az egyre növekvő reménységnek szentsége, amely az emberi szabadság és haladás minden hiteles kezdeményezését és feladatát ösztönzi és fenntartja. Az Egyház jelen van az emberiség életében mint az Istennel való találkozás sátora, mint „Isten hajléka az emberek között” (Jel 21,3); így az ember nincs egyedül a világ humanizálásának feladatában, nincs elveszve, és nem csügged, hanem támaszra lel Krisztus megváltó szeretetében. Az Egyház az üdvösség munkása – nem az elvontan és pusztán lelki értelemben felfogott, hanem a történelem és az ember által megélt világ kontextusában értett üdvösségnek a szolgálója;74 mert az embert ebben a világban éri el Isten szeretete és hívása, hogy együttműködjön az isteni tervvel. 61. Minden ember a maga egyediségében, egyedülálló és megismételhetetlen lényként nyitott a kapcsolatra másokkal közösségben. Azoknak a viszonyoknak a rendszere, amelyek az egyéneket, családokat és közbülső csoportokat egymással a találkozás, a kommunikációs és cserekapcsolatok révén összekötik, egyfajta jobb életminőség biztosítója; a közjó pedig – amit az emberek a társadalmi közösség létrehozásakor keresnek és követnek – garanciája a személy, a család és a csoport javának.75 Ebből ered és ezért formálódik ki a közösség a maga strukturális – politikai, gazdasági, jogi, kulturális – berendezkedésével. „A modern társadalom változatos kapcsolatrendszerébe beleépült ember”76 felé az Egyház a maga társadalmi tanításával közeledik. „Az emberélet legjobb ismerője”77 annyiban, hogy az embert a maga hivatásában és vágyaiban, korlátaival és kudarcaiban, jogaival és kötelességeivel egyetemben szemléli; nála van az élet Igéje az ember számára, hogy visszhangozza azt az emberi lét történelmi és társadalmi körülményei közepette. b) Megtermékenyíteni és átitatni a társadalmat az evangéliummal 62. Az Egyháznak a maga társadalmi tanításával az a célja, hogy hirdesse és a társadalmi viszonyok komplex hálózatába illessze az Evangéliumot. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az Egyház a társadalomban érje el az embert mint az evangélium hirdetésének címzettjét, hanem arról, hogy az evangéliummal megtermékenyítse és átitassa a társadalmat.78 Ennélfogva az, hogy az Egyház magára veszi az ember gondját, azt jelenti számára, hogy missziós és üdvösségközvetítő munkájába a társadalmat is belevonja. A társadalmi együttélés módja nagymértékben meghatározza az élet minőségét, tehát azokat a létfeltételeket is, amelyek közepette az emberek önmagukat értelmezik, döntést hoznak önmaguk és hivatásuk felől. Ezért az Egyház nem lehet közömbös mindazon dolgok iránt, amiket az emberek a társadalomban választanak, amit létrehoznak, amit megélnek: nem közömbös a társadalmi élet erkölcsi – azaz hiteles emberi és humanizáló – minősége iránt. A társadalom, s vele együtt a politika, a gazdaság, a munka, a jog, a kultúra nem valami tisztán szekuláris és evilági háttér, amely ennélfogva az üdvhirdetés és az üdvterv számára periférikus és külsődleges dolog lenne. Ellenkezőleg, a társadalom s mindaz, ami megvalósul benne, az emberre tartozik. A társadalom emberek közössége, márpedig „az Egyház első és elsődleges útja” az ember.79 63. Társadalmi tanításával az Egyház annak a missziós küldetésének tesz eleget, amellyel az Úr megbízta. A krisztusi szabadítás és megváltás üzenetét, Isten Országának evangéliumát belehelyezi az adott történelmi körülményekbe. Amikor az evangéliumot hirdeti, „Jézus Krisztus nevében felmutatja az ember sajátos méltóságát és személyek közösségébe szóló meghívását, s az igazságosság és a béke követelményeire tanítja az isteni bölcsességgel összhangban.80 „Az evangélium, mely az Egyház közvetítésével visszhangra talál a mai emberben”,81 a társadalmi tanítás – felszabadító beszéd. Azt jelenti ez, hogy rendelkezik az igazságnak és Isten Lelke kegyelmének azzal a hatóerejével, amely a szívek mélyére hatolva alkalmassá tesz a szeretet, az igazságosság, a szabadság és a béke gondolatainak és terveinek kimunkálására. A társadalom szféráját evangelizálni tehát nem más, mint az emberi szívbe árasztani az evangélium értelmének és szabadságának vállalását, és ezzel egy emberléptékű – mert Krisztus-léptékű – társadalom előmozdítását, egy humánusabb – mert Isten Országához hasonlatosabb – emberi lakóhely felépítését. 64. A társadalmi tanítással az Egyház nemcsak hogy nem távolodik el sajátos küldetésétől, de a legteljesebb értelemben hűséges hozzá. A Krisztus által végbevitt, és az Egyház üdvösségközvetítő küldetésére bízott megváltás kétségtelenül a természetfeletti rendbe tartozik. Ez a dimenzió azonban nem szűkíti le az üdvösség értelmét, sőt éppen ez adja meg annak teljesebb jelentését.82 A természetfeletti nem úgy fogható fel, mint olyan valóság vagy tér-idő, amely ott kezdődik, ahol a természeti véget ér, hanem úgy értendő, mint a természeti felemelése egy magasabb létsíkba, s ilyen módon a teremtésnek és az emberinek a rendjében semmi sincs, ami kívül esne a hit és a kegyelem természetfeletti-teológiai rendjén, semmi, ami idegen attól, vagy ki van rekesztve belőle, hanem a természeti a természetfeletti által nyer értelmet, a természetit a természetfeletti emeli magasabb létsíkra: „Jézus Krisztusban ez a látható világ, amelyet Isten az emberért teremtett (vö. Ter 1,16–30) – ez a világ, amely ’a bűn belépésekor mulandóságnak lett alávetve’ (Róm 8,20; vö. uo. 8,19–22) – visszanyeri eredeti kapcsolatát isteni forrásával, a bölcsességgel és a szeretettel. ’Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.’ (Jn 3,16) Mert amint Ádámban, az első emberben ez a kötelék elszakadt, úgy az ember-Krisztusban ismét összeköttetett (vö. Róm 5,12–21).”83 65. A megváltás a megtestesüléssel kezdődik, amelyben Isten Fia magára veszi – a bűnt kivéve – a teljes embert a teremtő isteni bölcsesség által tanított szolidaritás jegyében, és mindent belevon megváltó szeretetének ajándékába. Ez a szeretet tehát az embert a maga létének teljességében ragadja meg: testi és szellemi mivoltában, vagyis másokkal szolidáris kapcsolatában. A teljes ember az – és nem valami elkülönült lélek vagy önnön egyediségébe zárt lény, hanem a teljes ember, a személy és személyek közössége –, amit az evangélium üdvterve átfog. Az evangéliumi megtestesülés és megváltás üzenetének hordozójaként az Egyház sem járhat más úton: társadalmi tanításával és abból fakadó tevékenységével nemcsak hogy nem másítja meg saját arculatát és küldetését, hanem – Krisztushoz hűségesen – úgy mutatkozik meg az emberek előtt, mint „az üdvösség egyetemes szentsége”.84 Különösen igaz ez olyan korban, mint a mienk, amelyet az egymástól való kölcsönös függés erősödése és a társadalmi problémák világméretűvé válása jellemez. c) Társadalmi tanítás, evangelizáció és emberi haladás 66. A társadalmi tanítás az Egyház evangelizáló szolgálatának elidegeníthetetlen része. Mindaz, ami az emberi közösségre vonatkozik – az igazságossággal, a szabadsággal, a fejlődéssel, a népek közötti kapcsolatokkal, a békével összefüggő helyzetekkel és problémákkal – nem esik kívül az evangelizáció körén, amely nem lenne teljes, ha nem vetne számot azokkal az egymást kiegészítő követelményekkel, amelyeket az evangélium és az ember konkrét, személyes és társadalmi élete szakadatlanul támaszt.85 Az evangelizációt és az emberi haladást szoros kötelékek kapcsolják össze: „Ezek a kötelékek antropológiai jellegűek, mivel az ember, akit evangelizálni kell, nem valami elvont lény, hanem társadalmi és gazdasági körülmények által meghatározott. Teológiai jellegűek e kötelékek, mert a teremtés szintje nem választható el a megváltásétól, amely viszont az igazságtalanság elleni harcnak és az igazságosság helyreállításának igencsak konkrét szituációiban érkezik el. Ezen kötelékek kiemelkedő módon evangéliumi jellegűek, amennyiben itt a szeretet kötelékéről van szó: hogyan lehetne hirdetni a szeretet új parancsát az ember valóságos, igazságosságban és békében való növekedésének elősegítése nélkül?”86 67. A társadalmi tanítás már eleve és „önmagában is az evangelizálás eszköze”,87 s az evangéliumi üzenet és a történelem mindenkor megújuló találkozásában konkretizálódik. Ebben az értelmezésben az ilyen tanítás az Ige szolgálata és az Egyház prófétai funkciója gyakorlásának kitüntetett útja:88 „A társadalmi tanítás hirdetése és terjesztése hozzátartozik az Egyház evangelizációs küldetéséhez, és lényegi része a keresztény üzenetnek, mivel egy ilyen fajta tanítás kiemeli az evangéliumból a társadalmi életre közvetlenül háramló következményeket, valamint a mindennapi munkát, és az igazságosságért folytatott harcot a megváltó Krisztusról szóló tanúságtétel keretében helyezi el.”89 Nem egyfajta marginális érdeklődéssel vagy tevékenységgel állunk itt szemben, vagy olyasvalamivel, amit az Egyház missziós munkájához mintegy hozzátettek, hanem az Egyház szolgáló lényegének középpontjában vagyunk: az Egyház a társadalmi tanítással „Istent hirdeti és a Krisztusban minden emberre vonatkozó üdvösség misztériumát, s – éppen ezáltal – kinyilatkoztatja az embert önmaga számára.”90 Olyan misztérium ez, amely nemcsak a hirdetésből, hanem a tanúságtételből is forrásozik. 68. Az Egyház nem a társadalmi élet valamennyi aspektusával foglalkozik, hanem, sajátos illetőségi körén belül maradva, a megváltó Krisztus hirdetésével.91 „Az a sajátos küldetés, amelyet Krisztus Egyházára bízott, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű: a cél, amelyet eléje kitűzött, vallási természetű. Mégis éppen ebből a vallási küldetésből következik az a feladat, az a világosság és erő, amely képes az emberi közösség isteni törvény szerinti felépülését és megszilárdulását szolgálni.”92 Ez azt jelenti, hogy az Egyház a maga társadalmi tanításával nem bocsátkozik technikai kérdésekbe, nem állít fel és nem is javasol társadalomszervezési rendszereket vagy modelleket.93 Illetőségét az evangéliumból meríti: ez az ember felszabadulásának üzenete, amelyet Isten emberré lett Fia hirdetett meg és tanúsított. d) Az Egyház joga és kötelessége 69. Társadalmi tanításával az Egyház „segítségét ajánlja fel az embernek az üdvösség útján”:94 ez az Egyház legfőbb, egyetlen célja. Ezért nem áll szándékában bitorolni vagy elorozni azt, ami másokra tartozik, sem pedig semmibe venni saját kötelességét, vagy missziós küldetésétől idegen célokat követni. Ez a küldetés magában foglalja az Egyház jogát és egyúttal kötelességét arra, hogy kidolgozza a maga társadalmi tanítását, hogy azzal hatást gyakoroljon a társadalomra és struktúráira a felelősségek és az ezen tanítás által sugallt feladatok szintjén. 70. Az Egyháznak joga, hogy a hit igazságának tanítója legyen az emberek számára: nem csupán a hittételek igazságának, hanem magából az emberi természetből és az evangéliumból forrásozó erkölcs igazságának a tanítója is.95 Nemcsak az Ige hallgatásáról van azonban szó, hanem gyakorlatra váltásáról is (vö. Mt 7,24; Lk 6,46–47; Jn 17,21. 23–24; Jak 1,22): a magatartás következetessége mutatja meg kinek-kinek a valódi hitét, és ez nem korlátozódik a szorosan vett egyházi és lelki környezetre, hanem magábafoglalja az ember egész életét felelősségének minden területén. Mindezen felelősségek alanya az ember mint a világban élő lény, azaz olyan lény, akit Isten az Egyház közvetítésével arra hív, hogy részese legyen az üdvösség ajándékának. Az üdvösség ajándékára az embernek nem valami részleges, elvont vagy szóbeli ragaszkodással kell válaszolnia, hanem teljes életével, minden őt meghatározó kapcsolatával, vagyis úgy, hogy nem hagy meg semmit a profán és e világi szféra hatókörében mint az üdvösség szempontjából mellékeset vagy azon kívül lévőt. Így a társadalmi tanítás az Egyház részéről nem valamiféle kivételes jog, mellékút, illendőség vagy illetéktelen beavatkozás: joga van a társadalmi szféra evangelizálására, másként mondva arra, hogy a termelés, a munka, a vállalkozások, a pénzügyek, a kereskedelem, a politika, a jog, a kultúra és a társadalmi szintű kommunikáció összetett világában – amelyben az ember élete zajlik – visszhangozza az evangélium felszabadító szavát. 71. Ez a jog egyszersmind kötelesség is, mivel az Egyház nem háríthatja el anélkül, hogy meg ne hazudtolná önmagát és Krisztushoz való hűségét: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Az intés, amellyel Szent Pál önmagát figyelmezteti, visszhangra talál az Egyház lelkiismeretében mint felhívás, hogy az evangelizálás valamennyi útját bejárja, nem csupán az egyénekhez vezető utakat, hanem azokat is, amelyek a közintézményekhez visznek: egyfelől nem szabad „a vallást csupán a magánszférára korlátoznia”,96 másfelől a keresztény üzenet nem irányulhat pusztán a földön túli üdvösségre, úgy, hogy az ember e világi életének megvilágítására képtelen legyen.97 Az evangélium és a hit közéleti jelentősége okán, valamint az igazságtalanság romboló hatásai, azaz a bűn miatt az Egyház nem maradhat közömbös a társadalmi viszonyok iránt.98 „Az Egyháznak van illetékessége arra, hogy mindig és mindenütt erkölcsi elveket hirdessen a társadalmi renddel kapcsolatban is, továbbá hogy ítéletet mondjon bármely emberi dologról, ha ezt az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdve megkívánja.”99
II. A TÁRSADALMI TANÍTÁS TERMÉSZETE
a) A hit által megvilágított megismerés 72. A társadalmi tanítást kezdettől fogva nem szerves rendszerként gondolták el, hanem az idők folyamán, a Tanítóhivatal társadalmi kérdésekkel kapcsolatos számos megnyilatkozásán keresztül alakult ki. Létrejöttének ez a módja teszi érthetővé a tényt, miszerint az Egyház tanításának természetét, módszerét és tudományelméleti szerkezetét illetően egyfajta hullámzás figyelhető meg. A Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklika – és azt megelőzően már a Laborem exercens100 egyik lényeges utalása is – világos döntést hozott ebben a tekintetben: az Egyház társadalmi tanítása „nem az ideológia, hanem a teológia, mégpedig az erkölcsteológia területéhez tartozik”.101 Nem határozható meg társadalmi-gazdasági paraméterek szerint. Nem gazdasági, politikai és társadalmi viszonyok leírását, illetve rendezését célzó ideológiai vagy gyakorlati rendszer, hanem autonóm kategória: „az emberi lét társadalomban és nemzetközi összefüggésekben tapasztalható összetett valóságának alapos vizsgálatából leszűrt eredmények pontos megfogalmazása a hit és az egyházi hagyomány fényénél. Legfőbb célja, hogy értelmezze ezeket a valóságokat, megvizsgálva, megfelelnek-e az emberről és az ember földi, s egyben természetfeletti hivatásáról szóló evangéliumi tanítás alapvonalainak, avagy ellenkeznek azzal; célja, hogy irányt mutasson a keresztény magatartás számára.”102 73. A társadalmi tanítás tehát ennyiben teológiai, éspedig speciálisan erkölcsteológiai természetű; „olyan tanítás, amelynek célja az emberek magatartásának irányítása”;103 e tanítás „a keresztény életnek és lelkiismeretnek, meg a világ mindenkori állapotának az ütközőpontján helyezkedik el, és az egyének, családok, a kulturális és társadalmi élet munkásai, politikusok, államférfiak erőfeszítéseinek folyamatában válik konkréttá, amikor is formát adnak neki és alkalmazzák a történelem során.”104 Valójában a morálteológia három területére reflektál: a cselekvés indítékainak elméleti megalapozására, a társadalmi élet szabályainak alapelveire és a lelkiismereti döntés területére, mivel a lelkiismeret hivatott az objektív és általános érvényű szabályokat a konkrét és részleges érvényű helyzetek felé közvetíteni. Ez a három terület azután implicit módon meghatározza az Egyház társadalmi tanításának sajátos módszertanát és tudományelméleti szerkezetét is. 74. A társadalmi tanítás lényegi megalapozását a bibliai kinyilatkoztatásban és az egyházi hagyományban találja meg. Ebből a felülről származó forrásból meríti az ihletet és a világosságot ahhoz, hogy megértse, hogy megítélje és hogy orientálja az emberi tapasztalatot és történelmet. Az első helyen, mindenekfelett áll Istennek a teremtéssel és különösen a Szentháromsággal való közösségre elhívott emberrel és sorsával kapcsolatos terve. Az Isten szavát felfogó és azt gyakorlattá váltó hit hatékonyan együttműködik az ésszel. A hit, különösen a gyakorlat felé irányuló hit megértését az ész strukturálja, s ebben mindaz hasznosul, amit az ész a megértés számára nyújtani képes. Így a társadalmi tanítás is – mint a gyakorlat esetlegességéhez és történetiségéhez igazodó tudás – összekapcsolja „a hitet és az észt”,105 s termékeny kapcsolatuk beszédes kifejeződése. 75. A hit és az ész a társadalmi tanítás két kognitív útját jelenti, mivel két forrásból táplálkozik, a kinyilatkoztatásból és az emberi természetből. A hitbeli megismerés a Krisztusban önmagát nekünk, embereknek kinyilatkoztató és odaajándékozó Isten üdvtörténeti misztériumának fényében ragadja meg és irányítja az ember életét. E hitbeli megértés magában foglalja az észt, amely által a megértés a kinyilatkoztatott igazságot értelmezi és felfogja, amennyire ez lehetséges, továbbá integrálja azt a természetre – a teremtésben kifejeződő isteni tervből származó emberi természetre – vonatkozó igazsággal;106 vagyis a személy mint lelki és testi lény teljes igazságát ragadja meg Istenhez, a többi emberi lényhez és a többi teremtményhez való viszonyában.107 Ám a társadalmi tanítás Krisztus-központú jellege nem gyengíti, vagy rekeszti ki az ész szerepét, azaz nem szünteti meg e tan ésszerű és evidens voltát, sem pedig épp ebből eredő egyetemes érvényét. Krisztus misztériuma megvilágítja az ember misztériumát, míg az ész az emberi méltóság teljes értelmi megragadását adja, továbbá azokat az erkölcsi követelményeket, amelyek éppen e méltóság megőrzésére hivatottak. A társadalmi tanítás a hit által megvilágított megismerés, amely – éppen mert ilyen természetű – a megismerőképességnek egyfajta magasabb fokát jelenti. Érvekkel támaszt alá minden igazságot, amit állít, és minden kötelességet, amelyet elvár: ez az, amiért mindenki részéről csatlakozásra és elfogadásra számíthat. b) Baráti párbeszéd a tudás minden fajtájával 76. Az Egyház társadalmi tanítása örömmel fogad minden ismeretjellegű hozzájárulást, bármiféle tudásból származik is, és jelentős interdiszciplináris horizontja van. „Azért, hogy a különféle, folyton változó társadalmi, gazdasági és politikai összefüggésekbe jobban beágyazza az emberre vonatkozó egyetlen igazságot; ez a tanítás párbeszédre lép a különböző szaktudományokkal, amelyek az emberrel foglalkoznak, és azok hozadékát magába integrálja”.108 Hasznosít bizonyos filozófiai természetű adalékokat, s nem kevésbé a humán tudományok leíró jellegű eredményeit. 77. Mindenekelőtt a filozófia hozzájárulása lényeges, amely azzal nyújt kiemelkedőt, hogy az emberi természetre, mint a hit forrására és az észre, mint ezt a hitet felfogó képességre hívja fel a figyelmet. A társadalmi tanítás a filozófiát az ész segítségével önnön belső logikájába illeszti, vagyis a maga sajátos érvelésében felhasználja. Az az állítás, hogy a társadalmi tanítást inkább a teológiához soroljuk be, mint a filozófiához, nem jelenti a filozófia szerepének és hozzájárulásának el nem ismerését vagy leértékelését. A filozófia ugyanis alkalmas és nélkülözhetetlen eszköz a társadalmi tanítást megalapozó fogalmaknak – így a személy, a társadalom, a szabadság, a lelkiismeret, az etika, a jog, az igazságosság, a közjó, a szolidaritás, a szubszidiaritás és az állam fogalmának – korrekt megragadásához, s az ilyen megértés már maga is ösztönöz a harmonikus társadalmi együttélésre. Ugyancsak a filozófia teszi megragadhatóvá ama világosság ésszerű és belátható voltát, amelyet az evangélium vet a társadalomra, és amely arra sarkall minden értelmet és lelkiismeretet, hogy megnyíljék ezen igazság előtt, és egyetértsen vele. 78. Az Egyház társadalmi tanításához jelentősen járulnak hozzá a humán és a társadalomtudományok is:109 az igazság nem zár ki semmilyen tudást, lévén minden tudás az igazság hordozója. Az Egyház elismer és átvesz mindent, ami hozzájárul az ember egyre jobban kiterjedő, változatos és komplex társadalmi kapcsolataiban való megragadásához. Tudatában van ama ténynek, hogy pusztán a teológia révén – a sokféle tudás hozzájárulása nélkül, amelyekre maga a teológia hivatkozik – nem jut el az ember mélyebb megismeréséhez. A társadalmi tanítás a tudományok felé megnyilvánuló figyelmes és folytonos nyitottsága által tesz szert illetékességre, konkrét és időszerű jellegre. Az Egyház ezek jóvoltából képes pontosabban megérteni a társadalomban élő embert, meggyőzőbben szólni kora emberéhez, és hatékonyabban betölteni azt a feladatát, hogy Isten Szavát és a hitet – amelyekből e tanítás kiindul – beleágyazza korunk társadalmi lelkiismeretébe és szociális érzékenységébe.110 Az interdiszciplináris párbeszéd a tudományokat is arra ösztökéli, hogy értékeik, céljaik, kilátásaik társadalmi tanítás által felkínált perspektíváit megragadják, „hogy megnyíljanak a szélesebb távlatok előtt a hivatásának teljességében megismert és szeretett emberi személy javára”.111 c) Az Egyház tanító szolgálatának megjelenítése 79. A társadalmi tanítás az Egyházé, mert az Egyház mint alany dolgozza ki, terjeszti és tanítja. Nem az Egyház-test valamely alkotórészének sajátja, hanem a teljes közösségé: annak a módnak a kifejeződése, ahogyan az Egyház a társadalmat felfogja, ahogyan szembesül annak struktúráival és változásaival. A társadalmi tanítás létrehozásában az egész egyházi közösség összefog – papok, szerzetesek és világiak – az Egyházban megnyilvánuló feladatok, kegyelmi adományok és szolgálatok sokféleségének megfelelően. Ezeket a sokféle és sokoldalú hozzájárulásokat, amelyek ugyancsak „Isten egész népe természetfeletti hitérzékének” kifejeződései,112 a Tanítóhivatal gyűjti össze, értelmezi, egységesíti, és a társadalomra vonatkozó tanokat az Egyháznak mint ilyennek a tanításaként terjeszti elő. Az Egyház Tanítóhivatalához azok tartoznak, akiknek „tanítói felhatalmazásuk” van, vagyis akik Krisztustól kapott tekintéllyel tanító szolgálatot látnak el a hit és az erkölcs területén. A társadalmi tanítás nem csupán szakértők gondolkodásának és munkálkodásának gyümölcse, hanem az Egyház gondolkodása és a Tanítóhivatal munkálkodása, amennyiben a Tanítóhivatal tanítja azt a Krisztus által az apostolokra és utódaikra, a pápára és a vele közösségben lévő püspökökre ruházott tekintéllyel.113 80. A társadalmi tanítás létrejöttében a Tanítóhivatal valamennyi részeleme és megnyilatkozási formája közreműködik. Az első hely a pápa és a Zsinat egyetemes tanítói hivatalát illeti: erre a hivatalra tartozik az iránymutatás, a társadalmi tanítás fejlődési irányának kijelölése. Maga ez a tanítás a püspökök tanítóhivatalának anyagát képezi, akik részletezik, lefordítják és aktualizálják az eltérő helyi körülmények különféle konkrét és speciális sajátosságainak megfelelően.114 A püspökök társadalmi tanítása azután jelentős hozzájárulást és ösztönzést ad a római pápa tanítói hivatala számára. Ekképpen egyfajta körkörösség lép működésbe, amely mutatja a pápa köré tömörült főpásztorok kollegialitását az Egyház társadalmi tanításának létrejöttében. Az ilyen módon előálló összetett tanítás magában foglalja és egységgé integrálja a pápák egyetemes és a püspökök körülményekhez szabott tanítását. Lévén a társadalmi tanítás az Egyház erkölcsi tanításának része, ugyanolyan méltósággal bír, ugyanazzal a tekintéllyel rendelkezik, mint az Egyház erkölcsi tanítása. A hiteles Tanítóhivatal arra kötelezi a hívő embereket, hogy elfogadják és ragaszkodjanak hozzá.115 A különböző tanok doktrinális súlyát az adott tanítás természete szabja meg, vagyis az, hogy mennyire független az esetleges és változandó elemektől, valamint az, hogy mennyire gyakran hivatkoznak rájuk.116 d) Az igazságosságban és szeretetben megbékélt közösségért 81. A társadalmi tanítás tárgya lényegét tekintve azonos e tanítás létesítő okával: ez pedig az üdvösségre elhívott, és mint ilyen a Krisztus által az Egyház gondjára és felelősségére bízott ember.117 Az Egyház a maga társadalmi tanításával jelzi, mennyire foglalkoztatja a társadalomban élő ember élete; tudatában van annak, hogy a társadalmi élet minőségével, azaz az igazságosság és a szeretet viszonyával, amely a társadalom szövetét alkotja, meghatározó módon összefügg a személyek biztonsága és előrehaladása, akikért minden közösség létrejött. A társadalomban ugyanis a személy méltóságáról és jogairól, valamint a személyek közötti és a személyek közösségei közötti kapcsolatok békéjéről van szó. Olyan javak ezek, amelyeket keresni és biztosítani a társadalmi közösség kötelessége. Ebben a perspektívában a társadalmi tanítás meghirdető és kritikai feladatot lát el. Az Egyház mindenekelőtt azt hirdeti, ami az ő legsajátabb tulajdona, ez pedig „az emberről és az emberiségről szóló egyetemes felfogás”118 nemcsak elvi, hanem gyakorlati szinten is. A társadalmi tanítás valójában nem csupán eszméket, értékeket és a helyzetek megítélésére szolgáló kritériumokat kínál fel, hanem – mindezekből levezetve – cselekvési normákat és irányelveket is.119 Az Egyház tanítása nem a társadalom szerkezetének és szerveződésének kérdéseire irányul, hanem a tudat ébresztésére, iránymutatásra, tudatformálásra. A társadalmi tanítás azonban azt a kötelezettséget is magában foglalja, hogy rámutasson a bűn jelenlétére: az igazságtalanság és az erőszak bűnére, amely sokféle módon átjárja a társadalmat, és testet ölt benne.120 E kritikai szerepe gyakorlása során, különösen a szegények, a gyermekek és a gyengék jogai semmibevevésének és megsértésének bírájává és védelmezőjévé válik,121 annál erőteljesebben, minél inkább terjed az igazságtalanság és az erőszak, magával rántva egész embercsoportokat, a világ hatalmas földrajzi térségeit, úgynevezett társadalmi problémákat, azaz a társadalmat szétziláló visszaéléseket és egyenlőtlenségeket gerjesztve. Az Egyház társadalmi tanításának nagy részét ezek a súlyos társadalmi problémák motiválták és határozták meg, amelyekre a társadalmi igazságosság a megfelelő válasz. 82. A társadalmi tanítás célja vallási és morális természetű.122 Vallási, mert az Egyház evangelizáló és üdvösségközvetítő küldetése az ember egészére vonatkozik „létének, személyes és egyúttal közösségi és társadalmi voltának teljes igazságában”.123 És morális, mert az Egyház célja a „teljes értelmű humanizmus”,124 azaz „megszabadulás mindattól, ami az embert elnyomja”,125 valamint „a teljes ember és minden ember haladása”.126 Az Egyház olyan utat jelöl meg, amely igazságosságban és szeretetben megbékélt harmonikus közösséghez vezet, és amely előkészítő jelleggel, előkép gyanánt elővételezi a történelemben „az új eget és az új földet, az igazságosság hazáját” (2Pt 3,13). e) Az üzenet címzettei az Egyház gyermekei és az emberiség 83. A társadalmi tanítás elsődleges címzettje az egyházi közösség és annak minden tagja, mivel valamennyiüknek van társadalmi felelősségük, amelyet vállalniuk kell. A társadalmi tanítás arra szólítja a lelkiismeretet, hogy ismerje fel és teljesítse az igazságosság és a szeretet által diktált kötelességeit a társadalom életében. Ez a tanítás az erkölcsi igazság világossága, amely minden keresztényt saját, azaz hivatásának és szolgálatának megfelelő válaszadásra ösztönöz. Tehát az Egyház társadalmi tanításának – a belőle következő evangelizálási, azaz tanítási, hitoktatási, nevelési feladatok formájában – címzettje minden keresztény, ki-ki a maga sajátos illetékességének, karizmáinak, hivatásának és hithirdetői küldetésének megfelelően.127 A társadalmi tanításból továbbá a társadalom felépítésével, szervezetével és működésével kapcsolatos felelősségek, politikai, gazdasági, adminisztratív, vagyis világi természetű kötelezettségek is következnek, amelyek nem a papok, nem a szerzetesek, hanem a világi hívek illetékességi körébe tartoznak.128 Ez a felelősség a világiakra hárul, de különböző módon, élethelyzetükből adódó világi állapotuknak és hivatásuk természetének megfelelően.129 Ennek a felelősségüknek eleget téve viszik át a gyakorlatba a társadalmi tanítást, és töltik be az Egyház világhoz szóló küldetését.130 84. A társadalmi tanításnak az Egyház gyermekein mint elsődleges és speciális címzetteken kívül egyetemes rendeltetése is van. Az evangéliumnak az a világossága, amelyet e tanítás a társadalomra vetít, minden embert megvilágosít: minden lelkiismeret és minden értelem képes felfogni kijelentéseinek és értékeinek emberi mélységét, a benne megjelenő cselekvési normák emberi és humanizáló töltetét. Az Egyház társadalmi tanításának tehát címzettje minden ember, azon az alapon, hogy ember, az ember egyetlen, megismételhetetlen méltósága, a társadalomban neki járó biztonság és haladás nevében, és az egyetlen Isten, az ember Teremtője és végcélja nevében.131 A társadalmi tanítás olyan tan, amely hangsúlyozottan minden jóakaratú emberhez fordul,132 és meghallgatásra is talál más egyházaknál, egyházi közösségeknél, más vallási hagyományok követőinél és olyan embereknél is, akik nem tartoznak vallási csoporthoz. f) A folyamatosság és a megújulás jegyében 85. A társadalmi tanításnak – mivel az evangélium örök világossága irányítja, s ugyanakkor kitartóan követi a társadalom fejlődését – jellegzetes ismérve a folyamatosság és a megújulás.133 Egy olyan tanításban, amely a kinyilatkoztatásból és az emberi természetből következő egyetemes értékekre hivatkozik, elsősorban a kontinuitás nyilvánul meg. Ezért a társadalmi tanítás nem függ különböző kultúráktól, eltérő ideológiáktól és a vélemények sokféleségétől: állandó tanítás ez, „azonos marad önmagával alapvető szellemiségében, gondolkodásának alapelveiben, értékítéletének kritériumaiban és alapvető cselekvési normáiban, de főként az Úr evangéliumával való életadó kapcsolatában”.134 Ez az Egyház társadalmi tanításának megalapozó és tartós magva, amelyet megőrizve úgy halad át a történelmen, hogy nincsen alávetve a történelmi körülmények változásainak, és nem fenyegeti a szétesés veszélye. Másfelől viszont abban, hogy a társadalmi tanítás folytonosan nyitott a történelem felé, s hagyja, hogy az abban zajló események megszólítsák, az állandó megújulás képessége nyilvánul meg. Elveihez való szilárd ragaszkodása nem teszi merev rendszerré, hanem olyan tanító hivatalt eredményez, amely képes a nyitottságra az új dolgok iránt – anélkül, hogy természetét feladná:135 e tanítás „alá van vetve az emberek és társadalmak életét mozgató történelmi helyzetek és megállíthatatlanul változó eseményfolyamok diktálta szükségszerű és megfelelő alkalmazkodásnak”.136 86. A társadalmi tanítás az a fejlődésre nyitott terep, amelyen az örök igazság behatol az új események esetlegességeinek területére és átjárja azt, rámutatva az igazságosság és a béke útjára. A hit nem akarja a változékony társadalmi-politikai valóságot valamilyen zárt séma keretei közé szorítani.137 Ennek inkább az ellenkezője igaz: a hit az újítás és a kreativitás kovásza. Olyan tanítás, amely állandó jelleggel a hitből indul ki, a világ változékony helyzeteire reflektálva fejlődik, és reflexióit az evangélium mint a megújulás örök forrása ösztönzi.138 Az Egyház – lévén Anya és Tanító – nem zárkózik el, nem önmagába zárt, hanem mindig nyitott, utána nyúl az embernek, feléje fordul, hiszen létezésének értelme nem más, mint az ember üdvösségre rendelt volta. A Jó Pásztor eleven képmása az emberek között, aki azért jött, hogy ott keresse és találja meg az embert, ahol az él, életének egzisztenciális és történelmi közegében. Itt lesz az Egyház azzá a hellyé, ahol az ember találkozik az evangéliummal, a szabadulás és kiengesztelődés, az igazságosság és a béke üzenetével.
III. A TÁRSADALMI TANÍTÁS KORUNKBAN: TÖRTÉNETI VÁZLAT a) Egy új út kezdete 87. A ’társadalmi tanítás’ kifejezés XI. Piusztól származik;139 azoknak a társadalmi vonatkozású tanoknak az anyagát jelöli, amelyeket XIII. Leó „Rerum novarum”140 kezdetű körlevelével kezdődően fogalmazott meg az Egyház a római pápák és a velük közösségben lévő püspökök Tanítóhivatala által.141 Ám a társadalom iránti elkötelezettség nyilvánvalóan nem ezzel a dokumentummal vette kezdetét, hiszen az Egyház soha nem volt közömbös a társadalom irányában; mégis a „Rerum novarum” nyitott egy újfajta utat: sok évszázados hagyományhoz csatlakozó, mégis új kezdet volt ez, a társadalomról szóló tanítás meghatározó állomása.142 Ilyen módon az Egyház, miközben állandó figyelemmel kísérte a társadalomban élő embert, hatalmas tanbeli örökséget halmozott fel. Ennek gyökerei a Szentírásban, s különösen az evangéliumban és az apostoli iratokban keresendők; az egyházatyáktól és a nagy középkori egyháztanítóktól kezdődően nyert formát és öltött testet, olyan tanítást hozva létre, amelyben az Egyház – anélkül, hogy tanítóhivatali szinten kifejtett és közvetlen formában lépett volna fel – fokozatosan ismerte fel önmagát. 88. A XIX. században végbemenő gazdasági fejlemények drámai társadalmi, politikai és kulturális következményekkel jártak. Az ipari forradalomhoz kapcsolódó események felforgatták a világ társadalmi rendjét, óriási problémákat gerjesztve az igazságosság vonatkozásában, ezzel előtérbe állítva az első jelentős társadalmi kérdést, az úgynevezett munkáskérdést, amelyet a tőke és a munka konfliktusa szított fel. Ilyen körülmények között ismerte fel az Egyház annak szükségességét, hogy újfajta módon lépjen fel: az említett események szülte „új jelenségek” (res novae) kihívást jelentettek a tanítás számára, s a férfiak és nők széles tömegei iránti sajátos lelkipásztori gondoskodásra indították az Egyházat. A helyzet újfajta elemzésére volt szükség, olyanra, amely alkalmas megoldásokat vázol fel ezekre a szokatlan és addig nem tapasztalt problémákra. b) A „Rerum novarum”-tól napjainkig 89. XIII. Leó pápa erre az első jelentős társadalmi problémára válaszul adta ki az első társadalmi témájú enciklikát, a „Rerum novarum”-ot,143 amelyben a bérmunkások helyzetét vizsgálja, ami különösen az embertelen nyomorral sújtott ipari munkások esetében volt nyomasztó. Valódi súlya szerint tárgyalja a munkáskérdést, annak valamennyi társadalmi és politikai összefüggését megvizsgálva, hogy a problémát a kinyilatkoztatáson alapuló elvi kiindulópontoknak, a természettörvénynek és az erkölcsi törvénynek megfelelően tudja értékelni. A „Rerum novarum” felsorolja azokat a téveszméket, amelyek a társadalom romlását előidézik; kizárja a szocializmust mint e bajok orvosságát; alaposan és a helyzethez alkalmazkodva fejti ki a katolikus tanítást a munkáról, a tulajdonjogról, az együttműködés elvéről mint a társadalmi változás alapvető eszközéről – szembeállítva azt az osztályharccal –, a hátrányos helyzetűek jogairól, a szegények méltóságáról és a gazdagok kötelességeiről, az igazságosságnak a szeretet által történő tökéletesítéséről, valamint a szakmai munkásszervezetek létrehozásának jogáról.144 A „Rerum novarum” a kereszténység társadalmi tevékenységének ösztönzőjévé és vonatkozási pontjává lett.145 A körlevél központi témája az igazságos társadalmi rend kialakítása; ennek fényében kellett azután meghatározni azokat a kritikai szempontokat, amelyek hozzásegítenek a létező társadalmi, politikai rendszerek értékeléséhez, és az ezek megfelelő átalakításához szükséges cselekvés fő vonalainak felvázolásához. 90. A „Rerum novarum” a munkáskérdést vizsgálva olyan módszert alkalmazott, amely a társadalmi tanítás további fejlődése számára „maradandó paradigmává”146 lett. A rá következő társadalmi körlevelek azután a XIII. Leó által rögzített alapelveket elevenítik fel és mélyítik tovább. A társadalmi tanítás egésze felfogható a „Rerum novarum”-ban kifejtett alapelvek eredeti magvának aktualizálásaként, elmélyítéseként és kiterjesztéseként. XIII. Leó ezzel a bátor és messzire tekintő alkotásával „polgárjogot szerzett” az Egyháznak „a közélet változó valóságában”,147 „kimondta a döntő szót”,148 amely „az Egyház társadalmi tanításának állandó elemévé” lett,149 mert leszögezte, hogy a súlyos társadalmi nehézségek „csak az erők együttműködésével oldhatók meg”,150 hozzátéve, hogy ebben „az Egyház a maga részéről soha, semmilyen körülmények között nem fogja megtagadni segítségét”.151 91. XI. Piusz pápa a harmincas évek elején – az 1929-es súlyos gazdasági válság közepette – tette közzé „Quadragesimo anno” kezdetű körlevelét,152 amelyben megemlékezett a „Rerum novarum” megjelenésének negyvenedik évfordulójáról. A pápa annak a gazdasági, társadalmi helyzetnek a tükrében vette szemügyre az elmúlt korszakot, amelyben az iparosodás mellé a pénzügyi csoportok hatalmának kiterjedése társult mind nemzeti, mind nemzetközi téren. A háborút követő korszak volt ez, amikor Európában totalitárius rendszerek kezdtek megerősödni, miközben az osztályharc kiéleződött. A körlevél figyelmeztet a társulási szabadság tiszteletben tartásának hiányára, megerősíti továbbá a szolidaritás és az együttműködés elvét a társadalmi feszültségek legyőzése végett, mondván, hogy a tőke és a munka közötti viszonyt az együttműködésnek kell jellemeznie.153 A „Quadragesimo anno” újból leszögezi, hogy a munkabérnek nemcsak a munkás, hanem egész családja szükségleteivel arányban kell lennie. A privátszférához való viszonyában az államnak a szubszidiaritás elvét kell alkalmaznia, amely elv ezt követően a társadalmi tanítás állandó elemévé lesz. Visszautasítja a gazdasági erők korlátlan versenyeként értelmezett liberalizmust, ismét megerősíti ellenben a magántulajdont, s egyben felhívja a figyelmet annak közösségi funkciójára. A társadalom gazdasági alapokig ható újjáépítésében – és pontosan ez volt „a kérdés”, a probléma a maga egészében, amellyel szembesülni kellett – „XI. Piusz érzékelte az emberi viszonyokat szabályozó erkölcsi törvény tudatosításának, pontosabb értelmezésének és sürgető alkalmazásának elősegítésében ráháruló kötelezettséget és felelősséget … az osztályok közötti feszültség feloldása, valamint az igazságosságon és a szereteten alapuló társadalmi rend megteremtése érdekében”.154 92. XI. Piusz ismételten felemelte szavát a pápasága alatt Európában megerősödő totalitárius rendszerekkel szemben. „Non abbiamo bisogno” kezdetű enciklikájában155 már 1931. június 29-én tiltakozott az olaszországi fasiszta rezsim túlkapásai ellen. 1937-ben jelentette meg a „Mit brennender Sorge” kezdetű körlevelet156 a katolikus egyház helyzetéről a Német Birodalomban. Ennek szövegét, miután egy ideig a legnagyobb titokban terjedt, minden német katolikus templom szószékén felolvasták. A körlevél a túlkapások és erőszakos cselekmények évei után jelent meg a német püspökök XI. Piuszhoz intézett kifejezett követelésére, ami az 1936-ban egyre erősödő, s különösen a Hitlerjugend-be való belépésre kötelezett fiatalokkal szemben megnyilvánuló erőszak és elnyomás következménye volt. Benne a pápa a papokhoz, a szerzetesekhez és a hívő világiakhoz fordult, az állam és az egyház közötti valódi béke helyreállításáig kitartó ellenállásra bátorítva és szólítva fel őket. 1938-ban pedig az antiszemitizmus terjedése láttán XI. Piusz kijelentette: „Lélekben valamennyien szemiták vagyunk.”157 Az ateista kommunizmusról és az Egyház társadalmi tanításáról szóló „Divini Redemptoris” kezdetű körlevelében158 XI. Piusz a kommunizmus szisztematikus bírálatát adta „belső lényegét tekintve eltévelyedésnek”159 minősítve azt, s rámutatott, hogy a kommunizmus által előidézett bajok orvoslásának legfőbb eszköze a keresztény élet megújítása, az evangéliumi szeretet gyakorlása, az igazságosságból adódó kötelezettségeknek a közjót szem előtt tartó teljesítése a személyközi és a társadalmi kapcsolatokban, valamint a szakmai és szakmaközi testületek intézményesítése. 93. XII. Piusz karácsonyi rádióüzenetei160 – a társadalom témakörébe vágó egyéb fontos nyilatkozataival együtt – elmélyítették a Tanítóhivatal elemzéseit egy olyan új társadalmi rendről, amelyet az erkölcs és a jog irányít, és amelynek középpontjában az igazságosság és a béke áll. XII. Piusz pápaságának idejére estek a II. világháború rettenetes évei, majd az újjáépítés nehéz esztendői. Ez a pápa nem tett közzé társadalmi körlevelet, ám számos kérdéssel összefüggésben állandóan hangot adott a nemzetközi világrend zavaros állapota miatti aggodalmának: „A háború alatt és a háború utáni években XII. Piusz társadalmi tanítóhivatala valamennyi földrészen sok nép, hívők és nem hívők milliói számára az egyetemes lelkiismeret hangját tette hallhatóvá, a lelkiismeretnek Isten Szavával mély belső kapcsolatba hozott szavát. XII. Piusz erkölcsi tekintélyével és nagyságával számtalan ember felé közvetítette a keresztény bölcsesség világosságát a társadalom minden csoportjában és rétegében.161 XII. Piusz nyilatkozatainak egyik jellemző vonása, hogy ő igen nagy jelentőséget tulajdonított az erkölcs és a jog közötti kapcsolatnak. Erőteljesen kiállt amellett a felfogás mellett, miszerint a természetjog a helyes társadalmi rend létrehozásának szíve mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. Tanításának másik fontos aspektusa az, hogy nagy figyelmet szentel a szakmai és a vállalkozói rétegeknek, mint amelyek arra vannak hivatva, hogy a maguk sajátos módján részt vegyenek a közjó megteremtésében: „XII. Piuszt az idők jeleinek értelmezése terén megnyilvánuló érzékenysége és intelligenciája miatt a II. Vatikáni Zsinatnak és az őt követő pápák társadalmi tanításának közvetlen előfutáraként tekinthetjük.”162 94. Már a hatvanas években ígéretes távlatok nyíltak: a háború utáni újjáépítés, a gyarmatok felszámolásának megkezdése, az amerikai és a szovjet hatalmi övezet közötti kapcsolat enyhülésének első óvatos jelei. Ebben a légkörben boldog XXIII. János pápa a maguk mélységében látta meg „az idők jeleit”.163 A társadalmi problémák világméretűvé terebélyesedtek, kiterjedtek minden országra: az úgynevezett munkáskérdés és az ipari forradalom jelensége mellett a mezőgazdaság, a fejlődő térségek, a demográfiai növekedés és a világméretű gazdasági együttműködés szükségességének problematikája kezdett körvonalazódni. A korábban egyes nemzeteken belül észlelt egyenlőtlenségek nemzetközi viszonylatokban is megmutatkoztak, és egyre világosabban bontakozott ki a harmadik világban tapasztalható helyzet drámaisága. XXIII. János „Mater et magistra” kezdetű enciklikájában164 azt a célt tűzi ki, hogy a jelenre alkalmazza a már ismert dokumentumokat, és hogy további előrelépést tegyen az egész keresztény közösségre való kiterjesztésük folyamatában.165 Körlevelének kulcsszava a közösség és a társadalmasítás:166 az Egyház hivatása az, hogy a hiteles közösség létrehozása érdekében minden emberrel együttműködjön az igazságban, igazságosságban és szeretetben. Ezen az úton haladva a gazdasági növekedés nem korlátozódna csupán az emberek szükségleteinek kielégítésére, hanem képes lenne előmozdítani méltóságukat is. 95. XXIII. János „Pacem in terris” kezdetű körlevele167 olyan korszakban vetette fel a béke problémáját, amelyet a nukleáris fegyverkezés terjedése jellemzett. A „Pacem in terris” emellett elsőként tartalmazza az Egyháznak az emberi jogokkal kapcsolatos elmélyült elemzését: ez az írás a béke és az emberi méltóság enciklikája. Folytatja és kiegészíti a „Mater et magistra” fejtegetéseit, továbbá a XIII. Leó által vázolt irányt követve emeli ki minden ember összefogásának fontosságát. Ez az első eset, amikor egy egyházi dokumentumot „minden jóakaratú embernek” is címeznek,168 és hatalmas feladatra hívják meg őket: arra, hogy „állítsák helyre az igazság, igazságosság, szeretet és szabadság alapján álló emberi kapcsolatokat az együttélésben”.169 A „Pacem in terris” kitér a nemzetközi közösség közhatalmi szervezeteire, arra híva fel őket, „vegyék komolyan és oldják meg azokat a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális természetű problémákat, amelyeket az egész világra kiterjedő közjó szempontja vet fel”.170 A „Pacem in terris” megjelenésének tizedik évfordulóján Maurice Roy bíboros, a Iustitia et Pax Pápai Bizottság elnöke levelet küldött VI. Pál pápának egy olyan dokumentummal együtt, amely számos megjegyzést tartalmazott XXIII. János körlevelének szerepéről a béke elősegítésével kapcsolatos új problémák megvilágításában.171 96. A II. Vatikáni Zsinat „Gaudium et spes” kezdetű lelkipásztori konstitúciója172 iránymutató válasz volt az Egyház részéről a kortárs világ kihívásaira. Ez a dokumentum „az Egyház megújulásával összhangban, újragondolta ’a hívők közössége’ fogalom és az ’Isten népe’ fogalom jelentését. Ebből eredően új érdeklődés támadt a korábbi dokumentumoknak a keresztény tanúságtételről, a keresztény életről szóló tanításai iránt, mint amelyek hiteles eligazítást adnak arról, hogyan tegyük láthatóvá Isten jelenlétét a világban”.173 A „Gaudium et spes” olyan Egyház képét vázolja fel, amely „mélységesen szolidáris az emberrel és történelmével”,174 együtt halad az egész emberiséggel, ugyanannak a földi sorsnak a részese, ugyanakkor, „mint az emberi közösség kovásza és lelke, Krisztusban megújítja azt, és Isten népévé formálja”.175 A „Gaudium et spes” szerves összefüggésükben tárgyalja a kultúra, a gazdasági és társadalmi élet, a házasság és a család, a politikai közösség, a béke és a nemzetközi közösség témáit a keresztény antropológia és az Egyház küldetése fényében. A dokumentum az emberi személyt teszi meg kiindulópontjának és végcéljának: „az egyetlen teremtményt, akit Isten önmagáért akart”.176 A társadalomnak, a társadalom struktúráinak és fejlődésének „az emberi személy tökéletesedésére” mint végcélra kell irányulnia.177 Ez az első alkalom, amikor az Egyház Tanítóhivatala ennyire részletekbe menően tárgyalja a keresztény élet különböző e világi aspektusait: „El kell ismernünk, hogy a konstitúciónak a társadalmi, lélektani, politikai, gazdasági, erkölcsi és vallási változások iránt mutatott érdeklődése egyre erőteljesebben ösztönözte az Egyházat, hogy lelkipásztori munkájában foglalkozzon az emberek problémáival és törekedjen a világgal való párbeszédre.178 97. A II. Vatikáni Zsinatnak a társadalmi tanítás anyagába tartozó másik igen fontos dokumentuma a „Dignitatis humanae” kezdetű nyilatkozat,179 amely a vallásszabadsághoz való jog mellett foglal állást. A dokumentum két fejezetben tárgyalja a kérdést. Az egyik, általános problémákat tárgyaló fejezet leszögezi, hogy a vallásszabadsághoz való jog az emberi személy méltóságán alapul, amelyet a társadalom jogrendjében a polgári jogok egyikeként kell biztosítani. A másik fejezet a kinyilatkoztatás fényében közelíti meg a témát, kifejtve annak lelkipásztori összefüggéseit, és megemlítve, hogy ez a jog nemcsak az egyes személyeket illeti meg, hanem a különböző közösségeket is. 98. „A béke új neve: haladás”,180 mondta VI. Pál „Populorum progressio” kezdetű körlevelében,181 amely úgy fogható fel, mint a „Gaudium et spes” gazdasági és társadalmi életről írott fejezetének kifejtése, jóllehet néhány jelentős újdonságot is tartalmaz. Kijelöli a teljes ember fejlődésének és az emberiség szolidáris fejlődésének koordinátáit: „Olyan tengelyeknek kell tekintenünk ezt a két témakört, amelyek köré az enciklika szerkezete felépül. A pápa – a szolidáris cselekvés fontosságáról kívánva meggyőzni a címzetteket – útként jellemzi a fejlődést „a kevésbé emberi létfeltételektől az emberibbek felé, és konkretizálja annak sajátosságait”.182 Ez az út nem írható le pusztán gazdasági, technikai dimenzióival, hanem minden egyes személy esetében magában foglalja a kultúra elsajátítását, mások méltóságának tiszteletét „a legmagasabb értékek elismerését és Istennek e javak teremtőjeként és végcéljaként való elismerését”.183 A mindenki érdekét szolgáló haladás felel meg a világméretű igazságosság követelményének: ez biztosítja a világ békéjét, és teszi lehetővé a lelki értékek vezérelte „teljes értelemben vett humanizmus”184 megvalósítását. 99. Ilyen megfontolásból hozta létre VI. Pál 1967-ben a Iustitia et Pax Pápai Bizottságot, hogy megvalósítsa a zsinati atyák óhaját, akik szerint „nagyon is helyénvaló egy, az egyetemes Egyházra kiterjedő szervezet létrehozása, hogy Krisztus igazságossága és szeretete a szegények iránt mindenütt kibontakozzék. Ennek célja pedig fogékonyságot ébreszteni a katolikusok közösségében aziránt, hogy előrevigyék a világ szükséget szenvedő térségeinek fejlődését, illetve a nemzetek között a társadalmi igazságosságot.”185 VI. Pál kezdeményezésére 1968-tól ünnepli az Egyház az esztendő első napján a Béke Világnapját. Ugyanez a pápa indította útjára azt a hagyományt, miszerint a Béke Világnapján a pápák valamely általuk választott témáról üzenetet fogalmaznak meg, ilyen módon is gazdagítva a társadalmi tanítás anyagát. 100. A hetvenes évek elején, az erősen ideológiai indíttatású lázadásoknak ebben a zavaros légkörében VI. Pál az „Octogesima adveniens” kezdetű körlevélben186 a „Rerum novarum” megjelenésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából ismét elővette, és saját korára alkalmazta XIII. Leó pápa társadalmi tanítását. Ebben a pápa a posztindusztriális társadalom valamennyi összetett problémájára reflektál, hangsúlyozva: az ideológiák elégtelenek ahhoz, hogy megfeleljenek olyan kihívásoknak, mint a városiasodás, a fiatalok életkörülményei, a nők helyzete, a munkanélküliség, a faji megkülönböztetés, a ki- és bevándorlás, a demográfiai robbanás, a kommunikációs eszközök hatása, a természeti környezet problémája. 101. II. János Pál a „Rerum novarum” után kilencven évvel megjelent „Laborem exercens” kezdetű körlevelét187 a munkának, a személy alapértékének – mint a gazdasági tevékenység első számú összetevőjének és a társadalmi kérdések kulcsának – szentelte. A „Laborem exercens” mély teológiai és filozófiai összefüggésében vázolja fel a munka lelki és etikai tartalmát. A munka nem értelmezhető csupán a maga tárgyi és dologi mivoltában; kellőképpen számot kell vetni alanyi dimenziójával is, amennyiben olyan tevékenységről van szó, amely mindig a személyt fejezi ki. A munka – túl azon, hogy a társadalmi élet meghatározó paradigmája – teljes méltóságot élvez azokat a körülményeket illetően, amelyek keretében a személynek meg kell találnia természetes és természetfeletti hivatásának megvalósítását. 102. „Sollicitudo rei socialis” kezdetű körlevelében188 II. János Pál megemlékezik a „Populorum progressio” huszadik évfordulójáról, újratárgyalva benne a fejlődés kérdését, mégpedig két irányelv mentén: „az egyik a mai világ drámai helyzete a harmadik világ fejlődésének elmaradása tükrében, a másik pedig az emberhez méltó fejlődés értelmezése, feltételei és követelményei.189 Az enciklika bevezeti a haladás és a fejlődés fogalmak közötti különbséget: leszögezi, hogy „a valóságos fejlődés nem korlátozódhat a javak és szolgáltatások, vagyis a birtokolható dolgok mennyiségi növekedésére, a fejlődést inkább az ember létének teljességében kell látnunk. Ennek értelmében a pápa célja, hogy világosan körvonalazza a valóságos fejlődés erkölcsi természetét.”190 II. János Pál XII. Piusz pápaságának jelmondatát idézi: „Opus iustitiae pax” – vagyis a béke az igazságosság gyümölcse –, és ilyen kommentárt fűz hozzá: „Ma ezt a bibliai kinyilatkoztatást a maga eredeti pontosságával és erejével (vö. Iz 32,17; Jn 3,18) úgy fejezhetjük ki, hogy ’Opus solidaritatis pax’, a béke a szolidaritás gyümölcse.”191 103. A „Rerum novarum” századik évfordulóján tette közzé II. János Pál harmadik társadalmi körlevelét, a „Centesimus annus”-t,192 amely az Egyház százéves társadalmi tanító hivatala tanbeli folyamatosságának gondolatát tükrözi. A pápa, felelevenítve a társadalmi és politikai szerveződés keresztény koncepciójának egyik alapelvét, amely előző körlevelének is központi témája volt, így ír: „azt az elvet, amelyet ma szolidaritásnak nevezünk…, XIII. Leó több alkalommal megfogalmazta és a ’barátság’ szóval jelölte…, XI. Piusz a nem kevésbé kifejező ’társadalmi szeretet’ kifejezést használta, míg VI. Pál, kibővítve a fogalmat a társadalmi kérdés napjainkban megnyilvánuló sokféle dimenziójával, már ’a szeretet civilizációjáról’ beszélt.”193 II. János Pál nyilvánvalóvá tette, hogy az Egyház társadalmi tanítása az Isten és ember közötti kölcsönviszony tengelye mentén épül fel: a hiteles emberi fejlődés alapfeltétele, hogy felismerjük Istent minden emberben, és felismerjük, hogy minden ember Istenben van. Az „új dolgoknak”, különösen a szovjet rendszer 1989-es összeomlásának részletes és elmélyült vizsgálata egyúttal a demokrácia és a szabad piacgazdaság értékelését is tartalmazta – a nélkülözhetetlen szolidaritás összefüggésében. c) Az evangélium fényében és ösztönzésére 104. A tárgyalt dokumentumok jelentik a társadalmi tanítás XIII. Leó korától napjainkig ívelő útjának mérföldköveit. Ezt a vázlatos összegzést hosszan folytathatnánk, ha hozzávennénk a többi nyilatkozatot is, túl azokon, amelyeket egy különösen fontos téma inspirált: „az a lelkipásztori elkötelezettség”, hogy az Egyház „a keresztény közösség és minden jóakaratú ember elé olyan alapelveket, általánosan érvényes kritériumokat és irányjelzéseket terjesszen, amelyek alkalmasak arra, hogy alapvető döntésekre és a mindenkori konkrét helyzetekkel összefüggő gyakorlati megoldásokra ösztönözzenek”.194 Az Egyházat társadalmi tanításának kimunkálására nem merőben elméleti, hanem lelkipásztori megfontolások ösztönözték és ösztönzik, valahányszor szemben találja magát azzal, miként hatnak a társadalmi változások az egyének, férfiak és nők tömegének életére, méltóságára – egy olyan közegben, amelyben az ember „fáradhatatlanul keresi a tökéletesebb e világi rendet, anélkül, hogy hasonló mértékben haladna előre lelki fejlődése”.195 Ilyen megfontolásból jött létre a társadalmi tanítás, és fejlődött „olyan korszerű tanrendszerré, amely fokozatosan épült ki, úgy, ahogy az Egyház a kinyilatkoztatás Jézus Krisztus által adott teljességében és a Szentlélek segítő közreműködésével (vö. Jn 14,16. 26; 16,13–15) a történelem eseményeit kibontakozásuk során értelmezi.196
HARMADIK FEJEZET AZ EMBERI TERMÉSZET ÉS JOGAI I. A TÁRSADALMI TANÍTÁS ÉS ALAPELVE: A SZEMÉLY
105. Az Egyház az emberben – minden emberben – Isten élő képmását látja: olyan képmást, aki önmaga egyre mélyebb megismerését Krisztus misztériumában találja meg, és éppen ennek a teljesebb ismeretnek a felfedezésére kap meghívást Krisztus misztériumában, aki a tökéletes képmás, aki Istent és magát az embert nyilatkoztatja ki az ember számára. Az Egyház az ember felé fordul, aki magától Istentől kapta hasonlíthatatlan és elidegeníthetetlen méltóságát, neki ajánlja fel legmagasabb rendű, egyedülálló szolgálatát, szüntelenül figyelmeztetve erre a fenséges hivatására, hogy egyre inkább legyen annak tudatában, és legyen méltó hozzá. Krisztus, Isten Fia „megtestesülésében valamiképpen minden emberrel egyesült”;197 ezért az Egyház alapvető feladataként ismeri fel, hogy úgy tevékenykedjen, hogy ez az egység folyamatosan megvalósulhasson és megújulhasson. Az Egyház Krisztusban, az Úrban jelöli meg az ember útját, és elsődleges célja, hogy az ember útját járja;198 arra hív, hogy mindenkiben, közellévőkben és távollévőkben, ismerősben és ismeretlenben, de mindenekelőtt a szegényekben és a szenvedőkben felismerjük a testvért, „akiért Krisztus meghalt” (1Kor 8,11; Róm 14,15).199 106. Az egész társadalmi élet – semmi mással össze nem téveszthető főszereplőjének – az emberi személynek a kifejeződése. Az Egyház sokszor és sokféle formában volt ennek a tudásnak hiteles értelmezője azzal, hogy felismerte és leszögezte: a társadalmi lét minden területének és minden megnyilvánulásának középpontja az emberi személy: „Az emberi társadalom annál a mozzanatnál fogva tárgya a társadalmi tanításnak, hogy nem áll sem a társadalom által egyesített embereken kívül, sem pedig fölöttük, hanem kizárólagosan bennük, közöttük, s következésképpen érettük létezik.”200 Ez a fontos felismerés fejeződik ki abban az állításban, miszerint az ember „távolról sem tárgya vagy passzív eleme a társadalom életének, ellenkezőleg, alanyának, alapjának és végcéljának kell lennie”.201 Ezért tőle veszi eredetét a társadalom élete, amely nem utasíthatja vissza, hogy elismerje az emberben önnön cselekvő és felelős alanyát, akire mint céljára a társadalom valamennyi önkifejezési módozatának irányulnia kell. 107. A maga történetileg konkrét mivoltában megragadott ember jeleníti meg a katolikus társadalmi tanítás szívét és lelkét.202 Az egész társadalmi tanítás irányát az a kiinduló elv határozza meg, amely az emberi személy érinthetetlen méltóságát jelenti ki.203 Az Egyház ennek ismeretét sokszorosan kinyilvánította, amivel mindenekelőtt az volt a célja, hogy az emberi méltóságot védelmezze valamennyi redukcionista, megcsonkított vagy eltorzított emberképet sugalló próbálkozással szemben, és számos alkalommal leleplezte az efféle erőszaktételeket. Mint a történelem tanúsítja, az embernek a társadalmi viszonyok szövedékéből való kiemelkedésre olykor a lehetőségek tág terei nyíltak meg, úgy azonban, hogy ezekbe az emberi méltóság vétkes félreértelmezése is befurakodott.
II. AZ EMBERI SZEMÉLY „ISTEN KÉPMÁSA”
a) Az Isten képére alkotott teremtmény 108. A Szentírás alapvető üzenete az a kijelentés, hogy az emberi személy Isten teremtménye (vö. Zsolt 139,14–18), és Isten képére teremtett mivoltában a maga egyedisége által jeleníti meg azt a sajátosságot, amely jellemzi és megkülönbözteti őt: „Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette” (Ter 1,27). Isten emberi teremtményét tette a teremtés középpontjává és csúcspontjává: a földből (a héberben „adamah”) formált ember (adam) orrába lehelte az élet leheletét (Ter 2,7). „Mivel az Isten képmása, az emberi egyénnek van személyi méltósága, ezért nem valami, hanem valaki. Képes arra, hogy megismerje és birtokolja önmagát, hogy szabadon átadja magát és közösségre lépjen más személyekkel; arra nyert meghívást – a kegyelem révén –, hogy szövetségre lépjen saját Teremtőjével, és hogy megadja Neki a hit és a szeretet válaszát, s ezt senki más nem képes megadni helyette.”204 109. Az Isten-hasonlóság megvilágítja, hogy az ember lényét és létezését legmélyebb értelemben véve az Istennel viszonyban állás létesíti.205 Ez a viszony önmagában való, azaz nem valamely időben érkezik el, és nem kívülről éri az embert. Az ember egész élete Isten utáni kérdezés és Isten keresése. Lehet az Istennel való viszonyról nem tudomást venni vagy elfelejtkezni, illetve azt visszautasítani, de soha nem lehetséges felszámolni. A látható világ valamennyi teremtménye közül csak az emberben van „képesség Istenre” („homo est Dei capax”).206 Az emberi személy Isten által a vele való viszonyra teremtett személyes lény, aki csak viszonyban képes élni és önmagát kifejezni, és aki természete szerint Istenre irányul.207 110. Az Isten és ember közötti viszony tükröződik vissza az emberi természet viszonyban álló és közösségi dimenziójában. Az ember ugyanis nem magányos, hanem „legbenső természete szerint társas lény, másokkal való kapcsolat nélkül képtelen élni és képességeit kibontakoztatni”.208 Ebből a nézőpontból mutatkozik meg ama tény jelentősége, hogy Isten az embert férfinak és nőnek teremtette209 (vö. Ter 1,27): „Milyen sokat mond erről az a kielégületlenség, amely az Édenkertben tartja hatalmában az ember életét mindaddig, amíg egyedül a növény- és állatvilággal van kapcsolata (vö. Ter 2,20). Csak az asszony megjelenése – vagyis azé a teremtményé, aki hús a férfi húsából és csont a csontjából (vö. Ter 2,23), s akiben ugyanúgy él a Teremtő Isten Lelke – képes kielégíteni a személyes párbeszéd igényét, ami feltétele az emberi létezésnek. A másikban, férfiban vagy nőben maga Isten tükröződik, aki a végső cél és beteljesedés minden személy számára.”210 111. A férfinak és a nőnek ugyanaz a méltósága, és azonos az értékük,211 nemcsak azért, mert a maga különböző mivoltában mindkettő Isten képmása, hanem mélyebb értelemben azért, mert a kölcsönösségnek az a dinamizmusa a képmása Istennek, amely az emberpárt mint Mi-t élteti.212 A férfi és a nő közösségük kölcsönviszonyában valósítják meg mélyebb értelemben vett önmagukat, önmaguk őszinte odaajándékozásában találják meg önmagukat mint személyeket.213 Egységszövetségüket a Szentírás Isten emberekkel kötött szövetségének képmásaként mutatja be (vö. Oz 1–3; Iz 54; Ef 5,21–33), és egyúttal úgy, mint az élet szolgálatát.214 Az emberpár ugyanis képes részt venni Isten teremtő tevékenységében: „Isten megáldotta őket, és mondta nekik: ’Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet’” (Ter 1,28). 112. A férfi és a nő mindenekelőtt úgy állnak kapcsolatban másokkal, mint azok életének megbízott őrzői:215 „Számon kérem az embertől az ember életét, mindenkitől az ő embertársának életét” (Ter 9,5) – hangsúlyozza Isten Noé előtt a vízözönt követően. Ilyen távlatban maga az Istennel való viszony követeli, hogy szentnek és sérthetetlennek tartsuk az emberi életet.216 Az ötödik parancsolatnak, a „Ne ölj!” parancsának érvényességét az adja, hogy egyedül Isten az ura életnek és halálnak.217 A fizikai élet sérthetetlensége és épsége kötelező tiszteletének csúcspontja a pozitív parancsolat: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!” (Lev 19,18); Jézus Krisztus ezzel az embertársról való gondoskodásra kötelez (vö. Mt 22,37–44; Mk 12,29–31; Lk 10,27–28). 113. A férfi és a nő e különleges, az életre szóló hivatásuk révén a többi teremtett lénnyel és dologgal is szemben találják magukat. Képesek azokat szolgálatukba állítani, és ezt is kell tenniük; ám a világ feletti uralkodásuk megköveteli a felelősségvállalást, nem az önkényes és egoista kizsákmányolás szabadságát jelenti. Ugyanis Istennek, az egész teremtett világ szerzőjének a szemében a teremtés értékkel bír és „jó” (Ter 1,4.10.12.18.21.25). A teremtett világ értékét az embernek fel kell fedeznie és tiszteletben kell tartania: ez különleges kihívás értelme számára, amelynek – mint szárnynak – fel kell emelnie az embert218 minden teremtett dolgok igazságának szemléléséhez, vagyis annak szemléléséhez, amit Isten „jónak” lát bennük. A Teremtés könyve jelzi: a világ feletti uralom mutatkozik meg abban, hogy az ember nevet ad a dolgoknak (vö. Ter 2,19–20); a megnevezéssel kell felismernie a dolgokat azoknak, amik valójában, és ki kell alakítania felelősségen alapuló viszonyát mindegyikhez.219 114. Az ember önmagával is viszonyban áll, és képes reflektálni önmagára. A Szentírás e tekintetben az ember szívéről szól. A szív pontosan az ember szellemi természetű benső világát jelöli, vagyis azt, ami az embert minden más teremtménytől megkülönbözteti. „Isten minden jó dolgot a maga idejében alkotott, az örökkévalóság érzetét azonban az ember szívébe adta, anélkül azonban, hogy az ember elejétől a végéig meg tudná érteni Isten munkáját.” (Préd 3,11) A szív végső soron az embert jellemző lelki képességekre utal, valamint a Teremtője hasonlóságára teremtett mivoltából adódó sajátosságaira, az észre, a jó és rossz közötti különbségtételre és a szabadakaratra.220 Egyetlen ember sem teheti meg – ha szíve mélyének sugallatára hallgat –, hogy figyelmen kívül hagyja annak az igazságnak a szavait, amelyet Szent Ágoston így fejez ki: „A magad számára alkottál minket, Urunk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.”221 b) A bűn drámája 115. Az ember Isten általi megteremtésének csodálatos látomása elszakíthatatlan az ősbűn tragikus megjelenésétől. Pál apostol egyetlen tömör kijelentésben foglalja össze az ember bukásának a Biblia első lapjain olvasható elbeszélését: „egyetlen ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyományaként a halál” (Róm 5,12). Az ember Isten tiltása ellenére hagyta, hogy a kígyó becsapja, és kinyújtotta kezét az élet fája felé, s ezzel a halál hatalmába került. Ezzel a tettel az ember megkísérelte áttörni önnön teremtményi létének korlátait, elutasítva Istent, egyetlen Urát, az élet forrását. Az embert Istentől elválasztó bűn – az engedetlenség vétke volt (vö. Róm 5,19).222 A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy Ádám, az első ember azzal, hogy áthágta Isten rendelkezését, elveszítette szentségét és igazságosságát, amiben megteremtetett, és amit nem egyedül önmaga számára kapott, hanem az egész emberi nem számára: „Amikor Ádám és Éva engedtek a kísértőnek, személyes bűnt követtek el, de ez a bűn megváltoztatta magát az emberi természetet, amelyet ebben a bukott állapotban adnak tovább. Olyan bűn ez, amely majd az egész emberi nemre átterjed a nemzéssel, vagyis az eredeti szentségtől és igazságosságtól megfosztott emberi természet átadásával.”223116. Az emberi személy értékét és méltóságát különböző mértékben veszélyeztető személyes és társadalmi szétszakítottság gyökere az emberi természet mélyének sebzettsége: „A hit fényénél a bűn az ősszülőktől kapott örökségként ránk szálló, mindannyiunk által születésünktől fogva hordozott áteredő bűnnel kezdődik, és a személyes bűnben folytatódik, amelyet mindenki azzal követ el, hogy visszaél szabadságával.”224 A bűnnek mint az Istentől való elszakadás tettének következménye maga az elidegenedés, vagyis az ember eltávolodása – nem csupán Istentől, hanem saját magától, a többi embertől és az őt körülvevő világtól is: „az Istennel való szakítás drámai módon torkollik a testvérek közötti viszálykodásba. Az első bűn leírásában a Jahvéval való szakítás egyidejűleg az emberi családot addig egyesítő szeretetkapcsolat kötelékét is széttépi, olyannyira, hogy a Szentírás következő lapjain a férfi és az asszony ellenfelekként, mintegy ujjukkal vádlón egymásra mutatva jelennek meg (vö. Ter 3,12); azután a testvérek ellenségeskedése a másik életének kioltásáig fajul (Ter 4,2–16). A Bábel-történet elbeszélése szerint a bűn következményeként az emberiség családja darabokra hullik szét: ami már az első bűnnel megkezdődött, most érte el végpontját, amikor társadalmi méreteket öltött.”225 Lehetetlen, hogy a bűn misztériumáról elmélkedve ne figyeljünk fel oknak és okozatnak erre a tragikus láncolatára. 117. A bűn misztériuma kétfajta sebet okoz: az egyik magában a bűnösben jelenik meg, a másik a felebaráthoz való viszonyában. Ezért beszélhetünk személyes és társadalmi bűnről: bizonyos szempontból minden bűn személyes bűn, más szempontból pedig mindegyik társadalmi bűn, annyiban és azért, mert társadalmi következményei is vannak. A bűn, e szó valódi értelmében, mindig a személy tette, lévén egy adott egyén szabad cselekedete, nem pedig egy csoporté vagy közösségé a szó szoros értelmében. Ám vitathatatlan, hogy minden bűnnek kell társadalmi jelleget is tulajdonítani, figyelembe véve a tényt, hogy „az emberi szolidaritás erejében – amely éppannyira misztériumszerű és felfoghatatlan, mint amennyire valós és konkrét – valamilyen módon minden egyes ember vétke hatással van a többiekre”.226 Nem helyes és elfogadhatatlan viszont a bűn társadalmi jellegének az a felfogása, amely, többé vagy kevésbé tudatosan, a bűn személyes összetevőjének gyengítéséhez, mintegy felszámolásához vezet, csak társadalmi vétket és felelősséget ismerve el. Minden bűnös helyzet mögött az ember személyes vétke áll. 118. Bizonyos bűnök sajátos tárgyuk szerint az embertárs elleni közvetlen támadást jelentenek. Ezek különösen is társadalmi bűnöknek minősülnek. De társadalmi bűn mindaz, amit a személyközi kapcsolatok, a személy és a közösség, illetve a közösség és a személy közötti kapcsolat igazságossága ellen követnek el. Társadalmi az emberi személy jogai ellen irányuló minden bűn, kezdve az élethez való jogtól, ide értve a magzat e jogát, vagy bárkinek a testi épsége elleni bűnöket; társadalmi a másik ember szabadsága elleni bűn, különös tekintettel arra a szabadságára, hogy higgyen Istenben és tisztelje őt; társadalmi minden, az embertárs méltósága és tisztelete elleni bűn. Társadalmiak a közjó és annak követelményei ellen az állampolgárok jogainak és kötelességeinek minden területén elkövetett bűnök. Végezetül társadalmi valamennyi bűn, amely „a különféle emberi közösségek közötti viszonyt érinti. E viszonyok nem mindig vannak harmóniában Isten tervével, aki igazságosságot, szabadságot és békét akar a személyek, csoportok és népek között.”227 119. A bűn következményei hozzák létre a bűn struktúráit. Ezek a személyes bűnben gyökereznek, és ezért mindig kapcsolatban vannak azoknak a személyeknek a konkrét cselekedeteivel, akiktől erednek, akik megszilárdítják ezeket és megnehezítik felszámolásukat. Ekképpen azután megerősödnek, elterjednek, további bűnök forrásává válnak, és meghatározzák az emberek magatartását.228 Olyan függőségekről és akadályokról van szó, amelyek hatása sokkal tovább tart az egyén rövid életpályáján elkövetett tetteinél, és amelyek kölcsönhatásba kerülnek egymással a népek fejlődése során is, aminek elodázása és lassítása ugyancsak ebben a megvilágításban ítélhető meg.229 Úgy tűnik, az Isten akaratával, valamint az embertárs javával ellentétes cselekedetek és magatartásmódok, továbbá az ezek által gerjesztett struktúrák ma döntően kétfélék: „az egyik a profitra való kizárólagos törekvés, a másik a hatalomvágy, amely saját akaratát törekszik rákényszeríteni másokra, éspedig, tehetjük hozzá a pontosabb leírás kedvéért, bármi áron.”230 c) A bűn egyetemessége és a megváltás egyetemessége 120. Az áteredő bűn tana a bűn egyetemességét tanítja, és ennek alapvető jelentősége van: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bennünk bűn, saját magunkat vezetjük félre, és nincs meg bennünk az igazság” (1Jn 1,8). Ez a tanítás arra ösztökéli az embert, hogy ne maradjon meg a bűnben, és ne vegye könnyedén, ne keressen bűnbakot a többiekben, se önigazolást a környezeti hatásokban, az öröklött adottságokban, az intézményekben, a struktúrákban, a körülményekben. Ez a tanítás lerántja a leplet az efféle öncsalásokról. A bűn egyetemességének tanát semmi esetre sem szabad függetleníteni a Jézus Krisztusban megvalósított megváltás egyetemességének tudatától. Ha ez mégis megtörténik, az bűn miatti hamis szorongást, pesszimista világ- és életszemléletet eredményez, amely arra ösztökél, hogy leértékeljük az ember kulturális és civilizációs vívmányait. 121. A keresztény realizmus látja a bűn szakadékát, ám annak a reménynek a fényében látja, amely nagyobb minden rossznál, és amelyet Jézus Krisztus megváltó tette ajándékozott nekünk, aki legyőzte a bűnt és a halált (vö. Róm 5,18–21; 1Kor 15,56–57): „Isten őbenne békéltette meg az embert önmagával”.231 Krisztus, Isten képmása (vö. 2Kor 4,4; Kol 1,15) az, aki megvilágítja és beteljesíti az emberben Isten képmását és hasonlatosságát. A Jézus Krisztusban emberré lett Ige mindörökre az ember élete és világossága; világosság, amely minden embert megvilágosít (vö. Jn 1,4. 9). Isten Jézus Krisztusban, az egyetlen közvetítőben, tulajdon Fiában minden ember üdvösségét akarja (vö. 1Tim 2,4–5). Jézus egyidejűleg Isten Fia és az új Ádám, az új ember (vö. 1Kor 15,47–49; Róm 5,14): Ő az, aki „az Atya misztériumának és szeretete misztériumának kinyilatkoztatásával a maga teljességében tárja fel az embert az embernek, és megmutatja legmagasabb rendű hivatását”.232 Őbenne rendel minket Isten „arra, hogy Fiának képmását öltsük magunkra, így lesz Ő elsőszülött a sok testvér között” (Róm 8,29). 122. A Jézus Krisztus által ajándékozott új valóság nem oldódik fel az emberi természetben, nem kívülről kapcsolódik ahhoz; a szentháromságos Istennel való közösség valósága ez, amely közösségre az emberek létük legmélyén – teremtményi Isten-hasonlóságuk jóvoltából – mindig is irányulnak; egyúttal azonban olyan valóságról van szó, amelyet az emberek kizárólag a saját erejükből nem képesek elérni. Jézus Krisztusnak, Isten megtestesült Fiának Szentlelke által fogadtatnak Isten gyermekeivé, akiben az Istennel való közösségnek ez a valósága már egyedülálló módon létrejött (Róm 8,14–17; Gal 4,4–7). Krisztus közvetítésével részesülünk Isten természetéből, aki végtelenül többet ajándékoz nekünk, „mint amennyit képesek vagyunk kérni vagy elgondolni” (Ef 3,20). És az, amit az ember már megkapott, nem más, mint záloga avagy „foglalója” (vö. 2Kor 1,22; Ef 1,14) annak, amit majd Isten színe előtt fog a maga teljességében birtokolni, amikor „szemtől szemben” látja Őt (1Kor 13,12), illetve az örök élet foglalója; éspedig „az az örök élet, hogy ismerjenek Téged, az egyedüli örök Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3). 123. A keresztény remény egyetemessége az összes népek fiain és lányain kívül az eget és a földet is magában foglalja: „Harmatozzatok, egek, onnan felülről, és ti, felhők, hullassatok igazságot! Nyíljék meg a föld, és teremjen üdvösséget, és sarjadjon vele a szabadulás is. Én, az Úr hozom ezt létre mind.” (Iz 45,8) Az Újszövetség szerint az egész teremtés az emberiséggel együtt várakozik a Megváltóra, mert mulandóságnak van alávetve, reménységének teljében készenlétben áll, sóhajtozások és a vajúdás fájdalmai közepette várva szabadulását a mulandóság szolgaságából (vö. Róm 8,18–22).
III. AZ EMBERI SZEMÉLY SOKFÉLE ARCA
124. Az Egyház társadalmi tanítása – amely a Biblia csodálatra méltó üzenetéből meríti kincseit – mindenekelőtt az emberi személy legfontosabb és elidegeníthetetlen összetevőire épül, hogy így ragadja meg misztériumának és méltóságának lényeges metszeteit. A múltban különféle redukcionista elgondolások léteztek az emberi személyről; közülük nem egy drámai erővel jelen van a modern történelem színpadán is. Ezek vagy ideológiai jellegűek, vagy egyszerűen az emberiségre, az emberi életre, az emberi sorsra vonatkozó közhelyes gondolatok, képzetek lecsapódásai, amelyeket az kapcsol össze, hogy valamennyi igyekszik elhomályosítani az emberről alkotott képet, úgy, hogy annak egyetlen karakterisztikumát emeli ki, az összes többit pedig mellőzi.233 125. A személy soha nem gondolható el úgy, mint aki kizárólagos és abszolút értelemben vett individuum, aki maga építi fel önmagát önmagára alapozva, mintha sajátos jellegzetességei csak tőle magától függenének, másoktól pedig nem. De úgy sem gondolható el a személy, mint puszta sejt egy szervezetben, amelynek legfeljebb csak az a dolga, hogy valamilyen funkcionális szerepet töltsön be a rendszeren belül. Az Egyház társadalommal kapcsolatos gondolkodásának több ízben volt már témája az ember teljes valóságának ilyen redukcionista szemlélete. Nem is habozott felemelni szavát ellene, csakúgy, mint másfajta szélsőségesen redukcionista megközelítések ellen, nagy figyelmet fordítva arra, hogy ezekkel szemben hirdesse: „az egyéneket nem úgy tekintjük, mint egymástól elkülönülő homokszemeket, hanem mint olyanokat, akik szerves, harmonikus, kölcsönös kapcsolatokban állnak egymással”,234 valamint hirdesse, hogy az ember nem fogható fel „a társadalomszervezet egyszerű elemének, molekulájának”;235 miközben az Egyház nagy gonddal ügyelt arra, hogy a személy elsőségének ilyen hangsúlyozása ne vezessen sem individualista, sem pedig tömeg-szemlélethez. 126. Amikor a keresztény hit arra szólít, hogy mindenkor az ember javát és méltóságát keressük (vö. 1Tessz 5,21), „fölötte áll mindezeknek az ideológiáknak, olykor pedig szembe is kerül azokkal, amennyiben Istent ismeri el mindenek fölött álló transzcendenciának és a világ Teremtőjének, aki a teremtés minden szintjén hívja és megszólítja a szabadsággal felruházott lelkiismeretének felelősséggel tartozó embert”.236 A társadalmi tanítás kiterjed az ember misztériumának különböző dimenzióira; e sokféleség követeli, hogy az embert „személy voltának teljes valóságában, vagyis közösségi és társadalmi létével együtt”237 különleges figyelemmel közelítse meg, hogy így pontosabb értékelést tegyen lehetővé.
A) A SZEMÉLY EGYSÉGE
127. Isten az embert lélek és test egységeként teremtette:238 „A szellemi és halhatatlan lélek az emberi létezés egységének elve; ez az, ami által az ember mint egész, azaz mint test és lélek egysége személyként létezik. Ezek a meghatározások nemcsak azt állítják, hogy a test is részese lesz a dicsőségnek, mert ígéretként kapta a feltámadást, hanem felhívják a figyelmet arra a kapcsolatra is, amely az értelem, a szabad akarat, valamint az összes testi és érzékelőképesség között fennáll. A személy, testét is beleértve, a maga teljességében bízatott önmagára, s éppen a léleknek és a testnek ebben az egységében alanya saját erkölcsi cselekedeteinek.”239 128. Az ember testi mivoltában egyesíti magában az anyagi világ elemeit, „amelyek az emberben érnek el legmagasabb szintjükre, az emberben emelik fel hangjukat a Teremtő szabad dicséretére”.240 Ez a dimenzió teszi lehetővé, hogy az ember beilleszkedjék az anyagi világba, amely önmegvalósításának és szabadságának, nem pedig rabságának és száműzetésének helye. A testi élet alábecsülése megengedhetetlen; épp ellenkezőleg, az ember a saját testét „jónak és tiszteletre méltónak kell tartania, mert Isten teremtette azt, és arra rendelte, hogy feltámadjon az utolsó napon”.241 Az élet testi dimenziója azonban, a bűn okozta seb következtében, megtapasztaltatja az emberrel a test lázongásait és a bűnös hajlamokat a szívben, amely fölött az embernek mindig éberen kell őrködnie, hogy ne váljék testének rabszolgájává, és ne váljék élete pusztán földi szemléletének áldozatává. Az ember szellemi mivolta révén a dolgok összessége fölé emelkedik, és a valóság szerkezetének legmélyéig ereszkedik alá. Amikor a szívébe tekint, vagyis önnön rendeltetésére reflektál, felfedezi önmagát mint olyat, aki egyedülálló méltóságánál fogva és Isten beszélgetőpartnereként az anyagvilágnál felsőbbrendű lény, aki Isten előtt hozza meg döntéseit saját élete felől. Belső életében ismeri fel, hogy „szellemi és halhatatlan lélek” lakik benne, és ébred annak tudatára, hogy ő nem pusztán „a természet parányi részecskéje, s nem is az emberiség névtelen eleme”.242 129. Az embernek tehát két jellemzője van: anyagi lény, teste által hozzá van kötve ehhez a világhoz; és szellemi lény, nyitott a transzcendensre és a mélyebb valóság megismerésére értelme révén, amely „az isteni értelem világosságában részesedik”.243 Az Egyház állítja: „A test és a lélek között olyan mélységes egység van, hogy a lelket mint a test ’formáját’ kell tekintenünk; ez azt jelenti, hogy a szellemi lélek révén lesz az anyagból összeálló test emberi és élő testté; a szellem és az anyag az emberben nem két összekapcsolt természet, hanem egyesülésükkel egyetlen természetet alkotnak.”244 Sem a test valóságát leértékelő spiritualizmus, sem a szellemet pusztán az anyag egyfajta megnyilvánulásának tekintő materializmus nem vet számot az emberi lény komplex voltával, teljességével és egységével.
B) NYITOTTSÁG A TRANSZCENDENSRE ÉS A SZEMÉLY EGYEDÜLISÉGE
a) Nyitottság a transzcendensre 130. Az emberi természethez hozzátartozik nyitottsága a transzcendensre: az ember nyitott a végtelenre és minden teremtményre. Mindenekelőtt a végtelenre, Istenre nyitott, mivel értelme és akarata az egész teremtett valóság és önmaga fölé emeli; függetleníti magát a teremtményektől, és szabad minden teremtett dologgal szemben, az abszolút igazság és az abszolút jó felé tör. Nyitott a másik felé is, a másik ember és a világ felé, mert csak akkor képes önmagát Én-ként kimondani, ha egy másikkal, egy Te-vel való viszonyban ragadja meg magát. Kilép önmagából, saját életének énközpontú megtartásából, hogy dialogikus és közösségi kapcsolatra lépjen a másikkal. A személy nyitott a lét teljességére, a lét korlátlan horizontjára. Megvan benne az a képesség – éspedig pontosan e határtalan nyitottságának köszönhetően –, hogy túllépjen az általa megismert egyedi és részleges ismerettárgyakon. Az emberi lélek bizonyos értelemben, azaz kognitív dimenziója révén minden dolgot magában foglal: „Minden nem anyagi valóság egyfajta végtelenségnek örvend, mert mindent magában foglal; akár azért, mert az anyagtalan valóság lényege szerint mintája és hasonlatossága minden dolognak – ez a helyzet Isten esetében –, akár pedig azért, mert ténylegesen vagy képességileg megvan benne minden dolog képe – így az angyalok és a lelkek esetében.”245 b) A személy egyszeri és megismételhetetlen 131. Az ember egyszeri és megismételhetetlen lény: Én, aki képes az önmegértésre, az önbirtoklásra és az önmeghatározásra. Az emberi személy értelemmel bíró és tudatos lény, képes az önreflexióra, tudatában van önmagának és saját cselekedeteinek. Mindemellett az értelem, az öntudat és a szabadság nem definiálják a személyt, hanem a személy az, aki az értelem, az öntudat és a szabadság aktusainak alapját alkotja. Ezen aktusok hiányozhatnak is belőle anélkül, hogy emiatt az ember személy mivolta megszűnne. Az emberi személy a maga megismételhetetlen és megszüntethetetlen egyszeriségében érthető meg. Az ember ugyanis mindenekelőtt mint szubjektivitás, mint tudat és szabadság középpontja létezik, akinek egyszeri, egyetlen más személyhez sem hasonlítható fejlődése eleve kizár minden próbálkozást, hogy gondolati sémák vagy többé-kevésbé ideológiai hatalmi rendszerek korlátozzák. Ez nemcsak a föld valamennyi embere iránti tisztelet követelményét feltételezi mindenki, de különösen a politikai és társadalmi intézmények és felelős képviselőik részéről, hanem, még inkább, magában foglalja azt is, hogy mindenkinek, különösen az említett intézményeknek elsőrendű kötelessége a másik emberrel szemben, hogy a személy mindenoldalú fejlődését előmozdítsák. c) Az emberi méltóság tisztelete 132. Igazságos társadalom csak az emberi személy transzcendens méltóságának tiszteletben tartása mellett valósítható meg. A társadalom végcélját az ember jelenti, akiért létrejött: „a társadalmi rendnek és fejlődésének tehát mindig a személy javára kell irányulnia, ugyanis a dolgok rendjét kell a személyek rendjéhez szabni, nem pedig fordítva”.246 Az emberi méltóság tisztelete egyáltalán nem választható el ezen alapelv tiszteletben tartásától: az embernek „úgy kell tekintenie a felebarátra – mindenkire kivétel nélkül –, mint önmaga másikára, elsősorban azzal, hogy számot vet a másik életével és a méltó életéhez szükséges eszközökkel”.247 Kívánatos, hogy minden társadalmi, tudományos és kulturális tervezést az ember elsőrendű fontosságának tudata vezéreljen.248 133. Az emberi személy semmilyen körülmények között nem válhat eszközzé saját fejlődésén kívüli célok érdekében; ez a fejlődés egyedül Istenben és üdvösségtervében nyerheti el teljes, fogalmának megfelelő kibontakozását, ugyanis az ember benső világát tekintve túllép a világegyetemen, és ő az egyetlen teremtmény, akit Isten önmagáért akart.249 Ez okból az ember sem életére, sem gondolkodásának fejlődésére, sem javaira nézve, sem pedig azokra nézve, akik személyes és családi életének részesei, nem vethető igazságtalan korlátozás alá sajátos jogai és szabadsága gyakorlásában. A személy semmilyen tekintély nyomására sem válhat gazdasági, társadalmi, politikai jellegű cél tárgyává, még akkor sem, ha a civil társadalom egészének vagy más, kortárs, illetve majdani személyek feltételezett fejlődésére hivatkozva történik ilyesmi. Ezért az államhatalomnak nagy gonddal kell őrködnie azon, hogy a személy cselekvési szabadságának soha semmilyen korlátozása vagy megnehezítése ne sértse a személy méltóságát, illetve hogy az emberi jogok tényleges és hatékony gyakorlása biztosított legyen. Ismét hangsúlyozzuk, hogy mindez az ember személyként való felfogásán alapul, azaz olyan lényként való felfogásán, aki maga az aktív és felelős alanya saját fejlődésének, azzal a közösséggel együtt, amelyhez tartozik. 134. A társadalmi változások csakis akkor lehetnek valóságosak, hatékonyak és tartósak, ha a személyes magatartás eltökélt megváltoztatásán alapulnak. A társadalmi élet etikusabbá tétele soha nem lesz lehetséges másképpen, mint a személyekből kiindulva és rájuk hivatkozva, hiszen maga „az erkölcsi élet tanúskodik az emberi személy méltóságáról”.250 Értelemszerűen a személyekre tartozik azoknak az erkölcsi magatartásformáknak a fejlesztése is, amelyek minden, magát valóban emberségesnek tartó együttélésben alapvetőek, mint az igazságosság, a tisztesség, az igazmondás stb.; ez semmiképpen sem várható egyszerűen másoktól, s nem hárítható át intézményekre. Mindenkire tartozik, hogy a társadalom éber lelkiismerete, mindenekelőtt az emberhez méltó polgári együttélés tanúságtevője legyen, de különösen tartozik ez azokra, akik különböző szinten politikai, jogi vagy hivatali felelősséget viselnek másokért.
C) A SZEMÉLY SZABADSÁGA
a) A szabadság értéke és korlátai 135. Az ember csak az Istentől képmási mivolta legmagasabb rendű jeleként neki adott szabadsága birtokában képes a jó felé fordulni.251 „Isten ugyanis az embert saját döntésének hatalmára akarta bízni (vö. Sir 15,14), hogy a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre. Az ember méltósága tehát megköveteli, hogy tudatos és szabad választás alapján cselekedjék, azaz belülről fakadó személyes indítása és irányítása, ne pedig vak belső ösztön vagy merőben külső kényszer hatására.”252 Az ember joggal értékeli nagyra és keresi szenvedélyesen szabadságát: jogosan akarja – és kell is akarnia – szabad kezdeményezése alapján formálni és irányítani személyes és társadalmi életét, személyesen vállalva a felelősséget is érte.253 A szabadság ugyanis nem csupán azt engedi meg, hogy az ember alkalmasan megváltoztassa a rajta kívül álló dolgok állapotát, hanem azt is, hogy meghatározza személy mivoltának növekedését saját, a valóságos jónak megfelelő választásai által;254 az ember ebben az értelemben maga létesíti önmagát, atyja önnön létének,255 és maga építi társadalmát.256 136. A szabadság nem áll ellentétben az ember Istentől való teremtményi függőségével.257 A kinyilatkoztatás azt tanítja, hogy a jó és rossz meghatározásának hatalma nem az emberé, hanem egyedül Istené (vö. Ter 2,16–17). „Bizonyos, hogy az ember attól kezdve szabad, hogy képes felfogni és elfogadni Isten parancsait. Éspedig a lehető legnagyobb mértékben szabad, mert ’a kert minden fájáról ehet’; ám szabadsága nem korlátlan: ’a jó és a rossz tudásának fája’ előtt meg kell állnia, mert az Isten által neki adott erkölcsi törvénynek az elfogadására lett meghíva. Az ember szabadsága valójában pontosan ebben az elfogadásban talál valóságos és teljes megvalósulására.”258 137. A személyes szabadság helyes gyakorlása jól körvonalazott feltételeket követel meg a gazdasági és társadalmi rendben, a jogrendben, a politikai és kulturális rendszerben; ezeket azonban „gyakran rosszul értelmezik vagy megsértik. Az igazságtalanságból, elvakultságból adódó helyzetek megterhelik az erkölcsi életet, és mind az erőseket, mind a gyengéket abba a kísértésbe sodorják, hogy vétkezzenek a szeretet ellen. Az ember, ha az erkölcsi törvénytől eltávolodik, saját szabadsága ellen vét, önmaga rabszolgájává válik, megszakítja testvéri kapcsolatát embertársaival, és az isteni akarat ellen lázad.”259 A szabadságot és az emberi méltóságot az igazságtalanságtól való megszabadulás mozdítja elő; az azonban teljesen bizonyos, hogy „ha valóban embert szolgáló gazdasági és társadalmi változásokat akarunk elérni, akkor minden egyéb előtt a személy lelki és erkölcsi erőire, meg a folyamatos belső megtérés szükségességére kell hivatkoznunk”.260 b) A szabadság szoros kapcsolata az igazsággal és a természettörvénnyel 138. Szabadságának gyakorlásával az ember akkor hajt végre erkölcsileg jó, saját személyét és a társadalmat építő tetteket, ha az igazságnak engedelmeskedik, vagyis ha nem képzeli magáról, hogy az igazság és az etikai normák abszolút létesítője és legfőbb ura.261 Ugyanis a szabadság „abszolút és feltétlen kiindulópontját nem önmagában bírja, hanem a létezésben, amelyben jelen van, illetve számára egyidejűleg mutatkozik meg korlátként és lehetőségként. A teremtmény szabadsága ajándékozott szabadság, amelyet magként kell befogadni és felelősségteljesen megérlelni.”262 Ellenkező esetben a szabadság elhal, rombolja az embert és a társadalmat.263 139. A jó és rossz körüli igazság gyakorlatilag és konkrét módon a lelkiismeret ítéletében ismerhető fel, ami elvezet a felelősségvállalásra a megtett jóért, illetve az elkövetett rosszért. „Így a lelkiismeret gyakorlati ítéletében, amely a személyre egy bizonyos cselekvés kötelezettségét rója, a szabadság és az igazság összetartozása tárul fel. Éppen ez az, amiért a lelkiismeret a maga ’ítéleti aktusaiban’ jelenik meg, amelyek a jó igazságát tükrözik, nem pedig önkényes ’döntésekben’. Az ilyen ítéleteknek, lényegében az embernek, az ítéletek alanyának érettsége és felelőssége nem a lelkiismeretnek az objektív igazságtól a saját döntés feltételezett autonómiája kedvéért végbe vitt megszabadulásán mérhető le, hanem éppen ellenkezőleg, az igazság szenvedélyes keresésén, és azon, hogy az igazság irányítására bízza-e magát a cselekvésben.”264 140. A szabadság gyakorlása bennefoglalt módon utal az egyetemes érvényű természetes erkölcsi törvényre, amely megelőz és egybefog minden jogot és kötelességet.265 A természettörvény „nem egyéb, mint az Isten által belénk ültetett értelem világossága, melynek jóvoltából tudjuk, mit kell megtennünk, s mit kell kerülnünk. Ezt a világosságot és ezt a törvényt Isten a teremtésben adta az embernek”;266 részesedés ez Isten örök Törvényében, amely magával Istennel azonos.267 Természeti törvénynek nevezzük, mert az értelem, amely előterjeszti, az emberi természet sajátja. Továbbá egyetemes, kiterjed minden emberre, mivel az értelem alapozza meg. Az isteni és természettörvény alapvető rendelkezései a Tízparancsolatban találhatók, amely az erkölcsi életet szabályozó legfőbb és alapvető normákat fogalmazza meg.268 Alapköve az Isten felé törekvés és a neki való alávetettség, aki minden jó forrása és bírája, valamint annak felismerése, hogy a másik hasonló hozzánk. A természettörvény a személy méltóságát fejezi ki, és a személy alapvető jogainak és kötelességeinek bázisát alkotja.269 141. A természettörvény a kultúrák sokféleségében azáltal kapcsolja össze az embereket, hogy közös alapelveket fektet le. Jóllehet érvényesítése megkívánja az életkörülmények térbeli, időbeli és körülmények adta sokféleségéhez való alkalmazását,270 önmagában változhatatlan, „az eszmék és erkölcsök változása közben is fennmarad, és elősegíti ezek fejlődését… Még ha alapelveit tagadják is, sem kitörölni, sem kiirtani nem lehet az emberi szívből. Mindig újra feltámad és hat az egyének és társadalmak életében.”271 Mindemellett a természettörvény rendelkezéseit nem mindenki fogja fel világosan és közvetlenül. A vallási és erkölcsi igazságok „csak a kegyelem és a kinyilatkoztatás segítségével” ismerhetők fel „mindenki számára nehézség nélkül, teljes bizonyossággal és minden tévedéstől mentesen”.272 A természettörvény Istentől előkészített megalapozását adja a kinyilatkoztatott törvénynek és a kegyelemnek a Szentlélek működésével teljes harmóniában.273 142. A természettörvényt, amely Isten törvénye, az emberi gonoszság nem szüntetheti meg.274 Ez adja a nélkülözhetetlen morális alapot az emberi közösség felépítéséhez és a polgári törvényalkotáshoz, amely a maga konkrét és esetleges következtetéseit a természettörvény elveiből vezeti le.275 Ha a természetes erkölcsi törvény egyetemes jellege elhomályosodik, akkor nem építhető ki valóságos és tartós közösség a másik emberrel, mivel ahol hiányzik a megegyezés az igazság és a jó, mint közös pont tekintetében, ott „cselekedeteink, akár bűnös módon, akár nem, mindenki kárára lesznek, a személyek közösségén ejtenek sebet”.276 Valójában csak a közös emberi természetben gyökerező szabadság képes mindenkit felelős emberré tenni, csak ez alkalmas arra, hogy bárminemű közösségi erkölcs létét igazolja. Aki önmagát kiáltja ki a dolgok és az igazság kizárólagos mércéjévé, az nem tud békében együtt élni és együttműködni embertársaival.277 143. A szabadság titokzatos módon hajlik arra, hogy megtagadja nyitottságát az igazságra és az ember javára, nagyon gyakran részesíti előnyben a rosszat és az egoista önmagába zárkózást, s ezzel a jót és rosszat teremtő istenséggé emeli önmagát. „Isten igazságban alkotta az embert, ő azonban története kezdetétől a Gonosz sugallatára visszaélt szabadságával olyan módon, hogy szembeszállt Istenével, és arra tört, hogy rajta kívül érje el célját… Gyakran megtagadta, hogy Istent tekintse léte kiindulópontjának, ezzel megszakította saját irányulását végső céljára, egyszersmind megzavarta egész kapcsolatrendszerét mind önmagával, mind a többi emberrel, illetve az összes teremtett dologgal.”278 Következésképpen az ember szabadsága felszabadításra szorul. Krisztus az, aki húsvéti misztériuma erejével megszabadítja az embert önszeretetétől,279 amely az embertárs megvetésének a forrása, és forrása annak a viszonynak, amelyet a másik ember feletti uralom jellemez; Ő nyilatkoztatja ki, hogy a szabadság önmagunk odaajándékozásában valósul meg.280 Jézus keresztáldozatával minden embert visszavezet a közösségbe Istennel és embertársaival.
D) MINDEN EMBER AZONOS SZEMÉLYI MÉLTÓSÁGGAL BÍR
144. „Isten nem tesz a személyek közt különbséget” (ApCsel 10,34; vö. Róm 2,11; Gal 2,6; Ef 6,9), ezért minden ember ugyanazzal a méltósággal bír, mint Isten képére és hasonlatosságára alkotott teremtmény.281 Isten Fiának megtestesülése kinyilvánítja, hogy méltóság tekintetében minden személy egyenlő: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28; vö. Róm 10,12; 1Kor 12,13; Kol 3,11). Ezért minden ember arcán tükröződik valami Isten dicsőségéből, minden ember Isten előtti méltósága alapozza meg az ember méltóságát a többi ember előtt.282 Másrészt ugyanez a végső alapja az emberek radikális egyenlőségének és testvériségének, fajtól, nemzetiségtől, nemtől, származástól, kultúrától, társadalmi csoporttól függetlenül. 145. Csak az emberi méltóság elismerése képes lehetővé tenni a közösségi és személyes fejlődést mindenki számára (vö. Jak 2,1–9). Az ilyen fejlődés elősegítéséhez különösen a leggyengébbek támogatása, a férfiak és nők egyformán kedvező élethelyzetének hatékony biztosítása, a különböző társadalmi csoportok törvény előtti tényleges egyenlőségének garantálása szükséges.283 A nemzetközi közösség valódi fejlődése a népek és államok kapcsolataiban szintén egyenlőségen és arányosságon alapuló feltételeket követel.284 Az ilyen irányban tett lépések ellenére sem feledhetjük, hogy e téren még mindig sokféle egyenlőtlenség és függőség létezik.285 Minden egyes ember és nép méltóságbeli egyenlősége elismerésének azzal a felismeréssel kell párosulnia, hogy az emberi méltóságot csak az egész emberiség összefogásával lehet megőrizni és megerősíteni. Kizárólag olyan emberek és népek egyetértő cselekvésével érhető el valódi egyetemes testvériség, akik őszintén elkötelezték magukat az összes többi ember és nép jóléte érdekében286 – és fordítva: a súlyos aránytalanság és egyenlőtlenség viszonyainak fennmaradása mindenkit szegényebbé tesz. 146. A ’férfi’ és a ’női’ mivolt két különböző individuális adottság – egyenlő méltósággal; ám ez nem statikus egyenlőséget jelent, mivel a sajátos női mivolt különbözik a férfi mivolttól, ez az egyenlőségen belüli különbözés pedig gazdagítja a harmonikus emberi együttélést, és nélkülözhetetlen ahhoz. „Annak, hogy a nő méltányos jelenlétét az Egyházban és a társadalomban biztosítani lehessen, feltétele a férfi és női lét antropológiai alapjának mélyebb és alaposabb vizsgálata, aminek az lenne a rendeltetése, hogy pontosan meghatározzuk a személyként felfogott sajátos női identitás mibenlétét a férfitól való különbözésének és a kettő kölcsönösen kiegészítő jellegének összefüggésében, éspedig nemcsak a szerepek betöltésére és a feladatkörök ellátására vonatkozóan, hanem – s még alaposabban – a női és a férfi lét személyes struktúrájára és ennek jelentőségére vonatkozóan is.”287 147. A nő kiegészítője a férfinak, amint a férfi a nőnek; kölcsönösen kiegészítik egymást nemcsak fizikai és lélektani, hanem ontológiai szempontból is. Az emberség teljes megvalósulása csakis a ’férfi’ és ’női’ kettősségének köszönhető. „A kettő egysége”,288 vagy ha jobban tetszik, ez a „kettősséges egység” teszi lehetővé mindenki számára, hogy a kölcsönös személyközi kapcsolatot olyan ajándékként élje meg, ami egyúttal küldetés is: „A kettőnek erre az egységére bízta rá Isten nemcsak a szaporodás feladatát és a család életét, hanem magának a történelemnek a létrehozását is.”289 „A nő segítőtársa a férfinak, amiképpen a férfi is segítőtársa a nőnek”290 – kettejük találkozásában valósul meg az emberi személy egységének az a fogalma, amely nem az énközpontúság és az én-állítás, hanem a szeretet és a szolidaritás logikáján alapul. 148. A hátrányos helyzetű személyek teljes értékű emberi szubjektumok, jogok és kötelességek alanyai: „éppen korlátaik, a testükbe és képességeikbe írott szenvedések emelik még magasabbra az ember méltóságát és nagyságát”.291 Ezért a hátrányos helyzetű ember az őt megillető összes jognak alanya, akit segíteni kell abban, hogy részt vegyen a családi és társadalmi életben, azok valamennyi dimenziójában, a képességei számára elérhető valamennyi szinten. A hátrányos helyzetűek jogait hatékony, és e helyzetüknek megfelelő módon kell érvényesíteni: „Az emberhez teljességgel méltatlan dolog és a közös emberi természet megtagadása lenne, ha a közösségi életben, a munkában csak a funkcionális értelemben teljes értékű emberek vehetnének részt; ha ugyanis így járnánk el, akkor a megkülönböztetés igen súlyos válfaját alkalmaznánk, az erősek és egészségesek, meg a gyengék és betegek közötti diszkriminációt.”292 Nemcsak a munkakörülmények fizikai és lélektani oldalaira, a tisztességes fizetésre, az előrejutás lehetőségeire és a munkavégzés különböző akadályainak elhárítására szükséges nagy figyelmet fordítani, hanem a hátrányos helyzetűek érzelmi és nemükből fakadó problémáira is. „Nekik is szükségük van arra, hogy szeressenek és szeressék őket, szükségük van arra a gyengédségre, emberi közelségre és intimitásra”293 a lehetőségeiknek megfelelő módon és az erkölcsi rend tiszteletben tartása mellett, amely egy és ugyanaz az egészségesek és a hátrányos helyzetűek számára.
E) AZ EMBER KÖZÖSSÉGI TERMÉSZETE
149. A személy belső lényegét tekintve társas lény,294 mert Teremtője, Isten ilyennek akarta.295 Az emberi természet ugyanis olyan természetként nyilvánítja ki önmagát, amely egyedi létében másokhoz kapcsolódva talál választ szükségleteire, azaz szabad és felelősségteljes lényként, aki felismeri az embertársaival való integráció és együttműködés szükségszerűségét, s képes arra, hogy a megismerés és a szeretet rendjének megfelelően lépjen velük közösségre. „A társadalom azon személyek együttese, akiket szervesen összeköt az egység olyan alapelve, amely az egyének felett áll. Az ilyen, egyszerre látható és szellemi közösség léte időben maradandó: örököse a múltnak, és előkészítője a jövőnek.”296 Ki kell emelni, hogy a közösségi élet az emberi természet sajátossága, amely megkülönbözteti az embert a többi földi teremtménytől. A közös cselekvés az ember és az emberiség sajátos megkülönböztető jegye, a személyek közösségében cselekvő személy jegye, meghatározza az ember belső minőségét, bizonyos értelemben ez építi fel magának a személynek a természetét.297 A kapcsolatban lét e karakterisztikuma a hit fényében mélyebb és szilárdabb jelentést is hordoz. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett (Ter 1,26), a látható világmindenségbe helyezett, közösségi életre (Ter 2,20.23) és a föld uralására rendelt (Ter 1,26.28–30) emberi természet hivatása így kezdettől fogva társas létre szól: „Isten nem magányos lényként teremtette az embert, hanem társas lénynek akarta. A társadalmi élet tehát nem külsődleges, az emberen kívüli valami: az ember csak másokkal való kapcsolatában képes növekedni és megvalósítani rendeltetését.”298 150. Az ember társas lény mivolta nem vezet automatikusan a személyek közösségéhez, az önátadáshoz. Az ember gőgje és egoizmusa következtében felfedezi önmagában a közösségellenességnek, az individualista bezárkózásnak, a másik elnyomásának csíráit.299 Bármilyen közösség, amely méltó e névre, akkor tud csak megmaradni az igazságban, ha valamennyi tagja önmaga és a többiek javát keresi ama belső képessége erejében, hogy fel tudja azt ismerni. Az ok, amely embereket tartós, a közjó megteremtését célul kitűző csoportokká egyesít: önmaguk javának és a másik javának szeretete. Maguknak a különböző csoportoknak szintén szolidaritáson, közösségiségen és együttműködésen alapuló kapcsolatokra kell lépniük egymással az ember és a közjó szolgálatában.300 151. Az ember társas lény mivolta nem egyformaságot jelent, hanem sokféleképpen fejeződik ki. A közjó ugyanis a társas lét egészséges pluralizmusának függvénye. A sokoldalú társulások egységes és harmonikus egészet hivatottak alkotni, amelyen belül lehetősége van minden részelemnek arra, hogy megőrizze és fejlessze sajátos arculatát és autonómiáját. Bizonyos társulások, így a család, a civil szervezetek, a vallási közösségek közvetlenebb módon állnak vonatkozásban az ember természetével, míg mások inkább szabad akaratból jönnek létre: „Annak érdekében, hogy az emberek a lehető legnagyobb számban vegyenek részt a közösségi életben, bátorítani kell nemzetközi szinten működő ’gazdasági, kulturális, szociális, sport, pihenés, foglalkozásbeli, nemzeti vagy politikai célú’ társaságok és intézmények létrehozását. Az ilyen szerveződések kifejezik egyúttal azt a természetes törekvést, amely társulásra, olyan célok elérésére indítja az embereket, amelyek túlmutatnak egyéni teljesítőképességükön. Fejleszti a személyes adottságokat, különösen a kezdeményezés készségét és a felelősségérzetet. Hozzájárul továbbá a személy jogainak érvényesítéséhez.”301
IV. AZ EMBERI JOGOK a) Az emberi jogok értéke 152. Az emberi jogok meghatározásának és meghirdetésének folyamata az egyik legfontosabb azon erőfeszítések között, amelyeknek az a célja, hogy hatékony felelet szülessen az emberi méltóság nélkülözhetetlen követelményeire.302 Az emberi jogokban az Egyház korunk által felkínált kivételes lehetőséget lát arra, hogy megerősítésük révén világszerte hatékonyabb legyen az emberi méltóságnak mint a teremtő Isten által a teremtménybe oltott jellegzetességnek az elismerése és fejlődése.303 Az Egyház Tanítóhivatala nem habozott pozitívan értékelni az ENSZ által 1948. december 10-én kihirdetett Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, amelyet II. János Pál „valódi mérföldkőnek” minősített „az emberiség erkölcsi haladásának útján”.304 153. Az emberi jogok gyökere abban a méltóságban keresendő, amely minden embert megillet.305 Ez a méltóság az emberi élettől elválaszthatatlan, minden személy számára azonos, s mindenekelőtt az értelem tudja megragadni és megérteni. E jogok természetes megalapozása még szilárdabbnak bizonyul a természetfeletti kinyilatkoztatás fényénél, mégpedig abból a megfontolásból, hogy az emberi természetet – miután Isten az embernek ajándékozta, és miután a bűn mélységesen megsebezte azt – Jézus Krisztus felvette magába, s megtestesülése, halála és feltámadása által megváltotta.306 Az emberi jogok végső forrása nem az emberi lények puszta akaratában,307 nem az állam létezésében, nem is a közhatalmakban keresendő, hanem magában az emberben és Teremtőjében, Istenben. E jogok „egyetemesek, sérthetetlenek, elidegeníthetetlenek”.308 Egyetemesek, mert minden helytől, időtől és egyéntől függetlenül valamennyi emberi lényben megvannak. Sérthetetlenek, amennyiben „minden személyhez és annak méltóságához szervesen hozzá tartoznak”,309 és mert „hiábavaló volna meghirdetni a jogokat, ha nem tennénk meg ezzel egyidejűleg mindent annak érdekében, hogy azokat mindenki köteles legyen mindenhol és mindenkivel szemben tiszteletben tartani”.310 És elidegeníthetetlenek e jogok annyiban, hogy „senki sem foszthatja meg törvényesen e jogaitól egyetlen embertársát sem, mivel ez a másik és a saját természete elleni erőszakot jelentene”.311 154. Nem csupán az egyes emberi jogokat kell védelmezni külön-külön, hanem azok együttesét is; részleges védelmezésük ugyanis a jogok hiányos elismerése lenne. Ezek a jogok felelnek meg az emberi méltóság kívánalmainak, elsősorban a személy lényeges anyagi és szellemi természetű szükségleteinek kielégítése tekintetében: „az élet minden szintjére vonatkoznak, a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális környezetre egyaránt. Együttesük olyan egységet alkot, amely határozottan a személyes és a társadalmi jó minden aspektusának fejlődésére irányul… Annak pedig, hogy az egyes jogokat külön-külön is tiszteletben tartsuk, ezek valamennyi csoportjának egészében történő fejlesztése a valódi garanciája.”312 Az emberi jogok megkülönböztető vonása egyetemes és oszthatatlan jellegük: „ebből a két vezérelvből az a kívánalom következik, hogy egyrészt az emberi jogokat meg kell gyökereztetni a különböző kultúrákban, s másrészt jogi megformálásukat úgy kell elmélyíteni, hogy az biztosítsa ezek betartását”.313 b) A jogok közelebbi meghatározása 155. XXIII. János,314 a II. Vatikáni Zsinat,315 valamint VI. Pál pápa316 tanításai részletesen konkretizálják az emberi jogok Tanítóhivatal által körvonalazott koncepcióját. Ezeknek egyfajta gyűjteményét adja közre II. János Pál pápa „Centesimus annus” kezdetű körlevelében, kiemelve „az élethez való jogot, amelynek szerves részét képezi az a jog, hogy a magzat a foganás után anyja méhében növekedjék; továbbá a jogot ahhoz, hogy ki-ki meg nem bontott családi kötelékben és személyisége fejlődéséhez kedvező erkölcsi környezetben éljen, valamint a jogot, hogy az igazság keresése és megismerése által szabadságát és értelmi képességét éretté formálja; a jogot ahhoz, hogy részt vegyen a föld javait hasznosító munkában, és ezzel biztosítsa saját maga és szerettei megélhetését; végül a jogot ahhoz, hogy szabadon alapítson családot, és – nemiségét felelősséggel gyakorolva – elfogadja s felnevelje gyermekeit. Ezeknek a jogoknak bizonyos értelemben a vallásszabadság a forrása és az összegzője; a vallásszabadságot pedig jognak fogjuk fel arra, hogy az ember saját hite igazsága szerint és személyisége transzcendentális méltóságának megfelelően éljen.”317 Az első jog, amelyet a felsorolás kiemel, az élethez való jog a foganástól az élet természetes végéig;318 ez az összes többi jog gyakorlásának előfeltétele, s különösen is magában foglalja a művi vetélés és az eutanázia minden formájának elutasítását.319 A dokumentum aláhúzza a vallásszabadság jogát mint igen magasrendű értéket: „Minden embernek mentesnek kell lennie akár egyének, akár társadalmi csoportok vagy bármilyen emberi hatalom kényszerétől, úgy, hogy a vallás tekintetében – megfelelő határokon belül – senki ne kényszerüljön lelkiismeretével ellenkező cselekvésre, és másrészt ne legyen akadályoztatva a lelkiismerete szerinti cselekvésben magánemberként és nyilvánosan, egyedül vagy másokkal társulva”.320 E jog tiszteletben tartása fontos jele „az ember hiteles fejlődésének minden államformában, közösségben, rendszerben és bármilyen körülmények között.”321 c) Jogok és kötelességek 156. Amint a Tanítóhivatal megnyilatkozásai is erőteljesen hangsúlyozzák, az emberi jogok kérdéséhez elválaszthatatlanul kapcsolódik a kötelességek témája. A jogok és kötelességek elválaszthatatlan összefonódása, egymást kölcsönösen kiegészítő jellege többször kapott hangot, elsősorban az emberi személynek mint ezek alanyának vonatkozásában.322 Ez a kötelék a társadalmi dimenziót is nyilvánvalóvá teszi. „Az emberi együttélésben minden, az egyes személyt megillető jog magában foglalja a megfelelő kötelességet az összes többi személy irányában, azt ugyanis, hogy ugyanezen jogot a többiek esetében is elismerjék és tiszteletben tartsák.”323 A Tanítóhivatal hangsúlyozza annak a magatartásnak a belső ellentmondásosságát, amely úgy hirdet meg jogokat, hogy nem rendelkezik a velük járó felelősségről. „Akik úgy ragaszkodnak jogaikhoz, hogy megfeledkeznek az e jogokkal párhuzamos kötelességekről, vagy nem teljesítik azokat megfelelően, azokat az a veszély fenyegeti, hogy amit az egyik kezükkel felépítenek, a másikkal lerombolják.”324 d) A népek és nemzetek jogai 157. Az emberi jogok területe a népek és nemzetek jogaivá szélesedik ki,325 ugyanis „ami érvényes az egyes emberre, az érvényes a népekre is”.326 A Tanítóhivatal emlékeztet arra, hogy a nemzetközi jog alapja „az államokat megillető azonos tiszteletnek, minden nép önmeghatározásra vonatkozó jogának, valamint szabad együttműködéshez való jogának elve az emberiség magasabb rendű java érdekében”.327 A béke alapja nemcsak az ember jogainak, hanem a népek jogainak, különösen a függetlenséghez való jognak a tiszteletben tartása is.328 A nemzetek jogai „nem mások, mint emberi jogok, sajátosan a közösségi élet szintjére alkalmazva”.329 A nemzet rendelkezik „a létezés jogával mint alapjoggal”, „a saját nyelv és kultúra jogával, amelyek közvetítésével szellemi szuverenitását kifejezi és fejleszti”, „azzal a joggal, hogy a maga életét saját hagyományai szerint tervezze meg, kizárva innen természetesen bármely alapvető emberi jog megsértését és különösen a kisebbségek elnyomását”, továbbá „jövője megtervezésének jogával, hogy gondoskodjon a fiatal nemzedékek megfelelő neveléséről”.330 A nemzetközi együttélés megkívánja a részleges és az egyetemes közötti egyensúlyt: ennek megvalósítására hivatott minden nemzet, melyeknek első számú kötelessége a többi néppel szembeni békés, tiszteletteljes és a szolidáris magatartás. e) A betű és a szellem közötti távolság csökkentése 158. Ellentmondás van az emberi jogok ünnepélyes meghirdetése és ezek megsértésének – a háborúknak, a különféle erőszakcselekményeknek, elsősorban a népirtásoknak, a tömeges deportálásoknak, a rabszolgaság új meg új formáinak, így az emberkereskedelem, a gyermekek katonáskodásra kényszerítése, a munkások kizsákmányolása, az illegális drogkereskedelem, a prostitúció világméretű elterjedésének – fájdalmas valósága között. „Az emberi jogokat még azokban az országokban sem mindig tartják teljes egészükben tiszteletben, ahol erős demokratikus kormányzás van.”331 Sajnálatos szakadék húzódik az emberi jogok betűje és szelleme között,332 mert azokat gyakran csak üres, formális tiszteletben részesítik. A társadalmi tanítás, tekintetbe véve a szegényeknek járó kedvezményezés evangéliumi elvét, többször sürgette, hogy „a kedvező helyzetben élők mondjanak le bizonyos jogaikról, hogy javaikkal bőkezűbben lehessenek a többiek szolgálatára”, továbbá hogy az egyenlőség túlhajtott hangoztatása „könnyen helyt ad az individualizmusnak, amikor is mindenki úgy követeli a maga jogait, hogy kibújik a közjó iránti felelősség terhe alól”.333 159. Az Egyház, annak tudatában, hogy lényegileg vallási természetű küldetése magában foglalja az alapvető emberi jogok védelmét és kibontakoztatását,334 „nagyra értékeli a modern kornak azt a dinamizmusát, amellyel e jogokat világszerte előmozdítja”,335 és nagy figyelmet fordít az igazságosság,336 valamint az emberi jogok337 tiszteletben tartásának követelményére magán az Egyházon belül is. Itt kétirányú lelkipásztori feladat adódik, az egyik az emberi jogok keresztény alapjainak hirdetése, a másik pedig megsértésük leleplezése;338 mindazonáltal „a hirdetés mindenkor fontosabb a leleplezésnél; a kritikai funkció nem ment fel a hirdetés kötelezettsége alól, mert amaz ez utóbbiból nyeri szilárdságát és magasabb rendű ösztönző erejét”.339 E munka hatékonyabb lehet, ha nyitott az ökumenikus együttműködésre, a többi vallással való párbeszédre, megfelelő kapcsolatokra az állami és egyéb szervekkel nemzeti és nemzetközi szinten. Az Egyház mindenekfelett az Úrnak és Szentlelkének segítségében bízik: ha a Szentlélek a szívekben lakik, akkor megvan a legbiztosabb garancia az igazságosság és az emberi jogok tiszteletben tartására, s ezáltal a béke munkálására: „Az Egyháznak az Úrtól kapott küldetése jegyében mindenkor maradandó feladata volt, hogy elősegítse az igazságosságot és a békét, s hogy az evangélium világosságával és kovászával áthassa a társadalmi lét minden területét.”340
NEGYEDIK FEJEZET
AZ EGYHÁZ TÁRSADALMI TANÍTÁSÁNAK ALAPELVEI
I. A TÁRSADALMI TANÍTÁS JELENTŐSÉGE ÉS EGYSÉGE
160. A katolikus társadalmi tanítás valóságos és sajátos alapköveit az Egyház társadalomtanának elvei341 alkotják. Ezek: az emberi személy méltóságának az előző fejezetben tárgyalt elve, amely megalapozza a társadalmi tanítás összes többi elvét és tartalmát;342 a közjó, a szubszidiaritás és a szolidaritás elve. Ezen elvek az emberről szóló, az értelem és a hit által megismert teljes igazság kifejeződései, amelyek mint ilyenek „az evangéliumi üzenetnek és a belőle eredő követelményeknek – melyeket a főparancs, az Isten és az embertárs iránti szeretet parancsa és az igazságosság foglal össze – és a közösségi élet problémáinak találkozásából származnak”.343 Az Egyház a Szentlélek világosságánál, hitbeli hagyományára bölcsen reflektálva volt képes elvégezni ezeknek az elveknek egyre pontosabb megalapozását és megformálását, olyképpen, hogy fokozatosan bontakoztatta ki őket abban a történelmi folyamatban, melynek során minden erejével törekedett koherens válaszokat adni a kor kihívásaira és a társadalmi élet állandó fejlődésére. 161. Ezek az elvek általános és megalapozó jellegűek, így a társadalmi valóságot a maga összetett mivoltában tekintik, a közeli, közvetlen személyközi viszonyoktól kezdve a politika, a gazdaság és a jog által közvetített kapcsolatokig, a közösségek és csoportok viszonyaitól egészen a népek és nemzetek közötti kapcsolatokig. Időbeli állandóságuk és egyetemes jelentőségük következtében az Egyház úgy mutathatja fel ezeket az elveket, mint első, alapvető viszonyítási paramétereket a társadalmi jelenségek értelmezéséhez és értékeléséhez, amelyek azért szükségesek, mert mindenfajta körülmények közepette képesek bemutatni a társadalmi cselekvés elemzésének és irányításának kritériumait. 162. A társadalmi tanítás alapelveit egységes mivoltukban, összefüggésükben és egymáshoz kapcsolódásukban kell szemlélni. E követelmény gyökere az, hogy maga az Egyház társadalmi tanításának egységes tanrendszer-jelleget tulajdonít, mint amely tanítás a társadalmi valóságokat szerves egységben értelmezi.344 Amikor a figyelmet külön-külön az egyes alapelvekre irányítjuk a maguk sajátos mivoltában, ennek nem szabad részleges, téves alkalmazásukhoz vezetnie, ami mindig akkor fordul elő, ha úgy hivatkoznak egy-egy alapelvre, mintha az nem egy artikulált, s egyúttal az összes többivel kapcsolatban álló valami volna. Akár egyetlen társadalmi alapelv elméleti elmélyítése vagy alkalmazása is világosan kidomborítja kölcsönös egymásrautaltságukat, egymást kiegészítő jellegüket és egymáshoz kapcsolódásukat. Az Egyház társadalmi tanításának ezen alapelvei nemcsak maradandó eszmei örökséget jelentenek, hanem a keresztény üzenetnek is nagyon lényeges részét alkotják, így mindenki számára lehetséges utakat mutatnak a jó és hitelesen megújított társadalmi élet felépítéséhez.345 163. A társadalmi tanítás alapelveinek együttese a társadalmi valóság olyan első megközelítésben vett artikulációját adja, amely minden lelkiismeretet arra szólít és hív meg, hogy szabadon és teljes felelősséggel együttműködjön minden emberrel és minden emberért. Az ember ugyanis nem képes kivonni magát a társadalmi lét valóságának és értelmének kérdése alól, lévén hogy már maga a társadalom sem az egyén saját létén kívülálló valóság. Ezek az elvek mélységes erkölcsi jelentőséggel bírnak, mivel a közösségi élet végső rendezőelveire utalnak vissza. Teljes megértésükhöz szükséges hozzájuk szabnunk cselekvésünket, és az általuk megjelölt fejlődés útján az emberhez méltó élet felé tartanunk. A nagy közösségi alapelvekben rejlő erkölcsi követelmény vonatkozik egyrészt az egyének személyes cselekvésére, mert ők a társadalmi élet első és pótolhatatlan felelős alanyai minden szinten, másrészt vonatkozik a törvények, viselkedési normák és civil szervezetek által megjelenített intézményekre, tekintettel ezeknek ama képességére, hogy sokak döntéseit hosszú időre befolyásolják és meghatározzák. Az alapelvek emlékeztetnek arra, hogy a történelmi léttel bíró társadalom a benne közreműködő valamennyi személy szabadságának összetalálkozásából ered, akik döntéseikkel és cselekedeteikkel járulnak hozzá e társadalom építéséhez, vagy éppen elszegényítéséhez.
II. A KÖZJÓ ELVE a) A közjó fogalmának jelentése és főbb tartalmi elemei 164. A közjó alapelve – amelyhez a társadalmi élet minden elemének igazodnia kell avégből, hogy elnyerje teljes értelmét – valamennyi személy méltóságából, egyszeri voltából és egyenlőségéből ered. Első megközelítésben és tág értelemben véve a közjón „azon társadalmi feltételek összességét” értjük, „amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket”.346 A közjó nem egyszerűen a társadalomtest minden tagját megillető részleges javak összessége. Mivel mindenkié együtt és külön-külön, s az is marad, a közjó: közös dolog lévén oszthatatlan; csak együtt érhető el, növelhető, őrizhető meg a jövőben is. Ahogy az egyén erkölcsi cselekvése jó tettekben valósul meg, úgy a társadalmi cselekvés a közjó megvalósításában válik érzékelhetővé. Következésképp a közjó az erkölcsi jó társadalmi, közösségi dimenziójaként fogható fel. 165. Az a társadalom, amely az együttélés minden szintjén maradandóan az embert akarja szolgálni, a közjót mint minden ember és az egész ember javát jelöli meg elsőséget élvező céljaként.347 A személy saját magában, figyelmen kívül hagyva, hogy lényének lényegi eleme a másokkal és másokért való létezés, nem képes megtalálni teljességét. Ez az igazság nem pusztán a társadalmi kapcsolatok különféle szintjein való egyszerű együttélésre készteti a személyt, hanem arra is, hogy szüntelenül a társadalmi élet létező formáiban fellelhető jóra, értelmesre, igazra törekedjen, nemcsak elméleti, de gyakorlati módon is. A közösségiséget kifejező formák közül – a családtól a társadalmi közvetítő csoportig, a társaságig, a gazdasági vállalkozásig, a városig, a vallásig, az államig, s végül a népek és nemzetek közösségéig – egyetlenegy sem kerülheti meg sajátosan rá vonatkozó kötelezettségét a közjó iránt, mivel ez létezésének lényege és fennállásának hiteles értelme.348 b) Mindenki felelős a közjóért 166. A közjó követelményei az adott kor társadalmi adottságaiból erednek, továbbá szoros kapcsolatban vannak a személynek és alapvető jogainak tiszteletben tartásával és mindenoldalú fejlesztésével.349 Ezek a követelmények mindenekelőtt a béke iránti elkötelezettségre vonatkoznak, valamint az államhatalom megszervezésére, a szilárd jogrendre, a környezet védelmére és olyan lényeges szolgáltatások biztosítására, amelyek némelyike egyúttal az emberi jogok körébe tartozik, mint az élelmezés, a lakás, a munka, az oktatás, a kultúrához való hozzáférés, a közlekedés, az egészség, a szabad információáramlás és a vallásszabadság.350 Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy minden nép tartozik hozzáadni a maga hozzájárulását az egész emberiség, illetve a jövendő nemzedékek közjaváért való valódi nemzetközi együttműködéshez.351 167. A közjó kötelezettséget ró a társadalom minden tagjára, és senki sem vonhatja ki magát az alól, hogy képességeinek megfelelően annak megvalósításáért és kibontakozásáért munkálkodjon.352 A közjót csak a maga egészében lehetséges kibontakoztatni; nem redukcionista elképzelések szerint – azaz alárendelve a közjót a belőle nyerhető részleges előnyöknek –, hanem csupán olyan szemlélet alapján, amely a legszélesebb körű felelősségvállalásra törekszik. A közjó az ember legmagasabb rendű hajlamainak felel meg,353 mégis igen nehezen érhető el, mivel azt követeli, hogy az ember képes legyen állandóan úgy keresni a másik javát, mint önmagáét. Ugyanakkor mindenkinek megvan az a joga is, hogy a közjó keresése nyomán kialakuló társadalmi életkörülmények haszonélvezője legyen. Ma is időszerű XI. Piusz tanítása: „el kell érni, hogy a megtermelt javak elosztása a közjó, vagyis a társadalmi igazságosság szabályainak megfelelően álljon helyre és azokhoz igazodjék, mert minden normális ember tudja, hogy ma az elosztás rendjét a néhány dúsgazdag és megszámlálhatatlan szegény ember közötti mérhetetlenül nagy különbség következtében súlyos mértéktévesztés nyomorítja meg”.354 c) A politikai közösség feladatai 168. A közjó elérése iránti felelősség az egyes személyeken túl az államra is vonatkozik, mivel a politikai tekintély létének értelme a közjó.355 Az állam tartozik szavatolni annak a civil társadalomnak az összetartó erejét, egységességét és szervezettségét, amelynek kifejeződése,356 hogy a közjó valamennyi állampolgár közreműködésével valósulhasson meg. Az egyes ember, a család és a köztes testületek nincsenek abban a helyzetben, hogy teljes kifejlődésüket saját erejükkel elérjék; ebből ered a politikai intézmények szükségessége, amelyek célja a személyek számára hozzáférhetővé tenni a szükséges anyagi, kulturális, erkölcsi és lelki javakat, hogy valóban emberi életet éljenek. A társadalmi élet végcélja a történelmileg megvalósítható közjó.357 169. A közjó biztosítása érdekében minden ország kormányzatának sajátos feladata, hogy a különböző részérdekeket összhangba hozzák az igazságosság alapján.358 A közhatalom egyik leginkább összetett funkciója a csoportok és egyének részérdekeinek korrekt összebékítése. Egyébiránt pedig ne feledjük, hogy a demokratikus államban, ahol a döntéseket rendszerint a közakarattal választott képviselők többségi alapon hozzák, a kormányzatra az a kötelezettség is hárul, hogy országuk közjavát ne csupán a többség által meghatározott irány alapján szabják meg, hanem legyenek tekintettel a civil közösség minden tagjának tényleges javára, ideértve a kisebbségi helyzetben élőket is. 170. A társadalom közjava nem öncél, értékét a személy végső céljának eléréséhez, illetve az egész teremtés egyetemes javához való viszonya szabja meg. A teremtmények végső célja Isten, és a közjót semmilyen megfontolásból sem lehetséges megfosztani transzcendens dimenziójától, amely túllép a közjó történelmi célján, és egyben be is teljesíti azt.359 A közjónak ez a távlata a Jézus húsvétjába vetett hit erejében éri el teljességét: ez világítja meg a maga teljességében az emberiség valódi közjavának megvalósítását. Történelmünk – az emberi sors felemelésére tett egyéni és közösségi erőfeszítések története – Jézusban veszi kezdetét, és benne éri el csúcspontját. Minden valóság, így az emberi társadalom is az ő jóvoltából, őáltala és reá tekintve képes eljutni legfőbb javához, beteljesedéséhez. A tisztán történeti és anyagelvű szemlélet a közjót pusztán társadalmi-gazdasági jólétté fokozná le, és ezzel megfosztaná mindennemű transzcendens céltól, azaz önnön létének mélyebb értelmétől.
III. A JAVAK EGYETEMES RENDELTETÉSE
a) Eredete és jelentősége 171. A közjó sokféle összetevője közül a javak egyetemes rendeltetésének elve közvetlenül adott jelentőséggel rendelkezik: „Isten a földet minden kincsével együtt minden ember és minden nép használatára rendelte, ezért a teremtett javaknak ugyanazon ésszerű elv szerint, mégpedig a szeretettől kísért igazságosságtól irányítva kell eljutniuk mindenkihez.”360 Ez az alapelv azon a tényen alapul, hogy „eredetét tekintve minden jó magának Istennek a műve, aki a földet és az embert teremtette, és aki a földet az embernek adta, hogy munkájával uralja és élvezze gyümölcseit (vö. Ter 1,28–29). Isten a földet az egész emberi nemnek adta, hogy a föld az emberiség valamennyi tagját éltesse, anélkül, hogy bárkit is kizárt volna ebből, vagy előnyben részesített volna. Ebben rejlik a földi javak egyetemes rendeltetésének gyökere. A föld, termékenysége okán és ama képessége miatt, hogy kielégíti az ember szükségleteit, Isten első ajándéka az emberi élet fenntartása céljából.”361 A személy nem mondhat le az anyagi javakról, amelyek megfelelnek elsődleges szükségleteinek, és léte alapvető feltételei; nélkülözhetetlenek számára, hogy táplálkozzék és növekedjék, hogy kommunikáljon és társas lény legyen, valamint hogy követni tudja legmagasabb rendű célját, amelyre meghívást kapott.362 172. A javak egyetemes rendeltetésének elvén alapul a javak használatához való jog egyetemessége. Minden embernek rendelkeznie kell azzal a lehetőséggel, hogy élvezze a mindenoldalú fejlődéséhez szükséges jólétet: a javak közös használatának alapelve „az etikai-társadalmi berendezkedés egészének legfőbb elve”,363 és „a keresztény társadalmi tanítás jellegzetes elve”.364 Ebből a megfontolásból az Egyház kötelességének tartotta, hogy ezen elv természetét és sajátosságait pontosan körvonalazza. Mindenekelőtt természetjogi, az ember természetébe írott elvről, másként természet adta jogról van szó, nem pedig egy pusztán pozitív jogról, amely a történelem esetlegességéhez kötött.365 Belsőleg tartozik hozzá az egyes személyekhez, minden személyhez, és a javakkal kapcsolatos bármiféle emberi beavatkozással, ezek bárminő jogi szabályozásával, valamint minden gazdasági, társadalmi rendszerrel és módszerrel szemben prioritást élvez: „Minden egyéb jog, még a javak birtoklásához és szabad cseréjéhez való jog is ennek az elvnek van alárendelve, olyannyira, hogy az előbbiek egyáltalán nem gátolhatják érvényesülését, sőt egyenesen elő kell segíteniük azt. Épp ezért súlyos és halaszthatatlan társadalmi kötelesség e jogok eredeti rendeltetésüknek megfelelő értelmezése.”366 173. A javak egyetemes rendeltetését kimondó elv konkrét, különböző kulturális és társadalmi körülmények szerinti érvényesítése feltételezi, hogy ennek módjai, határai és célkitűzései pontosan meg legyenek határozva. Az egyetemes rendeltetés és használat nem azt jelenti, hogy az teljességgel az egyes ember vagy minden ember szabad belátására lenne bízva, sem pedig azt, hogy egy adott dolog külön-külön mindenkié vagy együttesen mindenkié lenne, és így állna rendelkezésre. Ha ugyanis igaz, hogy mindenki a javak használatához való joggal születik, akkor az is igaz, hogy eme jog méltányos és rendezett gyakorlásának biztosításához szabályozó intézkedésekre, nemzeti és nemzetközi megállapodásokra, a joggyakorlást meghatározó és részleteit megszabó jogi szabályozókra van szükség. 174. A javak egyetemes rendeltetésének elve olyanfajta gazdasági koncepció kimunkálására serkent, amelynek ösztönzői – morális értékek. Ez lehetővé teszi, hogy mindig szem előtt maradjon a javaknak mind az eredete, mind a célja, avégből, hogy egy igazságos és szolidáris világ jöjjön létre, amelyben a gazdagság megszerzése pozitív szerepet tud játszani. Ugyanis a gazdagság ezt a képességét olyan formák sokféleségében fejti ki, amelyek a gazdagságot magát mint egy teremtő folyamat eredményét mutatják fel. Ez a folyamat pedig a rendelkezésre álló természeti és természetből eredő erőforrások olyan technikai-gazdasági feldolgozása, amelyet a kezdeményezőkészség, a tervező tehetség és az emberi munkavégzés vezérel, és ami alkalmas arra, hogy az emberek és népek jólétének gyarapítására fordítsák, valamint arra, hogy megakadályozza emberek és népek kizárását a javakból, s meggátolja kizsákmányolásukat. 175. A javak egyetemes rendeltetése olyan közös erőfeszítésre hív fel, amelynek célja, hogy valamennyi ember és nép számára elérhetők legyenek a teljes körű fejlődéséhez szükséges életfeltételek, s így valamennyien hozzá tudjanak járulni olyan emberségesebb világ megvalósításához, „amelyben mindenki adhat és kaphat, amelyben egyesek előbbre jutása többé nem gátolja mások fejlődését, illetve nem ad alkalmat mások elnyomására”.367 Ez az elv megfelel annak az állandó evangéliumi felhívásnak, amely minden korban szól egyénekhez és közösségekhez, akik állandóan ki vannak téve a birtoklási vágy kísértésének, amelynek az Úr Jézus önként vetette alá magát (vö. Mk 1,12–13; Mt 4,1–11; Lk 4,1–13), éppen azért, hogy megmutassa az utat, ahogyan ez a kísértés az ő kegyelme segítségével legyőzhető. b) A javak egyetemes rendeltetése és a magántulajdon 176. Az ember munkája során értelmét használva uralma alá hajtja és méltó lakhelyévé teszi a földet: „Ilyen módon tulajdonába vesz egy darab földet, amelyet munkájával szerzett meg. Ez a magántulajdon eredete.”368A magántulajdon és a javak magánbirtoklásának egyéb formái „biztosítják mindenki számára a személyes és családi autonómiához szükséges teret, s ezeket úgy kell tekinteni, mint az emberi szabadság meghosszabbítását. Azzal, hogy feladat- és felelősségvállalásra ösztönöznek, az emberi szabadságjogok egyik feltételét hozzák létre.”369 A magántulajdon a ténylegesen közösségi és demokratikus gazdaságpolitika lényegi eleme és a helyes társadalmi rend biztosítéka. A társadalmi tanítás követelménye, hogy a javak birtoklására mindenkinek egyformán lehetősége legyen,370s így legalábbis valamilyen mértékben mindenki tulajdonossá váljon, és kizárja „az áttekinthetetlen közös birtokláshoz” való bármifajta visszatérést.371 177. A keresztény hagyomány azonban a magántulajdonhoz való jogot soha nem ismerte el abszolút és érinthetetlen jognak, „ellenkezőleg, mindig szélesebb összefüggésébe illesztve tekintette, úgy, mint minden ember jogát az egész teremtés javainak használatára; a magántulajdon jogát úgy értelmezte, mint ami alá van rendelve a javak közös használatához való jognak és egyetemes rendeltetésüknek.”372 A javak egyetemes rendeltetésének elve megerősíti mind Isten teljes körű, örök uralmát minden létező dolog felett, mind pedig azt a követelményt, hogy a teremtett világ javai minden ember és az egész emberiség fejlődésére irányuljanak és arra legyenek rendelve.373 Ez az elv nincs ellentétben a magántulajdon jogával,374 de rámutat szabályozásának szükségességére. A magántulajdon ugyanis, bármilyenek is a rá vonatkozó szabályozók és jogi normák konkrét formái, lényegét tekintve eszköz csupán a javak egyetemes rendeltetésének alapelvéhez viszonyítva, tehát végső soron nem végcél, hanem eszköz.375 178. Az Egyház társadalmi tanítása azzal, hogy egyértelműen utal a közjó nélkülözhetetlen követelményeire,376 mindenfajta magántulajdon közösségi funkciójának felismerésére buzdít:377 Az ember „az általa jogosan birtokolt külső dolgokat nem tekintheti kizárólag személyes tulajdonának, hanem közös dolgoknak, abban az értelemben, hogy ezek nemcsak neki, de másoknak is képesek hasznára lenni.”378 A javak egyetemes rendeltetése jogos tulajdonosaik számára bizonyos korlátozást jelent használatukat illetően. Az egyén nem cselekedhet anélkül, hogy ne venné számításba saját erőforrásai használatának következményeit; úgy kell munkálkodnia, hogy személyes és családi hasznán túl a közjót is szolgálja. Ebből adódik a tulajdonosoknak az a kötelessége, hogy javaikat ne inaktív, holt vagyonként tartogassák, hanem fordítsák produktív cselekvő erővé, akár úgy is, hogy rábízzák olyanokra, akik képesek és akarják a termelés szolgálatába állítani azokat. 179. A jelen történelmi kor a legutóbbi időkig teljesen ismeretlen javakat bocsátott a társadalom rendelkezésére, ez pedig arra kötelez, hogy újraértelmezzük a földi javak egyetemes rendeltetésének alapelvét; szükségessé teszi az elv olyan irányú kiterjesztését, amely magában foglalja az új keletű gazdasági és technikai fejlődés eredményeit is. A tudományból, a technológiai tudásból származó újszerű javak birtoklása egyre döntőbbé válik, mivel „az ipari országok gazdagsága sokkal inkább ezeknek, mint a természeti forrásoknak a birtoklásán alapul”.379 Az újfajta technológiai és tudományos ismereteket az ember elsődleges igényeinek szolgálatába kell állítani, hogy az emberiség közös öröksége fokozatosan növekedhessen. Ennek érdekében a javak egyetemes rendeltetését kimondó elv mind teljesebb megvalósítása nemzetközi szintű cselekvést és valamennyi ország tervszerű kezdeményezését kívánja: „Le kell rombolni azokat az akadályokat és monopóliumokat, amelyek számos nemzetet szorítanak a fejlődés perifériájára, továbbá minden ember és minden nép számára biztosítani kell azokat az alapvető feltételeket, amelyek a fejlődésbe való bekapcsolódásukat segítik elő.”380 180. Jóllehet a gazdasági és társadalmi fejlődés folyamán nagy jelentőségre tesznek szert bizonyos, a múltban ismeretlen tulajdonformák, nem feledkezhetünk meg a hagyományosakról sem. Az egyéni tulajdon nem az egyetlen módja a javak birtoklásának, a közös tulajdonlás ősi formája szintén igen nagy fontossággal bír. Jóllehet jelen van a gazdaságilag fejlett országokban is, mégis különösen az elmaradottabb népek társadalmi szerkezetét jellemzi. Az ilyen fajta tulajdon olyan mélyen átjárja ezeknek a népeknek a gazdasági, kulturális, politikai életét, hogy fennmaradásuk és jólétük alapvető összetevőjét jelenti. A közösségi tulajdon védelme és értékelése természetesen nem feledtetheti, hogy ennek a tulajdonformának szintén fejlődnie kell. Ha úgy működik, hogy csupán önnön fennmaradását biztosítja, az a veszély fenyegeti, hogy szorosan a múlthoz kötődik, s így kompromittálódik.381 Különösen a fejlődő országokban, valamint a kollektivizmus rendszeréből, illetve a gyarmati sorból felszabaduló országokban mindig is alapkérdés a föld méltányos felosztása. A mezőgazdasági térségeken a munkaerőpiac és a hitelfelvétel biztosította lehetőség a földszerzéshez szükséges előfeltétele a többi javak, illetve szolgáltatások megszerzésének. Ez a lehetőség, túl azon, hogy a környezetvédelem hatékony útja, még gyenge kormányzati rendszerrel működő országokban is a társadalmi biztonság megvalósítható lehetőségét jelenti.382 181. A tulajdonosra nézve, legyen az akár magánszemély, akár közösség, egy sor objektív előny származik a tulajdonból: jobb életkörülmények, biztonságos jövő, a választási lehetőségek szélesebb köre. Másrészt azonban egy sor hamis illúzióval kecsegtető ígéret és kísértés is társulhat hozzá. Az az ember vagy közösség, aki vagy amely odáig jut, hogy abszolutizálja a tulajdon jelentőségét, végeredményként a legdurvább rabszolgaságot tapasztalja meg. Ezen a téren a birtoklás semmilyen formáját sem lehet közömbösnek tekinteni, mivel olyan hatást gyakorol mind az egyénekre, mind az intézményekre, hogy az a tulajdonos, aki meggondolatlan módon bálványt csinál saját javaiból (vö. Mt 6,24; 19,21–26; Lk 16,13), maga lesz amazok birtokává és szolgájává.383 Csak akkor vagyunk képesek az anyagi javaknak hasznos, emberek és népek növekedését szolgáló eszközszerepet tulajdonítani, ha felismerjük, hogy Istentől, Teremtőjüktől függenek, és ebből következően a közjóra irányozzuk be őket. c) A javak egyetemes rendeltetése és a szegények előnyben részesítése 182. A javak egyetemes rendeltetésének alapelve megköveteli, hogy különösen nagy gondot fordítsunk a szegényekre, a peremhelyzetben lévőkre, illetve azokra, akiket életkörülményeik akadályoznak a megfelelő fejlődésben. Erre nyúlik vissza a szegények előnyben részesítésének elve a maga teljes súlyával.384 „Olyan kedvezés, olyan, a keresztény szeretet gyakorlásával biztosítandó sajátos elsőség ez, amelyről az egész egyházi hagyomány tanúskodik. Érinti az egyes keresztény embernek mint Krisztus követőjének életét, de ugyancsak vonatkozik a társadalmi felelősségre, valamint az abból következő, az életvitel, a tulajdon, a javak használata körüli döntésekre. Napjainkban pedig, tekintettel a társadalmi problémák világméretűvé válására, ennek a megkülönböztetett szeretetnek, az általa sugallt döntésekkel egyetemben, mindenképpen ki kell terjednie az éhezők, a koldusok, a hajléktalanok, az egészségügyi ellátást nélkülözők, s mindenekelőtt a jövő kilátástalanságában élő emberek mérhetetlen tömegére.”385 183. A nyomorúság az ember meggyengült állapotának és megváltásra szoruló voltának kézzel fogható jele.386 Ezzel vállalt közösséget a Megváltó Krisztus, aki azonosult „a legkisebbekkel testvérei közül” (Mt 25,40.45): „Jézus Krisztus arról ismeri fel választottait, hogy mit tettek a szegényekért. Mert „a szegényeknek hirdetik az evangéliumot” (Mt 11,5), és ez Krisztus jelenlétének a jele.”387 Jézus mondja: „Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek” (Mt 26,11; vö. Mk 14,7; Jn 12,8), ami nincs ellentétben azzal, hogy az ember a szegények szolgálata közben is őfelé fordul. A keresztény realizmus miközben nagyra értékeli a szegénység felszámolására tett dicséretes erőfeszítéseket, óv azoktól a messianisztikus ideológiai nézetektől, amelyek azt az illúziót táplálják, hogy a szegénység problémája teljes egészében kiiktatható a világból. Ez csak Krisztus visszatérésekor valósul majd meg, amikor ismét és mindörökre velünk lesz. Addig azonban a szegények reánk vannak bízva, és életünk végén ezen felelősségvállalásunk alapján nyerjük el ítéletünket (vö. Mt 25,31–46): „Urunk figyelmeztet bennünket, hogy el leszünk tőle választva, ha elmulasztunk segíteni a szegények és kicsinyek súlyos szükségében, akik az ő testvérei.”388 184. Az Egyház szegények iránti szeretete a boldogságok evangéliumából, Jézus szegénységéből és a szegények iránt tanúsított figyelméből merít ösztönzést. Ez a szeretet kiterjed az anyagi szegénységre, a kulturális és vallási nélkülözésre egyaránt.389 Az Egyház „a kezdetektől fogva, sok tagjának mulasztása ellenére sem szűnik meg azon munkálkodni, hogy könnyítsen terhükön, védelmezze és felszabadítsa őket. Teszi ezt számos jótékonysági intézményén keresztül, amelyek mindig és mindenütt nélkülözhetetlenek maradnak.”390 Az Egyház az „ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” evangéliumi tanácsból merít (Mt 10,8), amikor azt tanítja, hogy az emberek közösségében a felebarátot meg kell segíteni különféle súlyos testi és lelki szükségleteiben: „E tettek közül a szegényeknek adott alamizsna a testvéri szeretet egyik fő tanúságtétele, ugyanakkor az igazságosság gyakorlása, ami tetszik Istennek”,391 akkor is, ha a szeretet gyakorlása nem korlátozódik az alamizsnálkodásra, magában foglalja azt is, hogy a szegénység kérdésének társadalmi és politikai vetületére fordítsuk figyelmünket. A szeretet és az igazságosság viszonyára vonatkozóan az Egyház tanítása mindig emlékeztet arra, hogy „amikor a nélkülözők számára szükséges dolgokat adunk, nem a magunk javait osztogatjuk nekik, hanem azt adjuk oda, ami az övék: nem is annyira a szeretet cselekedete ez, mint inkább az igazságosságból fakadó kötelesség teljesítése”.392 A zsinati atyák is erőteljesen sürgetik e kötelesség teljesítését, „hogy ne szeretetadományként adjuk azt, amivel már eleve, az igazságosság alapján is tartozunk”.393 Bizonyos, hogy „a szegények szeretete összeegyeztethetetlen a gazdagság mértéktelen szeretetével vagy önző használatával”.394
IV. A SZUBSZIDIARITÁS ELVE
a) Eredete és jelentése 185. A szubszidiaritás az Egyház társadalmi tanításában a legállandóbb és legjellegzetesebb alapelvek egyike az első nagy társadalmi körlevél megjelenése óta.395A személy méltóságának elősegítése lehetetlen, ha figyelmet kívül hagyjuk a családot, a társadalmi csoportokat és társulásokat, a konkrét helyi szerveződéseket, röviden: a gazdasági, társadalmi, kulturális, a sporttal, a kikapcsolódással összefüggő, a szakmai, valamint a politikai csoportképződés formáit, amelyeket a személyek spontán módon hoznak létre és tesznek alkalmassá a valódi társadalmi növekedésre.396 A személyek, illetve a köztes közösségek kapcsolatainak együtteseként értelmezett civiltársadalom szférája ez, amely kapcsolatok „az állampolgár teremtő szubjektivitásának” köszönhetően, spontán módokon jönnek létre,397 és hálózatuk átszövi a társadalom szövetét. Ez alkotja a személyek valódi közösségének alapját, mert lehetővé teszi, hogy az emberek megismerjék a közösségiség magasabb szintű formáit.398 186. Az Egyház a közösségiség ezen eredeti formái védelmének és fejlesztésének követelményét a „Quadragesimo anno” kezdetű körlevélben hangsúlyozta, amelyben a szubszidiaritást a lehető legfontosabb társadalomfilozófiai alapelvként mutatta be. „Amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.”399 Ezen elv alapján tehát a magasabb szintű szerveződéseknek az alacsonyabb szintűek irányában segítő (subsidium), vagyis támogató, előmozdító, fejlesztő magatartást kell tanúsítaniuk. Így a köztes társadalmi testületek megfelelően képesek ellátni a rájuk tartozó funkciókat anélkül, hogy jogtalan engedményeket kényszerülnének tenni magasabb szintű társadalmi csoportosulásoknak, amely esetben végül is ezek bekebeleznék és helyettesítenék a kisebbeket, s az utóbbiak azt tapasztalnák, hogy megtagadják tőlük sajátos méltóságukat és elveszik életterüket. A szubszidiaritás pozitív értelmének – azaz a kisebb társadalmi egységek gazdasági, intézményi és törvényhozói szintű támogatásának – megfelelője tehát a másik oldalon egy sor negatív követelmény, amelyek azt a kötelességet róják az államra, hogy tartózkodjék minden olyan lépéstől, ami ténylegesen korlátozná a társadalom e lényegalkotó kisebb sejtjeinek életterét. Ezek kezdeményező készségét, szabadságát és felelősségét elnyomni – tilos. b) Konkrét vonások 187. A szubszidiaritás elve védelmezi a személyeket a felsőbb társadalmi tekintélyek visszaélésétől, míg emezeket arra ösztönzi, hogy segítsék az egyéneket és a köztes csoportokat saját feladataik teljesítésében. Ez az elv abból adódik, hogy minden személy, minden család és köztes szervezet rendelkezik valami olyan eredeti sajátossággal, amit éppen ő nyújt a közösségnek. A tapasztalat pedig azt tanúsítja, hogy a szubszidiaritás tagadásával vagy – a demokratizálódás követelményére és a társadalom minden tagjára vonatkozó egyenlőség követelményére való hivatkozással történő – korlátozásával a szabadság és a kezdeményezés szelleme csökken, s olykor meg is semmisül. Ellentétesek a szubszidiaritás elvével a központosítás, a bürokrácia, az atyáskodó beavatkozás formái, az állam, az állami apparátus igazságtalan, indokolatlan és túlzott jelenléte. „Az atyáskodó állam a közvetlen beavatkozással és azzal, hogy elveszi a közösségi és közösség iránti felelősséget, az emberi erők elfecsérlését és az államapparátus mértéken felüli növekedését idézi elő, amelyet inkább a bürokrácia logikája irányít, semmint a ráutaltak szolgálatának gondja, s költségei is óriásira duzzadnak.”400 A magánkezdeményezés, így a gazdasági kezdeményezések elismerésének, illetve társadalmi szerepük elismerésének hiánya vagy elégtelen volta, illetve a monopólium – a szubszidiaritás elvének lábbal tiprása. Ellenben megfelel a szubszidiaritás-elv érvényesülésének a személy és a család elsőbbségének elismerése és hatékony támogatásuk; a társulások és köztes szerveződések tiszteletben tartása saját alapvető döntéseikben, illetve mindazokban az ügyekben, amelyeket nem helyes másokra átruházni, sem mások által bekebelezni; továbbá a magánkezdeményezés bátorítása olyan módon, ami által minden társadalmi szerveződés megmarad, éspedig éppen a maga sajátossága révén, a közösség szolgálatában; a társadalom pluralisztikus tagolódása és e sokféle életerejének aktív jelenléte; az emberi jogok és a kisebbségek védelme; a bürokrácia és az adminisztráció decentralizálása; az állami és magánszféra olyan egyensúlya, amelynek következménye a magánszféra közösségi funkciójának elismerése; az állampolgárnak mint az ország politikai és társadalmi valósága részesének méltányos felelősséggel való felruházása. 188. Vannak olyan körülmények, amelyek az állam hiánypótló funkciójának gyakorlása mellett szólnak.401 Gondolunk például azokra a körülményekre, amelyek szükségessé teszik, hogy az állam maga segítse a gazdaságot, amikor a polgárok közössége képtelen önálló kezdeményezésre; gondolunk aztán a súlyosan méltánytalan és igazságtalan helyzetekre, amikor csak az állami beavatkozás teremthet méltányosabb, igazságosabb és békésebb körülményeket. A szubszidiaritás elvének fényében azonban az intézmények helyettesítő szerepét nem szabad meghosszabbítani és a kényszerhelyzeteken túlmenően kiterjeszteni, s azt csak a helyzet kivételes volta teheti indokolttá. Mindenesetre a helyesen értett közjó – melynek követelményei semmilyen módon nem állhatnak ellentétben a személyek és közösségük fő kifejezésformáinak elsőségével – kell legyen az a kritérium, amelynek alapján a szubszidiaritás-elv alkalmazásáról döntés születik.
V. A RÉSZVÉTEL ELVE a) Jelentése és jelentősége 189. A szubszidiaritás sajátos következménye a részvétel elve,402 ami lényegében egy sor olyan cselekvésben jut kifejezésre, amelyek által az állampolgár egymagában vagy másokkal társulva, közvetlenül vagy képviselői útján hozzájárul annak a polgári közösségnek a kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai életéhez, amelyhez tartozik.403 A részvétel tudatos, felelős és a közjót szem előtt tartó gyakorlása mindenkinek kötelessége.404 Ez az elv nem határolható be és nem korlátozható a társadalmi élet egyes meghatározott területeire, tekintettel arra, milyen óriási jelentősége van, elsősorban az ember fejlődésére nézve, olyan közegekben, mint a munka világa, a gazdasági tevékenységek a maguk belső dinamizmusával,405 az információ, a kultúra, és – ami a legfontosabb – tekintettel jelentőségére a társadalmi és a politikai életben, egészen addig a legmagasabb szintig, amelytől valamennyi nép szolidáris nemzetközi közösség építéséért vállalt együttműködése függ.406 Ez a távlat elkerülhetetlenné teszi a részvételnek, elsősorban a hátrányos helyzetűek részvételének támogatását, valamint a politikai vezetés rotációs lecserélését, hogy elkerülhető legyen rejtett privilégiumok kialakulása. Továbbá erős erkölcsi tartásra van szükség, mivel a közéleti tisztségviselés minden ember közjóért érzett közös felelősségének a megjelenítése. b) Részvétel és demokrácia 190. A részvétel a közéletben nem csupán az állampolgár egyik legmagasabb rendű törekvése, aki arra hivatott, hogy polgárként szabadon és felelősen lássa el a maga feladatát másokkal együtt és másokért, hanem egyben minden demokratikus rendszer egyik pillére,407 továbbá a demokrácia tartós fennmaradásának egyik legfontosabb garanciája. A demokratikus kormányzás meghatározása ugyanis abból indul ki, hogy a nép hatalmakat és feladatokat ruház át emberekre, akik ezekkel a nép nevében, hasznára és érdekében élnek: nyilvánvaló tehát, hogy minden demokráciának a részvételre kell épülnie.408 Ez egyben azt is jelenti, hogy a polgári közösség tagjainak a maguk szintjén minden információt meg kell adni, meg kell hallgatni és bevonni őket a feladatok megoldásába. 191. A részvétel elvét az állampolgár és az intézmények minden lehetséges kapcsolatában érvényesíteni kell; ennek érdekében különös figyelmet fordítva a történelmi és társadalmi körülményekre, amelyeken belül a részvételnek konkrétan meg kell valósulnia. A tájékoztatás és a nevelés területén komoly munkát követel azoknak a kulturális, jogi és társadalmi akadályoknak a leküzdése, amelyek gátat emelnek az állampolgárnak a közössége sorsában való szolidáris részvétele elé.409 Különleges figyelmet érdemelnek ezen a téren azok a viselkedésformák, amelyek elégtelen vagy helytelen részvételi módokra, illetve a társadalmi és politikai élet minden szférája iránti közönyre ösztönzik az állampolgárt. Gondolunk itt például azokra az állampolgári törekvésekre, hogy számukra előnyösebb feltételek érdekében „alkut kössenek” az intézményekkel, mintha azok az ő egoista szükségleteik szolgálatában állnának; gondolunk továbbá a választásokon való részvétel megcsappanásának jelenségére, ami sok esetben egészen a teljes távolmaradásig terjed.410 A részvétellel kapcsolatos problémák között a legszélsőségesebb a totalitárius vagy diktatórikus államrendben élő országok esete, ahol a közéletben való részvétel elemi jogát teljességgel megtagadják, mert azt az állam elleni fenyegetésnek tekintik,411 valamint azoknak az országoknak a helyzete, ahol e jogot formálisan deklarálják, de az ténylegesen nem gyakorolható; megint máshol pedig a hivatali apparátus áttekinthetetlen szövevénye veszi el az állampolgártól a lehetőséget arra, hogy a társadalmi és politikai élet tényleges szereplőjeként lépjen fel.412
VI. A SZOLIDARITÁS ELVE
a) Jelentése és jelentősége 192. A szolidaritás elvében különleges jelentőséget kap az emberi személy lényegileg közösségi természete, a méltóság és az emberi jogok minden emberre vonatkozó egyenlősége, valamint az a közös út, amelyen az emberek és népek a mind szorosabb egysége felé haladnak. Az emberek és népek közötti kölcsönös függőség és kapcsolat tudata még soha nem volt olyan erős, mint napjainkban, és ez minden szinten megnyilvánul.413 Az információ egyidejűségén alapuló kommunikációs eszközök és módszerek, az így működő távközlési eljárások gyors szaporodása, az informatika rendkívüli fejlődése, a kereskedelmi forgalom volumenének és az információcsere tömegének növekedése azt tanúsítják, hogy az emberiség történetének kezdetétől fogva most először van lehetőség arra, legalábbis technikailag, hogy egymástól igen távol élő és ismeretlen emberek lépjenek egymással kapcsolatra. Másrészt azonban a kölcsönös függés és annak állandó növekedése mellett is máig fennállnak az egész világon a fejlett és a fejlődő országok közötti igen súlyos egyenlőtlenségek, amelyeket a kizsákmányolás, az elnyomás és a korrupció változatos formái is táplálnak; ez sok ország belső életére és nemzetközi helyzetére hat kedvezőtlenül. A személyek és népek közötti kölcsönös függés erősödő folyamatát legalább ugyanennyire intenzív erőfeszítésnek kell kísérnie erkölcsi-társadalmi téren annak érdekében, hogy elkerülhetők legyenek a világméretű igazságtalanságok átkos következményei, amelyek természetük szerint igen károsan hatnak majd vissza magukra a pillanatnyilag legkedvezőbb helyzetben lévő országokra is.414 b) A szolidaritás mint társadalmi alapelv és mint erkölcsi erény 193. Az emberek és népek közötti újszerű függőségi kapcsolatoknak, amelyek valójában a szolidaritás formái, át kell alakulniuk olyan kapcsolatokká, amelyek egyfajta valóságos és tényleges erkölcsi-társadalmi szolidaritásra irányulnak, mivel minden emberi viszonyban benne gyökerezik ez a morális követelmény. A szolidaritás tehát két egymást kölcsönösen feltételező szempontból közelíthető meg: társadalmi alapelvként415 és erkölcsi erényként.416 A szolidaritást mindenekelőtt mint társadalmi alapelvet kell értékelni, mint az intézmények olyan szervezőelvét, amelyre alapozva a „bűn struktúráit”417 – amelyek uralják a személyek és népek kapcsolatait – törvények meghozásával vagy a törvények, kereskedelmi szabályozók és rendeletek alkalmas módosításával meg kell haladni és át kell alakítani „a szolidaritás struktúráivá”. A szolidaritás továbbá valóságos és tényleges erkölcsi erény is; „nem holmi érzelem és homályos együttérzés vagy felszínes részvét a sok közeli és távoli szenvedő ember iránt, ellenkezőleg, szilárd és tartós elhatározás a közjóért való fáradozásra, azaz a munkálkodásra külön-külön és együttesen mindenki javáért, mert mindannyian felelősek vagyunk egymásért”.418 A szolidaritás az alapvető társadalmi erények csúcsán helyezkedik el, mert az igazságosság dimenziójában kap helyet, és ez olyan erény, amely kiemelkedő módon irányul a közjóra, továbbá „a felebarát javáért való munkálkodás” dimenziójában van, „evangéliumi értelemben készen arra, hogy ’elveszítsük életünket’, a másikért, ahelyett hogy kizsákmányolnánk, a másikat szolgálva, ahelyett hogy őt saját hasznunkra elnyomnánk (vö. Mt 10,40–42; 20,25; Mk 10,42–45; Lk 22,25–27)”.419 c) A szolidaritás és az emberek közös kiteljesedése 194. A társadalmi tanítás szolidaritásról szóló üzenete nyilvánvalóvá teszi, hogy a szolidaritás és a közjó között, a szolidaritás és a javak egyetemes rendeltetése között, a szolidaritás és az emberek, népek egyenlősége között, valamint a szolidaritás és a béke között szoros kapcsolat van.420 A Tanítóhivatal által széles körben használt ’szolidaritás’ fogalom421 – összefoglalóan – azt a követelményt fejezi ki, hogy az embereket és társadalmi csoportokat egyesítő kötelékek sokaságában éppen annak az emberi szabadságnak a lehetőségét ismerjük fel, melynek célja gondoskodni a közös, mindenkivel megosztott növekedésről. Az ilyen irányú kötelezettség abban a pozitív hozzájárulásban áll, amely alól a közösségi ügyekben senki nem vonhatja ki magát: hogy ott is keressük a lehetséges érintkezési pontokat, ahol a megosztás és a szétforgácsolódás van túlsúlyban, készen arra, hogy minden individualizmus és partikularizmus ellenében kiálljunk a másik javáért.422 195. A szolidaritás elve azt is magával hozza, hogy korunk embere egyre inkább tudatában kell legyen kötelességének azzal a közösséggel szemben, amelybe szorosan beletartozik: adósa ugyanis ennek a közösségnek az emberi életet élhetővé tevő létfeltételekért, mint amelyek oszthatatlan és szétszakíthatatlanul közös, kultúrából, tudományos és technikai tudásból, anyagi és nem anyagi javakból összeálló örökséget alkotnak – mindabból tehát, amit az ember létrehoz. Hasonló adósságot kell lássunk a társadalmi cselekvés olyan megnyilvánulásaiban, amelyek arra irányulnak, hogy az ember előrehaladása ne szűnjék meg, hogy útja nyitva maradjon a jelenlegi és jövendő generációk előtt is, akik mind és együttesen hivatottak szolidáris módon osztozni ugyanabban az egyetlen ajándékban. d) A szolidaritás Jézus Krisztus életében és tanításában 196. A most bemutatott távlat felülmúlhatatlan csúcspontját a Názáreti Jézus élete jelenti, az új emberé, aki az egész emberiséggel vállalt szolidaritást „egészen a kereszthalálig” (Fil 2,8): benne ismerhető fel minden korban a velünk lévő Isten hasonlíthatatlan és transzcendens szeretetének eleven jele, aki meglátja népe gyengeségét, együtt vándorol vele, üdvözíti és egységbe kapcsolja.423 Őbenne és az ő kegyelméből a társadalmi élet is – minden ellentmondásával és kétértelműségével együtt – olyannak ismerhető fel, mint ami az élet és a remény színtere, mint jele annak a kegyelemnek, amelyet Isten folytonosan és mindenkinek felkínál, és amely meghívás a megosztás magasabb rendű és közösségibb formáira. A Názáreti Jézusban ragyog fel és világosodik meg teljes jelentőségében minden ember szeme előtt a szolidaritás és a szeretet kapcsolata:424 „A szolidaritás a hit fényében tekintve arra irányul, hogy felülmúlja önmagát, olyképpen, hogy a teljes odaadás, megbocsátás és kiengesztelődés sajátosan keresztény dimenzióit ölti fel. Így a felebarát nem csupán jogokkal rendelkező, mindenkivel alapvetően egyenlő emberi lény, hanem az Atya képmása, aki Jézus vére által van megváltva, és akinek életében folyamatosan működik a Szentlélek. Ez az oka annak, hogy a másikat akkor is szeretni kell, ha ellenség, azzal a szeretettel, amellyel Isten szereti, készen érte áldozatra, még a legnagyobb áldozatra is, életünk odaadására testvéreinkért (vö. 1Jn 3,16).”425
VII. A TÁRSADALMI ÉLET ALAPVETŐ ÉRTÉKEI
a) Az alapelvek és az értékek kapcsolata 197. Az Egyház társadalmi tanítása az emberhez méltó társadalom felépítéséhez nélkülözhetetlen alapelveken kívül az alapvető értékeket is felmutatja. Az alapelvek és értékek között kétségkívül kapcsolat van, amennyiben a közösségi értékek azt az értékelést juttatják kifejezésre, amely kijár annak az erkölcsi jónak, amelynek elérésére pedig maguk az alapelvek irányulnak, amikor vonatkoztatási pontokként adódnak a társadalmi élet alkalmas szerveződése és rendezett folyása számára. Ezért az értékek a maguk részéről megkívánják egyfelől a társadalmi élet alapelveinek alkalmazását, másfelől az erények személyes gyakorlását, tehát az ezen értékeknek megfelelő etikus magatartásformákat.426 Valamennyi társadalmi érték szerves része az emberi személy méltóságának, és a személy hiteles fejlődését szolgálja; ezek – a dolog lényege szerint – a következők: az igazság, a szabadság, az igazságosság és a szeretet.427 Gyakorlásuk jelenti a biztos és szükségszerű utat a személyes tökéletesedéshez és az emberségesebb társadalmi együttéléshez. Ezek az értékek adják a nélkülözhetetlen vonatkoztatási pontot a közélet felelősei számára, akik arra hivatottak, hogy megvalósítsák „az alapvető gazdasági, politikai, kulturális és technológiai reformokat és az intézmények szükséges megváltoztatását”.428 Az evilági valóságok jogos autonómiájának tisztelete az Egyházat arra ösztönzi, hogy ne igényeljen magának szakmai kompetenciákat a földi, gyakorlati dolgok rendjében,429 ám ez ne is legyen akadálya annak, hogy hallassa szavát, rámutatva, hogy a különböző emberi döntések hogyan erősítik vagy tagadják meg ezeket az értékeket.430 b) Az igazság 198. Az ember különleges módon van elkötelezve arra, hogy folyamatosan az igazságra irányuljon, tisztelje és felelősen tanúságot tegyen róla.431 A társadalmi viszonyok terén az igazságban élésnek sajátos jelentéstartalma van; emberek közösségi együttélése ugyanis akkor rendezett, termékeny, és akkor felel meg személyi méltóságuknak, ha az igazságon alapul.432 Minél nagyobb erőfeszítést tesznek a személyek és a társadalmi csoportok arra, hogy a társadalmi problémákat az igazságnak megfelelően oldják meg, annál jobban eltávolodnak az önkénytől, és közelítenek az erkölcsiség objektív követelményeihez. Korunk igen erőteljes nevelő munkát433 és felelős erőfeszítéseket követel mindenkitől, hogy az igazság keresése – amely igazság nem redukálható a sokféle vélekedés egyikére, avagy másikára, sem a vélekedések összességére – az élet minden területén előrehaladjon, legyőzzön minden próbálkozást, amely megkísérli viszonylagossá tenni, sőt támadni az igazság követelményeit.434 Ez a probléma különösen a média és a gazdaság világát sújtja; és egyebek között a pénz felelőtlen használata jelent egyre sürgetőbb nehézségeket, ami viszont igényt teremt a személyes és társadalmi cselekvés nélkülözhetetlen áttekinthetősége és tisztessége iránt. c) A szabadság 199. A szabadság az ember istenképűségének legmagasabb rendű jele, következésképpen jele minden emberi személy magasztos méltóságának.435 „A szabadság emberek közötti kapcsolatokban valósul meg. Minden emberi személynek, mivel Isten képmására teremtetett, természetes joga, hogy szabad és felelősségteljes lényként ismerjék el; ez mindenkit a másiknak kijáró tiszteletre kötelez. A szabadság gyakorlásának joga olyan követelmény, amely elválaszthatatlan az emberi személy méltóságától”.436 A szabadság jelentése nem korlátozható a pusztán individuális szemlélet szintjére, és nem szűkíthető le a személyes szabadság önkényes, kontroll nélküli gyakorlására: „A szabadság nem az Én valamiféle öntörvényűségében, kapcsolat nélküli voltában teljesedik ki; ténylegesen csak ott létezik, ahol a személyeket az igazság és az igazságosság által szabályozott kölcsönös kapcsolatok egyesítik.”437 A szabadság fogalma csak akkor kapja meg a maga mélységét és szélességét, ha tartalmi elemeinek teljessége társadalmi szinten is biztosítva van. 200. A szabadságnak – mint minden emberi személy egyedülálló volta kifejeződésének – az értékét akkor tartják tiszteletben, ha a közösség minden tagja képes megvalósítani saját személyes küldetését abban, hogy keresi az igazságot, megvallja saját vallási meggyőződését, maga dönt önnön életállapotáról és, amennyire lehetősége van rá, munkájáról, gazdasági, társadalmi és politikai kérdésekben kezdeményezőként lép fel. Mindennek „szilárd jogi keretek között”,438 a közjó és a közrend keretein belül és minden körülmények között a felelősség jegyében kell történnie. A szabadságnak másfelől abban a képességben is kifejezésre kell jutnia, amellyel az ember visszautasítja az erkölcsi rosszat, bármilyen formában jelentkezik is,439 továbbá a hatékony távolságtartásban mindattól, ami akadályozhatja személyes, családi, közösségi fejlődését. A szabadság teljessége az egyetemes közjó távlatába illeszkedő valódi jóra irányuló önrendelkezés képességében és lehetőségében áll.440 d) Az igazságosság 201. Az igazságosság olyan érték, mely a hasonló nevű sarkalatos erkölcsi erény gyakorlása nyomán jön létre.441 A klasszikus meghatározás szerint „azt a folyamatos, szilárd elhatározást jelenti, hogy megadjuk Istennek és a felebarátnak azt, ami jár neki”.442 Az igazságosság szubjektív szempontból olyan viselkedés, amelyet az az akarás határoz meg, hogy elismerjük a másikat mint személyt, objektív szempontból pedig a személyközi és társadalmi területre alkalmazott erkölcsiség meghatározó ismérve.443 A Tanítóhivatal felhívja a figyelmet az igazságosság klasszikus formáinak tiszteletben tartására: ilyen a kölcsönös (csere-), az osztó és a törvényi igazságosság.444Napjainkban egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a társadalmi igazságosság,445 amely az általános igazságosság valódi, sajátos fejlődésének gyümölcse, minthogy ez a fajta igazságosság a társadalmi viszonyokat a törvényesség betartásának kritériuma alapján szabályozza. A társadalmi igazságosság a társadalmi problematikával összefüggő követelmény; ez a kérdés ma világméretűvé lett, és társadalmi, politikai, gazdasági dimenziókban, elsősorban a nehézségek és a megfelelő megoldások strukturális dimenzióiban jelentkezik.446 202. A jelenlegi helyzetben különlegesen fontossá vált az igazságosság kérdése, mivel a személynek, a személy méltóságának és jogainak értékét – a szándéknyilatkozatokon túl – komolyan fenyegetik azok az elterjedt irányzatok, amelyek az igazságosságot kizárólag a hasznosság és a birtoklás szempontjaira vezetik vissza. Ilyen szempontok alapján az igazságosságot is egyfajta leszűkített szemlélet szerint értelmezik, míg a fogalom a keresztény antropológiában egyre teljesebb és hitelesebb értelmet nyer. Az igazságosság ugyanis eredendően nem valamiféle emberi megállapodás kérdése, mert hogy mi ’igazságos’, azt nem a törvény határozza meg, hanem az ember legmélyebb lényege.447 203. Az emberi lénynek a maga teljességében való szemlélete teszi lehetővé az igazságosság leszűkített, szerződésszerű szemléletének meghaladását, valamint a szolidaritás és a szeretet horizontjának megnyitását, az igazságosság által is. „Az igazságosság – önmagában elégtelen. Akár még önmaga tagadásáig is képes eljutni, ha nem nyitott önnön mélyebb forrása felé, ez pedig a szeretet.”448 Így a társadalmi tanítás az igazságosság értékéhez a szolidaritást is társítja, mint a béke kiemelkedő útját. Ha a béke az igazságosság gyümölcse, akkor „ma ugyanilyen érvénnyel és a bibliai sugalmazásnak ugyanezzel az erejével (vö. Iz 32,17; Jak 3,18) kijelenthető az is, hogy a béke a szolidaritás gyümölcse, opus solidaritatis pax”.449 Az óhajtott béke ugyanis „kétségkívül a társadalmi és nemzetközi igazságosság révén érhető el, valamint azoknak az erényeknek a gyakorlásával, amelyek az együttélést segítik, és megtanítanak arra, hogy egymáshoz kapcsolódva, egymásnak ajándékozva és egymástól elfogadva új, jobb társadalmat építsünk”.450
VIII. A SZERETET ÚTJA
204. A komplex együttest alkotó erények között – s különösképpen az erények, a társadalmi értékek és a szeretet között – mélységes összefüggés van, amely mind alaposabb feltárást igényel. Újból fel kell ismernünk a szeretet – a gyakran a közvetlen embertársi kapcsolatok területére visszaszorított, vagy csupán a másikért való cselekvés tisztán szubjektív szempontjaira korlátozott szeretet – eredeti értékét, vagyis azt, hogy a szeretet az egész társadalometika legmagasabb rendű, egyetemes kritériuma. Valamennyi ösvény közül, melyeket az ember az éppen időszerű társadalmi problémák mindig új formáival szembesülve keresett, vagy már be is járt, a szeretet útja „a legkiemelkedőbb út” (1Kor 12,31). 205. Az igazság, az igazságosság és a szabadság értéke a szeretetből mint legmélyebb forrásukból születik meg és fejlődik. Az emberi együttélés akkor rendezett, akkor hoz jó gyümölcsöt, és akkor felel meg az ember méltóságának, ha az igazság az alapja. Az ilyen együttélés az igazságosságban, azaz a jogok tényleges tiszteletében és a megfelelő törvényi kötelességek hűséges teljesítésében nyilvánul meg, és az emberi méltóságot megillető szabadságban válik valósággá, akkor, ha az ember értelmes természetének indítását követve vállalja a felelősséget tevékenységéért. Mindezt az a szeretet élteti, amely által mások szükségleteit és igényeit úgy fogjuk fel, mint a sajátunkat, és amely mind erőteljesebbé teszi a lelki értékek megosztását, valamint a gondoskodást mások anyagi szükségleteiről.451 Ezek az értékek a pillérek, amelyek megalapozottá és tartóssá teszik az élet és a munka épületét, amelyek meghatározzák minden cselekedet, minden társadalmi intézmény minőségét. 206. A szeretet feltételezi az igazságosságot, egyszersmind meghaladja azt, mert az igazságosság „a szeretetben találja meg a maga teljességét”.452 Ha „önmagában az igazságosság alkalmas arra, hogy döntsön a tárgyi javaknak az emberek közötti egyenlő mérték szerint való elosztásáról, akkor a szeretet viszont, és csak a szeretet – ide értve a jóságos, azaz irgalmas szeretetet is – arra képes, hogy visszajuttassa az embert önmagához”.453 Az emberi viszonyok egyedül a puszta igazságosság mércéjével nem szabályozhatók. „A múlt és a jelen tapasztalatai azt mutatják, hogy az igazságosság önmagában nem elégséges, sőt önnön tagadásához és megsemmisítéséhez is elvezethet… Éppen a történelmi tapasztalat mondatta ki egyebek között a summum ius summa iniuria tételét is: a legteljesebb jogszerűség a legnagyobb jogtalansággá válhat.”454 Az igazságosságot tehát „az emberek közötti kapcsolatok minden területén a szeretetnek kell helyes irányban módosítania, akár jelentős mértékben is, mert a szeretet, mint Szent Pál kijelenti, ’türelmes’ és ’jóságos’, más szóval: önmagában hordja az irgalmas szeretet karakterjegyeit, amelyek olyannyira lényegesek az evangéliumban és a kereszténységben”.455 207. Semmiféle törvényhozás, szabályrendszer vagy közmegegyezés sem képes rávenni az embereket és a népeket arra, hogy egységben, testvériségben, békében éljenek, semmilyen érvelés sem múlhatja felül a szeretet felszólító erejét. Egyedül a szeretet tudja – ama sajátossága révén, hogy „az erények alapvető formája”456 – az embert úgy fellelkesíteni és átalakítani, hogy társadalmi cselekvése az egyre összetettebbé váló világban a békére irányuljon. Ahhoz azonban hogy ez bekövetkezzék, gondoskodni kell arról, hogy a szeretetet ne csak az egyéni cselekvés hajtóerejeként fogjuk fel, hanem egyúttal olyan erőként, amely új utakat tud találni a mai világ problémáival való szembesülésben, képes teljes mélységükben, belső szerkezetükben megújítani a társadalom szerveződéseit és jogrendjét. Ebben a távlatban a szeretet társadalmi és politikai szeretetté lesz. A társadalmi szeretet alkalmassá tesz minket arra, hogy szeressük a közjót,457 hatékonyan keressük minden ember javát úgy, hogy embertársainkat nem csupán mint egyéneket tekintjük, hanem az őket összekapcsoló társadalmi dimenzióban is. 208. A társadalmi és politikai szeretet nem merül ki a személyközi kapcsolatokban, hanem áthatja azt a struktúrát is, amelyen belül ezek a kapcsolatok szövődnek, és amely nem más, mint a társadalmi és politikai közösség. Ennek ügyeibe lép be a szeretet a teljes közösség lehető legnagyobb java érdekében. A szeretetre szoruló embertárs többféle szempontból nézve is a társadalom részeként lép elénk, így az iránta tanúsítandó tényleges szeretet, a szükségleteiről és hiányairól való gondoskodás valami mást is jelenthet, mint csupán az egyéni kapcsolatok szintjén nyújtott anyagi támogatást. A társadalmi szintű szeretet, a helyzettől függően, olyan társadalmi eszközök használatát jelenti, amelyek révén élete könnyebbé válhat, illetve amelyek képesek megszüntetni a nélkülözését okozó társadalmi tényezőket. Kétségtelen, hogy az az irgalmas cselekedet, amely itt és most ad választ egy embertársunk valós, sürgető szükséghelyzetére – a szeretet cselekedete; ámde éppen ennyire lényeges szeretetcselekedet az az erőfeszítés, amely olyan társadalomszervezet és társadalomszerkezet létrehozására irányul, ahol az embertárs eleve nem kényszerül nyomorban élni. Különösen igaz ez akkor, ha emberek millióiért, sőt egész nemzetekért folyik a küzdelem, vagyis abban a helyzetben, amikor a társadalmi kérdés arányait tekintve világméretűvé vált.
MÁSODIK RÉSZ
„…az Egyház társadalmi tanítása belső természeténél fogva az evangelizálás eszköze: mint ilyen, hirdeti Istent és az üdvösség misztériumát Krisztusban minden embernek, ugyanakkor feltárja az embert saját maga előtt. Ebben a megvilágításban, és csupán ebben a megvilágításban foglalkozik minden egyébbel: minden ember, különösen az elnyomottak emberi jogaival, a családdal és a neveléssel, az állam kötelességeivel, a nemzeti és nemzetközi közösség rendjével, a gazdasági élettel, a kultúrával, a háborúval és a békével, az élet tiszteletével a fogamzás pillanatától egészen a halálig.”
(Centesimus annus, 54) ÖTÖDIK FEJEZET
A család a társadalom életadó alapsejtje
I. A CSALÁD MINT AZ ELSŐ TERMÉSZETES KÖZÖSSÉG
209. A Szentírás többszörösen kiemeli a család fontosságát és központi szerepét mind a személy, mind a közösség szempontjából: „Nem jó az embernek egyedül lennie” (Ter 2,18). Az ember teremtését elbeszélő szövegek (vö. Ter 1,26–28; 2,7–24), hangsúlyozzák, hogy Isten tervében „a személyek közösségének legelső formája” az emberpár.458 Éva Ádámhoz hasonlónak teremtetett, mint olyan valaki, aki a maga különböző voltával teszi teljessé a másikat, „egy testté” válva vele (Ter 2,24; vö. Mt 19,5–6).459 Egyúttal mindketten teremtő feladattal vannak megbízva, s ez Isten munkatársaivá teszi őket: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok és töltsétek be a földet” (Ter 1,28). A család Isten terve szerint a személy és a közösség „humanizálásának elsőrendű helye”, „az élet és a szeretet bölcsője”.460 210. Az ember a családban tanulja meg megismerni a szeretetet, az Úr hűségét és annak szükségességét, hogy megfeleljen e hűségnek (vö. Iz 12,25–27; 13,8.14–15; MTörv 6,20–25; 13,7–11; 1Sám 3,13); a gyermekek a családban kapják első meghatározó leckéjüket abból a gyakorlati bölcsességből, amelyhez az erények kapcsolódnak (vö. Péld 1,8–9; 4,1–4; 6,20–21; Sir 3,1–16; 7,27–28). Mindezek okán az Úr maga vállal kezességet a szeretetért és a házastársi hűségért (vö. Mal 2,14–15). Jézus, aki egy konkrét családban született és élt, itt találta meg a család jellegzetes vonásait,461 a házasság intézményét pedig kivételes méltósággal ruházta fel azáltal, hogy a házasságot mint az új szövetség szentségét fogta fel (vö. Mt 19,3–9). Ebben a távlatban találja meg méltóságát a házaspár, a család pedig azt a tartósságot, amely legjellemzőbb sajátossága. 211. Az Egyház a Biblia üzenetének fényében a családot az első természetes közösségnek, sajátos eredendő jogok alanyának tekinti, és a közösségi élet középpontjába állítja. A családot „alárendelt, másodlagos szerepre kárhoztatni, megfosztani attól a pozíciójától, amelyre a társadalomban rendeltetett: ez az egész társadalom valódi növekedésének súlyos akadályozását jelenti”.462 A családnak ugyanis – amely a házastársi élet- és szeretetközösségből születik, e közösség pedig egy férfi és egy nő házasságán alapul463 – sajátos és eredendő társadalmi dimenziója van annyiban, hogy a család a személyek közötti kapcsolatok elsőrendű helye, a társadalom életadó alapsejtje:464 isteni intézmény, mely, mint valamennyi társadalmi szerveződés prototípusa, a személy életének alapját alkotja. a) A család jelentősége a személy szempontjából 112. A család központi jelentőséggel bír a személy vonatkozásában. Az életnek és a szeretetnek ebben a bölcsőjében születik meg és növekszik az ember: minden gyermek megszületésével új személy jelenik meg ajándékképpen a társadalom közössége számára, akit „lénye legmélyébe írt hivatása másokkal való közösségre és másokért való önátadásra szólít”.465 Így a családban a házasságban egyesült férfi és nő kölcsönös önátadása olyan életközeget teremt, amelyben a gyermek „ki tudja bontakoztatni képességeit, tudatára tud ébredni a maga méltóságának, és fel tud készülni arra, hogy szembesüljön saját egyszeri, megismételhetetlen rendeltetésével”.466 A személyek a családi közösség tagjait összekapcsoló természetes szeretet légkörében nyernek elismerést és nyerik el felelősségüket teljes értékű személyiségként: „Az első és alapvető szerkezeti egység, amely az emberi közösség érdekében létre jött: a család; a családon belül szerezzük az igazságra és a jóra vonatkozó első, meghatározó ismereteinket, itt tanuljuk meg, mit jelent szeretni és szeretve lenni, azaz, hogy pontosan mit jelent személynek lenni.”467 A családtagok kötelességeit ugyanis nem egy szerződés pontjai határozzák meg, hanem ezek magának a családnak – a visszavonhatatlan házastársi ígéretre alapozott, a születések vagy örökbefogadások következtében keletkező viszonyok által strukturált családnak – a lényegéből erednek. b) A család jelentősége a társadalom szempontjából 213. A család, az a természetes társulás, amelyben az ember megtapasztalja az emberi közösséget, egyedi és helyettesíthetetlen módon tartozik a társadalom javai közé. A családi közösség ugyanis személyek társulásaként születik. „Annál a közösségnél, amely az Én és a Te személyközi kapcsolatára vonatkozik, magasabb rendű az az összetartozás, amely az egységes Mi közösségét létesíti. Ennyiben a család mint személyek közössége az első számú emberi ’társadalom’.”468 A családi méretű közösség a legjobb garancia minden individualista vagy kollektivista befolyás ellen, mert benne a személy mindig úgy áll a figyelem középpontjában, mint cél, és sohasem úgy, mint eszköz. Teljesen világos, hogy a személyek java és a társadalom helyes működése szoros kapcsolatban van „a házasság és a családi közösség megfelelő elhelyezkedésével a társadalmon belül”.469 A közösségen belüli erős és szilárdan elkötelezett családok nélkül a népek erejüket vesztik. A családban rögzülnek belénk életünk első éveitől fogva az erkölcsi értékek, itt adódik át a vallási közösség lelki öröksége, a nemzetek kulturális hagyománya; a család a társadalmi felelősség és a szolidaritás iskolája.470 214. Határozottan állítjuk a család elsőségét a társadalomhoz és az államhoz képest. Ez utóbbiak létezésének feltétele ugyanis, legalábbis teremtő funkciója révén, a család. A család továbbá, azon egyéb funkcióit tekintve, amelyeket valamennyi tagja érdekében gyakorol, fontosságában, értékében előbbre való azoknál a feladatoknál, amelyeket a társadalomnak és az államnak kötelessége ellátni.471 A család, mint sérthetetlen jogok alanya, legitimitását az emberi természetből nyeri, és nem az állam elismeréséből. A család tehát nem a társadalomért és nem az államért van, hanem a társadalom és az állam van a családért. Egyetlen társadalmi modell sem – ha az ember javának szolgálata a célja – szakíthatja ki központi helyzetéből a családot, s annak társadalmi felelősségét. Ellenkezőleg, a társadalomnak és az államnak a családhoz való viszonyában kötelessége a szubszidiaritás elvéhez tartania magát. Ezen elv értelmében az állami hatóságoknak tilos kivenniük a család kezéből azokat a feladatokat, amelyeket az jól el tud látni önmagában vagy szabadon társulva más családokkal; másrészt viszont ugyanezen állami hatóságok kötelessége támogatni a családokat azzal, hogy biztosítanak számukra minden szükséges segítséget, hogy kellőképpen meg tudjanak felelni valamennyi feladatuknak.472
II. A HÁZASSÁG MINT A CSALÁD ALAPJA
a) A házasság értéke 215. A család a házastársak ama szabad akaratú döntésén alapul, hogy házasságban egyesülnek, tiszteletben tartva ezen intézmény sajátos tartalmát és értékét, mint olyat, ami nem az embertől, hanem magától Istentől függ: „ez a szent kötelék sem a házastársak, sem a gyermek, sem a társadalom javát illetően nem emberi megítélés függvénye. Ugyanis maga Isten a házasság intézményének szerzője, s Ő látta el azt sokféle értékkel és céllal”.473 A házasság intézménye tehát – mint „mélységes házastársi élet- és szeretetközösség, melyet a Teremtő alapított, megszabva sajátos törvényeit474 – nem emberi megállapodásoknak vagy törvényhozói rendelkezéseknek köszönhető alkotás, hanem olyan, amelynek tartósságát isteni rendelkezés biztosítja.475 Olyan intézmény, amely „abból az aktusból születik meg” a társadalom számára is érvényes valóságként, „hogy a házastársak kölcsönösen átadják magukat és elfogadják egymást”,476 és amely magán a házastársi szerelem belső természetén alapul, ami – lévén személytől személynek szóló totális és kizárólagos odaajándékozás – egybehangzóan, kölcsönösen, visszavonhatatlanul és nyilvánosan kijelentett végleges elköteleződést foglal magában.477 Ez az elköteleződés pedig azt tartalmazza, hogy a család tagjainak kapcsolatát az igazságérzet, s így a jogok és kötelességek kölcsönös tiszteletben tartása jellemzi. 216. A házassághoz való természetes jogot semmiféle hatalom sem helyezheti hatályon kívül, nem is módosíthatja jellegzetességeit és céljait. A házasságnak vannak ugyanis sajátos, eredendő és maradandó jellegzetességei. A különböző kultúrákban, társadalmi struktúrákban és szellemi-lelki magatartásmódokban az évszázadok folyamán végbement számos változás ellenére minden kultúrában létezik egyfajta érzékenység a házastársi kapcsolat méltósága iránt, jóllehet ez nem mindenütt mutatkozik meg ugyanolyan világosan.478 Tiszteletben részesül ez a méltóság a maga sajátos vonásaival együtt, melyek az eltorzításukra irányuló valamennyi próbálkozással szemben védelmet igényelnek. A társadalom nem diszponál a házastársi kötelék felett, melyben a felek hűségre, egymás segítésére és a gyermekek elfogadására tesznek ígéretet, ám arra van felhatalmazása, hogy szabályozza annak polgári jogi hatásait. 217. A házasság meghatározó vonásai a következők: teljesség, amely által a házastársak teljes testi és lelki mivoltukban kölcsönösen odaadják magukat egymásnak; egység, amely „egy testté” teszi őket (Ter 2,24); felbonthatatlanság és hűség, ami kölcsönös és végleges odaadást jelent; termékenység, amire a házasság természeténél fogva nyitott.479 Istennek a házassággal kapcsolatos bölcs terve – melyet az emberi értelem is, a szív keménységéből (vö. Mt 19,18; Mk 10,5) eredő nehézségek ellenére képes megközelíteni – nem értékelhető csupán a vele ellenkező magatartásmódok és konkrét szituációk tényének világánál. A poligámia Isten eredeti tervének radikális tagadása, „mert ellentétes a férfi és a nő személyes méltóságának egyenlőségével, akik a házasságban totális, azaz egyetlen és kizárólagos szerelemben ajándékozzák oda magukat egymásnak”.480 218. A házasság a maga objektív valóságában gyermekek nemzésére és felnevelésére rendeltetett.481 A házastársi egyesülés ugyanis ezen őszinte önátadás teljes megélésével jár együtt, melynek gyümölcsei a gyermekek mint ajándékok a szülők, az egész család és az egész társadalom számára.482 Mindazonáltal a házasságot nem egyedül a gyermeknemzésre tekintettel alapította Isten:483 felbonthatatlan jellege, életközösség-értéke akkor is megmarad, amikor a házaspár életét, ha mégannyira kívánja is, nem teljesíti ki gyermekáldás. A házasok ilyen esetben „nagylelkűségüket azzal mutathatják meg, ha örökbe fogadnak elhagyott gyermekeket, vagy embertársaik javára végeznek jel-értékű szolgálatot”.484 b) A házasság szentsége 219. A házasság eredeti emberi valóságát a megkeresztelt emberek Krisztus rendelése értelmében természetfeletti szentség formájában, azaz a kegyelem jeleként és eszközeként élik meg. Az üdvtörténetet át- meg átjárja a hitvesi szövetség témája, mint ami Isten és az ember szeretetközösségének jel-értékű kifejezője és kulcs az Isten és népe közötti hatalmas szövetség állomásainak megragadásához.485 Az isteni szeretetterv kinyilatkoztatásának középpontja az az ajándék, amelyet Isten ad az emberiségnek tulajdon Fia, Jézus Krisztus odaadásával, aki mint Vőlegény „szereti az embert, és Üdvözítőjeként önmagát adja érte a tulajdon testeként kapcsolva az embert önmagához. Feltárja a házasság eredeti természetét, ’ahogy kezdetben volt’ (vö. Ter 2,24; Mt 19,5), és az embert, megszabadítva szíve keménységétől, alkalmassá teszi arra, hogy teljes egészében megvalósítsa ezt”.486 A házasság szentsége Krisztus Egyház iránti jegyesi szerelméből vezethető le, mely a maga teljességében a keresztáldozatban ment végbe, és e szentség kegyeleme a házaspár szerelmét Krisztusnak Egyháza iránti szerelméhez formálja hasonlatossá. A házasság mint szentség egy férfi és egy nő szeretetszövetsége.487 220. A házasság szentsége a hitvesi szeretet emberi valóságaként realizálódik ennek minden következményével együtt, és képessé teszi, egyben kötelezi is a keresztény házastársakat, szülőket arra, hogy megéljék világi hivatásukat, vagyis „világi dolgokkal foglalkozva, s azokat Isten szerint kezelve keressék Isten Országát”.488 A keresztény család – belsőleg azonosan az Egyházzal, a szentség kötelékének erejében, mely ecclesiolává, családegyházzá vagy kis egyházzá avatja – arra hivatott, „hogy a világ számára az egység jele legyen, és olyan módon gyakorolja prófétai szerepét, hogy tanúskodik Isten Országa és Krisztus békéje mellett, aki felé az egész világ úton van.489 A házastársi szeretet, mely magának Krisztusnak a szentségben felajánlott szeretetéből forrásozik, a keresztény párokat újfajta, az evangélium és a húsvéti misztérium által inspirált közösségiség tanúivá avatja. Szerelmük természet adta vonásai folyamatosan tisztulnak, erősödnek és felemelkednek. Ekképpen, túl azon, hogy kölcsönösen segítik egymást a szentség útján, a világban Krisztus szeretetének a jelévé és eszközévé lesznek. Egyszerűen az életük által vannak hivatva tanúsítani és hirdetni a házasság vallási jelentőségét, amelynek elismerését az adott társadalom egyre inkább megnehezíti, különösen amikor relativisztikus nézeteket támogat még magukról a házasság intézményének természetes alapjairól is.
III. A CSALÁD MINT TÁRSADALMI SZEMÉLYISÉG
a) A szerelem és a személyek közösségének alakítása 221. A család az egyre inkább individualizálódó társadalomban a közösségiség égetően szükséges terepének mutatkozik, olyannak, amelyben a személyek közössége hiteles módon tud növekedni,490 mégpedig a szeretet szüntelen dinamizmusa jóvoltából, amely az emberség megtapasztalásának alapvető dimenziója, és amely éppen a családban képes kivételes erővel megnyilatkozni. „A szeretet műve, hogy az ember önmagát önmaga odaajándékozása által valósítja meg; szeretni annyi, mint olyan értékeket adni és kapni, amelyeket sem megvásárolni, sem eladni nem lehet, csak szabadon, kölcsönösen és bőségesen ajándékozni.”491 A szeretet – a házasság és a család meghatározásának e lényegalkotó valósága – az, aminek köszönhetően minden személy, férfi és nő a maga méltóságában nyer elismerést, elfogadást és tiszteletet. A szeretetből az ingyenesség jegyében megélt kapcsolatok jönnek létre, az ingyenesség pedig „azzal, hogy mindenkiben a személyes méltóságot, az értékességnek ezt a kivételes jogcímét tiszteli és becsüli, szívbeli elfogadást, találkozást, párbeszédet, érdekmentes felelősségérzetet, szívesen végzett szolgálatot és mély szolidaritást eredményez”.492 Az ilyen szellemben élő családoknak már a puszta léte is leleplezi annak a társadalomnak a hiányosságait és ellentmondásait, amely minden egyéb előtt, ha ugyan nem kizárólag, a termelékenység és a funkcionalitás ismérveit tartja szem előtt. Ezzel szemben a család, amely úgy él, hogy nap mint nap megszövi a belső és külső személyközi kapcsolatok hálóját, „a közösségiség első és nélkülözhetetlen iskolája, példát és ösztönző erőt ad a tisztelet, az igazságosság, a párbeszéd és a szeretet jegyében szerveződő szélesebb közösségi kapcsolatok számára”.493 222. A szeretet különösképpen megnyilvánul a családban élő idősek iránti figyelemben: az ő jelenlétük a családban igen nagy érték; a nemzedékek közötti kapcsolat példái, a család és az egész társadalom jólétének forrásai ők: „nemcsak ama tényt tanúsíthatják, hogy vannak az életnek olyan aspektusai, mint az emberi, kulturális, erkölcsi és közösségi értékek, amelyek nem mérhetők gazdasági és hasznossági mutatókkal, hanem emellett hatékonyan helyt tudnak állni a munka és a felelősségvállalás területén is. Végső soron nem csupán arról van szó, hogy tegyünk valamit az idősekért, hanem arról is, hogy elfogadjuk őket felelős munkatársaknak – azokkal a körülményekkel együtt, amelyek ezt valóban lehetővé teszik –, és cselekvően vonjuk be őket terveinkbe mind az előkészület, mind a megbeszélés, mind pedig a kivitelezés fázisában.494 A Szentírás azt mondja, hogy az idősek „még öreg korukban is gyümölcsöt teremnek” (Zsolt 92,15). Az idősek társasága az élet nagyon fontos iskolája, amely képes értékeket és hagyományokat átadni, elősegíteni a fiatalok növekedését, akik ilyenképpen megtanulják, hogy ne csak a maguk, hanem mások javát is keressék. Ha pedig az idős ember szenved és kiszolgáltatott helyzetbe kerül, akkor nem pusztán egészségügyi gondoskodásra és speciális ellátásra van szüksége, hanem mindenekfelett szeretetteljes bánásmódra. 223. Az ember szeretetre van teremtve, nem képes szeretet nélkül élni. Amikor a szeretet két személy egymást kiegészítő teljes odaajándékozásában nyilvánul meg, ez nem redukálható érzésekre, érzelmekre, és még kevésbé ezen érzések kizárólag szexuális kifejezésére. Az a társadalom, amely hajlamos egyre inkább relativizálni és közhelyessé tenni a szeretettel kapcsolatos tapasztalatokat és a szexualitást, tünékeny jelenségeket istenít, elhomályosítva az élet alapvető értékeit: soha nem volt még ennyire sürgető hirdetni és tanúsítani, hogy ott beszélhetünk a szerelem és házastársak közötti szexualitás valóságáról, ahol megvalósul a két ember kölcsönös, mély és teljes önátadása, mégpedig úgy, hogy magán viseli az egység és a hűség karakterjegyeit.495 Egy ilyen valóság az öröm, a remény és az élet forrása, de mindaddig elérhetetlen és megvalósíthatatlan, amíg az ember bezárkózik önnön relativizmusába és szkepticizmusába. 224. Azokkal a teóriákkal szemben, amelyek a nemi identitást csupán a közösség és az egyén közötti egymásra hatásából eredő kulturális és társadalmi produktumnak vélik, amelyek eltekintenek a személyes szexuális identitástól, tekintet nélkül a szexualitás valóságos mibenlétére, az Egyház szüntelenül hangsúlyozza a maga tanítását: „Minden embernek, férfinak és nőnek egyaránt feladata felismerni és elfogadni szexuális identitását. A testi, viselkedésbeli és lelki különbségek és ezek egymást kiegészítő jellege a házasság javára és a családi élet kibontakozására irányul. A házaspár és a társadalom harmóniája részben attól a módtól függ, ahogyan a nemek ezt a kiegészítő jellegüket, egymásra utaltságukat és egymás kölcsönös segítését megélik.”496 Olyan szempont ez, amely a tételes jog természettörvénnyel való összehangolásának megfontolását sürgeti, e törvény szerint pedig szexuális identitása felett az ember nem rendelkezik, mivel a szexuális identitás objektív, a házasságban párként való egyesülést célzó adottság. 225. A házastársi szeretet természete megköveteli a házassági kapcsolat tartósságát és felbonthatatlanságát. E kívánalmak hiánya veszélyezteti a szeretetkapcsolat kizárólagosságát és a házastársi kötelék teljességét, miközben súlyos szenvedést okoz a gyermekeknek és veszélyezteti a társadalom szövetét is. A házastársi egység tartóssága és felbonthatatlansága nem bízható egyedül az egyes személyek szándékára és kötelességérzetére. A család – mint alapvető természetes intézmény – védelme és erősítése iránti felelősség, különös tekintettel annak életadó aspektusára, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, még inkább tartozik az egész társadalomra, mint az egyénre. Az intézményi jelleg hangsúlyozásának szükségessége, a házasság társadalmilag és jogilag elismert nyilvános aktussal való megkötése: közösségi természetének alapvető követelményéből fakad. A válás bevezetése a polgári törvényhozásokban előmozdította a házastársi kapcsolat relativizáló szemléletét, és széles körben mutatkozott „valóságos társadalmi csapásnak”.497 Azok a házaspárok, akik megőrzik és megvalósítják azt az értéket, amit a tartósság és felbonthatatlanság jelent, „alázatosan és bátran teljesítik… a rájuk bízott feladatot, hogy ’jellé’ váljanak a világban. Kicsiny, de értékes jellé, mely időnként ugyan kísértésnek van kitéve, mégis mindig megújul, és annak a hűségnek a jele, amellyel Isten és az Úr Krisztus az összes embert, mindegyikünket szereti.”498 226. Az Egyház nem hagyja magukra azokat, akik válásuk után újra házasodnak. Imádkozik értük és bátorítja őket lelki életük nehézségeiben, hogy megmaradjanak a hitben és a reményben. Ők a maguk részéről, ha meg vannak keresztelve, részt vehetnek, sőt részt is kell venniük az Egyház életében: arra buzdítjuk őket, hogy hallgassák Isten Igéjét, vegyenek részt a szentmisén, legyenek állhatatosak az imádságban, növekedjenek a szeretet jócselekedeteiben, az igazságért és a békéért indított közösségi kezdeményezésekben, hitben neveljék gyermekeiket, öltsék magukra a bűnbánat lelkületét, gyakorolják a bűnbánat cselekedeteit, hogy ezzel napról napra kiesdjék Isten kegyelmét. A bűnbocsánat szentségében való megbékélés azonban, amely megnyitná az utat az Eukarisztia szentségéhez, csak azok esetében ajánlható, akik bűnbánatot tartva őszinte szándékkal olyan életformát alakítottak ki, amely immár nincs ellentmondásban a házasság felbonthatatlanságával.499 Az Egyház, amikor így jár el, Krisztushoz és Krisztus igazságához való hűségét tanúsítja, egyszersmind anyai szívvel viseltetik ezen gyermekei iránt, és különösen azok iránt, akiket törvényes házastársuk önhibájukon kívül elhagyott. Az Egyház erős hittel hiszi, hogy akik eltávolodtak Krisztus rendelkezésétől, és mindmáig ilyen helyzetben élnek, szintén elnyerhetik Isten kegyelmét a megtérésre és az üdvösségre, ha kitartanak az imádságban, a bűnbánatban és a szeretetben.500 227. Az együttélések számának radikális emelkedése az egyéni választás szabadságának hamis felfogásán alapul,501 valamint azon a feltevésen, miszerint a házasság és a család teljességgel magánügy. A házasság azonban nem egyszerű együttélési szerződés, hanem egyedi társadalmi dimenzióval bíró viszony, és ez az egyedi dimenzió kihat az összes többire; a család ugyanis azzal, hogy gondozza a gyermekeket és gondoskodik felnevelésükről, primér eszközévé lesz valamennyi személy integráns fejlődésének és a társadalmi életbe való pozitív betagozódásnak. A házasság és a szabad együttélés alkalmanként megfigyelhető törvény előtti egyenjogúsítása oda vezetne, hogy lejáratódna a család mint modell; család ugyanis személyek ideiglenes kapcsolataként nem, csakis házasságból eredő állandó egyesülésben képes megvalósulni,502 egy férfi és egy nő olyan szövetségében, amely kölcsönös és szabad választáson alapul, és implicite, benne foglaltan feltételezi a gyermekvállalásra irányuló teljes hitvesi közösséget. 228. A szabad együttélésekkel kapcsolatos egyik sajátos probléma a homoszexuális együttélés jogi elismerésének követelése, ami egyre gyakoribb témája a nyilvános diskurzusoknak. Kizárólag az ember teljes valóságának megfelelő antropológia képes alkalmas választ adni erre az egyházi és társadalmi vonatkozásokkal egyaránt terhelt problémára.503 Az ilyen antropológia fényében nyilvánvaló, „mennyire téves az a követelés, hogy azonos nemű személyek egyesülésének házasságjelleget tulajdonítsunk. Ennek ellene mond mindenekelőtt a házasság termékenységének, az élet továbbadásának – Isten magába az emberi lény belső szerkezetébe írott terve szerint való továbbadásának – objektív lehetetlensége. Akadálya továbbá a személyek közötti komplementaritás, kiegészítés előfeltételeinek hiánya testi, biológiai és különösen lelki téren, mivel ezek a Teremtő akarata szerint férfi és nő között állnak fenn. Csak két különnemű személy egyesülése képes megvalósítani az egyén tökéletesítését az egység szintézise és egymás kölcsönös lelki-testi kiegészítése által”.504 A homoszexuális embernek a maga méltóságában teljes tiszteletet kell élveznie,505 és bátorítást kell kapnia arra, hogy a tisztaság sajátos feladatának gyakorlásával valósítsa meg Isten tervét.506 Ez a kötelező tisztelet nem jelenti az erkölcsi törvénynek nem megfelelő magatartásformák legitimálását, még kevésbé az azonos neműek házassághoz való jogát, következésképpen együttélésük egyenlővé tételét a családdal:507 „Ha jogi szempontból két különnemű ember házasságát csupán a lehetséges házassági formák egyikeként fognánk fel, a házasság eszméje radikális változást szenvedne, ami súlyosan veszélyeztetné a közjót. Az állam önkényesen és sajátos kötelességeivel ellentétesen jár el, amikor a homoszexuális együttélést jogilag analóg alapra helyezi a házassággal és a családdal.”508 229. A társadalmi együttélés szempontjából a család elemi közösségének meghatározó szerepe van, mivel a polgári közösség nem maradhat közömbös azokkal a bomlasztó tendenciákkal szemben, amelyek saját tartópilléreit fenyegetik. Még ha a törvényhozás alkalmanként toleránsan viszonyul is egyes erkölcsileg elfogadhatatlan magatartási módokhoz,509 soha nem engedheti meggyengíteni a monogám és felbonthatatlan házasság egyetlen hiteles családformaként való elismerését. Éppen ezért arra van szükség, hogy az államhatalom „szembeszálljon azokkal a törekvésekkel, amelyek szétzilálják a társadalmat és ártanak a polgárok méltóságának, biztonságának és jólétének, továbbá törekedjen arra, hogy a közvélemény ne kapjon olyan indíttatásokat, amelyek következménye a házasság és a család intézményének lebecsülése”.510 A keresztény közösség és a társadalom érdekét szívén viselő valamennyi ember feladata hangsúlyozni, hogy „a család több puszta jogi, társadalmi, gazdasági alapegységnél: a szeretet és a szolidaritás közössége, mely egyedülálló módon alkalmas a társadalom és tagjai számára alapvető kulturális, erkölcsi, társadalmi, lelki és vallási értékek átadására és közvetítésére”.511 b) A család az élet szentélye 230. A házastársi szeretet természeténél fogva nyitott az élet elfogadására.512Az élet továbbadásának feladatában kiemelt jelentősége van az emberi lény méltóságának, aki arra hivatott, hogy az Istentől eredő jóság és termékenység közvetítőjévé váljék: „Az ember apai és anyai mivolta, jóllehet biológiai szempontból hasonlít a természet más élőlényeinél tapasztalhatóhoz, mégis lényegileg és kizárólagosan az Istenhez való hasonlatosságot hordozza – ezen alapul a család mint emberi életközösség, mint szeretetben egyesült emberek közössége (communio personarum).”513 Az élet továbbadása a család közösségi szubjektivitásának kifejezője, a nemzedékek közötti szeretet és szolidaritás dinamizmusának motorja, amely egyúttal a társadalom alapját alkotja. Ideje újra felfedezni azt a közösségi értéket, amely minden új emberi lénybe mint a közjó egy kicsiny darabjába bele van oltva: minden gyermek „önmagában véve ajándék fivérei, nővérei, szülei és az egész család számára. Élete ajándék azoknak, akik neki az életet ajándékozták, és akiknek érezniük kell a gyermek jelenlétét, részvételét saját egzisztenciájukban, hozzájárulását a maguk és az egész családi közösség javához”.514 231. A házasságra alapozott család valóban az élet szentélye, „az a hely, ahol az élet, Isten ajándéka megfelelő tiszteletben részesül és védelmet kap a reá leselkedő számtalan veszély ellen, továbbá ahol a valóságos emberi fejlődés kívánalmainak megfelelően növekedhet”.515 A család meghatározó, semmi mással nem helyettesíthető szerepet játszik az élet civilizációjának megteremtésében és segítésében516 „a destruktív társadalomellenes tendenciák terjedésével szemben, amelyeket oly sok törekvés és ténylegesen létező helyzet táplál”.517 A keresztény családoknak a nekik ajándékozott szentség erejében sajátos küldetésük van: az, hogy az élet evangéliumának tanúi és hirdetői legyenek. Ez a feladat a társadalomban a valódi, bátor prófétaság értékével bír. Ebből a megfontolásból következően „az élet evangéliumának szolgálata magával hozza azt is, hogy a családok megfelelő társulások révén hassanak oda, hogy a törvények és az állami intézmények semmilyen formában ne sértsék az élethez való jogot – a foganástól egészen a természetes halálig –, hanem oltalmazzák és mozdítsák elő azt”.518 232. A család kiemelkedő módon járul hozzá a közjóhoz a felelős anyaság és apaság révén, amelyek a házaspár részéről az Isten teremtő munkájában való részvétel kitüntetett formái.519 Ennek a felelősségnek a súlya nem jogosíthat fel senkit egoista elzárkózásra, inkább az élet nagylelkű elfogadása felé kell irányítania a házaspár döntéseit: „Az ember úgy él a szülői felelősséggel, hogy egészségi, gazdasági, lelki és társadalmi körülményei függvényében megfontolt és nagylelkű mérlegeléssel népes család felnevelése mellett dönt, illetve saját – súlyos okokból és az erkölcsi törvényre figyelemmel meghozott – döntésével ideiglenesen, meghatározatlan időre elkerüli új élet születését.”520 Azok a motívumok, amelyeknek az anyaság és apaság felelős gyakorlásában a házaspárt irányítaniuk kell, az Isten iránti, az önmagunk, a család és a társadalom iránti kötelességek teljes elismeréséből származnak és helyes értékhierarchiát követnek. 233. A felelős gyermeknemzés gyakorlásának „eszközei” közül elutasítjuk mindenekelőtt a sterilizációt és az abortuszt mint erkölcsileg megengedhetetlen eszközöket.521 Az utóbbi különösen elítélendő bűn, és minden esetben rendkívül súlyos erkölcsi rendezetlenséget jelent;522 az abortusz távolról sem jog, hanem olyan tragikus jelenség, amely roppant nagy mértékben járul hozzá egyfajta életellenes szemlélet elterjedéséhez, vészesen fenyegetve az igazságos és demokratikus társadalmi együttélést.523 Szintén elutasítjuk a fogamzásgátló eszközök különféle formáinak alkalmazását:524 ez az elutasítás az emberi személy és az emberi szexualitás helyes és sokoldalú felfogásán alapul;525 olyan erkölcsi kívánalom, amely a népek valódi fejlődésének védelmét szolgálja.526 Ugyanilyen antropológiai megfontolások támogatják viszont a női termékenység periódusaiban gyakorolt időleges önmegtartóztatást.527 A fogamzásgátló szerek elutasítása és a természetes módszerek alkalmazása a születésszabályozásban azt jelenti, hogy a házaspárok közötti kapcsolatot a kölcsönös tiszteletre és a másik teljes elfogadására alapozzák, aminek pozitív hatása van az emberségesebb társadalmi rend megvalósítására is. 234. A szülések közötti időtartam és a születendő gyermekek számának meghatározása kizárólag a szülőkre tartozik. Ez olyan elidegeníthetetlen joguk, amellyel úgy kell élniük Isten előtt, hogy megfontolják önmaguk, már megszületett gyermekeik, családjuk és a társadalom iránti kötelességeiket.528 A közhatalom beavatkozása a pároknak ebbe a hatáskörébe – megfelelő információkkal, a demográfiai mutatószámok alkalmas propagálásával – kizárólag a személyek tiszteletének és a házaspárok szabadságának figyelembevételével történhet, mert ezek soha nem helyettesíthetik a párok döntését,529 még kevésbé tehetik azt meg az e területen munkálkodó különféle szervezetek. Erkölcsileg elítélendő – mint a személy és a család méltósága elleni támadás – minden olyan gazdasági támogatási program, amelynek célja a sterilizációs és fogamzásgátló kampány, vagy amelyben a támogatás feltétele ilyen kampány elfogadása. A demográfiai növekedéssel kapcsolatos problémák megoldását a szexuális és a társadalmi etika kétoldalú tiszteletben tartásával, több igazságosság és hitelesebb szolidaritás előmozdításával kell keresni, hogy minden téren, a gazdasági, társadalmi és kulturális feltételektől kezdve, adják meg az életnek a tiszteletet. 235. Az anyaság és apaság iránti vágyakozás nem legitimál semmiféle „gyermekhez való jogot”; ellenben a születendő magzatot magától értetődően jogok illetik meg: garantálni kell számára az optimális életfeltételeket, mégpedig a házasságra alapozott család tartóssága és a két szereplő, az apa és anya egymást kiegészítő szerepe által.530 A kutatás gyors fejlődése és eredményeinek alkalmazása a szaporodás terén új, összetett kérdéseket vet fel, amelyek nagy kihívást jelentenek a társadalom számára az emberi együttélést szabályozó normák tekintetében. Fontos leszögezni, hogy etikailag elfogadhatatlan mindenfajta reprodukciós technikai eljárás – így a spermaadományozás, a petebeültetés, a béranyaság, a heterológ mesterséges megtermékenyítés –, amelyek a házaspáron kívüli személyek méhének, illetve hímivarsejtjének igénybevételét jelentik, így megsértik a születendő gyermek jogát arra, hogy egy olyan anyától és egy olyan apától szülessen, akik mind biológiailag, mind jogilag az ő szülei; vagy elkülönítik az egyesülés aktusát a szaporodásétól, amikor olyan laboratóriumi eljárásokhoz folyamodnak, mint a petesejt-beültetés és a homológ mesterséges megtermékenyítés, és ezáltal a gyermek inkább egy technikai eljárás eredményének látszik, mintsem a házaspár teljes és totális önátadását jelentő emberi aktus természetes gyümölcsének.531 A házastársi aktus helyettesítésén alapuló úgynevezett ellenőrzött foganás különféle formáinak kerülése a teljes emberi méltóság tiszteletét jelenti, mind a szülőkét, mind az általuk világra hozni kívánt gyermekekét.532 Megengedettek azok az eszközök, amelyek a házastársi aktus eredményességének elősegítésére hivatottak.533 236. Sok és súlyos erkölcsi vonatkozása miatt különösen nagy társadalmi és kulturális jelentőségű kérdés az emberi klónozás problematikája. A fogalom legáltalánosabb értelemben olyan biológiai lény reprodukciós előállítását jelenti, amely genetikailag azonos az eredetijével. A klónozásnak elméletileg és a gyakorlatban, a kivitelezés technikai eljárásait és a célok eltérését tekintve, különféle értelmezései vannak. Jelentheti sejtek vagy DNS-részek egyszerű laboratóriumi másolását, ma azonban speciálisan egyedek embrionális állapotban, a természetes megtermékenyüléstől különböző módokon történő szaporítását értik rajta olyanképpen, hogy ezek genetikusan azonosak azzal az egyeddel, amelytől erednek. A klónozás e fajtájának célja lehet emberi embriók szaporítása, és lehet úgynevezett terápiás cél, az ilyen embriók tudományos kutatásban való felhasználásának, vagy – még speciálisabban – őssejtek előállításának a szándéka. Etikai szempontból a normális sejtek vagy DNS-részek egyszerű laboratóriumi másolása nem okoz különösebb erkölcsi problémát. Teljesen másként ítéli meg a Tanítóhivatal a sajátos értelemben vett klónozást. Az ellentétes az emberi szaporodás méltóságával, mivel a házastársak közötti személyes szerelem aktusának mellőzésével megy végbe: házasság és szexualitás nélküli szaporítás.534 Másrészről a szaporodásnak ez a módja az egyedet előállító totális uralmának egy formája az előállított egyed felett.535 Az a tény, hogy klónozással kerül sor emberi embriók előállítására olyan célból, hogy belőlük sejteket nyerjenek ki terápiás céllal való felhasználás végett, már csak azért sem csökkenti ennek erkölcsi súlyát, mert hogy az ilyen sejteket kinyerjék, ahhoz az embriót előbb elő kell állítani, majd pedig meg kell semmisíteni.536 237. A szülők az élet szolgálatában állnak, és soha nem szabad elfelejteniük, hogy a születés lelki dimenziója minden ezzel kapcsolatos más szempontnál magasabb rendű megfontolást érdemel: „Az apaság és az anyaság nem egyszerűen testi, hanem lelki természetű feladatot jelent; ezen, a szülőkön keresztül halad előre a személy családfája, amelynek örök kezdete Istenben van, és Őhozzá kell eljutnia is”.537 A családok az élet testi és lelki-szellemi oldalának egységét elfogadva a nemzedékek közösségéhez járulnak hozzá, ezáltal lényeges és helyettesíthetetlen módon segítik elő a társadalom fejlődését. Ebből a megfontolásból „a család jogosult a társadalom támogatására a gyermekek születését és felnevelését illetően is. A népes családdal rendelkező házaspárok megfelelő segítségre jogosultak, és nem szabad őket negatív diszkriminációval sújtani”.538 c) A nevelés feladata 238. A család a maga nevelő tevékenységével az embert méltóságának teljességére formálja annak valamennyi dimenziójában, ideértve a társadalmi dimenziót is. A család ugyanis olyan „szolidáris szeretetközösség, amely egyedülálló módon alkalmas kulturális, erkölcsi, társadalmi, lelki értékek megtanítására, átadására, ezek pedig a család és egyúttal a társadalom tagjainak fejlődése és jóléte szempontjából alapvető értékek”.539 A család azzal, hogy betölti nevelői küldetését, a közjóhoz járul hozzá: a minden társadalomban nélkülözhetetlen közösségi erények elemi iskolájává lesz.540 A személy a családban kap segítséget ahhoz, hogy növekedjék szabadságban és felelősségben, ami viszont elengedhetetlen feltétele bármiféle társadalmi feladat ellátásának. Emellett az emberek a nevelés során adnak át, illetve fogadnak be és tesznek sajátjukká olyan alapvető értékeket, amelyek a szabad, tisztességes és felelősségteljes állampolgárrá váláshoz szükségesek.541 239. A családnak eredendő, semmi mással nem helyettesíthető szerepe van a gyermeknevelésben.542 Az önmagát a gyermekek szolgálatába állító szülői szeretet, amelynek célja abban segíteni a gyermekeket, hogy önmaguk legjavát hozzák ki magukból – éppen ezt a ’ki-vezetést’ jelenti az e-ducere, ’nevelni’ szó – pontosan a nevelői feladatban valósul meg a maga teljességében: „a szülői szeretet, amely az élet forrása volt; most lélekké és ezáltal normává válik, úgy ihleti és irányítja a konkrét nevelői tevékenységet, hogy a kedvesség, az állhatatosság, a jóság, a szolgálat, az érdeknélküliség, az áldozatos lelkület értékeivel, a szeretet legértékesebb gyümölcseivel gazdagítja azt”.543 A szülők nevelői joga és kötelessége így minősíthető: „lényegi, mert az élet továbbadásához kapcsolódik; eredendő és elsődleges minden egyéb nevelői tevékenységhez képest, mert a szülők és gyermekek közötti szeretetkapcsolat egyedülálló voltára épül; helyettesíthetetlen és elidegeníthetetlen, azaz … másokra a maga teljes terjedelmében át nem ruházható és mások által nem bitorolható”.544 A szülők joga és kötelessége vallási és erkölcsi nevelésben részesíteni gyermekeiket:545 ezt a jogot az állam nem szüntetheti meg, hanem tisztelnie és garantálnia kell; olyan kötelesség ez, amelyet a család sem el nem hanyagolhat, sem másra át nem ruházhat. 240. A szülők a gyermekek első számú, de nem az egyetlen nevelői. Az a kötelességük, hogy felelős nevelői tevékenységüket az állami és egyházi szervezetekkel való szoros és élénk együttműködésben gyakorolják: „az ember közösségi, állampolgári és egyházi dimenziója szélesebb körű és artikuláltabb nevelői tevékenységet igényel, és ahhoz vezet: ez pedig a különféle nevelési tényezők összerendezett együttműködésének eredménye. E tényezők mind szükségesek, jóllehet mindegyiknek a maga kompetenciája szerinti sajátos hozzájárulásával van lehetősége a folyamatba való beavatkozásra, és ez kötelessége is.”546 A szülők joga megválasztani a saját meggyőződésüknek megfelelő nevelési eszközöket, és megkeresni – lelki és vallási téren is – azokat a lehetőségeket, amelyek nevelői feladatukban segíteni tudják őket. Az állami szervek kötelessége garantálni ezt a jogot és biztosítani a gyakorlásának megfelelő konkrét feltételeket.547 Ebben az összefüggésben mindenekelőtt a család és az iskolarendszer együttműködésének kérdése vetődik fel. 241. A szülőknek joguk van ahhoz, hogy nevelési intézményeket alapítsanak és tartsanak fenn. Az államnak intézkednie kell, „hogy az államilag előirányzott segélyforrások olyan módon álljanak rendelkezésre, hogy a szülők valóban szabadok legyenek e joguk gyakorlásában, anélkül hogy méltánytalan terheket kellene viselniük. A szülők sem közvetlenül, sem közvetve nem kényszeríthetők olyan költségek viselésére ennek érdekében, amelyek jogtalanul akadályozzák vagy korlátozzák őket szabadságuk gyakorlásában.”548 Jogtalannak kell minősíteni az állam anyagi támogatásának megtagadását az arra rászoruló nem állami iskoláktól, hiszen azok a társadalmat szolgálják: „Amikor az állam önmagának tartja fenn az oktatásügy monopóliumát, túllépi hatáskörét, és sérti az igazságosságot… Az állam igazságtalanság elkövetése nélkül nem elégedhet meg az úgynevezett magániskolák puszta megtűrésével. Ezek az iskolák közérdekű szolgálatot teljesítenek, tehát joguk van az anyagi támogatásra.”549 242. A család felelős azért, hogy a gyermekeknek teljes körű nevelést nyújtson. Ugyanis minden valódi nevelésnek elő kell segítenie „a személy olyan formálását, amely szem előtt tartja a végső célt, s egyúttal a társadalom javát is, amelynek az ember tagja, és az érte viselt felelősségnek felnőttként részese lesz”.550 A nevelésnek ez a teljessége akkor biztosított, ha a felnőttek a gyermekeket – életük és szavuk tanúságtétele által – párbeszédkészségre, a másik elfogadására, közösségi magatartásra, törvénytiszteletre, szolidaritásra és békeszeretetre nevelik az igazságosság és a szeretet alapvető erényeinek kialakításával.551 Az anyai és az apai szerep a gyermeknevelésben egyformán szükséges, ezért a szülőknek együtt kell működniük. Tekintélyüket a gyermek iránti tisztelettel és kedvességgel, egyszersmind határozottan és erőteljesen kell érvényesíteniük: ez a tekintély legyen hiteles, következetes, bölcs, és irányuljon mindig a gyermekek javának teljességére. 243. A szülőknek különleges felelősségük van a szexuális nevelés területén.552 A kiegyensúlyozott fejlődés szempontjából alapvetően lényeges, hogy a gyermekek rendezett és előremutató módon értsék meg a szexualitás tartalmát, tanulják meg becsülni a vele összefüggő emberi és morális értékeket. „A nevelésnek – a személy nemisége és etikai értékei közötti szoros összefüggések miatt – rá kell vezetnie a gyermekeket arra, hogy az erkölcsi normákat úgy fogják fel, úgy értékeljék, mint a személy emberi szexualitásban való felelős felnövekedésének szükséges és értékes garanciáját.”553 A szülők kötelesek ellenőrizni azokat a módokat, ahogyan a tanintézmények a szexuális nevelést végzik; ennek célja biztosítani, hogy e rendkívül fontos és kényes téma kezelése súlyának megfelelő legyen. d) A gyermek méltósága és jogai 244. A gyermeki méltóság tiszteletben tartásának követelménye az Egyház társadalmi tanításának állandó eleme. „A családban mint személyek közösségében különleges gondot kell fordítani a gyermekre, nagy tiszteletben tartva személyi méltóságát, nagyra becsülve és nemeslelkűen védelmezve jogait. Ez minden gyermekre érvényes, de annál sürgetőbb, minél kisebb a gyermek, minél inkább segítségre szorul, illetve beteg vagy hátrányos helyzetben van.”554 A jogi rendelkezéseknek védelmezniük kell a gyermekek jogait. Mindenekelőtt szükséges minden országban államilag elismerni a gyermeki állapot társadalmi értékét: „A világ egyetlen országa, semmilyen politikai rendszere sem remélheti előrehaladását, csakis az új generációkról alkotott helyes kép által, akik átveszik majd szüleiktől népük és az emberiség egész családja értékeinek, feladatainak, céljainak sokféle örökségét.”555 A gyermek elsőrendű joga, hogy „igazi családban szülessen meg”;556 olyan jog ez, amely mindig is problematikus volt, és amelyet ma, a genetikai eljárások fejlődése következtében, új formákban ér sérelem. 245. A világ gyermekei nagy részének helyzete távolról sem kielégítő, mivel híján vannak a sokoldalú fejlődést elősegítő körülményeknek, dacára a gyermeki jogokat védelmező speciális nemzetközi törvényi eszközöknek,557 amelyek pedig a nemzetközi közösség szinte valamennyi tagjára vonatkoznak. Az egészségügyi szolgáltatásokkal, megfelelő táplálkozással, a legalább alapvető minimális iskolai oktatással és lakhatással összefüggő körülményekre gondolunk. Továbbra is megoldatlan egyebek között néhány rendkívül súlyos probléma, így a gyermekkereskedelem, a gyermekmunka, az utcán élő gyermekek helyzete, gyermekek bevetése fegyveres konfliktusokban, a gyermekházasság, gyermekek adásvétele a pornográfia piacán a társadalmi kommunikáció modern manipulatív eszközein keresztül is. Elengedhetetlen a nemzeti és nemzetközi szintű küzdelem a gyermekek jogainak megsértése és a gyermekek szexuális kizsákmányolása ellen, amelyeket pedofil egyének részéről szenvednek el ezek a védtelen emberi személyek, illetve amelyeknek ki vannak szolgáltatva, legyen az bármilyen jellegű erőszak.558 Ezeket a bűnös cselekedeteket a legkülönfélébb hatalmi eszközök határozott bevetésével, megfelelő megelőző és büntetőeljárásokkal hatékonyan fel kell számolni.
IV. A CSALÁD: A TÁRSADALMI ÉLET FŐSZEREPLŐJE
a) Családi szolidaritás 246. A család társadalmi szubjektivitása mind külön-külön, mind összefogásuk esetén, a szolidaritás és a megosztás megnyilvánulásaiban is kifejezésre jut, nem csupán a családok között, hanem a társadalmi és politikai életben való részvételük változatos formáiban is. A szeretetre alapozott család valóságának következménye ez: a szolidaritás a szeretetből létrejött és szeretetben növekvő családnak mint ilyennek strukturális alkotóeleme. Ez a szolidaritás azok szolgálatában, az azok iránti figyelemben ölt testet, akik szegénységben élnek, szűkölködnek, árvák, hátrányos helyzetűek, betegek, öregek, akik háborútól szenvednek, bizonytalan helyzetben, egyedül vannak, elhagyottak; olyan szolidaritás, amely nyitott a befogadásra és az örökbefogadásra, valamint a bizalomra; amely hallatja hangját mindenféle nyomorúságos helyzetben az intézmények felé, hogy azok a maguk sajátos eszközeivel lépjenek fel az ilyen esetekben. 247. A családok a politikai cselekvésnek távolról sem pusztán a tárgyai, hanem képesek az ilyen cselekvés alanyaivá válni, és kell is ezt tenniük, „hogy az állam törvényei és intézményei nemcsak hogy ne sértsék, hanem pozitív módon támogassák és védjék a család jogait és segítsék feladatait. Tehát a családokban egyre jobban tudatosulnia kell annak, hogy „főszerepet játszanak abban, amit ’családpolitikának’ neveznek, s hogy a társadalom átalakításának felelősségét hordozzák”.559 E cél érdekében meg kell erősíteni a családok társulási jogát: „A családoknak joguk van társulásokat alakítani más családokkal, s joguk van intézményeket létrehozni a család megfelelő és hatékony szerepvállalása érdekében, így a család jogainak védelmében, javának elősegítése, érdekeinek képviselete céljából. Gazdasági, társadalmi, jogi és kulturális téren egyaránt el kell ismerni a családok és társulásaik törvényes szabadságát a családok érdekeltségi körébe vágó programok kidolgozására és megvalósítására.”560 b) Család, gazdasági élet, munka 248. Az a kapcsolat, amely a család és a gazdasági élet között fennáll, rendkívüli jelentős. Egyfelől ugyanis a gazdaság, az ’ökonómia’, vagyis ’ház körüli gazdaság’ a családi munkából jött létre: hosszú időn keresztül a család volt a termelés alapegysége, az élet középpontja, és sok helyen még ma is az. Másfelől a gazdasági élet dinamizmusa személyek kezdeményezései által bontakozik ki, koncentrikus körökben, a javak és szolgáltatások előteremtésének és cseréjének családok alkotta – egyre inkább kiszélesedő – hálózatában valósul meg. A családot tehát a gazdasági élet lényegalkotó főszereplőjeként kell tekintenünk, amelyet nem a piac, hanem a nemzedékek között megvalósuló megosztás és szolidaritás logikája irányít. 249. Igen fontos kötelék kapcsolja össze a családot és a munkát: „a család egyike a legjelentősebb vonatkozási pontoknak, amelyek nyomán az emberi munka társadalmi-erkölcsi rendjének ki kell formálódnia”.561 Ez a kapcsolat mélyen benne gyökerezik abban a viszonyban, amely a személy és a személy ama joga között áll fenn, hogy tulajdon munkája gyümölcsét birtokba vegye, eme jog pedig nem csupán egyénileg, hanem a ’házközösségnek’ felfogott család tagjaiként is megilleti a személyeket.562 A munka lényegi valóság, amennyiben azokat a körülményeket jeleníti meg, amelyek lehetővé teszik egy család megalapítását, melynek fenntartásához az eszközöket az ember a munka által szerzi meg. A munka meghatározó szerepet tölt be továbbá a személyek fejlődésének folyamatában is, mert a munkanélküliséggel sújtott családnál fennáll a kockázata annak, hogy nem képes teljességgel megvalósítani céljait.563 Értékes és sokféle szempontból pótolhatatlan az a hozzájárulás, amelyet a család tud nyújtani a munka világának. Ez a fajta hozzájárulás kifejezhető mind a gazdaságtan fogalmaival, mind pedig a szolidaritásnak azokkal a hatalmas erőforrásaival, amelyek speciálisan a család sajátjai, és amelyek jelentős támogatást nyújtanak a munka nélkül lévőknek és a munkát keresőknek. Mindenekelőtt és legalapvetőbben a munka jelentőségére való nevelésben valósul meg ez a hozzájárulás, meg abban a segítségben és irányításban, amit a család magához a pályaválasztáshoz nyújt. 250. A család és munka közötti kapcsolat védelméhez értékes és tiszteletben tartandó mozzanat az olyan családi jövedelem, amely elegendő a család fenntartására és méltó életkörülmények kialakítására.564 A családi jövedelemnek lehetővé kell tennie a megtakarítást is, amely elősegíti, hogy a család magántulajdonhoz jusson a szabadság egyfajta garanciájaként: a magántulajdonhoz való jog igen szorosan kötődik a családok létéhez, melyek így, megtakarításaikkal és családi tulajdon létesítésével, képesek kikerülni a szükséghelyzetekből.565 A családi jövedelem megteremtésének különféle módjai lehetségesek. Alkalmasan befolyásolhatja ezeket néhány lényeges szociális intézkedés, így a családi pótlék, valamint egyéb eszközök a személyek védelmében, mint az egyik szülő otthoni munkájának díjazása.566 251. A család és a munka viszonyában különleges figyelemmel kell lenni a nők családban végzett munkájára, így a gondozó munkára, ami egyúttal felveti a férfinak mint férjnek és apának a felelősségét is. A gondozás munkája – kezdve az anyai gondviseléstől, mivel az különleges módon áll az életminőség szolgálatában, ezt a célt szolgálja, ennek van szentelve – a munkatevékenység kiemelkedően személyes és személyessé tevő fajtája, amelyet tehát társadalmilag el kell ismerni és nagyra kell értékelni, még anyagi ellenszolgáltatással is,567 olyannal, amely legalábbis azonos más munkák díjazásával.568 Egyszersmind ki kell iktatni minden olyan körülményt, amelyek megakadályozzák a házaspárt abban, hogy felelősen gyakorolják a gyermekszüléssel kapcsolatos felelősségüket, különösen azokat az akadályokat, amelyek a nőket meggátolják abban, hogy teljes mértékben ellássák anyai feladataikat.569
V. A TÁRSADALOM A CSALÁD SZOLGÁLATÁBAN 252. A család és a társadalom közötti helyes és építő jellegű viszony szempontjából a kiindulópont a család társadalmi személyiség voltának és elsőbbségének elismerése. A kettő belső kapcsolata arra kötelezi a társadalmat, „hogy soha ne becsülje le azt az alapvető feladatát, hogy a családot mint olyat tiszteletben tartsa és segítse”.570 A társadalomnak, elsősorban az állami intézményeknek – a család elsőbbsége és elsőrendű mivolta tiszteletben tartása közben – a családi élet eredendő önazonosságát kell garantálniuk és támogatniuk, kerülve mindent, ami ezt az önazonosságát megváltoztatná vagy sértené, és küzdve az efféle jelenségek ellen. Ez megkívánja, hogy a politikai és törvényhozó tevékenység őrizze meg a család értékeit, kezdve a család bensőségességének, együttélésének elősegítésétől a születendő élet tiszteletéig és a választás valódi szabadságáig a gyermeknevelés terén. A társadalom és az állam tehát nem kebelezheti be, nem helyettesítheti és nem redukálhatja a család társadalmi dimenzióit, inkább megbecsülnie, elismernie, tisztelnie és segítenie kell azokat a szubszidiaritás elvének megfelelően.571 253. A társadalom szolgálata a család felé a család jogainak elismerésében, tiszteletében és elősegítésében ölt konkrét formát.572 Mindez hiteles és hatékony családpolitikát követel, olyan határozott lépésekkel, amelyek szembenéznek a családnak mint családnak a jogaiból következő szükségletekkel. Ehhez pedig előzetes feltételként szükséges, lényegi és megkerülhetetlen lépés elismerni a család mint házasságra alapozott természetes közösség önazonosságát, amely elismerés magában foglalja a védelmet, az értékelést és a segítést. Az elismerés világos választóvonalat is húz a fogalmának megfelelően értett család és a többi együttélési forma közé, melyek önnön természetüknél fogva nem érdemlik meg sem a ’család’ nevet, sem annak jogállását. 254. A család minden más közösséget, sőt az állam valóságát is megelőző elsőségének elismerése az állam és a polgári intézmények részéről magával hozza, hogy meghaladják a tisztán individualista elméleteket, és elismerjék a családi dimenziót mint a személyekről alkotott felfogás kikerülhetetlen kulturális és politikai oldalát. Ennek a felfogásnak nincs alternatívája; ellenkezőleg, inkább alátámasztja és védelmezi azokat a jogokat, amelyekkel a személyek egyenként rendelkeznek. Az ilyen szemlélet teszi lehetővé normatív kritériumok kidolgozását a különböző társadalmi problémák helyes megoldására; a személyeket ugyanis nem lehet kizárólagosan egyénekként tekinteni, hanem közvetlen családi viszonyaikban, amelyekbe bele vannak szőve, és amelyeknek sajátos értékeivel és szükségleteivel számolnunk kell.
HATODIK FEJEZET
AZ EMBERI MUNKA
I. BIBLIAI SZEMPONTOK
a) A föld művelésének és őrzésének feladata 255. Az Ószövetség mindenható Teremtőként mutatja be Istent (vö. Ter 2,2; Jób 38–41; Zsolt 104; Zsolt 147), aki saját képére teremti az embert, s arra hívja meg, hogy munkálja a földet (vö. Ter 2,5–6) és őrizze az Éden kertjét, ahová Isten helyezte őt (vö. Ter 2,15). Isten az első emberpárra bízza, hogy uralma alá hajtsa a földet és uralkodjék az összes többi élőlény fölött; ám nem önkényesen és gondatlanul, ellenkezőleg: „művelnie és őriznie” kell az Isten által teremtett javakat (vö. Ter 2,15); a javakat, amelyeket az ember nem maga teremtett, hanem Istentől kapott értékes ajándékul, aki ezeket az ember felelőssége alá helyezte. A földet művelni annyi, mint nem hagyni magára, uralom alá hajtani pedig annyit tesz, mint gondozni, ahogyan a bölcs uralkodó visel gondot népére vagy a pásztor nyájára. Isten tervében a teremtett valóságok, amelyek önmagukban jók, az ember szolgálatában állnak. Az ember nagyságának e misztériuma felett érzett döbbenet adja a zsoltáros szájára a felkiáltást: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az emberfia, hogy gondot viselsz reá? Majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad. Hatalmat adtál neki kezed műve fölött, mindent lába alá vetettél” (Zsolt 8,5–7). 256. A munka az ember eredeti léthelyzetének szerves része, és megelőzi az ember elbukását, így nem büntetés és nem is átok. Fáradságossá, büntetéssé Ádám és Éva bűne következtében válik, akik megszakítják bizalmas és harmonikus kapcsolatukat Istennel (vö. Ter 3,6–8). „A jó és a rossz tudásának a fájáról” való evés tilalma (Ter 2,17) emlékezteti az embert arra, hogy mindent nem kapott ajándékba, és hogy továbbra is teremtmény, nem pedig teremtő. Ádám és Éva bűnét éppen ez a kísértés idézte elő: „olyanok lesztek, mint Isten” (Ter 3,5). Abszolút hatalmat akartak minden dolog felett, anélkül hogy alávetnék magukat Isten akaratának. Ettől fogva a föld szűkmarkúvá, hálátlanná, süketen ellenségessé lett irántuk (vö. Ter 4,12), és csak orcájuk verítékével tudtak élelmet nyerni belőle (vö. Ter 3,17.19). Az ősszülők vétke megtörtént, ám a Teremtő terve, a teremtmények fontossága, köztük az emberé, akit a teremtés művelőjének és őrzőjének hívott meg, változatlanul megmaradt. 257. A munka tiszteletet érdemel, mert ez a gazdagság vagy legalábbis a tisztes életfeltételek forrása, és általános hatékony eszköz a szegénység ellen (vö. Péld 10,4); nem szabad azonban abba a kísértésbe esni, hogy az ember bálványt faragjon a munkából, mivel az élet legvégső meghatározó értelmét nem benne találja meg. A munka lényeges dolog, de nem a munka, hanem Isten az élet forrása és az ember végcélja. A bölcsesség kezdete, alapja ugyanis az Úr félelme, és az igazságosság, amely Isten eme tiszteletéből forrásozik, megelőzi a nyereség igazságát. „Többet ér a kevés az Úr félelmében, mint ha nyugtalansággal párosul a tömérdek kincs” (Péld 15,16), és „jobb az igazságos úton szerzett kevés, mint a nagy haszon becstelenség árán” (Péld 16,8). 258. A munkáról szóló bibliai tanítás csúcspontja a szombati nyugalom parancsa. A nyugalom a munka szükségszerűségéhez láncolt ember elé tárja a teljesebb szabadságnak, az örök szombat szabadságának perspektíváját (vö. Zsid 4,9–10). A nyugalom napja alkalmas arra, hogy az ember emlékezzen Isten munkáira a teremtéstől a megváltásig, újra átélje és az Ő munkáiként ismerje fel ezeket (vö. Ef 2,10), s hálát adjon életéért és Istenben, mindezek szerzőjében való létezéséért. A szombat emlékezete és tapasztalata védelmet ad a munka szolgasága ellen, legyen az önkéntes vagy kényszerű, és védelmet a kizsákmányolás minden, leplezett vagy nyílt formája ellen. A szombat ugyanis, azon túl, hogy lehetőséget ad az istentiszteleten való részvételre, a szegény ember védelmében nyert bevezetést, továbbá szabadító szerepe van, tudniillik az emberi munka antiszociális torzulásaitól. Ez a nyugalom, amely akár egy esztendeig is eltarthatott, a föld termésének a szegények javára történő kisajátítását és a földtulajdonosok tulajdonjogainak felfüggesztését is magával hozta: „Hat éven át vesd be földedet, és arasd le termését, a hetedik évben azonban hagyd parlagon, és ne nyúlj a terméshez, hogy néped szegényei éljenek belőle. Amit ezek otthagynak, legyen a föld vadjaié. Ugyanígy tégy szőlőddel és olajfáiddal.” (Kiv 23,10–11). Ez a szokás annak a mély belátásnak felel meg, hogy ha némelyek halmozzák a javakat, az oda vezethet, hogy a többiektől vonják el azokat. b) Jézus, a munkásember 259. Beszédeiben Jézus a munka megbecsülésére tanít. Ő maga „mindenben hasonlóvá lett hozzánk, és földi élete éveinek legnagyobb részét fizikai munkában töltötte az ácspad mellett”573 József műhelyében (vö. Mt 13,55; Mk 6,3), engedelmeskedve neki (vö. Lk 2,51). Jézus megrója a mihaszna szolgát, aki talentumát a föld alá rejti (vö. Mt 25,14–30), és megdicséri a megbízható és okos szolgát, akit ura a rá bízott munkákkal való elfoglaltságban talál (vö. Mt 24,46). Saját küldetését munkaként határozza meg: „Atyám mindig munkálkodik, és én is munkálkodom” (Jn 5,17), tanítványait pedig úgy, mint munkásokat az Úr aratásában, amely aratás az evangéliumra váró emberiség (vö. Mt 9,37–38). Ezekre a munkásokra áll az általános elv, mely szerint „méltó a munkás az ő bérére” (Lk 10,7), ők kapnak felhatalmazást arra, hogy lakjanak a házban, amely befogadja őket, azt egyék és igyák, amit eléjük adnak (vö. ugyanott). 260. Jézus prédikációjában azt tanítja az embereknek: ne engedjék, hogy a munka rabszolgáivá váljanak; elsősorban a lelkükkel kell törődniük, és életüknek nem az a célja, hogy az egész világot megszerezzék (vö. Mk 8,36). A földi kincsek ugyanis elenyésznek, ám a mennyiek romolhatatlanok: szívüket ezekhez kell kapcsolniuk (vö. Mk 6,19–21). Nem szabad, hogy a munka kizsigerelje az embert (vö. Mt 6,25.31.34), a sok dologgal foglalatoskodó és köztük megosztott ember azt kockáztatja, hogy megfeledkezik Isten Országáról és annak igazságáról (vö. Mt 6,33), holott valójában erre van szüksége, minden egyéb pedig, ideértve a munkát is, akkor találja meg a maga helyét, értelmét és értékét, ha az ember erre a bizonyos egyetlen szükséges dologra irányozza be, amelyet soha nem vesznek el tőle (vö. Lk 10,40–42). 261. Földi szolgálata idején Jézus fáradhatatlanul dolgozott, hatalmas munkát végzett, hogy az embert megszabadítsa a betegségtől, a szenvedéstől és a haláltól. Jézus visszaállította a szombat eredeti értékét, amelyet az Ószövetség a szabadulás napjául rendelt, de amelyet csak formálisan, valódi jelentésétől megfosztva tartottak meg: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért.” (Mk 2,27) A nyugalom napján végzett gyógyításaival (vö. Mt 12,9–14; Mk 3,1–6; Lk 6,6–11; 13,10–17; 14,1–6) azt akarta megmutatni, hogy a szombat az övé, mert ő Isten valóságos Fia, és arra van szükség, hogy ezen a napon az ember Istennek, meg a többi embernek szentelje magát. A rossztól való szabadulás, a testvériség és a megosztás gyakorlása adja meg a munka nemesebb értelmét, azt, amely lehetővé teszi, hogy az ember az örök szombat felé haladjon, amelynek nyugalma az ünnep, az az ünnep, amelyre az ember bensőjében vágyakozik. A munka annyiban lesz az új teremtés ünnepévé a földön, amennyiben afelé vezeti az embert, hogy megtapasztalja Istennek és a saját ünnepi életének szombatját. 262. Az univerzum gazdagításának és átalakításának emberi tevékenysége kibontakoztatja a világból a benne szunnyadó tökéletességeket, amelyek a teremtetlen Igében találják meg eredetüket és mintájukat. Szent Pál és Szent János írásai megvilágítják a teremtés szentháromságos természetét, s különösen a Fiú-Ige, a Logosz és a teremtés között fennálló köteléket (vö. Jn 1,3; 1Kor 8,6; Kol 1,15–17). A Krisztusban és Krisztus által teremtett és általa megváltott világegyetem nem valami véletlenszerű halmaz, hanem „kozmosz”,574 rend; rendjét az embernek fel kell fedeznie, követnie kell, és ki kell teljesítenie: „Jézus Krisztusban a látható világ, amelyet Isten az emberért teremtett – a világ, amely a bűn belépésekor ’mulandóságnak lett alávetve’ (Róm 8,20; vö. uo. 8,19–22) – visszanyeri eredeti kapcsolatát forrásával, a Bölcsességgel és a Szeretettel.”575 Az emberi munka így, vagyis Krisztusnak a teremtésben rejlő „mérhetetlen gazdagságát” (Ef 3,8) egyre növekvő mértékben napvilágra hozva, átalakul Isten nagyságának szolgálatává. 263. A munka az emberi egzisztencia alapvető dimenzióját alkotja, nemcsak mint a teremtés művében való részvétel, hanem úgy is, mint részvétel a megváltás munkájában. Aki Jézussal egységben viseli a munka terhét és fáradságát, bizonyos értelemben Isten Fiával működik együtt az ő megváltó munkájában, és Krisztus tanítványának bizonyul, naponta magára véve keresztjét egy olyan tevékenységben, amelynek az a rendeltetése, hogy egykor beteljesedjen. Ebben a távlatban a munka a földi valóságok Krisztus Lelkében való megszentelése és átlelkesítése eszközének tekinthető.576 A munka, ilyen értelművé átformálva, a maga történelmi léthelyzetében és eszkatológiai irányultságában tekintett ember teljes emberségének kifejezője; a szabad és felelős tevékenység feltárja az ember legbenső viszonyát a Teremtőhöz és önnön teremtőképességéhez – miközben az ember továbbra is napról napra küzd a bűn torzító hatásával, és arca verítékével keresi kenyerét. c) A munka kötelessége 264. Az a tudat, hogy „e világ színpada” mulandó (vö. 1Kor 7,31), egyetlen történelmi feladat terhétől sem szabadít meg, legkevésbé a munkától (vö. 2Tessz 3,7–15), amely az ember léthelyzetének, jóllehet nem kizárólagos értelme, de szerves része. A keresztény ember, éppen abból a tényből kiindulva, hogy egy szolidáris testvéri közösségbe tartozik, nem érezheti feljogosítva magát arra, hogy ne dolgozzék, és mások anyagi terhére éljen (vö. 2Tessz 3,6–12). Pál apostol mindenkit arra biztat, tartsa „becsületbeli kötelességnek”, hogy kétkezi munkát végez, s nem szorul rá senkire (1Tessz 4,11–12), és anyagiakban is vállaljon szolidaritást a „szükséget szenvedőkkel” (Ef 4,28), megosztva velük munkája gyümölcsét. Szent Jakab a munkások lábbal tiport jogait veszi védelmébe: „A bér, amit a földeteket learató munkásoktól elvontatok, felkiált, és az aratók szava felhatolt a Seregek Urának fülébe.” (Jak 5,4) A hívőknek Krisztus módján kell megélniük a munkavégzést, alkalmat teremtve általa arra, hogy keresztény tanúságot tegyenek „a kívülállók előtt” (1Tessz 4,12). 265. Az egyházatyák a munkát soha nem tekintették „szolgai dolognak” – míg a velük kortárs kultúrában ez volt a vélekedés –, hanem mindig „emberi dolognak” tartották, és mindenfajta megjelenési módját tisztelték. A munka révén az ember Istennel együtt kormányozza a világot, annak Istennel együtt az ura, és munkájával az önmagukban jó dolgokat mint másokért való jó dolgokat teljesíti be. A tétlenség ártalmára van az ember lényének, míg a tevékenység testének és lelkének hasznát szolgálja.577 A keresztény ember nemcsak azért hivatott a munkára, hogy megkeresse a maga kenyerét, hanem azért is, hogy szegényebb embertársának gondját viselje, akinek az Úr parancsa szerint enni és inni kell adnia, akit fel kell ruháznia és be kell fogadnia, gondoznia és vigyáznia kell (vö. Mt 25,35–36).578 Szent Ambrus szerint minden dolgozó ember Krisztus keze, az ő teremtő és jótevő munkáját folytatja.579 266. Az ember munkájával, tevékenységével az isteni művészet és bölcsesség részese, szebbé teszi a teremtést és az Atya munkája által már rendezett világegyetemet;580 olyan társadalmi és közösségi erőforrásokat mozgósít, amelyek a közjót növelik,581 elsősorban a szükséget szenvedők hasznára. A szeretetre beirányozott emberi munka az éber önmérsékletben és ama napnyugta nélküli nap reményében töltött szemlélődés alkalmává lesz: „Ebben a magasabb rendű látomásban a munka, mely egyszerre szenvedés és az emberi cselekvőképesség jutalma, egy másféle, lényege szerint vallási kapcsolatot is hordoz, amelyet oly szerencsésen fejez ki a bencés rend formulája: ’Ora et labora – Imádkozz és dolgozz’! A munkának ez a vallási összetevő kölcsönöz életadó és megváltó lelkületet. Ez a munka és vallás közötti rokonság világítja meg azt a misztériumszerű, mégis valóságos szövetségi köteléket, amely az emberi cselekvés és az isteni előrelátás között áll fenn.582
II. A „RERUM NOVARUM” PRÓFÉTAI JELLEGE
267. A történelem menetét a munka mély átalakulásainak és magasrendű diadalainak, ugyanakkor tömérdek munkás kizsákmányolásának, méltóságuk megsértésének útjelzői kísérik. Az ipari forradalom az Egyház számára nagy kihívást jelentett, amelyre a társadalmi tanítóhivatal a prófécia erejével adott feleletet, megerősítve a maga egyetemes érvényű és minden korban időszerű elveit a dolgozó embernek és jogainak védelmében. Az Egyház üzenetének címzettje évszázadokon keresztül mezőgazdasági jellegű közösség volt, amelyre szabályos, ciklikus életritmus volt a jellemző; most viszont egy új Areopáguszon kellett meghirdetni és megélni az evangéliumot, egy dinamikusabb társadalom zavaros fejleményei közepette, számot vetve olyan új, előre nem látott társadalmi események komplexumával, amelyeket a technika fejlődése tett lehetővé. Az Egyház lelkipásztori elkötelezettségének középpontjába került az egyre sürgetőbbé váló munkáskérdés, vagyis a munkásság kizsákmányolásának kérdése, az új, kapitalista rendszerű ipari munkaszervezés következménye, továbbá a munka világából érkező jogos követelések ideológiai eszközként, a szocialista és kommunista ideológia eszközeként való felhasználásának nem kevésbé súlyos problémája. Ebben a történelmi helyzetben helyezhetők el XIII. Leó pápa „Rerum novarum” kezdetű körlevelének meglátásai és figyelmeztetései. 268. A „Rerum novarum” mindenekelőtt a munkások méltóságának szívhez szóló védőbeszéde, kiegészítve a magántulajdonhoz való jognak, az osztályok közötti együttműködés alapelvének, az elesettek és szegények jogainak, a munkavállalók és munkaadók kötelességeinek, valamint a társulásnak a jelentőségével. A körlevélben optimálisnak bemutatott irányvonalak megerősítik a társadalmi élet keresztény szellemiséggel való átitatásának kötelességét, ami azután számos polgári kezdeményezés megszületésében és megszilárdulásában öltött testet: a segítségnyújtás sok terepe jött létre, társadalomismereti körök, egyesületek, központok, társulások, munkásszervezetek, szakszervezetek és együttműködési szervezetek, mezőgazdasági bankok, biztosítótársaságok. Mindez jelentős lendületet adott munkajogi törvények megalkotásának a munkások, elsősorban a gyermekek és a nők védelmében, valamint az oktatás, a bérek és a munkahelyek biztonságának javítása érdekében. 269. A „Rerum novarum” után az Egyház soha nem mulasztotta el a munka problematikáját a fokozatosan világméretűvé növekvő társadalmi kérdéskör egészén belül tanulmányozni.583 A „Laborem exercens” kezdetű enciklika gazdagítja a munkának a korábbi társadalmi dokumentumokra is jellemző perszonalista szemléletét, bemutatva, mennyire szükségessé teszi a munkában benne foglalt jelenségek, feladatok mélyebb szemléletét annak a ténynek a megfontolása, hogy itt „állandóan új kihívások és problémák merülnek fel, mindig új remények ébrednek, de félelmek és fenyegetések is, melyek mind az emberi lét ezen alapvető oldalával, a munkával függenek össze; a munka az, ami nap mint nap felépíti az ember életét, áthatja sajátos és különleges méltóságát, de amelyben egyszersmind az emberi fáradozás, szenvedés, sőt a veszteség és az igazságtalanság is állandó tényezőként benne foglaltatik; ezek pedig mélységesen átjárják a társadalmi életet, mind az egyes népekét, mind nemzetközi szinten.”584 A munka ugyanis minden társadalmi kérdés „lényegadó kulcsa”,585 meghatározza a személyeknek, a családoknak, a társadalomnak és az egész emberiségnek nemcsak a gazdasági, de a kulturális és erkölcsi haladását is.
III. A MUNKA MÉLTÓSÁGA
a) A munka szubjektív és objektív oldala 270. Az emberi munkának két dimenziója van, objektív és szubjektív. Objektív értelemben a munka azoknak a cselekvéseknek, erőforrásoknak, eszközöknek és eljárásoknak az együttesét jelenti, amelyeket az ember a termelésben felhasznál, hogy – a Teremtés könyvének szavai szerint – uralja a földet. Szubjektív értelemben pedig a munka az embernek – mint dinamikus, a munkavégzés folyamatához tartozó, személyes hivatásának megfelelő sokféle tevékenységre képes lénynek – a cselekvése: „Az embernek uralma alá kell hajtania, uralnia kell a földet, mivel – mint Isten képmása – személy, tehát olyan szubjektum, alany, aki képes megtervezett és racionális módon cselekedni, képes önmagáról dönteni, és önmaga megvalósítására irányul. Ennyiben, tehát mint személy, az ember alanya, szubjektuma a munkának.586 A munka objektív értelemben az emberi tevékenység esetleges aspektusát alkotja, amelynek módozatai a technikai, kulturális, társadalmi és politikai feltételek változásával együtt maguk is szüntelen változásokon mennek keresztül. A munka szubjektív értelme viszont e tevékenység állandó dimenzióját jelenti, mivel ez nem függ attól, amit az ember konkrétan létrehoz, sem a végzett tevékenység fajtájától, hanem csakis és kizárólag a személyességgel bíró lény méltóságától függ. Ez a megkülönböztetés perdöntő ahhoz, hogy megértsük, mi a végső alapja a munka értékének és méltóságának, s másrészt perdöntő az emberi jogokat tiszteletben tartó gazdasági és társadalmi rendszerek problémájának értelmezése szempontjából. 271. A szubjektív oldal a munka különleges méltóságát ragadja meg, azt, ami megtiltja, hogy a munkát úgy tekintsék, mint egyszerűen bérért végzett tevékenységet vagy személytelen részelemet a termelés szervezetén belül. A munka, függetlenül kisebb vagy nagyobb objektív értékétől, a személy lényegi kifejeződése, „actus personae”, a személy tette. A materialista vagy gazdaságközpontú gondolkodás bármely formája, amely megkísérli a munkást puszta termelőeszközzé, kizárólag anyagi értékkel bíró egyszerű munkaerővé lefokozni, végül okvetlenül tagadni fogja a munka lényegi természetét is, megfosztva azt nemesebb és mélyebben emberi céljától. A munka méltóságának mértéke a személy: „Nem kétséges ugyanis, hogy az emberi munkának megvan a maga erkölcsi értéke, és ez minden közvetítés nélkül, közvetlenül ahhoz a tényálláshoz van kötve, hogy az, aki a munkát végzi – személy.”587 A munka szubjektív dimenziójának elsőbbséget kell élveznie az objektív dimenzióhoz képest, mert ez a munkát végző ember dimenziója, meghatározza a munka minőségét és magasabb rendű értékét. Ha ennek tudata hiányzik, vagy nem akarják igazságát elismerni, a munka elveszíti valóságos és mélyebb jelentőségét: ebben az esetben, amely sajnos gyakran és széles körben tapasztalható, a munkatevékenység és a felhasznált technikák fontosabbá válnak az embernél, s egymással karöltve lesznek méltóságának ellenségévé. 272. Az emberi munka nemcsak a személytől származik, hanem lényege és rendje szerint a személyre is irányul mint végső céljára. A munkának, függetlenül objektív tartalmától, az azt végző szubjektumra kell irányulnia, mivel a munka, minden fajta munka célja mindig az ember marad. Bár a munka objektív összetevőjének minőségi szempont szerint értett fontosságát sem lehet figyelmen kívül hagyni, ez az összetevő alá van rendelve az emberség megvalósításának, azaz a szubjektív dimenziónak; ennek tükrében ki lehet jelenteni, hogy a munka van az emberért, s nem az ember a munkáért, és hogy „a munka, minden ember által végzett munka célja – még a közvélemény értékrendjében leginkább szolgai vagy egyhangú munka célja is – mindig maga az ember marad”.588 273. Az emberi munkának továbbá van egy belső lényegéből fakadó társadalmi vetülete is. Egy ember munkája ugyanis természeténél fogva összekapcsolódik másokéval: „Dolgozni, ma sokkal inkább, mint valaha, annyit jelent, mint másokkal együtt és másokért dolgozni, azaz valakiért valamit tenni.”589 A munka gyümölcsei is cserére, kapcsolatokra, találkozásokra adnak alkalmat. A munkát tehát nem lehetséges helyesen értelmezni, ha nem számolunk társadalmi természetével: „Ha nem létezik valóságos és szervesen strukturált társadalomtest, ha a társadalmi és a jogrend nem védelmezi a munkatevékenységet, ha a különböző, de egymástól kölcsönösen függő részek nem kapcsolódnak össze és nem teljesítik ki egymást kölcsönösen, sőt, mi több, ha nem szövetkeznek egymással, ügyeiket mintegy egyetlen üggyé téve: nos, akkor sem az értelem, sem a tőke, sem a munka és semmiféle emberi tevékenység sem lesz képes megteremni a maga gyümölcsét; így, ahol nem számolnak a munka egyszerre közösségi és egyéni természetével, ott annak gyümölcseit sem igazságosan értékelni, sem méltányosan elosztani nem lesz lehetséges.590 274. A munka az ember számára „kötelesség, kötelezettség is”.591 Az embernek dolgoznia kell, mert ezt rendelte neki a Teremtő, meg azért is, hogy megfeleljen azoknak a követelményeknek, amelyeket önnön emberségének megőrzése és fejlesztése tár elé. A munka mint embertársaihoz való viszonyában adott erkölcsi kötelesség rajzolódik ki az ember előtt; ezt első helyen saját családja jelenti számára, továbbá a társadalom, amelyhez tartozik, a nép, amelynek fia, lánya, és az emberiség egész családja, amelynek az előbbiek mind tagjai: nemzedékek munkájának örökösei vagyunk, és egyben az utánunk élő valamennyi ember jövőjének kovácsai is. 275. A munka megerősíti az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember mély önazonosságát: „Az ember munkája által egyre inkább a föld urává válva is, és uralmát e látható világ felett ugyancsak a munka által megerősítve is megmarad a Teremtő eredeti rendelkezésének abban az irányvonalában, amely szükségszerűen és elszakíthatatlanul van kötve ahhoz a tényhez, hogy az ember, mint férfi és nő, ’Isten képmására’ lett teremtve.”592 Ez minősíti tehát az embernek a világegyetemben való tevékenységét: az ember nem ura, hanem hitbizományosa az univerzumnak, arra hivatva, hogy tevékenységével visszatükrözze annak képét, akinek hasonlatosságát magán viseli. b) A munka és a tőke viszonya 276. A munka szubjektív, azaz személyes jellege miatt a termelés minden más összetevőjénél magasabb rendű, és ez az elv érvényes a tőkére is, mégpedig sajátos módon. Ma a tőke fogalmának különböző felfogásai léteznek: olykor a termelésnek a vállalkozásban szereplő anyagi eszközeit jelenti, máskor a termelési kezdeményezésbe vagy a pénzpiaci műveletekbe fektetett pénzügyi forrásokat. Beszélnek még, nem teljesen helytállóan, „emberi tőkéről” is, az emberi erőforrásokat, magukat az embereket jelölve így – annyiban, hogy az emberek képesek munkaerő-kifejtésre, ismeretekre, kreativitásra, a magukéhoz hasonló kívánalmak felismerésére és mint valamely szerveződés tagjai, kölcsönös egyeztetésre. Beszélnek „társadalmi tőkéről” is, ha egy közösség kölcsönös bizalmi kötelékek vállalásának eredményeként megvalósuló együttműködési képességére kívánnak utalni. Az értelmezéseknek ez a sokfélesége arra ösztönöz, hogy megvizsgáljuk, mit jelenthet ma a munka és a tőke közötti viszony. 277. A társadalmi tanítás úgy szembesült a munka és a tőke közötti viszony kérdésével, hogy megvilágította mind a munka elsőbbségét a tőkével szemben, mind pedig egymást kiegészítő jellegüket. A munkának önnön belső természetéből fakadóan van elsőbbsége a tőkével való kapcsolatában: „Ez az alapelv közvetlenül vonatkozik magára a termelési folyamatra: a munka a termelési folyamathoz való viszonyában mindig az elsődleges ok, létesítő ok, míg a tőke, lévén termelőeszközök együttese, mindig megmarad csupán eszköznek, azaz eszköz-oknak. Ez az elv nyilvánvalóan igaz, az ember egész történelmi tapasztalatának eredménye”,593 ezért „az Egyház tanításának szilárd örökségéhez tartozik”.594 A munka és a tőke között kölcsönös kiegészítő viszonynak kell lennie: ugyancsak az előbbi belső logika mutatja meg a kettő kölcsönös egymásra hatását és annak szükségességét, hogy az ember olyan gazdasági rendszereket hívjon életre, amelyek túllépnek a munka és a tőke ellentétén.595 Abban az időben, amikor egy kevésbé összetett gazdasági rendszeren belül a tőkét és a bérmunkát nemcsak a termelés két összetevőjével azonosították, éles határvonalat húzva közéjük, hanem (és elsősorban) azonosították két meghatározott társadalmi osztállyal is, az Egyház amellett érvelt, hogy önmagában mindkettő legitim:596 „sem a tőke munka nélkül, sem munka tőke nélkül nem lehet meg”.597 Olyan igazság ez, amely ma is érvényes, mivel „teljesen hamis beállítás akár kizárólag a tőkének, akár kizárólag a munkának tulajdonítani azt a hozadékot, amely valójában ezek együtthatásának eredménye; tehát minden vonatkozásban igazságtalan, ha ezek bármelyike, tagadva a másik ebbéli hatékonyságát, magának követeli a haszon egészét”.598 278. A munka és a tőke viszonyának elemzésénél, különös tekintettel korunk hatalmas változásaira, szem előtt kell tartani, hogy az ember rendelkezésére álló „legfőbb erőforrás” és „legdöntőbb tényező”599 maga az ember: „az emberi személy munka általi teljes kibontakoztatása nem mond ellent ugyanezen munka nagyobb termelékenységének és hatékonyságának, sőt inkább kedvez neki”.600 A munka világa fokozatosan és egyre inkább felfedezi, hogy az „emberi tőke” a munkások szaktudásában, kapcsolatteremtő képességükben, kreativitásukban, önálló vállalkozó kedvükben, az új dolgokkal való tudatos szembenézés képességében, az együtt dolgozásban, közös célok együttes követésében nyer kifejezést. Ezek közvetlenül a személyhez kötött minőségek, és sokkal inkább a munka alanyához tartoznak, mint annak tárgyi, technikai, operatív vonatkozásaihoz. Mindez pedig munka és tőke viszonyában új szemléletmódot eredményez; állíthatjuk, hogy napjainkban – ellentétben a munkaszervezés régebbi módjával, amikor a munkát végző alany szinte eltűnt a tárgy, a munkagép mögött – az alanyi oldal kezd meghatározóbbá és fontosabbá válni a tárgyi oldalnál. 279. A munka és a tőke viszonya gyakran a harc vonásait mutatja, s a társadalmi és gazdasági környezet megváltozásával ez a sajátsága új jellegzetességeket ölt. A múltban a munka és a tőke közötti konfliktus legfőbb forrása az a tény volt, hogy „a munkások a vállalkozói csoport rendelkezésére bocsátották munkaerejüket, az pedig a maximális termelői profit elvétől vezettetve az ezen emberek által végzett munka bérét a lehetséges legalacsonyabb szinten igyekezett megállapítani”.601 Jelenleg a konfliktus új, talán még inkább aggasztó aspektusai jelentkeznek: a tudományos és technikai haladás, valamint a piac világméretűvé tágulása önmagában véve lett a fejlődés és haladás forrása, ami azzal a veszéllyel fenyegeti a munkásokat, hogy maga a gazdaság gépezete és a termelékenység féktelen hajszolása lesz a kizsákmányolójuk.602 280. Nem szabad fenntartani azt a téves vélekedést, miszerint a munka materiális tényezőtől való függésének fokozatos meghaladása önmagában képes lenne legyőzni a munkában és a munkától való elidegenedést. Nemcsak számos olyan jelenségről van szó, mint a munkanélküliség, a fekete munka, a gyermekmunka, az alulfizetett és kizsákmányolt munka, amelyek kitartóan léteznek ma is, hanem a kizsákmányolásnak a modern munkáknál jelentkező új, sokkal kifinomultabb formáiról is, mint a túlfeszített karriermunka, amely a személytől elrabolja élete más emberi és fontos dimenzióit, vagy mint a munka túlzásba vitt mobilitása, amely illuzórikussá vagy éppenséggel lehetetlenné teszi a családi életet, illetve mint a munkavállaló helyettesíthetősége, amelynek az a veszélye, hogy súlyosan visszaüt az ember tulajdon lényének egységként való felfogására és családi viszonyainak stabilitására. Ha az ember akkor idegenedik el, amikor felcseréli az eszközöket a célokkal, akkor a nem fizikai munka, a könnyebb, inkább minőségi, mint mennyiségi munka új körülményei közepette is előállhatnak az elidegenedés elemei, „annak függvényében, hogy növekszik-e… az ember részvétele egy hiteles és szolidáris közösségben, vagy pedig fokozódik elszigetelődése olyan viszonyok hálójában, amelyeket a kiélezett versenyhelyzet és egymás kölcsönös kiszorítása jellemez.603 c) A munka mint jogcím a részesedésre 281. A munka és a tőke közötti viszony a munkásoknak a tulajdonban, a munka irányításában és eredményeiben való részesedése által is kifejeződik. Ez a követelmény túlságosan gyakran figyelmen kívül marad, holott sokkal többre kellene értékelni: „munkája alapján mindenkinek megvan a jogcíme arra, hogy egyúttal ama „nagy munkapad” tulajdonostársának is tekintsék, amely mellett a többiekkel együtt dolgozik. Az e cél felé vezető út jelenthetné a munka és a tőketulajdon lehetséges társítását, és azt, hogy gazdasági, társadalmi, kulturális célú közvetítő testületek gazdag választékának adjanak életet, amelyek tényleges autonómiával rendelkeznek a közhatalmakkal szemben, saját speciális céljaikat követik törvényes és kölcsönös együttműködésben – amely célok a közjó követelményeinek vannak alárendelve –, továbbá amelyek az életteli közösség formáját és lényegét jelenítik meg, vagyis bennük a tagok kölcsönösen személyként tekintik és kezelik egymást, s arra kapnak ösztönzést, hogy aktívan vegyenek részt a közösség életében.”604 A munka ilyen új megszervezése, melyben a tudás többet számít, mint a termelőeszközök puszta tulajdonlása, konkrét formában tanúsítaná, hogy a munka, szubjektív természete okán, jogcím a részesedésre; ehhez a meggyőződéshez ragaszkodnunk kell, hogy a munkát megfelelően helyezzük el a termelési folyamatban, és hogy a sokféle konkrét élethelyzet sajátosságai közepette megleljük a munka szubjektív jellegének megfelelő részesedési módokat.605 d) A munka és a magántulajdon viszonya 282. Az Egyház társadalmi tanító hivatala a munka és a tőke közötti viszonyt a magántulajdon intézményének szempontjából, a magántulajdonhoz való jog és a magántulajdon-használat vonatkozásában is taglalja. A magántulajdonhoz való jog a javak egyetemes rendeltetéséről szóló elvnek van alárendelve, és nem adhat alapot a munkának és mások fejlődésének akadályozására. A magántulajdonnak, amelyet az ember mindenek előtt munkával szerez meg, a munka szolgálatában kell állnia. Különösen vonatkozik ez a termelőeszközök birtoklására, de érvényes a pénzügyi, a technikai, az intellektuális és a személyi javakra is. A termelőeszközöket „nem lehet a munka ellenében birtokolni, és nem lehet azokat magáért a birtoklásért birtokolni”.606 Jogtalanná válik birtoklásuk akkor, „ha nem hasznosulnak, vagy ha mások munkájának akadályozására szolgálnak, hogy olyan jövedelmet eredményezzenek, amely nem a munka és a társadalom gazdagságának általános bővüléséből származik, hanem annak korlátozásából, törvénytelen kizsákmányolásból, spekulációból és a munka világában meglévő szolidaritás felrúgásából”.607 283. Mind a magán-, mind a köztulajdon és a különböző gazdasági rendszerek úgyszintén eredendően arra vannak hivatva, hogy az ember szolgálatában álló gazdaságok legyenek, olyképpen, hogy hozzájárulnak a javak egyetemes rendeltetését kimondó alapelv megvalósulásához. Ebben a távlatban válik fontossá a tulajdon, az új technológiák és ismeretek használatának kérdése, amelyek ma a tulajdon másféle, új és sajátos, de a föld vagy a tőke tulajdonlásánál nem kevésbé lényeges formáit jelentik.608 Az ilyen forrásoknak is, hasonlóan a többi javakhoz, egyetemes a rendeltetésük, ezeket is jogi normák és közösségi szabályozók olyan együttesébe kell beleágyazni, amelyek garantálják, hogy használatukat az igazságnak, az egyenlőségnek és az emberi jogok tiszteletben tartásának szempontjai vezetik. Az új ismeretek és technológiák óriási hatóerejüknek köszönhetően döntő mértékben képesek hozzájárulni a társadalmi fejlődés emelkedéséhez, ám van olyan veszélyük, hogy a munkanélküliségnek, a fejlett és fejletlen térségek közötti különbség kiszélesedésének forrásává válnak, amennyiben továbbra is a gazdagabb országokban, illetve szűk hatalmi csoportok kezében koncentrálódnak. e) Az ünnep- és pihenőnap 284. Az ünnep- és pihenőnap megtartása – jog.609 Isten „a hetedik napon megpihent minden munkájától” (Ter 2,2): a maga képmására teremtett embereknek is elegendő pihenőidővel, szabadidővel kell rendelkezniük, amely megengedi, hogy családi, kulturális, társadalmi és vallási életükkel foglalkozzanak.610 Ezt az Úr napjának bevezetése teszi lehetővé.611 A hívőknek vasárnap és a többi parancsolt ünnepek alatt tartózkodniuk kell „azoktól a munkáktól és tevékenységektől, amelyek akadályoznák őket abban, hogy megadják az Istennek kijáró tiszteletet, élvezzék az Úr napjának valódi örömét, gyakorolják a könyörületesség cselekedeteit, megadják a szellemnek és a testnek a szükséges pihenést”.612 A családban adódó szükséghelyzetek vagy a közösségi érdek szempontja adhat felmentést a vasárnapi pihenőnap megtartása alól, de ez nem válhat a vallásra, a családi életre és az üdvösségre nézve ártalmas szokássá. 285. A vasárnap arra való, hogy tevékeny szeretettel szenteljék meg, fenntartva ezt a napot a családra és a rokonokra, a betegekre, a gyengékre és az idősekre való odafigyelés számára; az embereknek meg kell emlékezniük „testvéreikről, akiknek ugyanazok a szükségleteik és a jogaik, mint nekik, de szegénységük és nyomoruk miatt nem tudnak pihenésre időt szakítani”;613 mindezeken túl a vasárnap igen kedvező alkalom a bensőséges keresztény életet gazdagító elmélkedésre, elcsendesedésre és tanulásra. A hívőknek az ilyen napokon is mértékletességükkel kell kitűnniük, kerülve a tömegszórakozásokra gyakorta jellemző túlzásokat és erőszakos megnyilvánulásokat.614 Az Úr napját mindig úgy kell megélni, mint a szabadulás napját, amely bevezet „az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalmába és gyülekezetébe” (Zsid 12,23), és megelőlegezi az örök Húsvét ünneplését a mennyei dicsőségben.615 286. A közhatalmak viselőinek kötelessége ügyelni arra, hogy a polgárokat a gazdaság termelékenysége ürügyén ne fosszák meg a pihenésre és istentiszteletre rendelt időtől. Ugyanez a kötelességük a munkaadóknak is saját beosztottaikkal szemben.616 A keresztényeknek a vallásszabadság és a közjó tiszteletben tartásával azon kell munkálkodniuk, hogy törvényes ünnepnapnak ismerjék el a vasárnapot és a többi liturgikus ünnepet; rájuk vár, hogy „mindenkinek példát mutassanak az imára, a tiszteletre és az örömre, és megvédjék hagyományaikat, melyek együttese értékes hozzájárulás a társadalom szellemi életéhez”.617 „Minden kereszténynek el kell kerülnie, hogy szükségtelenül olyasmivel terhelje a másikat, amely megakadályozza abban, hogy megtartsa az Úr napját.”618
IV. A MUNKÁHOZ VALÓ JOG a) A munka szükségessége 287. A munka az ember egyik alapvető joga és java:619 olyan jó, amely hasznos és méltó az emberhez, mert pontosan ezen emberi méltóság kifejezésére és gyarapítására alkalmas. Az Egyház nemcsak azért tanít a munka értékére, mert a munka mindig személyes, hanem a munka szükséges volta okán is.620 A munka szükséges a családalapítás és -fenntartás,621 tulajdonjog szerzése,622 valamint az emberiség közjavához való hozzájárulás végett.623 Az Egyházat a munka problematikájában rejlő morális implikációk társadalmi jelentőségének megfontolása indítja arra, hogy a munkanélküliséget, mindenekelőtt a fiatal nemzedékek vonatkozásában, „valóságos társadalmi csapásnak”624 bélyegezze. 288. A munka a mindenkit megillető javak közé tartozik, elérhetőnek kell lennie mindazok számára, akik képesek munkavégzésre. Ennyiben a kötelező távlati cél minden igazságosságra és közjóra irányuló gazdasági rendszer számára: a teljes foglalkoztatottság. Az a társadalom, amelyben semmibe veszik, vagy szisztematikusan tagadják a munkához való jogot, és amelynek gazdaságpolitikai intézkedései nem alkalmasak a munkások kielégítő szintű foglalkoztatására, „nem találhat erkölcsi igazolásra és nem képes megteremteni a társadalmi békét”.625 Ezen a téren jelentős szerepük, s következésképpen súlyos felelősségük van azoknak a személyeknek és különféle intézményeknek,626 akik és amelyek képesek nemzeti és nemzetközi szinten befolyásolni a munka- és gazdaságpolitika alakulását. 289. Egy közjóra orientált és a jövő felé irányuló társadalom tervező tehetsége azon is, sőt, mindenekelőtt azon mérhető le, hogy milyen perspektívát képes nyújtani a munka számára. A munkanélküliek magas aránya, az elavult oktatási rendszer, a képzésben és a munkaerő-piaci megjelenésben mutatkozó tartós nehézségek hatalmas akadályokat gördítenek, elsősorban számos fiatal számára, az emberi és szakmai önmegvalósítás útjába. A munkanélküliek és az alulfoglalkoztatottak ugyanis súlyosan negatív következményeknek vannak kitéve, és ez az élethelyzet meghatározza a személyiséget, s azzal a veszéllyel jár, hogy az érintettek a társadalom peremére szorulnak, társadalmi kirekesztődés áldozatává válnak.627 Olyan dráma ez, amely a fiatalokon kívül a nőket, a szakképzetlen dolgozókat, a fogyatékossággal élőket, a bevándorlókat, a börtönviselteket, az írástudatlanokat is érinti, és mindazokat, akiknek a munka világában való elhelyezkedés terén komolyabb nehézségeik vannak. 290. A munkahely megtartása egyre jobban függ a szakmai képességektől.628 Az oktatási és nevelési rendszer nem mellőzheti az olyan humán és szakmai képzésfajtákat, amelyek elengedhetetlenek a megfelelő álláshoz jutás sikerességét illetően. Egyre inkább terjedőben van, hogy a dolgozók életük folyamán több ízben is szakmát váltanak: ez az elé a feladat elé állítja az oktatási rendszert, hogy kedvező lehetőségekhez juttassák az embereket szaktudásuk folyamatos megújítása terén. A fiataloknak meg kell tanulniuk önállóan cselekedni, alkalmassá válni arra, hogy a megfelelő szakértelem birtokában felelősen vállalják a szembesülés feladatát azokkal a nehézségekkel, amelyek a változékony és a fejlődés forgatókönyvében sokszor kiszámíthatatlan gazdasági helyzetekkel együtt járnak.629 Ugyancsak nélkülözhetetlen megfelelő képzési lehetőségek kínálata az új szakmai képzést kereső fiatalok, illetve a munkanélküliek számára. Általánosabban megfogalmazva, az emberek szakmai pályájának újabb konkrét formákat kell találni, kezdve magával az oktatási rendszerrel, hogy minél kevesebb nehézséget jelentsen átvészelni a szakmaváltás, a bizonytalanság és az átmenet időszakait. b) Az állam és a polgári közösség szerepe a munkához való jog fejlesztésében 291. A foglalkoztatás problémái felhívják a figyelmet az állam felelősségére, melynek kötelességei közé tartozik olyan aktív munkapolitika kialakítása, amely kedvez a munkaalkalmak teremtésének a nemzet keretein belül, erre a célra ösztönözve a termelés világát. Az állam feladata nem is annyira az, hogy közvetlenül biztosítsa minden polgára számára a munkához való jogot a gazdasági rendszer egészének ellenőrzése és az egyének kezdeményezési szabadságának felszámolása révén; feladata inkább „a vállalkozói tevékenység elősegítése azáltal, hogy olyan körülményeket teremt, amelyek munkaalkalmakat biztosítanak, abban az esetben pedig, ha a vállalkozási aktivitás nem megfelelő, vagy válságos időszakát éli, ösztönző és támogató intézkedéseket hoz”.630 292. Szembesülve a gazdasági, pénzügyi kapcsolatok és a munkaerőpiac felgyorsuló ütemben világméretűvé váló dimenzióival, szerződések, megállapodások, közös cselekvési tervek segítségével kell előmozdítani az államok közötti hatékony nemzetközi együttműködést, hogy a gazdasági folyamatok legkritikusabb időszakaiban is őrködjenek a munkához való jog felett nemzeti és nemzetközi szinten. Tudatában kell lenni annak a ténynek, hogy az emberi munka – jog, amelynek közvetlen függvénye a társadalmi igazságosság fejlődése és a belső béke. Ebben a tekintetben fontos feladatok várnak a nemzetközi szervezetekre és a szakszervezetekre: a legmegfelelőbb formában összefogva kell munkálkodniuk „a jogi lehetőségek olyan, egyre szorosabb hálózatának kialakításán, amely megvédelmezi a férfiak, nők és fiatalok munkáját, és garantálja annak megfelelő ellenszolgáltatását”.631 293. A munkához való jog előmozdítása szempontjából „a társadalmon belüli önszerveződés szabadsága” ma épp olyan fontos, mint volt a „Rerum novarum” idején.632 A számos vállalkozói és szociális kezdeményezés között az önszerveződés jeles példáinak tanúbizonyságaival találkozhatunk; ezekre a részvétel, az együttműködés és az öntevékenység jellemző, amelyekben nagy hangsúlyt kap a szolidáris erők egyesülése. Úgy jelennek meg a piacon, mint a dolgozói tevékenység változatos terepei; megkülönböztető jegyük, hogy különleges figyelemmel vannak a megtermelt javak és a sokféle közegben – így a nevelés, az egészségvédelem, az alapvető szociális ellátás és a kultúra terén – nyújtott szolgáltatások kapcsolati komponensére. Az úgynevezett harmadik szektor kezdeményezései a munka és a gazdaság fejlődésének egyre fontosabb lehetőségét biztosítják. c) A család és a munkához való jog 294. A munka „az az alap, amelyen kiformálódik a család élete, ez pedig természetjogi kategória és az ember hivatása”:633 a munka biztosítja a család megélhetéséhez szükséges eszközöket és garantálja a gyermeknevelés folyamatát.634 A család és a munka az emberek nagy többségének tapasztalatában olyan szorosan és kölcsönösen összefügg, hogy ez a kérdés a valóságnak jobban megfelelő megfontolást érdemel, olyan figyelmet, amely együtt értelmezi a kettőt, anélkül hogy korlátozná akár a családot magánéleti jelenségnek tekintő koncepció, akár a munka tisztán gazdasági felfogása. Ebből a szempontból elengedhetetlen, hogy a vállalkozások, a szakmai szervezetek, a szakszervezetek és az állam olyan munkapolitika élharcosai legyenek, amely a családokat a foglalkoztatás terén nem bünteti, hanem támogatja. A családi élet és a munka ugyanis kölcsönösen és a legkülönfélébb módokon határozzák meg egymást. Az ingázás, a munkahelyek halmozása, a testi és lelki kimerülés elveszik a családi életre szánható időt;635 a munkanélküliség mint élethelyzet anyagilag és lelkileg sújtja a családokat, éppen úgy, ahogy viszont a családi feszültségek és válságok hátrányosan befolyásolják a munkahelyen tanúsított magatartást és teljesítményt. d) A nők és a munkához való jog 295. A női szellemiségre a társadalmi élet kifejeződésének minden terepén szükség van, ezért biztosított a nők jelenléte a munka világában is. Ebben az irányban az első, kikerülhetetlen lépés a szakmai képzésben való részvétel konkrét lehetősége. A nők munkával kapcsolatos jogainak elismerése és biztosítása legáltalánosabban a munka olyan megszervezésének függvénye, amely számol a nő méltóságával és hivatásával, „amelynek valódi elősegítése… megköveteli, hogy a munka úgy legyen megszervezve, hogy a nőnek az abban való előrelépést ne a család elhanyagolásával kelljen megfizetnie, hiszen ebben őt mint anyát nem lehet helyettesíteni”.636 Olyan kérdés ez, amelyen le lehet mérni egy társadalom minőségét és a nők munkához való jogának hatékony védelmét. A hátrányos munkahelyi megkülönböztetés különféle, a nők méltóságát és hivatását sértő formáinak tartós jelenlétéért a nőket sújtó munkafeltételek hosszú sora a felelős, akiknek „sajátos adottságait semmibe vették, s még ma is semmibe veszik, akiket nem ritkán hátrányos helyzetben, sőt rabszolgaságban tartottak és tartanak”.637 Ezeket a nehézségeket sajnos még nem győztük le; ezt igazolja, hogy a nőket sokhelyütt megalázó helyzetben tartják, leigázzák, s különféle módokon valóságosan és ténylegesen kizsákmányolják. A nők munkával kapcsolatos jogainak hatékony elismerése mint sürgető feladat különösen a méltányos és biztosított bérezésre hívja fel a figyelmet. A társadalmi gondoskodás szempontjából magától értetődő annak szükségessége, hogy a nők jogait a munka világában, mindenekelőtt a javadalmazás területén ténylegesen elismerjék.638 e) A kiskorúak és a munka 296. A kiskorúak dolgoztatása a maga tűrhetetlen formáiban az erőszak többi fajainál talán kevésbé látványos, ám semmivel sem kevésbé szörnyűséges.639 Olyan erőszak ez, amely politikai, gazdasági és jogi összetevőitől függetlenül – lényegileg morális kérdés. XIII. Leó pápa figyelmeztető szavai szerint „a gyermekeknél nagyon kell vigyázni, hogy addig ne állítsák őket munkába, amíg testi, szellemi és lelki képességeik eléggé ki nem fejlődtek. A gyermekkorban zöldellő hajtásként sarjadó erőket a korai igénybevétel elsorvasztja, s ekkor minden tanítás és nevelés kárba vész”.640 A gyermekmunka csapását még most, több, mint egy évszázaddal később sem győztük le. Tudatában vagyunk annak, hogy legalábbis ma még elkerülhetetlen a gyermekmunka hozzájárulása a család anyagi egyensúlyához és egyes nemzetek gazdaságához, továbbá hogy a részidőben történő munka megfelelő formái maguknak a gyermekeknek is hasznosak lehetnek; ám a társadalmi tanítás elutasítja „a gyermekek valóságos rabszolgai körülmények között végzett munka általi kizsákmányolását”.641 Ez a fajta kizsákmányolás az emberi méltóság súlyos megsértése, amelynek pedig minden ember részese, „bármilyen kicsiny vagy látszólag jelentéktelen legyen is az úgynevezett hasznosság szempontjából”.642 f) Bevándorlás és munka 297. A bevándorlás a fejlődés forrása, de akadálya is lehet annak. Világunkban, ahol a gazdag és szegény országok közötti egyenlőtlenség egyre súlyosbodik, és ahol a kommunikáció fejlődése rohamosan csökkenti a távolságokat, emelkedik a jobb életfeltételeket kereső bevándorlók száma, akik a világ kevésbé szerencsés helyzetben lévő övezeteiből érkeznek; megjelenésüket a fejlett országokban gyakran fogják fel a több évtizedes gazdasági fejlődésnek köszönhetően elért jóléti színvonalat sújtó fenyegetésként. A bevándorlók azonban az esetek többségében olyan munkákat végeznek itt, amelyek máskülönben ellátatlanok lennének, olyan szektorokban és területeken, ahol a helyi munkaerő-kínálat elégtelen vagy egyáltalán nem áll rendelkezésre ahhoz, hogy a munkát helybeliek lássák el. 298. A befogadó országok intézményeinek megfelelően gondoskodniuk kell arról, hogy ne adjanak teret a kísértésnek, hogy az idegenek munkáját kizsákmányolják, megfosztva őket a hazai munkások számára biztosított jogoktól, melyeket megkülönböztetés nélkül mindenki számára garantálni kell. A bevándorlási hullámnak a méltányosság és egyensúlyfenntartás kritériumai szerinti szabályozása643 nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy betagozódásuk az emberi méltóság által megkívánt garanciáknak megfelelően történjen. A bevándorlókat családjukkal együtt emberi személyként kell kezelni, segíteni és a társadalmi életbe integrálni.644 Ennek megfelelően szükséges tiszteletben tartani és elősegíteni azt a jogot is, amely a családok újraegyesítésére vonatkozik.645 Mindeközben a lehetőségek szerint olyan körülmények kialakulását kell előmozdítani, amelyek növekvő mértékben adnak munkalehetőségeket a bevándorlóknak saját szülőhazájukban.646 g) A mezőgazdaság és a munkához való jog 299. A mezőgazdasági munka – társadalmi, kulturális és számos ország gazdasági életében játszott jelentősége miatt, valamint ama sok problémája következtében, amelyekkel az egyre inkább globalizálódó gazdaság világában kell szembenézni, továbbá a természeti környezet megóvásában betöltött növekvő fontossága okán – különleges figyelmet érdemel. „Sürgető szükség van radikális változtatásokra, hogy a mezőgazdaság és a benne dolgozó ember újra megkapja a jogos megbecsülést, amely a társadalmi közösség fejlődésén belül őt mint az egészséges gazdaság alapját megilleti”.647 A mezőgazdaságban és a paraszti világ legszélesebb összefüggésében is folyamatban lévő mély és gyökeres társadalmi és kulturális átalakulás ismét sürgetően veti fel az igényt a paraszti munka és sokféle dimenziója jelentőségének mélyebb megértésére. Nagy jelentőségű kihívás ez, amellyel szembe kell néznie a mezőgazdaság- és környezetpolitikának, hogy képes legyen meghaladni azt a koncepciót, mely ezt a területet afféle maradványnak, s csupán kisegítő szerepűnek tekinti, és hogy új perspektívát dolgozzon ki egy modern, a társadalmi és gazdasági életben jelentékeny szerepet játszó mezőgazdaság számára. 300. Néhány országban az agráriumot érintő hatékony reformpolitika során elkerülhetetlen a föld újraelosztása, hogy felszámolhassák azt az akadályt, amellyel az Egyház társadalmi tanítása által oly sokszor kárhoztatott improduktív nagybirtok648 gátolja a tényleges gazdasági fejlődést: „A fejlődő országok akkor képesek hatékonyan ellenállni a jelenlegi, a földtulajdonok koncentrálására irányuló folyamatnak, ha szembenéznek azokkal a helyzetekkel, amelyek a voltaképpeni strukturális csomópontoknak tekinthetők itt. Ilyenek a törvényhozás szintjén észlelhető hiányosságok és késlekedések olyan témákban, mint a földtulajdon jogcímként való elismertetése a hitelpiacokon, az érdekeltség hiánya a kutatást és a mezőgazdasági képzést illetően, a szociális szolgáltatások és az infrastruktúra elhanyagolása a mezőgazdasági térségekben.”649 Így a mezőgazdasági reform a politikai szükségességen túlmutató erkölcsi kötelesség, tekintve, hogy e reform megvalósításának hiányosságai az érintett országokban akadályozzák azoknak a jótékony hatásoknak az érvényesülését, amelyek a piacok megnyitásából származhatnának, illetve akadályt állítanak általában a globalizáció által korunkban elérhető növekedés üdvös lehetőségei elé.650
V. A MUNKÁSOK JOGAI
a) A munkások méltósága és jogaik tiszteletben tartása 301. Mint minden más jog, a munkások jogai is az emberi személy természetén és transzcendens méltóságán alapulnak. Néhányat közülük az Egyház társadalmi tanítóhivatala folyamatosan számon tart, erősen javallva tiszteletben tartásukat a jogrend részéről: így az igazságos munkabérhez való jogot,651 a pihenéshez való jogot,652 a jogot „olyan munkakörülményekhez és munkavégzéshez, amelyek nem fenyegetik a munkások testi egészségét és nem sértik erkölcsi integritásukat”,653 azt a jogot, hogy a munkások személyisége munkahelyükön is védelmet élvezzen, hogy „semmilyen módon ne tegyenek erőszakot lelkiismeretükön és méltóságukon”,654 a jogot a megfelelő és szükséges támogatáshoz a munka nélkül maradt dolgozók és családjuk megélhetésének biztosítására,655 a jogot a juttatáshoz az idősnyugdíjon kívül betegségek és a munkavégzéssel összefüggő balesetek esetére,656 a jogot a szociális gondoskodásra terhesség és gyermekszülés esetén,657 valamint a szervezkedési és egyesülési jogot.658 E jogokat gyakran megsértik, amint ezt olyan szomorú jelenségek is megerősítik, mint a munka alulfizetése, a védelem hiánya vagy nem megfelelő szintje. Gyakorta megtörténik, különösen a fejlődő országokban, hogy a munkakörülmények – férfiaké, nőké, gyermekeké – embertelen mértékben sértik a méltóságot és ártalmasak az egészségre. b) A méltányos munkabérhez való jog és a haszon elosztása 302. A méltányos munkabér a munka világán belüli igazságos viszonyok megvalósításának legfontosabb eszköze.659„Az igazságos bér a munka jogos gyümölcse”,660 és nagy igazságtalanságot követ el, aki azt megtagadja, vagy nem a kellő időben és az elvégzett munkával arányosan adja meg (vö. Lev 19,13; MTörv 24,14–15; Jak 5,4). A munkabér teszi lehetővé a munkás számára, hogy hozzájusson a föld javaihoz: „A munkát úgy kell megfizetni, hogy az ember anyagi, társadalmi, kulturális és lelki szempontból egyaránt méltó életet biztosíthasson önmagának és övéinek, figyelembe véve kinek-kinek a munkakörét és teljesítményét, valamint a vállalat helyzetét és a közjót”.661 A munkás és a munkáltató közötti megállapodás még nem elégséges ahhoz, hogy a kialkudott bért ’méltányosnak’ minősítsük, mivel az „nem lehet kevesebb, mint amennyi a munkás szükségleteinek kielégítéséhez szükséges”,662 ugyanis a természetes igazságosság magasabb rendű dolog, mint az egyezkedés szabadsága. 303. Egy ország gazdasági jólétét nem kizárólag az előállított javak mennyiségével lehet mérni; számításba kell venni e javak előállításának módját és a jövedelem elosztásában érvényesített méltányosságot is; e jövedelemnek pedig olyannak kell lennie, hogy mindenkinek rendelkezésre bocsássa mindazt, ami személyes fejlődését és tökéletesedését szolgálja. A jövedelem méltányos elosztását nem csupán a kölcsönös igazságosság, hanem a társadalmi igazságosság kritériumai alapján lehet megvalósítani, azaz a munkateljesítmény objektív értékén túlmenően az azt létre hozó szubjektumok emberi méltóságát is figyelembe véve. Valóságos gazdasági jólétet elérni a haszon újraelosztását megfelelően szabályozó társadalompolitikával lehetséges, amely – számolva persze az általános feltételekkel – alkalmas módon veszi számításba minden egyes polgár érdemeit és szükségleteit. c) A sztrájkjog 304. A társadalmi tanítás elismeri a sztrájk törvényes voltát, „ha elkerülhetetlen, sőt szükséges eszközt jelent egy méltányos cél eléréséhez”,663 és ha a konfliktus megszüntetésének minden más módja hatástalannak bizonyult.664 A sztrájk a szakszervezeti tömörülés egyik legfájdalmasabb eszköze; úgy lehet meghatározni, mint a munkások munkavégzésének kollektív és összehangolt megtagadását azzal a céllal, hogy a munkaadókra, az államra és a közvéleményre gyakorolt nyomás révén jobb munkakörülményeket érjenek el és jobb társadalmi helyzetbe kerüljenek. A sztrájknak – amennyiben „egyfajta … ultimátumként” körvonalazzuk665 – mindig békés módszernek kell lennie a követelések érvényesítése érdekében és a jogokért vívott harcban: a sztrájk „erkölcsileg elfogadhatatlanná válik, amikor erőszakkal jár együtt, vagy ha célkitűzései nem közvetlenül kapcsolódnak a munkához, illetve ellentétesek a közjóval”.666
VI. A MUNKÁSSZOLIDARITÁS a) A szakszervezetek jelentősége 305. A Tanítóhivatal elismeri a munkásszakszervezetek alapvető szerepét, amelyek létalapját a munkásoknak az a joga adja, hogy társulásokat és egyesületeket hozzanak létre a különféle foglalkozásokban alkalmazott emberek létérdekeinek védelmére. A szakszervezetek „az ipari munkásság harcából nőttek ki, hogy méltányos jogaikat megvédjék a vállalkozókkal és a termelőeszközök tulajdonosaival szemben”.667 A sajátos céljaikat követő és a közjót szolgáló szakszervezetek létrehozása a társadalmi berendezkedés és a szolidaritás alkotó tényezője, s mint ilyen a társadalmi élet nélkülözhetetlen eleme. A munkával kapcsolatos jog elismerése mindig is nehezen megoldható problémát jelentett, mivel összetett történelmi folyamatokban és intézményrendszer keretében, és még ma is tökéletlennek mondható módon valósul meg. Ez a hiteles szolidaritás gyakorlását időszerűbbé és szükségesebbé teszi, mint bármikor. 306. A társadalmi tanítás kiemeli, hogy a munka világán belüli viszonyokat az együttműködésnek kell jellemeznie: a másik elleni gyűlölet, a másik kiszorításáért folytatott harc teljességgel elfogadhatatlan módszer, már csak azért is, mert valamennyi társadalmi rendszerben mindkettő, mind a munka, mind pedig a tőke nélkülözhetetlen a termelés folyamatában. Ennek az elgondolásnak a fényében a társadalmi tanítás „nem osztja azt a véleményt, hogy a szakszervezetek csupán a társadalom ’osztályszerkezetét’ tükrözik és az ’osztályharcot’ képviselik, amely harc elkerülhetetlenül uralja a társadalmi életet”.668 A szakszervezetek a maguk sajátos módján a társadalmi igazságosságért, a foglalkozásának megfelelően végzett munkából élő ember jogaiért folyó harc motorjai: „ezt a harcot úgy kell tekinteni, mint normális munkálkodást az igazságos jó érdekében…, nem pedig mint háborút a többiek ellen”.669 A szakszervezet, minthogy mindenekelőtt a szolidaritás és az igazságosság eszköze, nem élhet vissza fegyvereivel; hivatásának értelmében le kell győznie a korporativizmus kísértését, tudnia kell bölcsen szabályozni önmagát és számot vetni döntéseinek a közjó távlatát illető következményeivel.670 307. Az érdekvédelmi és követelő funkciókon túl a szakszervezetek kompetenciájába tartozik mind „a gazdasági élet igazságos rendjének megszervezését”671 célzó részvétel, mind pedig a munkások társadalmi tudatának nevelése, hogy egyéni képességeiknek és alkalmasságuknak megfelelően a gazdasági, társadalmi fejlődés és az egyetemes közjó felépítésének teljes művében cselekvő részesnek érezzék magukat. A szakszervezeteknek és a munkásszerveződések egyéb formáinak azt a feladatot kell vállalniuk, hogy a többi társadalmi résztvevővel közösen munkálkodnak, és érdeklődést kell tanúsítaniuk a közügyek menete iránt. Befolyást kell gyakorolniuk a politikai hatalomra, hogy kellően érzékennyé tegyék a hatalmat a munka problémái iránt, és rászorítsák: részesítse előnyben a munkásjogok érvényesítését. Ugyanakkor a szakszervezeteknek sem maguknak nincs politikai párt jellege, amely a hatalomért harcolna, sem politikai párttörekvéseknek nem rendelhetők alá, és nem lehetnek túlságosan szoros kapcsolatban pártokkal; „ebben az esetben ugyanis könnyen elveszítik a kapcsolatot sajátos feladatukkal – ami nem más, mint a munkások jogainak az egész társadalom közjava keretén belül történő biztosítása –, és ehelyett más célok eszközévé válnak”.672 b) A szolidaritás új formái 308. Az egyre gyorsuló gazdasági és pénzügyi globalizációs folyamatokkal jellemezhető mai gazdasági-társadalmi környezet megújulásra készteti a szakszervezeteket. Arra hívja őket, hogy új formákban tevékenykedjenek,673 úgy terjesztve ki a szolidáris cselekvések hatósugarát, hogy a hagyományos munkásrétegeken kívül azokat is védelmezzék, akik nem a megszokott szerződéses formában vagy meghatározott ideig dolgoznak, akiknek az alkalmazását a vállalkozások egyre gyakrabban bekövetkező, nemzetközi szinten is megtörténő fúziója veszélyezteti, akik munka nélkül vannak, illetve hogy védelmezzék a bevándorlókat, a szezonális munkásokat, akik modern szakmai képzettség híján kiszorultak a munkaerőpiacról, és nem is tudnak visszatérni oda, ha nem szereznek megfelelő szakmai minősítést. A munka világában bekövetkezett változások közepette a szolidaritást akkor lehet ismét megteremteni, sőt talán a korábbiaknál erősebb alapra építeni, ha a munka szubjektív értékének felfedezéséért munkálkodunk: „folyamatosan rá kell kérdeznünk a munka alanyára és az ő életkörülményeire”. Ezért „a munkát végző emberek szolidaritásának és a munkát végző emberekkel való szolidaritásnak mindig új meg új mozgalmaira van szükség”.674 309. „A szolidaritás új formáit”675 keresve a munkásszakszervezeteknek még nagyobb felelősség vállalása irányában kell tájékozódniuk, nemcsak a javak elosztásának hagyományos mechanizmusait illetően, hanem a javak megtermelésével és olyan társadalmi, politikai, kulturális körülmények megteremtésével összefüggésben is, amelyek megfelelnek mindazoknak, akik képesek és akarnak dolgozni, érvényesíteni munkához való jogukat – teljes tisztelettel dolgozói méltóságuk iránt. A nagyvállalatnál végzett bérmunkára alapozott szervezeti modell fokozatos meghaladása mindezen kívül alkalmas arra is, hogy megújítsa a szociális biztonságnak azokat a normáit és rendszerét, amelyek eddig védelmezték a munkásokat, csorbítatlanul őrizve alapvető jogaikat.
VII. „ÚJ DOLGOK” A MUNKA VILÁGÁBAN a) A korszakos átmenet szakasza 310. A munkaszervezés időszerű megváltoztatásának egyik legjelentősebb ösztönzője a globalizációs folyamat, amely alkalmas arra, hogy új termelési módokat tapasztaltasson meg, olyanokat, amelyekben a létesítményeket a stratégiai döntések meghozatalának helyétől különböző és a fogyasztói piactól távol eső térségekbe telepítik szét. Ennek a jelenségnek két tényező ad lökést: a rendkívül gyors, térbeli és időbeli korlátoktól mentes kommunikáció, valamint az, hogy az áruk és az emberek viszonylag gyorsan szállíthatók a föld egyik pontjáról a másikra. Ez alapvető következményekkel jár a termelési folyamatokra nézve, a tulajdon egyre távolabb kerül az általa eszközölt változások társadalmi hatásaitól és gyakran teljesen közömbössé válik irántuk. Másrészt, amennyiben igaz az, hogy a globalizáció nem önmagában, eleve jó vagy rossz dolog, hanem az azt felhasználó embertől függ,676 akkor le kell szögezni, hogy elkerülhetetlenül szükséges a garanciák, a minimális alapjogok, a méltányosság globalizációja is. 311. A munkaszervezés új módjának egyik legjelentősebb vonása a termelés fizikai folyamatának széttördelése nagyobb hatékonyság és több profit elérése érdekében. Ebben az összefüggésben azok a hagyományos tér-idő koordináták, amelyekben a termelési folyamat szerveződött, példátlan átalakuláson mennek keresztül, és ez magában a munka szerkezetében is változást idéz elő. Mindennek jelentős következményei vannak az egyének és közösségek életében, akik és amelyek gyökeres változásoknak vannak kitéve mind anyagi, mind kulturális helyzetük és értékrendjük tekintetében. Ez a jelenség globális és helyi szinten emberek millióit érinti, függetlenül foglalkozásuktól, társadalmi helyzetüktől és kulturális felkészültségüktől. Ennélfogva az idő újraszervezésében, és beosztásában, valamint a tér felhasználásában végbemenő változásokat – amely jelenségek lényegüket illetően az első ipari forradalommal vethetők össze, mert érintik a termelés minden szektorát minden földrészen, függetlenül azok fejlettségi fokától – úgy kell értelmezni, mint etikai és kulturális szinten is döntést kívánó kihívást a munka védelmét biztosító új rendszer definiálása terén. 312. A gazdaság globalizációja – a piacok liberalizálásával, a konkurenciaharc élesedésével, a termékeket és szolgáltatásokat előállító vállalatok specializálódásának növekedésével párosulva – a munkapiactól nagyobb hajlékonyságot követel a termelés megszervezésében és lebonyolításában. Úgy tűnik, ennek az érzékeny területnek a megítélésében nagyobb és szélesebb távlatú figyelmet kell fordítani a társadalmi és politikai cselekvés befolyásolására erkölcsi, kulturális téren azokban a témakörökben, amelyek az újfajta munka mibenlétéhez, tartalmához kapcsolódnak – egy olyan piacon és gazdaságban, amely maga is újszerű. A munka piacán bekövetkezett változások oka nem önmagában keresendő, hanem gyakran éppen a munka megváltozásának következménye. 313. A munka, különösen a fejlettebb országok gazdasági rendszerében, olyan fejlődési szakasz felé tart, amelyet az indusztriális típusú gazdaságból a lényegileg a szolgáltatásokra és technológiai újításokra összpontosító gazdaság irányába való átmenet jellemez. Az a helyzet tehát, hogy a szolgáltatások és az erősen informatikai tartalmú tevékenységek gyorsabban fejlődnek, mint a hagyományos elsődleges és másodlagos gazdasági szektor, ami jelentős következményekkel jár a termelés és az értékesítés megszervezésére, a munkások foglalkoztatásának tartalmára és formájára, valamint a szociális védelem rendszerére. A technológiai újítások jóvoltából a munka világa új szakmákkal gazdagodik, míg mások eltűnnek. Az átmenet jelenlegi szakasza így annak az állandó folyamatnak kedvez, hogy a gazdaságból a foglalkoztatottak átkerülnek a szolgáltató szférába. Miközben talaját veszíti a nagyüzemhez és az egységes munkásosztály munkájához kötött gazdasági és társadalmi modell, a harmadik szektorban javulnak a foglalkoztatás feltételei, és különösképpen szaporodnak a tevékenységek a személyes szolgáltatások és a részmunkaidős, ideiglenes, „atipikus” foglalkoztatás területén, vagyis azokban a munkaformákban, amelyek nem sorolhatók be sem az alkalmazotti munka, sem az önálló munka keretei közé. 314. A folyamatban lévő változást az alkalmazotti munkától a meghatározatlan idejű munkához való átmenet jelzi, az átmenet a rögzített munkaviszonytól a munkásnak a tevékenységek sokféleségével jellemezhető mozgásához, a munka jól körvonalazott, meghatározott és elismert világától egy olyan világhoz, amely változatos, képlékeny, sok ígéretet hordoz, de aggasztó kérdéseket is felvet, különösen a foglalkoztatottság távlatait illető növekvő bizonytalansággal, a strukturális munkanélküliség jelenségeivel, a szociális biztonság jelenlegi rendszereinek alkalmatlanságával kapcsolatban. A versenyből, meg a technológiai újítások és pénzügyi folyamatok összetettségéből fakadó követelményeket összhangba kell hozni a munkásoknak és jogaiknak védelmével. A bizonytalanság és az átmeneti állapot nemcsak a fejlettebb országok munkásainak állapotát befolyásolja, hanem, sőt még inkább a föld gazdaságilag kevésbé előrehaladott térségeit, fejlődő országait, és azokat is, amelyek gazdasága átmeneti állapotban van. Az utóbbiaknak, a gazdasági és termelési modellek változásaival összefüggő komplex problémákon túl, nap mint nap szembe kell nézniük azokkal a nehéz feladatokkal is, amelyek a folyamatban lévő globalizációból fakadnak. A munka világára nézve a széles körű és mélyre ható kulturális és strukturális változások miatt különösen drámai ez a helyzet ott, ahol nincs meg a törvényhozás, a képzés és a társadalmi segítség támasza. 315. A termelés decentralizációja, amely a kisebb vállalkozásokat olyan komplex feladatok elé állítja, amelyek korábban nagy termelési egységekben összpontosultak, új erőt és lendületet ad a kis- és középvállalkozásoknak. A hagyományos kisipar mellett új vállalkozások jönnek létre; ezekre jellemző, hogy a modern termelés szektorain belüli kis termelési egységekben működnek, vagy nagyvállalkozások által decentralizált tevékenységeket végeznek. Sok olyan tevékenység, amely tegnap még alkalmazotti munkát kívánt, ma olyan új formákban valósul meg, amelyeknek jobban kedvez a független munkavégzés; ezekben nagyobb a kockázati tényező és a felelősség. A kis- és középvállalkozásokban végzett munka, a kisipari és független munka alkalmat teremthet azonban arra, hogy emberibbé tegye a munkás életét: akár azért, mert a kisebb közösség közelebbi személyes kapcsolatokat tesz lehetővé, akár azért, mert kedvező alkalmat ad a kezdeményező kedvnek és a vállalkozó szellemnek; ám ezekben a szektorokban nem kevés példa van az igazságtalan bánásmódra, a rosszul fizetett, s főképpen bizonytalan munkára is. 316. A fejlődő országokban az utóbbi években elharapódzott továbbá az informális, a feketegazdaság vagy árnyékgazdaság, ami a sokat ígérő, de erkölcsi és jogi problémákat felvető gazdaság növekedésének jele. Az efféle tevékenység számára teremtett munkahelyek szignifikáns növekedése a helyben lakó munkások nagy részét jellemző szakképzetlenségnek és a formális gazdasági ágazatok rendezetlen fejlődésének tudható be. Emiatt az emberek igen nagy számban kénytelenek súlyosan hátrányos körülmények között és olyan keretek között dolgozni, ahol hiányoznak a munkás méltóságát biztosító szabályozók. A termelés szintje és az életszínvonal szélsőségesen alacsony, sokszor még ahhoz is elégtelennek bizonyul, hogy akár csak az életben maradást garantálja a munkások és családjuk számára. b) A társadalmi tanítás és az „új dolgok” 317. Az Egyház társadalmi tanítása a munka világában észlelhető „új dolgok” kihívásával szembesülve először is azt ajánlja, hogy kerüljük el azt a téveszmét, mintha a folyamatban lévő változások végzetszerűen történnének. A döntő tényező ennek az összetett változási periódusnak a megítélése, vagyis – újra meg újra, és még mindig – az ember, akinek tulajdon munkája főszereplőjének kell maradnia. Az ember képes alkotó és felelős módon úgy irányítani a jelen „új dolgait” és átszerveződéseit, hogy azok a személy, a család, a társadalom és az egész emberi közösség növekedését segítsék elő.677 Mindenki számára megvilágosító értéke van itt a munka szubjektív dimenziója hangsúlyozásának, melynek az Egyház társadalmi tanítása szerint meg kell adni a kötelező elsőbbséget, mert „az emberi munka közvetlenül az Isten képére teremtett emberek sajátja, akik arra kaptak hivatást, hogy folytassák a teremtés művét egymással és egymásért, miközben uralmuk alá hajtják a földet”.678 318. A termelő tevékenység mechanikusan gazdaságközpontú értelmezésmódjait, jóllehet elterjedtek és komoly befolyással bírnak, éppen a munkával összefüggő problémák tudományos elemzése cáfolja meg. Ezek a koncepciók – ma még inkább, mint a múltban – teljességgel alkalmatlannak bizonyulnak arra, hogy megmagyarázzák azokat a tényeket, amelyek a szabad és alkotó emberi tevékenységként felfogott munka értékének egyre erőteljesebb növekedésére mutatnak rá. A konkrét számadatok is arra ösztönöznek, hogy késedelem nélkül meghaladjuk azokat a folyamatban lévő mozgásokhoz viszonyítva szűkös és elégtelen teoretikus távlatokat, kritériumokat, amelyek belső természetüknél fogva alkalmatlanok a maguk egészében a konkrét és sürgető emberi szükségletek megragadására, mert ezek messze túlterjednek a pusztán gazdasági kategóriák keretein. Az Egyház jól tudja, és teljes bizonyossággal, mindenkori érvénnyel tanítja is, hogy az embernek, szemben a többi élőlénnyel, vannak olyan szükségletei, amelyek nem korlátozódnak csupán a birtoklásra,679 mivel természete és hivatása elszakíthatatlan kapcsolatban áll a Transzcendenssel. Az emberi személy munkája révén a dolgok átformálásának kalandját éli meg, hogy kielégítse szükségleteit, mindenekelőtt anyagi igényeit, ám úgy és olyan ösztönzést követve cselekszi ezt, amely mindig túllépni készteti a már elért eredményeken, annak kutatására hajtja, ami mélyebb feleletet ad tőle elszakíthatatlan belső igényeinek. 319. Azok a történelmi formák, amelyekben az emberi munka kifejezi önmagát, változnak, de nem változhatnak az ember belső szükségei, melyek a dolgozó ember elidegeníthetetlen jogainak tiszteletében foglalhatók össze. Amikor szembenézünk azzal a veszéllyel, hogy ezeket a jogokat megtagadják, akkor a szolidaritás új formáit kell elgondolni és megalkotni, számot vetve a dolgozó embereket kölcsönösen összekötő kapcsolattal. Minél mélyebbek a változások, annál elszántabbnak kell lennie az értelem és az akarat cselekvésének, hogy biztosítsa a munka méltóságát, és különféle szinteken megerősítse az érdekelt intézményeket. Ez a távlat alkalmas arra, hogy jobban meghatározza a jelenlegi átalakításokat, mégpedig abba a nagyon is szükséges irányba, hogy a helyi és a globális, a hagyományos és az újszerű gazdaság dimenziói, a technológiai újítás és az emberi munka védelmének kívánalmai kölcsönösen kiegészítsék egymást, hogy a gazdasági növekedés összhangban maradjon a környezeti tényezőkkel. 320. A munka széles körű és összetett, néhány térségben drámai méreteket öltő problémáinak megoldása érdekében a tudomány és a kultúra emberei arra vannak meghíva, hogy a maguk sajátos módján lényegesen járuljanak hozzá az igazságos megoldások megválasztásához. Ez a felelősség abban áll, hogy rájuk vár a feladat, világossá tenni a változásokban kirajzolódó lehetőségeket és veszélyeket, s főképp olyan cselekvési irányvonalakat javasolni, amelyek jobban kedveznek az egész emberiség fejlődésének. Rájuk vár az a nehéz feladat, hogy ésszel és az igazság szeretetével, csoport- vagy egyéni érdekek iránti elfogultságtól mentesen lássák át és értelmezzék a társadalmi jelenségeket. Az ő sajátos – mert teoretikus, elméleti jellegű – hozzájárulásuk lényegbevágó lesz a konkrét gazdaságpolitikai cselekvések számára.680 321. A munka mély átalakulásának mostani történései még sürgetőbbé teszik a hiteles, átfogó szolidáris fejlődést, amely képes felölelni a világ valamennyi térségét, ideértve a kevésbé fejletteket is. Utóbbiak számára a széles távlatú szolidáris fejlődési folyamat megindulása nemcsak konkrét lehetőséget jelent új munkahelyek teremtésére, hanem egész népek számára valósággal a fennmaradás egyetlen lehetőségének is bizonyul. Ezért „a szolidaritást kell globalizálni”.681 A munka világában létező gazdasági és társadalmi egyensúlyzavarokat úgy kell kezelni, hogy újra megerősítjük az értékek hierarchiáját, első helyre téve abban a dolgozó személy méltóságát: „Soha nem szabad, hogy a termelési folyamat erejét adó új jelenségek, a pénzvilág, a gazdaság, a piacok és a munka globalizációja sértse az emberi személy központi helyét vagy a népek szabadságát és a demokráciát. A szolidaritás, a részvétel és a jelenleg zajló változások irányításának képessége, ha nem is magát a megoldást jelenti, mindenképpen megadja a szükséges erkölcsi biztosítékát annak, hogy az egyének és a népek ne a jövő eszközei, hanem főszereplői legyenek. Mindezt meg lehet, következésképpen meg is kell valósítani.”682 322. Egyre szükségesebbé válik figyelmesen tanulmányozni a munka új helyzetét a mostani globalizált környezetben, mégpedig úgy, hogy nagyra értékeljük azt a természetes hajlamot, amely az embereket viszonyaik stabilizálására ösztönzi. Ebben az összefüggésben le kell szögezni, hogy az univerzális jelleg az ember dimenziója, nem pedig a dolgoké. A technika lehet a globalizáció eszköz-oka, de annak végső oka maga az emberiség. Ennélfogva a munkának is van univerzális dimenziója, amennyiben alapja az ember mint viszonyban álló lény. A technika, különösen az elektrotechnika tette lehetővé a munka ezen aspektusának, a viszonyosság aspektusának kiterjesztését az egész világra, ami különösképpen felgyorsította a globalizáció ritmusát. Ám ennek a dinamizmusnak a dolgozó ember a végső alapja; ez az alap mindig is a szubjektív, nem pedig az objektív tényező. A munka globalizációjának is antropológiai alapja van, ez pedig a munka belső természete, vagyis a viszonyban-lét dimenziója. Nem szabad, hogy a munka globalizációjának negatívumai megsemmisítsék a mindenki előtt nyitva álló lehetőségeket arra, hogy a munka humanizmusa, a munka világának szolidaritása immár világméretekben fejeződjön ki, hogy így a világ térségeiben az egymással kapcsolatban álló, hasonló körülmények között dolgozó emberek egyre jobban megértsék hivatásuk egységes és szolidáris természetét.
HETEDIK FEJEZET A GAZDASÁGI ÉLET
I. BIBLIAI SZEMPONTOK
a) Az ember, a szegénység és a gazdagság 323. Az Ószövetségben a gazdasági javakhoz és a gazdagsághoz való kétféle hozzáállással találkozunk. Egyrészt értékeli az Ószövetség az anyagi javak meglétét, amelyek létszükségletekként állnak rendelkezésre: a bőséget – de nem a gazdagságot vagy a luxust – némelykor Isten áldásaként tárgyalja. A bölcsességi irodalomban a szegénység a restség negatív következményeként (Bölcs 10,4) és a szorgalom hiányának természetes velejárójaként van leírva (Bölcs 22,2). Másrészt az anyagi javak és a gazdagság nem önmagukban, hanem csupán káros használatuk esetén kapnak elmarasztalást. A prófétai hagyomány mindenekelőtt a szegények kárára való csalást, az uzsorát, a kizsákmányolást, a durva jogtalanságot bélyegzi meg. (vö. Iz 58,3–11; Jer 7,4–7; Oz 4,1–2; Ám 26–7; Mik 2,1–2). Ez a hagyomány a szegénységet mint az elnyomottak, a gyengék és az ínséget szenvedők nyomorúságát tárgyalja, és abban az ember Isten színe előtti helyzetének jelképét látja, akitől minden jó származik mint ajándék, hogy igazgassuk és megosszuk. 324. Aki Isten előtti szegénységét saját életállapotától függetlenül felismeri, Isten különleges figyelmében részesül: ha a szegény keresi, az Úr válaszol, ha panasszal fordul hozzá, meghallgatja. A szegények számíthatnak Isten ígéretére: ők lesznek a szövetség örökösei, akiket népévé fogad. Isten üdvözítő közbelépése az új Dávid által történik meg (vö. Ez 34,22.31), aki éppen úgy, vagy még inkább, mint Dávid király, védelmezni fogja a szegényeket, és kiáll majd az igazságosságért; új szövetséget köt majd, és új törvényt fog írni a hívők szívébe (vö. Jer 31,31–34). Amikor a vallásos lelkületben a szegénység elfogadására vagy értelmének keresésre kerül sor, ez a lelkület képessé válik arra is, hogy a teremtett dolgok rendjét megismerje és elfogadja; a „gazdag” ebben az összefüggésben az, aki a dolgokat, amelyeket birtokol, többre tartja, mint Istent, az az ember, aki keze munkája által válik naggyá és egyedül a saját nagyságára hagyatkozik. A szegénység akkor válik morális értékké, amikor az ember alázatos készséggel és bízó nyitottsággal nyilatkozik meg Istennel szemben. Ez a magatartás hozza az embert abba a helyzetbe, hogy felismerje az anyagi javak viszonylagosságát, és mint isteni javakat kezelje őket, hogy igazgassa és megossza azokat, mert minden javaknak Isten az eredeti tulajdonosa. 325. Jézus a magáénak tekinti az Ószövetség egész hagyományát a gazdasági javak, a gazdagság és a szegénység vonatkozásában is, s végérvényes értelmet és teljességet kölcsönöz nekik (vö. Mt 6,24 és 13,22; Lk 6,20–24 és 12,15–21; Róm 14,6–8 és 1Tim 4,4). Ezekben a szövegekben Lelkét kiárasztva és a szíveket megváltoztatva megalapítja „Isten Országát”, amelyben lehetséges lesz az új együttélés az igazságosságban, a testvériségben, a szolidaritásban, a javak megosztásában. A Krisztus által alapított Ország tökéletesíti a teremtés és az emberi cselekvés eredendő jóságát, amely a bűn által csorbult. A Gonosztól megszabadítva és az Istennel való közösségbe visszahelyezve, a Szentlélek segítségével minden ember képessé válik Jézus művének folytatására: a szegények osztályrészévé tenni az igazságosságot, megszabadítani az elnyomottakat, vigasztalni a szomorkodókat és aktívan törekedni egy új társadalmi rend felé. Ebben megfelelő megoldások adódnak az anyagi szegénység problémájára, és hatékonyabban számolhatók fel azok az erők, amelyek a gyengébbeket akadályozzák abban, hogy nyomorúságuk és rabságuk állapotát lerázzák magukról. Ha ez megtörténik, akkor válik Isten Országa már ezen a világon jelenvalóvá, noha nem tartozik ehhez a világhoz. A prófétai ígéretek benne nyerik el végső beteljesülésüket. 326. A gazdasági aktivitást a kinyilatkoztatás fényében kell szemlélnünk és gyakorolnunk mint arra a meghívásra adott helyeslő választ, amelyet Isten minden embernek ajándékozott. Az embert a paradicsomkertbe helyezte, hogy azt megművelje és megőrizze, ezen belül pedig pontosan rögzített törvényeket szabott meg a kert használatára (vö. Ter 2,16–17) és végső tökéletesítésére (vö. Ter 1,26–30; 2,15–16; Bölcs 9,2–3). Amint az ember a Teremtő nagyságának és jóságának bizonyságává válik, szembesül a szabadság azon teljességével, amely őt Istenhez hívja. A kapott javak, akár anyagi javak helyes kezelése az önmagunkkal és más emberekkel szembeni igazságosság műve: azt, amit kaptunk, használnunk, óvnunk és gyarapítanunk kell, amint a talentumokról szóló példabeszéd tanítja (vö. Mt 25,14–30; Lk 19,12–27). A gazdasági tevékenységnek és az anyagi gyarapodásnak az ember és a társadalom szolgálatában kell állnia; ha valaki a hit, a remény és a szeretet által Krisztus tanítványává szegődik, képessé lesz a gazdaságot és a gyarapodást is a szentség és a megszentelődés helyévé tenni; ezen a területen is lehetséges az emberit felülmúló szeretetet és szolidaritást kifejezésre juttatnia, és az új emberiség megteremtéséhez hozzájárulnia, amely a végidőt előlegezi meg a világ számára.683 Jézus abban a hívő emberekhez intézett felszólításban foglalja össze a teljes kinyilatkoztatást, hogy Isten előtt legyenek gazdagok (vö. Lk 12,12): a gazdasági tevékenység is ezt a célt szolgálja, ha azt a szerepét, hogy az ember és a társadalom általános gyarapodásának és az emberi életminőség jobbításának legyen az eszköze, nem veszik semmibe. 327. A Jézus Krisztusba vetett hit lehetővé teszi a társadalmi fejlődésnek az átfogó és szolidáris humanizmus összefüggésében való helyes megértését. A társadalmi tanítás teológiai hozzájárulása nagyon hasznos ebből a szempontból: „Krisztusba, a Megváltóba vetett hit, miközben belülről világítja meg a fejlődés lényegét, megmutatja az embernek mások megsegítésére vonatkozó kötelességét. Szent Pál apostolnak a kolosszeiekhez írott levelében azt olvassuk, hogy Krisztus „minden teremtmény elsőszülötte”, és „minden általa és érte teremtetett” (Kol 1,15–16), mivel „minden benne áll fenn”, mert „úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent.” (Kol 1,20) Ebbe az isteni tervbe, amely öröktől fogva Krisztusból, „az Atya tökéletes képmásából” veszi kezdetét, és benne, aki „elsőszülött a holtak között”, éri el csúcspontját, ebbe a tervbe kapcsolódik bele a mi történelmünk, amelyet személyes és közösségi fáradozásunk fémjelez, és amely az emberiség helyzetét akarja jobbítani. Ezen az utunkon le kell győznünk a gyakran jelentkező nehézségeket, felkészülve arra a teljességben való részesedésre, amely „őbenne lakik”, és amelyet Ő maga adott „testének, ami maga az egyház” (Kol 1,18; vö. Ef 1,22–23), miközben állandóan fenyeget minket és akadályozza emberi tevékenységünket az a bűn, amely a Krisztus által végbevitt „kiengesztelés” által legyőzetett és kiengeszteltetett. (vö. Kol 1,19–20)684 b) A gazdagság azért van, hogy megosszák 328. Azok a javak is, amelyeket egyesek jogszerűen birtokolnak, mindig megőrzik egyetemes rendeltetésüket; ezen javaknak minden rendeltetésükkel ellentétes felhalmozása erkölcstelen, mert nyilvánvalóan ellentmond az Úr, a Teremtő által ezen értékekre megszabott általános rendeltetésnek. A keresztény üdvösség ugyanis az ember átfogó megszabadítása: megszabadítás az anyagiak függőségétől, de magától a birtoklástól is: „mert minden rossznak gyökere a kapzsiság. Jó néhányan, akik hozzá szegődtek, eltávolodtak a hittől és sok gyötrelmet okoztak maguknak” (1Tim 6,10). Az egyházatyák erősebben hangsúlyozzák a hívők lelkiismeretének átformálása és átalakítása szükségességét, mint saját koruk politikai és társadalmi struktúrái megváltoztatásának követelését, és mindenre, ami a gazdasági tevékenység velejárója és javak birtoklása, úgy hivatkoznak, mint olyan vagyonkezelésre, amely Isten megbízásából történik. 329. A gazdagság akkor tölti be az embert szolgáló feladatát, ha arra van rendelve, hogy javakat termeljen mások és az egész társadalom számára.685 „Hogyan tudunk jót tenni felebarátainkkal, ha senkinek sincs semmije?”, kérdezi Alexandriai Kelemen.686 Aranyszájú Szent János szemléletében a kincsek azok közé a dolgok közé tartoznak, amelyekkel érdemeket szerezhetünk magunknak, amennyiben megosztjuk azokat másokkal.687 A vagyon érték, amely Istentől jön: aki birtokolja, annak használnia és forgatnia kell, úgy, hogy az ínséget szenvedők is részesüljenek a hasznából: rossz dolognak kell tartanunk a gazdagsághoz való mértéktelen ragaszkodást, a felhalmozásra való törekvést. Nagy Szent Bazil arra szólítja fel a tehetőseket, hogy nyissák fel raktárházaik ajtaját és kiáltsák: „Ahogyan egy nagy folyó ezernyi csatornával szeli át a termékeny földet: ugyanúgy szakadnak ezek is ágakra, amikor sokféle úton gondoskodnak arról, hogy ez a gazdagság a szegények hajlékaiba is eljusson.”688 A gazdagság, amint Szent Bazil magyarázza, olyan, mint a víz, amely annál tisztábban buzog elő a forrásból, minél gyakrabban merítenek belőle, akkor pedig, ha senki sem hasznosítja, megposhad.689 Később Nagy Szent Gergely is azt mondja, hogy a gazdag csupán kezelője annak, amit birtokol; a rászorulónak megadni a neki szükségeset olyan cselekedet, amit alázatossággal kell végbevinni, mert a javak, amelyekből valaki részesedik, nem az övéi. Aki a gazdagságot megtartja a maga számára, az nem vétlen, hiszen arra van rendelve, hogy adjon másoknak, ami annyit jelent, hogy valójában adósságot törleszt.690
II. ERKÖLCS ÉS GAZDASÁG 330. Az Egyház társadalmi tanítása a gazdaság erkölcsi szempontjait hangsúlyozza. XI. Piusz pápa „Quadragesimo anno” kezdetű enciklikájában így nyilatkozott a gazdaság és az erkölcs viszonyáról: „Hiszen, bár a maga területén a gazdaság és az erkölcsiség is öntörvényű, mégis tévedés lenne a gazdasági, meg az erkölcsi rendet annyira különálló és egymástól idegen dolgoknak tekinteni, mintha nem függnének össze egymással. Mert az úgynevezett gazdasági törvények, minthogy a teremtett világ természetéből és az ember testtel és lélekkel bíró lényegéből erednek, meghatározzák, milyen célokat követhet és milyeneket nem követhet az emberi tevékenység a gazdaság területén, s milyen eszközök alkalmazásával teheti ezt; az emberi ész pedig a dolgok és az ember egyszerre individuális és közösségi természetéből világosan felismeri az egész gazdasági szférának azt a célját, amelyet a teremtő Isten jelölt ki számára. Egyedül az erkölcsi törvény az, amely bensőnkbe vési, hogy tudatos tevékenységünk egészével a legmagasabb rendű és végső célokra törekedjünk, és épp így e tevékenység speciális fajtáival is azokat a célokat kövessük, amelyeket értelmi belátásunk a természettől, vagyis inkább a természet teremtőjétől, Istentől az adott részcselekvés számára rendelt céloknak mutat, ezeket a részcélokat pedig egymással harmóniába állítva a legfőbb célnak rendeljük alá.”691 331. Az erkölcs és a gazdaság közötti viszony szükségszerű és lényegi: a gazdasági aktivitás és az erkölcsi magatartás a legmélyebben áthatja egymást. Az erkölcs és a gazdaság közötti szükségszerű különbségnek egyik területen sem az elválasztottság, hanem éppen ellenkezőleg a jelentőségteljes kölcsönösség a következménye. Amiképpen tehát morális vonatkozásban tekintetbe kell venni a gazdasági alapokat és követelményeket, szükséges az is, hogy aki gazdasági területen tevékenykedik, nyitott legyen az erkölcsi értékekkel szemben: „A gazdasági életben is tiszteletben kell tartani és követelni kell az emberi személy méltóságát és csorbítatlan hivatását, csakúgy, mint az egész társadalom boldogulását, mert hiszen az ember az egész társadalmi és gazdasági élet eredendő alkotója, középpontja és célja.”692 Az, hogy a tisztán gazdasági megfontolásoknak megadjuk a jogos és kellő súlyát, nem jelenti azt, hogy a metagazdaság szintjének valamennyi megfontolását ésszerűtlenként utasítanánk vissza, mivel a gazdaság célja nem magában a gazdaságban, hanem annak emberi és társadalmi rendeltetésében is van.693 Ugyanis az ember megvalósulása és a jó emberi együttélés mint cél sem tudományos, sem gyakorlati szempontból nem bízható a gazdaságra; azt részfeladat illeti meg: a termelés, az anyagi javak elosztása, a fogyasztás és a szolgáltatások megszervezése. 332. A gazdaság morális dimenziója összekapcsolja a gazdasági hatékonyságot és az emberiség szolidáris fejlődését, jóllehet ezek egymástól különböző, alternatív, ám ugyanakkor egymástól elválaszthatatlan célok. Az erkölcs mint a gazdasági élet konstitutív eleme nem áll szemben azzal és nem is semleges; ha az igazságosság és a szolidaritás vezérli a gazdaságot, akkor az éppen a társadalmi hatékonyság összetevőjévé lesz. A javak előállításának tevékenységét hatékonyan ellátni – kötelesség, máskülönben eltékozoljuk a forrásokat; ám elfogadhatatlan az a gazdasági növekedés, amelyet az emberek, egész népek és társadalmi csoportok vesztesége árán tartanak fenn, szegénységre és leszakadásra ítélve azokat. A gazdagságnak a javak és szolgáltatások rendelkezésre állásában megragadható kiszélesedése és az erkölcsi követelés ezeknek a javaknak és szolgáltatásoknak az igazságos elosztására: ennek az emberek és az egész társadalom számára ösztönzésnek kell lennie a szolidaritás alapvető erényének gyakorlására,694 hogy az igazságosság és a szeretet szelleme a bűn valamennyi struktúráját,695 amely létrehozza és fenntartja a szegénységet, az alulfejlettséget és megalázottságot, leküzdje mindenhol, ahol az mutatkozik. Ezek a struktúrák az emberi egoizmus számtalan konkrét tette által épültek fel és erősödtek meg. 333. Hogy eleget tegyünk az erkölcsi követelményeknek, támaszkodnunk kell minden ember és minden nép mint szubjektum gazdasági aktivitására. Mindannyiuk joga, hogy részt vegyenek a gazdasági életben és mindannyiuk kötelessége, hogy képességeiknek megfelelően hozzájáruljanak hazájuk és az emberiség egész családjának haladásához.696 Ha tehát bizonyos mértékben mindenki mindenkiért felelős, akkor mindenkinek kötelessége belehelyezkedni a gazdasági fejlődésbe.697 Ez a szolidaritás és az igazságosság kötelme, de a legjobb út is az emberiség ügyének előbbrevitelére. Ha az emberek eljutnak az erkölcsi bölcsesség megélésére, akkor a gazdaság ennek következtében a szakadatlanul gyarapodó javak és szolgáltatások előállítása révén olyan teljesítményre képes, amely a kölcsönösségen nyugszik, és alkalmat ad minden ember számára a szolidaritás és a „minden más emberrel való közösség” hivatásának megélésére, „amire őt Isten teremtette”,698 tehát arra, hogy olyan társadalmi és gazdasági tervezeteket készítsenek és hajtsanak végre, amelyek alkalmasak az igazságosabb társadalom és az emberibb világ megvalósulásának elősegítésére. Ez komoly kihívás, de egyben izgalmas feladat is mindenki számára, aki a gazdaságban vagy a gazdaságtudományokban tevékenykedik.699 334. A gazdaság tárgya a gazdagság megteremtése és progresszív, mind mennyiségi, mind minőségi növekedése: ez erkölcsileg helyénvaló, ha az emberek és a társadalom egyetemes és szolidáris fejlődésére irányul, amelyben élnek és dolgoznak. A fejlődést nem lehet ugyanis a javak és szolgáltatások felhalmozásának puszta folyamatára redukálni. Éppen ellenkezőleg: a puszta felhalmozás, még ha a közjót szolgálja is, nem elégséges feltétele a valódi emberi boldogság megvalósulásának. Erre a háttérre utalva óv a társadalmi tanítás a növekedés puszta mennyiségi természetének csábítástól, mert a túlhajszolt „függőség az anyagi javak minden formájától olyan társadalmi nézeteknek válik a javára (…), amelyek az embert könnyen a birtoklás és a közvetlen élvezet rabszolgájává” teszik. „Ez az úgynevezett fogyasztói társadalom vagy konzumizmus.”700 335. Az átfogó és szolidáris fejlődés szempontja szerint helyesen ítél az az erkölcsi értékelés, amely a piacgazdaságot vagy egyszerűen a szabad gazdaságot a társadalmi tanítás fényében veszi szemügyre: „Ha a ’kapitalizmus’ olyan gazdasági rendszert jelent, amely elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon felhasználásával, és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben, akkor ez természetesen pozitív dolog. Noha talán helyesebb volna ’vállalkozói gazdaságról’, ’piacgazdaságról’ vagy még egyszerűbben ’szabad gazdaságról’ beszélni. Ellenben ha a ’kapitalizmus’ alatt olyan rendszert értünk, amelyben a gazdasági téren érvényre jutó szabadság nem olyan szilárd politikai rendszerbe illeszkedik, amely a gazdasági szabadságot a teljes emberi szabadság szolgálatába állítja, és a teljes emberi szabadság csupán egyik összetevőjének tekinti, amelynek etikai és vallási magja van, akkor a válasz egyértelműen negatív.”701 Ebben ismerhető fel a gazdasági aktivitás gazdasági és társadalmi körülményeire vonatkozó keresztény nézőpont: az, hogy nem pusztán a gazdaság saját szabályaira, hanem annak erkölcsi minőségére és jelentőségére is rákérdezünk.
III. MAGÁNKEZDEMÉNYEZÉS ÉS VÁLLALKOZÁS 336. Az Egyház társadalmi tanítása az ember szabadságát a gazdaság területén alapvető értékként és elidegeníthetetlen jogként tárgyalja, amelyet erősíteni és védelmezni kell: „Mindenkinek joga van gazdasági kezdeményezésre; mindenkinek lehet és kell hasznosítania tehetségét, hogy hozzájáruljon a jóléthez, amely mindenki javára válik, és hogy fáradozásának jogos gyümölcseit learathassa.”702 Ez a tanítás óv az olyan negatív következményektől, amelyek a gazdasági kezdeményezéshez való jog semmibevételéből vagy megtagadásából keletkeznek. „A tapasztalat arra tanít bennünket, hogy e jog megtagadása vagy korlátozása az állítólagos ’egyenlőség’ nevében, minden esetben az állampolgárok alkotó szellemét, kreativitását, mint személyes aktivitást bénítja meg, vagy akár le is rombolhatja azt.”703 Ezen nézőpont szerint a szabad és felelős kezdeményezés a gazdaság területén olyan cselekedetnek mutatkozhat, amely az ember ember mivoltát mint alkotó és viszonyban álló szubjektivitást nyilvánítja meg. Ezért kell ennek a kezdeményezésnek tág mozgástérrel rendelkeznie. Az államnak erkölcsi kötelezettsége, hogy csak ott vonjon kényszerítő határokat, ahol a közjó megvalósulásával összeférhetetlen a végzett gazdasági aktivitás jellege vagy végzésének módja.704 337. A kreativitás dimenziója a vállalkozások területén is lényeges alkotórésze az emberi cselekvésnek, és különösen annak tervező, innovatív tartalmában mutatkozik meg: „Egy ilyen termelési folyamatot megszervezni, időtartamát megtervezni, gondoskodni arról, hogy megfeleljen a kielégítendő igényeknek, közben pedig vállalni a szükségszerű kockázatot: ez is a gazdagság egyik forrása a modern társadalomban. Így mind nyilvánvalóbbá és meghatározóbbá válik a szervező és alkotó emberi munka jelentősége, és – mint e munka lényeges része – a gazdasági kezdeményező- és vállalkozóképesség jelentősége is.”705 E tanításból kiindulva arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy „az ember legfontosabb forrása … a cselekvésben a földdel együtt maga az ember. Mert az értelem az, amely lehetővé teszi a föld termőerejének és annak a sokféle eljárásnak a felismerését, amelyekkel az emberi szükségletek kielégíthetők.”706 a) A vállalkozás és céljai 338. Minden vállalkozásnak ama alkalmasságával kell kitűnnie, hogy a társadalmi közjót hasznos javak és szolgáltatások előállítása révén szolgálja. Miközben azon fáradozik, hogy a hatékonyság logikájának keretei között javakat, szolgáltatásokat és különféle személyek által támasztott szükségletek kielégítését ellássa, gazdagságot hoz létre az egész társadalom számára, vagyis nemcsak a tulajdonosok, hanem a tevékenységben részt vevő más szubjektumok számára is. A gazdasági funkció voltaképpeni értelméből a vállalkozás társadalmi jelentősége következik, mert a találkozás és az együttműködés lehetőségeit teremti meg, és értéket kölcsönöz az együttműködő személyek képességeinek. Ezért a gazdasági dimenzió egy vállalkozásban nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi és morális célok elérésének is a feltétele, amelyekért együttesen kell fáradozni. A vállalkozás céljának gazdasági keretek között és gazdasági ismérvek alapján kell elérhetőnek lennie, miközben azonban azokat a valódi értékeket sem szabad elhanyagolnia, amelyek a személy és a társadalom közvetlen fejlődését teszik lehetővé. Ebben a személyes és közösségi látásmódban nem szabad a vállalkozást „csupán valamiféle ’tőketársulásnak’ tekinteni; az ugyanakkor ’emberi közösség’, amelybe különféle módon és felelősséggel azok társulnak, akik a tevékenységhez szükséges tőkét biztosítják, és azok, akik munkájukkal működnek közre”.707 339. A vállalkozáshoz tartozóknak tudatában kell lenniük, hogy a közösség, amelynek keretei között tevékenykednek, mindenki számára való jó, nem olyan képződmény, amely kizárólag azért van, hogy az egyes egyének személyes érdekeit elégítse ki. Csak ez a meggyőződés teszi lehetővé, hogy olyan gazdaság épüljön fel, amely valóban az embert szolgálja és a társadalmi csoportosulások közötti valódi együttműködés terveit váltja valóra. Nagyon fontos és jelentőségteljes példát mutatnak ebben a tekintetben a társas-, a kis- és középvállalkozások, a kézműves, mezőgazdasági és családi üzemek. A témához a társadalmi tanítás által előterjesztett hozzájárulás a munka megbecsülésére, a személyes és társadalmi felelősségtudat fokozására, a demokratikus élet, a piac és a társadalom számára fontos emberi értékek gyarapítására hívja fel a figyelmet.708 340. A társadalmi tanítás elismeri a nyereség jogos szerepét, mint egy vállalkozás sikerességének első jelét: „Ha egy vállalkozás hasznot ér el, ez azt jelenti, hogy a termelési tényezőket helyesen választották meg.”709 Ezáltal nem válik azonban kétségessé ama tény tudata, hogy a nyereségesség nem mindig bizonyítéka annak, hogy a vállalkozás a társadalomnak alkalmas módon van hasznára.710 Lehet például, „hogy a gazdaságossági mutatók rendben vannak, de magukat az embereket, akik a vállalkozás legértékesebb vagyonát jelentik, megalázzák és méltóságukban megsértik”.711 Ez történik, ha egy vállalkozás olyan társadalmi-kulturális rendszerben jelenik meg, amely a személyek kizsákmányolásán alapul, késznek mutatkozik a társadalmi igazságosság kötelezettségének megtagadására és a munkások jogainak megsértésére. Elengedhetetlenül fontos, hogy a vállalkozáson belül a jogos haszonszerzés összhangban legyen azon személyek méltóságának elmulaszthatatlan védelmével, akik különféle formákban a vállalkozásban dolgoznak. Ez a két követelmény semmiképpen sem állhat egymással ellentétben: egyrészt irreális volna, a vállalkozás jövőjének szavatosságát tenné kockára, ha nem termelne javakat és szolgáltatásokat, ha nem érne el hasznot, amely gyümölcse a kibontakozó gazdasági tevékenységnek; de másrészről amikor a dolgozó ember személyes fejlődését pártolja, azzal magát a munka nagyobb termelékenységét és hatékonyságát is előmozdítja. A vállalkozásnak olyan szolidáris közösségnek kell lennie,712 amely a csoportérdekek elől nem elzárkózva a munka „társadalmi gazdasággá”713 válására törekszik, és a természeti környezet megőrzése által is hozzájárul a közjó megvalósulásához. 341. Amíg a megfelelő nyereségre törekvés a gazdasági és pénzügyi világban jóváhagyható, addig az uzsora morális ítélet alá esik: „A kereskedők, akik uzsorás és profitéhes üzleteikkel embertársaikat éhezni és meghalni hagyják, közvetve gyilkosságot követnek el; ezért felelősség terheli őket.”714 Ez az elítélés kiterjed a nemzetközi gazdasági kapcsolatokra is, különös tekintettel a kevéssé fejlett országokra, amelyekkel szemben megengedhetetlen „visszaélésszerű, csaknem uzsorajellegű pénzügyi rendszereket”715 használni. A Tanítóhivatal a közelmúltban erőteljes és jelentőségteljes szavakat használt egy olyan gyakorlat ellen, amely manapság drámai módon eluralkodott: „Ne űzzünk uzsorát! Ez a csapás még napjainkban is szemérmetlen valóság, amely sok ember elől szívja el az életükhöz nélkülözhetetlen levegőt.”716 342. A mai vállalkozás egyre nagyobb méretű gazdasági színpad keretei között mozog, amelynek határai gyakran és látványosan ütköznek a nemzetállami keretekkel, és ez oda vezet, hogy olyan gyors változási folyamatok bontakoznak ki, amelyek a nemzetközi pénzügyi kapcsolatok világát érintik; ez a helyzet arra ösztönzi a vállalkozásokat, hogy új és nagyobb felelősséget vállaljanak, mint a múltban. Az emberiség szolidáris és átfogó fejlődését szem előtt tartva a vállalkozások szerepe ma több, mint döntő jelentőségű, és éppen olyan fontos ebből a szempontból, hogy mennyire vannak annak a ténynek a tudatában, hogy „vagy kiterjed a fejlődés a világ minden részére, vagy pedig visszaesési folyamat következik be azokon a területeken is, ahol a fejlődés eddig folyamatos volt. Ez a körülmény az igazi fejlődés lényege szempontjából kulcsfontosságú: vagy részt vesz benne a világ valamennyi nemzete, vagy ez a fejlődés nem valóságos.”717 b) A vállalkozók és menedzserek szerepe 343. A gazdasági kezdeményezés az emberi intelligencia kifejeződése és olyan késztetés, amely kreatív és együttműködő módon válaszol az emberek igényeire. A kreativitás és az együttműködés az alappillérei a jól felfogott vállalkozói versengésnek, amelynek abból kell kiindulnia, hogy közösen keressék az alkalmas megoldásokat, hogy a legmegfelelőbb módon reagáljanak a sorban egymás után felmerülő szükségletekre. A felelősségtudat, amely a szabad gazdasági kezdeményezésekből keletkezik, nemcsak az egyének emberi gyarapodásához elengedhetetlen individuális erény, hanem társadalmi erény is, amely a szolidáris társadalom fejlődéséhez nélkülözhetetlen: „Ebben a folyamatban olyan alapvető erények jelennek meg, mint a szorgalom, a körültekintés, a vállalható kockázatok vállalása, a lelkiismeretesség és hűség az emberek közötti kapcsolatokban, az állhatatosság a nehéz és kínos, de az üzemi közösség számára szükségszerű döntések meghozatalában és az esetleges sikertelenségek kivédésében.”718 344. Társadalmi nézőpontból központi jelentőségű a vállalkozók és menedzserek szerepe, mert ők olyan technikai, kereskedelmi, pénzügyi és kulturális kapcsolatok kötelékeiben dolgoznak, amelyek a modern vállalkozói valóság ismertetőjegyei. Abból a tényből következően, hogy az üzemi döntések a vállalkozói tevékenység folyvást növekvő komplexitása miatt összekapcsolódó hatások, nem pusztán gazdasági, hanem egyben társadalmi hatások sokféleségét hozzák magukkal; a vállalkozói és vezetői felelősségviselés megköveteli, túl a szakadatlan szakmai modernizáción, az erkölcsi mozzanatok folyamatos tudatosítását is, aminek az ezen a területen tevékenykedőket személyes döntéseikben vezetniük kell. A vállalkozóknak és menedzsereknek nem lehet kizárólag a vállalkozás objektív céljait, a gazdasági hatékonyság elveit és a – termelőeszközök összessége értelmében vett – tőkéről való gondoskodás követelményét szem előtt tartaniuk: ezekhez világosan meghatározott kötelességek is hozzátartoznak, így a vállalkozásban tevékeny munkások emberi jogainak konkrét tiszteletben tartása.719 Ez végső soron „a vállalkozás legértékesebb képességét”720 és döntő termelési tényezőjét jelenti.721 A vételről és az eladásról szóló nagy stratégiai és pénzügyi döntésekben, a telephely leépítésében vagy bezárásában csakúgy, mint az egyesülési politikában nem szabad kizárólag pénzügyi és kereskedelmi megfontolásokra korlátozni a figyelmet. 345. A társadalmi tanítás hangsúlyozza, hogy a vállalkozóknak és menedzsereknek ki kell állniuk azért, hogy a munkatevékenység üzemeikben úgy legyen megszervezve, hogy az a családoknak, és ezen belül különösen a családanyáknak feladataik teljesítéséhez kedvező legyen.722 A vállalkozóknak az ember és a fejlődés átfogó szempontjai fényében morális követelményeknek kell megfelelniük, éspedig tekintettel „a termelt és fogyasztott javak minőségére”, az „igénybe vett szolgáltatások minőségére” és „a környezet és az élet minőségére általában”.723 A vállalkozóknak kötelessége minden esetben, amikor a gazdasági körülmények és a politikai stabilitás azt lehetővé teszi, hogy valamennyi termelési ágazatba és szektorba beruházzanak, esélyt adva az egyéneknek és a népeknek, hogy „saját munkájukat hasznosítsák”.724
IV. GAZDASÁGI INTÉZMÉNYEK AZ EMBER SZOLGÁLATÁBAN 346. A gazdaságban az elsődleges kérdések egyike a tartalékok felhasználása,725 vagyis mindazon javaké és szolgáltatásoké, amelyekhez a gazdaság szereplői, közösségi és magántermelők és fogyasztók értéket tulajdonítanak a termelés és a fogyasztás területén hozzájuk járuló haszon miatt. Mennyiségi szempontból a természetes források szűkösek, és ez kényszerűen azt jelenti, hogy a gazdasági élet minden egyes szereplőjének éppen úgy, mint minden társadalomnak stratégiákat kell kidolgoznia, hogy megfeleljen a gazdaságosság elvei által diktált logikának, és a lehetőségekhez képest a legésszerűbb módon alkalmazza azokat. Ettől függnek mind az eszközök korlátozott voltának legáltalánosabb és legalapvetőbb problémái a közösségi és privát, személyes és társadalmi szükségletekkel, mind pedig a gazdasági rendszer szerkezeti és funkcionális hatékonysága a maga egészében. Ez a hatékonyság közvetlenül az egyének, a piac, az állam és a köztes társadalmi csoportok felelősségére és kapacitására hívja fel a figyelmet. a) A szabad piac szerepe 347. A szabad piac egyike a társadalmi szempontból legfontosabb intézményeknek, mert ez tudja biztosítani a javak és szolgáltatások termelésének hatékony eredményességét. Történelmileg szemlélve a piac bebizonyította, hogy képes a gazdasági fejlődést hosszú távon mozgásba hozni és fenntartani. Ez jó alapot ad arra a feltételezésre, hogy számos helyzetben „a szabad piac látszik a leghatékonyabb eszköznek az erőforrások elosztására és a szükségletek legmegfelelőbb kielégítésére”.726 Az Egyház társadalmi tanítása becsüli azt a hasznot, amelyet a szabad piaci szabályozás a források jobb felhasználása tekintetében vagy a termékek könnyebb cseréjéhez nyújt; ezek a mechanizmusok „az emberek akaratát és szándékait helyezik a középpontba, amelyek szerződésben találkoznak egy másik ember akaratával és szándékával.”727 A valóban a verseny által meghatározott piac hatékony eszköz az igazságosság fontos céljainak elérésére, az egyes vállalkozások elviselhetetlen mértékű hasznának korlátozására, a fogyasztói elvárásokra való reagálásra, a források jobb és takarékosabb elosztásának megvalósítására, a vállalkozói elkötelezettség és az innovatív képesség jutalmazására, olyan információk áramlására, amelyek révén a termék az egészséges verseny atmoszférájában valóban másokkal összevethető és beszerezhető lehet. 348. A szabad piac megítélésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a célokat és értékeket, amelyek társadalmi területen annak következményei és velejárói. Hiszen a piacnak a jogosultsága nem önmagában van. Az egyéni lelkiismeret és a közös felelősség dolga, hogy a cél és az eszköz közötti helyes viszonyt helyreállítsa.728 A vállalkozó személyes nyeresége tehát jogszerű, ám soha nem lehet ez az egyedüli cél. Mellette van egy másik, éppen annyira alapvető és azt maga alá rendelő cél is, nevezetesen a társadalmi haszon, amelyet nem a piac logikája ellenében, hanem azzal összhangban kell elérni. Ha a korábban említett fontos funkciókat betölti, akkor a szabad piac az emberek jólétét és átfogó fejlődését szolgálja, miközben az eszköz és a cél közötti viszony megfordítása viszont beláthatatlan következményekkel járó, embertelen és elidegenült berendezkedés létrejöttét teszi lehetővé. 349. Az Egyház társadalmi tanítása, miközben elismeri a piacnak, mint pótolhatatlan szabályozó eszköznek a gazdasági rendszeren belüli szerepét, rámutat annak szükségességére is, hogy e gazdasági rendszernek rögzítenie kell olyan morális céltételezéseket, amelyek a piac autonómiáját biztosítják és egyidejűleg megfelelő módon korlátozzák is.729 Az az elképzelés, hogy egyedül a piacra volna bízható a javak minden csoportja feletti rendelkezés, nem osztható, mert ez a nézet a személy és a társadalom korlátozott szemléletén nyugszik.730 Tekintettel arra a konkrét veszedelemre, hogy a piac „bálvánnyá” válik, az Egyház társadalmi tanítása rámutat azokra a korlátokra, amelyekről könnyen felismerhető, hogy biztosan alkalmatlanok azoknak a fontos emberi igényeknek a kielégítésére, amelyek olyan javakat követelnek, amelyek természetük szerint nem pusztán árucikkek,731 olyan javakat, amelyek nem adhatók vagy vehetők a piacra jellemző egyenértékűség-elv és az ugyancsak a piacra jellemző szerződési logika szerint. 350. A piac a mai társadalomban jelentős társadalmi funkciót tölt be; ezért fontos pozitív módon feltárni és megteremteni a feltételeit annak, hogy e funkciók konkrét kibontakozása lehetővé váljon. A munkásnak valóságosan szabadnak kell lennie a különféle feltételek közötti összehasonlításra, értékelésre és választásra, ugyanakkor azonban a gazdaság területén e szabadságnak is szabályozottnak kell lennie megfelelő jogi keretek között, úgy, hogy a maga egészében felfogott emberi szabadságot szolgálják: „A gazdasági szabadság az emberi szabadságnak csak az egyik eleme (…). Ha a gazdasági szabadságot önállónak tekintik, ez azt jelenti, hogy az embert inkább a javak termelőjének és fogyasztójának értelmezik, nem pedig szubjektumnak, aki azért termel és fogyaszt, hogy megéljen: így a szabadság elveszíti igazi kapcsolatát magával az emberrel, végül pedig elidegeníti és elnyomja őt.”732 b) Az állam cselekvése 351. Az állam és más közéleti tekintélyek cselekvésének igazodnia kell a szubszidiaritás elvéhez, és olyan helyzetet kell teremtenie, amely kedvez a gazdasági aktivitás szabad kibontakoztatásának; ebből kiindulva e cselekvést a szolidaritás elvének is kell ösztönöznie és a cselekvésben határt kell szabni a részleges autonómiáknak, hogy oltalmazzák a leggyengébbeket.733 A szubszidiaritás nélkül a szolidaritás könnyen jóléti állammá korcsosulhat, miközben a szubszidiaritás szolidaritás nélkül azzal a veszedelemmel jár, hogy az önző regionalizmus formáit támogatja. Hogy mindkét alapvető elvet tiszteletben tartsa, az államnak a gazdaság világába való beavatkozása sem túlságosan erőszakos, sem túlságosan visszafogott nem lehet, hanem a társadalom valódi igényeire kell irányulnia: „az állam kötelezettségei közé tartozik a vállalkozói tevékenység elősegítése azáltal, hogy olyan körülményeket teremt, amelyek munkaalkalmakat biztosítanak. A vállalkozói tevékenység támogatására, ha az nem megfelelő, támogató intézkedéseket kell hoznia. Az államnak joga van ahhoz is, hogy a jog eszközeivel beavatkozzon, amikor egyes monopóliumok a fejlődést késleltetik vagy akadályozzák. És ezeken a fejlődést összehangoló és irányító kötelezettségeken túl kivételes helyzetekben helyettesítő funkciókat is betölthet.”734 352. Az állam alapvető feladata gazdasági területen, hogy olyan jogi kereteket rögzítsen, amelyek alkalmasak arra, hogy szabályozzák a gazdasági viszonyokat és „megalkossák egy szabad gazdaság alapvető feltételrendszerét”, amely „feltételezi a felek bizonyos egyenlőségét, úgy, hogy egyikük se lehessen annyival erősebb a többinél, hogy azokat gyakorlatilag szolgaságba vesse.”735 A gazdasági aktivitás kibontakoztatása mindenekelőtt a szabad piac körülményei között nem lehetséges intézményes, jogi és politikai vákuumban, „ellenkezőleg, feltételezi az egyéni szabadság és a szabad tulajdonlás garantált biztonságát, túl a monetáris stabilitáson és a hatékony közszolgáltatásokon.”736 Hogy ezt a feladatát teljesíthesse, az államnak megfelelő törvénykezést kell kidolgoznia; ebből kiindulva körültekintő gazdaság- és társadalompolitikát kell szorgalmaznia, anélkül hogy hatalmával a piac különféle ténykedései vonatkozásában visszaélne, hiszen a piacnak szerkezeti átalakítástól és az erőszakos, még rosszabb esetben önkényes beavatkozástól mentesen kell kibontakoznia. 353. A piacnak és az államnak cselekvéseiket egymással összhangba kell hozniuk és egymást ki kell egészíteniük. A szabad piac csak akkor tudja a maga teljességében kibontakoztatni előnyeit, ha az állam oldaláról létezik olyan szervezet, amely a gazdasági fejlődés irányát megszabja és irányítja, amely gondoskodik az igazságos és átlátható szabályok betartásáról, és – ameddig feltétlenül szükséges737 – közvetlenül is beavatkozik, amikor magának a piacnak nem sikerül kellő hatékonysággal a kívánt eredményt elérni, és amikor az újraelosztás elvének a gyakorlatba való átültetéséről van szó. Némely területen ugyanis a piac nincs abban a helyzetben, hogy saját mechanizmusai segítségével elvégezze az olyan javak és szolgáltatások elosztását, amelyek a polgárok emberi fejlődéséhez lényegesek. Ebben az esetben különösen fontos, hogy az állam és a piac kiegészítsék egymást. 354. Az állam azáltal képes a polgárokat és a vállalkozásokat arra ösztönözni, hogy a közjó megvalósulását támogassák, hogy olyan gazdaságpolitika gyakorlatba való átültetéséről gondoskodik, amely előmozdítja minden polgár részvételét a termelő tevékenységben. A szubszidiaritás elvének tiszteletben tartása arra kell ösztönözze a közéleti tekintélyeket, hogy törekedjenek olyan viszonyokat teremteni, amelyek a kezdeményezés egyéni erőit, valamint a polgárok személyes autonómiáját és felelősségét kibontakoztatják, mindeközben lemondva minden olyan beavatkozásról, amelyek a vállalkozói erők helytelen befolyásolásának látszatát kelthetnék. A közjóra való tekintettel mindig határozott eltökéltséggel kell figyelemmel kísérni az igazságos egyensúlyt a magánemberi szabadság és az állami cselekvés között, ez utóbbin vagy a gazdaságba való közvetlen beavatkozást, vagy olyan ténykedést értve, amely fenntartja a gazdasági fejlődést. Az állami beavatkozásnak mindig a méltányosság, ésszerűség és hatékonyság szempontjaihoz kell igazodnia, és nem szabad az egyének tevékenysége helyébe lépnie, ha ez ellenkezik a gazdasági kezdeményezés szabadságához való jogukkal. Ekkor ugyanis az állam rombolja a társadalmat: ha a közvetlen beavatkozás túlságosan mélyre hatol a társadalom struktúráiba, az a polgárok felelősségének felszámolásához és az állami hatóság mérhetetlen túlburjánzásához vezet, amelyet inkább a bürokratizmus logikája irányít, nem pedig az egyéni szükségletek kielégítésének a célja.738 355. Az adóbevételek és a közfeladatok minden polgári és politikai közösségben meghatározó jelentőségűek: a cél, amelyre törekedni kell, a pénzügyek nyilvánossága, ami alkalmas arra, hogy a fejlődés és a szolidaritás eszközeként szolgáljon. Az alkalmas, hatékony pénzügyi rendszer kedvezően hat a gazdaságra, mert a foglalkoztatás növekedését segíti elő, támogatja a vállalkozói tevékenységet és a nem profitorientált vállalkozásokat, s hozzájárul ahhoz, hogy az állam hitelképessége, valamint a szociális gondoskodás és biztonság rendszere erősődjön, ami mindenekelőtt az elesettek védelméhez nélkülözhetetlen. A közpénzek kezelése a közösség javát szolgálja, ha tartja magát néhány alapvető elvhez: az adók megfizetéséhez,739 mint a szolidaritás kötelmének szempontjához, az ésszerűséghez és a méltányossághoz az adók kivetésében,740 a szigorhoz és következetességhez a közösségi tartalékok kezelésében és felhasználásában.741 A pénzügyi források elosztásánál a költségvetésnek követnie kell a szolidaritás és az egyenlőség elveit, a tehetség jutalmazását és a családok védelmét, források megfelelő mennyiségét szánva erre a célra.742 c) A közvetítő testületek, csoportok szerepe 356. A társadalmi-gazdasági rendszert a közösségi és a magánszféra egymásmellettiségének is jellemeznie kell, ideértve a nem profitorientált magánkezdeményezéseket is. Ilyenképpen a döntési szintek és cselekvési formák sokasága alakul ki. Van néhány kategóriája a közösségi és közhasznú javaknak, amelyek felhasználása nem függhet piaci mechanizmusoktól,743 de nem utalható az állam kizárólagos illetékességi körébe sem. Ezeket a javakat illetően az állam feladata leginkább abban van, hogy valamennyi, a közvetítő szervezetek által útra bocsátott közérdekű kezdeményezésnek érvényt szerezzen társadalmi és gazdasági területen. A köztes szervezetek által megszervezett civil társadalom képes hozzájárulni a közjó megvalósításához, amennyiben elfogadja az állammal és a piaccal való együttműködési viszonyokat és hatékony kölcsönösséget, és ezen a módon előmozdítja az ésszerű gazdasági demokrácia fejlődését. Ilyen összefüggésben az állami beavatkozást a valódi szolidaritásnak kell meghatároznia, amely mint olyan soha sem akarja elválasztani a szolidaritást a szubszidiaritástól. 357. A nem profitorientált magánszervezetek a gazdaság területén különleges helyet foglalnak el. Ezeket a szervezeteket az a bátor kísérletezés jellemzi, hogy összhangba hozzák a termelői hatékonyságot és a szolidaritást. Általában társulási szerződések alapján jönnek létre, és azok közös eszmei törekvéseinek kifejeződései, akik szabad akaratukból csatlakoznak hozzájuk. Az államnak az a feladata, hogy ezeknek a szervezeteknek a sajátosságait méltányolva konkrét formában érvényesítse velük kapcsolatban a szubszidiaritás elvét, amely éppen az emberi méltóság elismerését, tudomásulvételét, megerősítését és a szubjektum autonóm szubszidiáris felelősségének tiszteletét követeli. d) Takarékosság és fogyasztás 358. A fogyasztó, aki sok esetben saját létfenntartásán túlmenő vásárlóerővel rendelkezik, képes a gazdasági realitásokat a takarékosság és a fogyasztás közötti szabad választással érezhetően befolyásolni. Tehát a lehetőség, hogy befolyást gyakoroljon a gazdasági rendszerre, azok kezében van, akiknek saját anyagi eszközeik felhasználásáról dönteniük kell. Ma inkább lehetséges, mint a múltban, hogy a rendelkezésre álló lehetőségeket ne csak a várható hozam alapján vagy az ezzel összekapcsolódó kockázat nagysága szerint ítéljék meg, hanem a beruházási tervek értékéről is kifejezzék ítéletüket befektetéseik elhelyezésével, annak tudatában, hogy „maga az a választás, hogy hol fektetünk be, az egyik vagy a másik szektorban, mindig erkölcsi és kulturális választás is”.744 359. A saját vásárlóerőt az igazságosság és a szolidaritás morális követelményének összefüggésében, vagyis pontosan meghatározott társadalmi felelősség keretében kell felhasználni. Nem szabad megfeledkezni „a felebaráti szeretetről”, „ami annak kötelezettségét jelenti, hogy adni kell a ’fölöslegesből’, és néha még a ’szükségesből’ is, hogy segíthessünk, rendelkezésére bocsátva a szegények azt, ami életükhöz nélkülözhetetlen”.745 Ez a felelősség adja meg a fogyasztóknak a lehetőséget, az információk felgyorsuló cseréjének köszönhetően, a termelői magatartás irányítására azon keresztül, hogy egyénileg vagy kollektíven némely vállalkozás termékeivel szemben másokét részesítik előnyben. Ilyen döntésnél nemcsak a termék árára és minőségére, hanem arra is figyelni kell, hogy az érintett vállalkozásnál tisztességes munkakörülmények uralkodnak-e, és kellő mértékben kímélik-e a környezetet. 360. A fogyasztói életszemlélet jelenségének ismérve a „létezés” helyett a „birtoklásra” való tartós irányultság. Ez lehetetlenné teszi, hogy „helyesen különböztessük meg az emberi vágyak kielégítésének új és magasabb szintű formáit az ugyancsak kétségtelenül új, mesterségesen támasztott vágyaktól, amelyek az érett személyiség kibontakozását meggátolják”.746 Hogy ezzel a jelenséggel szembeszálljunk, szükséges „olyan életstílust kialakítani, amelyben az igaz, a szép és a jó keresése és a más emberekkel való összetartás a közös fejlődés érdekében – olyan elemek, amelyek meghatározzák a fogyasztást, a takarékoskodást és a beruházási tevékenységet”.747 Az életmódot tagadhatatlanul befolyásolja a társadalmi környezet: ezért szükséges az a kulturális kihívás, amely bemutatja a mai fogyasztói életszemléletet, nagy elszántsággal támadva azt, éspedig elsősorban a jövendő nemzedéket tartva szem előtt, amely abba a veszélybe kerül, hogy egy lepusztult természeti környezetben kell felnövekednie a féktelen és rendezetlen fogyasztói magatartás miatt.748
V. AZ „ÚJ DOLGOK” A GAZDASÁGBAN a) A globalizáció: esélyek és kockázatok 361. Korunkat a gazdasági és pénzügyi globalizáció sokoldalú jelensége jellemzi, olyan folyamat, amelyben a nemzetgazdaságokat a javakkal és szolgáltatásokkal való kereskedés szintjén és a pénzügyi folyamatok területén az egyre erősebb összefonódás jellemzi, és ahol a résztvevők egyre nagyobb számának globális horizonton kell találkoznia a növekedési és nyereséghez jutási esélyt meghatározó döntések meghozatalához. A globális társadalom új horizontja nem egyszerűen abból adódik, hogy a különböző országok nemzetgazdaságainak szereplői között gazdasági és pénzügyi kapcsolatok vannak – ez egyébként mindig így volt –, sokkal inkább a kapcsolatrendszerek mindent átható és egészen új jellegéből, amelyeknek a fejlődését éppen most éljük át. Egyre meghatározóbb és növekvő jelentősége van ebben a folyamatban a pénzpiacoknak, amelyek mérete a csere és a tőke körforgásának liberalizálása következtében félelmetes gyorsasággal növekszik, ráadásul az érintetteknek módot adva „jelenidejűen” áthelyezni a tőke nagy mennyiségét a földgolyó egyik végéből a másikba. Olyan sokrétű és nem könnyen értelmezhető valóságról van szó, amely a legkülönbözőbb területeken végbemegy, és előre nehezen látható utakon állandóan fejlődik tovább. 362. A globalizáció új reményeket táplál, ám nyugtalanító kérdéseket is felvet.749 Így képes úgy hatni, hogy lehetőség szerint az emberiség egésze számára előnyös legyen: a telekommunikáció ugrásszerű fejlődésével karöltve a gazdasági és pénzügyi kapcsolatrendszerek fejlődését, és ezzel egyidejűleg jelentős költségcsökkentéssel felgyorsulást eredményez a kommunikáció és az új technológiák területén, valamint a kereskedelmi csere és a pénzügyi tranzakciók kibővítésének folyamatában. Más szóval: a gazdasági és pénzügyi globalizáció, meg a technikai haladás jelenségei kölcsönösen felerősítik egymást, és a jelenlegi gazdasági korszak dinamikája így a maga egészében szélsőségesen gyorssá válik. A jelenlegi helyzet elemzése nemcsak azokat az esélyeket teszi láthatóvá, amelyek a globális gazdaság korszakában tárulnak fel, hanem megmutatja a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok új dimenzióival összekapcsolódó kockázatokat is. Nem hiányoznak ugyanis azok a mozzanatok sem, amelyek a fejlett és a fejlődő országok közötti, de még az iparosodott országok között is meglévő egyenlőtlenségek erősödésének tendenciáját mutatják meg nyilvánvalóan. A fejlődő gazdasági gyarapodással, amelyet az imént leírt folyamatok tesznek lehetővé, együtt jár a relatív szegénység növekedése is. 363. A közjóért érzett aggodalom arra kötelez, hogy a világ különféle térségei között a gazdagság elosztásának új lehetőségeit azoknak a javára használjuk fel, akik a leginkább hátrányos helyzetűek és eddig elmaradottak voltak vagy a társadalmi és gazdasági fejlődés peremén állnak.750 „Az ma a kihívás, hogy legyen globalizáció a szolidaritásban, egy kirekesztés nélküli globalizáció kihívása.”751 Maga a technikai haladás azt a veszélyt hozza magával, hogy pozitív hatásai igazságtalanul oszlanak meg az országok között. Mert az innovációs folyamatok a maguk teljességében csak akkor tudnak megjelenni és kibontakozni egy adott közösségben, ha potenciális haszonélvezőik legalább a minimális ismeretekre és pénzügyi forrásokra tesznek szert: amikor az egyes országok különböző mértékben jutnak hozzá a tudományos és műszaki ismeretekhez és a legújabb technikai eszközökhöz, akkor kézenfekvő, hogy a globalizációs folyamat az országok közötti gazdasági és társadalmi fejlődési egyenlőtlenségeket még tovább fogja erősíteni. A napjainkban ható dinamizmusok természete miatt a tőke szabad áramlása önmagában még nem elegendő, hogy a fejlett és a fejlődő országok közötti közeledést előmozdítsa. 364. A kereskedelem a nemzetközi gazdasági kapcsolatok alapvető alkotó elemének bizonyul, és meghatározó mértékben járul hozzá a különféle országok termelési szakosodásához és gazdasági fejlődéséhez. A nemzetközi kereskedelem, amikor megfelelő célok elérésére törekszik, a fejlődést segíti és a foglalkoztatás lehetséges új formáit hozza létre, ma inkább, mint bármikor, hasznos tartalékokat szabadítva fel. A társadalmi tanítás ismételten rámutatott a nemzetközi kereskedelmi rendszer torzulásaira,752 arra, hogy a szegény országokból származó termékeket gyakran diszkriminálják egy protekcionista politika alapján, és ezeknek az országoknak a kárára gátolják az ipari tevékenységben és a technológiák cseréjében mutatkozó aktivitást.753 Az árarányok állandó romlása a nyersanyagok cseréjében, valamint a gazdag és szegény országok közötti egyenlőtlenség növekedése arra késztette a Tanítóhivatalt, hogy rámutasson azoknak az erkölcsi kritériumoknak a fontosságára, amelyek alapján a nemzetközi gazdasági szabályokat irányítani kell: a közjó keresése és a javak egyetemes rendeltetése, a kereskedelmi kapcsolatok méltányossága, olyan kereskedelempolitika és nemzetközi együttműködés, amely a legszegényebbek jogait és igényeit veszi tekintetbe. Ellenkező esetben „a szegény népek egyre szegényebbek, a gazdagok egyre gazdagabbak” lesznek.754 365. Az a szolidaritás, amely valóban megfelel a globalizáció korának, az emberi jogok védelmezését követeli. Ebből a szempontból a Tanítóhivatal arra mutat rá, hogy nemcsak „egy, az emberi jogok, a szabadság és a béke ügyét szolgáló nemzetközi tekintély létezése nem valósult még meg teljesen, hanem, sajnos meg kell állapítanunk, hogy a nemzetközi közösség gyakran mulasztást követ el az emberi jogok védelmezésének és gyakorlatba való átültetésének kötelezettsége terén. Ez a kötelezettség minden alapjogra vonatkozik, és nem tűr meg semmilyen önkényes válogatást, ami magával hozná a diszkrimináció és a jogsértés valamilyen formáját. Egyszersmind tanúi vagyunk annak, hogy aggodalmat keltő olló nyílik az új ’jogok’ sora, amelyeket a technikailag magasan fejlett társadalmak követelnek maguknak, és az elemi emberi jogok között, amelyeket mindenekelőtt az alacsonyan fejlett régiókban még ma sem sikerül teljesen kielégítően biztosítani. Gondolunk például a táplálékhoz, az ivóvízhez, a lakáshoz, az önmeghatározáshoz vagy a függetlenséghez fűződő jogokra.”755 366. A kibontakozó globalizációval a civil társadalom szervezeteinek oldaláról együtt kell járnia azon új feladatok tudatosításának, amelyek megoldására az egész világra szóló küldetéssel bírnak. Ezen szervezetek határozott tetteinek is köszönhetően lehetségessé válik, hogy a mai, világméretű gazdasági és pénzügyi fejlődési folyamatot egy olyan horizonthoz rendeljük, amelyen az emberi és nemzetközi jogok valódi megbecsülése és a javaknak egyetlen országon belüli vagy különböző országok közötti igazságos felosztása garantálva van. „A javak szabad elosztása csak akkor helyes és méltányos, ha megfelel a társadalmi igazságosság követelményeinek.”756 Különleges figyelemmel kell azokat a helyi sajátosságokat és kulturális különbségeket számításba venni, amelyek a jelenlegi gazdasági és pénzügyi folyamatok által veszélyeztetettek: „A globalizációnak nem szabad a kolonializmus új formájává lennie. Tiszteletben kell tartania a kultúrák különbözőségét, mert a kultúra, a népek közötti általános összhangon belül, az élet értelmezésének kulcsa. Mindenekelőtt nem szabad a szegényektől értékes javaikat elrabolni, ideértve hitüket és vallásgyakorlatukat, mert a valódi vallási meggyőződés az emberi szabadság legegyértelműbb kifejeződése.757 367. A globalizáció korszakában a generációk közötti szolidaritást a legnagyobb nyomatékkal kell hangsúlyozni: „Korábban a generációk közötti szolidaritás számos országban a család természetes magatartása volt; ám ma ez a társadalom egyik feladata is.”758 Jó, hogy ez a szolidaritás továbbra is törekvés a nemzeti politikai közösségekben, de a probléma ma a világméretű politikai közösség szintjén is felmerül, hogy a globalizáció ne a legrászorultabbak és a leggyengébbek rovására valósuljon meg. A generációk egymás közötti szolidaritása feltételezi, hogy a globális tervezésben a javak egyetemes rendeltetésének elve alapján cselekszenek. Ennek alapján erkölcsi szempontból megengedhetetlen, gazdasági szempontból pedig a termelékenység ellen hat a mai költségeket a következő generációra terhelni: erkölcsileg megengedhetetlen, mert így nem tesznek eleget saját felelősségvállalási kötelezettségüknek; gazdaságilag a termelékenység ellen hat, mert költségesebb a károkat utólagosan javítani ki, mint megelőzni őket. Ezt az elvet mindenekelőtt – ha nem is kizárólagosan – a természeti kincsek esetében és a teremtés megóvásában kell alkalmazni, amelyek a globalizáció következményeire különösen érzékenyek, hiszen ezek a lépések egész planétánkat, mint egységes ökológiai rendszert érintik.759 b) A nemzetközi pénzügyi rendszer 368. A pénzpiacok természetesen nem korunk találmányai: már régtől fogva sokféle formában vállalják azt a feladatot, hogy reagáljanak a termelői aktivitás finanszírozásának kívánalmára. A történelmi tapasztalat igazolja, hogy megfelelő pénzügyi rendszer nélkül gazdasági növekedés sem lehetne. A modern piacgazdaságra jellemző széles körű beruházások nem volnának lehetségesek, ha a pénzpiac a maga alapvető közvetítő szerepével nem hatna úgy, hogy a takarékosság kedvezően befolyásolja a gazdasági és társadalmi rendszer egész fejlődését. Jóllehet a ’globális tőkepiacnak’ nevezett jelenségnek voltak jótékony hatásai, ama ténynek köszönhetően, hogy a nagyobb tőkemobilitás megkönnyítette a termelés forrásaihoz való hozzáférést, ám a másik oldalról a pénzügyi válságok kockázatát is növelte. A pénzügyi viszonyok fejlődése, amelynek tranzakciói a közvetlen tranzakciók méreteit már régen maguk mögött hagyták, azt a veszélyt hordozza, hogy egyre inkább saját öntörvényű logikáját követi, amely már nem áll többé a gazdasági realitás talaján. 369. Az a pénzgazdálkodás, amely öncélúvá válik, arra kényszerül, hogy saját céltételezéseinek mondjon ellent, mert eloldozza magát saját gyökereitől és létezésének sajátos alapjától, attól, ami eredeti és lényegi feladata, vagyis attól, hogy a valóságos gazdaságot és ezzel végső soron az emberi személyek és közösségek fejlődését szolgálja. Még aggasztóbb lesz az összkép, ha szem előtt tartjuk azt az igen aránytalan szerkezetet, amely a nemzetközi pénzügyi rendszert jellemzi: a világnak csak néhány részén válik láthatóvá a pénzpiac önmegújító és önszabályzó folyamatainak konszolidációja. Alapvető erkölcsi félelmek oka tehát, hogy azok az országok, amelyek a korábban említett folyamatokból ki vannak zárva, sohasem jutnak hozzá a pénzpiacok kínálta előnyökhöz, hanem nemegyszer a pénzügyi bizonytalanság alkalmasint negatív hatásait kell kivédeniük, mindenekelőtt akkor, amikor ezek az országok már amúgy is sebezhetők és alulfejlettek.760 Tekintettel a folyamatok olyan váratlan felgyorsulására, mint amilyen a pénzintézetek által kezelt értékpapír-állomány hatalmas értéknövekedése és a gyorsan terjedő új és finomodó pénzügyi eszközök megléte, egyre fontosabb intézményes megoldásokat találni, amelyek képesek elősegíteni a rendszer stabilitását a teljesítőképesség és a hatékonyság csökkentése nélkül. Elengedhetetlen olyan normatív keretek kialakítása, amelyek lehetővé teszik ennek a stabilitásnak sokféle formában való védelmét, a közvetítő intézmények közötti verseny erősítését, és a befektetők hasznának biztosításában a lehetőség szerinti legnagyobb átláthatóságot. c) A nemzetközi közösség szerepe a globális gazdaság korszakában 370. Az állami szereplők központi jelentőségének meggyengülésével együtt kell járnia a nemzetközi közösség fokozott fáradozásának, hogy gazdasági és pénzügyi tekintetben döntő és iránymutató szerepet játsszon. A globalizációs folyamat egyik fontos következménye ugyanis az, hogy a nemzetállam a nemzeti gazdasági és pénzügyi dinamizmusok irányításában hatékonyságát fokozott mértékben veszíti el. Az egyes országok kormányai saját cselekvésüket gazdasági és társadalmi területen fokozódó mértékben látják a nemzetközi pénzpiac elvárásai és a hitelképességnek a pénzügyi világ részéről egyre szorongatóbb követelése által meghatározottnak. A szereplők világméretű új kapcsolatai miatt az államok hagyományos védelmi intézkedései bukásra vannak ítélve, és maga a nemzeti piac fogalma háttérbe szorul az új versenyformákkal szemben. 371. Minél sokoldalúbb lesz szervezeti és működési szempontból a világméretű gazdasági és pénzügyi rendszer, annál előbbre való lesz az a feladat, hogy ezeket a folyamatokat szabályozzák és az emberiség családjának javára alakítsák. Konkrétan fogalmazva az a szükségszerűség adódik, hogy a nemzetállamok mellett magának a nemzetközi közösségnek is vállalnia kell ezt a kényes feladatot, és igénybe kell vennie az ehhez alkalmas és hatékony politikai és jogi eszközöket. Következésképpen elengedhetetlen, hogy a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szervezetek megtalálják a legalkalmasabb megoldásokat és megtervezzék a legcélszerűbb cselekvési stratégiákat, hogy a változást helyes útra tereljék, mert ha a gazdaság szereplői passzívan vetnék alá magukat e folyamatnak vagy magukra lennének hagyva, az drámai következményeket váltana ki, amelyektől mindenekelőtt a világ népességének legszegényebb és legvédtelenebb rétegei volnának érintve. A nemzetközi szervezetekben az emberiség nagy családja érdekeit helyes módon kell képviselni; kívánatos, hogy ezek az intézmények „döntéseik hatásának mérlegelésében mindig vegyék figyelembe azokat a népeket és országokat, amelyeknek alig van befolyása a nemzetközi piacra, ám a legfájóbb és legégetőbb nélkülözés részesei és fejlődésükhöz nagyobb fejlesztési segítséget igényelnek”.761 372. Amint a gazdaságnak, úgy a politikának is ki kell tágítania hatókörét a nemzeti határokon túl, és gyorsan kell a cselekvés világméretű léptékét elérnie, amely megfelelő ahhoz, hogy a lezajló folyamatokat ne csak gazdasági, hanem erkölcsi mutatók alapján irányítsa. Az alapvető célnak annak kell lennie, hogy ezeket a folyamatokat úgy irányítsa, hogy az ember méltóságának megóvása és személyiségének teljes kibontakozása a közjóval összhangban előnyt élvezzen.762 Ennek a feladatnak a vállalásában benne foglaltatik az a törekvés is, hogy sürgesse a rendelkezésre álló intézmények stabilizálását, és gyorsítsa fel olyan új szervek létrehozását, amelyekre ez a feladat rábízható.763 A gazdasági fejlődés akkor lehet tartós, ha szigorúan körülhatárolt normák keretei között és az emberiség nagy családjának erkölcsi, közösségi és kulturális fejlődését messzemenően középpontba állítva bontakozik ki. d) Átfogó és szolidáris fejlődés 373. A nemzetközi gazdasági élet cselekvő résztvevőinek alapvető feladata az emberiséget szolgáló átfogó és szolidáris fejlődés megvalósítása, amely annak „minden emberért és a teljes emberért” való kibontakoztatását jelenti.764 Ez a feladat a gazdaság olyan felfogását feltételezi, amely a források nemzetközi területen is igazságos elosztását biztosítja, és megfelel a kölcsönös – gazdasági, politikai és kulturális – függőség tudatának, amely a népeket végérvényesen egymáshoz köti és egyiket a másik sorstársává teszi.765 A társadalmi problémák egyre inkább öltenek világméretű dimenziókat. Egyetlen állam sem tud ezzel egyedül szembenézni vagy ezt egyedül megoldani. A mai generációk saját bőrükön tapasztalják meg a szolidaritás szükségességét és a konkrét igényt az individualista kultúra leküzdésére.766 Egyre hangosabb lesz az olyan fejlődési modellek iránti követelés, amelyek célja nem pusztán abból áll, hogy „minden népet arra a színvonalra emeljünk, amelynek ma csak a leggazdagabb országok örvendhetnek. Arról is szó van, hogy szolidáris együttműködéssel emberhez méltóbb életet teremtsünk, hogy valóban növekedjen minden egyes ember méltósága és kreativitása, valamint képessége, hogy válaszoljon saját hivatására és az abban benne foglalt isteni hívásra.”767 374. Az emberibb és szolidárisabb fejlődés a gazdag országokat is segíteni fogja. Ezek esetében „gyakran támad az egzisztenciális zavarodottság egyfajta formája, egyfajta, az életre és az élet értelmének megragadására való képtelenség érzete és a feleslegként őket körülvevő anyagi javak ellenére egyfajta elidegenedés, az ember mivolt elveszítésének érzése sok személyben, aki a termelés és a fogyasztás mechanizmusai között a fogaskerék szerepében érzi magát és nem talál utat arra, hogy emberi méltóságát igenelje, mint olyan ember, aki Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve”.768 A gazdag országok bebizonyították, hogy megvan a képességük az anyagi jólét megteremtésére és a gyengék társadalmi felkarolására: „Nem lehet nem észrevenni, hogy a gazdagság és a szegénység közötti határvonal keresztülhúzódik a különféle társadalmakon, az ipari országokon éppen úgy, mint a fejlődő országokon. Amint léteznek a nyomorszintet is elérő társadalmi egyenlőtlenségek a gazdag országokban is, ugyanúgy nem ritkán tapasztalható a kevéssé fejlett országokban is az önzés és a gazdagság felháborító és botrányos fitogtatása.”769 e) A fokozott nevelési és kulturális erőfeszítések szükségessége 375. A társadalmi tanítás számára a gazdaság „csak egy aspektusa és dimenziója az emberi tevékenység sokféleségének. Ha abszolutizáljuk, ha az áruk termelését és fogyasztását állítjuk a társadalmi élet középpontjába, és a társadalom egyedüli értékévé tesszük, ha nem vetjük alá valami másnak, ennek okát nemcsak és nem annyira magában a gazdasági rendszerben kell keresnünk, hanem abban, hogy a teljes társadalmi-kulturális rendszer gyengült meg, mivel semmibe veszi az erkölcsi és a vallási dimenzió jelentőségét, s csupán a javak és szolgáltatások termelésére korlátozódik.”770 Ahogyan a társadalmi élet egészét, úgy az ember életét sem lehet anyagi dimenzióira korlátozni, jóllehet az anyagi javak akár a puszta életben maradáshoz, akár pedig az életminőség javításához elengedhetetlenek: „Az emberi társadalom mindent átfogó fejlődésének alapját az Isten és önmagunk megismerése iránti érzék alkotja.”771 376. A gyors technikai és gazdasági haladásra és a termelési és fogyasztási folyamatok ugyanilyen gyors változására tekintettel a Tanítóhivatal rámutat a nevelési és kulturális erőfeszítések szükségszerűségére: „A minőségileg megfelelőbb és gazdagabb lét keresése önmagában jogos. Mégsem szabad szemet hunyni az újfajta felelősség és az új veszélyek előtt, amelyek ezzel a történelmi korszakkal függenek össze. (…) Új szükségletek és lehetőségek felfedezésekor, kielégítésük érdekében, olyan emberképet kell figyelembe venni, amely átfogja a lét minden dimenzióját, és az ember anyagi és ösztönvilágát alárendeli belső és szellemi világának. (…) Átfogó nevelő és kulturális tevékenységre van tehát sürgősen szükség, amely magába foglalja a fogyasztók nevelését, hogy képesek legyenek okosan választani, valamint a felelősségtudat kialakítását a termelők és különösen a kommunikációs szakemberek körében, túl a közhatalom szükséges beavatkozásán.”772
NYOLCADIK FEJEZET A POLITIKAI KÖZÖSSÉG
I. BIBLIAI ALAPOK a) Isten uralma 377. Történelmének kezdetén Izrael népének nem volt királya, mint más népeknek, mert egyedül Isten uralmát ismerte el maga felett. Isten karizmatikus emberek révén avatkozott be a történelembe, amint azt a Bírák könyve tanúsítja. Ezek közül az emberek közül az utolsót, Sámuelt, a prófétát és bírát arra kérte a nép, hogy királyt adjon neki (vö. 1Sám 8,5; 10,18–19). Sámuel óva intette az izraelitákat a királyi hatalom despotikus gyakorlásától (vö. 1Sám 8,11–18), ám lehet ugyanezt Jahve ajándékaként is megtapasztalni, aki segítséget ad népének (vö. 1Sám 9,16). Végül Sámuel Sault kente fel királlyá (vö. 1Sám 10,1–2). Ez az esemény világossá tette azokat a feszültségeket, amelyek Izraelt a királyságnak a szomszéd népekétől eltérő értelmezéséhez vezette: Jahve az általa kiválasztott (vö. MTörv 17,15; 1Sám 9,16) és felszentelt (vö. 1Sám 16,12–13) királyra mint fiára tekint (vö. Zsolt 2,7), akinek az ő uralmát és szent terveit kell megvalósítania (vö. Zsolt 72). Ez annyit jelent, hogy a királynak az elesettek védelmezőjének kell lennie, és biztosítania kell a nép számára az igazságosságot: a király kötelességeiről való megfeledkezését a próféták bélyegzik meg (vö. 1Kir 21; Iz 10,1–4; Ám 2,6–8; 8,4–8; Mik 3,1–4). 378. A Jahve által kiválasztott király prototípusa Dávid; a bibliai elbeszélés tetszéssel számol be alacsony származásáról (vö. 1Sám 16,1–13). Dávid az ígéret hordozója (vö. 2Sám 7,13–16; Zsolt 89,2–38; 132,11–18), és ez őt egy különleges királyi hagyomány, a „messiási tradíció” megalapozójává tette, ami csúcspontját, a Dávid és utódai által elkövetett bűnök és hűtlenségek ellenében, Jézus Krisztusban „Jahve felkentjében” (ezt jelenti az „Úr megszenteltje”: vö. 1Sám 2,35; 24,7.11; 26,9–16; vö. Kiv 30,22–32) éri el a maga teljességében, aki Dávid fia (vö. a két nemzetségtáblázatot: Mt 1,1–17 és Lk 3,23–38; vö. Róm 1,3). A királyság történelmi kudarca nem vezetett annak a királyideálnak a bukásához, aki Jahve iránti hűséggel bölcsen uralkodik és megvalósítja az igazságosságot. Ez a remény mutatkozik meg több alkalommal a zsoltárokban (vö. Zsolt 2; 18; 20; 21; 72). A messiási jövendölések olyan király alakját várják az eszkatologikus időben, akiben az Úr szelleme lakik, aki telve van az igazságossággal, és képes a szegények osztályrészévé tenni ezt az igazságosságot (vö. Iz 11,2–5; Jer 23,5–6). Mint Izrael népének igaz védelmezője (Ez 34,23–24; 37,24) meg fogja békíteni egymással a népeket (vö. Zak 9,9–10). A bölcsességi irodalomban a király olyannak mutatkozik, mint aki igazságos ítéleteket hoz és irtózik az igazságtalanságtól (vö. Péld 16,12), aki a szegények megbízható bírája (vö. Péld 29,14) és a tiszta szívű ember barátja (vö. Péld 22,11). Egyre világosabb meghirdetése ez annak, amit az evangéliumok és más újszövetségi szövegek a Názáreti Jézusban látnak beteljesedettnek, aki az Ószövetségben leírt király alakjának végső megtestesülése. b) Jézus és a politikai tekintély 379. Jézus elutasította az elnyomó és despotikus hatalmat, amelyet az uralkodók a nemzetek felett gyakorolnak (vö. Mk 10,24) és éppen így elutasította azt a követelésüket is, hogy őket jótevőkként tiszteljék (vö. Lk 22,25), de soha nem foglalt közvetlenül állást kora hatalmasai ellen. A császárnak fizetendő adóról folytatott vitában (vö. Mk 12,13–17; Mt 22,15–22; Lk 20,20–26) azt mondta, hogy meg kell adni Istennek, ami Istené, és ezzel közvetetten elítélt minden olyan kísérletet, amely a világi hatalmat istenítené és abszolutizálná: egyedül Isten követelhet mindent az embertől. Ám ezzel egyidejűleg a világi hatalom igényt tarthat arra, ami neki jár: Jézus a császári adót nem tekinti jogtalannak. Jézus, a megígért messiás küzd és győzedelmeskedik a politikai, a népek feletti uralomról felismerhető messianizmus kísértése ellen (vö. Mt 4,8–11; Lk 4,5–8). Ő az Emberfia, aki eljött „hogy szolgáljon és életét adja másokért” (Mk 10,45; vö. Mt 20,24–48; Lk 22,24–27). Tanítványait, akik arról vitáznak, hogy ki a legnagyobb közülük, arra tanítja, hogy a legkisebbek és a legalázatosabbak legyenek mind között (vö. Mk 9,33–35). Zebedeus fiainak, Jakabnak és Jánosnak, akik a jobbján lévő helyre pályáznak, a kereszt, az alázat útját kínálja (vö. Mk 10,35–40; Mt 20,20–23). c) Az első keresztény közösségek 380. Nem passzívan, hanem lelkiismereti okokból vetni alá magunkat (vö. Róm 13,5) a fennálló hatalomnak: ez megfelel az Isten által megszabott rendnek. Szent Pál határozza meg a keresztények viszonyát és kötelességeit a hatalmasságokkal szemben (vö. Róm 13,1–7). Hangsúlyozza az adó fizetésére vonatkozó polgári kötelezettséget: „adjátok meg mindenkinek, ami jár neki: akinek adó, annak adót, akinek vám, annak a vámot, akinek hódolat, annak a hódolatot, akinek tisztelet, annak a tiszteletet” (Róm 13,7). Természetesen az apostolnak nem célja, hogy a hatalom minden formáját igazolja; segíteni akar a keresztényeknek, hogy a hatalomhoz való viszonyukban is olyanok legyenek „ami jó minden ember szemében” (Róm 12,17), amennyiben ez a hatalom az ember javára van és Isten szolgálatában áll (vö. Róm 13,4; 1Tim 2,1–2; Tit 3,1) és „ítél azokon”, „akik rosszat cselekszenek” (Róm 13,4). Szent Péter figyelmezteti a keresztényeket, hogy vessék alá magukat „az Úrért minden emberi hatalomnak” (1Pt 2,13). A királynak és kormányzó helytartóinak feladata, „hogy a gonoszokat megbüntessék, a jókat pedig kitüntessék” (1Pt 2,14). Tekintélyüket „tisztelni” kell (vö. 1Pt 2,17), és el kell fogadni, mert Isten becsületességet követel, amely „elnémítja az ostoba emberek tudatlanságát” (1Pt 2,15). A szabadságot nem az ember gonoszságának palástolására, hanem Isten szolgálatára kell használni (vö. 1Pt 2,15). Az olyan tekintéllyel szembeni szabad és felelősségteljes engedelmességről van szó, amely tekintély figyelemmel van az igazságosságra, és így érvényt szerez a közjónak. 381. A hatalmon lévőkért való imádság, amelyet Szent Pál éppen az üldöztetés idején ajánl, pontosan tematizálja azt, amit a politikai tekintélyeknek biztosítaniuk kell: háborítatlan és nyugodt életet jámborságban és méltóságban (vö. 1Tim 2,1–2). A keresztényeknek „mindig készen kell állniuk arra, hogy jót tegyenek” (Tit 3,1), „jóságosnak kell lenniük minden emberhez” (Tit 3,2), mivel tudják, hogy nem saját cselekedeteik váltották meg őket, hanem Isten irgalma. „Az újjászületés fürdője és a Szentlélekben való megújulás” nélkül, amit Isten „Üdvözítőnk, Jézus Krisztus által bőven árasztott ránk”, az emberek mind „balgák, engedetlenek és tévelygők …, mindenféle, szenvedély és gyönyör” tartja őket hatalmában; „gonoszságuk, irigységük miatt utálatra méltók”, és gyűlölik egymást (vö. Tit 3,3). Az ember nem felejtheti bűnös létezésének nyomorúságát, amelyből Isten szeretete megváltotta őt. 382. Ha az emberi hatalom áthágja az Isten által akart rend határait, önmagát Isten fölé emeli és feltétlen hódolatot követel, akkor hasonlatossá lesz az apokalipszis állatalakjához, amely a keresztényeket üldöző császári hatalom képmása, aki megrészegül „a szenteknek és Jézus tanúinak vérétől” (Jel 17,6). A vadállatnak szolgál a „hamis próféta” (Jel 19,20), aki hamis jeleivel arra csábítja az embereket, hogy imádják őt. Ez a látomás prófétai módon mutatja meg mindazokat a cselvetéseket, amelyeket a sátán alkalmaz, hogy uralkodjon az ember felett, és a hazugság útján lelkébe lopózzon. Ám Krisztus az a Bárány, aki minden önmagát abszolutizáló hatalmat legyőz. Az ilyen hatalommal szemben figyelmeztet Szent János a vértanúk ellenállására. A hívők ezen a módon tanúsítják, hogy legyőzetik a romlott és sátáni uralom, mert nincs többé hatalma felettük. 383. Az Egyház hirdeti, hogy Krisztus mint győztes a halál felett, uralkodik az általa megváltott egész világon. Az ő Országa a jelen korban is terjed, és csak akkor lesz vége, amikor minden átadatik az Atyának, és az emberiség története az utolsó ítélettel beteljesedik (vö. 1Kor 15,20–28). Krisztus kinyilatkoztatta, hogy a hatalom kísértésének mindig kitett emberi hatalom valódi és kiteljesedett értelme a szolgálat. Isten az egyedüli Atya Krisztusban, minden ember egyetlen tanítójában, aki testvérünk. A hatalom Istent illeti meg. Mindazonáltal az Úr „nem akarta magának fenntartani a hatalom egyedüli gyakorlását. Minden teremtményének megadta azokat a tevékenységeket, amelyeket képességeik természete szerint gyakorolni tudnak. A kormányzásnak ez a módja követésre kell, hogy találjon a társadalmi életben. Istennek ez a magatartása a világ kormányzásában, amely az emberi szabadság mélységes figyelembevételét tanúsítja, kellene hogy ösztönözze azok bölcsességét, akik az emberi társadalmakat kormányozzák. Nekik az isteni gondviselés szolgáiként kellene viselkedniük.”773 A bibliai üzenet szakadatlanul ösztönzi a politikai hatalomról való keresztény gondolkodást, és rámutat arra, hogy ez az Istentől származó és lényeges elemeiben általa alkotott rend része. Ez a rend a lelkiismeret által ragadható meg, a társadalmi életben pedig az igazság, az igazságosság, a szabadság és a szolidaritás által valósul meg, amelyek megteremtik a békét.774
II. A POLITIKAI KÖZÖSSÉG ALAPJA ÉS CÉLJA a) Politikai közösség, emberi személy és nép 384. A politikai együttélésnek az emberi személy az alapja és a célja.775 Az ember értelmi adottságai alapján saját döntéseiért felelős, és képes egyéni és társadalmi területen olyan terveket követni, amelyek életének értelmet adnak. A transzcendenciára és a másokra való nyitottság jellemzi: csak a transzcendenciával és a másokkal való viszonyában éri el az emberi személy önmaga teljes és maradéktalan megvalósulását. Ez azt jelenti, hogy „a társadalmi élet az emberért van”, aki természetétől fogva társadalmi és politikai teremtmény, s ez „nem valami kívülről való hozzátétel”,776 hanem létének lényegi és kiolthatatlan dimenziója. A politikai közösség az emberi személyek természetéből ered, akiknek a lelkiismerete az Isten által minden teremtménye számára alkotott rendről tudomást szerez, és azt parancsolja neki, hogy tartsa meg azt.777 Az ember vágyódik „a vallásilag megalapozott erkölcsi rend után. Ez minden anyagi értéknél hatékonyabban oldja meg a problémákat, amelyek az egyének, a társadalmi csoportok, egy nép vagy népközösségek életében állnak elő”.778 Ilyen rendet kell az emberiségnek lépésről lépésre felfedeznie és kibontakoztatnia. A politikai közösség mint az emberi természetnek megfelelő realitás létezik, hogy elérjen egy olyan célt, amely más módon elérhetetlen maradna: minden tagja legátfogóbb fejlődését, amely arra szólít fel, hogy az igazra és jóra való természetes törekvéseinek lendületére hallgasson és folyamatosan működjön közre a közjó megvalósításában.779 385. A politikai közösség a népre való vonatkozásában találja meg a maga tulajdonképpeni dimenzióját, a nép „organikus és szervezeti egysége”.780 A nép nem amorf sokaság, tehetetlen tömeg, amelyet szabad lenne manipulálni és eszközként használni, hanem a személyek olyan összessége, amelyben minden egyes tagnak – „a maga helyén és a maga módján”781 – megvan a lehetősége, hogy a közügyekben saját véleményt alkosson és szabadsággal rendelkezzen, hogy saját politikai érzéseit kifejezésre juttassa és érvényesítse, ahogyan az a közjónak megfelel. A nép „tagjai életének teljességében él, akiknek mindegyike (…) – személy, tudatában saját felelősségének és meggyőződésének”.782 Az egy politikai közösséghez tartozók tehát mint nép szervesen összekapcsolódnak egymással, a személyes egzisztencia és a követendő célok tekintetében azonban mégis megőrzik megmásíthatatlan autonómiájukat. 386. Ami egy népet elsősorban jellemez, az az élet és az értékek közössége, amely spirituális és morális közösséget hoz létre: „Az emberek együttélését ezért (…) mint elsőrendűen lelki történést kell felfognunk: ilyenek azok a követelmények, hogy az emberek ismereteiket az igazság világosságában egymás között kicseréljék, hogy jogaikkal éljenek és kötelességeiket teljesítsék; hogy ösztönzést kapjanak az erkölcsi értékekre és a közös örömre minden szép megtapasztalásakor annak hiteles kifejeződéseiben, hogy állandó késztetésük legyen önmaguk legjavát adni egymásnak, hogy állandó vágyat érezzenek a lelki értékek kölcsönös és egyre gazdagabb elsajátítására. Ezekben az értékekben találják meg életerejüket és alapvető irányukat a kultúra kifejezésformái, a gazdaság világa, a társadalmi intézmények, a politikai mozgalmak és rendszerek, a jogrendek, s végül minden olyan külsődleges elem, amelyben artikulálódik és kifejezésre jut az emberi társadalom folyamatos kibontakozása.”783 387. Általában minden népnek megfelel egy nemzet, ám különféle okokból a nemzeti határok nem mindig esnek egybe az etnikai határokkal.784 Így keletkezett a kisebbségek problémája, amely a történelemben nem kevés konfliktust váltott ki. A Tanítóhivatal megerősíti, hogy a kisebbségek különleges jogokkal és kötelességekkel bíró csoportokat alkotnak. Mindenek előtt egy kisebbségnek a saját és sajátos létezéséhez van joga. „Ezt a jogot különféle módokon lehet figyelmen kívül hagyni, egészen olyan szélsőséges esetekig, amelyekben azt a népirtás nyilvánvaló vagy közvetett formái révén tagadják.”785 A kisebbségeknek továbbá joga van a saját kultúra oltalmazására, ideértve a nyelvhez, a vallási meggyőződéshez és a vallásgyakorláshoz való jogot is. Ezeknek a jogoknak a legitim igénybevétele arra késztetheti a kisebbségeket, hogy nagyobb autonómiára vagy akár a függetlenségre is törekedjenek: ilyen kényes helyzetben a párbeszéd és a tárgyalás útja vezet a megbékéléshez. A terrorizmus egyetlen esetben sem igazolható eszköz, mert az ügy, amelyet védelmezni akar, csak kárt szenvedhet miatta. A kisebbségeknek kötelességeket is teljesíteniük kell, ezek között elsőként azt, hogy közreműködjenek azon állam jólétének megteremtésében, amelynek keretében élnek. „Különösképpen kötelessége egy kisebbségi csoportnak, hogy minden egyes tagjának szabadságát és méltóságát támogassa, és minden egyén választását figyelembe vegye, akkor is, ha azok úgy akarnak dönteni, hogy a többség kultúrájához csatlakoznak.”786 b) Az emberi jogok oltalmazása és erősítése 388. Az emberi személyt mint a politikai közösség alapját és célját szemlélni azt jelenti, hogy mindenekelőtt az ember alapvető és elidegeníthetetlen jogainak védelme és erősítése révén szállunk síkra méltóságának elismerése és tisztelete érdekében, „mivel ma elfogadott, hogy a közjó mindenekelőtt az emberi személy jogainak és kötelezettségeinek megőrzéséből áll”.787 Az emberi jogokban sűrűsödnek azok az alapvető morális és jogi követelmények, amelyekre a politikai közösséget fel kell építeni. Ezek pozitív normát alkotnak, amely alapjául szolgál a tételes jognak, és nem engedi annak a politikai társadalom általi figyelmen kívül hagyását, mert a személy ontológiai és teológiai értelemben is előbbre való nála, a pozitív jognak pedig az alapvető emberi szükségletek kielégítését kell szolgálnia. 389. A politikai közösségnek a közjóra kell törekednie, miközben olyan emberi környezet megalkotásán dolgozik, amelyben a polgároknak megvan a lehetősége, hogy emberi jogaikat valóságosan használják, és ezzel összefüggő kötelességeiket a maguk egészében teljesítsék: „A tapasztalat azt mutatja, hogy ha hiányzik a közhatalom megfelelő cselekvése, akkor élesedik a gazdasági, társadalmi és kulturális egyensúlyzavar az emberek között, különösen napjainkban, következésképpen félő, hogy a személy alapvető jogainak tartalma kiüresedik, és a kölcsönös kötelességek teljesítése elmarad.”788 A közjó teljes értékű megvalósítása feltételezi, hogy a politikai közösség tekintettel van az emberi jogokra, oltalmazásuk és támogatásuk kettős, egymást kiegészítő szellemében cselekszik: „Így el kell kerülni, hogy a jogvédelem túlhangsúlyozása mellett elkötelezett személyek vagy közösségek privilegizált viszonyokat teremtsenek, és hogy a polgárok jogainak követelése arra az abszurd eredményre vezessen, hogy éppen a jogok valódi gyakorlását akadályozza meg.”789 c) Az együttélés a polgártársi barátságon alapul 390. A polgári és politikai együttélés mély értelme nem adódik közvetlenül a személy jogainak és kötelességeinek összességéből. Ez az együttélés akkor jut értelmének teljességére, amikor a polgári barátságra és testvériségre támaszkodik.790 A jog illetékességi területe ugyanis a felismert érdekek, a külső elismertség, az anyagi javak védelmének és elosztásának rögzített szabályai szerint adott; ezzel szemben a barátság illetékességi körébe az önzetlenség, az anyagi javak kötelékétől való függetlenedés és a másoknak való átadottság tartozik, a másik igényei számára való, belülről fakadó rendelkezésre állás.791 Ebben az értelemben a polgári barátság792 a testvériség elvének leghitelesebb alkalmazása, amely elválaszthatatlan a szabadság és az egyenlőség elvétől.793 Olyan elvről van szó, amely elsősorban az individualista és kollektivista ideológiáknak a modern és a mai politikai társadalmakban való befolyása miatt nagyobb részben még nem valósult meg. 391. A társadalom akkor szilárdan megalapozott, ha arra törekszik, hogy a személy és a közjó együttes fejlődését erősítse; ebben az esetben a jogot is a szolidaritás elvei és a felebarát iránti szolgálat határozza meg, és a jog is ezt veszi tekintetbe. Az igazságosság megköveteli azt, hogy mindenki a saját javait és jogait élvezhesse: ezt lehet a szeretet minimális mértékeként tekinteni.794 Az együttélés annál inkább bizonyul emberinek, minél inkább vezéreli annak az eszménynek a kiforrott bizonyossága, amelyre törekszik: ez pedig „a szeretet civilizációja”.795 Az ember személy, nem pedig csupán individuum.796 A „személy” fogalmával azt a természetet jelöljük, amely értelemmel és az akarat szabadságával van felruházva.797 Ez a valóság ilyen módon magasabb rendű a tisztán anyagi dimenziója által keltett szükségleteiben kifejeződő szubjektumnál. Az emberi személy, bár aktív részt vállal a családban, a polgári és politikai társadalomban a szükségletek kielégítését célzó tevékenységben, ám elsősorban önmaga megvalósítására törekszik, amikor túlteszi magát a szükségletek logikáján és halad előre azon ingyenes ajándék felé, amely a legteljesebben felel meg lényegének és társadalmi elhivatottságának. 392. Az evangélium szeretetparancsa megvilágítja a keresztény számára a politikai együttélés legmélyebb jelentését. Ahhoz, hogy ez az együttélés igazán emberi legyen, „semmi se olyan fontos, mint az igazságosságra, a jóindulatra, a közjó szolgálatára való belső beállítódás kötelessége, valamint a szilárd alapmeggyőződés kialakítása a politikai közösség valódi természetéről és céljáról, a közhatalom helyes alkalmazásáról és korlátairól”.798 Az a cél, amelyet a hívőknek követniük kell, a személyek közötti közösségi kapcsolatok megvalósítása. A politikai társadalomról alkotott keresztény szemlélet kitüntetett módon emeli ki a közösségnek, akár mint az együttélés szervezett modelljének, akár mint a mindennapi élet stílusának értékét.
III. A POLITIKAI TEKINTÉLY a) A politikai tekintély alapja 393. Az Egyház különféle tekintélyfogalmakkal szállt vitába, és ilyenkor mindig ügyelt arra, hogy olyan modellt védelmezzen és képviseljen, amely a személy társadalmi természetére alapoz: „Mivel Isten az embert természete szerint társas lénynek teremtette, és mert semmiféle társaság sem állhat fenn, hacsak nem áll valaki az élén, aki az egyeseket hatékonyan és egységes eszközökkel közös célokra irányítaná, ebből következik, hogy a polgári együttélésnek olyan tekintélyre van szüksége, amely kormányozza; mint maga a társadalom, úgy ez is a természetben, következésképpen Istenben leli eredetét.”799 Ezért a politikai tekintélynek a neki rendelt feladatok alapján szükségszerű,800 a polgári együttélés pozitív és pótolhatatlan alkotórészének kell lennie.801 394. A politikai tekintélynek biztosítania kell a közösség rendezett és helyes életét, amelynek során azonban nem helyettesítheti az egyének és közösségek szabad aktivitását, hanem az egyéni és társadalmi szubjektumok függetlenségét tekintetbe véve és azt oltalmazva kell kormányoznia és elérnie a közjó megvalósulását. A politikai tekintély az az összehangoló és irányt mutató eszköz, amely révén az egyeseknek és a köztes csoportoknak olyan irányban kell tájékozódniuk, hogy kapcsolataikat, intézményeiket és elvárásaikat az átfogó emberi fejlődés szolgálatába állíthassák. A politikai tekintélyt „akár a közösségen belül, akár az azt képviselő intézményekben mindig az erkölcsi rend keretein belül kell gyakorolni a közjó – éspedig a fejlődésében szemlélt közjó – megvalósítása érdekében, a törvényesen meghatározott vagy meghatározásra váró jogrend szabályai szerint. Az engedelmesség tehát az állampolgárok lelkiismereti kötelessége.”802 395. A politikai tekintély alanya, szubjektuma a nép, amelyet a maga egészében mint szuverént szemlélhetünk. A nép ruházza át különféle formákban saját szuverenitásának gyakorlását azokra, akiket szabad választás révén saját képviselőivé választott, de megőrzi azt az illetékességét, hogy a hatalmon lévőket ellenőrizhesse és visszahívhassa, ha ezek funkcióikat nem kielégítő módon látják el. Ha ez a jog valamely államban és politikai berendezkedésben érvényre jut, az ilyen demokratikus rendszer nyújtja a legjobb lehetőséget és biztosítékot a szuverenitásnak a gyakorlatba való átültetésére.803 A nép puszta egyetértése azonban önmagában még nem elegendő annak a formának és módnak a megteremtésére, amelyben a politikai tekintélyek gyakorlása jogszerűnek nevezhető. b) A tekintély mint erkölcsi erő 396. A tekintélynek engednie kell az erkölcsi törvény által vezettetni magát: egész méltósága azon alapszik, hogy annak az erkölcsi rendnek a keretei között bontakoztatja ki önmagát,804 amelynek a maga részéről „Isten a forrása és célja”.805 A hatalmat e renddel való szükségszerű kapcsolata alapján, amely megelőzi és megalapozza, valamint célkitűzései és címzettjei miatt nem lehet mint tisztán szociológiai és történeti kritériumok által meghatározott erőt értelmezni: „Egyes koncepciók sajnos nem ismerik el olyan igaz és helyes erkölcsi rend létezését, amely transzcendens, egyetemes, abszolút, egyenlő, azaz érvényes mindenkire. Az igazságosság mindenki által egyaránt elismert törvénye nélkül azután az emberek semmiben nem képesek teljes és biztos egyetértésre jutni.”806 Ez a rend „csak Istenben maradhat fenn. Ha elszakadunk Istentől, önmagunktól is elszakadunk.”807 Éppen ebből a rendből – és nem a hatalom önkényéből és akaratából808 – nyeri a tekintély kötelező mivoltát809 és saját morális jogosultságát,810 valamint azt a kötelességét, hogy ezt a rendet konkrét tettekre váltsa, amelyek a közjó megvalósulását szolgálják.811 397. A hatalomnak el kell ismernie, tekintetbe kell vennie és támogatnia kell az alapvető emberi és erkölcsi értékeket. Ezek az értékek velünk születettek, „magából az emberi lét igazságából fakadnak, kifejezik és oltalmazzák a személy méltóságát: olyan értékek, amelyeket semmiféle egyén, semmilyen többség vagy állam nem alkothat, nem változtathat meg és nem törölhet el”.812 Alapjuk nem az átmeneti és változó „többség” véleménye; egyszerűen úgy kell elismerni, tisztelni és megvalósítani őket, mint az objektív erkölcsi törvény elemeit, mint olyan természettörvényt, amely az ember szívébe van írva (vö. Róm 2,15), és mint magának a polgári törvénykezésnek normatív vonatkozási pontját.813 Ha a szkepticizmus alapján, a közösségi tudat tragikus elhomályosodása miatt odáig jutnánk, hogy az erkölcsi törvény alapvető elveit kétségbe vonják,814 az állami rend is alapjaiban inog meg, és a különféle, egymással ellentétes érdekek közötti pragmatikus szabályozás csupasz mechanizmusára korlátozódik.815 398. A tekintélynek az emberi személy méltóságát és a józan ész elveit kifejező törvényeket kell hoznia: „Az emberi törvény akkor törvény, ha megfelel a józan észnek és az örök törvényből származik. De ha ellentétes az értelemmel, igazságtalan törvénynek bizonyul, és nem törvény, hanem a hatalom egy formája.”816 Az a hatalom, amely ésszerű rendelkezéseket foganatosít, az embert nem annyira a másik embernek rendeli alá, inkább az erkölcsi rend iránti engedelmességnek, azaz Istennek, aki az engedelmesség végső forrása.817 Az, aki megtagadja az engedelmeskedést az erkölcsi törvény szerint cselekvő tekintélynek, „ellenáll Isten rendjének” (vö. Róm 13,2).818 Hasonlóképpen ha egy közösségi tekintély, amely alapját az emberi természetben találja meg és hallgat az Isten által megszabott rendre,819 saját célját abban a pillanatban eltéveszti és saját önmegvalósításától fosztja meg magát, amikor nem a közjó megvalósításáért száll síkra. c) A lelkiismereti okokból való tiltakozás joga 399. A polgár lelkiismeretében nincs arra kötelezve, hogy a civil tekintély előírásait kövesse, ha azok ellentmondanak az erkölcsi rend követelményeinek, a személyek alapvető jogainak vagy az evangélium tanításának.820 Az igazságtalan törvények az erkölcsileg becsületes embereket drámai lelkiismereti problémák elé állítják: Ha arra szólítják fel őket, hogy erkölcsileg rossz cselekedetekben működjenek közre, kötelességük megtagadni azt.821 Ez az ellenállás nem csupán erkölcsi kötelesség, hanem alapvető emberi jog is, amelyet mint olyant maguknak a polgári törvényeknek is el kell ismerniük és védelmezniük kell: „Ha valaki lelkiismereti alapon él a tiltakozás eszközével, annak nem csak a büntetőjogi, hanem bármiféle hivatásbeli, gazdasági, fegyelmi károsodástól is mentesnek kell maradnia.”822 Igen nagy horderejű lelkiismereti kötelesség, hogy még látszatra se működjünk együtt egyetlen olyan esetben sem, amikor pedig az a polgári törvényhozás szerint megengedett, de Isten törvényével ellentmondásban van. Az ilyen közreműködés sohasem igazolható, sem a mások szabadságának tiszteletben tartására való hivatkozás révén, sem pedig arra a tényre utalva, hogy azt a polgári törvénykezés előírja vagy megkívánja. Senki sem vonhatja ki magát a cselekedeteivel járó erkölcsi felelősség alól, és magának Istennek kell erről számot adnia (vö. Róm 2,6; 14,12). d) Az ellenállásra való jog 400. Mivel a természetjog a pozitív jogot megalapozza és körülhatárolja, ez azt is jelenti, hogy jogszerű ellenállást tanúsítani a tekintéllyel szemben mindenkor, amikor az a természetjog alapelveit jelentős mértékben és ismételten megsérti. Aquinói Szent Tamás írja, hogy „akkor tartozunk engedelmeskedni, ha ezt az igazságosság rendje megköveteli”.823 Az ellenálláshoz való jog következésképpen a természetjogon alapszik. Ennek a jognak a gyakorlatba való átültetése különböző konkrét formákban képzelhető el. Ugyanígy a célok is, amelyeket ezáltal követni kívánnak, különfélék lehetnek. A tekintéllyel szembeni ellenállás szolgálhatja azt a célt, hogy a helyzet másfajta megítélését javallja, így törekedve annak akár csak részleges átalakítására, vagy bizonyos törvények módosításáért, vagy pedig a szituáció alapjaiban való megváltoztatásáért szálljon síkra. 401. A társadalmi tanítás megnevezi az ellenálláshoz való jog gyakorlásának kritériumait: „A fegyveres ellenállás az államhatalom elnyomásával szemben csak akkor igazolható, ha egyidejűleg teljesülnek a következő feltételek: (1) hogy biztos tudomás szerint az emberi alapjogok súlyosan és tartósan sérülnek; (2) hogy az orvoslás minden más eszköze kimerült; (3) hogy ezáltal nem áll elő még súlyosabb rendezetlenség; (4) hogy megalapozott kilátás van a sikerre, és (5) hogy ésszerűen jobb megoldás nem látható előre.”824 A fegyveres harc a legkivételesebb eszköznek tekintendő arra, hogy általa „a nyilvánvalóan és huzamos időn át fennálló erőszakos uralmat, amely az elemi személyi jogokat sérti és az országban súlyosan károsítja a közjót”, fel lehessen számolni.825 A veszély nagysága, amit korunkban az erőszak alkalmazása magában hordoz, mondatja egyesekkel, hogy a passzív ellenállás útjának előnyt kellene adni minden egyes esetben, „mint ami az erkölcsi elvekkel inkább tűnik összeegyeztethetőnek és nem kevésbé sikert ígérő az erőszaknál.”826 e) Büntetés kiszabása 402. A közjó oltalmazása érdekében a törvényes közéleti tekintélynek joga és kötelessége a vétkek súlyosságától függő büntetések kiszabása.827 Az államnak kettős feladata van, egyrészt hogy megakadályozza azokat a viselkedési módokat, amelyek az emberi jogokat és a polgári együttélés alapvető szabályait megsértik, és másrészt hogy a büntetések rendszere révén helyrehozza a bűnös cselekedetek által okozott károkat. Jogállamban a hatalom a büntetés kiszabásakor korrekt módon az igazságszolgáltatásra hagyatkozik: „A modern államok alkotmánya azoknak a viszonyoknak a rögzítése által, amelyek a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom megkülönböztetésében állnak fenn, kezeskedik az utóbbi szükségszerű függetlenségéről a jogalkalmazás területén.”828 403. A büntetés nem egyedül a közrend védelmezésének célját szolgálja és a személyek biztonságát védelmezi; túl ezeken, eszköz arra is, hogy a vétkesek jobbítását elérje, olyan jobbítást, amely a kiengesztelődést mint erkölcsi értéket is magában foglalja, amikor a vétkes büntetését szabad akarattal elfogadja.829 A követendő cél kétféle: egyrészt biztosítani az elítélt személy visszailleszkedését, másrészt biztosítani a béketeremtő igazságosságot, amely alkalmas arra, hogy a harmonikus együttélésnek a bűnös cselekedetek által megtört kapcsolatrendszere helyreálljon. Ebből a szempontból fontos az a munka, amelyet a börtönlelkészek nem csupán kifejezetten vallási területen, hanem a bebörtönzött személyek méltóságának védelmében is végeznek. Sajnos a feltételek, amelyek között az elítéltek szabadságvesztésüket letöltik, méltóságuk oltalmazása szempontjából nem mindig előnyösek; gyakran válnak így a börtönök új bűncselekmények színtereivé. Mindazonáltal a büntetésvégrehajtási intézmények közege kiemelten fontos terep, amelyen tanúsítani lehet a szociálisan érzékeny keresztény elkötelezettséget: „Fogságban voltam, és ti eljöttetek hozzám.” (Mt 25,36) 404. A büntetőjogi felelősség megállapításában illetékes hivatalnokok tevékenységének – olyan felelősségnek, amely mindig személyes karakterrel bír – az igazság feltétel nélküli keresése szolgálatában kell állnia és meg kell valósítania az emberi személy méltósága és jogai iránti teljes elismerést: a bűnösök jogainak éppen úgy biztosítottnak kell lenniük, mint a nem bűnösökének. Szem előtt kell állandóan tartani azt az általános jogi alapelvet, amely szerint egy büntetést akkor lehet kiszabni, amikor a bűncselekmény bizonyított. A nyomozati munkában azt a szabályt, amely a kínzás gyakorlatát, még a súlyos vétségek esetében is tiltja, a legszigorúbban kell figyelembe venni: „Krisztus tanítványa visszautasítja minden olyan eszköz felhasználását, amelyek semmilyen módon nem igazolhatók és az ember méltóságát – a megkínzottakét és kínzóikét – sértik.”830 A nemzetközi jog eszközei az emberi jogok kapcsán méltán tiltják a kínzást, és ez olyan alapelv, amely alól semmilyen körülmény sem menthet fel. Hasonlóképpen ki kell zárni „az olyan letartóztatás lehetőségét, amelynek egyedüli célja új, az eljárás szempontjából jelentős információk megszerzése”.831 Ezenkívül szavatolni kell „az eljárás lefolytatásának gyors ütemét”: „Ha az eljárások elviselhetetlen mértékben elhúzódnak, az a polgárok számára tűrhetetlen, és végül maga válik igazságtalansággá.”832 A bíráktól és államügyészektől a kihallgatások során a megfelelő visszafogottság kívánható meg, hogy ne sérüljenek a kihallgatottaknak vallomásuk bizalmas kezelésére vonatkozó jogai, és az ártatlanság vélelmére vonatkozó alapelv se szenvedjen kárt. Mivel még egy bíró is tévedhet, tanácsos, hogy a törvényhozás a bírói tévedés áldozatainak megfelelő kártalanítást írjon elő.
405. A remény jele az Egyház szemében „az egyre inkább erősödő ellenérzés a közvéleményben a halálbüntetés, mint társadalmi „szükségmegoldás” ellen, tekintettel arra a lehetőségre, amellyel a modern társadalom rendelkezik, hogy a bűnözéstől hatékony módszerekkel visszatartson, olyan módon, hogy a bűnöst ártalmatlanná teszi ugyan, de nem veszi el tőle annak a lehetőségét, hogy ismét megjavuljon.”833 Bár az Egyház hagyományos tanítása, amennyiben a vétkes kiléte és felelőssége teljesen egyértelműen megállapítható, a halálbüntetést nem zárja ki, ha ez az egyedüli járható út, hogy „az emberek életét a támadóval szemben megvédelmezzék”,834 ám előnyben részesíti az elrettentés és a megbüntetés vértelen eszközeit, „mert ezek jobban megfelelnek a közjó konkrét feltételeinek, és jobban megfelelnek az emberi személy méltóságának.”835 A világ számos országa, ahol a halálbüntetés eltörlését vagy felfüggesztését célzó intézkedésekkel találkozunk, ugyancsak bizonyíték arra, hogy azok az esetek, amelyekben elkerülhetetlen a vétkesek halálra ítélése, „már nagyon ritkák, ha egyáltalán előfordulnak még”.836 A halálbüntetésnek a közvélemény általi egyre fokozódó visszautasítása és a különféle próbálkozások e büntetés eltörlésére vagy felfüggesztésére, a növekvő erkölcsi érzékenység jeleit mutatják.
IV. A DEMOKRÁCIA RENDSZERE 406. A „Centesimus annus” kezdetű enciklika világosan kifejtett és részletes álláspontot fogalmaz meg a demokráciáról: „Az Egyház nagyra értékeli a demokrácia rendszerét, mint olyan rendszert, amely biztosítja a polgárok számára a politikai döntésekben való részvételt, garantálja a kormányzottak számára, hogy maguk válasszák meg és ellenőrizzék vezetőiket, amint azt is, hogy ha szükségesnek látszik, békés úton le is váltsák őket. Ezért nem lehet helyeselni olyan zárt körű vezetői csoportok létrejöttét, amelyek az államhatalmat saját érdekeik vagy ideológiai céljaik megvalósítására használják. Valódi demokrácia csak jogállamban és az emberi személy helyes értelmezése alapján lehetséges. A demokrácia igényli azoknak a szükségszerű feltételeknek a megteremtését, amelyek a valódi eszményekre irányuló nevelés és oktatás által biztosítják a személy kibontakoztatását, valamint a „társadalom személyességének” növelését a közös részvétel és felelősség struktúráinak megteremtése által”.837 a) Az értékek és a demokrácia 407. A valódi demokrácia nem pusztán szabályok formális betartásának eredménye, hanem olyan értékek meggyőződéses elfogadásának a gyümölcse, amelyek a demokratikus eljárási módokat inspirálják: minden emberi személy méltósága, az emberi jogok oltalmazása, a közjónak, mint a politikai élet céljának és mértékadó kritériumának az elismerése. Ha ezeknek az értékeknek a tekintetében nem uralkodik általános egyetértés, akkor elhomályosodik a demokrácia értelme és szilárdsága meginog. A társadalmi tanítás a mai demokrácia egyik legnagyobb veszedelmét az etikai relativizmusban látja, amely tagadja az értékek rangsorának és alapjainak stabilizálásához szükséges objektív és általános érvényű kritérium létezését. „Napjainkban sokan hajlanak arra, hogy az agnoszticizmust és a szkeptikus relativizmust olyan filozófiának és alapmagatartásnak tekintsék, amely megfelel a politikai demokrácia követelményeinek. Azokat pedig, akik meg vannak győződve arról, hogy ismerik az igazságot, és ragaszkodnak hozzá, demokratikus szempontból megbízhatatlannak tartják, mert ezek nem fogadják el, hogy az igazságot a többség határozná meg, vagy azt, hogy az igazság a politikai viszonyok függvényében módosulna. Ezzel összefüggésben figyelembe kell venni, hogy ha nem létezik olyan végső igazság, amely a politikai cselekvést irányítja és annak irányt szab, akkor az eszmék és meggyőződések könnyen hatalmi célok eszközévé válhatnak. Ha egy demokrácia nélkülözi az alapvető értékeket, akkor a történelem bizonysága szerint könnyen leplezett vagy leplezetlen totalitarizmussá változik.”838 A demokrácia „lényege szerint ’rend’, és mint ilyen, eszköz, nem pedig cél. ’Erkölcsi’ jellege nem magától adódik, hanem az erkölcsi törvényhez fűződő viszonyától függ, amelynek, mint minden más emberi magatartásmód esetében, alá kell magát vetnie, azaz céljai, amelyeket követ és eszközei is erkölcsiségétől függenek.”839 b) Intézmények és demokrácia 408. A Tanítóhivatal elismeri az államon belüli hatalommegosztás elvének szükségességét. Ezért „kívánatos, hogy minden hatalmat az azt a maga keretei között tartó más hivatalokkal és hatóságokkal ellensúlyozzanak. Ez a ’jogállam’ elve, ahol a törvény, és nem az emberek önkényes akarata uralkodik”.840 A demokratikus rendszerben a politikai tekintély a népnek való számadásra van kötelezve. A képviseleti szerveknek alá kell vetniük magukat a társadalom egésze hatékony ellenőrzésének. Ez az ellenőrzés mindenekelőtt a szabad választások révén lehetséges, amelynek során képviselőket lehet választani vagy leváltani. A demokratikus képviselet lényegi eleme megválasztottaknak az a kötelessége – amit a választási ciklusok garantálnak –, hogy tevékenységükről számot adjanak. 409. A választott képviselőknek valamennyi területen (a törvények kidolgozásában, a kormányzati tevékenységben és annak ellenőrzésében) ki kell állniuk azért, hogy megleljék és a gyakorlatba átültessék mindazt, ami a polgári együttélés jó működéséhez a maga egészében hozzájárulhat.841 A kormányon lévőknek a kormányzottakkal szembeni számadási kötelezettsége egyáltalán nem jelenti azt, hogy csupán passzív végrehajtói saját választóik akaratának. A polgárok által gyakorolt ellenőrzés nem zárja ki ugyanis a szükséges szabadságot, amivel a megválasztottaknak rendelkezniük kell küldetésük céljának megvalósításában: tevékenységük nem függhet részérdekektől, hanem sokkal inkább az érdekek közjóra tekintő szintézise és közvetítés a feladatuk, és a politikai hatalom lényegi, alapvető céltételezéseit jelenítik meg. c) A politikai felelősség erkölcsi aspektusai 410. Akik politikai felelősséget viselnek, nem feledkezhetnek meg a képviseleti munka erkölcsi dimenziójáról s nem becsülhetik alá azt, ami annyit jelent, hogy osztoznak a nép sorsában és megoldásokat keresnek a társadalmi problémák kezelésére. Ebben az összefüggésben a felelős tekintély olyan erényekre támaszkodva cselekvő tekintélyt is jelent, amely a hatalom gyakorlásában a szolgálat szellemét részesíti előnyben842 (a türelmet, a szerénységet, az önmérsékletet, a szeretetet, a másokkal való megosztás hajlandóságát): azt a tekintélyt, amelyet olyan emberek gyakorolnak, akik tevékenységük céljául a valódi közjót tűzik maguk elé cselekvéseikben és nem saját hatalmukat vagy személyes érdekeiket. 411. A demokratikus rendszerek legsúlyosabb torzulásai közé tartozik a politikai korrupció843, mert egyszerre árulja el az erkölcs alapelveit és a társadalmi igazságosság normáit: azáltal akadályozza az állam helyes működését, hogy negatívan befolyásolja a kormányon lévők és a kormányzottak között lévő viszonyokat; növekvő bizalmatlansághoz vezet a közintézmények iránt, kiváltja a polgárok növekvő érdektelenségét a politikával és annak képviselőivel szemben, ami az intézmények gyengülését eredményezi. A korrupció alapjaiban torzítja el a meghatározó intézmények szerepét, mert azokat lobbista követelések közötti politikai alkuk terepéül és a kormányon lévők kiszolgálására használja fel. Ezen a módon a politikai döntések mindazok szűkös céljainak kedveznek, akik rendelkeznek eszközökkel, hogy ezeket a döntéseket befolyásolják és valamennyi polgár közös boldogulását meggátolják. 412. A közigazgatásnak, mint az állam eszközének minden szinten – nemzeti, regionális és helyi vonatkozásban – az a célja, hogy a polgárokat szolgálja. „A polgárok szolgálatához szükséges, hogy az állam gondnoka legyen a nép javainak, amelyeket a közjó érdekében kell használnia.”844 Ennek a szempontnak ellentmond a bürokrácia túltengése, amikor is „az intézmények szervezetükben egyre bonyolultabbá válnak, és minden területet magukhoz kívánnak vonni, míg végül személytelen funkcionalizmusuk, a túltengő bürokrácia, a jogtalan magánérdekek és az elkötelezettség hiánya tönkreteszi őket.”845 Mindazok szerepét, akik a közigazgatásban ténykednek, nem szabad valami személytelen és bürokratikus dolognak tekinteni, hanem a polgárok számára a szolgálat és a gondoskodás szellemében nyújtott segítségnek kell tartani. d) A politikai részvétel eszközei 413. A politikai pártok feladata, hogy támogassák az egyre bővülő részvételt a közösségi felelősségvállalásban és annak hozzáférhetővé tételében. A pártok arra hivatottak, hogy értelmezzék a civil társadalom kívánságait, amennyiben azok megfelelnek a közjónak,846 és nyújtsanak a polgároknak hatékony lehetőséget, hogy a politikai döntéseket formálják. A politikai pártoknak belső szerkezetükben demokratikusnak, a politikai ellentmondások szintézisére és a tervszerű előrelátásra képesnek kell lenniük. A politikai részvétel eszköze a népszavazás, a referendum is, amely a politikai döntések meghozatalának közvetlen formájaként szemlélhető. A politikai képviselet rendszere ugyanis nem zárhatja ki, hogy a polgárok olyan döntésekbe, amelyeknek az egész társadalom számára nagy jelentősége van, közvetlenül is bevonhatók legyenek. e) Tájékoztatás és demokrácia 414. A tájékoztatás a demokratikus részvétel legfontosabb eszközei közé tartozik. A politikai közösség gondjainak ismerete nélkül, ami a ténybeli adottságokat és a különféle megoldási javaslatokat illeti, semmiféle részvétel nem képzelhető el. A társadalmi életnek ezen az érzékeny területén valóságos pluralizmusról kell gondoskodni, azaz a tájékoztatás és a kommunikáció területén a formák és eszközök sokféleségét kell a polgárok rendelkezésére bocsátani, és alkalmas törvények révén arról is gondoskodni kell, hogy ezen eszközök birtoklása és használata tekintetében az egyenlőség feltételei uralkodjanak. A nehézségek következtében, amelyek az objektív tájékoztatásra való jognak a gyakorlatba való teljes körű átültetését akadályozzák,847 a kiadó és műsort sugárzó vállalatok koncentrációjának problémája különös figyelmet érdemel, mert ez az egész demokratikus rendszert képes veszélyeztetni, ha egyre szorosabb összefonódással jár együtt a kormányzati tevékenység, a pénzügyi hatalom és a tájékoztatás között. 415. A társadalmi tájékoztatási eszközöket arra kell felhasználni, hogy erősítsék és védelmezzék az emberi közösséget a gazdaság, a politika, a kultúra, a nevelés és a vallás világának különféle területein:848 „A hírközlés által közvetített információ a közjó szolgálatában áll. A társadalomnak joga van olyan tájékoztatásra, amely az igazság, a szabadság, az igazságosság és a szolidaritás alapján áll.”849 A mindenkori tájékoztatási rendszerek megítélése szempontjából alapvető jelentőségű az a kérdés, vajon hozzájárulnak-e ezek ahhoz, hogy az emberi személy valóságosan jobb, azaz lelkileg érettebb legyen, hogy ember mivolta méltóságát és felelősségét egyre erősebben tudatosítsa, és nyitott legyen mások, különösképpen a leginkább rászorulók és a gyengék iránt. Egy másik, ugyancsak nagyon fontos szempont, hogy az új technológiáknak figyelembe kell venniük a jogos kulturális különbségeket. 416. A társadalmi kommunikációs eszközök világában a magában a kommunikáció lényegében gyökerező nehézségeket gyakran növelik hatalmassá az ideológiák, a profit és a politikai ellenőrzés birtoklása iránti mohóság, a társadalmi csoportok közötti vetélkedések és konfliktusok, valamint más társadalmi bajok. Az erkölcsi értékek és alapelvek a társadalmi kommunikáció területére is érvényesek: „Az etikai dimenzió nemcsak a kommunikáció tartalmát (az üzenetet) és a kommunikáció folyamatát (módját) érinti, hanem azokat az alapvető szerkezeti és rendszerbeli kérdéseket is, amelyek gyakran a technológiák elosztásának politikájával összefüggő témákkal kapcsolatosak (ki lesz bővében információknak, és ki nem?).”850 Mindhárom területen – az üzenet, a folyamat és a szerkezeti kérdések vonatkozásában – érvényes az alapvető erkölcsi elv: A társadalmi kommunikációs eljárások alkalmazásának célja és mértéke az emberi személy és a közösség. Ezt az elvet egy másodikkal egészítjük ki: a személyek jólétét nem lehet megvalósítani azoknak a közösségeknek a javától függetlenül, amelyekhez a személyek hozzátartoznak.851 Szükség van a kommunikációpolitikai döntéshozatal folyamataiban való részvételre. Ennek a nyilvános részvételnek valóban reprezentatívnak kell lennie, vagyis nem kedvezhet részcsoportoknak, amikor is a társadalmi kommunikáció eszközei profitra orientáltak.852
V. A POLITIKAI KÖZÖSSÉG A CIVIL TÁRSADALOM SZOLGÁLATÁBAN
a) A civil társadalom jelentősége 417. A politikai közösség azért jött létre, hogy a civil társadalmat szolgálja, amelyből kialakult. A politikai közösség és a civil társadalom közötti megkülönböztetéshez az Egyház mindenekelőtt az emberről mint autonóm, a transzcendenciára nyitott lényről kialakított képével járul hozzá, amelynek mind a politikai ideológiák individualista emberképe, mind pedig a totalitarizmusé ellentmond, mert emez arra törekszik, hogy a civil társadalmat az állam szférájában oldja fel. Az Egyháznak a társadalmi pluralizmus iránti elkötelezettségéből következik az a célja, hogy maga is törekszik a szolidaritás, a szubszidiaritás és az igazságosság elve alapján a közjó és a demokrácia megfelelő megvalósítására. A civil társadalom a kulturális és közösségi kapcsolatok és források összessége, amely mind a politikai, mind a gazdasági környezettől viszonylagosan önálló: „A civil társadalom célja egyetemes, mivel a közjóra törekszik, amelyből minden egyes polgárnak joga van az őt megillető részre.”853 A civil társadalmat sajátos tervezési képesség jellemzi, amely kedvez a szabadabb és igazságosabb társadalmi együttélésnek, ahol a polgárok különféle csoportjai egyesülnek, és azon fáradoznak, hogy sajátos célkitűzéseket dolgozzanak ki, öntsenek formába, alapvető követeléseiknek nyomatékot kölcsönözzenek és indokolt érdekeiket védelmezzék. b) A civil társadalom elsőbbsége 418. A politikai közösség és a civil társadalom, bár összekapcsolódnak egymással és sokoldalúan függnek egymástól, a célok rangsorában nem egyenrangúak. A politikai közösség lényegéből adódóan a civil társadalom szolgálatában áll, végső soron azoknak a személyeknek és csoportoknak a szolgálatában, amelyekből összetevődik.854 A civil társadalmat nem lehet tehát mint a politikai közösség függelékét vagy változatát tárgyalni, sőt ellenkezőleg: neki van elsőbbsége, mert a politikai közösség létét éppen a civil társadalom indokolja. Az államnak olyan jogi kereteket kell nyújtania, amelyek a társadalmi szubjektumok szabad tevékenysége számára megfelelőek, és késznek kell lennie arra, hogy szükség esetén és a szubszidiaritás elvét tiszteletben tartva közbelépjen, s a demokratikus életben tevékeny szabad társulásokat a közjó irányába orientálja. A civil társadalom vegyes összetételű és szakadozott, nem mentes a kétértelműségektől és ellentmondásosoktól: olyan hely, ahol különféle érdekeltségek csapnak össze, és fennáll az a veszély, hogy az erősebbek győzedelmeskednek a gyengébbek felett. c) A szubszidiaritás elvének alkalmazása 419. A politikai közösség felelős azért, hogy a civil társadalomhoz fűződő viszonyát a szubszidiaritás elve alapján rendezze:855 Lényeges, hogy a demokratikus élet fejlődése a társadalom szöveténél kezdődik. A civil társadalom tevékenysége – mindenekelőtt az önkéntes elköteleződés és a magán- és társadalmi területen való együttműködés, amelyet, hogy az állam és a piac világától megkülönböztessük, összefoglalóan „harmadik szektornak” nevezünk – a legmegfelelőbb lehetőséget kínálja arra, hogy kibontakozzon a személy társadalmi dimenziója, aki ebben a tevékenységben találja meg azt a terepet, ahol tudja teljesíteni önmagát. A társadalmi kezdeményezéseknek az állami szférán kívüli folyamatos bővülése új színtereket teremt a polgárok aktív jelenléte és közvetlen cselekvése számára, integrálva ezeket az állam által ellátott funkciókkal. Ez a fontos jelenség gyakran messzemenően informális eszközökkel és utakon valósul meg, új, pozitív lehetőségeket teremtve a személy jogainak gyakorlására, ami a demokratikus életet gazdagítja. 420. Az együttműködés még kevésbé strukturált formáiban is a legerőteljesebb feleletnek bizonyul a konfliktusok logikájára, és arra a korlátlan vetélkedésre, amely ma uralkodni látszik. Az együttműködés és a szolidaritás légkörében szőtt kapcsolatok leküzdik az ideológiai lövészárkokat, és arra késztetnek, hogy azt keressék az emberek, ami egyesíti őket, és ne azt, ami elválasztja. Az önkéntesség területén számos tapasztalat kínál további nagyon értékes példákat arra, hogy a civil társadalom olyan terep, ahol mindig van lehetőség a közösségi, a szolidaritás, a közös munka és a testvéri párbeszéd által meghatározott etika felvázolására. Az ebben megmutatkozó lehetőségek mindenkit arra hívnak, hogy hűségesen védelmezze a közjót, általában és részleteiben, főleg a legszegényebbek és leggyengébbek javát, és hogy személyesen vegye ki a részét ebből a munkából. Ezáltal erősödik „a társadalom szubjektivitásának” elve is.856
VI. AZ ÁLLAM ÉS A VALLÁSI KÖZÖSSÉGEK A) A VALLÁSSZABADSÁG, AZ EMBER EGYIK ALAPVETŐ JOGA 421. A II. Vatikáni Zsinaton a Katolikus Egyház kötelezettséget vállalt a vallásszabadság támogatására. A „Dignitatis humanae” nyilatkozat alcímében jelzi, hogy „a személyeknek és közösségeknek a vallási dolgokban a társadalmi és polgári szabadságra való jogát” kívánja hirdetni. Ezen Isten által akart és az ember természetébe beleírt szabadság gyakorlását nem szabad meggátolni, mert az „igazság nem hathat másképp, mint magának az igazságnak az önerejével”.857 A személy méltósága és az istenkeresés természete szükségszerűvé teszi, hogy a vallás területén minden ember minden kényszertől mentes legyen.858 A társadalom és az állam nem kényszeríthet rá egy embert sem, hogy meggyőződése ellen cselekedjen, illetve nem gátolhatja meg abban, hogy úgy cselekedjen, ahogy azt lelkiismerete előírja.859 Ám a vallásszabadság nem erkölcsi menlevél a tévedésekhez való ragaszkodásra, sem nem közvetett jogosultság magukra a tévedésekre.860 422. A lelkiismereti és vallásszabadság „éppen úgy vonatkozik az egyes emberre, mint a társadalomra”.861 A vallásszabadság jogának a jogrendben elismert és a polgári jog által megerősített jognak kell lennie,862 ám ez önmagában nem korlátlan jog. A vallásszabadság gyakorlásának helyes határait minden társadalmi szituációban politikai körültekintéssel és a közjó kívánalmainak megfelelően kell megállapítani, és a polgári tekintély által jogi normaként elismertetni, mint ami az objektív erkölcsi rendnek megfelel: ezen normák között van „a minden polgárnak kijáró hatékony jogvédelem (…), a jogok békés egyeztetése, s annak a tisztességes közbékének a fenntartása, amely nem más, mint rendezett együttélés valódi igazságosságban és a közerkölcs felelősségteljes oltalmazása.”863 423. Valamely nemzethez fűződő történeti és kulturális kapcsolatai alapján egy vallási közösséget az állam különleges elismerésben részesíthet: az ilyen elismerésnek azonban sohasem szabad más vallási csoportok polgári vagy társadalmi szempontú diszkriminációjához vezetnie.864 Az államok és a vallási szervezetek közötti kapcsolatoknak az az eszménye, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat felvázolta, megfelel a jogállam követelményeinek és a nemzetközi jog elveinek.865 Az Egyház tudatában van annak, hogy ezt a látásmódot nem fogja mindenki osztani; a vallásszabadsághoz való jogot sajnálatos módon számos állam megsérti, „egészen odáig elmenve, hogy a vallásoktatást és az abban való részvételt olyan kihágásnak tekinti, amelyet szankciókkal büntet”.866
B) A KATOLIKUS EGYHÁZ ÉS A POLITIKAI KÖZÖSSÉG a) Autonómia és függetlenség 424. Az Egyház és a politikai közösség, bár mindkettő látható szervezeti rendszerben jut kifejezésre, ami felépítésüket és céljaikat illeti, különböznek egymástól. A II. Vatikáni Zsinat ünnepélyesen megerősítette: „A politikai közösség és az Egyház, mindegyik a maga területén egymástól független és önálló.”867 Egyház olyan formában van megszervezve, amely alkalmas arra, hogy hívei lelki igényeit kielégítse, míg a különféle politikai közösségek olyan kapcsolatokat és intézményeket hoznak létre, amelyek mindannak a szolgálatában állnak, ami a közjó evilági valóságára terjed ki. E két valóság autonómiája és függetlensége a célok tekintetében mutatkozik meg különös egyértelműséggel. A vallási szabadság oltalmazásának kötelessége feltételezi, hogy a politikai közösség az egyház számára biztosítja a szükséges cselevési teret. A másik oldalról, a politikai közösség struktúrájára vonatkozóan az Egyháznak nincs saját illetékességi köre: „Az Egyház tiszteletben tartja a demokratikus rend jogos autonómiáját. Nem feladata, hogy állást foglaljon egyik vagy másik intézményes vagy alkotmányos megoldás javára”,868 és az sem tiszte, hogy politikai programok méltatásába bocsátkozzék, hacsak nem vallási és erkölcsi következményeikkel kapcsolatban. b) Együttműködés 425. Az Egyház és a politikai közösség kölcsönös autonómiája nem vezethet olyan elválasztásukhoz, amely együttműködésüket kizárná: mindkettő, ha más előjelekkel is, de ugyanannak az embernek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja. Az Egyház és a politikai közösség olyan szervezeti formákban fejeződik ki, amelyek nem öncélúak, hanem az emberek szolgálatában állnak, hogy lehetővé tegyék számukra keresztény és polgári identitásukkal összefüggő jogaik és ennek megfelelő kötelességeik korrekt gyakorlását. Az Egyház és a politikai közösség szolgálatukat „mindenki javára végzik, egyre inkább és egyre jobban ápolva az egymás közötti alkalmas együttműködést, figyelembe véve a helyi és időbeli körülményeket.”869 426. Az Egyháznak joga van saját identitása jogi elismertetésére. Mivel küldetése minden emberi területre vonatkozik, az Egyház egyenesen követeli szabadságát, érzékelve „az emberiség és történelme iránti valóban szoros elköteleződését”,870 ki kívánva fejezni erkölcsi ítéletét ezen a területen, valahányszor a személy alapjogainak védelme vagy a lelkek üdve ezt szükségessé teszi.871 Ezért az Egyház követeli a véleménynyilvánítás, a tanítás és az evangelizálás szabadságát; a szabadságot nyilvános istentiszteletek tartására, önmaga megszervezésére és saját, belső szabályok foganatosítására; a szabadságot saját tisztségviselői megválasztására, kinevezésére és elmozdítására; jogot szakrális építmények emelésére; jogot olyan javak szerzésére és birtoklására, amelyek saját tevékenységéhez megfelelőek; szabadságot nem csupán vallási, hanem nevelési, kulturális, egészségügyi és karitatív célokra való egyesülésre.872 427. Az Egyház és a politikai közösség között felmerülő konfliktusok megelőzése vagy enyhítése végett az Egyház és az állam jogi tapasztalata az egymás mellett létezés különféle stabil formáit alakította ki mint eszközöket, amelyek alkalmasak arra, hogy a harmonikus kapcsolatokat biztosítsák. Ez a tapasztalat alapvető tájékozódási pont minden olyan esetre, amelyben az állam igényt formál arra, hogy az Egyház tevékenységi területét korlátozza, szabad tevékenységét akadályozza, netán nyilvánosan üldözze is, továbbá hasonlóképpen olyan esetekre is, amikor az egyházi szervezetek viselkednek inkorrekt módon az állammal szemben.
KILENCEDIK FEJEZET A NEMZETKÖZI KÖZÖSSÉG
I. BIBLIAI SZEMPONTOK a) Az emberiség családjának egysége 428. A kezdetekről szóló bibliai elbeszélés az emberi nem egységét mutatja, és azt tanítja, hogy Izrael Istene ura a történelemnek és a kozmosznak: működése átfogja az egész világot és az emberiség teljes családját, amely számára a teremtés művét rendelte. Isten elhatározása, hogy az embert saját képmására és önmagához hasonlónak teremti (vö. Ter 1,26–27), az emberi teremtménynek egyedülálló méltóságot kölcsönöz, amely kiterjedt minden nemzedékre (vö. Ter 5) és az egész földkerekségre (vö. Ter 10). A Teremtés könyve ezenkívül arról is tanúskodik, hogy az ember nem önmagában, hanem adott környezetben teremtetett; ennek a környezetnek lényeges alkotórésze az az élettér, amely szabadságát (a paradicsomkertet), az élelem rendelkezésre állását (a kert fáit), munkáját (a kert művelésének parancsát) és mindenekelőtt a közösséget (a hozzá hasonlók segítségének ajándékát) biztosította (vö. Ter 2,8–24). A feltételek, amelyek az emberi élet teljességét biztosítják, az egész Ószövetségben az isteni áldás következményei. Isten azt akarja, hogy a javak, amelyek szükségesek számára, az embernek rendelkezésére álljanak, hogy gyarapodjon, szabadon kibontakozzon, munkájának pozitív eredménye legyen, és élvezze a hozzá hasonlókhoz fűződő kapcsolatai gazdagságát. 429. Istennek Noéval és általa az egész emberiséggel kötött szövetsége (vö. Ter 9,1–17) az özönvíz okozta pusztulást követően világossá teszi, hogy Isten az emberi közösségeknek a termékenység áldását, a teremtett dolgok feletti uralom feladatát és az emberi élet feltétlen méltóságát és sérthetetlenségét továbbra is meg kívánja adni, mely dolgok az első teremtés ismertetőjegyei voltak, bár a bűnnel belépett a teremtésbe a torzulás: az erőszak és az igazságtalanság, amelyek a vízözönben nyerték el büntetésüket. A Teremtés könyve csodálattal mutatja be a népek sokféleségét, mint amely Isten teremtő tevékenységének a műve, (vö. Ter 10,1–32) és egyidejűleg el is ítéli a bábeli torony építéséről szóló történetben (vö. Ter 11,1–9) az embert, amiért nem fogadja el teremtett mivoltát. Minden népnek, az isteni terv nyomán, „ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai” (Ter 11,1), ám az emberek megosztottá lettek, amikor hátat fordítottak Istennek (vö. Ter 11,4). 430. Isten Ábrahámmal kötött szövetsége, akit „népek sokaságának atyjává” választott (Ter 17,4), szabaddá tette az utat az emberiség családjának Istenhez való visszatalálása előtt. Az üdvösségtörténet Izrael népét arra a gondolatra vezette, mintha az isteni gondoskodás az ő országukra korlátozódna; mindemellett fokról fokra erősödött az a meggyőződésük, hogy Isten más nemzetek között is tevékenykedik (vö. Iz 19,18–25). A próféták a népeknek az eszkatologikus időkben az Úr templomához zarándoklását és a nemzetek közötti megbékélés idejét hirdetik (vö. Iz 2,2–5; 66,18–23). A száműzetésben szétszórt Izrael határozottan tisztába jött szerepével (vö. Iz 44,6–8), mint annak az egyetlen Istennek a tanúja, aki a világnak és a népek történetének az ura (vö. Iz 44,14–28). b) Jézus Krisztus mint az új emberiség előképe és alapja 431. Jézus, az Úr az új emberiség előképe és alapja. Benne, „aki Isten képmása” (2Kor 4,4) találja meg az Isten saját képmására alkotott ember a maga beteljesedését. Isten szeretetének mindent eldöntő bizonyságában, ami Krisztus keresztje, az ellenségeskedés valamennyi fala már leomlott (vö. Ef 2,12–18), és azok számára, akik Krisztusban új életet élnek, az etnikai és kulturális különbségek innen kezdve már nem lesznek a megosztottság alapjai (vö. Róm 10,20; Gal 3,26; Kol 3,11). Az Egyház a Szentlélek által ismeri meg azt az isteni tervet, amely átfogja az emberi nem egészét (vö. ApCsel 17,26), és az a végcélja, hogy a Krisztus uralma alatt megvalósuló üdvösség titkában (vö. Ef 1,8–10) az egész töredezett és széthullott teremtett valóság ismét egyesüljön. Pünkösd napja óta, amikor a feltámadás örömhírét meghirdették a népek számára, és azt mindegyik a maga nyelvén hallotta (vö. ApCsel 2,6), tölti be az Egyház azt a feladatát, hogy helyreállítsa és tanúsítsa a Bábelben veszendőbe ment egységet. Az Egyház misztériuma által az emberiség családja arra kapott meghívást, hogy újra felfedezze egységét és megismerje sokféleségének gazdagságát, hogy „a Krisztusban való teljes egységet” elnyerje.873 c) A kereszténység egyetemes elhivatottsága 432. A keresztény üzenet olyan általános szemléletet kínál a Föld embereinek és népeinek életére vonatkozóan,874 amely világossá teszi az emberiség történetének egységét.875 Ez az egység nem fegyverek, terror vagy erőszak által jön létre, hanem olyan magasabb rendű „egységmodellből” következik, amely „Isten, a három személyben Egyetlen tulajdon belső életének képmása”, amelyet „mi keresztények a ’közösség’ szóval” jelölünk876 s amely a szabadság erkölcsi és kulturális erejének vívmánya.877 A keresztény örömhír meghatározóan járult hozzá, hogy az emberiség megérthesse: a népek nem csupán szervezeti formák, a politikai fejlődés, gazdasági elképzelések vagy az elvont, ideologikus internacionalizmus nevében törekszenek egységre, hanem azért, mert szabad akaratukból fakadóan irányulnak az együttműködésre, és mert tudatában vannak, hogy „az emberiség egyetemes családjának eleven tagjai”.878 A világ közösségének egyre inkább, egyre jobban a Teremtő által akart egység konkrét formájaként kell megmutatkoznia: „Az emberi közösség egysége mindig létezett, mivel a természet adta méltóságból egyformán részesedő emberekből áll. Következésképpen mindig fog is létezni az az objektív követelmény, hogy az ember megfelelő módon megvalósítsa az egyetemes közjót, vagyis az emberiség egész családjának javát.”879
II. A NEMZETKÖZI KÖZÖSSÉG ALAPSZABÁLYAI a) Nemzetközi közösség és az értékek 433. Az emberi személy központi értéke, a személyek és népek természetes törekvése, hogy egymás között kapcsolatokat létesítsenek: ez alapvető előfeltétele valódi nemzetközi közösség megalkotásának, amelynek a megszervezése a valódi egyetemes közjóra kell irányuljon.880 Bár a valódi nemzetközi közösség iránti óhaj egyre szélesedik, az emberiség családjának egysége még nem valósult meg, mert materialista és nacionalista ideológiák azt megakadályozzák. Ezek tagadják azokat az értékeket, amelyeknek hordozója a maga egészében és minden dimenziójában – anyagi és lelki, egyéni és közösségi dimenziójában szemlélt – személy. Különösképpen minden olyan elmélet és viselkedési mód elfogadhatatlan erkölcsileg, amelyre a rasszizmus vagy a faji diszkrimináció nyomja rá a bélyegét.881 A nemzetek együttélése ugyanazokon az értékeken nyugszik, amelyeknek az egyes emberek együttélését is meg kell határozniuk: az igazságon, az igazságosságon, a szolidaritáson és a szabadságon.882 A nemzetközi közösség alapvető elveinek területén az Egyház tanítása azt kívánja, hogy a népek és a politikai közösségek közötti kapcsolatok legyenek az értelem, az egyenlőség, a jog és tárgyalások révén megfelelő módon szabályozva, miközben kizárják az erőszakot, a háborút, a diszkrimináció minden formáját, a megfélemlítést és a megtévesztést.883 434. A jog eszköz a nemzetközi rend vagy a politikai közösségek együttélésének biztosítására,884 amelyek mindegyike saját polgárai javára törekszik, közösen pedig minden nép javára kell törekedniük,885 mert meg vannak győződve arról, hogy egy nemzet boldogulása elválaszthatatlanul összekapcsolódik az emberiség egész családjának boldogulásával.886 A nemzetközi közösség jogközösség, amelynek a léte valamennyi tagállamának szuverenitásán nyugszik, amelyek függetlenségét nem lehet alárendelő kapcsolatok által semmibe venni vagy korlátozni.887 A nemzetközi közösség így felfogva egyáltalán nem jelenti azt, hogy valamely nép megkülönböztető és sajátos ismertető jegyei viszonylagossá vagy semmivé válnának, hanem éppen hogy erősebben jutnak kifejezésre.888 A megkülönböztető önazonosság felértékelését segíti, ha meghaladjuk a megosztottság különféle formáit, amelyek a népek elszigetelődésével fenyegetnek, s fogékonnyá teszik őket a destabilizáló következményekkel járó önzésre. 435. A Tanítóhivatal elismeri a nemzeti szuverenitás fontosságát, amely elsősorban minden olyan szabadság kifejeződéseként fogható fel, amelynek az államok közötti kapcsolatokat kell szabályoznia.889 A szuverenitás egy nemzet politikai, gazdasági, társadalmi sőt kulturális szubjektivitását890 jelenti. Különleges jelentősége van ezek közül a kulturális dimenziónak, amely bázisa az agresszív cselekedetekkel és az olyan uralmi formákkal szembeni ellenállásnak, amelyek egy ország szabadságát korlátozzák. A kultúra biztosítékot jelent arra, hogy egy nép identitása megőrződik, kifejezésre juttatja és erősíti szellemi függetlenségét.891 A nemzeti szuverenitás azonban nem abszolút. A nemzeteknek tudniuk kell egy közös cél javára lemondaniuk jogaik egy részének gyakorlásáról, annak a tudatában, hogy mind egy „családot” alkotnak,892 amelyben kölcsönös bizalom uralkodik, kölcsönös támogatás és egymás kölcsönös elfogadása valósul meg. Ebben az összefüggésben érdemel megfelelő figyelmet az a tény, hogy hiányzik az olyan nemzetközi megegyezés, amely megfelelő módon tárgyalja „a nemzetek jogait”.893 Egy ilyennek az előkészítése jó alkalom lehetne arra, hogy az igazságosság és a szabadság mai világunkban érvényes kérdéseivel foglalkozzunk. b) A jogrend és az erkölcsi rend közötti összhangra alapozott kapcsolatok 436. Egy olyan nemzetközi rend megvalósításához és megerősítéséhez, amely a népek békés együttélését hathatósan biztosítja, ugyanannak az erkölcsi törvénynek kell szabályoznia az államok közötti kapcsolatokat, mint amelyik az emberek életét irányítja. „Az erkölcsi törvénynek a minden nemzet és minden állam közvéleménye általi figyelembevételét a megnyilvánulások és erők olyan egyöntetűségével kell követelni és támogatni, hogy senki se merészkedjen létét kétségbe vonni, vagy kötelező mivoltát enyhíteni.”894 Az általános erkölcsi törvényt, amely az ember szívébe van írva, mint érvényeset és megfellebbezhetetlent és mint az emberiség közös lelkiismeretének eleven kifejeződését kell szemlélni, mint valami „nyelvtani szabályt”,895 amely alkalmas arra, hogy a világ jövőjéről szóló párbeszéd nyelvét alkossa. 437. Azoknak az alapelveknek az általános elfogadása, amelyek „az erkölcsi rend parancsaival (…) összhangban álló jogrendet ihletnek”,896 szükségszerű feltétele a nemzetközi élet stabilitásának. A stabilitásra való törekvés sarkallta a népek jogának897 („ius gentium”) kimunkálását, amelyet a „nemzetközi jog” előzményének tekinthetünk.898 A jogi és teológiai gondolkodás a természetjog alapjaira épített „mint általános elvekre, amelyek megelőzték az államok saját jogrendszerét, és felette is állottak annak”:899 az emberi természet egységére, minden nép egyenlő méltóságára, a háborúnak mint a viszályok leküzdése eszközének elutasítására, a közjót szolgáló együttműködés melletti kötelezettségvállalásra, az aláírt szerződések betartására vonatkozó kötelezettségvállalásra („pacta sunt servanda”). Ezt az utolsóként említett elvet külön is ki kell emelni, szembeszegülve azzal a kísértéssel, hogy „a jog ereje helyett az erősek jogára hivatkozzunk”.900 438. A különféle politikai közösségek között keletkező és a nemzetek stabilitását, valaminta nemzetközi biztonságot veszélyeztető konfliktusok megoldásához a szerződésekben lefektetett közös szabályokra kell hivatkozni, és végre le kell mondani arról az elképzelésről, hogy a háború az igazságosság keresztülvitelének az eszköze:901„A háború győztesek és legyőzöttek nélkül érhet véget, az emberiség önpusztításával, és ezért el kell vetni azt a logikát, amely ide vezet, el kell utasítani azt a nézetet, hogy az ellenfél megsemmisítését célzó harc, az ellenségeskedés, s egyáltalán a háború mint olyan szintén hozzájárul a fejlődéshez és a történelmi előrehaladáshoz.”902 Az ENSZ Alapító Okirata nem csupán az erőszak alkalmazását, hanem az azzal való puszta fenyegetést is tiltja.903 Ez a tilalom a II. világháború tragikus tapasztalataiból származik. A Tanítóhivatal nem mulasztotta el egyetlen konfliktus közepette sem, hogy felmutasson néhány tényezőt, amelyek egy megújuló nemzetközi rendet tesznek lehetővé: ilyen minden nemzet szabadsága és területi sérthetetlensége; a kisebbségi jogok védelme; az Föld energiaforrásainak igazságos elosztása; a háború elutasítása és a leszerelés; a megkötött szerződések betartása; a vallásüldözés beszüntetése.904 439. A jog meghatározó szerepének erősítése szempontjából mindenekelőtt a kölcsönös bizalom számít.905 Ezzel a háttérben kell újragondolni a konfliktusok békés megoldásának normatív módjait, erősítve jelentőségüket és kötelező érvényüket. Tárgyalások, közvetítések, megbékélések, döntőbírósági ítéletek, a nemzetközi törvényesség érvényre juttatása – ezek azok a lépések, amelyek által támogatni kell, hogy „a békés világban az igazságosság valódi tekintélye” alakuljon ki.906 Egy ilyen irányú haladás fogja lehetővé tenni a nemzetközi közösség számára, hogy ezek az államok életében ne csak mint az egymásmellettiség csupasz elemei, hanem mint struktúrák honosodjanak meg, lehetővé téve a konfliktusok békés megoldását: „Ahogyan az egyes államokban (…) eljött az az idő, amikor a személyes bosszú és megtorlás helyébe a törvények uralma lépett, úgy ma sürgető szükségszerűség, hogy a nemzetközi közösségben hasonló előrehaladásra kerüljön sor.”907 Végeredményben a nemzetközi jogban „az erősebbek törvényének meghatározó szerepe alól ki kell húznia a talajt”.908
III. A NEMZETKÖZI KÖZÖSSÉG SZERVEZETE a) A nemzetközi szervezetek jelentősége 440. A valódi nemzetközi közösség felé vezető utat, amely az ENSZ szervezetének megalakításával 1945-ben vett határozott irányt, az Egyház is nyomon követte. Ez a szervezet „a béke megteremtéséhez szükséges kulturális és intézményes területek kiszélesítésével jelentős mértékben járult hozzá (…), hogy erősödjön az emberi méltóság, a népek szabadsága és a fejlődésre való igény iránti figyelem”.909 A társadalmi tanítás a nemzetek feletti szervezetek szerepét – főképpen azokét, amelyek sajátos területeken ténykednek910 – általában pozitív módon szemléli, azonban kifejezésre juttatja azt is, amikor ezek a problémákat nem helyesen közelítik meg.911 A Tanítóhivatal azt ajánlja, hogy a nemzetközi szervezetek tevékenységét az emberek társadalmi életben megmutatkozó igényeinek, az emberek és népek békés és rendezett együttélése szempontjából fontos területeknek feleltessék meg.912 441. Az emberiség családjának rendezett és békés együttéléséért érzett aggodalom késztette a Tanítóhivatalt arra, hogy nyomatékot adjon annak a követelésnek „hogy egy olyan, mindenki által elismert egyetemes tekintély létesüljön, amely elegendő hatalommal rendelkezve képes mindenki biztonságát, az igazságosság megóvását és a jogok tiszteletben tartását megvalósítani”.913 A koronként változó szemlélet ellenére állandóan érezhető volt a vágy egy olyan tekintélynek a történelem menetében érzékelhető jelenlétére, amely a közjó keresésével összekapcsolódó világméretű problémákra reagálni képes: emellett lényeges, hogy ez a tekintély megegyezés révén, és ne kényszerből származzon, és ne legyen „globális szuperállamként” értelmezhető.914 A nemzetközi közösség keretei között gyakorolt politikai tekintélynek a jogot kell követnie, a közjóra törekednie és ügyelnie a szubszidiaritás elvére: „A világközösség nyilvános tekintélyei nem követhetik azt a célt, hogy az egyes államok hatalmi illetékességét korlátozzák, vagy azok ügyeit magukhoz vonják. Ellenkezőleg, törekedniük kell arra, hogy olyan létfeltételeket teremtsenek az egész világon, amelyben nem csupán az egyes nemzetek államhatalma, hanem az egyes emberek és a köztes csoportok is nagyobb biztonsággal járhatnak el saját ügyeikben, teljesíthetik kötelességeiket és gyakorolhatják jogaikat.”915 442. Egy olyan nemzetközi politika, amely összehangolt intézkedések segítségével a béke és a fejlődés célját követi,916 a problémák világméretűvé válása következtében ma szükségesebb, mint valaha. A Tanítóhivatal hangsúlyozza, hogy az emberek és nemzetek egymástól való sokoldalú függésének van erkölcsi dimenziója, és ez a függés meghatározza a kapcsolatokat a mai világban gazdasági, kulturális, politikai és vallási szempontból. Ebben az összefüggésben kívánatosnak mondja a Tanítóhivatal a nemzetközi szervezetek felülvizsgálatát, olyan folyamatot, amely „a politikai rivalizálás leküzdését, valamint az arról való teljes lemondást” feltételezi, amennyiben a szervezetek, amelyek jogosultságát a közjó917 adja, visszaélnek illetékességükkel. Ez azt a célt szolgálná, hogy „magasabb fokú nemzetközi rendet”918 lehessen elérni. Különösen a kormányközi szervezeteknek kell a gazdaság területén hatásosan gyakorolniuk ellenőrző és irányító szerepüket, mert a közjó megvalósítása immár külön az egyes államok számára elérhetetlen céllá vált, még akkor is, ha hatalmuk, gazdagságuk vagy politikai befolyásuk alapján vezető szerepet játszanak.919 A nemzetközi szerveknek biztosítaniuk kell ezenkívül, a jogos különbségek figyelembevételével, az egyenlőséget, mert ez az alapja annak a jognak, hogy mindenki részesévé legyen az átfogó fejlődés folyamatának.920 443. A Tanítóhivatal pozitívan vélekedik azoknak a csoportosulásoknak a szerepéről, amelyek a civil társadalomban jönnek létre, hogy a közvéleményt a nemzetközi élet bizonyos szempontjaira érzékennyé tegyék. Ennek a fontos szerepnek a betöltése az ilyen csoportok figyelmét különösképpen az emberi jogok tiszteletben tartására irányítja, ahogyan azoknak a magánegyesületeknek a sokasága mutatja, „amelyek közül néhánynak világméretű jelentősége van, és az utóbbi időben e cél érdekében jöttek létre; csaknem valamennyi nagy gonddal és dicséretes tárgyilagossággal törekszik arra, hogy a nemzetközi történéseket egy ilyen érzékeny területen kövesse nyomon”.921 Maguk a kormányok biztatónak érezhetik az ilyen elkötelezettséget, amely arra a célra irányul, „különösképpen annak a számos embernek a szolidaritási és békegesztusai révén, akik a nem kormányzati és az emberjogi mozgalmakban tevékenykednek”, hogy a gyakorlatba ültessék át azokat az eszményeket, amelyeket a nemzetközi közösség sugall.922 b) A Szentszék jogi személyisége 444. A Szentszék – vagy Apostoli Szék923– mint szuverén tekintély teljes körű nemzetközi szubjektivitással rendelkezik, amely speciális jogi aktusokban valósul meg. A Szentszék gyakorolja a maga külső, a nemzetközi közösség által elismert szuverenitását, amely az Egyház belső szuverenitásának visszatükröződése, ezt pedig a szervezeti egység, valamint a függetlenség jellemzi. Az Egyház igénybe veszi ezeket a jogi módozatokat, amelyek feladata teljesítésére való tekintettel szükségesnek vagy hasznosnak bizonyulnak. A Szentszék nemzetközi aktivitása tárgyilag különféle nézőpontok szerint nyilatkozik meg. Ide tartozik követek küldésének és fogadásának a joga; a ’ius contrahendi’ gyakorlása, azaz nemzetközi szerződések kötésének joga, az ilyen szerződések ratifikálásának jogával együtt; részvétel olyan nem kormányzati szervezetekben, mint például az ENSZ szakosított szervezetei; közvetítő kezdeményezés nemzetközi konfliktusok esetében. Ez a tevékenység abból a szándékból következik, hogy a nemzetközi közösségnek, amely nem részérdekeket követ, hanem az emberiség egész családjának javát szolgálja, önzetlen szolgálatot tegyen. Ebben az összefüggésben a Szentszék speciális módon rendelkezik saját diplomáciai személyzettel. 445. A Szentszék diplomáciai szolgálata, mint régi és bevált gyakorlat eredménye, eszköz, amely nem csupán a ’libertas ecclesiae’ (az egyház szabadsága) érdekében munkálkodik, hanem az emberi méltóság védelmezéséért és követeléséért, s olyan társadalmi rendért, amelynek alapértéke az igazságosság, az igazság, a szabadság és a szeretet: „Mi elküldjük képviselőinket az államhatalom legfőbb képviselőihez, különösen oda, ahol a Katolikus Egyház meggyökerezett, legalábbis valamiképpen jelen van. Az Egyház spirituális küldetésében benne rejlő, azzal együtt járó jog alapján tesszük ezt, amelyet a történelem bizonyos eseményei is megerősítenek. Természetesen nem tagadható, hogy az Egyház és az állam céljai különböző rendbe tartoznak. Az Egyház és állam a saját rendeltetésük szerint, tökéletes társaságok, azaz rendelkezésükre állnak saját jogaik és eszközeik, s cselekvési szféráik függetlenek egymástól. De az is igaz, hogy mindkettő ugyanazért a személyért dolgozik, az emberért, akit Isten arra hívott, hogy elérje az örök üdvösséget. Ő azért helyezte az embert a földre, hogy a kegyelem segítségével munkás életet éljen, amely meghozza neki a jólétet békés együttélésben.”924 Az emberi személyek és közösségek boldogulása az Egyház és a polgári hatóságok közötti rendezett párbeszéd révén mozdítható elő, amely közös megállapodások megkötésében is kifejeződik. Ez a párbeszéd arra törekszik, hogy a kölcsönös megértésen alapuló kapcsolatokat és az együttműködést megszilárdítsa és erősítse, az esetleges vitákat megelőzze vagy kezelje, s módot találjon arra, hogy minden nép és az egész emberiség az igazságosság és a béke útján haladjon előre.
IV. NEMZETKÖZI EGYÜTTMŰKÖDÉS A FEJLŐDÉSÉRT a) Együttműködés a fejlődést biztosító jogrendszerért 446. A fejlődés problémáinak megoldása megköveteli az egyes politikai közösségek együttműködését: „A politikai közösségeknek kölcsönösen ki kell teljesíteniük egymást, és – tegyük hozzá – valamennyi akkor képes fejlődni, ha a többiek fejlődéséhez is hozzájárul. Ezért a megértés és az együttműködés közöttük szükségszerű.”925 Az alulfejlettség helyzete elkerülhetetlenül olyannak látszik, mint egy halálos ítélet, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy az nem csupán hibás emberi döntések következménye, hanem „gazdasági, pénzügyi és társadalmi mechanizmusoké”926 s a „bűn struktúráié is”,927 amelyek az emberek és népek korlátozatlan fejlődését gátolják. E nehézségeket mégis szilárd és állhatatos elszántsággal kell leküzdeni, mert a fejlődés nem pusztán óhaj, hanem jog is,928 ami, mint minden jog, kötelességgel van összekapcsolva: „Az egész ember és minden ember fejlődésében mindenkinek együtt kell működnie, ez mindenki kötelessége mindenkivel szemben, közös a világ négy táján, keleten és nyugaton, északon és délen.”929 A Tanítóhivatal szemlélete szerint a fejlődéshez való jog a következő alapelveken nyugszik: az emberiség családjának egységes eredete és közös rendeltetése; minden személy és minden emberi méltóságra alapozott közösség egyenlősége; a föld javainak egyetemes rendeltetése; a fejlődés fogalmának átfogó jellege; az emberi személy központi helyzete; a szolidaritás. 447. A társadalmi tanítás bátorítja az együttműködés azon formáit, amelyek alkalmasak arra, hogy a szegény és alulfejlett országoknak a nemzetközi piachoz való kapcsolódását megteremtse: „Néhány évvel ezelőtt még azt vallották, hogy a szegény országok fejlődése a világpiactól való elszigetelődést feltételezi, valamint hogy kizárólag saját erőforrásaikra támaszkodnak. A legújabb tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy stagnálás és visszaesés következett be azokban az országokban, amelyek a világpiacról kiszorultak, és a fejlődés ott ment végbe, ahol sikerült beilleszkedni a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendszerébe. Úgy tűnik tehát, a lényeg az, hogy egyenlő feltételek között kapcsolódjanak a nemzetközi piachoz, amely nem a természeti erőforrások egyoldalú kihasználásának elvére, hanem az emberi erőforrások értékesítésére épül.”930 Az okok között, amelyek a leginkább járulnak hozzá az alulfejlettséghez és a szegénységhez, a nemzetközi piachoz való hozzáférés lehetetlensége931 mellett az írástudatlanság, a bizonytalan élelmezési helyzet, a struktúrák és szolgáltatások, valamint az egészségügyi alapellátás biztosítására irányuló intézkedések hiánya, az ivóvíz szűkössége, az intézmények és a teljes politikai élet korrupciója, stabilitásának hiánya nevezhető meg. Számos országban a szegénység összefügg a szabadságnak és a gazdasági kezdeményezések lehetőségeinek hiányával, meg az államigazgatás alkalmatlanságával arra, hogy megfelelő képzési és tájékoztatási rendszert hozzon létre. 448. A nemzetközi együttműködés szelleme megköveteli, hogy a szolidaritás kötelességének tudatát, a mindent átfogó társadalmi igazságosságot és szeretetet a piac szigorú logikája fölé helyezzék,932 mivel az „megilleti az embert mint embert, mint felülmúlhatatlan méltóságának alapja.”933 Az együttműködés az az út, amelyen a nemzetközi közösség egyetemességére kell törekedni, összefüggésben „az emberiség egész családjának helyesen értelmezett boldogulásával”.934 Ez nagyon pozitív hatással jár, például nagyobb bizalommal a rászoruló személyek és szegény országok lehetőségei és a javak igazságos elosztása iránt. b) Küzdelem a szegénység ellen 449. Az új évezred kezdetén férfiak és nők milliárdjainak szegénysége „az a kérdés, amely minden más kérdésnél inkább fordul emberi és keresztény lelkiismeretünkhöz”.935 A szegénység drámai igazságossági problémát vet fel, mert különféle formáiban és hatásaiban az eltérő fejlődés által jellemezhető, nem ismeri el minden nép egyenlő jogát arra, hogy „együtt üljön a közös lakoma asztalánál”.936 Ez a szegénység lehetetlenné teszi az olyan átfogó humanizmus megvalósítását, amit az Egyház kíván, amire törekszik, ami által személyek és népek „többet (…) érnek”937, „emberibb életkörülmények”938 között létezhetnek. A szegénység elleni küzdelmet az Egyház szegények iránti elsőrendű elköteleződése és szeretete különlegesen motiválja.939 Az Egyház egész társadalmi tanításában fáradhatatlanul hivatkozik újból és újból tanítása más, alapvető elveire, elsősorban arra, amely a javak egyetemes rendeltetését940 hirdeti. A szolidaritás elvének ismételt megerősítésével azt sürgeti a társadalmi tanítás, hogy cselekedjünk „mindenki és minden egyes java” érdekében, „mert mi mindannyian mindannyiunkért felelősek vagyunk”.941 A szolidaritás elvének a szegénység elleni közdelemben is össze kell alkalmas módon kapcsolódnia a szubszidiaritás elvével, mert ez teszi lehetővé a kezdeményezés szellemének ébren tartását, amely a szegény országok számára minden társadalmi-gazdasági fejlődés közvetlen alapja:942 Nem szabad a szegényeket „mint problémát” szemlélni, mert „ők lehetnek (…) az egész világ számára egy új és emberibb jövő hordozói és élharcosai”.943 c) A külföldi tartozások 450. A fejlődéshez való jogot azokban a kérdésekben is tekintetbe kell venni, amelyek számos szegény ország adósságválságából adódnak.944 Ezek a válságok sokrétű és különféle okokon alapulnak, mind nemzetközi oldalról – árfolyam-ingadozásokon, pénzügyi spekulációkon, gazdasági neokolonializmuson –, mind pedig az eladósodott országok belső viszonyain, a korrupción, a közpénzek hűtlen kezelésén, a hosszúlejáratú hitelek célszerűtlen felhasználásán. A legnagyobb igazságtalanság, hogy bár ezeket szerkezeti problémákra vagy egyének viselkedésére lehet visszavezetni, a nehézségek érintik az eladósodott és szegény országok lakosságát, akik ezért nem tehetők felelőssé. A nemzetközi közösségnek nem szabad az ilyen helyzetet semmibe vennie: noha az az alapelv, hogy az adósságot ki kell egyenlíteni, érvényes, szükséges módot találni arra, hogy „a népeknek a megmaradásra és a haladásra való joga” ne sérüljön.945
TIZEDIK FEJEZET A KÖRNYEZETVÉDELEM
I. BIBLIAI SZEMPONTOK 451. Isten történelemben való jelenlétének eleven megtapasztalása Isten népe hívő meggyőződésének alapja: „A fáraó rabszolgái voltunk Egyiptomban, de az Úr erős kézzel kivezetett Egyiptomból” (MTörv 6,21). A történelem végiggondolása lehetővé teszi, hogy a múltat újraértelmezzük, és Isten működését még saját gyökereinél – „apám vándorló arám volt” (MTörv 26,5) – feltárjuk mint annak az Istennek a működését, aki azt mondhatja saját népének: „akkor kiválasztottam atyátokat, Ábrahámot a folyó túloldaláról” (Józs 24,3). Ez a végiggondolás lehetővé teszi, az ígéretnek és az Isten által folytonosan megújított szövetségnek köszönhetően, a jövő bizalommal teli szemlélését. Izrael hite annak a világnak az idejében és terében élt, amelyet nem mint ellenséges környezetet vagy bajt fogott fel, hanem mint magának Istennek az ajándékát, mint azt a helyet és tervet, amit Isten az ember felelősségteljes vezetésére és szorgalmára bízott. A természet, Isten teremtő cselekedetének műve nem veszélyes vetélytárs ebben. Isten megteremtett mindent és látta, „hogy az jó” (Ter 1,4.10.12.18.21.25). Teremtésének csúcsára – ami „nagyon jó” (Ter 1,31) – Isten az embert állította. Minden alkotása közül csak a férfit és a nőt akarta Isten „mint saját képmását”: rájuk hagyta a felelősséget minden teremtett dologért, a feladatot, hogy azok harmóniáját megőrizzék és fejlődésüket megóvják (vö. Ter 1,26–30). Az Istenhez fűződő különleges kapcsolata magyarázza az emberpár kitüntetett helyzetét a teremtés rendjében. 452. Az embernek a világhoz való viszonya az emberi identitás lényegi része. Úgy jön létre, mint az ember egyre mélyebb kapcsolata Istennel. Az Úr az emberi személyt beszélgetőtársként akarta: csak az Istennel való párbeszédben találja meg az emberi teremtmény a maga valóságát, amelyből késztetést és szabályokat nyer arra, hogy a világ jövőjét megtervezze, azét a kertét, amelyet Isten neki adott, „hogy művelje és őrizze” (Ter 2,15). A bűn sem vet véget ennek a feladatnak, de a munka előkelő rangját megterheli szenvedéssel és fájdalommal (vö. Ter 3,17–19). Izrael imádságaiban a teremtés mindig indok a dicsőítésre: „Milyen sokrétű a te műved, Uram. Mindent bölcsességedben alkottál” (Zsolt 104,24). Az üdvösséget új teremtésként értik, amikor helyreáll az a harmónia és fejlődőképesség, amit a bűn lerombolt: „Mert új eget és új földet teremtek” (Iz 65,17) – mondja az Úr –, „akkor a sivatag gyümölcstermő kert lesz (…), igazságosság tanyázik a gyümölcskertben (…). Népem békességben lakik majd otthonában.” (Iz 32,15–18) 453. A végső üdvösség, amelyet Isten Fia által az egész emberiségnek kínál, nem valósulhat meg ezen a világon kívül. Bár a bűn megsebzi, világunk arra van rendelve, hogy az alapoktól megtisztuljon (vö. 1Pt 3,10), és e megtisztulást követően, amelyből megújulva kerül ki (vö. Iz 65,17; 66,22; Jel 21,1), végül az a hely legyen, ahol „az igazságosság lakik” (2Pt 3,13). Nyilvános szolgálata idején Jézus méltatja a természet elemeit. Nem pusztán bölcs értelmezője a természetnek azokban a képekben, amelyeket átvesz a természetből példabeszédeiben, hanem ura is (vö. a vihar lecsendesítésének epizódját: Mt 14,22.33; Mk 6,45–52; Lk 8,22–25; Jn 6,16–21): az Úr a természetet megváltói tervének szolgálatába állítja. Megköveteli tanítványaitól, hogy tartsák tiszteletben a dolgokat, az időket és az embereket, gyermeki bizalommal tudva, hogy gondoskodó Atyjuk van, aki soha nem hagyja cserben őket (vö. Lk 11,11–13). Óvakodva attól, hogy a dolgok rabjaivá váljanak, Krisztus tanítványainak képesnek kell lenniük arra, hogy szolgáljanak, és megteremtsék egymás között a megosztás és a testvériesség légkörét (vö. Lk 16,9–13). 454. Jézusnak a világtörténelembe való belépése csúcspontját a szenvedéstörténetben és a húsvéti történésben érte el, amikor maga a természet is részt vesz a visszautasított Istenfiú drámájában és a feltámadás diadalában (vö. Mt 27,45.51; 28,2). Azáltal, hogy elszenvedi a halált, majd azt a feltámadás új fényességével kapcsolja össze, Jézus új világot alapít, amelyben minden neki van alávetve (vö. 1Kor 15,20–28), és helyreállnak a rend és harmónia viszonyai, amelyeket a bűn lerombolt. Az ember és a természet közötti egyenlőtlenség tudatának együtt kell járnia azzal a tudattal, hogy Jézusban az ember és a természet Istennel való megbékélése megy végbe úgy, hogy minden ember, aki tudja, hogy Isten szereti, újra meglelheti elveszett békességét: „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg” (2Kor 5,17). A természet, amely az Ige által teremtetett, ugyanezen Ige által, amely testté lett, megbékélt Istennel és új békességgel telt be (vö. Kol 1,15–20). 455. Nem csupán az ember belseje gyógyul meg, hanem egész testi mivoltát is érinti Krisztus megváltói ereje; az egész teremtés részt vesz a megújulásban, amely az Úr szenvedéséből fakad, akkor is, ha a természet maga még vajúdik (vö. Róm 8,19–23) és arra vár, hogy „új eget és új földet” (Jel 21,1) szüljön, amely az idők végén beteljesedő üdvösség ajándéka lesz. Amíg ez megtörténik, addig sem esik kívül semmi ezen az üdvösségen: a keresztény minden élethelyzetben arra van hivatva, hogy Krisztusnak szolgáljon és abban a szellemben éljen, amelyben a szeretet vezeti, amely szeretet egy új élet kezdete, olyan szeretet, amely a világot és az embert visszavezeti eredeti rendeltetéséhez: „A világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tiétek. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené.” (1Kor 3,22–23)
II. AZ EMBER ÉS A TEREMTETT DOLGOK UNIVERZUMA 456. A bibliai látásmód ösztönzi a keresztények hozzáállását a föld hasznosításához, valamint a tudomány és a technika fejlődéséhez. A II. Vatikáni Zsinat mondja, hogy az ember „az isteni világosságból részesedve (…) meghaladja az anyagi világot”;946 a zsinati atyák elismerik a haladást, amelyet az emberi szellem lankadatlan tevékenységének köszönhetően az empirikus tudományokban, a technikában, a művészet és a szellemtudományok területén ért el.947 A mai ember „uralmát főként a technika és a tudomány segítségével szinte az egész természetre kiterjesztette és terjeszti egyre tovább”.948 Mivel „az Isten képmására teremtett ember küldetést kapott arra, hogy a földet és mindent, ami azon van, hatalma alá vetve igazságosságban és szentségben kormányozza a világot, és Istent mindenek teremtőjének elismerve önmagát és a valóság egészét visszavigye hozzá, hogy az embernek alávetett minden dologban Isten neve legyen csodálatos az egész földön”, ezért azt tanítja a Zsinat, hogy „a személyes és közösségi emberi alkotás, az emberek sok évszázadon át kibontakozó hatalmas erőfeszítése, amellyel életkörülményeiket javítani akarják, (…) önmagában véve megfelel Isten tervének”.949 457. A tudomány és a technika vívmányai önmagukban pozitívak: a keresztények a legtávolabbról sem gondolják azt, „hogy az ember szelleméből és erejéből létrejövő alkotások szemben állnának Isten hatalmával, vagy hogy az eszes teremtmény mintegy a Teremtő vetélytársaként lépne fel. Éppen ellenkezőleg, meg vannak győződve arról, hogy az emberiség győzelmei Isten nagyságának jelei és kifürkészhetetlen tervének gyümölcsei”.950 A zsinati atyák ezt a tényt is kiemelik: „Minél inkább növekszik az ember hatalma, annál szélesebb körre terjed ki az egyének és a közösségek felelőssége”,951 és minden emberi tevékenység Isten terve szerint meg kell feleljen az emberiség valódi javának.952 Ezzel a háttérben hangsúlyozza ismételten a Tanítóhivatal, hogy a Katolikus Egyház semmiképpen sem fordul szembe a haladással,953 hanem „a tudományt és a technológiát” éppenséggel mint „az Istentől kapott kreativitás nagyszerű termékét” szemléli, „mert az minket páratlan lehetőségekkel lát el, amelyekből mindannyian hálásan húzunk hasznot.”954 „Mint Istenben hívők, akik az általa alkotott természetet ’jónak’ találják, örülünk a technikai és gazdasági haladásnak, amelyet az ember intelligenciája révén képes megvalósítani.”955 458. A Tanítóhivatalnak a tudományról és a technológiáról általánosságban vallott nézetei érvényesek annak a természeti környezetben és a földművelésben való alkalmazása esetében is. Az Egyház becsüli „azt a hasznot (…), amely a molekuláris biológia tanulmányozásából és felhasználásából adódik és még adódhat, amely más tudományterületeken, mint a genetikában és a technológiai felhasználás révén a mezőgazdaságban és az iparban (…) teljesedhet ki”.956 „A technika helyes felhasználás esetén képes jobban fejlődő, ellenállóbb növények és alkalmasabb gyógyszerek termelésével (…) értékes eszközöket felmutatni, amelyek által olyan sürgető gondok megoldása kezdődhet meg, mint az éhezés és a betegségek leküzdése.”957 Azonban fontos, hogy a „helyes felhasználás” fogalmát nyomatékosan aláhúzzuk, mert tudjuk, „hogy ez a tudás nem semleges: lehet az emberi haladás érdekében használni, de az ember megalázására is”.958 Ezen az alapon „szükséges az óvatos fenntartást megőrizni, figyelmes szemmel értékelni a különféle formákban alkalmazott technológiák természetét, céljait és módozatait”.959 Következésképpen a tudósoknak gondoskodniuk kell arról, hogy „kutatásaik és technikai lehetőségeik valóban az emberiség szolgálatában álljanak”,960 és tudniuk kell alárendelni azokat „erkölcsi elveknek és értékeknek”, „amelyek teljes egészében figyelembe veszik és megvalósítják az ember méltóságát”.961 459. Minden tudományos és technikai alkalmazás központi hivatkozási pontja az ember iránti megbecsülés, amelynek együtt kell járnia a többi eleven teremtmény kötelező tiszteletével. Ha fel is merülne természetük valamiféle átalakítása, „figyelembe kell vennünk minden egyes élőlény természetét és kölcsönös kapcsolatait egy szabályozott rendszerben”.962 Ebben az értelemben a biológiai kutatás nagyszabású lehetőségei mély aggodalomra is okot adnak, mivel a kutatás „még nem képes arra, hogy a differenciálatlan genetikai manipulációnak és az új növényfajták, állati életformák természetet megzavaró meggondolatlan kifejlesztésének hatását helyesen felmérjék, nem szólva magáról az emberi élet kezdeteibe való elfogadhatatlan beavatkozásról”.963 Mert „megállapították, hogy néhány felfedezés alkalmazása az ipar és a mezőgazdaság területén hosszú távon kedvezőtlen következményekkel jár. Ez egyértelműen mutatja, hogy nem lehet az ökológiai rendszer területén megjósolni, hogyan gondolhatók végig e beavatkozások következményei más területeken és a következő generációk boldogulása szempontjából általában.”964 460. Az embernek nem szabad tehát megfeledkeznie arról, hogy „képessége (…), munkája révén átalakítani a világot és bizonyos értelemben ’újrateremteni’ azt”: ez „mindig a teremtett dolgok eredeti isteni adományozásának alapján megy végbe”.965 Az embernek nem szabad „önkényesen rendelkeznie Földünkkel (…), vagyis feltétel nélkül alávetnie azt saját akaratának, mintha annak nem lenne saját alakja és Istentől adott rendeltetése, amelyet az ember kibontakoztathat, de elárulnia nem szabad”.966 Ebben az esetben az történik, hogy „ahelyett, hogy mint Isten munkatársa töltené be szerepét a teremtés művének megvalósításában, az ember Isten he lyébe lép, és így végeredményben az általa inkább elnyomott, semmint kormányzott természet lázadását segíti elő”.967 Ha az ember visszaélés és károkozás nélkül avatkozik be a természetbe, akkor lehet azt mondani, hogy „nem a természet megváltoztatásának szándékával avatkozik be, hanem a természetnek mint Isten által szándékolt teremtménynek a kibontakoztatásában van a segítségére. A kutató, aki ezen a kényes területen dolgozik, Isten tervéhez kapcsolódik. Isten azt akarja, hogy az ember a teremtés királya legyen”.968 Alapvetően Isten maga az, aki az embernek azt a megtiszteltetést rendelte, hogy értelme minden erejével együttműködjön a teremtés művében.
III. VÁLSÁG AZ EMBER ÉS A KÖRNYEZET KAPCSOLATÁBAN 461. A bibliai üzenet és az egyházi Tanítóhivatal az ember és a környezet kapcsolatában fennálló problémák megítéléséhez lényegi tájékozódási pontokat ad.969 E problémák eredetét az embernek a dolgok feletti feltétel nélküli uralmi igényében láthatjuk, akinek közömbös az erkölcsi mérlegelés, amelynek minden emberi tevékenység ismertetőjegyének kellene lennie. A teremtés tartalékainak „meggondolatlan”970 kihasználásához vezető tendencia hosszú történelmi és kulturális folyamat eredménye: „A modern kor az ember megváltoztató beavatkozása miatt növekvő teljesítőképességet mutat. A források felkutatásának és felhasználásának szempontja mindent uralóvá, mindent háttérbe szorítóvá lett. Ma nem járunk messze attól, hogy maga a környezet lakhatósága is fenyegetetté váljon: a környezet mint ’tartalék’ veszendőbe megy, a környezet mint ’lakóhely’ fenyegetésnek van kitéve. A környezet megváltoztatásának a technikai civilizáció nyújtotta hatalmas eszközei révén, úgy tűnik, az ember és a környezet közötti egyensúly alakulása kritikus pontot ért el.”971 462. A természet eszköznek mutatkozik az ember kezében, olyan valóságnak, amelybe az embernek különösen a technológia révén kell folyamatosan beavatkoznia. Abból a bizonyítottan hamis feltételezésből kiindulva, hogy az energia és a tartalékok korlátlan mennyisége áll rendelkezésre, hogy ezek gyorsan megújíthatók, és hogy a természet rendjével való manipulációk negatív hatásai problémamentesen kiküszöbölhetők, az a szemlélet terjedt el, amely a természeti világot mechanikusnak véli, és a fejlődést fogyasztói szemüvegen át szemléli; a cselekvésnek és a birtoklásnak a léttel szemben elsőbbséget biztosít, ennek pedig az emberi elidegenedés súlyos megjelenési formái a következményei.972 Egy ilyen hozzáállás nem magából a tudományos és technikai haladásból származik, hanem egy szcientista és technokrata ideológiából, amely befolyásolni próbálja a szemléletet. A tudomány és a technika haladása nem törli el a transzcendencia iránti vágyat, és önmagában nem oka egy olyan végletes szekularizációnak, amely nihilizmushoz vezet; a tudomány és a technika, miközben előrehaladnak a saját útjukon, felvetnek önnön értelmüket illető kérdéseket, növelik annak a szükségszerűségét, hogy az emberi személy transzcendens dimenzióját és a teremtés tényét tudomásul vegyék. 463. A környezet helyes felfogása egyrészt nem teheti a természetet a manipuláció és a felhasználás puszta tárgyává, másrészről nem is abszolutizálhatja azt, és méltóságát nem állíthatja az emberi személy méltósága fölé. Így ugyanis addig a pontig jutnak el, ahol a természetet vagy a Földet istenítik, amit világosan mutat néhány ökológiai mozgalom, amely arra törekszik, hogy felfogásának nemzetközileg elismert intézményes profilt adjon.973 A Tanítóhivatal ellenzi a környezet ökocentrizmus és biocentrizmus által ihletett szemléletét, mert az „az ember és más élőlények közötti létszerű és értéktartalmú különbségek megszüntetését hirdeti, és a bioszférát egy értéktartalmában differenciálatlan biotikus egységgé teszi”. „Így az ember nagyobb felelőssége minden életforma méltóságának egyenlősítő szemléletmódjában hatályon kívül helyeződik”.974 464. Az ember és a dolgok minden transzcendens vonatkozás nélküli szemlélete oda vezet, hogy visszautasítja a teremtés gondolatát, az embernek és a természetnek tökéletes autonóm egzisztenciát tulajdonít. Ezzel megszakad a kapcsolat, amely a világot Istennel egyesíti: ez a törés végül az embert is gyökerestül elszakítja a Földtől és, szigorúan véve, szegényebbé teszi teljes identitását. Az ember a környezettel szemben, amelyben él, idegennek kezdi érezni magát. Kézenfekvő, milyen következtetés adódik ebből: „Az embert Istenhez fűző kapcsolat meghatározza az ember önmagához és környezetéhez fűződő kapcsolatát is. Ezért a keresztény kultúra a teremtést, amely körülveszi, mindig mint Isten ajándékát szemléli, amely őt a Teremtővel szemben hálára kötelezi és a teremtés megóvására serkenti. Különösen a bencés és ferences lelkiség tesz bizonyságot a rokoni kapcsolatoknak erről a módjáról az ember és teremtett környezete között, az emberben táplálja a környezeti valósággal szembeni tisztelet megőrzését”.975 A környezet-ökológia és a „humánökológia”976 közötti mély kapcsolatot még erősebben kell hangsúlyozni. 465. Mint a Tanítóhivatal hangsúlyozza, az ember felelős azért, hogy a környezetet sértetlenül és egészségesen őrizze meg mindenki számára:977 „Ha sikerül a mai emberiségnek a tudományok új lehetőségeit erőteljes etikai dimenzióval összekapcsolni, bizonyosan képessé válik arra, hogy elősegítse a környezetnek az ember lakóhelyévé és forrásává válását; képessé lesz megszüntetni a környezetszennyezés tényezőit, biztosítani a higiénia és az egészség megfelelő feltételeit mind a kis emberi csoportok, mind pedig a nagy települések számára. A szennyező technológiát meg lehet tisztítani, a felhalmozott termékeket el lehet igazságosan osztani, feltéve, ha az ember életét és méltóságát tiszteletben tartó etika számot tud vetni az emberiség mai és eljövendő generációinak jogaival.”978
IV. A KÖZÖS FELELŐSSÉG a) Közös tulajdonunk, a környezet 466. A környezetvédelem az egész emberiséghez szóló kihívás. Közös és átfogó kötelességről van szó, közös tulajdonunk megóvásáról,979 amely mindenkit szolgál; meg kell akadályoznunk, hogy bárki „büntetlenül használja fel tetszése szerint a különböző élő és élettelen dolgokat, a természet elemeit, a növényeket és az állatokat, saját gazdasági céljaira”.980 Ennek a felelősségnek a mai ökológiai válság világméretű jellege alapján és az abból fakadó kényszerek miatt meg kell érlelődnie, globális keretek között fel kell lépnie, tekintve, hogy a Teremtő által létrehozott egyetemes renden belül valamennyi létforma függ egymástól: „Figyelembe kell vennünk minden létező természetét és kölcsönös viszonyát a dolgoknak abban a rendjében, ami a kozmosz.”981 Ez a látásmód különös jelentőséget nyer, ha tekintetbe vesszük a biológiai sokféleség környezetben betöltött szerepének fontosságát, tekintettel a különböző ökológiai rendszereket összekötő kapcsolatokra. A biológiai sokféleséggel felelősségtudattal kell foglalkozni, és megfelelő módon oltalmazni kell, mert ez az egész emberiség számára rendkívüli gazdagságot jelent. Ebből a szempontból az Amazonas-régió jelentősége mindenki számára felismerhető, „amely egyike a világ leggazdagabb élőhelyeinek, s ezért az egész Föld ökológiai egyensúlyához létfontosságú”.982 Az erdők a lényegi természetes egyensúly fenntartásához járulnak hozzá, ami az élet számára nélkülözhetetlen.983 Azok meggondolatlan, erdőégetéssel is folytatott elpusztítása felgyorsítja a talaj pusztulásának a víztartalékokra nézve veszedelmes következményekkel járó folyamatát, és veszélyezteti számos őshonos nép életét, valamint az elkövetkezendő generációk jó közérzetét. Mindenki, egyének éppúgy, mint a hivatalos szervek kötelességüknek kell érezzék az erdőállomány védelmezését, és ahol szükséges, megfelelő újraerdősítési programok útjukra indítását. 467. A környezetért való felelősség, amely az emberi nem közös értékének bizonyul, nem pusztán a jelennel, hanem a jövővel kapcsolatos követelésekre is kiterjed: „Nekünk, akik atyáink örökösei és polgártársaink munkájának haszonélvezői vagyunk, kötelességeink vannak mindenki irányában; nem lehetünk közömbösek azokkal szemben, akik utánunk jőve növelik majd az emberiség családjának körét. Az egyetemes szolidaritás mint olyan tény, amely jótétemény számunkra, a másik oldalon kötelez bennünket.”984 Olyan felelősségről van szó, amely a maiakat a jövendő generációkkal szemben kötelezi,985 és felelőssége az egyes államoknak és a nemzetközi közösségnek is. 468. A környezetért való felelősségnek megfelelő módon kell jogilag kifejeződnie. Fontos, hogy a nemzetközi közösség egységes szabályokat dolgozzon ki; ezzel olyan szabályrendszer válik lehetővé az államok számára, amely a környezetre károsan ható különféle tevékenységeket hatékonyan ellenőrzi és az ökológiai rendszert védelmezi azáltal, hogy a lehetséges baleseteket megelőzi. „Minden államnak feladata a saját területén az atmoszféra és a bioszféra állapotromlásának megelőzése, amelynek során egyebek között figyelmesen ellenőrzi az új technológiai és tudományos felfedezések hatását, garanciát nyújt polgárainak, hogy a környezetet nem teszik ki káros összetételű vagy mérgező hulladékszennyezésnek.”986 „A biztonságos és egészséges természeti környezethez való jog”987 tartalma olyan lépésről lépésre haladó munkálkodásnak lesz az eredménye, amelyet a közvélemény elvárása mozgat, amely a teremtett javaknak a közjó követelményei szerinti felhasználására irányul és annak szabályozására, hogy mindaz, ami a környezetet szennyezi, büntetéssel járjon. Egyedül a jogi normák azonban nem elegendőek;988 Ezek mellett nagy felelősségtudatra, a mentalitás és az életstílus valódi megváltoztatásának beérésére van szükség. 469. A közéleti tekintélyek, akik az egészséget és a környezetet fenyegető veszélyekkel kapcsolatban hivatottak intézkedéseket hozni, alkalmasint szemben találják magukat olyan helyzetekkel, amelyekben a rendelkezésre álló tudományos információk ellentmondásosak vagy nem elégségesek; akkor képesek helyesen ítélni, ha az „óvatosság elvéhez” tartják magukat. Ezen elv nem szabály, amely egyszerűen alkalmazandó, hanem a bizonytalan helyzetekben segít eligazodni. Ez nyilvánvalóvá teszi átmeneti, az időközben elért új ismeretek alapján módosítható intézkedések szükségességét. A döntéseknek arányban kell állniuk a más veszélyhelyzetek esetére már meghozott intézkedésekkel. Az elővigyázatosság politikája, amely az óvatosság iménti elvén nyugszik, megköveteli, hogy minden döntés a lehetséges kockázatok és előnyök mérlegelésén alapuljon, ideértve olyan döntés lehetőségét is, hogy egyáltalán nem lépünk közbe. Az óvatos megközelítés összekapcsolódik azzal, hogy minden erővel alaposabb ismeretre kell törekedni, annak tudatában, hogy a tudomány a kockázatok elhárításával kapcsolatban nem tud gyors eredményeket elérni. A bizonytalanság és ideiglenesség körülményei teszik a döntés előkészítésének folyamatában az átláthatóságot különösen fontossá. 470. A gazdasági fejlődés tervezése során ügyelni kell „a természet sértetlenségének és ritmusának (…) megóvására”,989 mert a természeti tartalékok korlátozottak, és részben nem megújíthatóak. A felhasználás jelenlegi ütemére tekintettel egyes természeti források ma és a jövőben elérhető készlete komolyan csökken.990 Az ökológiai probléma megoldása követeli, hogy a gazdasági tevékenység a környezetet fokozott mértékben vegye tekintetbe, összhangba hozva ezzel a gazdasági fejlődés követelményeit. Minden gazdasági tevékenységnek, amely természeti erőforrásokat használ fel, foglalkoznia kell a környezet védelmével is, és terveznie kell az ezzel összefüggő költségeket, amelyeket mint „a gazdasági tevékenység aktuális költségeinek lényegi elemét” kell szemlélnie.991 Ebben az összefüggésben az emberi tevékenység és az éghajlatváltozások közötti különösen összetett kapcsolatokat is tekintetbe kell venni, azokra gazdasági, politikai és jogi oldalról nemzeti és nemzetközi szinteken megfelelő módon állandóan oda kell figyelni. Az éghajlat olyan ’tulajdonunk’, amelyet állandóan védelmezni kell, ezért szükséges, hogy az ipari tevékenység fogyasztói és fenntartói ezt a védelmet egyre erősebb felelősségérzettel fejlesszék.992 Egy olyan gazdaság, amely megbecsüli a környezetet, nem fog kizárólag a haszon maximalizálására törekedni, mivel a környezetvédelemről nem kezeskedhetünk csak a pénzügyi költségszabályozás alapján. A környezet azon javak egyike, amelyeket nem lehet a piac mechanizmusai révén megfelelően védelmezni vagy megóvni.993 Valamennyi országnak, de mindenekelőtt a fejlett országoknak kell ezt sürgető kötelességükként elismerni, a természeti javak felhasználását ilyen módon végiggondolva. Az innovációs kutatásokat, amelyek alkalmasak a termelés és a fogyasztás által okozott környezetterhelés csökkentésére, valódi ösztönzéssel elő kell mozdítani. Különös figyelemmel kell szemlélni az energiaforrások komplex problématerületét.994 A nem megújuló energiákat, amelyeket az erősen iparosodott és az újabban iparosodó országok használnak, az egész emberiség szolgálatába kell állítani. Morális, a méltányos árat és a generációk közötti szolidaritást kötelezővé tévő nézőpontból, a tudós közösségek hozzájárulásával kell dolgozni azért, hogy új energiaforrásokat fedezzenek fel, tovább fejlődjön az alternatív energiaforrások felhasználása, és emelkedjen az atomenergia felhasználásának biztonsági foka.995 Az energiafelhasználás, a fejlődés és a környezet kérdéseivel való kapcsolata alapján, az államokat, a nemzetközi közösséget és a gazdasági vállalkozókat kötelességükre emlékezteti; ezen kötelesség teljesítését pedig az általános közjó érdekében való állandó fáradozásnak kell irányítania. 471. Különleges figyelmet érdemel a természeti népek földjükhöz és annak erőforrásaihoz fűződő viszonya; itt identitásuk alapvető kifejezéséről van szó.996 Számos nép azt a földet, amelyen él997 és amellyel léte sajátos értelme is összekapcsolódik,998 már elhagyta, vagy az a veszély fenyegeti, hogy el fogja hagyni – nagyhatalmú agrárérdekeltségek javára vagy az asszimilációs és urbanizációs folyamatok következtében. A természeti népek jogait alkalmas védelemben kell részesíteni.999 E népek példát adnak számunkra a környezettel harmóniában lévő életre, amelyet ők ismernek, és amelynek megőrzésére meg is taníthatnak bennünket,1000 ám rendkívüli tapasztalatuk, amely pótolhatatlan gazdagságot jelent az egész emberiség számára, azzal a környezettel együtt, amelyből származnak, pusztulással fenyegetett. b) A biotechnológia felhasználása 472. Az elmúlt esztendőkben az új biotechnológia felhasználásának kérdése olyan célok érdekében, amelyek a földműveléssel, az állattenyésztéssel, az orvoslással és a környezetvédelemmel állnak összefüggésben, mind nagyobb hangot kapott. A mai biológiai és biogenetikai technikák új lehetőségei egyrészt nagy reményeket és lelkesedést, de másrészről bizalmatlanságot és visszautasítást keltettek. A biotechnológia alkalmazása, morális nézőpontból való megengedettsége, az ember egészségére vonatkozó következményei, hatásai a környezetre és a gazdaságra: mindez beható vizsgálódások és élénk viták tárgya. Olyan vitakérdésről van szó, amely tudósokat és kutatókat, politikusokat és törvényhozókat, gazdasági szakembereket és környezetvédőket, termelőket és felhasználókat érint. A keresztények a problémáknak ezzel a területével szemben nem közönyösek, tudatában vannak annak, milyen fontos értékek forognak kockán.1001 473. A teremtés keresztény szemlélete pozitív ítéletet foglal magában a természetbe való emberi beavatkozást illetően, ideértve a többi élőlényt, és egyúttal nyomatékos figyelmeztetés is a felelősségérzet felkeltésére.1002 A természet nem szent vagy isteni valóság, amely kivonná magát az ember tevékenységi köréből. Ellenkezőleg: ajándék, amelyet a Teremtő az emberi közösségnek készített, rábízott az ember értelmére és erkölcsi felelősségére. Ezért az ember megengedetten cselekszik, amikor – tekintetbe véve az egyes élőlények rendjét, szépségét és hasznát, az ökológiai rendszeren belüli szerepét – azok egyes vonásait és tulajdonságait módosítani törekszik. Az ember e törekvése fájdalommal jár, ha az élőlényeknek és a környezetnek kárt okoz, azonban dicséretes, ha jobbításhoz vezet. Az erkölcsi probléma azonban nem merül ki abban a kérdésben, hogy megengedett-e biológiai és biogenetikai technikákat alkalmazni: ahogy minden emberi magatartás objektív hasznát, lehetséges következményeit és kockázatait, úgy ezekét is össze lehet mérni. Ha széles körű és mélyreható beavatkozás megy végbe az élő organizmusok világában, és hosszú távon fennáll a jelentős károsodás veszélye, nem szabad könnyelműen és lelkiismeretlenül cselekedni. 474. A modern biotechnológiák regionális, nemzeti és nemzetközi területen is erős társadalmi, tudományos és politikai hatással járnak: erkölcsi követelmények szerint ítélendők meg, amelyeknek az emberi tevékenységet és viszonyokat társadalmi, gazdasági és politikai területen mindig irányítaniuk kell.1003 Mindenekelőtt az igazságosság és a szolidaritás elveit kell szem előtt tartani, amelyekhez különösképpen tartania kell magát minden egyénnek és csoportnak, akik a biotechnológia kutatásában és fogyasztói felhasználásában tevékenykednek. Sohasem szabad tévesen azt hinni, hogy egyedül az új biotechnológiával összekapcsolódó előnyök terjedése képes volna a szegénység és az alulfejlettség valamennyi szorongató problémájának megoldására, amelyek még mindig a Föld oly sok országát sújtják. 475. A nemzetközi szolidaritás szellemében az új biotechnológiák használatával összefüggésben különféle intézkedések foganatosíthatók. Elsősorban meg kell könnyíteni az egyenlő és a jogtalan korlátozások nélküli cserét. A hátrányos helyzetű népek fejlődésének segítése nem hiteles és valóságos, ha csupán a termékek cseréjére terjed ki. Elengedhetetlen a szükséges technológiai és a tudományos autonómia elősegítése ezeknél a népeknél, a tudományos és technológiai ismeretek erőteljesebb cseréje, valamint a technológiák átadása a fejlődő országok számára. 476. A szolidaritás tette a fejlődő országokat is, különösen pedig azok politikai tekintélyeit emlékeztetni arra a kötelességükre, hogy a saját népüknek hasznos kereskedelempolitikát és a technológiák cseréjét szorgalmazzák, amely alkalmas arra, hogy az egészségügyi viszonyokat és a táplálkozási helyzetet javítsa. Ezekben az országokban a helyi jellegzetességek iránti különleges figyelemmel és az adott vidék és nép különös szükségletei iránti odafigyeléssel többet kell fordítani a kutatásokra, mindenekelőtt arra gondolva, hogy néhány, esetleg a biotechnológia területén hasznot hozó kutatás aránylag szerény ráfordítást igényel. E cél eléréséhez segítséget jelenthetne olyan nemzeti szervezetek megalkotása, amelyeknek az a feladata, hogy a közjót a kockázatok körültekintő mérlegelésével védelmezzék. 477. A biotechnológia területén tevékenykedő tudósok és szakemberek arra hivatottak, hogy okossággal és állhatatosan keressék az egyre jobb megoldásokat az egészségügy és az élelmezés területén a nagy horderejű, szorongató problémák megoldására. Nem feledkezhetnek meg arról, hogy olyan élő és élettelen anyaggal dolgoznak, amely az emberiséghez mint a saját tulajdona tartozik hozzá, ami az eljövendő generációknak is örökségéül van szánva; a hívők számára a Teremtő ajándékáról van szó, amely rá van bízva az emberi értelemre és szabadságra, ami ugyancsak a Magasságbeli adománya. A tudósoknak tudniuk kell erejüket és tehetségüket olyan szenvedélyesen vállalt kutatásokra fordítani, amelyeket a tiszta becsületes lelkiismeret irányít.1004 478. A vállalkozóknak és a társadalmi intézmények felelőseinek, akik az új biotechnológiából származó termékek kutatásával, előállításával és kereskedelmi hasznosításával foglalkoznak, nemcsak azok törvényes hasznát, hanem a közjót is szem előtt kell tartaniuk. Ez az alapelv, amely a gazdasági tevékenység minden formájára érvényes, akkor különösen fontos, amikor az élelmezéssel, az orvoslással, az egészség és a környezet védelmével összefüggő tevékenységről van szó. Döntéseikkel a vállalkozók és az illetékes társadalmi intézmények felelősei a biotechnológiák területén a fejlesztéseket olyan ígéretes célokra irányíthatják, mint az éhezés elleni küzdelem, elsősorban a legszegényebb országokban, a harc a betegségek ellen és az ökológiai rendszer megvédéséért, közös Földünkért. 479. A politikusok, a törvényhozók és a közigazgatás felelősek azért, hogy mérlegeljék a lehetőségeket, az előnyöket és az esetleges kockázatokat, amelyek a biotechnológiák bevezetésével vannak kapcsolatban. Nem helyes, ha döntéseik nemzeti vagy nemzetközi szinten részérdekek nyomásának tesznek eleget. A társadalmi tekintélyeknek arról is gondoskodniuk kell, hogy a közvélemény megfelelően legyen tájékoztatva, és döntéseiknek minden esetben meg kell találniuk azt, ami a közjó számára a legelőnyösebb. 480. A tájékoztatási terület felelőseinek is van fontos, okossággal és tárgyilagossággal elvégzendő feladata. A társadalom tőlük teljes körű és objektív információt vár el, amely segíti a polgárokat, hogy a biotechnikai termékekről megalapozott véleményt alkossanak, főleg olyan témákban, amelyek őket mint felhasználókat elsősorban érintik. Nem szabad engedni a kísértésnek, hogy felszínes információkat sürgessenek, amelyek elhamarkodott lelkesedést vagy alaptalan pánikot táplálnak. c) A környezet és a javak közösségi felhasználása 481. A társadalmi tanítás az ökológia területén is arra mutat rá nyomatékosan, hogy a föld javai Isten által arra alkotottak, hogy mindenki bölcsen használja őket: az embereknek ezeket a javakat az igazságosság és a szeretet követelményei szerint kell megfelelő módon elosztaniuk egymás között. Lényegében a források jogtalan felhalmozásának megakadályozásáról van szó: az egyéni és közösségi kapzsiság ellentmond a teremtés rendjének.1005 A mai globális ökológiai problémákkal szemben csak nemzetközi együttműködéssel lehet eredményesen fellépni, amely alkalmas arra, hogy jobban összehangolja a Föld tartalékainak felhasználását. 482. A javak egyetemes rendeltetésének elve általános erkölcsi és kulturális iránymutatással szolgál arra, hogy eloldozzuk azokat a kötelékeket, amelyek összekapcsolják egymással az ökológiai válságot és a szegénységet. A jelenlegi környezeti válság elsősorban a legszegényebbeket érinti: egyeseket azért, mert azokban az országokban élnek, amelyeket érint a talajerózió és az elsivatagosodás, mert fegyveres konfliktusba bonyolódtak, vagy elvándorlásra kényszerülnek, másokat pedig azért, mert nem rendelkeznek gazdasági és technológiai eszközökkel arra, hogy katasztrófákkal szemben megvédelmezzék magukat. Ezek közül a szegények közül nagyon sokan élnek nagyvárosok lepusztult elővárosaiban, szükséglakásokban, összetákolt és veszélyes építményekből álló telepeken (slums, bidonvilles, barrios, favelas). Esetenként el kell őket költöztetni; és, hogy ne szenvedést halmozzunk szenvedésre, szükséges megelőzően megfelelő információról gondoskodni számukra arról, hogy milyen emberhez méltó lakáslehetőséget kínálnak nekik, és az érintetteket közvetlenül is bevonják annak megteremtésébe. Ezenkívül szem előtt kell tartani a kiegyensúlyozatlan nemzetközi kereskedelem jelenségei által háttérbe szorított országok helyzetét, amelyekben most is, mint azelőtt, a fennálló tőkehiányt a külföldi adósságok terhe még súlyosbítja; ilyen esetekben az éhség és a szegénység a környezet intenzív, mértéktelen kizsákmányolását gyakorlatilag elkerülhetetlenné teszi. 483. A szegényebb országok fejlődése, a demográfiai változások és a környezettel való kímélő bánásmód közötti szoros kapcsolat nem szolgálhat ürügyként olyan politikai és gazdasági döntések számára, amelyek az emberi személy méltóságának alig felelnek meg. A Föld északi felén megéljük „a születések számának csökkenését, és ennek eredményeképpen a népesség olyan elöregedését, amely már nem alkalmas a biológiai megújulásra”,1006 miközben a déli félgömb helyzete egészen más képet mutat. Ha helyénvaló állítás, hogy a népesség és a rendelkezésre álló tartalékok egyenlőtlen elosztása akadályozza a környezettel való fenntartható bánásmódot, akkor el kell ismernünk, hogy a növekvő népesség az átfogó és szolidáris fejlődéssel teljes egészében összeegyeztethető:1007 „Egyet lehet érteni messzemenően azzal, hogy a népesedéspolitika csak része egy átfogó fejlődési stratégiának. Következésképpen fontos, hogy a népesedéspolitikai témákról szóló minden tárgyaláson tekintetbe vegyék a nemzetek és régiók jelen és jövőbeli fejlődését. Egyúttal lehetetlen, hogy a „fejlődés” fogalmának sajátos jelentését figyelmen kívül hagyjuk. Minden olyan fejlődésnek, amely méltó e névre, komplexnek kell lennie, azaz minden ember valódi jóllétére és a teljes emberi személyre kell irányulnia.”1008 484. A javak egyetemes rendeltetésének elve természetesen vonatkozik a vízre, amit a Szentírás a megtisztulás szimbólumaként (vö. Zsolt 51,4; Jn 13,8) és az élet szimbólumaként (vö. Jn 3,5; Gal 3,27) említ: a víz „mint Isten ajándéka, életadó elem, a fennmaradás elengedhetetlen eszköze, amihez mindenkinek joga van”.1009A víz felhasználásának és az ezzel összefüggő szolgáltatásoknak mindenki, elsősorban a szegénységben élő személyek igényeinek kielégítéséhez kell igazodnia. Az ivóvízhez való korlátozott hozzáférés emberi személyek tömegei jó közérzetének árt, gyakran kiváltó oka betegségeknek, szenvedésnek, konfliktusoknak, szegénységnek, sőt még a halálnak is: hogy ez a kérdés alkalmasan megoldható legyen, „erkölcsi követelményeket kell kimondani (…), amelyek az élet értékéhez és minden ember jogainak és méltóságának megóvását szolgálják.”1010 485. Sajátos természete alapján a vizet nem lehet úgy tárgyalni csupán, mint egy árucikket, hanem ésszel és szolidárisan kell használni. Elosztásáról a döntés hagyományosan társadalmi intézmények hatáskörében van, mert a víz mindig a köz javának számított, amelynek lényegi jegye, hogy akkor is meg kell ilyennek maradnia, ha a vele összefüggő felelősség magánterületre tevődik át. A vízhez való jog,1011 mint valamennyi emberi jog, az emberi méltóságon alapul, nem ama tisztán mennyiségi megítélésen, amely a vizet csupán gazdasági tulajdonnak tartja. Víz nélkül az élet van veszélyben. Tehát a vízhez való jog általános és elidegeníthetetlen jog. d) Új életstílusok 486. A nagy horderejű ökológiai problémák az életstílusok kialakítását irányító mentalitás hatásos megváltozását követelik,1012„amelyekben az igaz, a szép és a jó keresése és ezzel együtt a többi emberrel alkotott közösség azok az elemek, amelyek a fogyasztást, a takarékoskodást és a beruházásokat meghatározzák”.1013 Ezeket az életstílusokat úgy személyes, mint társadalmi területen a józanságnak, a mértékletességnek és az önfegyelemnek kell irányítania. Meg kell szabadulni a pőre fogyasztás logikájától és a mezőgazdasági és ipari termelés olyan formáit kell követelni, amelyek tiszteletben tartják a természet rendjét és mindenki elsődleges szükségleteit kielégítik. Az a magatartás, amelyet a megújuló tudatosság támogat, hogy a Föld minden lakója kölcsönösen függ egymástól, hozzájárul ahhoz, hogy az ökológiai katasztrófák különféle okait legyőzzük, és gyors cselekvést tesz lehetővé, amikor ilyen katasztrófák népeket, vidékeket sújtanak.1014 Tekintettel a borzalmas következményekre, amelyek a környezetrombolásból adódnak, nem elegendő csak az ökológiai kérdésekkel foglalkozni: az embereknek erős késztetéssel mindenekelőtt valóságos, világméretben gyakorolt szolidaritást kell vállalniuk. 487. Az embernek a teremtés láttán mindenekelőtt a hálát és az elismerést kell éreznie: a világ Isten titkához irányít, aki megalkotta és fenntartja azt. Ha az Istenhez fűződő viszonyt felszámoljuk, a természet elveszíti mély értelmét s elszegényedik. Ha ellenben képesek vagyunk felfedezni a természetet a maga teremtett dimenziójában, akkor kommunikatív viszonyt építhetünk vele, megértve önmagán túlmutató, jelképekben gazdag értelmét, így eljutunk a misztérium horizontjához, amely megnyitja az ember előtt az Istenhez, ég és föld Teremtőjéhez vezető utat. A világ úgy tárul fel az ember pillantása előtt, mint Isten lábnyoma, mint olyan hely, ahol megmutatkozik Isten teremtő, gondviselő és megváltó ereje.
TIZENEGYEDIK FEJEZET A BÉKE TÁMOGATÁSA
I. BIBLIAI SZEMPONTOK 488. A béke nem pusztán Isten ajándéka és egy olyan emberi elképzelés, amely megfelel Isten tervének, hanem mindenekelőtt Isten lényegi attribútuma: „az Úr béke” (Bír 6,24). A teremtés, amely Isten fenségének visszfénye, békére áhítozik. Isten alkotott meg minden dolgot, és így a teremtett dolgok összessége olyan harmonikus egészet alkot, amely minden részében jó (vö. Ter 1,4.10.12.18.21.25.31). A béke a minden ember és maga Isten közötti eredendő kapcsolaton alapul, egy olyan kapcsolaton, amelyet a jónak-teremtés határoz meg (vö. Ter 17,1). Annak az akarati aktusnak a következtében, amellyel az ember megváltoztatta az isteni rendet, a világ megismerte a vérontást és a megosztottságot: az erőszak a személyek közötti kapcsolatokban (vö. Ter 4,1–16) és a társadalmak közötti viszonyokban (vö. Ter 11,1–9) is megnyilatkozott. A béke és az erőszak nem élhetnek együtt, ahol pedig erőszak van, ott nem lehet Isten (vö. Krón 22,8–9). 489. A bibliai kinyilatkoztatásban a béke messze több, mint a háborútól való puszta tartózkodás: az élet teljességét mutatja meg (vö. Mal 2,5); távolról sem az ember alkotása, hanem Isten nagy ajándéka ez minden ember számára, amely magában foglalja az isteni tervvel szembeni engedelmességet: „Az Úr feléd fordítja arcát, és üdvösséget szerez neked” (vö. Szám 6,26). Ez a béke termékenységet (vö. Iz 48,19), jóllétet (vö. Iz 48,18), bőséget (vö. Iz 54,13), a félelemtől való megszabadulást (vö. Lev 26,6) és mély örömet (Bölcs 12,20) hoz létre. 490. A béke a társadalmi együttélés útja, amint az a messiási békelátomásban válik különösképpen világossá: ha minden nép az Úr házához vonul, ő pedig megmutatja nekik útjait, akkor tudnak a béke ösvényén vándorolni (vö. Iz 2,2–5). A messiási korral egy új, az egész világot átfogó békével biztató idő jön el (vö. Iz 11,6–9), és magát a Messiást a „béke fejedelmének” fogják nevezni (Iz 9,5). Ahol az ő békéje uralkodik, ahol ez a béke csak részben is megmutatkozik, ott Isten népének nem kell többé aggodalmaskodnia (vö. Szof 3,13). Tartós lesz a béke, mert akkor a király Isten igazságossága szerint uralkodik, kisarjad az igazságosság, és ez lesz a béke a maga gazdagságában „amíg csak el nem tűnik a hold” (Zsolt 72,7). Isten az után vágyakozik, hogy békét ajándékozzon népének: „Békét hirdet az Úr népének és minden szentjének, a szívből megtérő embereknek.” (Zsolt 85,9) A zsoltáros, aki arra figyel, amit Isten a békéről mond népének, ezeket az igéket hallja: „Az igazságosság és a hűség találkoznak, az igazság és a béke csókot vált.” (Zsolt 85,11) 491. A béke felmagasztalása, amely az egész Ószövetségen végigvonul, Jézus személyében találja meg a maga beteljesedését. Mert a béke teljességgel messiási érték, amelyben benne foglaltatnak az összes többi üdvhozó javak. A héber ’salóm’ szó etimológiája szerint a „teljességre” utal, és a „béke” fogalom teljes jelentéskörét kifejezésre juttatja (vö. Iz 9,5; Mik 5,1–4). A Messiás birodalma a béke birodalma (vö. Jób 25,2; Zsolt 29,11; 37,11; 72,3.7; 85,9.11; 119,1–5; 125,5; 128,6; 47,14; Én 8,10; Iz 26,3.12; 32,17; 52,7; 54,10; 57,19; 60,17; 66,12; Agg 2,9; Zak 9,10 és más helyeken). Jézus „a mi békénk” (Ef 2,14), ő az, aki az embereket megbékítette Istennel, és ezáltal az ellenségeskedés falát lebontotta közöttük (vö. Ef 2,14–16): ilyen egyszerűen és hatásosan hívja fel a figyelmünket Szent Pál arra az indítékra, amely az embereket a béke megélésére és hirdetésére serkenti. A halála előtti estén Jézus beszélt az Atyához fűződő kapcsolatáról és annak egyesítő erejéről, amely ezt a szeretetet a tanítványokra is kisugározza; ez olyan búcsúbeszéd, amely Jézus életének legmélyebb értelmét nyilatkoztatja ki és mint egész életének összegzését engedi szemlélni. Szellemi testamentumának ez a pecsétje pedig a béke ajándéka: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja.” (Jn 14,27) Nem csengenek másképpen a Feltámadott szavai sem: minden alkalommal, amikor találkozik övéivel, megkapják tőle a béke köszöntését és adományát: "Békesség legyen veletek.” (Lk 24,36; Jn 20,19.21.26) 492. Krisztus békéje mindenekelőtt megbékélés az Atyával, amely azon apostoli küldetés által teljesedik be, amit Jézus tanítványaira bíz; ez a küldetés a béke kinyilvánításával veszi kezdetét: „Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak!” (Lk 10,5; vö. Róm 1,7) Továbbá a béke – megbékélés testvéreinkkel és nővéreinkkel, mert Jézus abban az imádságban, amelyre megtanított bennünket, a „Miatyánkban”, az – Istentől kért – megbocsátást ahhoz a kiengesztelődéshez köti, amit mi nyújtunk embertársainknak: „bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12). Ezzel a kettős megbocsátással lehet Krisztus a béke építője, és ezáltal lehetünk részeseivé Isten Országának, amint azt maga Jézus hirdette: „Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak hívják majd őket.” (Mt 5,9) 493. A békéért tett erőfeszítés sohasem választható el az evangélium hirdetésétől, hiszen az maga a „béke evangéliuma” (Ef 6,15; vö. ApCsel 10,36), amely minden embernek szól. Ennek, a „béke evangéliumának” a középpontjában ma is, mint mindig, a kereszt titka áll, mert a békesség Krisztus szenvedésében gyökeredzik (vö. Iz 53,5: „a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze”). A megfeszített Jézus legyőzte a megosztottságot, „a kereszt által (…) személyében az ellenségeskedést megszüntette” (Ef 2,16), és ilyen módon hozott békét és kiengesztelődést, az embert pedig megajándékozta a feltámadás üdvösségével.
II. A BÉKE: AZ IGAZSÁGOSSÁG ÉS A SZERETET GYÜMÖLCSE 494. A béke egyetemes érték1015 és egyetemes feladat;1016a társadalom olyan ésszerű és erkölcsös rendje alapozza meg, amely gyökereit magában Istenben találja, „aki a lét forrása, az alapvető igazság és a legfőbb jó”.1017 A béke nem egyszerűen a háborútól való tartózkodás, és nem is az ellenséges erők valamiféle stabil egyensúlya,1018 hanem az emberi személy helyes szemléletére alapozódik,1019 és az igazságosságra és a szeretetre épülő rend megteremtését követeli. A béke az igazságosság gyümölcse (vö. Iz 32,17),1020 amelyet tágabb értelmében az emberi személy valamennyi dimenziója közötti egyensúly fenntartásaként értelmezünk. A béke veszélybe kerül, ha az embernek nem áll rendelkezésére mindaz, aminek ember mivolta alapján rendelkezésére kellene állnia, ha méltóságát nem tartják tiszteletben, és ha az együttélést nem a közjó elvei irányítják. Az emberi jogok védelmezése és követelése alapvető a békés társadalom felépítése, meg az egyének, a népek és nemzetek fejlődése érdekében.1021 A béke a szeretet gyümölcse is: „A valódi béke inkább a szeretetnek, mint az igazságosságnak a dolga, mert az igazságosságra csak az tartozik, hogy kiküszöbölje mindazt, ami a béke útjában áll, a sértéseket és károkat; maga a béke azonban sajátos és különleges módon a szeretet cselekedete.”1022 495. A béke napról napra, az Isten által akart rend keresése révén épül,1023 s csak akkor lehet tartós, ha mindenki elismeri, hogy annak védelméért ő is felelős.1024 A konfliktusok és az erőszak megelőzése érdekében abszolút mértékben szükségszerű, hogy a békét minden ember mint a saját benső világa értékét kezdje megélni, mert ilyen módon terjedhet kifelé, a családokban és a társadalmi egyesületek különféle formáiban ez a meggyőződés, míg végül a teljes politikai közösséget átjárja.1025 Az egyetértés terjedésének, az igazságosság elfogadásának légkörében a béke valódi kultúrája növekedhet fel,1026 amely alkalmas arra, hogy a nemzetközi közösségre is kiterjedjen. Ezért a béke „annak a rendnek a gyümölcse, amelyet isteni alapítója oltott bele az emberi társadalomba, és amelyet az embereknek a mind tökéletesebb igazságosságra való törekvésük által kell megvalósítaniuk”.1027 Egy ilyen békeeszmény „nem érhető el a személy javának biztosítása nélkül és anélkül, hogy az emberek szabadon és bizalommal megosztanák egymással szellemi és lelki kincseiket”.1028 496. Az erőszak sohasem igazságos felelet. Az Egyház Krisztusba vetett hitének meggyőződésében és saját küldetése tudatában hirdeti, „hogy az erőszak rossz dolog, az erőszak a problémák megoldására elfogadhatatlan, az erőszak méltatlan az emberhez. Az erőszak hazugság, mert ellene mond hitünk igazságának és ember-mivoltunk igazságának. Az erőszak azt semmisíti meg, amit védelmezni szándékozik, az ember méltóságát, életét, szabadságát.”1029 A mai világnak is szüksége van olyan fegyvertelen próféták bizonyságára, akik sajnálatos módon minden korszakban ismételten céltáblái a gúnynak és megvetésnek.1030 „Azok, akik lemondanak az erőszakos és véres cselekedetekről az emberi jogok biztosítására, a védekezésnek a leggyengébbek számára hozzáférhető eszközeihez folyamodnak, tanúságot tesznek az evangéliumi szeretetről, mert ez előítélet nélkül vet számot a többi ember és a nép jogaival és kötelességeivel. Hitelesen tanúsítják az erőszak alkalmazásának fizikai és erkölcsi veszélyeit, amely mindig rombolást és halált hagy maga után.”1031
III. A BÉKE KUDARCA: A HÁBORÚ 497. A Tanítóhivatal elítéli „a háború embertelenségét”1032 s azt követeli, hogy azt egészen új szemmel nézzük,1033 mert „szinte lehetetlen, hogy az atomkorban a háborút mint az igazságosság helyreállításának alkalmas eszközét tekintsék”.1034 A háború „csapás”,1035 és sohasem megfelelő eszköz azoknak a problémáknak az alkalmas megoldására, amelyek a nemzetek között felmerülnek: „Sohasem volt az, soha nem lesz az”,1036 mert csak újabb és még összetettebb konfliktusokat vált ki.1037 Ha kirobban, a háború „értelmetlen vérfürdővé” lesz,1038 „kalanddá válik, ahonnan nincs visszaút”,1039 amely káros a jelenre, és az emberiség jövőjét is megsebzi: „semmi sincs veszve a békével, de minden elveszhet egy háborúval”.1040 A fegyveres konfliktus által okozott károk nem pusztán anyagi, hanem erkölcsi természetűek is.1041 A háború végső soron „minden valódi humanizmus pusztulása”,1042 „mindig az emberiség veresége”:1043 „soha többet egyik a másik ellen, soha többet, sohasem! … Soha többet háborút, soha többet háborút!”1044 498. A konfliktusok megoldásának lehetőségei mint a háború alternatívái iránti kutatás ma drámai sürgetés, mivel „a tömegpusztító eszközök elrettentő hatása még a közepes és kisebb hatalmak számára is hozzáférhető, és az egész föld népei közötti egyre szorosabb kapcsolatok igen nehézzé, gyakorlatilag lehetetlenné teszik a háború következményeinek korlátok közé szorítását”.1045 Ezért lényegi fontosságú azokat az okokat kutatni, amelyek háborús konfliktusokat támasztanak, mégpedig mindenekelőtt azokat, amelyek az igazságtalanság, a nyomorúság és a kizsákmányolás olyan struktúráival vannak kapcsolatban, amelyekbe be kell avatkozni, hogy végül legyőzhetők legyenek: „Ezért a béke másik neve a fejlődés. Amint közös a felelősségünk a háború elkerüléséért, ugyanúgy közös a felelősségünk a fejlődés előmozdításáért.”1046 499. Az államok nem mindig rendelkeznek alkalmas eszközökkel, hogy saját védelmükről hatásosan tudjanak gondoskodni: ebből fakad azoknak a nemzetközi és regionális szervezeteknek a szükségessége és jelentősége, amelyeknek képeseknek kell lenniük, hogy közösen lépjenek fel konfliktusok esetén, és előmozdítsák a békét, amennyiben a kölcsönös bizalom viszonyait teremtik meg, amely alkalmas arra, hogy a háború útját járhatatlanná tegye:1047 „Reméljük, hogy a népek jobban felfedezik majd baráti kölcsönös kapcsolataik és közös ügyeik révén az emberi természet kötelékét, amely által egymáshoz vannak kapcsolva, és belátják, hogy ezek emberi természetükből származnak, és hogy az egyes emberek és népek közötti kapcsolatokat nem a félelemnek, hanem a szeretetnek kell uralnia; ez egyre inkább kifejeződik abban a sokféle együttműködésben, amelyből számukra oly sok jó képes kibontakozni.”1048 a) A jogos védekezés 500. A támadó háború önmagában erkölcstelen. Kirobbanásának tragikus esetében a megtámadott ország felelős vezetőinek joga és kötelessége, hogy a védelmet még fegyveres erővel is megszervezzék.1049 Ám az erőszak alkalmazása részükről is csak akkor megengedett, ha teljesül annak néhány szigorú feltétele: „– A támadó fél által a nemzet vagy a nemzetek közössége felé okozott kár tartós, súlyos és minden kétséget kizáró legyen. – A károkozás megállítására bevetett minden eszköz használhatatlannak vagy hatástalannak bizonyuljon. – A sikerhez szükséges feltételek meglegyenek. – A fegyveres erő alkalmazása ne okozzon súlyosabb kárt és zavart, mint maga a megszüntetendő rossz. A modern pusztító eszközök hatékonysága nagyon súlyosan esik latba e feltétel megítélésében. Ezek azok a hagyományos elemek, amelyeket az úgynevezett ’igazságos háború’ doktrínájában felsorolnak. Az erkölcsi jogszerűség feltételeinek megítélése pedig azoknak a bölcs ítéletére tartozik, akik a közjó megoltalmazásáért felelősek”.1050 Ebben az esetben a közjóért való felelősség olyan eszközök birtoklását teszi indokolttá, amelyek elégségesek arra, hogy a védekezés jogának eleget tegyenek, mindazonáltal az államok felelősek maradnak azért, hogy minden emberileg lehetséges lépést megtegyenek, „hogy a béke feltételeit ne csak a saját területükön, hanem mindenütt a világon biztosítsák”.1051 Nem szabad elfelejteni, hogy „más dolog harci eszközök egy nép jogszerű védelmében való bevetése (…), és más dolog más népek leigázásának a szándéka. A fegyverzet ütőképessége önmagában még nem törvényesíti annak bármilyen katonai vagy politikai célzatú felhasználását. Ha pedig sajnálatos módon a háború már kitört, ezáltal sem válik minden harci eszköz megengedetté az ellenfelek között.”1052 501. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapító okirata, amely a II. Világháború drámai tapasztalataiból merít, a következő nemzedékeknek a háború gyötrelmeitől való megóvása érdekében annak az általános tilalmára alapoz, hogy az államok közötti ellentéteket erőszakkal oldják meg, ez alól azonban két esetben kivételt tesz: a jogos védekezés és a Biztonsági Tanács által saját felelősségi körében a béke megoltalmazására foganatosított intézkedések esetében. A védekezés jogát minden esetben „a szükségesség és az indokolt mérték hagyományos határai között”1053 kell felhasználni. A megelőző háborús cselekmény, amely semmilyen kényszerítő érvényű bizonyítékát sem tudja egy készülő támadásnak felmutatni, szükségszerűen nagy horderejű erkölcsi és jogi kérdéseket vet fel. Ezért csak az olyan, az illetékes szervek döntésére alapozó tüzetes vizsgálatok és alapos indokok képesek a fegyveres erő alkalmazását nemzetközileg elfogadhatóvá tenni, amelyekben a konkrét helyzeteket a béke veszélyeztetéseként határozzák meg, és ez legitimálja a beavatkozást valamely állam felségterületén. b) Védelmezni a békét 502. Az egyes államokban a jogos védelem követelményei törvényesítik a fegyveres erők létezését, amelyek tevékenységét a béke szolgálatába kell állítani: Ha ezen országok biztonsága és szabadsága felett őrködnek, valódi hozzájárulást nyújtanak a béke ügyéhez.1054Minden személy, aki a fegyveres erőknél teljesít szolgálatot, közvetlenül arra kötelezett, hogy a világban a jót, az igazat és az igazságosat védelmezze; nem kevesen vannak, akik ezt szem előtt tartva életüket áldozzák a felsorolt értékek és az ártatlanok védelmezése ügyéért. Azoknak a fegyveres erőkhöz tartozóknak a növekvő száma, akik a nemzetközi erők kötelékében az ENSZ „humanitárius és békemissziói” keretében szolgálnak, önmagáért beszél.1055 503. A fegyveres erők valamennyi tagja erkölcsileg kötelezett arra, hogy szegüljön ellen az olyan parancsnak, amely a nemzetközi jog és egyetemes érvényű alapelvek elleni bűncselekményekre kötelezné.1056 A fegyveres erők tagjai teljes egészében felelősséget viselnek azokért a cselekedetekért, amelyekkel a személyek jogait vagy a nemzetközi humanitárius jog elveit megsértik. Ilyen tetteket az elöljárók parancsaival szembeni engedelmesség sem igazolhat. A katonai szolgálatot megtagadóknak, akik alapjaiban elutasítják, hogy ezt a szolgálatot fegyverviselési kötelezettség keretei között teljesítsék, mert lelkiismeretük az erőszak bármiféle alkalmazását vagy valamilyen konfliktusban való részvételt elutasít, készen kell állniuk arra, hogy szolgálatukat más módon teljesítsék: „Méltányosnak látszik továbbá, hogy a törvények emberségesen intézkedjenek azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert, de más formában készek szolgálni az emberek közösségét.”1057 c) Az ártatlanok védelmezésének kötelezettsége 504. A jogos önvédelem céljából való erőszak alkalmazásának joga szoros összefüggésben áll azzal a kötelezettséggel, hogy azokat az ártatlan áldozatokat, akik nem képesek megvédeni magukat a támadással szemben, oltalmazni és támogatni kell. A modern idők konfliktusaiban, amelyek gyakran egy és ugyanazon államon belül bontakoznak ki, a nemzetközi humanitárius jog rendelkezéseit teljes körűen be kell tartani. A polgári lakosság egyre gyakrabban érintett, sőt időnként még háborús célpont is. Számos esetben brutális módon lemészárolják, vagy az „etnikai tisztogatás”1058 elfogadhatatlan ürügyével kényszer-áttelepítés folyamán saját otthonából és saját országából elkergetik. Ilyen drámai körülmények között szükséges, hogy a humanitárius segítségnyújtás elérje a polgári lakosságot, de egyetlen esetben se járjon azzal, hogy azokat az embereket, akiknek jót akar, befolyása alá vonja: az emberi személy javának felette kell állnia a konfliktusban részt vevő felek érdekein. 505. A humanitás elve, amely minden személy és minden nép tudatába bele van írva, magában foglalja azt a kötelességet, hogy a polgári lakosságot a háború hatásaitól oltalmazni kell: „A minden ember méltóságának védelmére a nemzetközi humanitárius jog által garantált minimumkövetelmény egyre gyakrabban sérül katonai és politikai kényszerek nevében, amelyeket sohasem szabad az emberi személy értéke fölé helyezni. Ma tudatában kell lenni annak, hogy a humanitárius alapelvek tekintetében új egyetértésre kell jutni, alapjait pedig meg kell erősíteni, hogy gátat szabjanak a kegyetlenségek és a visszaélések ismétlődésének.”1059 A háborús áldozatok különleges csoportját jelentik a menekültek, akik a harci cselekmények miatt arra kényszerülnek, hogy a helyet, ahol normális körülmények között élnek, elhagyják, sőt hazájuk határain kívül kell menedéket keresniük. Az Egyház nem pusztán lelkipásztori és anyagi segítséggel van mellettük, hanem abban a törekvésben is, hogy védelmezze emberi méltóságukat: „A menekültekről való gondoskodásnak arra kell ösztönöznie bennünket, hogy az általánosan elismert emberi jogokat újból megerősítsük és hangsúlyozzuk, valamint követeljük, hogy azokat a menekültek érdekében is valódi tettekkel valósítsák meg.”1060 506. Azok a kísérletek, hogy egész nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi népcsoportokat eltüntessenek, Isten és az emberiség ellen elkövetett bűntettek, és mindazokat, akik az ilyen bűncselekményekért felelősek, törvényes keretek között felelősségre kell vonni.1061 A 20. századot tragikus módon jellemzik a különféle népirtások: az örményeké és az ukránoké, a kambodzsaiaké és másoké Afrikában és a Balkánon. Kegyetlenségben kitűnik ezek közül a soah, a zsidó nép holokausztja: „A soah napjai a történelem valóságos éjszakáját mutatták és Isten, valamint az emberek elleni hallatlan bűntettként jegyezhetők fel.”1062 A nemzetközi közösségé mint egészé annak az erkölcsi felelőssége, hogy bármely csoport érdekében beavatkozzon, amelynek az élete veszélyben van, vagy amelynek jogai alapvető területen sérülnek. Az egyes államok mint a nemzetközi közösség tagjai nem maradhatnak közömbösek, ellenkezőleg, ha minden más rendelkezésre álló eszköz hatástalannak bizonyul, akkor „jogszerű, sőt ajánlott, hogy az agresszor lefegyverzéséért konkrét kezdeményezésekkel szálljanak síkra”.1063 A nemzeti függetlenség elvét nem szabad annak alapjaként felhozni, hogy az áldozatok védelmét – mint jogtalan beavatkozást – meggátolják.1064 A beavatkozó intézkedéseket a nemzetközi jog teljes körű tekintetbevételével és az államok közötti egyenlőség alapvető elvét szem előtt tartva kell foganatosítani. A nemzetközi közösség azért létesítette a Nemzetközi Bíróságot, hogy az mindazokat elítélje, akik különösen nagy jelentőségű bűntettekért felelősek: népirtásért, emberiség elleni bűnökért, háborús bűncselekményekért, a háborúk kirobbantásának bűnéért. A Tanítóhivatal nem késlekedik ezeket a kezdeményezéseket ismételten bátorítani.1065 d) Intézkedések mindazok ellen, akik a békét veszélyeztetik 507. A jelenlegi nemzetközi rendben vallott felfogás szankciókkal szolgál arra az esetre, amikor módosítani kell egy ország kormányának magatartását, amely sérti a békés és rendezett nemzetközi együttélés szabályait, vagy saját lakosságával szemben az elnyomás súlyos formáit gyakorolja. Az ilyen szankciók céljait félreérthetetlen módon kell formába önteni és a beavatkozó intézkedéseket időről időre jóvá kell hagyatni a nemzetközi közösség illetékes szervei által, hogy tárgyilagos értékelésre kerüljön a szankciók hatékonysága és a polgári lakosságra gyakorolt tényleges hatása. Ezeknek az intézkedéseknek a valódi célja abban áll, hogy a tárgyalások és a párbeszéd útját egyengesse. A szankciókat sohasem szabad felhasználni arra, hogy általuk a teljes lakosságot büntessék: Nem megengedett, hogy egész népek, azokon belül a nép védtelen tagjai a szankciók miatt szenvedjenek. Mindenekelőtt a gazdasági szankciók azok az eszközök, amelyeket csak igen nagy megfontoltsággal szabad alkalmazni és azokat szigorú jogi és erkölcsi kritériumoknak kell alárendelni.1066 A gazdasági embargónak időben korlátozottnak kell lennie, és léte nem igazolható, ha hatásai válogatás nélkül sújtanak mindenkit. e) A leszerelés 508. A társadalmi tanítás célként „általános, kölcsönös és ellenőrizhető leszerelést” javasol.1067 fegyverzet hatalmas mértékű gyarapodása a stabilitást és a békét jelentős veszélybe sodorja. Az elégségesség elvét, amelynek következtében minden állam csak a maga jogszerű védelméhez szükséges eszközökkel rendelkezhet, figyelembe kell vennie mindazoknak az államoknak, amelyek fegyvereket vásárolnak, mind pedig azoknak, amelyek fegyvereket gyártanak vagy szállítanak.1068 A fegyverzet minden mértéktelen felhalmozása vagy a velük való általános kereskedés erkölcsileg igazolhatatlan; olyan jelenségekre is tekintettel kell lennie a nemzetközi szabályozásnak, mint a fegyverzet továbbadásának tilalma, amikor ítéletet alkot a különféle fegyverrendszerek adásvételéről és felhasználásáról. A fegyvereket sohasem szabad más javakkal egyenlőnek tekinteni, amelyeket világszerte vagy a belföldi piacokon adni és venni lehet.1069 A Tanítóhivatal morálisan értékelte az elrettentés kérdését: „A fegyverek felhalmozásában látják sokan az esetleges ellenség háborútól való elrettentésének ellentmondásos módját. Ebben látják a leghatékonyabb alkalmazható eszközt arra, hogy a nemzetek közötti békét biztosítsák. Ezzel szemben a meggyőzésnek ez a módja komoly erkölcsi fenntartásokba ütközik. A fegyverkezési hajsza nem biztosítja a békét. Ahelyett, hogy megszüntetné a háború okait, azt kockáztatja, hogy még súlyosbítja azokat.”1070 A nukleáris elrettentés politikáját, amelyről az úgynevezett hidegháború korszaka nyerte a nevét, a párbeszéd és a multilaterális tárgyalások alapján konkrét leszerelési intézkedésekkel kell felváltani. 509. A tömegpusztító – biológiai, vegyi és nukleáris – fegyverek különösen súlyos fenyegetést jelentenek; aki rendelkezik felettük, különösen nagy felelősséget visel Isten és az egész emberiség előtt.1071 Az atomfegyverek továbbadásának tilalmát megfogalmazó alapelv, a nukleáris leszerelés lépései és az atomfegyver-kísérletek tilalma egymással szorosan összefüggő célok, amelyeknek a legrövidebb időn belül hatékony nemzetközi ellenőrzését is biztosítani kell.1072 A vegyi és biológiai fegyverek fejlesztésének, előállításának, felhalmozásának és felhasználásának tilalma és az intézkedések megsemmisítésükre – ezek teszik teljessé a nemzetközi ellenőrzés szabályainak kereteit e borzalmas fegyverek eltüntetése céljából;1073 ezek felhasználását a Tanítóhivatal kimondottan visszautasítja: „Minden olyan háborús cselekmény, amely egész városoknak vagy egész vidékeknek és lakosságuknak különbségtétel nélküli elpusztítását eredményezi, bűncselekmény Isten ellen és az emberek ellen egyaránt, amit következetesen és habozás nélkül el kell ítélni.”1074 510. A leszerelésnek ki kell terjednie azoknak a fegyverfajtáknak a tilalmára is, amelyek elviselhetetlen megrázó hatással rendelkeznek, vagy különbségtétel nélkül mindenkit eltalálnak, így tehát a taposóaknáknak, azoknak az apró és alattomos robbanó szerkezeteknek a tilalmára is, amelyek még hosszú idővel az ellenségeskedések végét követően is szedik áldozataikat: az államok, amelyek ezeket gyártják, kereskednek velük vagy bevetik őket, felelősek, ha ezeknek a halált hozó eszközöknek a maradéktalan eltávolítása jelentős késedelmet szenved.1075 A nemzetközi közösségnek továbbra is ki kell állnia az aknamentesítés érdekében és technikai szempontból is együtt kell működnie azokkal az országokkal, amelyek nem rendelkeznek alkalmas eszközökkel, hogy ezt a sürgető aknamentesítést saját földjükön elvégezzék és nincsenek abban a helyzetben, hogy az aknarobbanások áldozatainak megfelelő segítséget nyújtsanak. 511. A könnyű vagy személyi fegyverek gyártásának, forgalmazásának, importjának és exportjának ellenőrzésével kapcsolatban is, amelyek az erőszak alkalmazását számos esetben megkönnyítik, kívánatosak megfelelő intézkedések. Az ilyen fegyverek forgalmazása és a velük való kereskedés aggodalmat keltő veszélyt jelent a békére: ezek a nem nemzetközi konfliktusokban kerülnek egyre inkább bevetésre, és egyre több halálos áldozatot követelnek; rendelkezésre állásuk megnöveli az új konfliktusok kockázatát és tovább erősíti a már meglevőket. Azoknak az államoknak a magatartását, amelyek a nehéz fegyverekkel való nemzetközi kereskedelmet szigorúan ellenőrzik, miközben a könnyű és személyi fegyverekkel való kereskedést nem, vagy csak ritkán korlátozzák, a maga ellentmondásosságában nem lehet elfogadni. Feltétlenül és sürgetően szükséges, hogy a kormányzatok olyan alkalmas szabályokat kövessenek, amelyek ellenőrzik az ilyen fegyverek előállítását, felhalmozását, forgalmazását és adásvételét,1076 és az olyan harcban álló csoportok közötti növekvő elterjedésüket meggátolják, amelyek nem tartoznak valamely állam fegyveres erői közé. 512. A gyermekek és serdülők katonákként való bevetését a fegyveres konfliktusokban – mivel fiatalságuk besorozásukat semmiképpen sem tenné lehetővé – el kell ítélni. Őket vagy erőszakkal kényszerítik harcba, vagy saját elhatározásból döntenek arról, ám anélkül, hogy a következményeknek teljes egészében a tudatában volnának. Ezektől a gyermekektől nem csupán az őket megillető nevelést, képzést és normális gyermekkorukat tagadják meg, hanem ezen túl arra kényszerítik őket, hogy öljenek: mindez bűncselekmény, amit nem szabad eltűrni. Bármifajta bevetésüket a fegyveres erők kötelékében le kell állítani; egyidejűleg minden elképzelhető segítséget meg kell adni azoknak a gondozására, nevelésére és rehabilitációjára, akik már harci cselekményekben vettek részt.1077 f) A terrorizmus elítélése 513. A terrorizmus annak az erőszaknak egyik legdurvább formája, amely a nemzetközi közösséget korunkban megrendíti: telve van gyűlölettel, halállal, a megtorlás és a bosszú vágyával.1078 A terrorizmusnak csak néhány szélsőséges szervezetre jellemző, dolgok lerombolására és személyek megölésére építő felforgató stratégiája a politikai bűnszövetkezetek áttekinthetetlen hálózatává alakult, amelyek a csúcstechnika eszközeivel szerelkeztek fel, gyakran támaszkodhatnak hatalmas anyagi forrásokra, és olyan eljárásmódok széles skáláját dolgozták ki, amely terrorista akciók véletlen áldozatai között teljesen ártatlan embereket találunk.1079 A terrorista támadások céltáblái általában a mindennapi élet színterei, nem katonai célpontok egy deklarált háború keretei között. A terrorizmus sötétben csap le, és mindenféle szabályt – például a nemzetközi humanitárius jogot – semmibe véve cselekszik, ezzel próbálva meg az emberek közötti konfliktusokat kezelni: „A terrorizmus alkalmazása számos esetben a hadviselésnek új arculatot ad.”1080 A terrorizmus lehetséges okai között valóságos okok is lehetnek, amely ezeket az elfogadhatatlan formákat motiválják, és ezeket az okokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. A terrorizmus elleni harc azt az erkölcsi kötelezettséget hozza magával, hogy járuljunk hozzá olyan feltételek megteremtéséhez, amelyek nem teszik lehetővé annak keletkezését vagy kibontakozását. 514. A terrorizmust a leghatározottabb formában el kell ítélni. Ez az emberi élet teljes megvetését juttatja kifejezésre, és semmi által sem igazolható, mert az ember mindig cél és sohasem eszköz. A terrorista cselekmények mélységesen sértik az emberi méltóságot, és támadást jelentenek az egész emberiséggel szemben. „Ezért a terrorizmus elleni védekezéshez való jog létezik.”1081 Ezt a jogot azonban sohasem lehet erkölcsi és jogi értelemben vett légüres térben gyakorolni, tehát a terrorizmus elleni harcot az emberi jogokra és a jogállamiság elveire tekintettel kell folytatni.1082 A felelősök azonosítását elégséges bizonyítékokkal kell körülbástyázni, mert a büntetőjogi felelősség mindig személyes, és ezért nem lehet azt azokra a vallási közösségekre, nemzetekre vagy etnikai csoportokra kiterjeszteni, amelyekhez a terroristák tartoznak. A terrorista tevékenységgel szembeni nemzetközi együttműködésnek nem lehet „pusztán visszatartó és büntető funkciókra szorítkoznia”. Feltétlenül szükséges, hogy – ha nem lehet elkerülni – az erőszak alkalmazását azoknak „az indítékoknak bátor, józan elemzése kísérje, amelyek a terrorista csapások alapjául szolgáltak”.1083 Rendkívüli fontos „politikai és pedagógiai oldalról”1084 is gondot fordítani arra, hogy a problémát – amely számos drámai helyzetben a terrorizmusnak táptalajt adhatna – bátorsággal és eltökéltséggel oldják meg: „mert terroristák toborzása könnyűvé válik egy olyan társadalmi környezetben, ahol a jogok sérülnek és az igazságtalanságot hosszú időn keresztül megtűrik”.1085 515. Szentségtörés és istengyalázás, amikor a terroristák önmagukat Isten nevében értelmezik.1086 Ilyen módon nemcsak az embert, hanem Istent is eszközzé lehet tenni, és azzal az igénnyel lehet fellépni, hogy az ő igazságát birtokolják, ahelyett hogy arra törekednének, hogy Istent engedjék maguk felett hatalomra jutni. Ha egyeseket „mártíroknak” neveznek, akik egy terrorista akció közben vesztették életüket, ezzel magának a mártíromságnak az a fogalma deformálódik, amely azoknak a tanúságtétele, akik azért adják az életüket, hogy ne mondjanak le Istenről és az ő szeretetéről, és nem azért a cselekedetükért lesznek mártírokká, hogy Isten nevében ölnek. Egyetlen vallás sem tűrheti meg a terrorizmust, hát még annak hirdetését.1087 A vallások sokkal inkább azért felelősek, hogy együttműködjenek a terrorizmus okainak leküzdéséért és a népek közötti barátság előmozdításáért.1088
IV. AZ EGYHÁZ HOZZÁJÁRULÁSA A BÉKÉHEZ 516. A béke támogatása a világban lényegi része annak a küldetésnek, amellyel az Egyház Krisztus megváltó művét folytatja a földön. Mert az Egyház „szentség” Krisztusban, „ami annyit jelent, hogy a béke jele és eszköze a világban és a világ számára”.1089 A valódi béke támogatása annak a szeretetbe vetett keresztény hitnek a kifejeződése, amellyel Isten minden embernek a gondját viseli. Isten szeretetének megszabadító hitéből egy új világkép és a másokhoz való közeledés új módja származik, legyen szó akár egyes személyekről vagy egész népekről: ez olyan hit, amely megváltoztatja és megújítja az életet, és amelyet az a békesség ihlet, amelyet Krisztus hagyott tanítványaira (vö. Jn 14,27). Egyedül ezen hit által késztetve akarja az Egyház a keresztények egységét és a más vallások híveivel való termékeny együttmunkálkodást előrevinni. A vallási különbségeknek nem szabad és nem lehet konfliktusforrásokká lenniük: Minden hívő ember közös béketörekvése éppen ellenkezőleg a népek közötti egység erős tényezője.1090 Az Egyház a személyekhez, a népekhez, az államokhoz és a nemzetekhez fordul, hogy osztozzon erőfeszítéseiben annak a békének helyreállításában és megerősítésében, amelynek a nemzetközi jogban betöltött fontos szerepét különösképpen hangsúlyozza.1091 517. Az Egyház azt tanítja, hogy valódi béke csak megbocsátás és megbékélés által lehetséges.1092 Ez nem könnyű, tekintettel a háborúk és konfliktusok következményeinek a megbocsátására, mert az erőszak, különösen akkor, ha az „az embertelenség és vigasztalanság szakadékáig”1093 vezetett el, mindig a szív súlyos terhét hagyja hátra. Ez csak az ellenfelek alapos és közös, bátor és egymás iránt lojális elgondolkodása révén könnyíthető meg, amely lehetővé teszi, hogy a jelen nehézségeit megbánás által megvilágított magatartással vállalják. A múlt terheit, amelyeket nem lehet elfelejteni, el lehet fogadni, ha kölcsönösen bocsánatot adnak és kapnak: ez az út hosszú és nehéz, de nem járhatatlan.1094 518. A kölcsönös megbocsátás nem helyezheti hatályon kívül az igazságosság követelményét, és még kevésbé zárhatja el az igazsághoz vezető utat: az igazságosság és az igazság éppen ellenkezőleg a megbékélés konkrét előfeltételét jelenti. Célravezetőnek bizonyulnak itt a nemzetközi jogi fórumok létesítésére vonatkozó kezdeményezések. Az ilyen szervezetek a bíráskodás általános alapelveire és megfelelő eljárásmódokra támaszkodnak, amelyek mind az áldozatok jogait, mind a vádlottakét tiszteletben tartják, és képesek az igazságot napvilágra hozni azokról a bűnökről, amelyeket fegyveres konfliktusok közepette követtek el.1095 Mindazonáltal szükséges a szándékos és gondatlan kriminális magatartásmódok kiderítésén és a jóvátételi intézkedésekre vonatkozó döntéseken túllépni, hogy a megbékélés jegyében sikerüljön a szembenálló nemzetek közötti kapcsolatok helyreállításának kölcsönös elfogadása.1096 Ezen túl szükséges a békéhez való jog megbecsülésének erősítése: ez a jog támogatja „egy olyan társadalom felépítésének előmozdítását (…), amely a közjóra való tekintettel a hatalmi küzdelmek helyébe az együttműködés viszonyait állítja”.1097 519. Az egyház imával küzd a békéért. Az imádság nemcsak az Istennel való mélyebb kapcsolat számára nyitja meg a szívet, hanem a másokkal az elfogadás, a bizalom, a megértés, a nagyrabecsülés és a szeretet jeleiben való találkozás számára is.1098 Az imádság felbátorítja és megerősíti „a béke minden igaz barátját”,1099 kik azt keresik, hogy a béke uralkodjon különféle élethelyzeteikben. A liturgikus imádság „az a csúcspont, mely felé az egyház tevékenysége irányul, ugyanakkor az a forrás is, amelyből minden ereje fakad”;1100 különösképpen az Oltáriszentség ünneplése „a keresztény élet forrása és csúcspontja”,1101 kiapadhatatlan táplálója a békéért való minden hiteles keresztény fellépésnek.1102 520. A béke világnapjai különleges intenzitású ünnepek, tekintettel a békéért való imádságra és egy békés világ megteremtésének a szolgálatára. VI. Pál pápa hozta létre „a polgári esztendő első napjára helyezve, különös ünnepélyességet akarva biztosítani a békéről való gondolkodásnak és a rá irányuló akaratnak”.1103 Az évente ismétlődő alkalomhoz kapcsolódó pápai üzenetek a társadalmi tanítás aktualizálásának és kibontakoztatásának gazdag forrásai, és az egyház folyamatos lelkipásztori munkálkodását mutatják a béke javára: „A béke csak olyan békeként maradhat fenn, amely nem szakad el az igazságosság kötelességétől, de táplálja azt önfeláldozással, könyörülettel és irgalmassággal, szeretettel”.1104
HARMADIK RÉSZ
„Az evangélium társadalmi üzenetét az egyház nem tekintheti puszta elméletnek, hanem mindenekelőtt cselekvése alapjának és motivációjának.”
(Centesimus annus, 57) TIZENKETTEDIK FEJEZET TÁRSADALMI TANÍTÁS ÉS EGYHÁZI CSELEKVÉS
I. A LELKIPÁSZTORI TEVÉKENYSÉG TÁRSADALMI TERÜLETEN a) A társadalmi tanítás és a hit inkulturációja 521. A kereszténység megújuló erejének tudatában, a kultúrára és a társadalmi valóságra is tekintettel1105 az Egyház az emberi közösség felépítéséhez a maga tanításával járul hozzá, amelyben az evangélium társadalmi jelentőségét mutatja fel.1106 A 19. század végén a Tanítóhivatal rendszeresen szembesült a korszak nagy horderejű társadalmi kérdéseivel; ezzel az Egyház „maradandó paradigmát” teremtett. „Az Egyháznak ugyanis meghatározott emberi helyzetekben – legyenek azok egyéni vagy társadalmi, nemzeti vagy nemzetközi szintűek – megvan a maga mondanivalója. Ezért valódi tanítást, tanrendszert alakít ki, amely lehetővé teszi a számára, hogy elemezze a társadalmi valóságot, megítélje azt, és irányelveket szabjon a felmerülő problémák megoldására.”1107 Azáltal, hogy XIII. Leó a „Rerum novarum” kezdetű enciklikájában állást foglalt kora társadalmi és politikai valóságával kapcsolatban, „mintegy honosította az Egyházat az emberek és az államok változó közéleti viszonyai között. A későbbi években ez még inkább megerősödött.”1108 522. Társadalmi tanításával az Egyház mindenekelőtt az emberről nyújt annak személyes és társadalmi vonatkozásaiban átfogó képet és teljes körű értelmezést. A keresztény antropológia feltárja minden személy csorbíthatatlan méltóságát, és ilyen módon olyan sajátos szemléletbe fogja össze a munka, a gazdaság és a politika valóságát, amely megvilágítja és ösztönzi a valódi emberi értékeket, elősegíti az elkötelezett keresztény bizonyságtételt az egyéni, kulturális és társadalmi élet változatos területein. A „Lélek csíráinak” (Róm 8,23) köszönhetően képes a keresztény arra, hogy „a szeretet új törvényét” (vö. Róm 8,1–11) betöltse. A Lélek által, aki „örökségünk foglalója” (Ef 1,14), újul meg bensőjében a teljes ember egészen a „test megváltásáig” (Róm 8,23).1109 Ebben az értelemben a társadalmi tanítás egyértelművé teszi, hogy minden társadalmi cselekvés erkölcsi alapja az emberi személy fejlődésében áll fenn, és a társadalmi cselekvés normájául azt jelöli meg, hogy megfeleljen az emberiség valódi boldogulásának, és annak a célnak, hogy megteremtse a feltételeket, amelyek minden embernek lehetővé teszik saját hivatása átfogó megvalósítását. 523. A keresztény antropológia bátorítja és védelmezi a hit inkulturációjának lelkipásztori munkáját, amelynek arra kell szolgálnia, hogy az evangélium erejével belülről kiindulva megújítsa a mai ember ítéletalkotásának szempontjait, irányadó értékeit, gondolkodásának irányait és életmodelljeit: „A maga részéről az Egyház az inkulturációval világos jelévé lesz annak, hogy a misszionálás alkalmasabb eszköze.”1110 A mai világot az evangélium és a kultúra közötti szakadás jellemzi; az üdvösség elvilágiasodott szemlélete hajlamos arra, hogy a kereszténységet is „tisztán emberi bölcsességnek tekintse, mintegy a kellemes életvitel tanításának”.1111 Az Egyház tudatában van annak, hogy ma „nagyobb lépéssel kell előrehaladnia az evangelizáció területén és missziós lendületének új történelmi szakaszba kell lépnie”.1112 Ebben a lelkipásztori összefüggésben helyezkedik el a társadalmi tanítás is: „Az ’új evangelizáció’, amelyre a világnak sürgősen szüksége van (…), lényeges elemei közé kell, hogy számítsa az egyház társadalmi tanításának meghirdetését.”1113 b) Társadalmi tanítás és társadalmi lelkipásztorkodás 524. A társadalmi tanításhoz való lényegi viszony dönt a társadalmi lelkipásztorkodás mikéntjéről, megközelítési módjáról, szerkezetéről és fejlődéséről. Ebben jut kifejezésre a társadalmi evangelizáció szolgálata, amely arra irányul, hogy az embernek a keresztény felszabadulás gyakorlata általi átfogó kibontakozását a maga e világi és transzcendens aspektusában megvilágítsa, ösztönözze és védelmezze. Az Egyház a történelemben él és munkálkodik, kölcsönhatásban van a mindenkori társadalommal és kultúrával, hogy beteljesítse küldetését, amely arra szól, hogy részesedni engedjen minden embert a maga nehézségeivel, küzdelmeivel és próbatételeivel együtt a keresztény kinyilatkoztatás újszerűségében, aminek révén az emberek élethelyzeteiket a hit és az igazság fényében értik meg, az igazságéban, ami annyit jelent, hogy „megnyílnak Krisztus szeretete, a valódi megszabadulás” számára.1114 A társadalmi lelkipásztorkodás egy olyan Egyház eleven és konkrét önkifejezése, amely teljes egészében tudatában van saját megbízatásának, annak, hogy a világ társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai valóságát kell evangelizálnia. 525. Az evangélium társadalmi üzenete az Egyházat annak a kettős lelkipásztori feladatnak a beteljesítéséhez kell elvezesse, amely egyrészt abból áll, hogy segíti az embereket az igazság felfedezésében és a hozzá vezető út megválasztásában, másrészt pedig abból, hogy arra bátorítja a keresztényeket, hogy az evangélium mellett elkötelezetten és szolgálatkészen tegyenek tanúságot a társadalom világában: „Napjainkban még inkább igaz, mint bármikor, hogy Isten Igéjét nem lehetne hirdetni és megérteni sem, ha nem járna mellette a Szentlélek erejének tanúbizonysága, a Szentléleké, aki a keresztényeknek éppen testvéreiket szolgáló cselekedeteiben munkál, vagyis azokon a pontokon, amelyeken életük és jövendőjük megfordul”.1115 Az újraevangelizálás szükségessége érteti meg az Egyházzal azt, hogy „társadalmi üzenete sokkal inkább a tettek tanúsága által válik hitelessé, mintsem önnön szerkezeti egysége és belső logikája miatt.”1116 526. A társadalmi tanítás előírja a lelkipásztori tevékenység alapvető szempontjait társadalmi vonatkozásban: az evangélium hirdetését; az evangéliumi üzenetnek a társadalmi valósággal való szembesítését; intézkedések javaslását, hogy ezt a valóságot a keresztény erkölcs követelményeinek megfelelően megújítsák. A társadalom újraevangelizálása mindenekelőtt az evangélium hirdetését követeli meg, annak hirdetését, hogy Jézus Krisztusban Isten megváltott minden embert és az egész emberiséget. Ez a kinyilatkoztatás, amely magát az embert tárja fel, a társadalmi valóság értelmezési elvévé kell hogy legyen. A társadalmi dimenzió nem az egyetlen, de lényegi és kikerülhetetlen dimenziója az evangélium hirdetésének. A keresztény üdvösség kifogyhatatlan termékenységét kell megmutatnia, akkor is, ha a társadalmi realitásoknak a tökéletes és végleges összehangolása az evangéliummal a történelemben nem sikerülhet: egyetlen, mégoly kedvező eredmény sem képes az emberi szabadság határai és a minden teremtett valóság közötti eszkatologikus feszültséget hatályon kívül helyezni.1117 527. Az Egyház lelkipásztori tevékenységének társadalmi vonatkozásban mindenekelőtt az emberről szóló igazságokat kell tanúsítania. A keresztény antropológia lehetővé teszi azoknak a társadalmi problémáknak a megítélését, amelyekre csak akkor található helyes megoldás, ha megőrződik az emberi személy transzcendens karaktere, amely teljes egészében a hitben válik nyilvánvalóvá.1118 A keresztények társadalmi cselekvését az ember központi szerepét állító alapelvnek kell ösztönöznie.1119 Az a törekvés, amely az ember átfogó önazonosságát bontakoztatja ki, feltárja azokat a nagy értékeket, amelyek a rendezett és gyümölcsöző emberi együttélést meghatározzák: az igazságot, az igazságosságot, a szeretetet, a szabadságot.1120 A társadalmi lelkipásztorkodás azon dolgozik, hogy a közélet megújulása ezeknek az értékeknek a figyelembevételével kapcsolódjon össze. Ezen a módon az Egyház arra törekszik, hogy sokrétű bizonyságtétele által mindenki, minden egyén javának tudatát mint a teljes társadalmi élet fejlődésének kimeríthetetlen forrását erősítse. c) Társadalmi tanítás és képzés 528. A társadalmi tanítás a teljes keresztény képzés alapvető tájékozódási pontja. Az a nyomaték, amellyel a Tanítóhivatal ezt a tanítást az apostolkodás ösztönző forrásaként és társadalmi cselekvésként képviseli, azon a meggyőződésen alapul, hogy ez rendkívüli nevelési értéket jelent: „Különösen fontos, főként azon világi hívők számára, akik társadalmi és politikai területen dolgoznak, hogy pontosabban ismerjék az Egyház társadalmi tanítását”.1121 Ez a tanítás olyan örökség, amelyet sem nem tanítanak, sem pedig nem ismernek a szükséges módon: ez is az oka annak, hogy elvei a közvetlen cselekvési módokba nem kerülnek átültetésre. 529. A társadalmi tanítás nevelési értékének a kateketikai tevékenységben több elismerést kell kapnia.1122 A katekézis a keresztény tanítás szerves és rendszeres továbbadása azzal a céllal, hogy a hívőket az evangélium alapján bevezesse az élet teljességébe.1123 A katekézis végső célja az, hogy „az ember ne csak kapcsolatba, hanem közösségbe, életegységbe kerüljön Krisztussal”,1124 úgy, hogy felismerje a Szentlélek működését, akitől a Krisztusban való új élet adománya származik.1125 Innen fakad az is, hogy a katekézisnek nem szabad a hitre való nevelés szolgálatában átsiklania „olyan realitásokon, mint az ember erőfeszítése önmaga átfogó felszabadításáért, szolidárisabb és testvériesebb társadalomra való törekvése, küzdelme az igazságosságért és a béke megteremtéséért”, hanem „alkalmas módon meg kell azokat világítania”.1126 Ennek a célnak az eléréséhez szükséges, hogy a társadalmi Tanítóhivatal története, tartalma és módszere a maga teljességében mutatkozzon meg. A társadalmi enciklikák közvetlen, egyházi környezetben végzett olvasása a társadalomban képviselt különféle illetékességeknek és hivatásbeli állapotoknak köszönhetően tovább gazdagítja e tanítás elfogadását és alkalmazását. 530. A katekézisben mindenekelőtt fontos, hogy a társadalmi tanítás közvetítése megfelelően ösztönözzön a jelenlegi valóság evangelizálására és humanizálására. Ebben a tanításban ugyanis az Egyház olyan elméleti és gyakorlati ismereteket juttat kifejezésre, amelyekkel a társadalmi életnek az isteni terv szellemében való átalakítására irányuló törekvést segíti. A társadalmi katekézis olyan embereket akar kiképezni, akik ügyelnek az erkölcsi rendre és szeretik az igazi szabadságot, embereket, akik „az igazság fényénél önállóan ítélik meg a dolgokat, munkájukat felelősséggel végzik, készek mindenre, ami jó és igazságos, s szívesen működnek együtt másokkal”.1127 A megélt kereszténység bizonyságtétele kiemelkedő nevelési értékre tesz szert: „Ezen belül a szent élet – mely Isten népe annyi alázatos, az emberek szeme elől gyakran elrejtett tagjában ragyog fel – jelenti a legegyszerűbb és legvonzóbb utat arra, amelyet követve közvetlenül fel tudjuk fogni az igazság szépségét, Isten szeretetének megszabadító erejét, Isten törvényének valamennyi követelése iránti, a legnehezebb körülmények között is feltétlen hűség nagyszerűségét.”1128 531. A társadalmi tanításnak olyan intenzív és folyamatos nevelőmunka alapján kell állnia, amely mindenekelőtt a keresztény világiakat célozza meg, és az ő civil életben való elkötelezettségüket veszi figyelembe. A világiak feladata az, „hogy szabad döntéseik és kezdeményezéseik alapján – és semmiképpen sem tétlenül, máshonnan várva az utasításokat és előírásokat – hatékonyan munkálkodjanak azon, hogy közösségük törvényeit és életrendjét a keresztény szellem hassa át”.1129 Egyrészt a keresztény világiakra irányuló képzésnek képessé kell tennie őket arra, hogy napi feladataikat kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai területen eredményesen meg tudják valósítani, és ilyen módon kibontakoztassák a kötelességtudatot a közjóért végzett szolgálatukban.1130 A következő szinten vonatkozik ez a politikai lelkiismeret formálására; a képzésnek a világi keresztényeket elő kell készítenie a politikai hatalom gyakorlására: „akik alkalmasak vagy felkészíthetők a politika nehéz, ugyanakkor igen nemes művészetére, készüljenek fel rá, és azt saját érdekeikről és anyagi előnyeikről megfeledkezve gyakorolják”.1131 532. A katolikus nevelési intézményeknek lehet és kell is olyan értékes szolgálatot végezniük a képzés területén, amelyben a keresztény örömhír inkulturációjának, ami az evangélium és a különféle tudásterületek termékeny találkozását jelenti, különösen nagy figyelmet szentelnek. A társadalmi tanítás nélkülözhetetlen eszköze a szeretetre, igazságosságra és békére való nevelésnek, és annak, hogy érlelje az erkölcsi és társadalmi kötelességtudatot a különféle kulturális és szakmai területeken. A képzési formák fontos példái a katolikusoknak azok a „szociális hetei”, amelyeket a Tanítóhivatal folyamatosan támogat. Ezek jó alkalmat jelentenek a hívő világiaknak önmaguk kifejezésére, és arra, hogy felnövekedjenek, s magasabb szintre emeljék sajátos hozzájárulásukat a jelenlegi rend megújításához. Ez a kezdeményezés, amely sok év óta kerül megvalósításra számos országban, valóságos kulturális laboratórium, melyben tapasztalatokat és gondolatokat cserélnek, új irányvonalakat dolgoznak ki a gyakorlat számára. 533. Legalább ennyire fontosnak kell lennie annak a célnak, hogy figyelembe vegyék a társadalmi tanítást a papok és papnövendékek képzésében, ami szolgálatra való felkészítésük keretei között az Egyház társadalmi területen képviselt tanításának és lelkipásztori tevékenységének minőségi megismerését, valamint a korunk társadalmi kérdései iránti eleven érdeklődést hivatott fejleszteni. A Katolikus Nevelés Kongregációjának „Az Egyház társadalmi tanítása tanulmányozásának és oktatásának alapjai a papképzésben”1132 című dokumentuma részletes útmutatással és irányelvekkel szolgál ez ügyben a helyes és megfelelő tanulmányi rend számára. d) A párbeszéd szorgalmazása 534. A társadalmi tanítás a párbeszéd hatásos eszköze a keresztény közösségek, valamint a civil és politikai közösségek között, és alkalmas arra, hogy megfelelő módon támogatást és ösztönzést kapjon a készség a jó és gyümölcsöző együttműködés megteremtésére. A civil és politikai tekintélyek munkája, akik arra hivatottak, hogy az illetékességük és eszközeik adta keretek között az ember egyéni és társadalmi rendeltetését szolgálják, az Egyház társadalmi tanításában ösztönzésük fontos megerősítését és gazdag forrását lelhetik meg. 535. A társadalmi tanítás ökumenikus közegben termékeny terep a párbeszéd és az együttműködés számára, amely nagy léptékben bontakozik ki a legkülönbözőbb területeken: az emberi személy méltóságának védelmezésében; a béke ügyének támogatásában; a konkrét és hatásos küzdelemben korunk olyan nyomorúságai ellen, mint az éhség és a nélkülözés, az írástudatlanság, a javak igazságtalan elosztása és a hajléktalankérdés. Ez a sokrétű együttműködés erősíti a Krisztusban való testvériség tudatát és könnyebbé teszi az ökumenizmus útját. 536. Az Ószövetség közös hagyománya révén a Katolikus Egyház tudatában van annak, hogy társadalmi tanításának is köszönhetően képes a zsidó testvéreivel való párbeszédre, hogy közösen építsék minden ember igazságos és békés jövőjét, akik valamennyien az egyetlen Isten gyermekei. A közös szellemi örökség kedvez a kölcsönös megértésnek és az egymás iránti megbecsülésnek1133; ez olyan alap, amelyen állva erősíteni lehet a mindenfajta diszkrimináció leküzdésére és az emberi méltóság védelmezésére szolgáló közösséget. 537. A társadalmi tanítást a világvallások valamennyi hívével való párbeszédre szóló folyamatos felhívás is jellemzi, amely által ezek a hívők együtt keresik az együttműködés legalkalmasabb formáit. A vallások fontos szerepet játszanak a béke megteremtésében, amely béke az emberiség átfogó fejlődéséért való közös fáradozásuktól függ.1134 Az Assisiben megrendezett imatalálkozók szellemében1135 hívja az Egyház párbeszédre továbbra is más vallások híveit, és hívja őket arra, hogy minden helyen tegyenek hatékony tanúságot azokról az értékekről, amelyek közösek az emberiség egész családja számára. e) A társadalmi lelkipásztorkodás alanyai 538. Az Egyház Isten egész népét bevonja megbízatásának teljesítésébe. Isten népének különféle formákban és valamennyi tagjában, az adományoktól és állapotoktól függően, amelyekben az egyesek elhivatottsága kifejeződik, kötelessége eleget tenni ennek a feladatnak, amely abban áll, hogy valamennyien hirdessék az evangéliumot és tegyenek róla bizonyságot (vö. 1Kor 9,16), éspedig annak a tudatában, hogy „a küldetésre való megbízatás (…) minden keresztény számára” érvényes.1136 A társadalmi téren végzett lelkipásztori tevékenység is minden keresztény feladata, aki arra kapott meghívást, hogy a társadalmi tanításról annak aktív alanyaként tanúbizonyságot tegyen és teljes egészében betagolódjon „az emberek millióinak tettereje” által megerősített hagyományba, „akik az egyház társadalmi tanításától indíttatva vállalják, hogy annak szellemében fáradoznak a világban”.1137 A mai keresztényeknek, mint egyéneknek vagy különféle csoportok, közösségek és mozgalmak tagjainak, tudniuk kell közös cselekvésüket „az ember méltóságának védelmére és oltalmazására irányuló világméretű mozgalomként”1138 értelmezni. 539. A helyi egyházakban első helyen a püspök felelős a társadalom evangelizálásának lelkipásztori feladatáért. Az ő oldalán állnak a papok, a szerzetesek és a hívő világiak. A püspök viseli a felelősséget a társadalmi tanítás továbbadásáért és terjesztéséért, amiről, különös figyelemmel a helyi körülményekre, alkalmas intézmények segítségével gondoskodik. A püspök lelkipásztori tevékenységét a papok szolgálata révén kell a gyakorlatba átültetni, akik részesei a püspök küldetésének, hogy a keresztény közösséget tanítsák, megszenteljék és vezessék. Az oktatási folyamat alkalmas intézményei által a papnak ismertté kell tennie a társadalmi tanítást, közösségének tagjai között kialakítva azt a tudatot, hogy joguk és kötelességük e tanítás tevékeny alanyaivá lenni. A szentségek ünneplése, különösen az oltáriszentség és a bűnbocsánat szentsége segíti a papot abban, hogy társadalmi elkötelezettségét az üdvösség titkának gyümölcseként élje meg. A híveket arra kell bátorítania, hogy társadalmi területen folytassanak maguk is lelkipásztori tevékenységet; különös gondot kell fordítania mindazok lelki képzésére és figyelemmel kísérésére, akik a társadalmi és politikai életben dolgoznak. Annak a papnak, aki lelkipásztori szolgálatát különféle vallási egyesületekben – különösen társadalmi apostolkodással foglalkozókban – teljesíti, az a feladata, hogy a társadalmi tanítás tartalmának kellő közvetítésével az egyesület fejlődését ösztönözze. 540. A lelkipásztori tevékenység társadalmi területen azoknak a tevékenységére is támaszkodik, akik, megfelelően karizmájuknak, Istennek szentelt életet élnek; az ő bizonyságtételük, mindenekelőtt a teljes szegénység állapotában, figyelmeztetés mindenki számára a szentség értékére és mások nagyvonalú szolgálatára. A szerzetesek teljes önátadása feltárja a közös gondolkodás előtt a társadalmi tanítás szimbolikus és prófétikus jegyeit is: miközben teljes egészében Krisztus szeretete misztériumának szolgálatában állnak az ember és a világ mellé; a szerzetesek elővételezik, életükkel szemléltetve, az új emberség néhány olyan vonását, amelyekért a társadalmi tanítás kiáll. A megszentelt állapotban élők vállalják az önmegtartóztatást, a szegénységet és az engedelmességet, ezen keresztül mindenekelőtt a lelkipásztori szeretet szolgálatát, hogy imádságukban Istennek a világról szóló tervét szemléljék, és esedezzenek az Úrhoz, hogy nyissa meg minden ember szívét az új emberség ajándéka számára, amely Krisztus áldozatával megszereztetett.
II. A TÁRSADALMI TANÍTÁS a) A hívő világiak 541. Az Úr szőlőjében dolgozó hívő világiak (vö. Mt 20,1–16) ismertetőjegye Krisztus-követésük e világi jellege: ezt ők kifejezetten a világban valósítják meg: „Sajátos hivatásuk alapján a világi hívek dolga, hogy az e világi dolgok intézése és Isten megszabta módon való rendezése által keressék Isten Országát.”1139 A keresztség által Krisztushoz vannak kapcsolva, identitásuktól függően részük van az ő életében és küldetésében: „Világi hívőkön az egyházi rend és az egyházban jóváhagyott szerzetesi intézmények tagjain kívül az összes Krisztus-hívőt értjük, tudniillik azokat, akik a keresztséggel Krisztus testébe épültek, Isten népét alkotják, Krisztus papi, prófétai és királyi hivatalának a maguk módján részeseiként az egész keresztény nép küldetését teljesítik az Egyházban és a világban.”1140 542. A laikus hívők önazonosságát a szentségek hozzák létre és azok táplálják: a keresztség, a bérmálás és az Oltáriszentség. A keresztség által lesznek Krisztushoz, az Atya Fiához, az egész teremtés Elsőszülöttjéhez hasonlókká, aki mint mester és megváltó, minden emberhez küldetett. A bérmálás, illetve a konfirmáció által hasonlókká lesznek Krisztushoz, aki arra küldetett, hogy a teremtést és minden létezőt életre keltsen a Szentlélek kiárasztása által. Az Oltáriszentség a hívőket annak az egyetlen és tökéletes áldozatnak a részeseivé teszi, amelyet Krisztus saját testében megtörve a világ üdvözüléséért ajánlott fel az Atyának. A világi hívő a szentségekből és azok révén, tehát annak az alapján, amit Isten valósít meg benne, belevésve lelkébe Fiának, Jézus Krisztusnak a képét, lesz Krisztus tanítványa. Istennek ebből a kegyelmi ajándékából, nem pedig emberi cselekvésből származik az a hármas „munus” (adomány és feladat), amely a világiakat e világi tevékenységükben prófétává, pappá és királlyá teszi. 543. A világi hívők sajátos feladata, hogy az evangéliumot példaszerű életük bizonysága által hirdessék, amely Krisztusban gyökerezik és az evilági valóságokban bontakozik ki: a családban, a hivatásbeli kötelességekben a munka területén, a tudományban és a kutatásban, a kultúrában, a társadalmi, gazdasági és politikai felelősségvállalásban. Minden e világi emberi valóság – a személyes és társadalmi, a környezeti és a történelmi helyzetek, struktúrák és intézmények – együtt alkotják a világi keresztény életterét és tevékenységi körét. Ezek a realitások rendeltetési helyei Isten szeretetének, és a világi hívek elkötelezettsége meg kell feleljen ennek a látásmódnak és kifejezésre kell juttassa az evangélium szeretetét: „Így a világi hívők számára a világban való létezés és cselekvés nemcsak valamiféle antropológiai és szociológiai valóság, hanem sajátosan teológiai és egyházi valóság is.”1141 544. A világi hívők tanúságtétele abból a kegyelemi ajándékból származik, amit köszönettel elfogadnak, ápolnak és megérlelnek magukban.1142 Ebből az alapból kiindulva olyan fontos szolgálatuk a világban, ezért áll az ellentétben az ateista humanizmus cselekvésmisztikájával, amelynek a végső alapvetése hiányzik, és amely tisztán mulandó céltételezéseknek rendeli alá magát. Az üdvtörténeti horizont a kulcs az emberi valóságok helyes megértéséhez: ha a végső javakat veszi tekintetbe, akkor kerül a világi hívő abba a helyzetbe, hogy saját e világi tevékenységét hitelesen bontakoztathassa ki. Az életszínvonal és a lehető legnagyobb termelékenység nem az egyedüli érvényes eszközök az ember megvalósulására, sem ebben, s még kevésbé az eljövendő életben: „Az ember ugyanis nincs beszorítva csupán a mulandó rendbe, hanem az emberi történelemben élve őrzi meg örök hivatásának teljességét.”1143 b) A világi hívők lelkisége 545. A világi hívők arra hivatottak, hogy ápolják valódi laikus lelkiségüket, amely által mint új férfiak és nők – Isten titkába belemerülve és a társadalomba beilleszkedve, szentként és szentté válva – születnek újjá. Egy ilyen lelkiség Jézus szellemében formálja a világot: képessé tesz a történelem kívülről szemlélésére, anélkül hogy eltávolítana tőle, vagyis arra, hogy szenvedélyesen szeressük Istent, anélkül hogy elfordítanánk pillantásunkat embertársainkról, ehelyett őket is úgy tekintve, amint az Úr látja őket, és úgy szeretve, ahogyan ő szereti őket. Ez olyan lelkiség, amely mind a túlzottan befelé forduló spiritualizmustól, mind a társadalmi aktivizmustól óvakodik, és olyan eleven szintézisben jut kifejezésre, amely az ellentmondásos és töredezett lét oly sok és sokféle alapjának egységet, jelentést, értelmet és reményt kölcsönöz. Életre keltve e lelkiség által, a laikus hívők képesek arra, hogy „saját hivatásuk gyakorlásával az evangélium szellemében élve kovászként, belülről hatva járuljanak hozzá a világ megszenteléséhez, és életük tanúságával (…) mutassák meg másoknak Krisztust”.1144 546. A laikus híveknek erősíteniük kell lelki és erkölcsi életüket, és ki kell bontakoztatniuk társadalmi kötelezettségeik teljesítéséhez szükséges adottságaikat. Belső indítékaik elmélyítése, a társadalmi és politikai elkötelezettségnek megfelelő stílus elsajátítása a gyümölcse annak a dinamikus és állandó képzési folyamatnak, amely mindenekelőtt arra hivatott, hogy összhangba hozza a maga sokrétűségében az életet és a hitet. A hívők tapasztalatában nem adódhat olyan „kettős lét” érzete, amelyben „egyik részről, amint mondani szokták, ott volna a ’lelki élet’ a maga értékeivel és követelményeivel; a másik pedig a ’világinak’ mondott élet, vagyis a családi élet, az élet a munkában, a társadalmi kapcsolatokban, a politikai elkötelezettségben és a kultúrában”.1145 Hit és élet szintézise azt kívánja, hogy az ember bölcsen, a keresztény életút olyan jellegzetes elemei által megvilágítva élje az életet, mint a figyelem Isten szavára, a keresztény misztérium ünneplése, a személyes imádság és a hiteles egyházi tapasztalás, amit a lelki vezetés bölcs szolgálata gazdagít, és végül a társadalmi erények gyakorlása és a kulturális és hivatásbeli képzésben való állhatatos fáradozás. c) A bölcs cselekvés 547. A világi hívőnek úgy kell cselekednie, ahogyan azt a bölcsesség diktálja a számára: ez a megkülönböztetés erénye, amely képessé teszi arra, hogy a valódi jót minden helyzetben felismerje és alkalmas eszközöket válasszon, hogy azt végbevigye. Ennek segítségével lehet az erkölcsi alapelveket minden esetre alkalmazni. Ez a bölcsesség három lépésben nyilatkozik meg: tisztázza és értékeli a helyzetet, döntésre késztet, működésbe hozza a cselekvést. Az első lépést a megfontolás és meggondolás jellemzi; arra szolgál, hogy megvizsgáljuk a problémát és a szükséges látásmódot kialakítsuk; a második a valóság elemzésének és megítélésének értékelő lépése az isteni terv fényében; a harmadik lépés a döntés és az azt előkészítő teendők felismerése, amelyek révén lehetővé válik annak átlátása, amit tenni kell. 548. A bölcsesség képessé tesz arra, hogy cselekvéseink következményeivel számolva realizmussal és felelősséggel találjuk meg a megfelelő döntéseket. Annak az elterjedt nézetnek, hogy a bölcsesség ravaszsággal, haszonelvű számítással és gyanakvással vagy aggályossággal és döntésképtelenséggel volna egyenlő, kevés köze van az itt szóban forgó erényhez és gyakorlásához, amely a gyakorlati észnek van alárendelve, és mint más erények mércéje, segít abban, hogy megfontoltan és bátran döntsük el, mint kell cselekednünk. A bölcsesség igazolja a jó cselekvéséről, hogy az – kötelesség; megmutatja azt az utat, amelyet a személy választhat, hogy eleget tegyen ennek a kötelességének.1146 Végeredményben a bölcsesség olyan erény, amely érett gondolkodást és felelősségtudatot kíván, amely által a helyzet tárgyilagos ismeretéből kiindulva és a jót tenni akarva képesek vagyunk meghozni döntéseinket.1147 d) A társadalmi tanítás és a világiak egyesületei 549. A világi hívők nevelésében az Egyház társadalmi tanításának szerves alkotórésszé kell lennie. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a nevelőmunka rendes körülmények között olyan egyházi jellegű világi egyesületek keretei között lehetséges, amelyek az „egyháziasság követelményeinek” világosan megfelelnek.1148 „A közösségeknek, egyesületeknek, mozgalmaknak is megvan a maguk sajátos feladata a világi hívők képzésében; valójában mindegyik sajátos módszerrel és lehetőséggel rendelkezik arra, hogy az apostoli élet tapasztalataiban mélyen gyökerező képzést nyújtson. Az említett közösségek, mozgalmak egyaránt lehetőséget kínálnak arra, hogy tagjaik azt a képzést, amit más személyektől vagy közösségektől kapnak, összegezzék, konkréttá és sajátossá tegyék”.1149 Az Egyház társadalmi tanítása védelmébe veszi és megvilágítja azoknak a világi egyesületeknek, mozgalmaknak és csoportosulásoknak a szerepét, amelyek azért szállnak síkra, hogy a mai társadalmi rend különféle területeit keresztény élettel hassák át:1150 Az egyházi közösség, amely már az egyéni cselekedetekben is jelen van és működik, sajátos kifejeződére tesz szert, ha a világi hívők közösen végzik, azaz amikor szolidáris tevékenységük saját maguktól az Egyház életében és küldetésében való felelős részvétel felé fordul.”1151 550. Az Egyház társadalmi tanítása nagy jelentőséget tulajdonít azoknak az egyházi egyesületeknek, amelyek a társadalmi vonatkozású lelkipásztori munkáért szállnak síkra. Ezek különleges tájékozódási pontot jelentenek, mert egyházi arculatuknak megfelelően helyezkednek bele a társadalmi életbe, így világossá teszik, milyen jelentős az ima, az elmélkedés és a párbeszéd a társadalmi adottságokkal való szembenézésben és azok jobbá tételében. Minden esetben fontos megkülönböztetni azt, „amit a Krisztus-hívők egyénenként vagy közösségben mint keresztény lelkiismeretű állampolgárok a maguk nevében cselekszenek, attól, amit lelkipásztoraikkal együtt az Egyház nevében tesznek”.1152 Azok a szakmai szervezetek, amelyek tagjaikat egy meghatározott foglalkozási vagy kulturális körben a keresztény hivatás és küldetés nevében gyűjtik össze, értékes hozzájárulást adhatnak a kereszténység érlelődési folyamatához. Így formálhatja például egy orvosi egyesület a maga tagjait az ítélőképesség gyakorlásával olyan problémákban, amelyek elé az orvos hivatásbeli illetékességét az orvoslás, a biológia vagy más tudományok, de a hite és lelkiismerete is állíthatják. Ugyanez érvényes a katolikus tanárok, jogászok, vállalkozók, munkások, sportolók, környezetvédők esetében. Ebben a környezetben mutatkozik meg a társadalmi tanítás nevelő hatása, vagyis minden ember lelkiismeretének és az egész ország kultúrájának tükrében. e) A társadalmi élet különféle területein végzett szolgálat 551. A hívő világiak jelenlétét társadalmi területen a szolgálat határozza meg, amely a szeretet jele és kifejeződése, és amely a családi, kulturális, gazdasági, politikai életben mindig sajátos módon nyilvánul meg: miközben tevékenységi területük mindenkori kihívásaival lépést tartanak, a hívő világiak kifejezésre juttatják hitük igazságát és ezzel egyidejűleg az Egyház társadalmi tanításának igazságát, amely teljes egészében akkor valósul meg, ha a megoldandó társadalmi problémákkal konkrét összefüggésben élik meg azokat. A társadalmi tanítás szavahihetősége ugyanis nem pusztán saját belső érvényességétől és logikájától, hanem elsősorban a cselekedetek bizonyságától függ.1153 A keresztény időszámítás harmadik évezredében a hívő világiak bizonyságtételükkel minden ember felé nyitottak, és velük együtt fognak neki, hogy szót emeljenek korunk legsürgetőbb tennivalóiért: „Mindaz, amit ez a Szent Zsinat az Egyház kincstárából előhoz, segíteni akarja korunk valamennyi emberét – akár hisznek Istenben, akár nem ismerik el Őt kifejezetten –, hogy világosabban felfogva teljes hivatásukat, az ember kimagasló méltóságának megfelelően alakítsák a világot, egyetemes és mélyebben megalapozott testvériségre vágyakozzanak, és szeretettől indítva, nagylelkű és együttes törekvéssel válaszoljanak korunk sürgető kihívásaira.”1154 1. Az emberi személy szolgálata 552. A hívők társadalmi elkötelezettségének területei közül különösen kiemelkedik az emberi személy szolgálata: minden személy méltóságának erősítése – hiszen ez az ember rendelkezésére álló legértékesebb jó – „lényegi, bizonyos értelemben központi és minden mást megelőző feladatot jelent az emberiségért végzendő szolgálat során: erre az Egyház és benne minden világi hívő meghívást kap”.1155 Ezen feladat teljesítése során az első lépés az ember saját belső megújulására irányuló fáradozás, mivel az emberiség története nem személytelen determinizmus által megy előre, hanem szubjektumok révén, akik együttműködnek egymással, és akiknek szabad cselekvései meghatározzák a társadalom rendjét. Nem igaz az, hogy a társadalmi intézmények mintegy maguktól és automatikusan mindenki javáért kezeskednének. Ennek „a belső megújulás keresztény szellemében”,1156 a jobb társadalomért való fáradozással, „az Egyház reformprogramjának megfelelően (…,) társadalmi igazságosságban és társadalmi szeretetben”1157 kell előre haladnia. A szív megtéréséből fakadó vágy, hogy testvéreinkként törődjünk embertársainkkal. Ez a vágy teszi lehetővé, hogy azoknak az intézményeknek, struktúráknak és életkörülményeknek a megváltoztatására irányuló fáradozásaink, amelyek ellentmondanak az ember méltóságának, kötelességként jelentkezzenek számunkra. Ezért kell a hívő világiaknak egyidejűleg kiállniuk a szív megtéréséért és a társadalmi struktúrák megjavításáért; egyúttal tekintetbe véve a történelmi helyzetet és alkalmazva a megengedett eszközöket, hogy létrehozzanak olyan intézményeket, amelyekben minden ember méltóságát valóban figyelembe veszik és támogatják. 553. Az emberi méltóság megszilárdítása magában foglalja mindenekelőtt az élethez való, a fogamzástól a természetes elmúlásig terjedő sérthetetlen jog kinyilvánítását. Ez a legelső a személy valamennyi joga között, és egyúttal minden más jog előfeltétele.1158 A személyes méltóság megbecsülése igényli ezenkívül az ember vallási dimenziójának elismerését, amely „nem pusztán konfesszionális követelés”, „hanem olyan szükségszerűség, amely magában az emberlét valóságában bírja kiirthatatlan gyökereit”.1159 A lelkiismereti- és vallásszabadsághoz való jog hathatós elismerése a legmagasztosabb javak egyike és minden olyan nép nagy horderejű kötelességeinek egyike, amely valóságosan kezeskedni kíván a személyek és a társadalom javáról.1160 Mai kulturális összefüggésben a házasság és a család oltalmazása kiemelkedően sürgős feladat, amit csak akkor lehet megfelelően megoldani, ha meg vagyunk győződve róla, hogy ezeknek az intézményeknek az emberi együttélés hiteles fejlődése szempontjából egyedülálló és pótolhatatlan jelentősége van.1161 2. A kultúra szolgálata 554. A kultúrának az Egyház és az egyes keresztény számára a jelenlét és az elkötelezettség kitüntetett területének kell lennie. A keresztény hit és a mindennapi élet közötti szakadékot a II. Vatikáni Zsinat mint korunk egyik legsúlyosabb tévedését jelölte meg.1162 A metafizikai horizont és az Isten utáni vágy elvesztése a narcisztikus önközpontúság és a kínálatok sokasága által meghatározott fogyasztói életstílus közepette; az a meghatározó szerep, amelyet a technológiának és a mintegy öncélként folytatott tudományos kutatásnak juttatnak; a látszatok, az imázsépítés és a kommunikációs technikák felértékelése – mindezeket a jelenségeket kulturális összefüggésükben kell megérteni, kapcsolatba hozva az emberi személy központi témájával: átfogó fejlődésével, más emberekkel való kommunikációjával, a folyamatos érdeklődésével a lét nagy kérdései iránt. Szem előtt kell tartani, hogy „a kultúra az, ami által az ember emberebbé lesz, ’létezőbbé’ válik, a létteljesség felé közelít”.1163 555. Az evangélium által inspirált társadalmi és politikai kultúra ápolásának a világi hívek tevékenysége különlegesen fontos területévé kell válnia. A legújabb történelem felmutatja annak a közkeletű kulturális látásmódnak a tehetetlenségét, sőt teljesen téves voltát, amelyet – mindenekelőtt társadalmi és politikai területen – régóta mint uralkodó nézetet képviselnek. Ilyen körülmények között a különböző országok katolikusai elsősorban a második világháborút követő évtizedekben tudtak komoly elkötelezettséget vállalni, amely ma egyre egyértelműbben bizonyítja szellemiségüknek és értékrendjük örökségének következetességét. A katolikusok társadalmi és politikai elkötelezettsége ugyanis sohasem korlátozódik kizárólag a struktúrák átalakítására, mert olyan kultúrára épít, amely a hit és az erkölcs követelményeit karolja fel és igazolja, a konkrét tervezés alapjaivá és céljává téve őket. Ha erőtlenné válik ez a tudatosság, a katolikusok magukat ítélik kulturális szórvány helyzetre, a kultúra egészét érintő ajánlataik pedig egyre inkább elégtelenné és redukcionistává lesznek. A katolikus hagyomány, annak értékei, tartalma, teljes intellektuális és szellemi öröksége – ma is prioritást élvez. A Jézus Krisztusban való hit – amely az ő saját szavai szerint „az út, az igazság és az élet” (vö. Jn 14,6) – mindig új elkötelezettséggel száll síkra az evangélium által ihletett társadalmi és politikai kultúra megteremtése érdekében.1164 556. A személy átfogó tökéletesedése és az egész társadalom java a kultúra lényegi célja.1165 Ennek következtében a világi hívők társadalmi és politikai cselekvésében a kultúra erkölcsi vonatkozásainak van elsőbbsége. Az erkölcsi dimenzió iránti figyelem megcsappanása a kultúrát könnyen éppenséggel az emberiség elszegényítésének eszközévé teszi. A kultúra terméketlenné és dekadenssé válhat, ha „önmagába zárul és elavult életformákat igyekszik fenntartani, elutasítva minden változást és szembenézést az ember igazságával”.1166 Az olyan kultúra megteremtése, amely képes az embereket gazdagítani, megkívánja ezzel szemben a teljes személy iránti figyelmet, az ember alkotókedvét, intelligenciájának és a világról szóló ismereteinek kibontakoztatását; így felruházza az embereket önuralomra való képességgel, a személyes áldozatra, a szolidaritásra, a közjó megvalósítására való készséggel.1167 557. A világi hívők kulturális területen való társadalmi és politikai elkötelezettsége ma meghatározott alapelvekből következik. Az első ezek közül annak a szorgalmazása, hogy mindenkinek biztosítható legyen a joga a személy méltóságának megfelelő emberi és polgári kultúrához „faji, nemi, nemzetiségi vagy vallási megkülönböztetése nélkül”.1168 Ez a jog magába foglalja a családok és személyek jogát a szabad nyilvános iskolára; a szabad hozzáférést a társadalmi tájékoztatás eszközeihez, ami azt feltételezi, hogy megakadályozzák a monopóliumok kialakulásának és az ideológiai ellenőrzésnek minden formáját; a kutatás, a gondolatok terjesztésének, vitatásának és összevetésének szabadságát. Számos nép szegénysége a kulturális háttérbe szorulás különféle formáiban és a kulturális jogok semmibe vételében is gyökerezik. A személy nevelésére és képzésére tett erőfeszítés a keresztények társadalmi tevékenységének még mindig elsődleges célja. 558. A hívő világiak elköteleződésére vonatkozó második követelés a kultúra tartalmát érinti, vagyis az igazságot. Az igazság keresése lényeges a kultúra számára, mivel „mindenki tartozik az emberi személyiség teljességének szemléletét elfogadni, amelyben kiemelkedő érték az értelem, az akarat, a lelkiismeret és a testvériesség”.1169 A kultúra minden történelmi formájának kritériuma, világossága és igazságtartalma szempontjából – a helyes antropológia. A keresztények kulturális területen végzett munkája szembefordul az emberről megfogalmazott minden leegyszerűsített és ideologikus látásmóddal. Az igazság felé való nyitottság lendületét mindenekelőtt az a tény biztosítja, hogy „a különböző nemzetek kultúrái lényegében a személyes létezés értelmére vonatkozó kérdés különféle megközelítési módjai”.1170 559. A keresztényeknek mindent latba kell vetniük azért, hogy a kultúra vallási dimenzióját teljes egészében érvényre juttassák; ez nagyon fontos feladat, megoldása az emberi élet minősége szempontjából mind egyéni, mind társadalmi területen sürgetően szükséges. Ez a kérdés az élet misztériumából fakad, és a még nagyobb misztériumra, Isten misztériumára figyelmeztet, amely minden kultúra középpontjában áll, és ha nem vesznek róla tudomást, a nemzetek kultúrája és erkölcsi élete megromlik.1171 A valódi vallási dimenzió lényeges az ember számára, és képessé teszi arra, hogy különféle tevékenységei előtt olyan horizontot nyisson meg, amely azoknak jelentőséget és irányt ad. Az ember vallásossága vagy lelkisége a kultúra formáiban nyilatkozik meg, amelyeknek életerőt és ihletet ad. Ezt bizonyítja minden történelmi korszak műalkotásainak sokasága. Ha egy személy vagy nép vallási dimenziója megkérdőjeleződik, akkor maga a kultúra is csonkul, és idővel csaknem teljesen elenyészik. 560. A hiteles kultúra megteremtésére irányuló erőfeszítéseik során a világi híveknek különleges figyelmet kell fordítaniuk a tömegtájékoztatási eszközökre, mégpedig elsősorban ügyelve a számtalan személyes választás tartalmára: ezek a választások, noha csoportról csoportra, egyénről egyénre különbözhetnek, mindig erkölcsi súllyal bírnak, azokat ebből a szempontból is értékelni kell. Hogy helyesen válasszanak, a hívőknek ismernie és híven alkalmaznia kell az erkölcs normáit.1172 Az Egyház a bölcsességnek azt a nagy hagyományát ajánlja fel ehhez, amely az isteni kinyilatkoztatásban és az emberi gondolkodásban gyökerezik,1173 és teológiai irányultsága fontos vezérfonal „mind az ateista megoldás ellenében, amely egyik alapvető összetevőjétől fosztja meg az embert, a lelki összetevőtől, mind pedig a közömbösség és a fogyasztói szemlélet szülte megoldásokkal szemben, amelyek különböző ürüggyel arról igyekeznek meggyőzni az embert, hogy független Istentől és minden törvénytől”1174. Ez a hagyomány nem leértékelni kívánja a társadalmi kommunikáció eszközeit, hanem a szolgálatára kíván lenni: „Az Egyház bölcsességi kultúrája képes megoltalmazni a tájékoztatási eszközök információs kultúráját attól, hogy az tények lélektelen felhalmozásává váljon.”1175 561. A világi híveknek a média világát a szolidaritás lehetséges és befolyásos eszközéként kell számon tartaniuk: „A szolidaritás az igaz és helytálló tájékoztatás és olyan eszmék szabad áramlásának eredményeként jelenik meg, amelyek kedveznek mások megismerésének és tiszteletének.”1176 Nem ez lesz a helyzet, ha a tömegtájékoztatás eszközeit arra használják, hogy olyan gazdasági rendszereket építsenek fel és védelmezzenek, amelyek a nyerészkedést és a kapzsiságot szolgálják. A nagyobb igazságtalanságokra tekintettel az a döntés, hogy az emberi szenvedés néhány szempontját teljes egészében semmibe vegyék, tűrhetetlen.1177 A kommunikáció struktúrái és politikája, valamint a technológiák birtoklása olyan tényezők, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy egyes emberek az információkban „gazdagok”, mások pedig „szegények” legyenek – egy olyan korban, amikor az információktól nemcsak a jólét, hanem még a túlélés is függ. Ez esetben a társadalmi kommunikáció eszközei azoknak az igazságtalanságoknak és egyenlőtlenségeknek a társtetteseivé lesznek, amelyek a szenvedéseket előidézik. A kommunikációs és információs technológiáknak, fejlesztésüknek és felhasználásuknak hozzá kell járulniuk ahhoz, hogy ezeket az igazságtalanságokat és egyenlőtlenségeket felszámolják. 562. Nemcsak a hivatás gyakorlása jár együtt erkölcsi felelősséggel a társadalmi tájékoztatási eszközök világában: a haszonélvezőknek is vannak kötelességeik. Azok a kommunikációban dolgozók érdemelnek felelősségteljes publikumot, akik merik vállalni a saját felelősségüket. Akik a társadalmi kommunikáció eszközeit használják, első kötelességük az ítéletalkotás és a kiválasztás. A szülőknek, a családnak és az egyháznak világos és kikerülhetetlen felelőssége van itt. Mindenkire, aki a társadalmi kommunikáció különféle területein tevékeny, érvényesek Szent Pál nyomatékos és egyértelmű figyelmeztetései: „Hagyjátok el tehát a hazudozást, beszéljen mindenki őszintén embertársával, hiszen tagjai vagyunk egymásnak (…). Semmiféle rossz szó ne hagyja el ajkatokat, hanem csak olyan, amely alkalmas az épülésre, hogy mindenben javára váljék hallgatóitoknak” (Ef 4,24.29). A tömegkommunikációs eszközökkel szembeni fő erkölcsi követelmény a személy szolgálata, a szolidaritásra, az igazságosságra és a szeretetre alapozott emberi társadalom építése és az emberi életről, annak végső, Istenben kiteljesedő igazság terjesztése.1178 A hit világosságánál az emberi kommunikációt a Bábel tornyától a pünkösdi eseményig tartó útként értelmezzük; ez személyes és társadalmi törekvést is jelent, amely leküzdi az emberek közötti kommunikáció összeomlását (vö. Ter 11,4–8); a nyelvek adománya (vö. ApCsel 2,5–11) révén, amelyet a Fiú ereje által elküldött Szentlélek tesz lehetővé, aki megújítja az emberek közötti kommunikációt. 3. A gazdaság szolgálata 563. Tekintettel a jelenlegi gazdasági összefüggések sokrétűségére, a laikus híveket cselekvéseikben a társadalmi Tanítóhivatal alapelveinek kell vezérelniük. Ezeknek az alapelveknek a gazdaság világában ismerteknek és elfogadottaknak kell lenniük: ha azokat, mindenekelőtt az emberi személy központi jelentőségét lenézik, ez akadályozza a gazdasági tevékenység minőségi fejlődését.1179 A keresztények elkötelezettsége azokban a kulturális reflexiókban is megmutatkozik, amelyek célja mindenekelőtt a jelenlegi társadalmi-gazdasági modellek megítélése. A fejlődés kérdését kizárólag technikai kérdéssé redukálni annyit jelentene, hogy megfosztjuk azt valódi tartalmától, amely „az ember és a népek méltóságát érinti”.1180 564. A gazdaságtan kutatóinak, az e szektorban dolgozóknak és a politikai felelősöknek sürgősen újra kell gondolniuk a gazdaság kérdését, egyrészt az emberek milliárdjainak drámai mértékű anyagi szegénységét, másrészről azt a tényt tekintetbe véve, hogy „a mai gazdasági, társadalmi és kulturális struktúrák sokat küzdenek azért, hogy a valódi fejlődés követelményeinek megfeleljenek”.1181 A gazdasági hatékonyság kihívásainak nagyobb összhangban kell lenniük a politikai részesedés és a társadalmi igazságosság elveivel. Konkrétan ez azt jelenti, hogy a gazdasági, politikai és társadalmi függőségek hálózatát, amelyet a jelenlegi globalizációs folyamatok nagyon felerősítenek, szolidaritással kell összefogni.1182 Ebben a kiformálódó újragondolási folyamatban, amely arra hivatott, hogy hatással legyen a gazdasági valóság koncepcióira, értékesnek bizonyulnak a keresztény célkitűzésű egyesületek, amelyek a gazdaság területén lépnek fel: a munkás-, a vállalkozói és a gazdasági szövetségek. 4. A politika szolgálata 565. A világi hívők számára a politikai munka a másokért való szolgálat és a keresztény elkötelezettség minősítetten szükséges formája.1183 A szolgálat szellemétől áthatott törekvés a köz javára, az igazságosság gyakorlása különös figyelemmel a szegénység és a szenvedés helyzeteire, a földi valóságok autonómiájának elismerése, a szubszidiaritás elve, a párbeszéd és a megbékélés ösztönzése a szolidaritás alapján: ezek azok az alapvonalak, amelyek mentén a keresztény világi politikai tevékenysége tájékozódhat. Minden hívő arra hivatott, hogy mint a polgári jogok és kötelességek hordozója, ezeket az irányelveket elfogadja; azoknak pedig különösen is figyelembe kell venniük mindezt, akik a közélet sokrétű problémáinak intézésében helyi hatóságok vagy nemzeti és nemzetközi intézmények keretében közvetlenül és foglalkozásszerűen vállalnak feladatokat. 566. A társadalmi és politikai intézményekkel összefüggő feladatok iránti felelősség szigorú és világos elkötelezettséget követel, amely a politikai vitákhoz való gondolati hozzájárulásában, terveiben és gyakorlatában magától értetődővé kívánja tenni a társadalmi és politikai élet morális követelményeinek abszolút szükségszerűségét. Az erkölcsi dimenzió elégtelen mértékű figyelembevétele a közösségi élet, a társadalmi és politikai intézmények elembertelenedéséhez vezet és megszilárdítja a „bűn struktúráit”.1184 „Politikusként élni és cselekedni, s közben összhangban maradni a keresztény lelkiismerettel: ez nem jelenti, hogy engednénk a politikai munkától idegen szempontoknak vagy valamiféle konfesszionalizmusnak, hanem olyan önkifejezés, amellyel a keresztények saját szerves hozzájárulásukat adják, hiszen a politika révén jön létre egy igazságosabb és az emberi személy méltóságának jobban megfelelő rend.”1185 567. A világi hívek politikai elkötelezettségével összhangban a keresztényeknek különösen gondosan kell felkészülniük a hatalom gyakorlására, amit kötelesek vállalni, amennyiben a demokratikus szabályok betartásával polgártársaik bizalma révén kapnak rá megbízást. Tudniuk kell a demokrácia rendszerét védelmezni, mivel az „biztosítja a polgárok számára a politikai döntésekben való részvételt, és garantálja a kormányzottaknak, hogy maguk válasszák meg és ellenőrizzék vezetőiket, ott pedig, ahol az szükségesnek látszik, békés formában le is válthassák őket”,1186 azokat a titkos hatalmi csoportosulásokat pedig, amelyek a törvényes intézmények munkáját befolyásolni vagy aláásni akarják, vissza kell szorítaniuk. A hatalom gyakorlásának szolgáló jellegűnek kell lennie, mindig az erkölcsi törvény keretei között és a közjó szellemében kell végbemennie;1187 aki politikai tekintélyt gyakorol, annak minden polgár erejét ehhez mint egyedüli célhoz kell kapcsolnia, de nem teheti ezt önkényes módon, hanem csak a szabadság által ihletett erkölcsiségből merítve erőt. 568. A világi hívők arra is hivatottak, hogy konkrét politikai helyzetekben megtegyék a reálisan megtehető lépéseket annak érdekében, hogy a társadalmi élet erkölcsi elveit és értékeit átültessék a gyakorlatba. Ez a személyes és közösségi ítéletalkotás olyan módszerét követeli,1188 amely néhány lényeges pontból indul ki. Ilyen a helyzet ismerete és elemzése a társadalomtudományok segítségével, alkalmas eszközök révén; a valóság szisztematikus átgondolása az evangélium örök üzenetének és az Egyház társadalmi tanításának a fényénél; azoknak a választási lehetőségeknek a megismerése, amelyek a pillanatnyi helyzet pozitív kibontakozását érhetik el. A valóság figyelmes, mélyreható értelmezéséből kiindulva születhetnek konkrét és hatékony gyakorlati döntések; ám nem szabad ezeknek valamiféle abszolút értéket tulajdonítani, mivel egyetlen problémának sincsen egyetlen meghatározott megoldása, hiszen „a hit sohasem kívánta meg, hogy merev sémákkal kényszerítse ki a társadalompolitikai tartalmakat. Az ember mindig tudatában volt annak, hogy a történelem, amelyben él, tökéletlen helyzeteket és gyakran hirtelen változásokat hoz magával”.1189 569. Példaértékű helyzetet teremtett az ítélőerő alkalmazására a demokratikus rendszer mai működésmódja, amelyet ma sokan agnosztikus vagy relativista nézőpontból szemlélnek, és ez oda vezetett, hogy az igazságot a többség által meghatározott és a mindenkori politikai egyensúly által létrehozott eredménynek tekintik.1190 Ebben a szituációban különösen sokat nyom a latba az ítéletalkotás felelőssége olyan területeken, mint az információk tárgyilagossága és helyessége, a legszegényebbek életére kihatással lévő tudományos kutatások és gazdasági döntések, valamint olyan alapvető és sérthetetlen erkölcsi követelmények esetében, mint az élet szentsége, a házasság felbonthatatlansága, az egy férfi és egy nő házasságán alapuló család erősítése. Ebben a helyzetben néhány alapvető elv szolgálhat segítségül. Ilyen a törvényi rend és az erkölcsi rend megkülönböztetése, s egyszersmind kapcsolatuk; ragaszkodás a saját identitáshoz, egyszersmind a mindenkivel való párbeszéd készsége; annak a szükségszerűsége, hogy a keresztény ítéleteiben és társadalmi elkötelezettségében kötődjön hármas és oszthatatlan ragaszkodással a természeti értékekhez – azaz ismerje el a véges valóságok jogszerű autonómiáját; az erkölcsi értékekhez – tehát támogassa a minden társadalmi és politikai problémában bennfoglalt erkölcsi dimenzió tudatosítását; és a természetfeletti értékekhez, vagyis teljesítse feladatát Jézus Krisztus evangéliumának szellemében. 570. Ha azokon a területeken és azokban a helyzetekben, amelyek alapvető erkölcsi követelményekre figyelmeztetnek, olyan törvényi és politikai döntéseket javasolnak és hoznak meg, amelyek ellentmondanak a keresztény elveknek és értékeknek, az Egyház azt tanítja, „hogy a megalapozott keresztény öntudat nem engedi meg olyan politikai program vagy törvényjavaslat támogatását, amelynek tartalma ellentétes a hit és az erkölcs alapvető tételeivel”.1191 Abban az esetben, ha lehetetlen volna ilyen politikai program keresztülvitelét elkerülni, az érintett törvényt megakadályozni vagy hatályon kívül helyezni, akkor megengedett és lehetséges egy képviselő számára – akinek személyes és feltétlen ellenkezése ebben a dologban nyilvánvaló és mindenki által ismert –, hogy olyan javaslatot támogasson, amely arra szolgál, hogy a szóban forgó programok és törvények által okozott károkat korlátozza, negatív következményeit a kultúra és a közerkölcs területén csökkentse. Példaértékű ebből a szempontból a terhességmegszakítással kapcsolatos törvénykezés esete.1192 Az ilyesmiben érintett képviselők szavazatát semmi esetre sem szabad egy igazságtalan törvénnyel való egyetértésként felfogni, hanem csupán mint olyan hozzájárulást elfogadni, ami a törvényi rendelkezés negatív következményeit akarja csökkenteni, de azért annak kell felelősséget kell vállalnia, aki hatályba helyezte. Szem előtt kell tartani, hogy a keresztény bizonyságtétel, tekintettel azokra a sokrétű helyzetekre, amelyekben alapvető és sérthetetlen erkölcsi követeléseket tesznek kockára, mint elengedhetetlen kötelezettség tekinthető, amely még az élet feláldozásához, mártíromsághoz is vezethet a szeretet és az emberi méltóság nevében.1193 Húsz évszázad története, a jelenlegié is gazdag a keresztény igazság vértanúiban, a hit, a remény és az evangéliumi szeretet tanúságtevőiben. A vértanúság azok személyes Krisztusra való ráhagyatkozásának bizonyságtétele, akik ennek legfennköltebb kifejezését saját vérük kiontásával adják, az evangéliumi tanítás szellemében: „Ha a búzaszem (…) a földbe hull és elhal, (…) gazdag termést hoz” (Jn 12,24). 571. A katolikusok politikai elkötelezettségét gyakran a „laicitásnak”, világiságnak, tehát a politikai és vallási szféra közötti megkülönböztetésnek feleltetik meg.1194 Ez a megkülönböztetés „az Egyház által elfogadott és elismert érték, amely a civilizáció vívmányai közé tartozik”.1195 A katolikus erkölcstan azonban kategorikusan kizárja az olyan szemléletet, amely a laicitást az erkölcsi törvénytől való függetlenségként értelmezi: „a laicitás ugyanis elsősorban a társadalomban élő ember természetes megismeréséből származó igazságok elismerését jelenti – függetlenül attól, hogy ezeket az igazságokat egyúttal bizonyos vallások is tanítják –, mivel egy igazság van”.1196 Az igazság őszinte keresése és azoknak az erkölcsi igazságoknak, amelyek a társadalom életét érintik – az igazságosságnak, a szabadságnak, az élet és a személy egyéb jogai megbecsülésének – az erősítése és védelme a társadalmi és politikai közösség valamennyi tagjának joga és kötelessége. Amikor az egyházi Tanítóhivatal állást foglal a társadalmi és politikai élet kérdéseiről, ez nem mond ellent a helyesen felfogott laicitás követelményének, mivel az Egyház nem akar „politikai hatalmat gyakorolni, s nem akarja a katolikusoknak a politikához kapcsolódó kérdésekről alkotott szabad véleménynyilvánítását korlátozni. Szeretné azonban, sajátos feladatának megfelelően, a hívők lelkiismeretét nevelni és megvilágosítani, mégpedig legelőször azokét, akik részt vesznek a politikai életben, annak érdekében, hogy cselekedeteik mindig a személy és a közjó átfogó előmozdítását szolgálják. Az Egyház társadalmi tanítása nem beavatkozás az egyes országok kormányzásába, a világi hívők részéről viszont megkívánja a lelkiismeret morális koherenciáját, lévén a lelkiismeret egységes és oszthatatlan valami.”1197 572. A laicitás elve magába foglalja minden vallási felekezetnek az állam részéről történő elismerését is, „amely biztosítja a vallási közösségek istentiszteleti, lelkiségi, kulturális és karitatív tevékenységének szabad gyakorlását. Egy pluralista társadalomban a laicitás a különféle lelki hagyományok és a nemzetek közötti kommunikáció helye.”1198 Sajnálatos módon létezik még mindig a demokratikus társadalmi formák között is a türelmetlen laicizmus megnyilvánulása, amely a hit politikai és kulturális jelentőségét minden formájában megkérdőjelezi, és keresi a módját annak, hogy a keresztények társadalmi-politikai elkötelezettségét rossz hírbe hozza, amiért elismerik az Egyház által tanított igazságokat, és engedelmeskednek annak az erkölcsi kötelességnek, hogy lelkiismeretükkel összhangban cselekedjenek. Egyesek még tovább mennek, és még radikálisabb módon, egyenesen a természetes erkölcs létezését tagadják. Ezt a tagadást, amely az erkölcsi anarchia állapotát vetíti előre és annak nyilvánvaló következményét, az erősebb jogának a gyengébbel szembeni érvényesítését, a valódi pluralizmus semmilyen formában sem fogadhatja el, mert magát az emberi együttélés alapját ássa alá. A dolgok jelen állását látva, „a kereszténység marginalizációja nem segítené a társadalom jövőjét és a népek közötti egyetértést, hanem éppen veszélyeztetné a civilizáció szellemi és kulturális alapjait”.1199 573. Van még egy olyan terület, ahol a világi hívők ítélőképessége különösképpen kívánatos: ez a politikai eszközök megválasztása, tehát a csatlakozás kérdése valamely politikai párthoz vagy a politikai részvétel egyéb kifejezési formájához. Olyan döntést kell hozni, amely összefér a keresztény értékekkel, a konkrét körülményeket is figyelembe véve. A döntésnek minden esetben, bárhogyan alakul, a szeretetben kell gyökereznie és a közjó megvalósítására törekednie.1200 A keresztény hit kívánalmai egyetlen politikai álláspont keretei között aligha lesznek megtalálhatók; azt feltételezni, hogy egyetlen párt vagy politikai tábor maradéktalanul betöltené a keresztény hit és élet elvárásait, veszedelmes félreértéshez vezet. A keresztény olyan pártot nem találhat, amely teljes egészében megfelelne a hitéből és egyházhoz tartozásából fakadó erkölcsi elvárásoknak. Ezért a valamely politikai táborhoz tartozás sohasem lehet ideologikus, hanem mindig kritikainak kell lennie, miáltal a pártot és annak politikai programját arra ösztönzi, hogy egyre nagyobb figyelmet szenteljen annak a valódi közjónak a megvalósítására, amelyhez az ember lelki célja is hozzátartozik.1201 574. A különböztetés egyrészről a hit elvárásai és társadalompolitikai kívánalmai, másrészről az egyes keresztények, valamint a keresztény közösségek választásai mint olyanok között oda vezet, hogy a valamely politikai párthoz vagy irányzathoz csatlakozás – amit személyes döntésnek kell tekinteni – legitim lépés, ha az adott párt vagy irányzat, legalábbis kereteiben nem összeegyeztethetetlen a keresztény hittel és értékekkel.1202 A pártok, a hozzájuk való csatlakozás, illetve azoknak a személyeknek a megválasztása, amelyekre és akikre a közéletben bízni óhajtjuk magunkat, minden ember lelkiismeretének felelőssége, ám mégsem lehet kizárólag egyéni döntés: „A keresztény közösségekre tartozik, hogy országuk helyzetét a valóságnak megfelelően elemezzék, az evangélium változtathatatlan szavainak fényénél megvilágítsák, és az Egyház társadalmi tanításából merítve határozzák meg a döntés szempontjait, a cselekvés irányait.”1203 Minden esetben érvényes, hogy „senkinek sem szabad az Egyház tekintélyét a maga véleményének a támogatására kisajátítani”.1204 Éppen ellenkezőleg a hívek „őszinte párbeszéd útján iparkodjanak magukat megértetni másokkal, a kölcsönös szeretetet gyakorolva és mindenekelőtt a közjóval törődve”.1205
BEFEJEZÉS A SZERETET CIVILIZÁCIÓJÁÉRT
a) Ahogyan az Egyház a ma emberének segít 575. A mai társadalom világszerte új vágyat érez és él meg az értelem iránt: „Mert az ember mindig is arra vágyik, legalábbis homályosan, hogy tudja, mi az értelme életének, tevékenységének és halálának.”1206 Meddőnek bizonyulnak azok a kísérletek, amelyek a jövő megtervezése iránti igénynek próbálnak megfelelni az egyre összetettebb és kölcsönös függést eredményező nemzetközi kapcsolatok új hálózatában, amelyeket azonban egyre kevésbé a rend és a béke határoz meg. Úgy tűnik, a személy életét és halálát egyedül a tudományos és műszaki haladás kezébe teszik le, amely gyorsabban zajlik, mint ahogy az ember annak egymással szembenálló árát, illetve hasznát mérlegelni tudná. Másrészről, mint számos jelenség mutatja, az emberek „a gazdag országokban (…) egyre inkább megtapasztalják, hogy semmilyen külső jólét sem képes a boldogság iránti éhséget csillapítani: ez eloszlatja a földön végtelenül tartó boldog és gondtalan élet ábrándképét. Egyidejűleg erősödik az emberi személy méltóságának, a személyi jogok sérthetetlenségének és egyetemességének a tudata és azzal együtt a törekvés az igazságosabb és az emberi méltóságnak megfelelőbb kapcsolatokra.”1207 576. Az ezen emberi kaland céljára és értelmére vonatkozó alapkérdésre az Egyház Krisztus evangéliumának kinyilatkoztatásával felel, úgy, hogy az emberi személy méltóságát kimenti a vélekedések hullámzásaiból, és olyan módon garantálja az ember szabadságát, ahogyan azt semmilyen emberi törvény nem tehetné. A II. Vatikáni Zsinat világossá tette, miben áll az Egyház küldetése a mai világban: segíteni minden embernek, hogy Istenben megismerhesse létének végső értelmét. Az Egyház tudatában van annak, „hogy Isten, akinek ő maga is szolgál, az egyedüli felelet az emberi szív legmélyebb vágyaira, mert ez a szív földi táplálékkal sohasem képes jóllakni”.1208 Csak Isten, aki az embert saját képmására alkotta és megváltotta a bűntől, Isten tud emberré lett Fiának kinyilatkoztatása által teljesen kielégítő feleletet adni a legalapvetőbb emberi kérdésre. Az evangélium ugyanis „terjeszti és hirdeti Isten gyermekeinek szabadságát, minden változatában elutasítja a szolgaságot, amely végső soron a bűnből származik, elismeri a lelkiismeret méltóságát és döntési szabadságát, lankadatlanul figyelmeztet arra, hogy minden emberi tehetséget Isten szolgálatára és az ember javára kell kamatoztatni, végül pedig mindenkit mindenkinek a szeretetébe ajánl”.1209 b) Újrakezdés a Krisztusban való hitben 577. Az Istenben és Jézus Krisztusban való hit megvilágítja azokat az erkölcsi alapelveket, amelyek „minden stabilitás és nyugalom, minden külső vagy belső, magán- vagy közrend egyedüli és sérthetetlen alapjai, amelyek egyedül képesek az államok jólétét megteremteni és megőrizni”.1210A társadalmi életnek az isteni tervhez kell kötődnie: „A teológiai dimenzió tehát nélkülözhetetlen az emberi együttélés jelenlegi problémáinak megértéséhez és megoldásához.”1211 A kizsákmányolás és a társadalmi igazságtalanság súlyos formáival szemben „egyre terjed és erősödik a radikális személyes és társadalmi megújulás igénye, amely egyedül képes arra, hogy biztosítsa az igazságosságot, a szolidaritást, a tisztességet és az áttekinthetőséget. Kétségtelenül hosszú és fáradságos utat kell bejárni, sok és nagy erőfeszítést kell tenni, hogy ez a megújulás megtörténjen, mert sok és súlyos ok gerjeszti és táplálja a mai világban jelen lévő igazságtalan helyzeteket. De, amint a történelem és az egyéni tapasztalat tanítja, nem nehéz megtalálni ezen helyzetek alapjában a sajátos ’kulturális’ – azaz meghatározott világnézetekhez, társadalom- és emberfelfogásokhoz kötődő – okokat. Valójában a kulturális kérdés középpontjában az erkölcsi érzék áll, amely a maga részéről a vallási érzékben gyökerezik és abban teljesedik ki.”212 A társadalmi kérdésre is tekintettel nem szabad elfogadni egy olyan naiv szemléletet, amely mintegy varázsige lenne korunk nagy kihívásai ellen. Nem, minket nem valami varázsige fog megmenteni, hanem egy Személy, s a belőle fakadó bizonyosság: Veletek vagyok! Nem ,új programot’ kell kitalálnunk. A program már megvan, és ugyanaz, mint eddig, az evangélium és az élő hagyomány öröksége. Ez végső soron Krisztusban összpontosul, őt kell megismernünk, szeretnünk, követnünk, hogy benne részesei lehessünk a Szentháromság életének, s hogy vele együtt átalakíthassuk a történelmet, míg be nem teljesedik a Mennyei Jeruzsálemben.1213 c) Szilárd reménység 578. Az Egyház azt tanítja, hogy Isten reális lehetőséget kínál az embernek a rossz leküzdésére és a jó elérésére. Az Úr megváltotta az embert, „nagy árat” fizetve érte (1Kor 6,20). A keresztények világban való elkötelezettségének célja és alapja ebből a bizonyosságból adódik, ez ébreszt reményt, hogy bár az emberiség történetét a bűn mélységesen megjelöli, az isteni ígéret biztosítja, hogy a világ nem marad magába zárva, hanem nyitott Isten Országa irányába. Az Egyház ismeri „a törvénytiprás titokzatos erejét” (2Tessz 2,7) és annak a hatását, de tudja azt is, hogy „az emberi személyben elegendő érték és energia van, és az ember maga alapvetően ’nagy jó’ (vö. Ter 1,31), mert Isten képmása, mert Krisztus megváltó működésének hatása alatt áll, aki ’minden emberrel eggyé lett’, és mert a Szentlélek hatékony működése ’betölti a földet’ (Bölcs 1,7)”.1214 579. A keresztény reménység nagy lendületet ad ennek az elkötelezettségnek társadalmi területen, mert az embereket bizalommal tölti el aziránt, hogy egy jobb világot alkossanak, akkor is, ha másrészről tudatában vannak annak, hogy ez nem lehet a „földi paradicsom”.1215A keresztények, és különösképpen a világiak hivatása úgy élni, „hogy az evangélium ereje a mindennapi életben, a családban és a társadalomban megnyilvánuljon. Az ígéret fiainak bizonyulnak, ha erősek a hitben és a reményben, jól felhasználják a jelen pillanatot (vö. Ef 5,16; Kol 4,5), és türelmesen várják az eljövendő dicsőséget (vö. Róm 8,25). Ezt a reményt pedig ne zárják magukba, hanem folyamatos megtéréssel és küzdve ’ennek a sötét világnak kormányzói, a gonoszság szellemei ellen’ (Ef 6,12) a világi élet struktúráin keresztül is fejezzék azt ki.”1216 Az ilyen vallási indítékok nem feltétlenül közösek, de a belőlük fakadó erkölcsi meggyőződés az a pont, amelyben a keresztények és minden jóakaratú ember találkozik egymással. d) A „szeretet civilizációjának” felépítése 580. A társadalmi tanítás közvetlen célja abban rejlik, hogy mindazokat az elveket és értékeket felmutassa, amelyek alapján emberhez méltó társadalmat lehet felépíteni. Ezek közül az alapelvek közül a szolidaritás bizonyos értelemben átfogja az összes többit, „a politikai és társadalmi rendről vallott keresztény felfogás egyik alappillérének tekintendő”.1217 Ezt az elvet a szeretet meghatározó szerepe világítja meg, amely „Krisztus tanítványainak ismertetőjegye” (vö. Jn 13,35).1218 Jézus „arra tanít minket (…), hogy az emberi tökéletesedésnek, és ezért a világ átalakításának is alapelve a szeretet új törvénye” (vö. Mt 22,40; Jn 15,12; Kol 3,14; Jak 2,8).1219 A személy viselkedése akkor teljes értelemben emberi, ha szeretetből táplálkozik, szeretetet ad és szeretetre irányul. Ez az igazság társadalmi területen is érvényes: a keresztényeknek mély meggyőződéssel kell hitet tenniük róla, és életükkel kell tudniuk megmutatni, hogy a szeretet az egyetlen erő (vö. 1Kor 12,31–14,1), amely a személyt és a társadalmat tökéletességre és a történelmet jóra képes vezetni. 581. A szeretetnek jelenvalónak kell lennie a társadalmi viszonyokban, és azok egészét át kell hatnia:1220 Mindenekelőtt azoknak, akiknek az a kötelessége, hogy a népek boldogulásáról gondoskodjanak, kell „törekedniük önmagukban megőrizni, másokban éleszteni – magas és alacsony rangúakban egyaránt – az erények királynőjét, a szeretetet. Mert az áhított megoldást leginkább a szeretet bőséges kiáradásától várhatjuk, annak a keresztény szeretetnek a kiáradásától, amely az evangélium minden mást magába foglaló törvénye, amely a mások javáért mindig kész feláldozni magát, amely a világ magabízása és féktelen önszeretete ellen a legbiztosabb ellenszer.”1221 Ennek a szeretetnek, amelyet „társadalmi szeretetnek”1222 vagy „politikai szeretetnek”1223 lehet nevezni, ki kell terjednie a teljes emberiségre.1224 A „társadalmi szeretet”1225 az egoizmus és individualizmus ellentéte; anélkül hogy a társadalmi életet abszolutizálnánk – ahogy egy kizárólag szociológiai megközelítésmód esetében történni szokott –, nem lehet megfeledkezni arról, hogy a személy átfogó fejlődése és a társadalmi növekedés kölcsönösen feltételezik egymást. Ezért az egoizmus a rendezett társadalom legrombolóbb ellenfele: a történelem megmutatja, hogy a szívek micsoda pusztulása következik akkor, ha az ember nem képes elismerni más értékeket és más valóságot, mint az anyagi javak világát; az anyagiak megszállott hajhászása gátolja és megfojtja az adakozás képességét. 582. A társadalom emberibbé, az emberi személy méltóságteljesebbé tétele érdekében a társadalmi életben a szeretet szerepét politikai, gazdasági és kulturális szinten újra kell értékelni és a cselekvés legfontosabb normájává kell emelni. Ha az igazságosság önmagában arra alkalmas, hogy „az emberek között kölcsönös csere alapján és a méltányosság szerint ítélve osszon el anyagi javakat, akkor a szeretet, és csak a szeretet (minden olyan szeretet is, amelyet ’irgalomnak’ nevezünk) képes arra, hogy az embereknek visszaadja önmagukat”.1226 Az emberi viszonyokat nem lehet egyszerűen csak igazságossággal szabályozni: „A keresztény tudja, hogy a szeretet az az ok, amiért maga Isten kapcsolatra lép az emberrel, és amit maga is vár tőle feleletként. Ezért a szeretet a legmagasabb rendű és legnemesebb kapcsolati forma az emberek között is, amelynek az emberi élet valamennyi területét be kell töltenie, s ki kell terjednie a nemzetközi rendre is. Csak olyan emberiség örülhet a valódi és tartós békének, amelyet a ’szeretet civilizációja’ ural.”1227 Ebből adódóan ajánlja a Tanítóhivatal nyomatékosan a szolidaritást, hiszen ez képes biztosítani a közjót, a személy átfogó fejlődését segítve. A szeretet „a felebarátot mint önmagunkat engedi megérteni”.1228 583. Csak a szeretet tudja az embert teljesen átalakítani.1229 Ez az átalakulás nem jelenti, hogy az e világi dimenzió feloldódna valamiféle
testetlen spiritualitásban.1230 Önmagát csapja be, aki azt hiszi, a szeretetet mint természetfeletti erényt meg
lehet közelíteni a neki megfelelő természetes alap figyelembevétele nélkül,
melyhez az igazságosság kötelmei is hozzátartoznak: „A szeretet a legnagyobb
társadalmi parancs. Tiszteletben tartatja mások és saját magunk jogait.
Megkívánja az igazságos cselekvést, amire egyedül a szeretet tesz alkalmassá.
Olyan életet sugall, amely adni akar önmagából, mert ’Aki meg akarja menteni az
életét, elveszíti azt, de aki elveszíti, megmenti azt’ (Lk 17,33).”1231 A szeretet nem merül ki az emberi kapcsolatok és társadalmi viszonyok pusztán e
világi dimenziójában, mert teljes hatékonysága isteni adomány mivoltából
származik: „Életem estéjén üres kézzel jelenek meg előtted, mert nem kérem,
Uram, hogy számon tartsd tetteimet. A mi semminemű igazságosságunk sem hibátlan
a Te szemedben. Így hát a Te igazságosságodba akarok öltözni, a Te
szeretetedből szeretném megkapni azt, hogy örökre bírhassalak Téged.”1232
Az idézett művek Magyar kiadásainak jegyzéke*
– Biblia. Ószövetségi és újszövetségi szentírás, Szent István Társulat,
Budapest: 1976.
* A fenti művekből származó idézeteket esetenként a Kompendium szövegösszefüggéseinek megfelelően módosítottuk. (A ford.)
Alapvető és magyarul hozzáférhető irodalom
– A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából 1962–2002.
(Szerk.: Kránitz M.), Szent István Társulat, Budapest: 2002. *** – Utz, L.–Galen, B. von: Die katholische Sozialdoktrin in ihrer
geschichtlichen Entfaltung. Eine Sammlung papstlicher Dokumente von 15.
Jahrhundert bis in der Gegenwart 1–4., Scientia Humana, Aachen: 1976.
1 Vö. II. János Pál, Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levél, 1: AAS 93 (2001) 266. 2 II. János Pál Redemptoris missio kezdetű körlevele, 11: AAS 83 (1991) 260. 3 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2419. 4 II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 50–51: AAS 93 (2001) 303–304. 5 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 41: AAS 80 (1988) 571–572. 6 Vö. II. János Pál Ecclesia in America kezdetű apostoli buzdítása, 54: AAS 91 (1999) 790. 7 Vö. II. János Pál Ecclesia in America kezdetű apostoli buzdítása, 54: AAS 91 (1999) 790; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 24. 8 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 55: AAS 83 (1991) 860. 9 II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 15: AAS 81 (1989) 414. 10 II. Vatikáni Zsinat, Christus Dominus határozat, 12: AAS 58 (1966) 678. 11 II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 31: AAS 57 (1965) 37. 12 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 4: AAS 63 (1971) 403. 13 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 92: AAS 58 (1966) 1113–1114. 14 II. Vatikáni Zsinat, Dei verbum dogmatikai konstitúció, 2: AAS 58 (1966) 818. 15 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 3: AAS 58 (1966) 1026. 16 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 3: AAS 58 (1966) 1027 17 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 10: AAS 58 (1966) 1032. 18 II. János Pál, Discorso all’Udienza generale (1983. október 19.), 2: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, VI, 2 (1983) 815. 19 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 44: AAS 58 (1966) 1064. 20 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 3: AAS 58 (1966) 1026. 21 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 1: AAS 57 (1965) 5. 22 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 30: AAS 58 (1966) 1050. 23 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1789; 1970; 2510. 24 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2062. 25 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2070. 26 II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 97: AAS 85 (1993) 1209. 27 A törvényt a Kiv 23, MTörv 15 és Lev 25 írja le. 28 Vö. II. János Pál Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levele, 13: AAS 87 (1995) 14. 29 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 13: AAS 58 (1966) 1035. 30 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dei verbum dogmatikai konstitúció, 4: AAS 58 (1966) 819. 31 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 10: AAS 58 (1966) 1033. 32 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 9: AAS 57 (1965) 12–14. 33 II. János Pál Mulieris dignitatem kezdetű apostoli levele, 7: AAS 80 (1988) 1666. 34 II. János Pál Mulieris dignitatem kezdetű apostoli levele, 7: AAS 80 (1988) 1665–1666. 35 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 40: AAS 80 (1988) 569. 36 II. János Pál Mulieris dignitatem kezdetű apostoli levele, 7: AAS 80 (1988) 1664. 37 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 24: AAS 58 (1966) 1045. 38 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 12: AAS 58 (1966) 1034. 39 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22: AAS 58 (1966) 1043. 40 II. Vatikáni Zsinat, Dei verbum dogmatikai konstitúció, 5: AAS 58 (1966) 819. 41 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22: AAS 58 (1966) 1043. 42 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22: AAS 58 (1966) 1043. 43 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1888. 44 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 38: AAS 80 (1988) 565–566. 45 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 28: AAS 58 (1966) 1048. 46 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1889. 47 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 37: AAS 58 (1966) 1055. 48 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 36: AAS 58 (1966) 1054; vö. uo. Apostolicam actuositatem határozat, 7: AAS 58 (1966) 843–844. 49 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 36: AAS 58 (1966) 1054. 50 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2244. 51 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dei verbum dogmatikai konstitúció, 2: AAS 58 (1966) 818. 52 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 41: AAS 83 (1991) 844. 53 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 41: AAS 83 (1991) 844–845. 54 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 76: AAS 58 (1966) 1099. 55 II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 1: AAS 57 (1965) 5. 56 II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 5: AAS 57 (1965) 8. 57 II. János Pál Redemptoris missio kezdetű körlevele, 20: AAS 83 (1991) 267. 58 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 76: AAS 58 (1966) 1099; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2245. 59 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 76: AAS 58 (1966) 1099. 60 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 40: AAS 58 (1966) 1058. 61 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2244. 62 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 40: AAS 58 (1966) 1058. 63 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 11: AAS 58 (1966) 1033. 64 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 37: AAS 63 (1971) 426–427. 65 Vö. II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevele, 11: AAS 71 (1979) 276: „Az Egyházatyák méltán csodálták a különféle vallásokban az egyetlen igazságnak képeit, mint az ’Ige magvait’, amelyek mind tanúskodnak az ember forró vágyakozásáról, amellyel minden ember – jóllehet különféle utakon – egyetlen cél felé tör.” 66 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 38: AAS 58 (1966) 1055–1056. 67 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 39: AAS 58 (1966) 1057. 68 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 39: AAS 58 (1966) 1057. 69 Vö. II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevele, 13: AAS 71 (1979) 283–284. 70 Vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 16–28: AAS 93 (2001) 276–285. 71 II. János Pál Redemptoris Mater kezdetű körlevele, 37: AAS 79 (1987) 410. 72 Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 97: AAS 79 (1987) 597. 73 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 1: AAS 58 (1966) 1025–1026. 74 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 40: AAS 58 (1966) 1057–1059; II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 53–54: AAS 83 (1991) 859–860; uő., Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevél, 1: AAS 80 (1988) 513–514. 75 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 32: AAS 58 (1966) 1051. 76 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 54: AAS 83 (1991) 859. 77 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 13: AAS 59 (1967) 263. 78 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 40: AAS 58 (1966) 1057–1059. 79 II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevele, 14: AAS 71 (1979) 284. 80 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2419. 81 Vö. II. János Pál, Omelia della messa pentecoste nel I centenario della „Rerum novarum” (1991. május 19.): AAS 84 (1992) 282. 82 Vö. VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása, 9. 30: AAS 68 (1976) 10–11. 25–26; II. János Pál, Discorso alla Terza Conferenza Generale dell’Episcopato Latino-Americano, Puebla (1979. január 28.), III/4–7: AAS 71 (1979) 199–204; Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 63–64. 80: AAS 79 (1987) 581–582. 590–591. 83 II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevele, 8: AAS 71 (1979) 270. 84 II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 48: AAS 57 (1965) 53. 85 Vö. VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása, 29: AAS 68 (1976) 25. 86 VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása, 31: AAS 68 (1976) 26. 87 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 54: AAS 83 (1991) 860. 88 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 41: AAS 80 (1988) 570–572. 89 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 5: AAS 83 (1991) 799. 90 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 54: AAS 83 (1991) 860. 91 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2420. 82 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 42: AAS 58 (1966) 1060. 93 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 41: AAS 80 (1988) 570–572. 94 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 54: AAS 83 (1991) 860. 95 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat, 14: AAS 58 (1966) 940; II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 27. 64. 110: AAS 85 (1993) 1154–1155. 1183–1184. 1219–1220. 96 II. János Pál, Messaggio al Segretario generale delle Nazioni Unite in occasione del trentesimo anniversario della Dichiarazione Universale dei Diritti dell’uomo (1978. december 2.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, I (1978) 261. 97 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 5: AAS 83 (1991) 799. 98 Vö. VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása, 34: AAS 68 (1976) 28. 99 CIC, 747. kánon, 2. §. 100 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 3: AAS 73 (1981) 583–584. 101 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 41: AAS 80 (1988) 571. 102 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 41: AAS 80 (1988) 571. 103 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 41: AAS 80 (1988) 572. 104 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 59: AAS 83 (1991) 864–865. 105 Vö. II. János Pál Fides et ratio kezdetű körlevele: AAS 91 (1999) 5–88. 106 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat, 14: AAS 58 (1966) 940. 107 Vö. II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 13. 50. 79: AAS 85 (1993) 1143–1144. 1173–1174. 1197. 108 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 59: AAS 83 (1991) 864. 109 Jelentős e tekintetben a Pápai Társadalomtudományi Akadémia intézménye; az alapításáról szóló Motu proprióban a következőket olvassuk: „A társadalomtudományok kutatásai jelentősen hozzájárulhatnak az emberi kapcsolatok jobbátételéhez, amint azt az együttélés különböző területeinek fejlődése mutatja, elsősorban e század folyamán, amely immár a végéhez közeledik. Ezért az Egyház, amely mindig az ember valódi javát szorgalmazza, növekvő érdeklődéssel fordult a kutatások ezen területe felé, hogy konkrét eligazítást nyerjen tanítói feladata teljesítéséhez.”: II. János Pál, Socialium Scientiarum Motu proprio (1994. január 1.): AAS 86 (1994) 209. 110 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 54: AAS 83 (1991) 860. 111 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 59: AAS 83 (1991) 864. 112 II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 12: AAS 57 (1965) 16. 113 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2034. 114 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 3–5: AAS 63 (1971) 402–405. 115 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2037. 116 Vö. Hittani Kongregáció, Donum veritatis instrukció, 16–17. 23: AAS 82 (1990) 1557–1558. 1559–1560. 117 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 53: AAS 83 (1991) 859. 118 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 13: AAS 59 (1967) 264. 119 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 4: AAS 63 (1971) 403–404; II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 41: AAS 80 (1988) 570–572; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2423; Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 72: AAS 79 (1987) 586. 120 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 25: AAS 58 (1966) 1045–1046. 121 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 76: AAS 58 (1966) 1099–1100; XII. Piusz, Radiomessaggio per il 50o anniversario della „Rerum novarum”: AAS 33 (1941) 196–197. 122 Vö. XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 190; XII. Piusz, Radiomessaggio per il 50o anniversario della „Rerum novarum”: AAS 33 (1941) 196–197; II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 42: AAS 58 (1966) 1079; II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 41: AAS 80 (1988) 570–572; uő., Centesimus annus kezdetű körlevél, 53: AAS 83 (1991) 859; Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 72: AAS 79 (1987) 585–586. 123 II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevele, 14: AAS 71 (1979) 284; vö. uő., Discorso alla Terza Conferenza Generale dell’Episcopato Latino-Americano, Puebla (1979. január 28.), III/2: AAS 71 (1979) 199. 124 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 42: AAS 59 (1967) 278. 125 VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása, 9: AAS 68 (1976) 10. 126 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 42: AAS 59 (1967) 278. 127 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2039. 128 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2442. 129 Vö. II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 15: AAS 81 (1989) 413; II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 31: AAS 57 (1965) 37. 130 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 43: AAS 58 (1966) 1061–1064; VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 81: AAS 59 (1967) 296–297. 131 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 453. 132 XXIII. János Pacem in terris kezdetű enciklikájától kezdve ez a megszólítás jelen van minden szociális enciklika címzésében. 133 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 3: AAS 80 (1988) 515; XII. Piusz, Discorso ai partecipanti al Convegno dell’Azione Cattolica (1945. április 29.): Discorsi e radiomessaggi di Pio XII, VII, 37–38; II. János Pál, Discorso al Simposio internazionale „Dalla ’Rerum novarum’ alla ’Laborem exercens’: verso l’anno 2000” (1982. április 3.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, V, 1 (1982) 1095–1096. 134 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 3: AAS 80 (1988) 515. 135 Vö. Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 72: AAS 79 (1987) 585–586. 136 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 3: AAS 80 (1988) 515. 137 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 46: AAS 83 (1991) 850–851. 138 VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 42: AAS 63 (1971) 431. 139 Vö. XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 179; XII. Piusz, Radiomessaggio per il 50o anniversario della „Rerum novarum”: AAS 33 (1941) 197, amelyben „katolikus társadalmi tanításról” beszél; Menti nostrae kezdetű apostoli buzdítás, 1950. szeptember 23.: AAS 42 (1950) 657, ahol pedig „az Egyház társadalmi tanítása” kifejezést használja. XXIII. János megtartja az „Egyház társadalmi tanítása” kifejezést (Mater et magistra kezdetű körlevél: AAS 53 [1961] 453; Pacem in terris kezdetű körlevél: AAS 55 [1963] 300–301), máshol használt kifejezései: „keresztény társadalmi tanítás” (Mater et magistra kezdetű körlevél: AAS 53 [1961] 453), „katolikus társadalmi tanítás” (Mater et magistra kezdetű körlevél: AAS 53 [1961] 454). 140 Vö. XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 97–144. 141 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 3: AAS 73 (1981) 583–584; uő., Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevél, 1: AAS 80 (1988) 513–514. 142 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2421. 143 Vö. XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 97–144. 144 Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nelle formazione sacerdotale, 20, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 24. o. 145 Vö. XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 189; XII. Piusz, Radiomessaggio per il 50o anniversario della „Rerum novarum”: AAS 33 (1941) 198. 146 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 5: AAS 83 (1991) 799. 147 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 5: AAS 83 (1991) 799. 148 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 56: AAS 83 (1991) 862. 149 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 60: AAS 83 (1991) 865. 150 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 60: AAS 83 (1991) 865. 151 XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 143. Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 56: AAS 83 (1991) 862. 152 Vö. XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 177–228. 153 Vö. XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 186–189. 154 Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nelle formazione sacerdotale, 21, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 24. o. 155 Vö. XI. Piusz Non abbiamo bisogno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 285–312. 156 Hivatalos (német) szöveg: AAS 29 (1937) 145–167. Olasz szöveg: AAS 29 (1937) 168–188. 157 XI. Piusz, Discorso ai giornalisti belgi della radio (1938. szeptember 6.), in II. János Pál, Discorso ai dirigenti della „Anti-Defamation League of B’nai B’rith” (1984. március 22.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, VII, 1 (1984) 740–742. 158 Hivatalos (latin) szöveg: AAS 29 (1937) 65–106. Olasz szöveg: AAS 29 (1937) 107–138. 159 XI. Piusz Divini Redemptoris kezdetű körlevele: AAS 29 (1937) 130. 160 Vö. XII. Piusz, Radiomessaggi natalizi: éves üzenet a békéről és a nemzetközi rendről: 1939: AAS 32 (1940) 5–13; 1940: AAS 33 (1941) 5–14; 1941: AAS 34 (1942) 10–21; 1945: AAS 38 (1946) 15–25; 1946: AAS 39 (1947) 7–17; 1948: AAS 41 (1949) 8–16; 1950: AAS 43 (1951) 49–59; 1951: AAS 44 (1952) 5–15; 1954: AAS 47 (1955) 15–28; 1955: AAS 48 (1956) 26–41; a nemzetek belső rendjéről: 1942: AAS 35 (1943) 9–24; a demokráciáról: 1944: AAS 37 (1945) 10–23; a keresztény társadalom funkciójáról: 1944. szeptember 1.: AAS 36 (1944) 249–258; visszatérés Istenhez a nagylelkűségben és testvériségben: 1947: AAS 40 (1948) 8–16; a nagy visszatérés és megbocsátás évéről: 1949: AAS 42 (1950) 121–133; az ember elszemélytelenedéséről: 1952: AAS 45 (1953) 33–46; a műszaki fejlődés szerepéről és a népek békéjéről: 1953: AAS 6 (1954) 5–16. 161 Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nelle formazione sacerdotale, 21, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 25. o. 162 Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nelle formazione sacerdotale, 21, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 25. o. 163 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 267–269. 278–279. 291. 295–296. 164 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 401–464. 165 Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nelle formazione sacerdotale, 23, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 26. o. 166 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevél: AAS 53 (1961) 415–418. 167 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 257–304. 168 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele, címzés: AAS 55 (1963) 257. 169 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 301. 170 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 294. 171 Vö. Maurice Roy bíboros, Lettera a Paolo VI és Documento in occasione del 10o anniversario dell’enciclica „Pacem in terris”: L’Osservatore Romano, 1973. április 11., 3–6. o. 172 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció: AAS 58 (1966) 1025–1120. 173 Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nelle formazione sacerdotale, 24, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 27. o. 174 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 1: AAS 58 (1966) 1026. 175 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 40: AAS 58 (1966) 1058. 176 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 24: AAS 58 (1966) 1045. 177 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 25: AAS 58 (1966) 1045. 178 Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nelle formazione sacerdotale, 24, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 28–29. o. 179 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat: AAS 58 (1966) 929–946. 180 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 76–80: AAS 59 (1967) 294–296. 181 Vö. VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 59: AAS 59 (1967) 257–299. 182 Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nelle formazione sacerdotale, 25, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 29. o. 183 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 21: AAS 59 (1967) 267. 184 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 42: AAS 59 (1967) 278. 185 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 90: AAS 58 (1966) 1112. 186 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű körlevele: AAS 63 (1971) 401–441. 187 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele: AAS 73 (1981) 577–647. 188 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele: AAS 80 (1988) 513–586. 189 Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nelle formazione sacerdotale, 26, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 32. o. 190 Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nelle formazione sacerdotale, 26, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 32. o. 191 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 39: AAS 80 (1988) 568. 192 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele: AAS 83 (1991) 793–867. 193 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 10: AAS 83 (1991) 805. 194 Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nelle formazione sacerdotale, 27, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 33. o. 195 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 4: AAS 58 (1966) 1028. 196 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 1: AAS 80 (1988) 514; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2422. 197 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22: AAS 58 (1966) 1042. 198 Vö. II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevele, 14: AAS 71 (1979) 284. 199 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1931. 200 Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nella formazione sacerdotale, 35, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 39. o. 201 XII. Piusz Rádióüzenete, 1944. december 24., 5: AAS 37 (1945) 12. 202 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 11: AAS 83 (1991) 807. 203 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 453. 459. 204 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 357. 205 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 356. 358. 206 A Katolikus Egyház Katekizmusa, ez az első rész első szakasza első fejezetének címe; vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 12: AAS 58 (1966) 1034; II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 34: AAS 87 (1995) 440. 207 Vö. II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 35: AAS 87 (1995) 440–441; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1721. 208 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 12: AAS 58 (1966) 1034. 209 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 369. 210 II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 35: AAS 87 (1995) 440. 211 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2334. 212 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 371. 213 Vö. II. János Pál Gratissimam sane kezdetű levele a családokhoz, 6. 8. 14. 16. 19–20: AAS 86 (1994) 873–874. 876–878. 893–896. 899–903. 910–919. 214 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 50: AAS 58 (1966) 1070–1072. 215 Vö. II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 19: AAS 87 (1995) 421–422. 216 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2258. 217 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 27: AAS 58 (1966) 1047–1048; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2259–2261. 218 Vö. II. János Pál Fides et ratio kezdetű körlevelének prológusa: AAS 91 (1999) 5. 219 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 373. 220 Vö. II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 34: AAS 87 (1995) 438–440. 221 Szent Ágoston, Vallomások, 1, 1: PL 32, 661: „Te ébreszted föl bennünk magasztalásod örömét, mert magadért teremtettél bennünket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned.” 222 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1850. 223 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 404. 224 II. János Pál Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdítása, 2: AAS 77 (1985) 188; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1849. 225 II. János Pál Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdítása, 15: AAS 77 (1985) 212–213. 226 II. János Pál Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdítása, 16: AAS 77 (1985) 214. A szöveg további magyarázatot is ad: az elbukás törvényszerűségének, a bűn közösségének, amely által a bűn következtében elbukó ember mintegy „magával rántja” az Egyházat és valamilyen módon az egész világot, megfelel a felemelkedés törvényszerűsége a szentek közösségének mély és csodálatos misztériumában, amelynek köszönhetően minden felemelkedő ember egyszersmind felemeli magával a világot. 227 II. János Pál Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdítása, 16: AAS 77 (1985) 216. 228 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1869. 229 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 36: AAS 80 (1988) 561–563. 230 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 37: AAS 80 (1988) 563. 231 II. János Pál Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdítása, 10: AAS 77 (1985) 205. 232 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22: AAS 58 (1966) 1042. 233 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 26–39: AAS 63 (1971) 420–428. 234 XII. Piusz Summi Pontificatus kezdetű körlevele: AAS 31 (1939) 463. 235 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 13: AAS 83 (1991) 809. 236 VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 27: AAS 63 (1971) 421. 237 II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevele, 14: AAS 71 (1979) 284. 238 Vö. IV. Lateráni Zsinat, 1. fejezet: A katolikus hit: DS 800; I. Vatikáni Zsinat, Dei Filius dogmatikai konstitúció, 1. fejezet: Isten, minden dolgok teremtője: DS 3002; uo., 2. és 5. kánon: DS 3022. 239 II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 48: AAS 85 (1993) 1172. 240 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 14: AAS 58 (1966) 1035; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 364. 241 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 14: AAS 58 (1966) 1035. 242 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 14: AAS 58 (1966) 1036; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 363. 1703. 243 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 15: AAS 58 (1966) 1036. 244 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 365. 245 Aquinói Szent Tamás, Commentum in tertium librum Sententiarum, d. 27, q. 1, a. 4: „Ex utraque autem parte res immateriales infinitatem habent quodammodo, quia sunt quodammodo omnia, sive inquantum essentia rei immaterialis est exemplar et similitudo omnium, sicut in Deo accidit, sive quia habet similitudinem omnium vel actu vel potentia, sicut accidit in Angelis et animabus”. Vö. Summa theologiae, I, q. 75, a. 5: Editio Leonina 5, 201–203. 246 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26: AAS 58 (1966) 1046–1047. 247 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26: AAS 58 (1966) 1047. 248 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2235. 249 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 24: AAS 58 (1966) 1045; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 27. 356 és 358. 250 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1706. 251 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1705. 252 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 17: AAS 58 (1966) 1037; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1730–1732. 253 Vö. II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 34: AAS 85 (1993) 1160–1161; II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció 17: AAS 58 (1966) 1038. 254 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1733. 255 Vö. Nüsszai Szent Gergely, Mózes élete, 2, 2–3: PG 44, 327B–328B: „[Így] önmagunk atyja leszünk bizonyos értelemben (…), az erény vagy bűn értelmében formálódva.” 256 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 13: AAS 83 (1991) 809–810. 257 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1706. 258 II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 35: AAS 85 (1993) 1161–1162. 259 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1740. 260 Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 75: AAS 79 (1987) 587. 261 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1749–1756. 262 II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 86: AAS 85 (1993) 1201. 263 Vö. II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 44. 99: AAS 85 (1993) 1168–1169. 1210–1211. 264 II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 61: AAS 85 (1993) 1181–1182. 265 Vö. II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 50: AAS 85 (1993) 1173–1174. 266 Aquinói Szent Tamás, In duo praecepta caritatis et in decem Legis praecepta expositio, c. 1: „Nunc autem de scientia operandorum intendimus: ad quam tractandam quadruplex lex invenitur. Prima dicitur lex naturae; et haec nihil aliud est nisi lumen intellectus insitum nobis a Deo, per quod cognoscimus quid agendum et quid vitandum. Hoc lumen et hanc legem dedit Deus homini in creatione.” 267 Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, I–II, q. 91, a. 2, c: Ed Leon. 7. 154: „…partecipatio legis aeternae in rationali creatura lex naturalis dicitur.” 268 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1955. 269 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1956. 270 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1957. 271 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1958. 272 I. Vatikáni Zsinat, Dei Filius dogmatikai konstitúció, 2. fejezet: DS 3005; vö. XII. Piusz Humani generis kezdetű körlevele: AAS 42 (1950) 562. 273 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1960. 274 Vö. Szent Ágoston, Vallomások, 2, 4, 9: PL 32, 678: „Uram, törvényed bünteti a lopást. Beleírtad az ember szívébe is ezt a törvényt, és még a gonoszság sem törli ki soha onnét.” 275 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1959. 276 II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 51: AAS 85 (1993) 1175. 277 Vö. II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 19–20: AAS 87 (1995) 421–424. 278 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 13: AAS 58 (1966) 1034–1035. 279 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1741. 280 Vö. II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 87: AAS 85 (1993) 1202–1203. 281 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1934. 282 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 29: AAS 58 (1966) 1048–1049. 283 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 16: AAS 63 (1971) 413. 284 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 279–281; VI. Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite (1965. október 4.), 5: AAS 57 (1965) 881; II. János Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite per la celebrazione del 50o fondazione (1995. október 5.), 13: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVIII, 2 (1995) 739–741. 285 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció 84: AAS 58 (1966) 1107–1108. 286 Vö. VI. Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite (1965. október 4.), 5: AAS 57 (1965) 881; uő., Populorum progressio kezdetű körlevél, 43–44: AAS 59 (1967) 278–279. 287 II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 50: AAS 81 (1989) 489. 288 II. János Pál Mulieris dignitatem kezdetű apostoli levele, 11: AAS 80 (1988) 1678. 289 II. János Pál, Lettera alle donne, 8: AAS 87 (1995) 808. 290 II. János Pál, Angelus Domini (1995. július 9.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVIII, 2 (1995) 74; vö. Hittani Kongregáció, Lettera ai Vescovi della Chiesa Cattolica sulla collaborazione dell’uomo e della donna nella Chiesa e nel mondo, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2004. 291 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 22: AAS 73 (1981) 634. 292 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 22: AAS 73 (1981) 634. 293 II. János Pál, Messaggio al Simposio internazionale „Dignitŕ e diritti della persona con handicap mentale” (2004. január 5.): L’Osservatore Romano, 2004. január 9., 5. o. 294 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 12: AAS 58 (1966) 1034; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1879. 295 Vö. XII. Piusz Rádióüzenete, 1942. december 24., 6: AAS 35 (1943) 11–12; XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 264–265. 296 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1880. 297 Az ember természetes közösségi jellege azt is kifejezi, hogy a társadalom eredete nem valamiféle konvencionális „szerződés” vagy „egyezség”, hanem magából az emberi természetből következik; ez teszi lehetővé különböző társulások megvalósítását. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a társadalmi szerződés ideológiái hamis antropológia alapján állnak; következésképpen eredményei nem lehetnek – és valóban nem is voltak – megfelelőek a társadalom és a személy számára. A Tanítóhivatal az ilyen véleményeket elmarasztalta mint nyilvánvalóan képteleneket és teljességgel kárhozatosakat: vö. XIII. Leó Libertas praestantissimum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 8 (1889) 226–227. 298 Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 32: AAS 79 (1987) 567. 299 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 25: AAS 58 (1966) 1045–1046. 300 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 26: AAS 80 (1988) 544–547; II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 76: AAS 58 (1966) 1099–1100. 301 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1882. 302 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat, 1: AAS 58 (1966) 929–930. 303 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 41: AAS 58 (1966) 1059–1060; Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nella formazione sacerdotale, 32, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 36–37. o. 304 II. János Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite (1979. október 2.), 7: AAS 71 (1979) 1147–1148; II. János Pál számára a nyilatkozat „mindmáig az emberi lelkiismeret egyik legmagasabb rendű kifejezése korunkban”: Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite per la celebrazione del 50o fondazione (1995. október 5.), 2: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVIII, 2 (1995) 731–732. 305 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 27: AAS 58 (1966) 1047–1048; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1930. 306 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 259; II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22: AAS 58 (1966) 1079. 307 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 278–279. 308 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 259. 309 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 3: AAS 91 (1999) 379. 310 VI. Pál, Messaggio alla Conferenza internazionale sui diritti dell’uomo (1968. április 15.): AAS 60 (1968) 285. 311 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 3: AAS 91 (1999) 379. 312 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 3: AAS 91 (1999) 379. 313 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 2: AAS 90 (1999) 149. 314 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 259–264. 315 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26: AAS 58 (1966) 1046–1047. 316 Vö. VI. Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite (1965. október 4.), 10: AAS 57 (1965) 877–885; uő., Messaggio ai Vescovi riuniti per il Sinodo (1974. október 26.): AAS 66 (1974) 631–639. 317 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 47: AAS 83 (1991) 851–852; vö. uő., Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite (1979. október 2.), 13: AAS 71 (1979) 1152–1153. 318 Vö. II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 2: AAS 87 (1995) 402. 319 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 27: AAS 58 (1966) 1047–1048; II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 80: AAS 85 (1993) 1197–1198; uő., Evangelium vitae kezdetű körlevél, 728: AAS 87 (1995) 408–433. 320 II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat, 2: AAS 58 (1966) 930–931. 321 II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevele, 17: AAS 71 (1979) 300. 322 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 259–264; II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26: AAS 58 (1966) 1046–1047. 323 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 264. 324 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 264. 325 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 33: AAS 80 (1988) 557–559; uő., Centesimus annus kezdetű körlevél, 21: AAS 83 (1991) 818–819. 326 II. János Pál, Lett. Nel cinquantesimo anniversario dell’inizio della Seconda Guerra mondiale, 8: AAS 82 (1990) 56. 327 II. János Pál, Lett. Nel cinquantesimo anniversario dell’inizio della Seconda Guerra mondiale, 8: AAS 82 (1990) 56. 328 Vö. II. János Pál, Discorso al Corpo Diplomatico (1988. január 9.), 7–8: AAS 80 (1988) 1139. 329 II. János Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite per la celebrazione del 50o fondazione (1995. október 5.), 8: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVIII, 2 (1995) 736. 330 II. János Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite per la celebrazione del 50o fondazione (1995. október 5.), 8: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVIII, 2 (1995) 736–737. 331 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 47: AAS 83 (1991) 852. 332 Vö. II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevele, 17: AAS 71 (1979) 295–300. 333 VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 23: AAS 63 (1971) 418. 334 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 54: AAS 83 (1991) 859–860. 335 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 41: AAS 58 (1966) 1060. 336 Vö. II. János Pál, Discorso agli Officiali e Avvocati del Tribunale della Rota Romana (1979. február 17.), 4: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, II, 1 (1979) 413–414. 337 Vö. CIC, 208–223. kánonok. 338 Vö. Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, La Chiesa e i diritti dell’uomo, 70–90, Cittŕ del Vaticano 1975, 47–55. o. 339 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 41: AAS 80 (1988) 572. 340 VI. Pál Iustitiam et pacem kezdetű Motu propriója (1976. december 10.): AAS 68 (1976) 700. 341 Vö. Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nella formazione sacerdotale, 29–42, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 35–43. o. 342 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 453. 343 Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 72: AAS 79 (1987) 585. 344 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 1: AAS 80 (1988) 513–514. 345 Vö. Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nella formazione sacerdotale, 47, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 47. o. 346 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26: AAS 58 (1966) 1046; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1905–1912; XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 417–421; uő., Pacem in terris kezdetű körlevél: AAS 55 (1963) 272–273; VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 46: AAS 63 (1971) 433–435. 347 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1912. 348 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 272. 349 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1907. 350 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26: AAS 58 (1966) 1046–1047. 351 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 421. 352 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 417; VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 46: AAS 63 (1971) 433–435; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1913. 353 Aquinói Szent Tamás az ember „természetes hajlamainak” legmagasabb és legsajátosabb szintjére az „Istenről szóló igazság ismeretét” és a „társadalomban élést” helyezi (Summa theologiae, I–II, q. 94, a. 2, Ed. Leon. 7, 170: „Secundum igitur ordinem inclinationum naturalium est ordo praeceptorum legis naturae… Tertio modo inest homini inclinatio ad bonum secundum naturam rationis, quae est sibi propria; sicut homo habet naturalem inclinationem ad hoc quod veritatem cognoscat de Deo, et ad hoc quod in societate vivat.”). 354 XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 197. 355 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1910. 356 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 74: AAS 58 (1966) 1095–1097; II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevele, 17: AAS 71 (1979) 295–300. 357 Vö. XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 133–135; XII. Piusz, Radiomessaggio per il 50o anniversario dell’enciclica „Rerum novarum”: AAS 33 (1941) 200. 358 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1908. 359 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 41: AAS 83 (1991) 843–845. 360 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 69: AAS 58 (1966) 1090. 361 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 31: AAS 83 (1991) 831. 362 Vö. XII. Piusz, Radiomessaggio per il 50o anniversario dell’enciclica „Rerum novarum”: AAS 33 (1941) 199–200. 363 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 525. 364 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 42: AAS 80 (1988) 573. 365 XII. Piusz, Radiomessaggio per il 50o anniversario dell’enciclica „Rerum novarum”: AAS 33 (1941) 199. 366 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 22: AAS 59 (1967) 268. 367 Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 79: AAS 79 (1987) 594. 368 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 31: AAS 83 (1991) 832. 369 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 71: AAS 58 (1966) 1092–1093; vö. XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 103–104; XII. Piusz, Radiomessaggio per il 50o anniversario dell’enciclica „Rerum novarum”: AAS 33 (1941) 199; uő., Rádióüzenet, 1942. december 24.: AAS 35 (1943) 17; uő., Rádióüzenet, 1944. szeptember 1.: AAS 36 (1944) 253; XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 428–429. 370 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 6: AAS 83 (1991) 800–801. 371 XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 102. 372 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 14: AAS 73 (1981) 613. 373 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 69: AAS 58 (1966) 1090–1092; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2402–2406. 374 Vö. XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 102. 375 Vö. VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 22–23: AAS 59 (1967) 268–269. 376 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 430–431; II. János Pál, Discorso alla Terza Conferenza Generale dell’Episcopato Latino-Americano, Puebla (1979. január 28.), III/4: AAS 71 (1979) 199–201. 377 Vö. XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 191–192. 193–194. 196–197. 378 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 69: AAS 58 (1966) 1090. 379 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 32: AAS 83 (1991) 832. 380 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 35: AAS 83 (1991) 837. 381 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 69: AAS 58 (1966) 1090–1092. 382 Vö. Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, Per una migliore distribuzione della terra. La sfida della riforma agraria (1997. november 23.), 27–31, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1997, 26–29. o. 383 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 27–34. 37: AAS 80 (1988) 547–560. 563–564; uő., Centesimus annus kezdetű körlevél, 41: AAS 83 (1991) 843–845. 384 Vö. II. János Pál, Discorso alla Terza Conferenza Generale dell’Episcopato Latino-Americano, Puebla (1979. január 28.), I/8: AAS 71 (1979) 194–195. 385 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 42: AAS 80 (1988) 572–573; vö. uő., Evangelium vitae kezdetű körlevél, 32: AAS 87 (1995) 436–437; uő., Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levél, 51: AAS 87 (1995) 36; uő., Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levél, 49–50: AAS 93 (2001) 302–303. 386 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2448. 387 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2443. 388 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1033. 389 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2444. 390 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2448. 391 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2447. 392 Nagy Szent Gergely, Regula pastoralis, 3, 21: PL 77, 87: „Nam cum quaelibet necessaria indigentibus ministramus, sua illis reddimus, non nostra largimur; iustitiae potius debitum soluimus, quam misericordiae opera implemus.” 393 II. Vatikáni Zsinat, Apostolicam actuositatem határozat, 8: AAS 58 (1966) 845; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2446. 394 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2445. 395 Vö. XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 101–102. 123. 396 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1882. 397 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 15: AAS 80 (1988) 529; vö. XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 203; XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 439; II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 65: AAS 58 (1966) 1086–1087; Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 73. 85–86: AAS 79 (1987) 586. 592–593; II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 48: AAS 83 (1991) 852–854; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1883–1885. 398 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 49: AAS 83 (1991) 854–856; uő., Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevél, 15: AAS 80 (1988) 528–530. 399 XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele, 79: AAS 23 (1931) 203; II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 48: AAS 83 (1991) 852–854; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1883. 400 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 48: AAS 83 (1991) 854. 401 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 48: AAS 83 (1991) 852–854. 402 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 22. 46: AAS 63 (1971) 417. 433–435; Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nella formazione sacerdotale, 40, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 41–42. o. 403 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 75: AAS 58 (1966) 1097–1099. 404 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1913–1917. 405 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 423–425; II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 14: AAS 73 (1981) 612–616; uő., Centesimus annus kezdetű körlevél, 35: AAS 83 (1991) 836–838. 406 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 44–45: AAS 80 (1988) 575–578. 407 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 278. 408 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 46: AAS 83 (1991) 850–851. 409 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1917. 410 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 30–31: AAS 58 (1966) 1049–1050; II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 47: AAS 83 (1991) 851–852. 411 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 44–45: AAS 83 (1991) 848–849. 412 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 15: AAS 80 (1988) 528–530; vö. XII. Piusz, Rádióüzenet, 1952. december 24.: AAS 45 (1953) 37; VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 47: AAS 63 (1971) 435–437. 413 A kölcsönös függőséghez társulhat a társadalmasítás klasszikus témája, amelyet az Egyház szociális tanítása több helyen vizsgál: vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 415–417; II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 42: AAS 58 (1966) 1060–1061; II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 14–15: AAS 73 (1981) 612–618. 414 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 11–22: AAS 80 (1988) 525–540. 415 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1939–1941. 416 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1942. 417 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 36. 37: AAS 80 (1988) 561–564; vö. II. János Pál Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdítása, 16: AAS 77 (1985) 213–217. 418 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 38: AAS 80 (1988) 565–566. 419 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 38: AAS 80 (1988) 566. Vö. továbbá: II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 8: AAS 73 (1981) 594–598; uő., Centesimus annus kezdetű körlevél, 57: AAS 83 (1991) 862–863. 420 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 17. 39. 45: AAS 80 (1988) 532–533. 566–568. 577–578. A nemzetek közötti szolidaritás is az erkölcsi rend követelménye; nagy mértékben ettől függ a világ békéje: vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 83–86: AAS 58 (1966) 1107–1110; VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 48: AAS 59 (1967) 281; „Iustitia et Pax” Pápai Bizottság, Al servizio della comunitŕ umana: un approccio etico al debito internazionale (1986. december 27.), I, 1, Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1986, 10–11. o. 421 A szolidaritás, jóllehet még nem mint explicit kifejezés, egyike a „Rerum novarum” alapelveinek (vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 [1961] 407). „Azt az elvet, amelyet ma szolidaritásnak nevezünk (…), XIII. Leó több alkalommal kinyilvánította ’barátság’ szóval jelölve, amelyet már a görög filozófiában megtalálunk. XI. Piusz a nem kevésbé kifejező ’szociális szeretet’ megnevezést használta, míg VI. Pál kibővítette a fogalmat a szociális kérdés napjainkban megnyilvánuló sokféle dimenziójával, és a ’szeretet civilizációjáról’ beszélt” (II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 10: AAS 83 [1991] 805). A szolidaritás az Egyház egész társadalmi tanításának egyik alapelve (vö. Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 73: AAS 79 [1987] 586). XII. Piusztól kezdődően (vö. Summi Pontificatus kezdetű körlevél: AAS 31 [1939] 426–427), a „szolidaritás” kifejezést növekvő gyakorisággal és mind szélesebb jelentéstartalommal használják: a „törvény” szótól a fenti körlevélben, egészen az „alapelv” megjelölésig (vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevél: AAS 53 [1961] 407), illetve a „kötelesség” (vö. VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 17. 48: AAS 59 [1967] 265–266. 281), az „érték” (vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 38: AAS 80 [1988] 564–566), és végül az „erény” kifejezésig (vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 38. 40: AAS 80 [1988] 564–566. 568–569). 422 Vö. Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nella formazione sacerdotale, 38, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 40–41. o. 423 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 32: AAS 58 (1966) 1051. 424 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 40: AAS 80 (1988) 568: „Nem kétséges, hogy a szolidaritás keresztény erény. Hiszen már a fentebb elmondottakból kimutatható kapcsolata a szeretettel; ez pedig Krisztus tanítványainak ismertetőjele (vö. Jn 13,35).” 425 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 40: AAS 80 (1988) 569. 426 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1886. 427 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26: AAS 58 (1966) 1046–1047; XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 265–266. 428 Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nella formazione sacerdotale, 43, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 43–44. o. 429 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 36: AAS 58 (1966) 1053–1054. 430 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 1: AAS 58 (1966) 1025–1026; VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 13: AAS 59 (1967) 263–264. 431 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2467. 432 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 265–266. 281. 433 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 61: AAS 58 (1966) 1081–1082; VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 35. 40: AAS 59 (1967) 274–275. 277; II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 44: AAS 80 (1988) 575–577. A társadalom megújításában „az elsőrendű feladat, amely meghatározza az összes többi feladat teljesítésének sikerét, nevelési jellegű”: Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 99: AAS 79 (1987) 599. 434 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 16: AAS 58 (1966) 1037; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2464–2487. 435 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 17: AAS 58 (1966) 1037–1038; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1705. 1730; Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 28: AAS 79 (1987) 565. 436 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1738. 437 Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 26: AAS 79 (1987) 564–565. 438 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 42: AAS 83 (1991) 846. A hivatkozás a gazdasági kezdeményezésre vonatkozik, ugyanakkor kifogás nélkül kiterjeszthető a személy cselekvésének egyéb területeire is. 439 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 17: AAS 83 (1991) 814–815. 440 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 289–290. 441 Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, I–II, q. 6: Ed. Leon. 6, 55–63. 442 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1807; vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, I–II, q. 58, a. 1: Ed. Leon. 9, 9–10: „iustitia est perpetua et constans voluntas ius suum unicuique tribuendi.” 443 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 282–283. 444 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2411. 445 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1928–1942, 2425–2449, 2832; XI. Piusz Divini Redemptoris kezdetű körlevele: AAS 29 (1937) 92. 446 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 2: AAS 73 (1981) 580–583. 447 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 40: AAS 80 (1988) 568; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1929. 448 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 10: AAS 96 (2004) 121. 449 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 39: AAS 80 (1988) 568. 450 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 39: AAS 80 (1988) 568. 451 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 265–266. 452 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 10: AAS 96 (2004) 120. 453 II. János Pál Dives in misericordia kezdetű körlevele, 14: AAS 72 (1980) 1223. 454 II. János Pál Dives in misericordia kezdetű körlevele, 12: AAS 72 (1980) 1216. 455 II. János Pál Dives in misericordia kezdetű körlevele, 14: AAS 72 (1980) 1224; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2212. 456 Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, II–II, q. 23, a. 8: Ed. Leon. 8, 172; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1827. 457 Vö. VI. Pál, Discorso alla sede della FAO, nel XXV anniversario dell’istituzione (1970. november 16.): Insegnamenti di Paolo VI, VIII (1970) 1153. 458 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 12: AAS 58 (1966) 1034. 459 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1605. 460 II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 40: AAS 81 (1989) 469. 461 A Szent Család modellje a családi életnek: „Názáret emlékeztet bennünket arra,
hogy mi is a család, mi a szeretetközösség, mi a családi élet komoly és egyszerű
szépsége, szent és sérthetetlen jellege; megmutatja, hogy milyen szép és
pótolhatatlan dolog családban nevelkedni, megmutatja 462 II. János Pál Gratissimam sane kezdetű levele a családokhoz, 17: AAS 86 (1994) 906. 463 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48: AAS 58 (1966) 1067–1069. 464 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Apostolicam actuositatem határozat, 11: AAS 58 (1966) 848. 465 II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 40: AAS 81 (1989) 468. 466 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 39: AAS 83 (1991) 841. 467 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 39: AAS 83 (1991) 841. 468 II. János Pál Gratissimam sane kezdetű levele a családokhoz, 7: AAS 86 (1994) 875; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2206. 469 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 47: AAS 58 (1966) 1067; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2210. 470 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2224. 471 Vö. Apostoli Szentszék, Carta dei diritti della famiglia (1983. október 22.), Preambolo, D-E, Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1983, 6. o. 472 Vö. II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 45: AAS 74 (1982) 136–137; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2209. 473 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48: AAS 58 (1966) 1067–1068. 474 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48: AAS 58 (1966) 1067. 475 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1603. 476 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48: AAS 58 (1966) 1067. 477 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1639. 478 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1603. 479 Vö. II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 13: AAS 74 (1982) 93–96. 480 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 19: AAS 74 (1982) 102. 481 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48. 50: AAS 58 (1966) 1067–1069. 1070–1072. 482 Vö. II. János Pál Gratissimam sane kezdetű levele a családokhoz, 11: AAS 86 (1994) 883–886. 483 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 50: AAS 58 (1966) 1070–1072. 484 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2379. 485 Vö. II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 12: AAS 74 (1982) 93: „Ezért a Kinyilatkoztatás központi igéjét – ’Isten szereti az ő népét’ – hirdetik azok az eleven és konkrét igék is, amelyekben a férfi és a nő a házastársi szerelmet közli egymással. Szeretetük köteléke annak a szövetségnek lesz képe és jele, amely Istent és az ő népét kapcsolja egybe (vö. pl. Oz 2,21; Jer 3,6–13; Iz 54). Ezzel szemben az a bűn, amely megsértheti a házastársi szövetséget, a nép Istene elleni hűtlenségének lesz képe: miként a bálványimádás paráznaság (vö. Ez 16,25), úgy a hűtlenség házasságtörés, a törvény iránti engedetlenség pedig az Úr jegyesi szeretetének megvetése. Izrael hűtlensége azonban nem szünteti meg az Úr örök hűségét, s így Isten örökké hűséges szeretete úgy jelenik meg, mint annak a hűséges szeretetkapcsolatnak példája, amelynek a házastársak között kell lennie (vö. Oz 3).” 486 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 13: AAS 74 (1982) 93–94. 487 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48: AAS 58 (1966) 1067–1069. 488 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 47: AAS 74 (1982) 139. Az itt található jegyzet a II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikai konstitúciójára utal: 31: AAS 57 (1965) 37. 489 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 48: AAS 74 (1982) 140; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1656–1657. 2204. 490 Vö. II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 18: AAS 74 (1982) 100–101. 491 II. János Pál Gratissimam sane kezdetű levele a családokhoz, 11: AAS 86 (1994) 883. 492 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 43: AAS 74 (1982) 134. 493 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 43: AAS 74 (1982) 134. 494 II. János Pál, Messaggio alla Seconda Assemblea Mondiale sull’Invecchiamento (2002. április 3.): AAS 94 (2002) 582; vö. uő., Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítás, 27: AAS 74 (1982) 113–114. 495 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 48: AAS 58 (1966) 1067–1069; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1644–1651. 496 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2333. 497 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2385; vö. 1650–1651. 2384. 498 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 20: AAS 74 (1982) 104. 499 Mind a házasság szentsége, mind a házastársak és családtagjaik iránti köteles tisztelet, valamint a hívő közösség iránti köteles tisztelet megtiltja minden lelkipásztornak, hogy bármilyen okból vagy akár pasztorális megfontolásból elváltaknak, akik újraházasodtak, bármilyen szentségi aktust foganatosítson. Vö. II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 20: AAS 74 (1982) 104. 500 Vö. II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 77. 84: AAS 74 (1982) 175–178. 184–187. 501 Vö. II. János Pál Gratissimam sane kezdetű levele a családokhoz, 14: AAS 86 (1994) 893–896; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2390. 502 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2390. 503 Vö. Hittani Kongregáció, La cura pastorale delle persone omosessuali című levél (1986. október 1.), 1–2: AAS 79 (1987) 543–544. 504 II. János Pál, Discorso al Tribunale della Rota Romana (1999. január 21.), 5: AAS 91 (1999) 625. 505 Vö. Hittani Kongregáció, Alcune considerazioni concernenti la risposta alle proposte di legge sulla non discriminazione delle persone omosessuali (1992. július 23.): L’Osservatore Romano, 1992. július 24., 4. o.; uo., Persona humana nyilatkozat (1975. december 29.), 8: AAS 68 (1976) 84–85. 506 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2357–2359. 507 Vö. II. János Pál, Discorso ai Vescovi spagnoli in visita ad limina (1998. február 19.), 4: AAS 90 (1998) 809–810; Család Pápai Tanácsa, Famiglia, matrimonio e „unioni di fatto” (2000. július 26.), 23, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2000, 42–44. o.; Hittani Kongregáció, Considerazioni circa i progetti di riconoscimento legale delle unioni tra persone omosessuali (2003. június 3.), Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2003. 508 Hittani Kongregáció, Considerazioni circa i progetti di riconoscimento legale delle unioni tra persone omosessuali (2003. június 3.), Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2003, 9. o. 509 Vö. II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 71: AAS 87 (1995) 483; Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, I–II, q. 96, a. 2 („Utrum ad legem humanam pertineat omnia vitia cohibere”): Ed. Leon. 7, 181. 510 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 81: AAS 74 (1982) 183. 511 Apostoli Szentszék, Carta dei diritti della famiglia, Preambolo, E, Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1983, 6. o. 512 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1652. 513 II. János Pál Gratissimam sane kezdetű levele a családokhoz, 6: AAS 86 (1994) 874; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2366. 514 II. János Pál Gratissimam sane kezdetű levele a családokhoz, 11: AAS 86 (1994) 884. 515 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 39: AAS 83 (1991) 842. 516 Vö. II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 92: AAS 87 (1995) 505–507. 517 II. János Pál Gratissimam sane kezdetű levele a családokhoz, 13: AAS 86 (1994) 891. 518 II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 93: AAS 87 (1995) 507–508. 519 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 50: AAS 58 (1966) 1070–1072; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2367. 520 VI. Pál Humanae vitae kezdetű körlevele, 10: AAS 60 (1968) 487; vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 50: AAS 58 (1966) 1070–1072. 521 Vö. VI. Pál Humanae vitae kezdetű körlevele, 14: AAS 60 (1968) 490–491. 522 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 51: AAS 58 (1966) 1072–1073; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2271–2272; II. János Pál Gratissimam sane kezdetű levele a családokhoz, 21: AAS 86 (1994) 919–920; uő., Evangelium vitae kezdetű körlevél, 58. 59. 61–62: AAS 87 (1995) 466–468. 470–472. 523 II. János Pál Gratissimam sane kezdetű levele a családokhoz, 21: AAS 86 (1994) 919–920; uő., Evangelium vitae kezdetű körlevél, 72. 101: AAS 87 (1995) 484–485. 516–518; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2273. 524 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 51: AAS 58 (1966) 1072–1073; VI. Pál Humanae vitae kezdetű körlevele, 14: AAS 60 (1968) 490–491; II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 32: AAS 74 (1982) 118–120; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2370; XI. Piusz Casti connubii kezdetű körlevele: AAS 22 (1930), 559–561. 525 Vö. VI. Pál Humanae vitae kezdetű körlevele, 7: AAS 60 (1968) 485; II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 32: AAS 74 (1982) 118–120. 526 Vö. VI. Pál Humanae vitae kezdetű körlevele, 17: AAS 60 (1968) 493–494. 527 Vö. VI. Pál Humanae vitae kezdetű körlevele, 16: AAS 60 (1968) 491–492; II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 32: AAS 74 (1982) 118–120; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2370. 528 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 50: AAS 58 (1966) 1070–1072; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2368; VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 37: AAS 59 (1967) 275–276. 529 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2372. 530 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2378. 531 Vö. Hittani Kongregáció, Donum vitae instrukció, II, 2.3.5: AAS 80 (1988) 88–89.92–94; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2376–2377. 532 Vö. Hittani Kongregáció, Donum vitae instrukció, II, 7: AAS 80 (1988) 95–96. 533 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2375. 534 Vö. II. János Pál, Discorso alla Pontifica Accademia per la Vita (2004. február 21.), 2: AAS 96 (2004) 418. 535 Vö. Pontifica Accademia per la Vita, Riflessioni sulla clonazione, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1997; Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, L’Église face au racisme. Contribution du Saint-Sičge ŕ la Conférence mondiale contre le Racisme, la Discrimination raciale, la Xénophobie et l’Intolérance qui y est associée, Tipografia Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2001, 23. o. 21. 536 Vö. II. János Pál, Discorso al 18o Congresso Internazionale della Societŕ dei Trapianti (2000. augusztus 29.), 8: AAS 92 (2000) 826. 537 II. János Pál Gratissimam sane kezdetű levele a családokhoz, 10: AAS 86 (1994) 881. 538 Apostoli Szentszék, Carta dei diritti della famiglia, Preambolo, art. 3, c, Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1983, 9. o. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata megerősíti ezt: „A család a társadalom természetes és alapvető alkotó eleme és joga van a társadalom, valamint az állam védelmére.” (16. cikkely 3.) 539 Apostoli Szentszék, Carta dei diritti della famiglia, Preambolo, E, Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1983, 6. o. 540 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gravissimum educationis nyilatkozat, 3: AAS 58 (1966) 731–732; uo., Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 52: AAS 58 (1966) 1073–1074; II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 37: AAS 74 (1982) 127–129; A Katolikus Egyház Katekizmusa 1653. 2228. 541 Vö. II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 43: AAS 74 (1982) 134–135. 542 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gravissimum educationis nyilatkozat, 3: AAS 58 (1966) 731–732; uo., Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 61: AAS 58 (1966) 1081–1082; Apostoli Szentszék, Carta dei diritti della famiglia, art. 5, Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1983, 10–11. o.; A Katolikus Egyház Katekizmusa 2223. Az Egyházi Törvénykönyv a szülők jogainak és kötelességeinek szenteli a 793–799. és az 1136. kánonokat. 543 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 36: AAS 74 (1982) 127. 544 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 36: AAS 74 (1982) 126; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa 2221. 545 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat, 5: AAS 58
(1966) 933; II. János Pál, Üzenet 546 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 40: AAS 74 (1982) 131. 547 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gravissimum educationis nyilatkozat, 6: AAS 58 (1966) 733–734; A Katolikus Egyház Katekizmusa 2229. 548 Apostoli Szentszék, Carta dei diritti della famiglia, art. 5, b, Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1983, 11. o.; vö. még II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat, 5: AAS 58 (1966) 933. 549 Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 94: AAS 79 (1987) 595–596. 550 II. Vatikáni Zsinat, Gravissimum educationis nyilatkozat, 1: AAS 58 (1966) 729. 551 Vö. II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 43: AAS 74 (1982) 134–135. 552 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 52: AAS 58 (1966) 1073–1074. 553 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 37: AAS 74 (1982) 128; vö. Család Pápai Tanácsa, Sessualitŕ umana: veritŕ e significato. Orientamenti educativi in famiglia (1995. december 8.), Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1995. 554 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 26: AAS 74 (1982) 111–112. 555 II. János Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite (1979. október 2.), 21: AAS 71 (1979) 1159; vö. még uő., Messaggio al Segretario Generale delle Nazioni Unite in occasione del Vertice mondiale per i Bambini (1990. szeptember 22.): AAS 83 (1991) 358–361. 556 II. János Pál, Discorso al Comitato dei Giornalisti europei per i diritti del fanciullo (1979. január 13.): AAS 71 (1979) 360. 557 Vö. Convenzione sui diritti del fanciullo, amely 1990-ben lépett hatályba, és amelyhez a Szentszék is csatlakozott. 558 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1996, 2–6: AAS 88 (1996) 104–107. 559 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 44: AAS 74 (1982) 136; vö. Apostoli Szentszék, Carta dei diritti della famiglia, art. 9, Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1983, 13. o. 560 Apostoli Szentszék, Carta dei diritti della famiglia, art. 8, a-b, Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1983, 12. o. 561 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 10: AAS 73 (1981) 601. 562 XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 104. 563 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 10: AAS 73 (1981) 600–602. 564 Vö. XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 200; II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 67: AAS 58 (1966) 1088–1089; II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 625–629. 565 Vö. XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 105; XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 193–194. 566 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 625–629; Apostoli Szentszék, Carta dei diritti della famiglia, art. 10, a, Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1983, 14. o. 567 Vö. XII. Piusz, Allocuzione alle donne sulla dignitŕ e missione della donna (1945. október 21.): AAS 37 (1945) 284–295; II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 625–629; uő., Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítás, 23: AAS 74 (1982) 107–109; Apostoli Szentszék, Carta dei diritti della famiglia, art. 10, b, Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1983, 14. o. 568 Vö. II. János Pál Gratissimam sane kezdetű levele a családokhoz, 17: AAS 86 (1994) 903–906. 569 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 625–629; uő., Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítás, 23: AAS 74 (1982) 107–109. 570 II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 45: AAS 74 (1982) 136. 571 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2211. 572 Vö. II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 46: AAS 74 (1982) 137–139. 573 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 6: AAS 73 (1981) 591. 574 II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevele, 1: AAS 71 (1979) 257. 575 II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevele, 8: AAS 71 (1979) 270. 576 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2427; II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 27: AAS 73 (1981) 644–647. 577 Vö. Aranyszájú Szent János, Homíliák az Apostolok Cselekedeteihez, in: Acta Apostolorum Homiliae 35, 3: PG 60, 258. 578 Vö. Nagy Szent Bazil, Regulae fusius tractatae, 42: PG 31, 1023–1027; Szent Atanáz, Vita Sancti Antonii, c. 3: PG 26, 846. 579 Vö. Szent Ambrus, De obitu Valentiniani consolatio, 62: PL 16, 1438. 580 Vö. Szent Iréneusz, Adversus haereses, 5, 32, 2: PG 7, 1210–1211. 581 Vö. Küroszi Theodorétosz, De Providentia, Orationes 5–7: PG 83, 625–686. 582 II. János Pál, Discorso durante la visita a Pomezia (1979. szeptember 14.), 3: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, I, 2 (1979) 299. 583 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 2: AAS 73 (1981) 580–583. 584 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 3: AAS 73 (1981) 584. 585 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 3: AAS 73 (1981) 584. 586 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 6: AAS 73 (1981) 589–590. 587 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 6: AAS 73 (1981) 590. 588 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 6: AAS 73 (1981) 592; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2428. 589 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 31: AAS 83 (1991) 832. 590 XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 200. 591 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 16: AAS 73 (1981) 619. 592 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 4: AAS 73 (1981) 586. 593 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 12: AAS 73 (1981) 606. 594 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 12: AAS 73 (1981) 608. 595 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 13: AAS 73 (1981) 608–612. 596 Vö. XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 194–198. 597 XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele, 15: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 109. 598 XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele, 53: AAS 23 (1931) 195. 599 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 32: AAS 83 (1991) 833. 600 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 43: AAS 83 (1991) 847. 601 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 47: AAS 73 (1981) 697. 602 Vö. II. János Pál, Discorso alla Pontifica Accademia delle Scienze Sociali (1999. március 6.), 2: AAS 91 (1999) 889. 603 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 41: AAS 83 (1991) 844. 604 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 14: AAS 73 (1981) 616. 605 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 9: AAS 58 (1966) 1031–1032. 606 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 14: AAS 73 (1981) 613. 607 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 43: AAS 83 (1991) 847. 608 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 32: AAS 83 (1991) 832–833. 609 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 625–629; uő., Centesimus annus kezdetű körlevél, 9: AAS 83 (1991) 804. 610 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 67: AAS 58 (1966) 1088–1089. 611 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2184. 612 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2185. 613 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2186. 614 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2187. 615 Vö. II. János Pál Dies Domini kezdetű apostoli levele, 26: AAS 90 (1998) 729: „A vasárnapnak mint ’első’ és egyben ’nyolcadik’ napnak a megünneplése a keresztény ember örök élet felé való törekvését tükrözi.” 616 Vö. XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 110. 617 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2188. 618 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2187. 619 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26: AAS 58 (1966) 1046–1047; II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 9. 18: AAS 73 (1981) 598–600. 622–625; uő., Discorso alla Pontifica Accademia delle Scienze Sociali (1997. április 25.), 3: AAS 90 (1998) 139–140; uő., Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 8: AAS 91 (1999) 382–383. 620 Vö. XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 128. 621 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 10: AAS 73 (1981) 600–602. 622 Vö. XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 103; II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 14: AAS 73 (1981) 612–616; uő., Centesimus annus kezdetű körlevél, 31: AAS 83 (1991) 831–832. 623 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 16: AAS 73 (1981) 618–620. 624 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 18: AAS 73 (1981) 623. 625 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 43: AAS 83 (1991) 848; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2433. 626 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 17: AAS 73 (1981) 620–622. 627 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2436. 628 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 66: AAS 58 (1966) 1087–1088. 629 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 12: AAS 73 (1981) 605–608. 630 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 48: AAS 83 (1991) 853. 631 VI. Pál, Discorso all’Organizzazione Internazionale del Lavoro (1969. június 10.), 21: AAS 61 (1969) 500; vö. II. János Pál, Discorso all’Organizzazione Internazionale del Lavoro (1982. június 15.), 13: AAS 74 (1982) 1004–1005. 632 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 16: AAS 83 (1991) 813. 633 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 10: AAS 73 (1981) 600. 634 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 10: AAS 73 (1981) 600–602; uő., Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítás, 23: AAS 74 (1982) 107–109. 635 Vö. Apostoli Szentszék, Carta dei diritti della famiglia, art. 10, Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1983, 14. o. 636 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 628. 637 II. János Pál, Lettera alle donne (1995. június 29.), 3: AAS 87 (1995) 804. 638 Vö. II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 24: AAS 74 (1982) 109–110. 639 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1996, 5: AAS 88 (1996) 106–107. 640 XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 129. 641 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1998, 6: AAS 90 (1998) 153. 642 II. János Pál, Messaggio al Segretario Generale delle Nazioni Unite in occasione del Vertice mondiale per i Bambini (1990. szeptember 22.): AAS 83 (1991) 360. 643 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2001, 13: AAS 93 (2001) 241; „Cor Unum” Pápai Tanácsa – Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa, I rifugiati, una sfida alla solidarietŕ, 6, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1992, 8. o. 644 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2241. 645 Vö. Szentszék, Carta dei diritti della famiglia, art. 12, Tipografia Poliglotta Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1983, 14. o.; II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 77: AAS 74 (1982) 175–178. 646 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 66: AAS 58 (1966) 1087–1088; II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1993, 3: AAS 85 (1993) 431–433. 647 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 21: AAS 73 (1981) 634. 648 Vö. VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 23: AAS 59 (1967) 268–269. 649 Vö. Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, Per una migliore distribuzione della terra. La sfida della riforma agraria (1997. november 23.), 13, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1997, 17. o. 650 Vö. Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, Per una migliore distribuzione della terra. La sfida della riforma agraria (1997. november 23.), 35, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1997, 31. o. 651 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 625–629. 652 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 625–629. 653 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 629. 654 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 15: AAS 83 (1991) 812. 655 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 18: AAS 73 (1981) 622–625. 656 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 625–629. 657 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 625–629. 658 Vö. XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 135; XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 186; XII. Piusz Sertum laetitiae kezdetű körlevele: AAS 31 (1939) 643; XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 262–263; II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 68: AAS 58 (1966) 1089–1090; II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 20: AAS 73 (1981) 629–632; uő., Centesimus annus kezdetű körlevél, 7: AAS 83 (1991) 801–802. 659 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 625–629. 660 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2434; vö. XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 198–202. Az „igazságos bér” a II. rész 4. fejezetének címe. 661 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 67: AAS 58 (1966) 1088–1089. 662 XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 131. 663 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2435. 664 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 68: AAS 58 (1966) 1089–1090; II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 20: AAS 73 (1981) 629–632; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2430. 665 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 20: AAS 73 (1981) 632. 666 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2435. 667 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 94: AAS 73 (1981). 668 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 95: AAS 73 (1981). 669 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 95: AAS 73 (1981). 670 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2430. 671 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 68: AAS 58 (1966) 1090. 672 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 97: AAS 73 (1981). 673 Vö. II. János Pál, Discorso alla Conferenza Internazionale per i rappresentanti sindacali (1996. december 2.), 4: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XIX, 2 (1996) 865. 674 II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 8: AAS 73 (1981) 597. 675 II. János Pál, Messaggio ai partecipanti all’Incontro Internazionale sul Lavoro (2001. szeptember 14.), 4: L’Osservatore Romano, 2001. szeptember 16., 7. o. 676 Vö. II. János Pál, Discorso alla Pontifica Accademia delle Scienze Sociali (2001. április 27.), 2: AAS 93 (2001) 599. 677 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 10: AAS 73 (1981) 600–602. 678 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2427. 679 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 35: AAS 58 (1966) 1053; VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 19: AAS 59 (1967) 266–267; II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 20: AAS 73 (1981) 629–632; uő., Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevél, 28: AAS 80 (1988) 548–550. 680 Vö. II. János Pál, Messaggio ai partecipanti all’Incontro Internazionale sul Lavoro (2001. szeptember 14.), 5: L’Osservatore Romano, 2001. szeptember 16., 7. o. 681 II. János Pál, Discorso all’Incontro giubilare con il mondo del lavoro (2000. május 1.), 2: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XXIII, 1 (2000) 720. 682 II. János Pál, Omelia alla Santa Messa per il Giubileo dei lavoratori (2000. május 1.), 3: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XXIII, 1 (2000) 717. 683 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 25–27: AAS 73 (1981) 638–647. 684 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 31: AAS 80 (1988) 554–555. 685 Vö. Hermász, Pásztor, III, I. Példázat: PG 2, 954. 686 Alexandriai Szent Kelemen, Quis dives salvetur, 13: PG 9,618. 687 Vö. Aranyszájú Szent János, Homiliae XXI de Statuis ad populum Antiochenum habitae, 2, 6–8: PG 49, 41–46. 688 Nagy Szent Bazil, Homilia in illud lucae, Destruam horrea mea, 5: PG 31, 271. 689 Vö. Nagy Szent Bazil, Homilia in illud lucae, Destruam horrea mea, 5: PG 31, 271. 690 Vö. Nagy Szent Gergely, Regula pastoralis, 3, 21: PL 77, 87–89. A XXI. fejezet címe: „Másképpen kell figyelmeztetni azokat, akik a másét nem kívánják, de a magukéhoz ragaszkodnak, és azokat, akik a magukéból adakoznak, de a másét eltulajdonítják.” 691 XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 190–191. 692 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 63: AAS 58 (1966) 1084. 693 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2426. 694 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 40: AAS 80 (1988) 568–569. 695 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 36: AAS 80 (1988) 561. 696 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 65: AAS 58 (1966) 1086–1087. 697 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 32: AAS 80 (1988) 556–557. 698 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 41: AAS 83 (1991) 844. 699 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2000, 15–16: AAS 92 (2000) 366–367. 700 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 28: AAS 80 (1988) 548. 701 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 42: AAS 83 (1991) 845–846. 702 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2429; vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 63: AAS 58 (1966) 1084–1085; II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 48: AAS 83 (1991) 852–854; uő., Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevél, 15: AAS 80 (1988) 528–530; uő., Laborem exercens kezdetű körlevél, 17: AAS 73 (1981) 620–622; XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 413–415. 703 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 15: AAS 80 (1988) 529. Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2429. 704 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 16: AAS 83 (1991) 813–814. 705 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 32: AAS 83 (1991) 833. 706 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 32: AAS 83 (1991) 833. 707 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 43: AAS 83 (1991) 847. 708 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 422–423. 709 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 35: AAS 83 (1991) 837. 710 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2424. 711 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 35: AAS 83 (1991) 837. 712 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 43: AAS 83 (1991) 846–848. 713 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 38: AAS 83 (1991) 841. 714 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2269. 715 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2438. 716 II. János Pál, Discorso all’Udienza generale (2004. február 4.), 3: L’Osservatore Romano, 2004, február 4., 4. o. 717 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 17: AAS 80 (1988) 532. 718 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 32: AAS 83 (1991) 833. 719 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2432. 720 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 35: AAS 83 (1991) 837. 721 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 32–33: AAS 83 (1991) 832–835. 722 Vö. II. János Pál Laborem exercens kezdetű körlevele, 19: AAS 73 (1981) 625–629. 723 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 36: AAS 83 (1991) 838. 724 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 36: AAS 83 (1991) 840. 725 A tartalékok és a javak felhasználásával kapcsolatban az egyház társadalmi tanítása leszögezi nézetét a javak és a magántulajdon egyetemes rendeltetéséről; vö. III. fejezet. 726 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 34: AAS 83 (1991) 835. 727 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 40: AAS 83 (1991) 843. 728 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 41: AAS 83 (1991) 843–845. 729 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű körlevele, 41: AAS 63 (1971) 429–430. 730 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 34: AAS 83 (1991) 835–836. 731 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 40: AAS 83 (1991) 843; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2425. 732 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 39: AAS 83 (1991) 843. 733 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 15: AAS 83 (1991) 811–813. 734 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 48: AAS 83 (1991) 853; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2431. 735 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 15: AAS 83 (1991) 811. 736 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 48: AAS 83 (1991) 852–853; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2431. 737 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 48: AAS 83 (1991) 852–854. 738 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 48: AAS 83 (1991) 852–854. 739 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 30: AAS 58 (1966) 1049–1050. 740 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 433–434. 438. 741 Vö. XI. Piusz Divini Redemptoris kezdetű körlevele: AAS 29 (1937) 103–104. 742 Vö. XII. Piusz, Radiomessaggio per il 50o anniversario della „Rerum novarum”: AAS 33 (1941) 202; II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 49: AAS 83 (1991) 854–856; uő., Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítás, 45: AAS 74 (1982) 136–137. 743 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 40: AAS 83 (1991) 843. 744 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 36: AAS 83 (1991) 839–840. 745 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 36: AAS 83 (1991) 839. 746 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 36: AAS 83 (1991) 839. 747 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 36: AAS 83 (1991) 839. 748 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 37: AAS 83 (1991) 840. 749 Vö. II. János Pál Ecclesia in America kezdetű apostoli buzdítása, 20: AAS 91 (1999) 756. 750 Vö. II. János Pál, Discorso ai membri della Fondazione „Centesimus annus” (1998. május 9.), 2: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XXI, 1 (1998) 873–874. 751 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1998, 3: AAS 90 (1998) 150. 752 Vö. VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 61: AAS 59 (1967) 287. 753 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 43: AAS 80 (1988) 574–575. 754 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 57: AAS 59 (1967) 285. 755 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2003, 5: AAS 95 (2003) 343. 756 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 59: AAS 59 (1967) 286. 757 II. János Pál, Discorso alla Pontifica Accademia delle Scienze Sociali (2001. április 27.), 4: AAS 93 (2001) 600. 758 II. János Pál, Discorso alla Pontifica Accademia delle Scienze Sociali (2002. április 11.), 3: AAS 94 (2002) 525. 759 Vö. II. János Pál, Discorso all’Udienza alle ACLI (2002. április 27), 4: L’Osservatore Romano, 2002. április 28., 5. o. 760 Vö. II. János Pál, Discorso alla Pontifica Accademia delle Scienze Sociali (1997. április 25.), 6: AAS 90 (1998) 141–142. 761 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 58: AAS 83 (1991) 864. 762 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű körlevele 43–44: AAS 63 (1971) 431–433. 763 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2440; VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 78: AAS 59 (1967) 295; II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 43: AAS 80 (1988) 574–575. 764 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 14: AAS 59 (1967) 264. 765 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2437–2438. 766 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2000, 13–14: AAS 92 (2000) 365–366. 767 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 29: AAS 83 (1991) 828–829; vö. VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 40–42: AAS 59 (1967) 277–278. 768 II. János Pál, Discorso del 1o maggio 1991: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XIV, 1 (1991) 1985–1991; vö. uő., Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevél, 9: AAS: 80 (1988) 520–523. 769 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 14: AAS 80 (1988) 526–527. 770 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 39: AAS 83 (1991) 842. 771 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2441. 772 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 36: AAS 83 (1991) 838–839. 773 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1884. 774 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 266–267. 281–291. 301–302; II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 39: AAS 80 (1988) 566–568. 775 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 25: AAS 58 (1966) 1045–1046; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1881; Hittani Kongregáció, Nota Dottrinale circa alcune questioni riguardanti l’impegno e il comportamento dei cattolici nella vita politica (2002. november 24.), 3, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2002, 8. o. 776 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 25: AAS 58 (1966) 1045. 777 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 258. 778 XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 450. 779 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 74: AAS 58 (1966) 1095–1097. 780 XII. Piusz, Karácsonyi rádióüzenet (1944. december 24.): AAS 37 (1945) 13. 781 XII. Piusz, Karácsonyi rádióüzenet (1944. december 24.): AAS 37 (1945) 13. 782 XII. Piusz, Karácsonyi rádióüzenet (1944. december 24.): AAS 37 (1945) 13. 783 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele, 36: AAS 55 (1963) 266. 784 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 283. 785 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1989, 5: AAS 81 (1989) 98. 786 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1989, 11: AAS 81 (1989) 101. 787 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 273; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2237; II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2000, 6: AAS 92 (2000) 362; uő., Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite per la celebrazione del 50o di fondazione (1995. október 5.), 3: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVIII, 2 (1995) 732–733. 788 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 274. 789 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 275. 790 Vö. Aquinói Szent Tamás, Sententiae Octavi Libri Ethicorum, lect. 1: Ed. Leon. 47, 443: „Est enim naturalis amicitia inter eos qui sunt unius gentis ad invicem, inquantum communicant in moribus et convictu. Quartam rationem ponit ibi: Videtur autem et civitates continere amicitia. Et dicit quod per amicitiam videntur conservari civitates. Unde legislatores magis student ad amicitiam conservandam inter cives quam etiam ad iustitiam, quam quandoque intermittunt, puta in poenis inferendis, ne dissensio oriatur. Et hoc patet per hoc quod concordia assimulatur amicitiae, quam quidem, scilicet concordiam, legislatores maxime appetunt, contentionem autem civium maxime expellunt, quasi inimicam salutis civitatis. Et quia tota moralis philosophia videtur ordinari ad bonum civile, ut in principio dictum est, pertinet ad moralem considerare de amicitia.” 791 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2212–2213. 792 Vö. Aquinói Szent Tamás, De regno. Ad regem Cypri, I, 10: Ed. Leon. 42, 461: „ Omnis autem amicitia super aliqua communione firmatur: eos enim qui conveniunt vel per nature originem vel per morum similitudinem vel per cuiuscumque communionem, videmus amicitia coniungi… Non enim conservatur amore, cum parva vel nulla sit amicitia subiecte multitudinis ad tyrannum, ut prehabitis patet.” 793 A francia forradalom mottója volt a „szabadság, egyenlőség, testvériség”, amelyekről II. János Pál pápa első franciaországi útja során kijelentette: „Alapjában véve keresztény eszmék”: Le Bourget-i homília (1980. június 1.), 5: AAS 72 (1980) 720. 794 Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, I–II, q. 99: Ed. Leon. 7, 199–205; uő., II–II, q. 23, a. 3: Ed. Leon. 8, 168. 795 VI. Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1977: AAS 68 (1976) 709. 796 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2212. 797 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 259. 798 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 73: AAS 58 (1966) 1095. 799 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele, 46: AAS 55 (1963) 269; vö. XIII. Leó Immortale Dei kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 5 (1885) 120. 800 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1898; Aquinói Szent Tamás, De regno. Ad regem Cypri, I, 1: Ed. Leon. 42, 450: „Si igitur naturale est homini quod in societate multorum vivat, necesse est in omnibus esse aliquid per quod multitudo regatur. Multis enim existentibus hominibus et unoquoque id quod est sibi congruum providente, multitudo in diversa dispergetur nisi etiam esset aliquid de eo quod ad bonum multitudinis pertinet curam habens, sicut et corpus hominis et cuiuslibet animalis deflueret nisi esset aliqua vis regitiva communis in corpore, quae ad bonum commune omnium membrorum intenderet. Quod considerans Salomon dixit: ’Ubi non est gubernator, dissipabitur populus’”. 801 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1897; XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 279. 802 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 74: AAS 58 (1966) 1096. 803 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 46: AAS 83 (1991) 850–851; XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 271. 804 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 74: AAS 58 (1966) 1095–1097. 805 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 270; vö. XII. Piusz, Karácsonyi rádióüzenet (1944. december 24.): AAS 37 (1945) 15; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2235. 806 XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele, 205: AAS 53 (1961) 449–450. 807 XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele, 205: AAS 53 (1961) 450. 808 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 258–259. 809 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 269–270. 810 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1902. 811 Vö. XII. Piusz Summi Pontificatus kezdetű körlevele: AAS 31 (1939) 432–433. 812 II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 71: AAS 87 (1995) 483. 813 Vö. II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 70: AAS 87 (1995) 481–483; XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 258–259. 279–280. 814 Vö. XII. Piusz Summi Pontificatus kezdetű körlevele: AAS 31 (1939) 423. 815 Vö. II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 70: AAS 87 (1995) 481–483; uő., Veritatis splendor kezdetű körlevél, 97. 99: AAS 85 (1993) 1209–1211; Hittani Kongregáció, Nota Dottrinale circa alcune questioni riguardanti l’impegno e il comportamento dei cattolici nella vita politica (2002. november 24.), 5–6, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2002, 11–14. o. 816 Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, I–II, q. 93, a. 3: Ed. Leon. 7, 164: „Lex humana intantum habet rationem legis, inquantum est secundum rationem rectam: et secundum hoc manifestum est quod a lege aeterna derivatur. Inquantum vero a ratione recedit, sic dicitur lex iniqua: et sic non habet rationem legis, sed magis violentiae cuiusdam.” 817 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 270. 818 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1899–1900. 819 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 74: AAS 58 (1966) 1095–1097; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1901. 820 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2242. 821 Vö. II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 73: AAS 87 (1995) 486–487. 822 II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 74: AAS 87 (1995) 488. 823 Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, II–II, q. 104, a. 6: Ed. Leon. 9, 392: „Principibus saecularibus intantum homo oboedire tenetur, inquantum ordo iustitiae requirit.” 824 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2243. 825 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 31: AAS 59 (1967) 272. 826 Hittani Kongregáció, Libertatis conscientia instrukció, 79: AAS 79 (1987) 590. 827 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2266. 828 II. János Pál, Discorso all’Associazione italiana dei Magistrati (2000. március 31.), 4: AAS 92 (2000) 633. 829 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2266. 830 II. János Pál, Discorso al Comitato Internazionale della Croce Rossa, Genf (1982. június 15.), 5: L’Osservatore Romano, 1982. június 17., 2. o. 831 II. János Pál, Discorso all’Associazione italiana dei Magistrati (2000. március 31.), 4: AAS 92 (2000) 633. 832 II. János Pál, Discorso all’Associazione italiana dei Magistrati (2000. március 31.), 4: AAS 92 (2000) 633. 833 II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 27: AAS 87 (1995) 432. 834 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2267. 835 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2267. 836 II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 56: AAS 87 (1995) 464; vö. uő., Üzenet a Béke Világnapjára, 2001, 19: AAS 93 (2001) 244, ahol a pápa a halálbüntetés alkalmazását így minősíti: „minden, csak nem szükséges”. 837 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 46: AAS 83 (1991) 850. 838 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 46: AAS 83 (1991) 850. 839 II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 70: AAS 87 (1995) 482. 840 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 44: AAS 83 (1991) 848. 841 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2236. 842 Vö. II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 42: AAS 81 (1989) 472– 476. 843 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 44: AAS 80 (1988) 575–577; uő., Centesimus annus kezdetű körlevél, 48: AAS 83 (1991) 852–854; uő., Üzenet a Béke Világnapjára, 1999: AAS 91 (1999) 381–382. 844 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1998: AAS 90 (1998) 152. 845 II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 41: AAS 81 (1989) 471–472. 846 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 75: AAS 58 (1966) 1097–1099. 847 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 260. 848 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Inter mirifica határozat, 3: AAS 56 (1964) 146; VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása, 45: AAS 68 (1976) 35–36; II. János Pál Redemptoris missio kezdetű körlevele, 37: AAS 83 (1991) 282–286; Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsa, Communio et progressio, 126–134: AAS 63 (1971) 638–640; uő., Aetatis novae, 11: AAS 84 (1992) 455–456; uő., Etica nella pubblicitŕ (1997. február 22.), 4–8, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1997, 10–15. o. 849 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2494; vö. II. Vatikáni Zsinat, Inter mirifica határozat, 11: AAS 56 (1964) 148–149. 850 Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsa, Etica nelle comunicazioni sociali (2000. június 4.), 20, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2000, 24. o. 851 Vö. Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsa, Etica nelle comunicazioni sociali (2000. június 4.), 22, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2000, 26–27. o. 852 Vö. Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsa, Etica nelle comunicazioni sociali (2000. június 4.), 24, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2000, 29–30. o. 853 XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 134. 854 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1910. 855 Vö. XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 203; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1883–1885. 856 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 49: AAS 83 (1991) 855. 857 II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat, 1: AAS 58 (1966) 929. 858 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat, 2: AAS 58 (1966) 930–931; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2106. 859 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat, 3: AAS 58 (1966) 931–932. 860 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2108. 861 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2105. 862 II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat, 2: AAS 58 (1966) 930–931; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2108. 863 II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat, 7: AAS 58 (1966) 935; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2109. 864 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat, 6: AAS 58 (1966) 933–934; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2107. 865 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 5: AAS 91 (1999) 380–381. 866 II. János Pál Catechesi tradendae kezdetű apostoli buzdítása, 14: AAS 71 (1979) 1289. 867 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 76: AAS 58 (1966) 1099; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2245. 868 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 47: AAS 83 (1991) 852. 869 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 76: AAS 58 (1966) 1099. 870 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 1: AAS 58 (1966) 1026. 871 Vö. CIC, 747. kánon, 2.§; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2246. 872 Vö. II. János Pál, Lettera ai Capi di Stato firmatari dell’Atto finale di Helsinki (1980. szeptember 1.), 4: AAS 72 (1980) 1256–1258. 873 II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 1: AAS 57 (1965) 5. 874 Vö. XII. Piusz, Discorso ai Giuristi Cattolici sulle Comunitŕ di Stati e di popoli (1953. december 6.), 2: AAS 45 (1953), 795. 875 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 42: AAS 58 (1966) 1060–1061. 876 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 40: AAS 80 (1988) 569. 877 Vö. II. János Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite per la celebrazione del 50o di fondazione (1995. október 5.), 12: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVIII, 2 (1995) 739. 878 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 296. 879 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 292. 880 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1911. 881 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Nostra aetate nyilatkozat, 5: AAS 58 (1966) 743–744; XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 268. 281; VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 63: AAS 59 (1967) 288; uő., Octogesima adveniens kezdetű apostoli levél, 16: AAS 63 (1971) 413; Igazság és Béke Pápai Tanácsa, L’Église face au racisme. Contribution du Saint. Sičge ŕ la Conférence mondiale contre le Racisme, la Discrimination raciale, la Xénophobie et l’Intolérance qui y est associée, Tipografia Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2001. 882 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 279–280. 883 Vö. VI. Pál, Discorso alle Nazioni Unite (1965. október 4.), 2: AAS 57 (1965) 879–880. 884 Vö. XII. Piusz Summi Pontificatus kezdetű körlevele: AAS 31 (1939) 438–439. 885 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 292; II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 52: AAS 83 (1991) 857–858. 886 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 284. 887 Vö. XII. Piusz, Karácsonyi beszéd (1939. december 24.): AAS 32 (1940) 9–11; uő., Discorso ai Giuristi Cattolici sulle Comunitŕ di Stati e di popoli (1953. december 6.): AAS 45 (1953), 395–396; XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 289. 888 Vö. II. János Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite per la celebrazione del 50o di fondazione (1995. október 5.), 9–10: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVIII, 2 (1995) 737–738. 889 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 289; II. János Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite per la celebrazione del 50o di fondazione (1995. október 5.), 15: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVIII, 2 (1995) 741–742. 890 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 15: AAS 80 (1988) 528–530. 891 Vö. II. János Pál, Discorso all’UNESCO (1980. június 2.), 14: AAS 72 (1980) 744–745. 892 II. János Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite per la celebrazione del 50o di fondazione (1995. október 5.), 14: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVIII, 2 (1995) 741; vö. uő., Discorso al Corpo Diplomatico (2001. január 13.), 8: AAS 93 (2001) 319. 893 II. János Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite per la celebrazione del 50o di fondazione (1995. október 5.), 6: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVIII, 2 (1995) 735. 894 XII. Piusz, Karácsonyi rádióüzenet (1941. december 24.): AAS 34 (1942) 16. 895 II. János Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite per la celebrazione del 50o di fondazione (1995. október 5.), 3: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVIII, 2 (1995) 732. 896 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 277. 897 Vö. XII. Piusz Summi Pontificatus kezdetű körlevele: AAS 31 (1939) 438–439; uő., Karácsonyi rádióüzenet (1941. december 24.): AAS 34 (1942) 16. 17; XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 290–292. 898 II. János Pál, Discorso al Corpo Diplomatico (1991. január 12.), 8: L’Osservatore Romano, 1991. január 13., 5. o. 899 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 5: AAS 96 (2004) 116. 900 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 5: AAS 96 (2004) 117; vö. uő., Messaggio al Rettore Magnifico della Pontifica Universitŕ Lateranense (2002. március 21.), 6: L’Osservatore Romano, 2002. március 22., 6. o. 901 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 23: AAS 83 (1991) 820–821. 902 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 18: AAS 83 (1991) 816. 903 Vö. Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmánya (1945. június 26.), art. 2.4; II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 6: AAS 96 (2004) 117. 904 XII. Piusz, Karácsonyi rádióüzenet (1941. december 24.): AAS 34 (1942) 18. 905 XII. Piusz, Karácsonyi rádióüzenet (1945. december 24.): AAS 38 (1946) 22; XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 287–288. 906 II. János Pál, Discorso alla Corte Internazionale di Giustizia dell’Aia (1985. május 13.), 4: AAS 78 (1986) 520. 907 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 52: AAS 83 (1991) 858. 908 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 9: AAS 96 (2004) 120. 909 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 7: AAS 96 (2004) 118. 910 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 426. 439; II. János Pál, Discorso alla 20a Conferenza Generale della FAO (1979. november 12.), 6: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, II, 2 (1979) 1136–1137; uő., Allocuzione all’UNESCO (1980. június 2.), 5. 8: AAS 72 (1980) 737. 739–740; uő., Discorso al Consiglio dei Ministri della Conferenza sulla Sicurezza e la Cooperazione in Europa (CSCE) (1993. november 30.), 3. 5: AAS 86 (1994) 750–751. 752. 911 Vö. II. János Pál, Messaggio alla Signora Nafis Sadik, Segretario Generale della Conferenza Internazionale su Popolazione e Sviluppo (1994. március 18.): AAS 87 (1995) 191–192; uő., Messaggio alla Signora Gertrude Mongella, Segretario Generale della Quarta Conferenza mondiale delle Nazioni Unite sulla Donna (1995. május 26.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVIII, 1 (1995) 1571–1577. 912 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 84: AAS 58 (1966) 1107–1108. 913 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 82: AAS 58 (1966) 1105; vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 293 és VI. Pál, Populorum progressio kezdetű körlevele, 78: AAS 59 (1967) 295. 914 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2003, 6: AAS 95 (2003) 344. 915 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 294–295. 916 Vö. VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 51–55 és 77–79: AAS 59 (1967) 282–284 és 295–296. 917 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 43: AAS 80 (1988) 575. 918 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 43: AAS 80
(1988) 575; vö. II. János Pál, Üzenet 919 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 58: AAS 83 (1991) 863–864. 920Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 33. 39: AAS 80 (1988) 557–559. 566–568. 921 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 26: AAS 80 (1988) 544–547. 922 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 7: AAS 96 (2004) 118. 923 Vö. CIC, 361. kánon. 924 VI. Pál Sollicitudo omnium ecclesiarum kezdetű apostoli levele: AAS 61 (1969) 476. 925 XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 449; vö. XII. Piusz, Karácsonyi rádióüzenet (1945. december 24.): AAS 38 (1946) 22. 926 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 16: AAS 80 (1988) 531. 927 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 36–37. 39: AAS 80 (1988) 561–564. 567. 928 Vö. VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 22: AAS 59 (1967) 268; uő., Octogesima adveniens kezdetű apostoli levél, 43: AAS 63 (1971) 431–432; II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 32–33: AAS 80 (1988) 556–559; uő., Centesimus annus kezdetű körlevél, 35: AAS 83 (1991) 836–838; vö. VI. Pál, Discorso all’Organizzazione Internazionale del Lavoro (1969. június 10.), 22: AAS 61 (1969) 500–501; II. János Pál, Discorso al Convegno di dottrina sociale della Chiesa (1997. június 20.), 5: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XX, 1 (1997) 1554–1555; uő., Discorso ai Dirigenti di Sindacati di Lavoratori e di grandi Societŕ (2000. május 2.), 3: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XXIII, 1 (2000) 726. 929 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 32: AAS 80 (1988) 556. 930 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 33: AAS 83 (1991) 835. 931 Vö. VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 56–61: AAS 59 (1967) 285–287. 932 Vö. VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 44: AAS 59 (1967) 279. 933 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 34: AAS 83 (1991) 836. 934 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 58: AAS 83 (1991) 863. 935 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2000, 14: AAS 92 (2000) 366; vö. uő., Üzenet a Béke Világnapjára, 1993, 1: AAS 85 (1993) 429–430. 936 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 33: AAS 80 (1988) 558. Vö. VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 47: AAS 59 (1967) 280. 937 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 6: AAS 59 (1967) 260; vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 28: AAS 80 (1988) 548–550. 938 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 20–21: AAS 59 (1967) 267–268. 939 Vö. II. János Pál, Discorso alla Terza Conferenza Generale dell’Episcopato Latino-Americano, Puebla (1979. január 28.), I/8: AAS 71 (1979) 194–195. 940 Vö. VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 22: AAS 59 (1967) 268. 941 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 38: AAS 80 (1988) 566. 942 Vö. VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 55: AAS 59 (1967) 284; vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 44: AAS 80 (1988) 575–577. 943 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2000, 14: AAS 92 (2000) 366. 944 Vö. II. János Pál Tertio millennio adveniente kezdetű apostoli levele, 51: AAS 87 (1995) 36; uő., Üzenet a Béke Világnapjára, 1998, 4: AAS 90 (1998) 151–152; uő., Discorso alla Conferenza dell’Unione Interparlamentare (1998. november 30.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XXI, 2 (1998) 1162–1163; uő., Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 9: AAS 91 (1999) 383–384. 945 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 35: AAS 83 (1991) 838; vö. Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, Al servizio della comunitŕ umana: un approccio etico al debito internazionale (1986. december 27.), Cittŕ del Vaticano 1986. 946 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 15: AAS 58 (1966) 1036. 947 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 15: AAS 58 (1966) 1036. 948 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 33: AAS 58 (1966) 1052. 949 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 34: AAS 58 (1966) 1052. 950 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 34: AAS 58 (1966) 1053. 951 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 34: AAS 58 (1966) 1053. 952 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 35: AAS 58 (1966) 1053. 953 Vö. II. János Pál, Discorso pronunciato durante la visita al „Mercy Maternity Hospital”, Melbourne (1986. november 28.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, IX, 2 (1986) 1732–1736. 954 II. János Pál, Discorso pronunciato durante l’incontro con gli scienziati e rappresentanti dell’Universitŕ delle Nazioni Unite, Hiroshima (1981. február 25.), 3: AAS 73 (1981) 422. 955 II. János Pál, Discorso ai lavoratori delle Officine Olivetti di Ivrea (1990. március 19.), 5: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XIII, 1 (1990) 697. 956 II. János Pál, Discorso alla Pontifica Accademia delle Scienze (1981. október 3.), 3: AAS 73 (1981) 670. 957 II. János Pál, Discorso ai partecipanti al Convegno promosso dall’Accademia Nazionale delle Scienze nel bicentenario della fondazione (1982. szeptember 21.), 4: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, V, 3 (1982) 513. 958 II. János Pál, Discorso pronunciato durante l’incontro con gli scienziati e rappresentanti dell’Universitŕ delle Nazioni Unite, Hiroshima (1981. február 25.), 3: AAS 73 (1981) 422. 959 II. János Pál, Discorso ai lavoratori delle Officine Olivetti di Ivrea (1990. március 19.), 4: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XIII, 1 (1990). 960 II. János Pál, Omelia nella Celebrazione al Victorian Racing Club, Melbourne (1986. november 28.), 11: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, IX, 2 (1986) 1730. 961 II. János Pál, Discorso alla Pontifica Accademia delle Scienze (1982. október 23.), 6: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, V, 3 (1982) 898. 962 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 34: AAS 80 (1988) 559. 963 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1990, 7: AAS 82 (1990) 151. 964 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1990, 6: AAS 82 (1990) 150. 965 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 37: AAS 83 (1991) 840. 966 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 37: AAS 83 (1991) 840. 967 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 37: AAS 83 (1991) 840. 968 II. János Pál, Discorso alla 35a Assemblea generale dell’Associazione Medica Mondiale (1983. október 29.), 6: AAS 76 (1984) 394. 969 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 21: AAS 63 (1971) 416–417. 970 VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 21: AAS 63 (1971) 417. 971 II. János Pál, Discorso ai partecipanti ad un Convegno su ambiente e salute (1997. március 24.), 2: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XX, 1 (1997) 521. 972 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 28: AAS 80 (1988) 548–550. 973 Vö. pl. Kultúra Pápai Tanácsa–Vallások Közti Párbeszéd Pápai Tanácsa, Gesů Cristo portatore dell’acqua viva. Una riflessione cristiana sul „New Age”, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2003, 35. o. 974 II. János Pál, Discorso ai partecipanti ad un Convegno su ambiente e salute (1997. március 24.), 5: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XX, 1 (1997) 522. 975 II. János Pál, Discorso ai partecipanti ad un Convegno su ambiente e salute (1997. március 24.), 4: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XX, 1 (1997) 521. 976 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 38: AAS 83 (1991) 841. 977 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 34: AAS 80 (1988) 559–560. 978 II. János Pál, Discorso ai partecipanti ad un Convegno su ambiente e salute (1997. március 24.), 5: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XX, 1 (1997) 522. 979 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 40: AAS 83 (1991) 843. 980 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 34: AAS 80 (1988) 559. 981 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 34: AAS 80 (1988) 559. 982 II. János Pál Ecclesia in America kezdetű apostoli buzdítása, 25: AAS 91 (1999) 760. 983 II. János Pál, Omelia in Val Visdende nella festa votiva di San Gualberto (1987. július 12.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, X, 3 (1987) 67. 984 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 17: AAS 59 (1967) 266. 985 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 37: AAS 83 (1991) 840. 986 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1990, 9: AAS 82 (1990) 152. 987 II. János Pál, Discorso alla Corte e alla Commissione europee dei diritti dell’uomo, Strasbourg (1988. október 8.), 5: AAS 81 (1989) 685; vö. uő., Üzenet a Béke Világnapjára, 1990, 9: AAS 82 (1990) 152; uő., Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 10: AAS 91 (1999) 384–385. 988 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 10: AAS 91 (1999) 384–385. 989 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 26: AAS 80 (1988) 546. 990 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 34: AAS 80 (1988) 559–560. 991 II. János Pál, Allocuzione alla XXV Sessione della Conferenza della F.A.O. (1989. november 16.), 8: AAS 82 (1990) 673. 992 Vö. II. János Pál, Discorso a un Gruppo di studio della Pontifica Accademia delle Scienze (1987. november 6.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, X, 3 (1987) 1018–1020. 993 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 40: AAS 83 (1991) 843. 994 Vö. II. János Pál, Discorso ai partecipanti alla Plenaria della Pontifica Accademia delle Scienze (1994. október 28.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVII, 2 (1994) 567–568. 995 Vö. II. János Pál, Discorso ai partecipanti di un Symposium sulla fisica (1982. december 18.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, V, 3 (1982) 1631–1634. 996 Vö. II. János Pál, Discorso ai popoli autoctoni dell’Amazzonia, Manaus (1980. július 10.): AAS 72 (1980) 960–961. 997 Vö. II. János Pál, Omelia durante la liturgia della Parola per le popolazioni autoctone dell’Amazzonia peruviana (1985. február 5.), 4: AAS 77 (1985) 897–898; vö. Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, Per una migliore distribuzione della terra. La sfida della riforma agraria (1997. november 23.), 11, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1997, 15–16. o. 998 Vö. II. János Pál, Discorso agli aborigeni dell’Australia (1986. november 29.), 4: AAS 79 (1987) 974–975. 999 Vö. II. János Pál, Discorso agli indigeni del Guatemala (1983. március 7.), 4: AAS 75 (1983) 742–743; uő., Discorso ai popoli autoctoni del Canada (1984. szeptember 18.), 7–8: AAS 77 (1985) 421–422; uő., Discorso ai popoli autoctoni dell’Ecuador (1985. január 31.), II.1: AAS 77 (1985) 861; uő., Discorso agli aborigeni dell’Australia (1986. november 29.), 10: AAS 79 (1987) 976–977. 1000 Vö. II. János Pál, Discorso agli aborigeni dell’Australia (1986. november 29.), 4: AAS 79 (1987) 974–975; uő., Discorso agli Amerindi (1987. szeptember 14.), 4: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, X, 3 (1987) 514–515. 1001 Vö. Élet Pápai Akadémiája, Biotecnologie animali e vegetali. Nuove frontiere e nuove responsabilitŕ, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1999. 1002 Vö. II. János Pál, Discorso alla Pontifica Accademia delle Scienze (1982. október 23.), 6: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, V, 3 (1982) 898. 1003 Vö. II. János Pál, Discorso alla Pontifica Accademia delle Scienze (1981. október 3.): AAS 73 (1981) 668–672. 1004 Vö. II. János Pál, Discorso alla Pontifica Accademia delle Scienze (1982. október 23.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, V, 3 (1982) 895–898; uő., Discorso ai partecipanti al Convegno promosso dall’Accademia Nazionale delle Scienze nel bicentenario della fondazione (1982. szeptember 21.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, V, 3 (1982) 511–515. 1005 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 69: AAS 58 (1966) 1090–1092; VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 22: AAS 59 (1967) 268. 1006 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 25: AAS 80 (1988) 543; vö. uő., Evangelium vitae kezdetű körlevél, 16: AAS 87 (1995) 418. 1007 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 25: AAS 80 (1988) 543–544. 1008 II. János Pál, Messaggio alla Signora Nafis Sadik, Segretario Generale della Conferenza Internazionale su Popolazione e Sviluppo (1994. március 18.), 3: AAS 87 (1995) 191. 1009 II. János Pál, Messaggio al Card. Geraldo Majella Agnelo in occasione della Campagna della Fraternitŕ della Conferenza Episcopale del Brasile (2004. január 19.): L’Osservatore Romano, 2004. március 4., 5. o. 1010 II. János Pál, Messaggio al Card. Geraldo Majella Agnelo in occasione della Campagna della Fraternitŕ della Conferenza Episcopale del Brasile (2004. január 19.): L’Osservatore Romano, 2004. március 4., 5. o. 1011 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2003, 5: AAS 95 (2003) 343; Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, Water, an Essential Element for Life. A Contribution of the Delegation of the Holy See on the occasion of the 3rd World Water Forum, Kyoto, 2003. március 16–23. 1012 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 36: AAS 83 (1991) 838–840. 1013 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 36: AAS 83 (1991) 839. 1014 Vö. II. János Pál, Discorso al Centro delle Nazioni Unite, Nairobi (1985. augusztus 18.), 5: AAS 78 (1986) 92. 1015 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1986, 1: AAS 78 (1986) 278–279. 1016 Vö. VI. Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1969: AAS 60 (1968) 771; II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 4: AAS 96 (2004) 116. 1017 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1982, 4: AAS 74 (1982) 328. 1018 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 78: AAS 58 (1966) 1101–1102. 1019 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 51: AAS 83 (1991) 856–857. 1020 Vö. VI. Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1972: AAS 63 (1971) 868. 1021 Vö. VI. Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1969: AAS 60 (1968) 772; II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 12: AAS 91 (1999) 386–387. 1022 XI. Piusz Ubi arcano kezdetű körlevele: AAS 14 (1922) 686. Az enciklika Aquinói Szent Tamás művére utal: Summa theologiae, II–II, 29. q. 3. art.: Ed. Leon. 8, 238; vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 78: AAS 58 (1966) 1101–1102. 1023 Vö. VI. Pál, Populorum progressio kezdetű körlevele, 76: AAS 59 (1967) 294–295. 1024 Vö. VI. Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1974: AAS 65 (1973) 672. 1025 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2317. 1026 Vö. II. János Pál, Discorso al Corpo Diplomatico (1997. január 13.), 3: AAS 89 (1997) 474. 1027 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 78: AAS 58 (1966) 1101; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2304. 1028 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 78: AAS 58 (1966) 1101. 1029 II. János Pál, Discorso presso Drogheda, (Írország, 1979. szeptember 29.), 9: AAS 71 (1979) 1081; vö. VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása, 37: AAS 68 (1976) 29. 1030 Vö. II. János Pál, Discorso alla Pontifica Accademia delle Scienze (1983. november 12.), 5: AAS 76 (1984) 398–399. 1031 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2306. 1032 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 77: AAS 58 (1966) 1100; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2307–2317. 1033 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 80: AAS 58 (1966) 1103–1104. 1034 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 291. 1035 XIII. Leó, Allocuzione al Collegio dei Cardinali, Acta Leonis XIII, 19 (1899) 270–272. 1036 II. János Pál, Incontro con gli Officiali del Vicariato di Roma (1991. január 17.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XIV, 1 (1991) 132; vö. uő., Discorso ai Vescovi di Rito Latino della Regione Araba (1990. október 1.), 4: AAS 83 (1991) 475. 1037 Vö. VI. Pál, Discorso ai Cardinali (1965. június 24.): AAS 57 (1965) 643–644. 1038 XV. Benedek, Appello ai Capi dei popoli belligeranti (1917. augusztus 1.): AAS 9 (1917) 423. 1039 II. János Pál, Discorso all’Udienza Generale (1991. január 16.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XIV, 1 (1991) 121. 1040 XII. Piusz, Rádióüzenet (1939. augusztus 24.): AAS 31 (1939) 334; II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1993, 4: AAS 85 (1993) 433–434; vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 288. 1041 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 79: AAS 58 (1966) 1102–1103. 1042 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 11: AAS 91 (1999) 385. 1043 II. János Pál, Discorso al Corpo Diplomatico (2003. január 13.), 4: AAS 95 (2003) 323. 1044 VI. Pál, Discorso all’Assemblea Generale delle Nazioni Unite (1965. október 4.), 5: AAS 57 (1965) 881. 1045 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 51: AAS 83 (1991) 857. 1046 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 52: AAS 83 (1991) 858. 1047 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 288–289. 1048 XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 291. 1049 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2265. 1050 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2309. 1051 Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, Il commercio internazionale delle armi (1994. május 1.), I, 6, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1994, 12. o. 1052 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 79: AAS 58 (1966) 1103. 1053 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 6: AAS 96 (2004) 117. 1054 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 79: AAS 58 (1966) 1102–1103; Katolikus Egyház Katekizmusa, 2310. 1055 Vö. II. János Pál, Messaggio al III Convegno internazionale degli Ordinari militari (1994. március 11.), 4: AAS 87 (1995) 74. 1056 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2313. 1057 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 79: AAS 58 (1966) 1103; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2311. 1058 II. János Pál, Úrangyala (1993. március 7.), 4: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVI, 1 (1993) 589; uő., Discorso al Consiglio dei Ministri OSCE (1993. november 30.), 4: AAS 86 (1994) 751. 1059 II. János Pál, Discorso all’Udienza Generale (1999. augusztus 11.): L’Osservatore Romano, 1999. augusztus 12., 5. o. 1060 II. János Pál, Messaggio per la Quaresima, 1990, 3: AAS 82 (1990) 802. 1061 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 7: AAS 91 (1999) 382; uő., Üzenet a Béke Világnapjára, 2000, 7: AAS 92 (2000) 362. 1062 II. János Pál, Regina coeli (1993. április 18.), 3: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XVI, 1 (1993) 922; vö. Zsidó-Keresztény Párbeszéd Bizottsága, Noi ricordiamo: una riflessione sulla Shoah (1998. március 16.), Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1998. 1063 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2000, 11: AAS 92 (2000) 363. 1064 Vö. II. János Pál, Discorso al Corpo Diplomatico (1993. január 16.), 13: AAS 85 (1993) 1247–1248; uő., Discorso pronunciato in occasione della Conferenza Internazionale sulla Nutrizione, organizzata dalla FAO e dall’OMS (1992. december 5.), 3: AAS 85 (1993) 922–923; uő., Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 9: AAS 96 (2004) 120. 1065 Vö. II. János Pál, Úrangyala (1998. június 14.): Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XXI, 1 (1998) 1376; uő., Discorso al Congresso mondiale sulla pastorale dei diritti umani (1998. július 4.), 5: L’Osservatore Romano, 1998. július 5., 5. o.; uő., Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 7: AAS 91 (1999) 382; vö. XII. Piusz, Discorso al VI Congresso internazionale di diritto penale (1953. október 3.): AAS 45 (1953) 730–744. 1066 Vö. II. János Pál, Discorso al Corpo Diplomatico (1995. január 9.), 7: AAS 87 (1995) 849. 1067 II. János Pál, Messaggio per il 40o anniversario dell’ONU (1985. október 18.), 6: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, VIII, 2 (1985) 988. 1068 Vö. Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, Il commercio internazionale delle armi (1994. május 1.), I, 9–11, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1994, 13. o. 1069 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2316; II. János Pál, Discorso al Mondo del Lavoro (Verona, 1988. április 17.), 6: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XI, 1 (1988) 940. 1070 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2315. 1071 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 80: AAS 58 (1966) 1104; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2314; II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1986, 2: AAS 78 (1986) 280. 1072 Vö. II. János Pál, Discorso al Corpo Diplomatico (1996. január 13.), 7: AAS 88 (1996) 767–768. 1073 A Szentszék részese akart lenni a nukleáris, biológiai és kémiai fegyverekre vonatkozó jogi eszközök megalkotásának, hogy ilyen módon támogassa a nemzetközi közösség kezdeményezését. 1074 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 80: AAS 58 (1966) 1104. 1075 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 11: AAS 91 (1999) 385–386. 1076 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 11: AAS 91 (1999) 385–386. 1077 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 11: AAS 91 (1999) 385–386. 1078 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2297. 1079 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2002, 4: AAS 94 (2002) 134. 1080 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 79: AAS 58 (1966) 1102. 1081 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2002, 5: AAS 94 (2002) 134. 1082 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 8: AAS 96 (2004) 119. 1083 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 8: AAS 96 (2004) 119. 1084 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 8: AAS 96 (2004) 119. 1085 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2002, 5: AAS 94 (2002) 134. 1086 Vö. II. János Pál, Discorso ai rappresentanti del mondo della cultura, dell’arte e della scienza (Astana, Kazahsztán, 2001. szeptember 24.), 5: L’Osservatore Romano, 2001. szeptember 24–25., 16. o. 1087 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2002, 7: AAS 94 (2002) 135–136. 1088 Vö. Decalogo di Assisi per la pace, 1, II. János Pál 2002. február 24-én az államfőknek és kormányoknak küldött levelében: L’Osservatore Romano, 2002. március 4–5, 1. o. 1089 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2000, 20: AAS 92 (2000) 369. 1090 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1988, 3: AAS 80 (1988) 282–284. 1091 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 9: AAS 96 (2004) 120. 1092 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2002, 9: AAS 94 (2002) 136–137; uő., Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 10: AAS 96 (2004) 121. 1093 II. János Pál levele: Nel cinquantesimo anniversario dell’inizio della Seconda Guerra Mondiale, 2: AAS 82 (1990) 51. 1094 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1997, 3. 4: AAS 89 (1997) 193. 1095 Vö. XII. Piusz, Discorso al VI Congresso internazionale di diritto penale (1953. október 3.): AAS 65 (1953) 730–744; II. János Pál, Discorso al Corpo Diplomatico (1997. január 13.), 4: AAS 89 (1997) 474–475; uő., Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 7: AAS 91 (1999) 382. 1096 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1997, 3. 4. 6: AAS 89 (1997) 193. 196–197. 1097 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1999, 11: AAS 91 (1999) 385. 1098 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1992, 4: AAS 84 (1992) 323–324. 1099 VI. Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1968: AAS 59 (1967) 1098. 1100 II. Vatikáni Zsinat, Sacrosanctum Concilium konstitúció, 10: AAS 56 (1964) 102. 1101 II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 11: AAS 57 (1965) 15. 1102 Az eucharisztikus ünneplés béke-köszöntéssel kezdődik, ahogyan Krisztus köszöntötte tanítványait. A Dicsőség ismét békét kér Isten földön zarándokló egész népére. A békéért való imádság a szentmise könyörgéseiben az Egyház békéjéért és egységéért végzett könyörgések sorába illeszkedik; Isten családjának evilági békéjéért, a világ békéjének és üdvösségének növekedéséért. Az áldozat liturgiája folyamán az Egyház azért imádkozik, hogy az Úr adjon „békét napjainkban” és emlékezzék Krisztus ajándékára, az Ő békéjére, országának „békéjére és egységére”. Majd a közösség tovább imádkozik azért, hogy az Isten Báránya vegye el a világ bűneit és „adjon békét”. Áldozás előtt az egész közösség a béke jelével fordul egymás felé; végül pedig az eucharisztikus ünneplés a közösség Krisztus békéjében való elbocsátásával ér véget. A szentmise során sok imádság fohászkodik a világ békéjéért; ezekben a béke többször az igazságossághoz társul, mint például az évközi nyolcadik vasárnap kezdő könyörgésében, amelyben az Egyház azt kéri Istentől, hogy e világ eseményei mindig az igazságosság és béke jegyében valósuljanak meg az Ő akarata szerint. 1103 VI. Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1968: AAS 59 (1967) 1100. 1104 VI. Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 1976: AAS 67 (1975) 671. 1105 Vö. Kléruskongregáció, Direttorio generale per la catechesi, 18, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1997, 24. o. 1106 Vö. II. János Pál Redemptoris missio kezdetű körlevele, 11: AAS 83 (1991) 259–260. 1107 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 5: AAS 83 (1991) 799. 1108 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 5: AAS 83 (1991) 799. 1109 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22: AAS 58 (1966) 1043. 1110 II. János Pál Redemptoris missio kezdetű körlevele, 52: AAS 83 (1991) 300; vö. VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása, 20: AAS 68 (1976) 18–19. 1111 II. János Pál Redemptoris missio kezdetű körlevele, 11: AAS 83 (1991) 259–260. 1112 II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 35: AAS 81 (1989) 458. 1113 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 5: AAS 83 (1991) 800. 1114 II. János Pál Redemptoris missio kezdetű körlevele, 11: AAS 83 (1991) 259. 1115 VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 51: AAS 63 (1971) 440. 1116 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 57: AAS 83 (1991) 862. 1117 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 48: AAS 80 (1988) 583–584. 1118 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 76: AAS 58 (1966) 1099–1100. 1119 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 453; II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 54: AAS 83 (1991) 859–860. 1120 Vö. XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele: AAS 55 (1963) 265–266. 1121 II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 60: AAS 81 (1989) 511. 1122 Vö. Kléruskongregáció, Direttorio generale per la catechesi, 30, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1997, 33. o. 1123 Vö. II. János Pál Catechesi tradendae kezdetű apostoli buzdítása, 18: AAS 71 (1979) 1291–1292. 1124 II. János Pál Catechesi tradendae kezdetű apostoli buzdítása, 5: AAS 71 (1979) 1281. 1125 Vö. Kléruskongregáció, Direttorio generale per la catechesi, 54, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1997, 56. o. 1126 II. János Pál Catechesi tradendae kezdetű apostoli buzdítása, 29: AAS 71 (1979) 1301–1302; vö. Kléruskongregáció, Direttorio generale per la catechesi, 17, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 1997, 23. o. 1127 II. Vatikáni Zsinat, Dignitatis humanae nyilatkozat, 8: AAS 58 (1966) 935. 1128 II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 107: AAS 85 (1993) 1217. 1129 VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 81: AAS 59 (1967) 296–297. 1130 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 75: AAS 58 (1966) 1097–1099. 1131 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 75: AAS 58 (1966) 1098. 1132 1988. december 30., Tipografia Poliglotta Vaticana 1988. 1133 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Nostra aetate nyilatkozat, 4: AAS 58 (1966) 742–743. 1134 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 32: AAS 80 (1988) 556–557. 1135 1986. október 27.; 2002. január 24. 1136 II. János Pál Redemptoris missio kezdetű körlevele, 2: AAS 83 (1991) 250. 1137 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 3: AAS 83 (1991) 795. 1138 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 3: AAS 83 (1991) 796. 1139 II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 31: AAS 57 (1965) 37. 1140 II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 31: AAS 57 (1965) 37. 1141 II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 15: AAS 81 (1989) 415. 1142 Vö. II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 24: AAS 81 (1989) 433–435. 1143 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 76: AAS 58 (1966) 1099. 1144 II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 31: AAS 57 (1965) 37–38. 1145 II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 59: AAS 81 (1989) 509. 1146 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1806. 1147 A bölcsesség gyakorlása egy nevelési-nevelődési folyamatot foglal magában bizonyos szükséges minőségek megszerzése céljából. Ilyenek: az emlékezet (memoria), az a képesség, hogy objektív módon, meghamisítatlanul idézzük fel saját múltbeli tapasztalatainkat (vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, II–II, q. 49, a. 1: Ed. Leon. 8, 367); a tanulékonyság (docilitas), amely jelenti a taníthatóságot és azt a képességet, hogy az igazság valódi szeretete alapján hasznosítsuk mások tapasztalatait (vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, II–II, q. 49, a. 3: Ed. Leon. 8, 368–369); a leleményesség (solertia), tehát az a képesség, hogy az objektív helyzetnek megfelelő cselekvés során úgy tudunk szembesülni váratlan mozzanatokkal, hogy minden helyzetet az igazság szolgálatára fordítunk, legyőzve a türelmetlenség, az igazságtalanság és a felületesség kísértését (vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, II–II, q. 49, a. 4: Ed. Leon. 8, 369–370). Ezek a kognitív jellegű adottságok abba az irányba hatnak, hogy kifejlődnek a döntés pillanatához, mozzanatához szükséges feltételek: az előrelátás (providentia), vagyis az adott magatartás hatékonyságának az erkölcsi következményt szem előtt tartó felmérésére szolgáló képesség (vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, II–II, q. 49, a. 6: Ed. Leon. 8, 371), valamint a körültekintés (circumspectio), tehát azon körülmények értékelésének képessége, amelyek együtt építik fel azt a helyzetet, melyben a cselekvés kiviteleződik (vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, II–II, q. 49, a. 7: Ed. Leon. 8, 372). A társadalmi élet körülményei között a bölcsesség két sajátos formában specializálódik: a kormányzati bölcsesség (prudentia regnativa) az a képesség, hogy a dolgokat a társadalom maximális javának megfelelően irányítsuk (vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, II–II, q. 50, a. 1: Ed. Leon. 8, 374), az állampolgári bölcsesség (prudentia politica) pedig azt eredményezi, hogy az állampolgár saját személyes méltóságának feladása nélkül engedelmeskedik a hatalomnak, követve annak útmutatásait (vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, II–II, q. 50, a. 2: Ed. Leon. 8, 375). (Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae, II–II, qq. 47–56: Ed. Leon. 8, 348–406.) 1148 Vö. II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 30: AAS 81 (1989) 446–448. 1149 II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 62: AAS 81 (1989) 516–517. 1150 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 455. 1151 II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 29: AAS 81 (1989) 443. 1152 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 76: AAS 58 (1966) 1099. 1153 Vö. XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 454; II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 57: AAS 83 (1991) 862–863. 1154 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 91: AAS 58 (1966) 1113. 1155 II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 37: AAS 81 (1989) 460. 1156 XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 218. 1157 XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 218. 1158 Vö. Hittani Kongregáció, Donum vitae instrukció (1987. február 22.): AAS 80 (1988) 70–102. 1159 II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 39: AAS 81 (1989) 466. 1160 Vö. II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 39: AAS 81 (1989) 466. 1161 Vö. II. János Pál Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása, 42–48: AAS 74 (1982) 134–140. 1162 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 43: AAS 58 (1966) 1062. 1163 II. János Pál, Discorso all’UNESCO (1980. június 2.), 7: AAS 72 (1980) 738. 1164 Vö. Hittani Kongregáció, Nota Dottrinale circa alcune questioni riguardanti l’impegno e il comportamento dei cattolici nella vita politica (2002. november 24.), 7, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2002, 15. o. 1165 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 59: AAS 58 (1966) 1079–1080. 1166 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 50: AAS 83 (1991) 856. 1167 Vö. II. János Pál, Discorso all’UNESCO (1980. június 2.), 11: AAS 72 (1980) 742. 1168 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 60: AAS 58 (1966) 1081. 1169 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 61: AAS 58 (1966) 1082. 1170 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 24: AAS 83 (1991) 822. 1171 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 24: AAS 83 (1991) 821–822. 1172 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Inter mirifica határozat, 4: AAS 56 (1964) 146. 1173 Vö. II. János Pál Fides et ratio kezdetű körlevele, 36–48: AAS 91 (1999) 33–34. 1174 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 55: AAS 83 (1991) 861. 1175 II. János Pál, Messaggio per la XXXIII Giornata Mondiale delle Comunicazioni Sociali 1999, 3: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XXII, 1 (1999) 283. 1176 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2495. 1177 Vö. Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsa, Etica nelle comunicazioni sociali (2000. június 4.), 14, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2000, 16–17. o. 1178 Vö. Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsa, Etica nelle comunicazioni sociali (2000. június 4.), 33, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2000, 43–44. o. 1179 Vö. Hittani Kongregáció, Nota Dottrinale circa alcune questioni riguardanti l’impegno e il comportamento dei cattolici nella vita politica (2002. november 24.), 3, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2002, 8. o. 1180 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 41: AAS 80 (1988) 570. 1181 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2000, 14: AAS 92 (2000) 366. 1182 Vö. II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2000, 17: AAS 92 (2000) 367–368. 1183 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 46: AAS 63 (1971) 433–436. 1184 Vö. II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 36: AAS 80 (1988) 561–563. 1185 Hittani Kongregáció, Nota Dottrinale circa alcune questioni riguardanti l’impegno e il comportamento dei cattolici nella vita politica (2002. november 24.), 6, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2002, 13. o. 1186 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 46: AAS 83 (1991) 850. 1187 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 74: AAS 58 (1966) 1095–1097. 1188 Vö. Katolikus Nevelés Kongregációja, Orientamenti per lo studio e l’insegnamento della dottrina sociale della Chiesa nella formazione sacerdotale, 8, Tipografia Poliglotta Vaticana, Róma 1988, 13–14. o. 1189 Hittani Kongregáció, Nota Dottrinale circa alcune questioni riguardanti l’impegno e il comportamento dei cattolici nella vita politica (2002. november 24.), 7, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2002, 16. o. 1189 Hittani Kongregáció, Nota Dottrinale circa alcune questioni riguardanti l’impegno e il comportamento dei cattolici nella vita politica (2002. november 24.), 7, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2002, 16. o. 1190 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 46: AAS 83 (1991) 850–851. 1191 Hittani Kongregáció, Nota Dottrinale circa alcune questioni riguardanti l’impegno e il comportamento dei cattolici nella vita politica (2002. november 24.), 4, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2002, 9. o. 1192 Vö. II. János Pál Evangelium vitae kezdetű körlevele, 73: AAS 87 (1995) 486–487. 1193 Vö. II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 39: AAS 81 (1989) 466–468. 1194 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 76: AAS 58 (1966) 1099–1100. 1195 Hittani Kongregáció, Nota Dottrinale circa alcune questioni riguardanti l’impegno e il comportamento dei cattolici nella vita politica (2002. november 24.), 6, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2002, 11. o. 1196 Hittani Kongregáció, Nota Dottrinale circa alcune questioni riguardanti l’impegno e il comportamento dei cattolici nella vita politica (2002. november 24.), 6, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2002, 12. o. 1197 Hittani Kongregáció, Nota Dottrinale circa alcune questioni riguardanti l’impegno e il comportamento dei cattolici nella vita politica (2002. november 24.), 6, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2002, 12–13. o. 1198 II. János Pál, Discorso al Corpo Diplomatico (2004. január 12.), 3: L’Osservatore Romano, 2004. január 12–13., 5. o. 1199 Hittani Kongregáció, Nota Dottrinale circa alcune questioni riguardanti l’impegno e il comportamento dei cattolici nella vita politica (2002. november 24.), 6, Libreria Editrice Vaticana, Cittŕ del Vaticano 2002, 14. o. 1200 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 46: AAS 63 (1971) 433–435. 1201 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 46: AAS 63 (1971) 433–435. 1202 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 50: AAS 63 (1971) 439–440. 1203 VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 4: AAS 63 (1971) 403–404. 1204 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 43: AAS 58 (1966) 1063. 1205 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 43: AAS 58 (1966) 1063. 1206 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 41: AAS 58 (1966) 1059. 1207 XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele, 211: AAS 53 (1961) 451. 1208 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 41: AAS 58 (1966) 1059. 1209 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 41: AAS 58 (1966) 1059–1060. 1210 XII. Piusz Summi Pontificatus kezdetű körlevele: AAS 31 (1939) 425. 1211 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 55: AAS 83 (1991) 860–861. 1212 II. János Pál Veritatis splendor kezdetű körlevele, 98: AAS 85 (1993) 1210; vö. uő., Centesimus annus kezdetű körlevél, 24: AAS 83 (1991) 821–822. 1213 II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 29: AAS 93 (2001) 285. 1214 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 47: AAS 80 (1988) 580. 1215 XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 451. 1216 II. Vatikáni Zsinat, Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 35: AAS 57 (1965) 40. 1217 II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 10: AAS 83 (1991) 805–806. 1218 II. János Pál Sollicitudo rei socialis kezdetű körlevele, 40: AAS 80 (1988) 568. 1219 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 38: AAS 58 (1966) 1055–1056; vö. uo., Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 42: AAS 57 (1965) 47–48; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 826. 1220 Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1889. 1221 XIII. Leó Rerum novarum kezdetű körlevele: Acta Leonis XIII, 11 (1892) 143; vö. XV. Benedek Pacem Dei kezdetű körlevele: AAS 12 (1920) 215. 1222 Vö. Aquinói Szent Tamás, QD De caritate, art. 9, c; XI. Piusz Quadragesimo anno kezdetű körlevele: AAS 23 (1931) 206–207; XXIII. János Mater et magistra kezdetű körlevele: AAS 53 (1961) 410; VI. Pál, Discorso alla FAO (1970. november 16.), 11: AAS 62 (1970) 837–838; II. János Pál, Discorso ai membri della Pontifica Commissione „Iustitia et Pax” (1980. február 9.), 7: AAS 72 (1980) 187. 1223 Vö. VI. Pál Octogesima adveniens kezdetű apostoli levele, 46: AAS 63 (1971) 433–435. 1224 Vö. II. Vatikáni Zsinat, Apostolicam actuositatem határozat, 8: AAS 58 (1966) 844–845; VI. Pál Populorum progressio kezdetű körlevele, 44: AAS 59 (1967) 279; II. János Pál Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítása, 42: AAS 81 (1989) 472–476; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1939. 1225 II. János Pál Redemptor hominis kezdetű körlevele, 15: AAS 71 (1979) 288. 1226 II. János Pál Dives in misericordia kezdetű körlevele, 14: AAS 72 (1980) 1223. 1227 II. János Pál, Üzenet a Béke Világnapjára, 2004, 10: AAS 96 (2004) 121; vö. uő., Dives in misericordia kezdetű körlevél, 14: AAS 72 (1980) 1224; vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2212. 1228 Aranyszájú Szent János, Homilia De perfecta caritate, 1, 2: PG 56, 281–282. 1229 Vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levele, 49–51: AAS 93 (2001) 302–304. 1230 Vö. II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele, 5: AAS 83 (1991) 798–800. 1231 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1889. 1232 Lisieux-i Kis Szent Teréz, Acte d’offrande ŕ l’Amour miséricordieux, amelyet idéz: A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2011.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 |